Fiókalja

Tell me losing everything is what saved you.
Tell me you finally tasted freedom. Don’t lie.
I see it in your eyes. Women lie to their mothers.
Women do not know how to use their own voices
and resort to things deeper. Don’t lie to me.

Tell me you loved to destroy.

Tell me you need me. Please. You are the bones
of my spine. You are the ground beneath my feet.
You are made of deeper stuff than the earth
can give. Admit it: you are lost without the waiting.

Can you even imagine yourself in paradise?
Even the daughter of gods must know loneliness,
must sometimes want nothing more than to be
trapped in a hell of forevers. Thank me, you queen.
I’ve given you forever.

                ― Clementine von Radics, Letter From Hades to Persephone

A cigarettafüst lusta hullámokban gomolygott a levegőben fölöttem én pedig figyeltem lassú hullámzását, ahogy duzzadt és fakult a számból felszálló szürke szalag. Szeptember eleje volt, iskolakezdés, ősz, miegymás - az üzletben a szokottnál nagyobb volt a forgalom, de Lotte tartotta a frontot, míg én az egyik hátsó teremben bújtam el a vevők szeme elől azt hazudva, hogy leltárt tartok.
Valójában csak beültem egy poros, bordó karosszékbe a hátsó udvarra néző ablak elé ás bámultam a varjakat az avarban turkálni odakint a bükkfa terebélyes sárga-vörös lobja alatt. A kert nagy részét már elborította a lehullott levelek bokáig érő takarója és mindegy hányszor bűvöltem pedáns kis kupacokba már, a szél újra és újra elterítette - mintha csak játszanánk, én és a szél. A nap lassú, narancs korongja már lefelé kúszott a horizonton, de sugarai még jóleső melegséggel simogatták végig a plédekbe burkolt lábaim, meztelen ujjaim ahogy egy füzet lapjain játszottak.

Egy napló volt abból az évből, amikor először érkeztem Roxfortba, négy évvel később, mint vártam. Emlékszem a félelemmel vegyes izgatottságra, amit érztem, a szorító érzésre a torkomban, ahogy egyedül ültem az ablakhoz nyomva a homlokom. Aztán egyszer csak ott volt. A sínek kanyara a kastélyig vezetett, egy kép, amit azóta sem tudtam elfelejteni, a hely ami az első igazi otthonom volt. Az ott töltött három év alatt mindenbe szerelmes lettem: a házamba, a könyvekbe, a könyvtárba, a tudásba, a mágiába, az életembe, a mostohatestvérembe.

A nap utolsó sugarai is elhagynak, hidegen, fázva, mint ahogy Leon is elhagyott. Még mindig sokat gondolok rá, túl sokat. Vajon jól van? Boldog? Jobb neki így?
Végig Nekik volt igazuk?

Egy csepp keserűség cikázik végig az ínyemen, ahogy egy pillanatra elragadtatom magam, haragom, mint ostorcsapás sercen a levegőben, de hamar visszanyerem a lélekjelenlétem. Mit számít, hogy kinek volt igaza? Én élek, Leon él, Ők pedig halottak, már nem látnak, nem tudnak semmit, semmivel nem tudnak bántani.
A kezemmel legyező mozdulatot teszek, mintha arrébb tudnám sodorni vele a fejemben a gondolatuk, mint a cigarettafüstöt a sötét olvasószobában.

A háttérben csengő szól, záródik egy ajtó és kettőt kattan a zár. Kassza zakatol, kulcsok zörrennek, léptek távoznak. Lotte befejezte mára.
Én is befejeztem mára.


Melyn Moon, 2001. szeptembere

Carissimo Enzo,

Hiányzol. Hiányzik Itália, hiányzik a nyelved forgása, a tenger íze a számból, a nevetésed, szemed villanása. Visszasírom az együtt áttáncolt éjszakákat és a fügefák árnyékában elkortyolt vörösbort, ahogy beszéltél a családodról, a kalandjaidról, szerelmeidről. Sose tudnék betelni a történeteiddel.
Hogy vagy? Mondd, hogy hiányzom én is.
A ház még üres vagy találtál nekem bérlőt rá?

Anglia éppen a legszebb arcát mutatja, ahogy beköszöntött az ősz. A szokásosan szürke, esős napokat még megszakítja egy-egy forró, eltévedt nyári és az utcákat némileg feldobják a színes levelek és a muglik dekorációi, akik mintha máris azt hinnék itt a Hallowe’en.
Most épp megint esik és a szél újra szétszórja a leveleket amiket sikerült kupacokba rendeznem tegnap délután. Bár érezhetnéd… egy adag keksz illata száll a forró sütőből amíg írok, szóval bocsánat, ha maszatos lett a papír. Ha elkészül, csomagolok is a levelem mellé pár darabot neked, bár tudom, hogy Donna Benedetta cantucciniét sose fogom felülmúlni…
Küldj nekem egy dobozzal, ha tudsz? Igen, dobozzal, mostanában van egy visszatérő vendégem… nem ügyfél, vendég. Tudod, a kellemes fajta, aki néha itt ragad éjszakára és boldogan szuszogja tele a párnáim, hogy aztán reggel keksszel etessem és kávét főzzek neki. Pontosan tudom mit gondolsz most és nem bánom, kérdezhetsz róla bagolyfordultával, de most még inkább nem írok semmi konkrétat. É fresco, quest'infatuazione, ma spero che durerà.

A lényegre visszatérve: az üzlet kezd lábra állni. Megmentettem pár bedőlt szerződést és elkezdtem újra kiépíteni a kapcsolati hálóm, jól jött a pár ajánlás, amit a kontaktod összeszedett. Lotte szerencsére már nem fenyeget azzal, hogy itthagy… nehezen tudnám pótolni, na meg… túl sokat tud.
Úgy becsülöm még néhány hét és készen fogok állni a szállítmány fogadására, amit már olyan rég beszélünk. A forgalom kicsit visszaesik addigra és tudok majd zavartalanul bevételezni és új portékát a polcokra tenni, de addig türelemmel kell lenned.

Alig várom, hogy lássam az arcod, Enzo. Komolyan, itt minden olyan újnak tűnik, hiányzik a megszokott társaság. Írj vissza hamar.

Abbracciandoti,
tua Dalia


London, 2001.