+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Rowle-kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Rowle-kastély  (Megtekintve 8046 alkalommal)

Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 01. 05. - 00:28:40 »
+3

and suddenly
the only solution was
to stand and fight



2001. december 10.
style




Rossz szájíz olvad a nyelvemre, ahogy a tükörképemet bámulom, és megigazítom a zakóm gallérját. Kritikusan mérem végig a homlokomba hulló göndör tincseket, és kicsit simítok is rajtuk, biztosra megyek, hogy minden tökéletesen áll. Ez is a terv része. A terv, ami már szépen, pontosan lapul az agyamban. Többféle verzió... kettő erre az esetre, három a másikra... Még nem tudom, mi vár majd, ha odaérek a címre. Túl sok a lehetőség, és túl csábító volt a gondolat, hogy az összeshez kreáljak egy használati útmutatót a fejemben, ahogy általában.
Az egész gyanús volt. Elliot túl korán, túl csendben lépett le, most pedig már régen sötétség pihen odakint... A Suttogó, ennyit mondott. Szóval megnéztem a Suttogót. A padlón heverő, árnyékkal takart kis fecnit pedig majdnem nem szúrtam ki...
Majdnem.
Büszkén kihúzom magam, úgy tekintek a tükörből visszapislogó, határozott énemre. Szeretem magamat elegáns ruhákban, jóillatúan, szilárdan állva látni. Persze van valami a vérben is, nem mondom... De ez az én igazi énem -vagy legalábbis az, amelyet legszívesebben húzok fel annak. A galagonya az első pillanatban kiszimatolta az izgalmat, és azóta türelmetlenül lüktet a zakó hosszított belső zsebében, ami pont erre lett kialakítva. Talán egy dísztalár jobban illene ehhez az alkalomra... de én mindig is szerettem kitűnni.
Csak egy címet kaptam, de éppen elegendő ez is nekem. Van tippem, hogy mi történik épp, sőt... fogalmazzunk úgy, majdnem pontosan tudom, de majd kiélvezem az igazam ízét, ha odaértem. Addig is egy dolgom van; felvenni az ártatlan, szórakozni vágyó maszkját.
Ellököm magam a tükör elől, és körbe sem pillantva sétálok az előszobába, hogy egy laza pálcaintéssel csillogóra suvickoljam bakancsaimat. Épp csak megérintem a karomon pihenő, fekete karórát, ami tökéletesen simul rá bőrömre, aztán belebújva a cipőmbe elő is húzom a pálcámat. Még egyszer felidézem a zsepire firkált elmosódott címet, majd már meg is érzem a hoppanálással járó rántást.
Egy hatalmas, füves területen találom magam, ahogy felpillantok. A kastélyt lágy ködréteg veszi körbe, ami még a sötétben is jól kivehető. A nedves párát azonnal megérzem a bőrömön, ahogy a fényes bejárat felé indulok. Egy őrnek tűnő fickó támasztja a félfát, ahogy pedig közelebb érek, lapot pillantást vet felém.
- Meghívó? - morran. Ártatlan kis mosolyt engedek felé, úgy nyúlok a zakó belső zsebébe, mintha csak a lapocskáért keresgélnék.
- Itt kell lennie valahol... - Előrántom a pálcámat. - Dormito!
Megérintem ajkaimat nyelvemmel, ahogy a fickó egyszerűen csak eldől oldalra, majd kicsit beljebb hajolok az ajtókereten, hogy ártatlan fejjel körbelessek. Senki a közelben, így könnyedén átlépek a fickó felett, és átérek a csicsás előtérbe.
Felszegett állal nézek végig a díszes boltozaton és díszítésen, figyelve a hely fényűzőségét. Egy ajtóval odébb kellemes zene szűrődik ki, ez pedig elég ahhoz, hogy meggyőződjek róla, melyik teóriám volt a helyes. Erre pedig elő is húzom azokat a terveket, amiket pont erre az eshetőségre raktam össze.
Persze, ha valami rámragadt az utóbbi hónapokban Elliotról, akkor nem kizárt, hogy ennek laza rögtönzés lesz a vége. És hogy ez jót jelent-e? Hát, majd meglátjuk.  
Kellemes kis mosolyt vetek a másik őrre, aki ebben az ajtóban ácsorog, és ebből a szerencsétlenül szerencsés szögből nem is láthatja a szundikáló társát, az pedig csak unott fejjel kitárja nekem az ajtót. Én pedig belépek a bent uralkodó szánalmas pompába. Alulöltöztem? Hm... talán egy kicsit.
Egyszerűen legyőzöm az ingert, hogy egyből Elliotot keressem tekintetemmel. Lazán lesek körbe, rákacsintok az egyik lányra, akinek épp rajtam marad a tekintete ahogy belépek, úgy fordulok aztán oldalra, hogy az italospultot közelítsem meg. Épp csak egy apró, finom kis pillantást engedek meg magamnak a szemem sarkából, ahogy elveszek egy kristálypoharat. Ez elég ahhoz, hogy kiszúrjam Elliot alakját a mozgolódó tömegben... abban nem vagyok biztos, hogy ő is lát engem. Egyelőre nem is kell, hogy lásson. Áááá, minek? Még van úúúgy... három percem, mielőtt Mr. Szerencsétlenség rájött, hogy az utolsó vendég nem szerepelt a vendéglistán.
Kortyolok egyet a pezsgőből, ahogy odébb lépek az asztaltól, úgy szegem fel végül az államat, egyenesen átbámulva a fejek közt Elliotra és a körülötte állokra. Igyekszem behatárolni, ki kicsoda lehet... a menyasszonyt egyértelműen a legkönnyebb kiszúrni.
Végigmérem a nőt, aztán pillantok csak vissza Elliotra. Ha kiszúr is, nem csinálok semmit, csak egy féloldalas kis mosolyra húzom a számat. Úgy lépek vissza hirtelen a poharak felé.
Rendbeeen... terv változott. Egy kicsit. Egy icipicit.
Felveszek még egy poharat, aztán magabiztos léptekkel átvágok az emberek közt, egyenesen a nőt célozva meg. Mi is a neve? Ellie, Kellie... Nellie? Hm, valamelyik a három közül.
- Szép estét! - vetek illedelmes mosolyt a nőre és a kis csapat férfitagjaira, Elliotot sem hagyom ki belőle. A mágia szele megcsap, erre pedig finoman megborzongok. - Elnézést kérek, hogy csak így belepofátlankodok a beszélgetésbe... Csak gratulálni szerettem volna az ifjú párnak. Esetleg egy italt a hölgynek?
Odanyújtom a menyasszonyjelölt felé az egyik poharat, és egy kissé talán szemtelenre sikerült féloldalas mosollyal kísérem. Ekkor azonban még semmi jele a veszélynek... náh, az később jön.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 01. 05. - 09:15:27 »
+2

Eljegyzési party


Nellie & Aiden
2001. december 10.

outfit

A gyomrom őrülten kavargott. Még mindig éreztem az Imperio hatását… legalábbis annak émelyítő maradékát. Nem nyelhettem be újra, viselkednem kellett – főleg apám közelében. Éppen akkor sétált oda, hogy megdicsérje a párosunkat, amikor feleszméltem. Menekülj már el a francba! A hang rám parancsolt, de a lábaim még csak nem is mozdultak.  Nem jött értem senki… nem akart elvinni senki. A mellkasomban összeszorult valami fájdalmasan. Talán a könnyeim is megindultak volna, ha nem koncentrálok olyan veszett erőszakosan apám közelében. Persze ő gyorsan távozott, hogy bájologni a többi elcseszett beltenyésztett idiótán. Hát ezt akarja… hát ezt akarja, hogy csak egy váz legyek, ami vakon követi a szabályokat s nem gondolkodik? Számomra az ő hagyományaik olyanok voltak, mint a kötelek, amik gúzsba kötik az embert, nem engedve, hogy a felszínre törjön a valódi énjük. Én szabad ember voltam, szabad döntésekkel, nem illettem bele ebbe a világba cseppet sem. Ezt apám is tudta.
– Köszönöm... Minden rendben? Falfehér vagy.
Nellie szavaira összerezzentem, mintha nem számítottam volna rá… holott nagyjából fél perce dicsértem meg. Nem ment ez nekem, olyan voltam, mint egy kétlábon járó hazugság. Felé fordultam, végig mértem a ruhában, ami gondolom jól állt neki, bár nem voltam olyan állapotban, hogy ezt ténylegesen meg tudjam állapítani.
Persze, csak a sápadt az új divat. – Vágtam rá, nem akartam erről beszélgetni… igazából semmiről sem akartam beszélgetni. A kezemben tartott poharat viszont egyre erősebben szorították az ujjaim. – Egész kellemes ez a kis összejövetel. A vénemberek nagyon élvezik. – Böktem apám felé a fejemmel. Nem igazán tudtam, miről beszéljek Nellie-vel, igazából már a ruhavásárlós mizériánál is csak azért próbálkoztam, mert apám megzsarolt. Tudott Aidenről, ami nem különösebben lepett meg… de nem akartam, hogy bántsa. Elég volt végig néznem, amit Nattal csinált. Sosem felejtem el az a kézremegést, amit még egy évvel a történtek után sem tudott levetkőzni.
A tömeg felé pillantottam, hogy megnézzem kik jöttek el. Nem sok Rowle-t ismertem, de nem is nagyon érdekeltek. Csak tudni akartam hogyan áll a helyzetem… és határozottan egy mérges kígyókkal teli verem közepén voltam. Még is valahogy – a rossz látásom ellenére is – kiszúrtam az emberek tömegében a hullámos tincseket, a szürke-barna szempárt… és azt a mosolyt. Aiden. Aiden itt volt. Bár még mindig nem tudtam eldönteni, mennyire veszi ezt az egész helyzetet komolyan. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy elvegyem ezt a nőt, még is egy baromi nagy viccnek tartotta látszólag… csakhogy ez túl komoly volt.
Ahogy közeledett elakadt a lélegzetem, szóval ha Nellie meg is szólalt azt nem hallottam. Felfogtam még, hogy apám visszatért hozzánk, meg talán a felesége Ophelia is, aki valamit mondott a nő ruhájáról. A saját, gyorsuló szívverésem töltötte meg és foglalta le az egész testemet. Csak ezt hallgattam… bumm… bumm… bumm… bumm. Durva volt, erőteljes, nem olyan, mint máskor, de nem is hasonlított a pánikrohamokkor érzett erőteljes dobogásra. Ez más volt. Ahogy közeledett egyre erősödött. Azt hittem, meg fog menteni… ehelyett Nellihez lépett oda. Talán el is tátogtam, hogy Aiden… de, mintha nem akart volna rám nézni.
– Szép estét! – Kellett egy kis idő, míg megértettem, hogy beszél. Hozzánk beszél. – Elnézést kérek, hogy csak így belepofátlankodok a beszélgetésbe... Csak gratulálni szerettem volna az ifjú párnak. Esetleg egy italt a hölgynek?
Nellie felé nyújtott egy italt, de nem engedtem, hogy elvegye. Odanyúltam és kikaptam Aiden kezéből még le is húztam. Erre apám keze a vállamra csúszott és olyan erősen nyomta be a kucscsontomat, hogy azt hittem eltöri.
– Úgy tudom, Mr. Fraser, hogy nem hívtuk meg. – Jegyezte meg apám a szokásos kellemetlenkedő stílusában. De gyűlöltem még azt is, ahogyan beszél… túlságosan hasonlított a hanghordozása az enyémhez, talán csak az enyhe sejpítés és a gyerekes él hiányzott belőle. – Megkérném, hogy távozzon.
Én hívtam meg. – Közöltem, mire hirtelen mindenki rám nézett. – Ez az én eljegyzésem… azt csinálok, amit akarok rajta. – Tudtam, hogy ez lesz, tudtam mocskosul, hogy elborul apám agya, ha Aiden felbukkan, mégis ezt vártam. Sejtettem, hogy apám már is intézni akarja az Imperio újabb adagját, ám mielőtt még elővette volna a pálcáját olyan pofont kevert le, hogy még a fülem is csengni kezdett tőle.
– Te azt csinálod, amit én mondok. Maga meg tűnjön el innen, Fraser!
Naplózva


Nellie E. Nott r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 01. 05. - 20:48:12 »
+2

Eljegyzési party



2001. december 10.

to: Elliot & Aiden




ruha

Elliot megpróbálta ugyan eltussolni a kérdésem egy gyenge poénnal, de ez cseppet sem nyugtatott meg. Valami nagyon nem volt rendben vele, ezt biztosan éreztem, és szerettem volna egy kicsit arrébb húzni őt, hogy kifaggassam, de mielőtt még lehetőségem nyílt volna erre, egy fiatal suhanc belerondított a képbe. Elsőre pincérnek néztem, de utána leesett, hogy még a személyzet is igényesebben van felöltözve. A vérnyomásom megugrott, rögtön elhatároztam, hogyha kipenderítettük innen, magam cseszem le az őröket, hogy mégis mit gondoltak, amikor beengedték...
- Szép estét! Elnézést kérek, hogy csak így belepofátlankodok a beszélgetésbe... Csak gratulálni szerettem volna az ifjú párnak. Esetleg egy italt a hölgynek? - nyújtott felém egy pohár pezsgőt, amiért akkor sem nyúltam volna, ha kínoznak, pedig elég szomjas voltam. De nem volt lehetőségem elutasítani, mert jövendőbelim megelőzött, és ő maga hajtotta le az italt. Kérdőn néztem rá, nem értettem a helyzetet: csak nem attól tartott, hogy meg akarnak mérgezni, és hősiesen megmentett? Hamar kiderült, hogy koránt sem erről volt szó... Rowle dühös megjegyzésére leesett a tantusz. Szóval ő az a bizonyos senki... vagyis, ha néven akarjuk nevezni, akkor Aiden Fraser. Fel nem foghattam, hogy mégis hogy vette a bátorságot, hogy ide jöjjön... Ott kellett volna maradnia, ahová való... megbújva a közös kis házukban, Roxmortsban, amiről természetesen tudtam. Apámnak megvoltak a maga emberei, akik hamar kinyomozták Elliot magánéleti hátterét, így nem volt számomra meglepetés, hogy egy nála jóval fiatalabb férfival - ha egyáltalán lehet ezt mondani erre a kölyökre?! - él.
- Khm... - köszörültem meg a torkom, mielőtt én is kinyilváníthattam volna a véleményem. Ám ezúttal sem jutottam szóhoz, mert Elliot visszaszólt az apjának.
– Ez az én eljegyzésem… azt csinálok, amit akarok rajta - jelentette ki. Bár a szavai nagyon nem tetszettek, annak azért örültem, hogy egy kis színt legalább kapott az előbb még holtsápadt arca.
- Az lehet... de ő nem... - intettem fejemmel Aiden felé. - Már megbocsáss, de az öltözéked... - néztem végig rajta fitymállóan - finoman szólva sem felel meg a dress code-nak. Legjobb lesz, ha tá... - folytattam volna, ám drága apósom hatalmas pofonja belém folytotta a szót.
- Na de Phillip! - néztem rá döbbenten, s erre a gesztusra hirtelen előtűnt az apám is a háttérből.
- Mi folyik itt? - nézett vészjóslón Elliot és Phillip párosára. - Lehet, hogy a ti családotokban így szokás intézni a konfliktusokat, de nálunk koránt sem... Ha egy család akarunk lenni, azt javaslom, tanuljatok meg civilizáltan viselkedni! Nem tűröm, hogy lejárassátok a Nott nevet - vonta össze a szemöldökét idegesen. A helyzet elég kínos volt, csak futólag volt időm körülnézni, de láthatóan mindenki minket bámult, és koránt sem azzal az irigységgel vegyes csodálattal, ahogyan kellett volna. Nem... rögvest megéreztem a bőrömön a lenézés szelét, amit mindennél jobban gyűlöltem.
Reméltem, hogyha az előbbi jelenetből más nem is, Aiden majd érteni fog, de azért nem bíztam a véletlenre a dolgot. Közelebb léptem hozzá, és ha engedte a fülébe súgtam:
- Ha szereted, akkor elengeded.... Láthatod, hogy Phillip kicsinálja, ha nem kapja meg, amit akar... Legjobb lesz, ha most azonnal lemondasz róla! Velem végre biztonságban lesz... - léptem hátrébb pár lépést, hogy tekintetemmel is alátámasszam a szavaim. A zöldesbarna íriszekben egyszerre láthatta a kérlelés és fenyegetés különféle árnyalatát vegyülni. Csak rajta állt, hogy hallgat-e bármelyikre, ha esetleg a józan esze őt is rég magára hagyta volna, mint itt a legtöbbünket...
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 01. 06. - 22:58:43 »
+3

and suddenly
the only solution was
to stand and fight



2001. december 10.
style



Szeretem az izgalmat. A veszélyt, ami befészkeli magát az ereimbe és jólesően árad szét ott, hajt előre. Mindig is ez mozgatott, ez volt az, ami nem hagyott feladni - muszáj volt nyernem. Egész életemben. Mindegy az, hogy miben. Mindig is ki kellett tűnnöm valamivel, ezt pedig szerettem az eszemmel megtenni, azzal, hogy már rég előrébb járok gondolatban a lépésekkel, mint a másik. Ezt Ferylltől tanultam. Nem mondom, hogy sok mindent köszönhetek neki... Ez éppen valahogyan köztük van.
Ahogy odalépek a kis körhöz, sejtem, merre fog alakulni az egész. Van egy gyanúm, hogy meg fognak botránkozni, igaz, arra nem számítok, hogy még a nevemet is tudják.
Elliot kikapja a kezemből a poharat, de egyszerűen csak nem is reagálok rá. Erős az inger, hogy ránézzek, felmérjem, jól van-e, de nem engedem meg magamnak. Tudom, hogy attól csak elgyengülnék, ez pedig nem opció.
– Úgy tudom, Mr. Fraser, hogy nem hívtuk meg - jegyzi meg felém a fickó, akit Elliot apjának nézek. Márcsak a hanglejtése is kibaszott irritáló. – Megkérném, hogy távozzon.
Ártatlan fejjel nézek rá vissza.
- Valóban? Nekem nagyon úgy rémlik, mintha meghívtak volna - felelem egyszerűen, és magam elé húzom a másik kezemben tartott pezsgős poharat.
– Én hívtam meg. Ez az én eljegyzésem… azt csinálok, amit akarok rajta - jelenti ki Elliot dacosan, a hang éle pedig végigbizsereg a gerincem mentén. A menyasszonyjelölt csaj végre szót kér magának, mire laposan emelem rá a tekintetem, és kortyolok a gyönygöző alkoholból.
- Az lehet... de ő nem... - int fejével felém. - Már megbocsáss, de az öltözéked... finoman szólva sem felel meg a dress code-nak. - Beszarok! Dress code! - Legjobb lesz, ha tá...
A pofon élesen csattan, hogy megfagy a levegő is, én pedig felvillanó tekintettel lesek Elliot apja felé. A  kezem moccan a zakóm felé, elő akarom kapni a pálcámat és addig átkozni ezt a kis hernyót, amíg mozog. De aztán összeszorítva az állkapcsomat megálltom magam, kezem ellazul, és csak megérintem a zakó szélét. A terv, a terv, a terv... Muszáj elismételnem magamban párszor, hogy nyugodt maradjak.
– Te azt csinálod, amit én mondok. Maga meg tűnjön el innen, Fraser!
Nem moccanok. Egyszerűen csak figyelem a hirtelen kerekedő drámát, ahogy mindenki egyre inkább felfigyel, hangos szavak csendülnek jobbról-balról. Kihasználom a helyzetet, és Elliot felé pillantok, szememben egyértelműen villan az üzenet: Maradj veszteg. Intézem.
A nő újra felém lép oldalról, magamra vonja a figyelmét, ahogy közelebb hajol, lehelete éri a bőrömet.
- Ha szereted, akkor elengeded.... Láthatod, hogy Phillip kicsinálja, ha nem kapja meg, amit akar... Legjobb lesz, ha most azonnal lemondasz róla! Velem végre biztonságban lesz...
Édes szívem... de okos valaki! Felé fordulok, hogy a szemébe nézzek, szám pedig pont azelőtt egy pillanattal húzódik kegyetlen kis vigyorra, hogy a bálterem ajtaja kicsapódna, az őrök hangja pedig csendülne. Ez olyan nekem, mint egy erős, biztató lökés. Kezdődik.
Lepillantok a kezemben lévő pohárra, aztán egyszerűen csak ártatlanul lebillentem alsó ajkamat a nőci fejé, és egy határozott mozdulattal egyszerűen csak felé csapom a pezsgőt. Az arcát érheti és a ruháját... azt már nem figyelem, oldalra lököm a kristálypoharat a nép felé, és egy gyors mozdulattal előrántom a galagonyapálcát belső zsebemből.
- Everten Static! - Megcélzom Elliot apucit, és elégedetten figyelem, ha az átok betalál. Olyan gyorsan mozgok, hogy remélhetőleg esélyt sem adjak a visszatámadásra. A másik örömszülőt is hátraküldöm ugyanezzel az átokkal, aztán - miközben szemem sarkából érzékelem az előkerülő pálcákat - egyszerűen megragadom a menyasszonykát, erősen rántom magam elé, hogy a pálcám a nyakába fúródjon.
- Lassan, lassan... Talán jobb lesz, ha mindenki leteszi szépen középre a pálcáját, különben a kis feleségjelöltnek nagyon fog fájni, hmm? - szólok hangosan, miközben Elliot elé fordulok, egy pillanatra sem engedve el a nőt, bár a pálcám hegye nem fúródik bele fájdalmasan a bőrébe. - Te is, apuci... - bökök fejemmel Elliot apja felé.

Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 01. 10. - 09:39:33 »
+3

Eljegyzési party


Nellie & Aiden
2001. december 10.

outfit

Az arcom lüktetett a pofon nyomán, a fülem pedig még mindig csengett. Nem volt nagy az ütés, de éppen elég ahhoz, hogy egészen megbénítson egy rövidke pillanatra. Ez volt apám módszere: lealacsonyítás, alázás. Rajtam nem működött jól, mert csak tovább ingerelte a bennem őrült módon lüktető ellenszenvet, ami már-már veszélyessé fokozódott.
– Na de Phillip! – hallottam meg Nellie hangját s mire felegyenesedtem már megjelent az ő apja is. Nem foglalkoztam velük az én tekintetem ugyanis Aiden pillantását kereste, aki eljött… eljött, hogy megmentsen, mint valami elcseszett hercegnőt. Talán az is voltam, egy megmentésre váró kölyök… hiszen május óta keresem az embert, aki megragad és von magával, magához, míg azt nem érzem, hogy ez a biztonság. Először Foresttől kellett megmenteni, most meg lényegében saját magamtól. Ezt én okoztam. Én döntöttem úgy, hogy bosszút állok, hogy meg akarom védeni a fiamat, aki minden bizonnyal azt sem tudja, ki vagyok én az életében.
– Mi folyik itt? Lehet, hogy a ti családotokban így szokás intézni a konfliktusokat, de nálunk koránt sem... Ha egy család akarunk lenni, azt javaslom, tanuljatok meg civilizáltan viselkedni! Nem tűröm, hogy lejárassátok a Nott nevet. – Magyarázta Nellie apja. Elszakítottam hát a tekintetemet Aidenről és az apámra pillantottam. Azt vártam, hogy majd adja megint a tökéletes úriembert, de nem így volt. Csak röviden biccentett, mint aki egyetértett, hogy elragadtatta magát. Nem, mintha ezt nem lehetett volna előre tudni… Phillip természete közel sem volt békés vagy higgadt. Ez már legalább a harmadik pofon volt, amit tőle kaptam, csak más esetekben kicsit tovább tartott felhúzni.
Megint Aidenre néztem. Nem is tudom miért… csak, hogy azt lássam rajta minden rendben lesz. Ahogy visszapillantott, ugyanazt éreztem, mint a diliházban. Intézi, megoldja, támaszkodhatok rá. Csakhogy ez addig tartott, míg apám újra nem varázsol és megint nem leszek több csak egy bábnál. Még azt is képes lett volna elintézni, hogy Aidennel itt helyben szakítsak. Megtehette volna abban az állapotban.
Biztos vagyok benne, hogy az apám nagyon sajnálja… – mondtam és gúnyos mosollyal pillantottam az apósjelöltemre. – Sajnos itt Rowle-éknál mindenki imádja a drámát. – Tettem hozzá.
Fogd már be! Mit gondolsz, hogy idehívod a kis szeretődet és akkor majd lejárathatsz?– Mordult rám az apám, de már nyúlt felém, hogy megragadja a karom és megrángasson kicsit. Ez éppen csak azért nem sikerült, mert ő is látta azt, amit én a szemem sarkából… Aiden pezsgője egyenesen Nellie arcába lendült. A következő pillanatban pedig már fel is csendült a varázslat.
– Everten Static!
Apám méterekkel odébb került tőlem. Egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra, ami szép lassan kaján vigyorrá változott, ahogy az após is odakerült mellé. Mondjuk Nellie túszul ejtését kicsit túlzásnak találtam, de bíztam Aiden módszereiben. Nekem ugyanis már régen semmi ötletem nem volt a helyzet orvosolására.
–  Lassan, lassan... Talán jobb lesz, ha mindenki leteszi szépen középre a pálcáját, különben a kis feleségjelöltnek nagyon fog fájni, hmm? – Megint felém fordult, én pedig csak nyeltem egyet. Mivel a terem elejében álltunk a vendégek Aidennel és Nellivel helyezkedtek szembe, hátulról nem érhetett minket támadás. Közelebb húzódtam hát hozzá, biztonságot keresve félig-meddig a háta mögött, míg előkapartam a varázspálcát a zsebemből. Az Imperio miatt még mindig éreztem némi bénultságot, nem bíztam abban, hogy tudni fogok varázsolni.
– Te is, apuci... – Ekkor láttam, hogy apám megint ficereg, de aztán engedékenyen leeresztette a pálcáját.
Ezt nagyon megbánod, te ostoba kölyök! – Közölte Aidennel. A teremben hatalmas csend uralkodott, bárki hallhatta. A vendégek egy része szép lassan elejtette a pálcát, koppant a földön minden fegyvert.
Ha hozzá mersz érni, Aidenhez, én magam foglak megölni.– Léptem ki annyira oldalra, hogy láthassa a pálcát, amit egyenesen rá szegezek. – És akkor már nem lesz mentség, hogy az apám vagy. – Mondtam. Valamit tenni kellett, valahogy el kellett terelni a figyelmet, hogy el tudjunk tűnni innen. Sajnos majdnem biztos voltam benne ugyanis, hogy az egyik idióta Rowle megpróbál majd közbe avatkozni.
A tekintetem néha-néha a vendégsereg fölött húzódó hatalmas kristálycsillárra vándorolt.
Ha megadom a jelet, irány kifelé… – súgtam Muci felé. A hangom elveszett a hatalmas térben, hiába volt némaság. A pálcámmal a csillár felé böktem, ami nyikorogva szakadt le s ha Aiden nem indult meg a kandallók felé, úgy én magam simítottam a vállára és kezdtem el kifelé tolni. Nem engedhettem meg, hogy miattam baja essen.
Naplózva


Nellie E. Nott r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 01. 11. - 10:09:24 »
+2

Eljegyzési party



2001. december 10.

to: Elliot & Aiden




ruha

Hmm... Ahogy apám mondta, ma eljött az én időm, hogy ragyogjak végre. Hát, el is jött, az kétségtelen, csak nem tartott tovább... hm... mennyinél is? Úgy tíz percnél? És hogy miért? Mert ez a kis buzi úgy döntött, nincs más dolga, mint itt rontani a levegőt az én eljegyzési partimon... Hát abból nem eszik, hogy tönkretegye, az hét szentség...
– Biztos vagyok benne, hogy az apám nagyon sajnálja… Sajnos itt Rowle-éknál mindenki imádja a drámát – felelte gúnyos mosollyal apámnak Elliot, mire rá is kezdtem kiakadni, de nagyon...
- Fogd már be! Mit gondolsz, hogy idehívod a kis szeretődet és akkor majd lejárathatsz? – akadt ki Phillip, teljes joggal. Karba tett kézzel néztem a jelenetet, egyszerűen nem hittem el, hogy lehettek akkora seggfejek, hogy nem menekültek el még mielőtt késő lenne...
Könyörgöm, a dátum ki volt tűzve, már egy jó ideje, és biztosan ők is tudták, hogy Phillip nem viccel. Akkor miért nem lehetett előre lerendezni ezt az egészet, ahelyett, hogy elcseszték volna életem nagy estélyét? Na nem, persze, hogy nem volt ennyi eszük, hogy előre gondolkodjanak, hanem most, utólag akar itt hősködni ez a kis senkiházi, és ennek én meg az apám isszuk meg a levét. Egy utolsó próbát tettem, hogy mentsem a menthetőt, de Fraser természetesen hülyébbnek bizonyult, mint gondoltam... Miután arcon locsolt a pezsgőjével, hátrapenderítette apámékat, és nem átallott túszul ejteni engem, rám emelve a pálcáját...
- Eressz el, de kurva gyorsan! - sziszegtem neki foghegyről, letörölve a szemem környékét gyorsan, hogy lássak is valamit. Közel álltam ahhoz, hogy a bevett tabletta ellenére idegösszeroppanást kapjak, de szerencsére ez mégsem történt meg, mert ahogy körbenéztem a vendégeken, megpillantottam Rose nénikémet. Láttam a szemén, ahogy teljességgel elborul az agya... Ha mások le is tették a pálcájukat, neki esze ágában sem volt, sőt... láthatóan cselekvésre izzította a barátnőit is, így a három hatvanas nő egyszerre szabadult rá Fraserre.
Rose néni nem tökölt sokáig, amint ártás-távolságra ért, fenyegetően kiáltott egyet:
- Lassan a testtel, te kis takonygombóc! Ha kárt teszel az unokahúgomban, többé nem lesz, amit kicsapjál az asztalra... - nézett rá megsemmisítően, jobbról és balról megtámogatva Valeriával és Opheliával, akik nem féltek bevédeni drága barátosnéjukat, és szikrázó szemmel Aidenre emelték a pálcájukat, hogy ezt vele is tudassák. Közben Elliot és az apja között még lezajlott egy kis szóváltás, de ez már eléggé hidegen hagyott. Alig vártam, hogy a nagynénémék kiátkozzák a szart is Fraserből... ám még mielőtt ez megtörténhetett volna, furcsa zajra lettem figyelmes. Felkaptam a fejem, a zaj forrását keresve, majd szinte megfagyott az ereimben a vér, ahogy összeraktam a képet.
- Ez... le fog... esni? - suttogtam halálsápadtan, de nem kellett, hogy bárki is válaszoljon. Pontosan tudtam, hogy mi fog történni...Nem elég, hogy Ellioték szociálisan kivégezték a mai estét, most még a vendégeinket is szétlapítják? Csúcs... Csak remélni mertem, hogy ennek a mandragóra gyökérnek lesz annyi agya, hogy követi Elliotot, és hogy, nekem is lesz annyi időm, hogy elmeneküljek. Nem szándékoztam ugyanis csilláralátétként végezni, bármennyire ment volna az ezüst színű ruhám a csepp alakú kristályokhoz...  Ha Aiden nem akart elengedni, teljes erőmből tökön rúgtam, és fedezékbe rohantam, ha magától eleresztett, ugyanez volt a terv, leszámítva a rúgást.
- Rose néni, menekülj! - kiáltottam közben gyorsan, szinte az utolsó pillanatban, nehogy végig kelljen néznem, ahogy az illusztris lámpatest összetrancsírozza szeretett nénikémet.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2021. 05. 11. - 20:42:46 »
+1

TO; Elliot


2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Egy hónap. Majdnem eddig voltam felfüggesztve. Ez az egy hónap nagyon is pokol volt. Ugyan volt időm utánajárni néhány dolognak, és új nyomozásokba kezdeni, akár döglött aktákat is elővéve, de volt egy mindenképpen, amit a lehető leghamarabb tisztáznom kellett. Napok óta ott fekszik a konyhám pultján. Azt hiszem, ha nem kapom vissza az engedélyem, akkor a napokban akkor is meglépem ezt. Felkerültem egy sakk táblára és szeretek én irányítani. Már amennyire tudok majd.
Mondjuk óvatosnak kell lennem, mert próbaidőre kaptam vissza az engedélyem. Egyelőre Metz felügyelete alatt vagyok, és elvileg nem is vihetek nagyobb ügyeket nélküle, de az asztalon lévő akta, bár vékony, horderejében óriási. Szóval nem csak Metznek kellene velem jönnie igazából, hanem a fél auror parancsnokságnak. Mégis a témáját tekintve, és az egyik érintett személyt figyelembe véve először inkább magán úton próbálom megoldani a dolgot.
Felveszem a kabátom, a combomra erősítem a fegyvereket. Most már tudom használni őket, és nem árt felkészülni arra, hogy talán kelleni is fog. Magamhoz veszem az aktát, és Agiel valamit Amon társaságában a kandalló felé indulok. A célom nem más, mint Phillip Rowle kastélya. Ez az egy hónap és a találkozások Elliottal rádöbbentettek, hogy amíg ez az ember a markai között tartja, addig ő soha nem lehet igazán boldog. Afrika után rádöbbentem valamire, amit nem mondtam el neki, és soha nem is fogok. Szeretem őt annyira, hogyha egyszer elém áll azzal, hogy a Fraser fiút választotta, akkor elengedem. Felkészültem rá, hogy akkor talán megint padlóra kerülök, de jobb lesz így, nem akarom többé szenvedni látni.
- Üdvözlöm, miben segíthetek?
Egy házimanó ugrik elém a kastélyban, amint kilépek a kandallóból. Alaposan felmérem a terepet, ha esetleg úgy alakul, hogy sietősen kell távoznom, és csak utána fordulok a manó felé, aki közben már hátrált is egy pár lépést a két kutya láttán.
- Phillip Rowle-t keresem.
- Azonnal szólok a gazdámnak.
A manó elsiet az egyik helyiség felé, ahonnan mintha beszélgetés szűrődne ki. Biztos voltam benne, hogy nem lesz egyedül, és ezt a kutyák is igazolják. Többen vannak a kastélyban. Nem engedem el a kutyákat magam mellől, nem akarom, hogy bárki erre tévedőt megijesszenek, de elkezdem körbejárni a helyiséget. Nem is értem, hogy Elliot miért vágyik erre a helyre. Egyszerűen szörnyű, ahogy árasztja magából a sötét energiákat, amiket évszázadok alatt felhalmoztak.
Hamarosan léptek zaját hallom közeledni, majd megjelenik egy idősebb férfi. Biztos, hogy ő Phillip Rowle, mert felismerem Elliot néhány vonását. Nem sokat, de néhányat mégis. Határozott léptekkel közeledik felém, látszik, hogy megzavartam valami fontosat, csak le akar rázni. Mintha valami ócska házaló lennék.
- Jó estét, Mr. Rowle!
Bár, nyújtja a kezét, üdvözlésként, én nem fogadom el, és a kutyák miatt ő sem lép közelebb, hogy esetleg nekem ne kelljen. Álszent udvariasság. Nem is nagyon akarom itt tölteni az időmet, csak elmondom, amiért jöttem, és már megyek is. Hagyok neki ugyan gondolkodási időt, de választási lehetőséget nem. Hallom, ahogy még néhány lépés megindul felénk, és erre felfigyelnek a kutyák is, de nem lépnek el mellőlem. Viszont látom a testtartásukon, hogy a távolabb lévőt nem tartják veszélyesnek. Biztos találkoztak már vele valahol korábban.
- A tárgyra térnék, nem szeretném rabolni az idejét. Bizonyítékom van rá, hogy Elliot nem aranyvérű. Biztos vagyok benne, hogy tudja miről beszélek. Meghamisította a születési anyakönyvi kivonatát és még néhány dokumentumot a Minisztériumban. – Előveszem az aktát és felé nyújtom, de nem engedem, hogy elvegye. - Ebben minden benne van, amit sikerült összeszednem. Azt akarom, hogy engedje el Elliotot, had élje a saját életét a maga faszságai nélkül. Ha nem teszi, az aktát nyilvánosságra hozom. Két napja van átgondolni a dolgot.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én fogok törvényt szegni, de Elliotért egyszer már megtettem, mikor nem tartóztattam le, és megtenném még akárhányszor is, amíg azon a bizonyos sakk táblán tudom irányítani a sorsom.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2021. 05. 12. - 08:09:00 »
+1

az oroszlán barlangjában
2002. június 5.

◃g a b r i e l▹
All that is gold does not glitter,
Not all those who wander are lost.

style: summer outfit zene: meet me on the battlefield

Apám magához hívott. Gondoltam, hogy az esküvő lesz a téma, dehogy már szószerint közölte, hogy kiküldte a meghívókat, arra azért nem számítottam. Mégis milyen ember teszi ilyet a megkérdezésem nélkül? Őszintén szólva nem hittem, hogy Nellie-t esetleg megkérdezte volna. A szüleink a fejünk felett hoztak döntéseket, mintha mi nem is valóbi emberi lények lettünk volna. Tárgyak voltunk, amiket úgy mozgattak, ahogyan nekik tetszettek volna.
– Elfogadtad az ajánlatomat, édes fiam, úgyhogy ne vágj olyan képet, mintha meglepetés ért volna, hogy a hónap végén megházasodsz! – magyarázta apám, szinte felháborodva, mikor csak egy felháborodott hangot hallatva reagáltam a felvetésére. Nem is néztem meg az elém dobott meghívó mintát. Rá sem pillantottam. – Nellie-vel sem ártana találkozni. – Tette hozzá morgós hangon. – A feleséged lesz.
Nem apa, kurvára nem lesz a feleségem. Megint mordultam egyet magamban, ahogy szokás szerint éreztem a nyakam körül megszorulni azt a bizonyos hurkot. Ez az egész olyan volt, mint valami elcseszett vicc. Akárhányszor elkezdett körülbelül rendeződni az életem, apám felbukkant és zaklatni kezdett. Aiden legutóbb is megakadályozta az eljegyzési bulit… és én elmentem vele. Ennél egyértelműbben nem is jelezhettem volna, hogy marhára nem akarom elvenni azt a nőt.
Én… – kezdtem talán kicsit indulatosan. Azonban a mondandómat nem tudtam befejezni, mert megjelent apám házimanója. Szuper! Még ez is kellett ide, hogy elrontsa a napomat. Inkább előre dőltem, hogy elvegyem a bort, amit korábban kitöltöttek nekem. Egyetlen korty elég volt, hogy a hűvössége átjárja a testemet. Nem volt olyan forróság itt Skóciában, de azért már érződött a nyár melegségének előszele.
Apám felkelt, hogy kimenjen a manóval, mert egy „auror keresi.” Én pedig csak akkor léptem az ajtóhoz, hallgatózva kifelé a folyosóra, amikor már elhalkultak a kinti zajok. A falhoz simultam, az ajtó rései között lestem ki, de nem láttam rá az érkezőre. Így csak a hangok maradtak.
– Jó estét, Mr. Rowle! – A hang… azonnal felismertem. A szívem hirtelen vad ritmusra váltott, éreztem, hogy ha most nem rontok ki és ölöm meg zöldszemet, akkor soha. Mégis mi a fenének kellett idejönnie? Megmondtam neki régen is, hogy ne jöjjön apám közelébe. Rá mindenkinél veszélyesebb, hiszen Gabriel semmilyen módon nem illet bele a koncenpciójába. Bassza meg zöldszem! Lehúztam a maradék bort, hogy aztán letegyem az üres poharad a komódra.
– Áh! Mr. Milton. – közölte apám kedélyesen. Közben kinyitottam az ajtót rendesen, hogy én is odamenjek.
– A tárgyra térnék, nem szeretném rabolni az idejét. Bizonyítékom van rá, hogy Elliot nem aranyvérű. Biztos vagyok benne, hogy tudja miről beszélek. Meghamisította a születési anyakönyvi kivonatát és még néhány dokumentumot a Minisztériumban. Ebben minden benne van, amit sikerült összeszednem. Azt akarom, hogy engedje el Elliotot, had élje a saját életét a maga faszságai nélkül. Ha nem teszi, az aktát nyilvánosságra hozom. Két napja van átgondolni a dolgot.
Ahogy kiléptem a folyosóra és sietős léptekkel melléjük értem, megláttam Gabriel kezébe a mappát. Odanyúltam és szabályosan kitéptem az ujjai közül.
Te meg mi a francot művelsz? – kérdeztem idegesen. Láthatta, hogy nem vagyok apám befolyása alatt. A megvédést nem igazán ráértettem, hanem a bérgyilkosokra, akiket a nyakamra küldött a nővérem. De ezt nagyon jól tudta zöldszem is. Nem kellett volna jobban belemennünk.
– Óvatosan a testtel, Mr. Milton. Ha belenyúl a tűzbe, megégeti magát.
Beszélni akarok vele… négyszemközt. – Közöltem és megfogtam Gabriel kezét, hogy behúzzam a könyvtárba, ami a szomszédos ajtó mögött volt. Igazából ha ellenkezett is, hát húztam magammal, majd alaposan magunkra zártam az ajtót. Nem értettem, miért volt erre szükség. – Most komolyan meg akarod öletni magad.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2021. 05. 12. - 10:38:11 »
+1

TO; Elliot


2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Nem tudom mi lesz ennek az egésznek a vége, csak azt tudom, hogy egyelőre nem juthat Elliot fülébe, hogy mit tettem. Tisztában vagyok vele, mennyire véd az apjától, de azt is tudom, hogy ő a titok nyitja mindenhez. A boldogságához.
Szóval nem tétlenkedtem, és igyekeztem megszerezni minden bizonyítékot annak érdekében, hogy egy kis zsarolással felszabadítsam őt. Persze, nem csak az az egy példány van a dossziéból, amit magammal viszek. Annyira nem vagyok hülye, mindent két példányban másoltam és jegyeztem le. A szemtanúkat is, akik hajlandók volták igazolni, hogy Phillip Rowle olyan helyen tartózkodott, ahova semmilyen módon nem lett volna szabad belépnie.
Minél előbb túl akarok ezen esni, talán most már, hogy újra visszahelyeztek állományba Elliot nem tud csak úgy beesni a legváratlanabb időpontokba. Ha pedig mégis akkor jelenne meg nálam, amikor ott leszek, akkor is hiheti, hogy dolgozom.
Szerencsémre a férfi azonnal fogad, így nem is húzom sokáig az idejét. Azonnal a lényegre térek, jól látható módon odanyomva az orra alá a dossziét. Nem lep meg az sem, hogy felismer. Elég sokszor voltam az újságokban az utóbbi időben, és biztos találkoztunk már korábban is, csak én nem emlékszem rá. Amivel viszont nem számolok, az a sietős léptekhez tartozó személy.
- Te meg mi a francot művelsz?
Elliot. Nem számítottam rá, hogy itt lesz. Pont most kell neki itt lennie? Várjunk… gyorsan átvizsgálom picit, megpróbálok rájönni, hogy irányítás alatt áll-e, de szerencsére úgy látom, több jel is utal rá, hogy nem. Ez legalább egy jó kiinduló pont. Persze, nem bízom annyira az öregben, hogy ne gondoljam, a megjelenésem miatt engedte el őt. Talán megzavartam valamit.
- Óvatosan a testtel, Mr. Milton. Ha belenyúl a tűzbe, megégeti magát.
Remek, témánál vagyunk. Végül ki fogja mutatni a foga fehérjét. Ezért jöttem, hogy lássam milyen is valójában, mert szinte biztos vagyok abban, hogy bármilyen próbálkozásom le fog pattanni róla és az egész családjáról.
- Nem félek a tűzzel játszani a céljaim elérése érdekében.
Igen, a célom pedig ott áll mellette. Nem akarok hős lenni, nem akarom feláldozni magam, de nem is fogok tétlenül ülni. Addig biztos nem, amíg Elliot nincs újra a Menedékben, ahol nem találhatják meg.
Nem ellenkezek akkor, amikor a könyvtár felé megyünk, de a kutyákat leültetem az ajtóban. Nem kell annak a férfinak a közelünkbe jönnie. Azt már úgyis tudja, hogy mit a játékszabályok, ha valamit akar, meg fog keresni, a kis magán beszélgetésünk nem lehet fontos a számára. Pontosabban, ha eddig nem is tudott a kettőnk kapcsolatának milyenségéről, mostantól biztos lesz valami fogalma. Ha több nem is, annyi biztos, hogy fontos vagyok Elliotnak, ahol az érkezésemből kiderült számára az is, hogy ő is az nekem.
- Most komolyan meg akarod öletni magad?
- Nem, nem állt szándékomban megöletni magam.
Ezúttal nem engedem, hogy az érzelmeim kizökkentsenek. Aurorként jöttem, és úgy is áll szándékomban végigvinni ezt az egészet. Akkor is, ha Elliot nem érti meg.
- Vissza akarom adni a szabadságod. Az apád, a nővéred, a húgod, bánom is én, hogy ki akar az életedre törni, mindegyikkel szembe megyek, ha kell. Újra boldognak akarlak látni, és ehhez ez az első lépés. Nagyon sokat gondolkodtam azokon, amiket mondtál, Elliot, és nem fogok otthon ülni azt várva, hogy mi történik. Újra állományban vagyok, nem egyedül harcolok, ha kell mozgósítom a teljes főparancsnokságot.
Szerencsére Macmillanre egy dologban számíthatok. Ha elegendő bizonyítékom lesz, akkor megszállja ezt a helyet, és legalább egy kihallgatás erejéig biztos bevisz mindenkit. Nem fog kímélni senkit csak azért, mert aranyvérű. Főleg akkor nem, ha mocskos a keze.
- Te mit keresel itt? Nem az lenne a lényeg, hogy a lehető legtávolabb tartsd magad távol? – Veszek egy nagy levegőt, mert biztos vagyok abban, hogy Aiden és köztem Ellioton kívül van egy közös pontunk. Mind a ketten azt akarjuk, hogy szabaduljon ebből a helyzetből. - A Fraser fiú tudja, hogy itt vagy? Vagy ez csak egy magán akció?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2021. 05. 12. - 18:16:13 »
+1

az oroszlán barlangjában
2002. június 5.

◃g a b r i e l▹
All that is gold does not glitter,
Not all those who wander are lost.

style: summer outfit zene: meet me on the battlefield

Gabriel Milton… mint egy kétlábon járó ideggörcs… legalábbis kezdtem határozottan úgy érezni. Az ujjaimat a halántékomra kellett egy pillanatra szorítani, hogy kicsit összeszedjem magamat, mert képes lettem volna leüvölteni a fejét. Ezerszer megmondtam neki, hogy ne keverje magát hülyeségbe… főleg ne életveszélyesbe, de ide jött… ami a leginkább az.
– Nem, nem állt szándékomban megöletni magam.
Sóhajtottam egyet, majd megforgattam a szemeimet. Nem hittem el, hogy ezt komolyan gondolja… mármint látta hova jött. És nem, nem a rengeteg márványra meg giccses aranycuccra gondoltam, hanem a rengeteg mágiára, ami ezt a helyet körbe veszi. Ezek nem sima kis bűnözők, nagypályások, azért védik magukat ennyire. A Rowle család össze sem hasonlítható Gabriel ügyeivel, amiknek nagyrészét én tettem ki. Könyörgöm, egy koszos tolvaj vagyok, akit csak azért nem kapott még el, mert mindig állt mögöttem valami nagyobb hatalom.
Te komolyan ezt elhiszed? – kérdeztem vissza komoran.
– Vissza akarom adni a szabadságod. Az apád, a nővéred, a húgod, bánom is én, hogy ki akar az életedre törni, mindegyikkel szembe megyek, ha kell. Újra boldognak akarlak látni, és ehhez ez az első lépés. Nagyon sokat gondolkodtam azokon, amiket mondtál, Elliot, és nem fogok otthon ülni azt várva, hogy mi történik. Újra állományban vagyok, nem egyedül harcolok, ha kell mozgósítom a teljes főparancsnokságot. – Jött a magyarázat, mintha ez feloldozná az alól, amit tenni készül. Az én szabadságom semmit sem ért az ő életéhez képest. Én tudtam szabad lenni magamtól is… de nem úgy, hogy ő közben megölesse magát. Pont elég bizonyítékot kaptam már arra, hogy sebezhető. Nem folytatódhatott ez így tovább.
Elléptem tőle és az egyik könyves polcra pillantottam. Nem tudom, miért… talán csak kényelmesebb volt a régi bőrkötéses könyvek gerincét bámulni, mint a zöldszemekbe nézni és megmondani neki, hogy most hülyeséget csinál. A fejem lüktetni kezdett a fájdalomtól, a mellkasom szorított, mert mindeközben még a benne tomboló átok is elkezdett visszatalálni hozzám, mint mindig, ha egy helyen voltunk.
Nem leszek attól szabad, hogy idejössz az apámat fenyegetni. Nem érted, mit művelsz? Célponttá teszed magadat. – Magyaráztam és visszanéztem rá, erőteljesen megütve a mellkasát. – Hát nem érted, hogy megint visszakevered magad ugyanabba a szarba? Megint meg fogsz sérülni! Ezt nem akarhatod, de komolyan! – Emeltem fel a hangomat, az sem érdekelt, hogy kint hallják. Apám pontosan tudja, hogy mi a véleményem erről az egészről.
– Te mit keresel itt? Nem az lenne a lényeg, hogy a lehető legtávolabb tartsd magad távol? – Számonkérés. Milyen cselesen próbálja elvonni magáról a figyelmet, mintha legalábbis ez segítene a helyzeten, amit okozott. Az apám már tudja, miért jött ide… mindent meg fog tenni, hogy eltávolítsa onnan, ahol van.
Azon vagyok! – válaszoltam indulatosan és neki dőltem az ajtónak, hogy a kinti neszeket figyeljem. Hallgatóztak. Ez biztos. Nem is merült fel bennem, hogy másképpen lenne, de ez volt a legkisebb gondom. Megmásítani már nem tudtam a kint elhangzottakat… majd könyöröghetek megint, hogy hagyja békén apám, hogy ne bántsa… Aidennél is megtettem. Most jöhetett Gabriel.
– A Fraser fiú tudja, hogy itt vagy? Vagy ez csak egy magán akció?
Zöldszem… ez nem magánakció! – Emeltem meg ismét a hangomat felháborodva. Nem, Aiden nem tudta, éppen ezért a számonkérés újabb fokozatára aligha voltam vevő. Aidennek nem is kell tudnia… mégis mit csinálna? Senki sem tud mit csinálni. Apám szemmel tart, azt akarja, hogy házasodjak meg. Vagy belemegyek – ami nyilván nem valósulhat meg – vagy rákényszerít.
Azért jöttem ide, mert ha nem teszem, akkor Aiden után megy vagy utánad… – válaszoltam. Előhúztam a pálcát a zsebemből és gondoskodtam róla, hogy odakinről ne hallhasson minket senki. Az volt az igazság, amit mondtam ugyanis. Amíg azt csináltam, amit akart, nem jött utánam, nem akart a nyomomban lenni.  – Idő kell, hogy ezt megoldjam. Arra pedig aligha megoldás az, hogy idejössz fenyegetőzni. Gondolod érdeklik a kis szemeteid? Sokkal messzebbre ér a keze, mint amit hiszel.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2021. 05. 12. - 20:56:32 »
+1

TO; Elliot


2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Nem kellene itt lennie, így mindent tönkre tett. Vagyis, előbb megtudta mit tettem, mint ahogy eredetileg el akartam neki mondani. Tudom, hogy azt hiszi, ezzel valami nagyon szörnyű dolgot követtem el, de ez nem így van. Talán a Rowle család tényleg olyan megátalkodott, mint ahogy a papírokban én is láttam, de ettől még nem tennének mindent kockára. Nem úgy, hogy hagytam Metznek egy biztosítékot, ha történne velem valami. Erről senki sem tud, lényegében még ő maga sem, mert nem szóltam neki. A házamban van, az ő nevére címezve. Ha mégis meghalnék, akkor lenne csak szükség rá. Nem vagyok hülye, tudom, hogy egy olyan dologba vágtam a fejszém, amiből esélyesen a legjobb esetben is csak semlegesen jöhetek ki. De nekem ennyit megér. A cél, ami miatt csinálom, ennyit megér.
Nem válaszolok rá, hogy elhiszem vagy sem, még csak nem is rá tartozik ez az egész. Abban viszont biztos lehet, ha nem hinném, akkor nem szegném meg az ígéretem ezzel. Megígértem, hogy vigyázok magamra, és ezt eddig be is tartottam. Nem hiszem, hogy ezzel akkora bajba sodortam volna magam.
- Nem leszek attól szabad, hogy idejössz az apámat fenyegetni. Nem érted, mit művelsz? Célponttá teszed magadat.
 - Igen, számoltam ezzel, és úgy döntöttem megéri kockáztatnom. Te tényleg azt hiszed, hogy felkészületlenül jöttem ide? Szerinted mit csináltam, amíg te Afrikában nyaraltál?
Persze, csináltam mást is azon kívül, hogy Phillip Rowle és a kis pereputtya után koslattam, de attól még nem ültem tétlenül. Csak az utolsó lökés kellett, hogy mindenhez hozzáférjek a parancsnokságon is. Mondjuk Metz legalább ilyen mérges lenne, ha megtudná, hogy a pihenési időmet mire fordítottam, de valószínűleg nem beszél Elliottal, szóval tőle egyelőre nem kell tartanom.
- Hát nem érted, hogy megint visszakevered magad ugyanabba a szarba? Megint meg fogsz sérülni! Ezt nem akarhatod, de komolyan!
- Azt hiszed, mert nem laksz velem, nem mutatkozunk együtt, akkor már el vagyok felejtve? Tényleg ennyire naiv vagy?
Kicsit meglep, hogy még mindig azt hiszi, a távolságtartásával meg tud védeni. A Rowle féléknél bárki lehet célpont. Még az a személy is, akivel évek óta nem tartod a kapcsolatot, de attól még fontos a számodra. Előveszik és addig kínoznak vele, amíg meg nem adod magad. Én nem célpont akarok lenni, hanem a vadász. És azt akarom, hogy az apja tudjon erről.
- Elliot, auror vagyok. Az aurorok néha megsérülnek. Nem a fotelben ülve kaptam azt a néhány sérülést és átokheget. Ezzel együtt tudok élni, és neked is együtt kell, különben a folytonos aggodalmad fel fog mind a kettőnket őrölni.
De most ne rólam legyen szó egy kicsit. Az is kérdéses, hogy miért van itt. Attól tartok, hogyha hagyja magát befolyásolni az apjának, akkor minden, amit teszek, tényleg fölösleges lesz. De ha azt akarja, amire gondolok, akkor nagyon mérges leszek.
- Azért jöttem ide, mert ha nem teszem, akkor Aiden után megy vagy utánad...
Tényleg azt teszi, amit gondolok, hogy tesz. Ezt nem hiszem el. Elfordulok tőle, és ezúttal én sétálok a könyvespolc felé.
- Idő kell, hogy ezt megoldjam. Arra pedig aligha megoldás az, hogy idejössz fenyegetőzni. Gondolod érdeklik a kis szemeteid? Sokkal messzebbre ér a keze, mint amit hiszel.
Hümmögök kicsit. Hallgatom a fecsegését, majd megállok az ablak előtt, és onnan nézek vissza rá, miközben megtámasztom magam a falnál.
- Te teljesen hülyének nézel? Szerinted az a megoldás, hogy elveszed a Nott lányt, és majd megölöd őket? Mint a korábbi vacsoránál is megpróbáltad? Megígérted, hogy nem teszel ilyet. Megesküdtél, hogy nem ölsz többet! És még te kérsz rajtam számon bármit is?
Azért nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tökéletesen igazam van, de valami rémlik egy emlék hatására. Nem vagyok biztos benne, hogy ő mondta el, talán olvastam valahol, de biztos vagyok benne, hogy akár ez is lehetséges.
- Ha elveszed a Nott lányt, akkor tényleg halálra ítélsz. Magadat és engem is.
És most szándékosan hagyom lógni a levegőben ezt a kijelentést, szeretném tudni, hogy mire gondol. Hogy mit hisz, mire gondolok. Mert én nem csak átvitt értelemben gondolom a halált, hanem szó szerint is. Ha elveszi azt a nőt, akkor már nem csak a Rowle-ok lesznek a nyakunkban, hanem a Nottok is. Erre vajon gondolt?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2021. 05. 15. - 13:48:41 »
+1

az oroszlán barlangjában
2002. június 5.

◃g a b r i e l▹
All that is gold does not glitter,
Not all those who wander are lost.

style: summer outfit zene: meet me on the battlefield

Nem tetszett Gabriel kioktató stílusa... ismertem. Tudtam, hogy a maga módján felkészült erre a helyzetre, de közben ismertem az apámat is, a családját is... és azt is, hogy mennyire kiismerhetelenek. Ha pedig az ember mégis rájönne, mire készülnek, hát olyan erőt zúdítanak rá, hogy annak képtelenség ellenállni. Egy bérgyilkos? Nem. Legalább tíz jár az ember nyakában egyszerre, ha ellen mer szegülni nekik. És én ellen mertem... nagyon sokszor. Először majdnem Natot ölte meg apám, aztán a célpont én lettem. Igaz inkább a nővérem szemében. De mi lesz, ha mondjuk megtagadom a házasságot? Ha mással lépek frigyre? Akkor talán apám is el akarna törölni a föld színéről. Beleremegtem a gondolatba és a zöld szemekbe néztem inkább.
Nem akartam vitázni. Nem akartam belefeszülni ebbe a helyzetbe... de amikor együtt voltunk Gabriellel minden olyan furcsán más volt.
- Azt hiszed, mert nem laksz velem, nem mutatkozunk együtt, akkor már el vagyok felejtve? Tényleg ennyire naiv vagy?
Erre megsértődtem. Másképp nem tudtam reagálni, hiszen az egész hanghordozása alapján teljesen hülyének nézett. Komolyan azt hitte, hogy nem gondoltam át... hogy nem tudtam milyen kockázatot jelentettem neki? Átgondoltam, nem is egyszer. Összefontam a karjaimat magam előtt és megtámaszkodtam az egyik könyvespolcban. Az sem érdekelt különösebben, ha ezzel méregdrága könyveket teszek tönkre. Nem érdekeltek apám vagyon tárgyai. Ha akarja rakja őket rendbe. Azt a kis zsebkódexet, az aranyozott lapokkal már amúgy is zsebre tettem. Aiden meg majd keres rá vevőt.
- Naiv? Naiv? Ez most komoly? Minek sértegetsz? Szerinted én nem gondoltam át? - kérdeztem dacosan, lényegében érzékeltetve, hogy ez a beszélgetés tök felesleges, ha így folytatja. Igen féltem, kurvára féltem, mert már egyszer meghalt. Lehet, hogy számára az csak egy sima aurorküldetés volt, amiben hoppácska, megsérült... de bennem minden addig hitt dolog, a világ, amim még volt összeomlott.
-  Elliot, auror vagyok. Az aurorok néha megsérülnek. Nem a fotelben ülve kaptam azt a néhány sérülést és átokheget. Ezzel együtt tudok élni, és neked is együtt kell, különben a folytonos aggodalmad fel fog mind a kettőnket őrölni.
- Valaki legalább aggódik érted, baszki! - Kaptm fel a vizet. Ennyit arról, hogy belenyugdtam a dolgokba. Gabriel egy pillanat alatt elintézte, hogy totálisan felhúzzam magam... egy kicsit lekezelőnek éreztem a stílusát. Mintha nem lett volna okom aggódni érte, pláne, hogy volt olyan eszetlen, hogy ide is csak úgy besétált megfenyegetni egy nála befolyásosabb embert. Mégis ki csinál ilyet? Igen én... de én egy agyatlan idióta vagyok, aki rendszerint fejjel rohan a falnak, ha az érzései azt kívánják.
Figyeltem, ahogy a mondandóm közben az ablakig sétál. Tudtam, hogy vissza fog fordulni és abban nem lesz köszönet, amit mond. Azért közelebb léptem,de most már nem kereszteztem a karjaimat a mellkasom előtt, inkább zsebre dugtam őket. Egy sértett kamaszgyerekre hasonlíthattam.
- Te teljesen hülyének nézel? Szerinted az a megoldás, hogy elveszed a Nott lányt, és majd megölöd őket? Mint a korábbi vacsoránál is megpróbáltad? Megígérted, hogy nem teszel ilyet. Megesküdtél, hogy nem ölsz többet! És még te kérsz rajtam számon bármit is?
Nem hittem el, hogy miket vág a fejemhez. Igen öltem, de azt egy szóval sem mondtam, hogy újra tervezem. Megoldom, valahogy megoldom, vér nélkül talán.
- Ha elveszed a Nott lányt, akkor tényleg halálra ítélsz. Magadat és engem is.
- Nem fogok megölni senkit. Nem is mondtam ilyet... te komolyan... - Sóhajtottam egyet és közvetlenül előtte álltam meg. Nem is tudom, miért, csak azokba a zöld szemekbe akartam nézni. Régen erőt adtak, hogy újra merjem kezdeni, most viszont csak a rettegés maradt meg. A rettegés, hogy meghal, hogy nem látom többé csillogni őket. Ha nem is tartozott hozzám, hát tudnom kellett mindennap minden órájának minden percében és másodpercében, hogy Gabriel Milton, az én zöldszemem él. Talán kicsit rögeszmés volt ez az egész, de kellett, hogy tudjam.
- Ha el is veszem azt a nőt, neked abból semmi hátrányod nem lesz. Gondolod vele maradnék? Hát nem. - Ráztam meg a fejemet egész egyszerűen. - De azzal semmiképpen sem fogsz megmenteni, hogy idejössz megöletni magad. - Tettem hozzá és a mellkasára, a sérülése fölé fektettem a tenyeremet. Nem is tudom miért... talán csak még többet akartam magamba fogadni az átokból, elvenni a terhei egy részét. Nekem nem fájt, rám nem volt nagy hatással... legalábbis ezt hittem. Aztán jött az a furcsa, fémes bűz, éreztem, ahogy eltelik az orrom a meleg folyadékkal. Aztán lecsöppent az orrom vére, az öreg padlóra kettőnk között.
- A franc... - Lehet, hogy az idegesség volt, nem is az átok... vagy egész egyszerűen abban a percben sokallt be a testem. Éreztem, hogy szédülök. Bele kell marnom Gabriel ruhájába.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2021. 05. 15. - 20:31:57 »
+1

TO; Elliot


2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Nem tudom, mi lesz ebből a mai napból, de még az is lehet, hogy a mai napon végleg elbúcsúzunk egymástól? Nem, azt nem fogom hagyni. Ebből a házból nem mehetünk úgy el… sőt, ebből a szobából sem mehetünk úgy el, hogy nem beszéljük meg ezt a helyzetet. 
- Naiv? Naiv? Ez most komoly? Minek sértegetsz? Szerinted én nem gondoltam át?
Nem tudom erre mit mondhatnék. Mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy nem ismerem. Ahogy egyre jobban telik az idő, és bár egyre több emléket kapok vissza vele kapcsolatban, mintha most mégis úgy érezném, ezzel a témával kapcsolatban nem ismerem.
 - Nem akarom, hogy úgy vágj bele valamibe, hogy nincs B terved. Egy terv nem elég. És az apádhoz még lehet, hogy kéne legalább öt terv, hogy jól kigyere belőle.
Persze, még lehet, hogy ez sem elég, és ha azt nézzük, hogy Elliot csak növeli a gyenge pontjait, akkor talán az abc összes betűje sem lenne elég pót tervnek. De örülnék neki, ha végre megértené, miattam nem kell aggódnia. Nem annyira, hogy ez miatt mindent feladjon. A szabadságát, a boldogságát. Tudok magamra vigyázni, és nem véletlenül teszem azt, amit teszek.
- Valaki legalább aggódik érted, baszki!
Igaza van, mégis baromi rosszul esnek a szavai. Rajta és Metzen kívül senkinek sem hiányoznék, ha eltűnnék. Nincs semmi, amit örökül hagyhatnék, nincs semmi, ami rám emlékezne és legfőképp, nincs senki aki emlékezne rám, vagy akinek hiányoznék, ha bármi is történne. De ahogy ezt végig is gondolom, én ezt az életet választottam. Soha nem érdekelt, hogy lesz-e valaki, aki tovább viszi a nevem, például. De ha mindez nincs, akkor legalább szeretném azokat biztonságban tudni, akik fontosak nekem. Ezt másképp képzeljük el Elliottal, és pont ezért soha nem fogjuk tudni ezt az ellentét feloldani közöttünk.
- Nem fogok megölni senkit. Nem is mondtam ilyet… te komolyan…
- Komolyan kinézem-e belőled, hogy megfordult a fejedben? Igen. Hogy tényleg megteszed? Talán csak akkor, ha biztosan tudod, hogy az apád családján kívül más nem sérül meg.
Nem tudom milyen volt régen, de tudom, hogy akkor megtette. Nem tudom mennyit változott miattam, de azt tudom, hogy az ember ennyit nem változik. Ha valaki egyszer gyilkolt már, akkor utána nem fogja azt mondani, hogy nem teszem soha többé. Akkor korábban sem szabadott volna megtennie.
- Ha el is veszem azt a nőt, neked abból semmi hátrányod nem lesz. Gondolod vele maradnék? Hát nem. De azzal semmiképpen sem fogsz megmenteni, hogy idejössz megöletni magad.
Mérhetetlen szomorúság telepszik rám ezeknek a szavaknak a hallatán, de nem akarom és nem is fogom neki itt és most, és talán soha kimondani vagy kimutatni. Úgy tűnik, hogy boldog, és nem akarom megzavarni ezt a boldogságot. Bár, magamban már eldöntöttem, hogy nem fogom megzavarni a boldogságát, még akkor sem, ha belehalok majd a hiányába.
- Gondolod, hogy nem lesz hátrányom?
Inkább csak magamnak teszem fel a kérdést. Túlságosan elkalandoztam. Megint hagytam, hogy az érzéseim vezessenek, de ezt nem tehetem meg. Most nem. A mellkasomra teszi a kezét, és ezzel megint ledönt egy falat. Érzem, ahogy megint kicsit könnyebb, hogy kicsit megint tisztábban gondolkodok. Most kéne kihasználnom az időt, hogy alaposan átgondoljam a következő lépésem, de akkor valami megváltozik. Belemar valami a mellkasomba, mintha végigkarmolnák, és abban a percben látom meg Elliot vérző orrát.
- Elliot...
Látom, ahogy egy pillanat alatt elsápad. Elkapom a karját, mielőtt még elájul, aztán szorosan magamhoz ölelem. Nem foglalkozok azzal a furcsa érzéssel, ami az átokheg körül érződik, csak az érdekel mi van Elliottal.
Felkapom az ölembe, és odaviszem az egyik fotelhoz. Leültetem, majd előveszek egy zsebkendőt és odaadom neki.
- Elliot, figyelj rá! - Keresem a tekintetét. Keresem a kapcsolatot vele, meg kell akadályoznom, hogy elveszítse az eszméletét. - Mi történt?
Még hogy ő aggódik értem. Most én aggódok érte. Ezt nem hiszem el. A fenébe is, mi a fasznak kellett ide jönnie pont most? Az egészből ki kellett volna maradnia. Meg az átokhegből is. Azt hitte, hogy örökké el tudja nyelni a sötétséget? Azt a sötétséget, amiről még a medimágusok sem tudják megmondani, hogy mi az? A rohadt életbe, Elliot!
- Hazaviszlek, hozzám. Ott kipihened magad, holnap majd oda mész, ahova akarsz.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2021. 05. 16. - 14:20:26 »
+1

az oroszlán barlangjában
2002. június 5.

◃g a b r i e l▹
All that is gold does not glitter,
Not all those who wander are lost.

style: summer outfit zene: meet me on the battlefield

– Nem akarom, hogy úgy vágj bele valamibe, hogy nincs B terved. Egy terv nem elég. És az apádhoz még lehet, hogy kéne legalább öt terv, hogy jól kigyere belőle. – Jött a válasz. Igen. Nem ismert eléggé. Egy hónapja, ha együtt voltunk, mikor ő úgy döntött, hogy elmegy meghalni. Nem tudhatta, hogy én sosem tervezek, csak cselekszem. Jelenleg pedig az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy szabadulni akarok a Rowle családtól. Ez elég volt ahhoz, hogy előbb-utóbb, ha a helyzet engedi lépjek. Felesleges volt tervezni. Túl sok volt a változó.
– Komolyan kinézem-e belőled, hogy megfordult a fejedben? Igen. Hogy tényleg megteszed? Talán csak akkor, ha biztosan tudod, hogy az apád családján kívül más nem sérül meg.
Csak akkor ölök meg bárkit is, ha bántják, azt aki nekem fontos. A családom jelen pillanatban csak engem bánt. Ezért nem terveztem megölni senkit. Kivágom magam a helyzetből valahogy… ez biztos. A kérdés csak az, hogy hogyan. – Magyaráztam el neki, mintha értenie kéne. Valójában igen, kellett volna neki, mert elmondtam, hogy hogyan öltem, miért öltem. Tudta, hogy miért végeztem ki azt a rohadékot, tudta, hogy Natért, a gyerekeimért tettem. Tudta, hogy miattuk akartam végezni a családommal is. Tudta, mert tudnia kellett, mikor össze akartuk kötni az életünket. Nem vártam, hogy megértse ezt… nem vártam, hogy értse az érzéseimet, de nem vagyok gyilkos… nem vagyok igazi gyilkos, csak védelmező. Amikor ezeket elmondtam neki, nem azt vártam, hogy megbélyegez… hanem, hogy megért.
Nem egy elmebeteg gyilkos vagyok… – Suttogtam és megráztam a fejemet. Nem akartam elhinni, hogy azt hiszi, mindenre ez a megoldásom. Én kinyitottam neki a lelkem ajtaját, hogy lássa, mi van bennem. Láthatta minden aggodalmam, minden félelmemet. Éppen tőle nem vártam ezt. – Talán nem védhetek meg mindenkit, de megpróbáltam. – Tettem hozzá halkan és lesütöttem a szememet.
Gabriel közelében egy törékeny kisfiú voltam, akit számon lehetett kérni… miért magyarázkodtam? Semmi joga nem volt ehhez, még ha ő is a nagy auror, aki miattam lett korrupt… miattam adta fel az elveit. Hát itt volt a lehetőség, hogy letartóztasson, ha ilyen veszélyesnek gondol. Még is, ahelyett, hogy megadtam volna magam, egész egyszerűen a mellkasára tettem a kezem. Ez volt az egyetlen módja, hogy összekapcsolódjunk, hogy a benne lévő sötétség a bennem lévő sötétséggé váljon. Túl sok volt, túlságosan feszítette a mellkasomat, túlságosan zsibbadni kezdett az agyam… fémes vérszag… vörös cseppek… szédülés…
– Elliot...
Éreztem, ahogy magához ölel. Láttam, ahogy a ruhája véres lesz… a következő percben pedig már a karjai között voltam. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy ebben az őrült szédelgésben menten elájulok. Ahogy leültetett a fotelbe kinyitottam a szemeimet, kicsit bágyadtan, de felé pillantottam. A zsebkendő, amit a kezembe adott, ki is hullott ujjaim gyenge fogásából.
– Elliot, figyelj rá! – magyarázta, de nem fogtam fel. Csak figyeltem azokat a zöld szemeket és végig nyalva az ajkaimon megpróbáltam benedvesíteni az ajkaimat. Azonban csak a fémes, sós vér íze maradt, amitől felkavarodott a gyomrom. – Mi történt?
Megpróbáltam összeszedni magam és megszólalni. Nyeltem egyet, hátha attól könnyebben jönnek a szavak. Az agyam egyre kevésbé zsibbadt, tisztulni kellett a kép. Még éreztem, hogy a tenyerem kicsit fáj, pontosan ott, ahol a mellkasához értem.
Nem tudom… nem tudom, csak megtörtént… rosszul éreztem magam… – hazudtam. Nem akartam, hogy hibásnak érezze magát, az kellett volna még az amúgy is szar helyzet megkoronázásra.
– Hazaviszlek, hozzám. Ott kipihened magad, holnap majd oda mész, ahova akarsz.
Hangosan nyögtem egyet. Nem akartam, hogy egy szó nélkül felkapjon és elvigyen… nem akartam, hogy Aiden haragudjon. Nem féltékeny típus annyira talán, de ott Afrikában azért eléggé morcos volt, mikor felbukkant Gabriel.
Szólj Aidennek… szólj… nem akarom, hogy… – motyogtam, de rám tört az öklenedezés. Előre kellett hajolnom, hogy egy adag vért hányjak a padlóra vagy éppen Gabriel nadrágjára és cipőjére. Nem volt időm gondolkodni, hogy félre hajoljak, túl sokat nyeltem le belőle és nem voltam jól. – Bassza meg… – Tettem hozzá és próbáltam összeszedni magam, de csak nem akart sikerülni. Szedd már össze magad, Elliot… egy kis átok még sosem csinált ki! A hangnak igaza volt, ritkán voltam ennyire magam alatt, most azonban egyenesen lüktetett a fejem, a gyomrom a fájdalomtól.
Kérlek, szólj neki…
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2021. 05. 16. - 15:56:14 »
+1

TO; Elliot


2002. június 5.
Az oroszlán barlangjában

Nem tudom miért csinálok ekkora problémát abból, hogy megölt valakit. Korábban nem zavart. Vagyis, korábban együtt tudtam élni vele, mert tudtam, hogy mellettem nem fogja megpróbálni megint. Engem nem kell megvédenie. De valójában én is megtettem ezt, és erről még Metz sem tud, csak Warren. De ő már nem él. És igen, bosszú volt, jól esett, a múlton nem változtatott. Azóta is gyilkosnak gondolom magam, egy olyan titokkal, amit senkivel sem tudtam megosztani. Úgy tűnik, még vele sem.
- Csak akkor ölök meg bárkit is, ha bántják, azt aki nekem fontos. A családom jelen pillanatban csak engem bánt. Ezért nem terveztem megölni senkit. Kivágom magam a helyzetből valahogy… ez biztos. A kérdés csak az, hogy hogyan. 
- Ezt én is megtettem. Megvédtem a családom… Megbosszultam őket. Azóta… azóta ha eszembe jut… Auror vagyok. Ezzel takarózok, de ettől a tettem még gyilkosság.
Ettől most egy kicsit jobb. Nem egyedül cipelem ezt a terhet, de így Elliotra róttam megint egy adagot, amit nem kellett volna. Így is túl sok mindent tesz meg értem.
- Nem akarom, hogy megbánd. Nem akarom, hogy a tetted terhét cipeld, ahogy én. Senki nem tudja ezt rajtad kívül. Még Metz sem.
Remélem, érzi, hogy ez mennyire fontos nekem. Hogy mekkora terhet cipeltem eddig, amit ő is érezhetett vagy láthatott rajtam, de nem tudhatta mi az. Persze, nincs sok időnk ennek a megbeszélésére, mert egyik pillanatról a másikra elromlik minden. Az a nyamvadt átokheg, biztos az okozza a rosszullétét.
A fotelba ültetem, majd leguggolok elé. Nagyon sápadt, és az orrából folyó vér sem tetszik. Tudom, a Mungóba nem tudnám odavinni, de itt sem maradhat. Szüksége lehet orvosi ellátásra. Majd szólok az öccsének, ő biztos eljönne hozzám miatta.
Megfogom a zsebkendőt, és törölgetni kezdem az orrát, de csak nem akar abba maradni a vérzés.
- Hazaviszlek, hozzám. Ott kipihened magad, holnap majd oda mész, ahova akarsz.
Itt nem maradhat ebben az állapotban. De ha én tettem valamit, akkor az sem biztos, hogy jó ötlet lenne magamhoz vinni. Nem, ez lesz a jó megoldás. Otthon a hálóban elalszik, én meg a kanapén vagy az udvaron. Hallom, hogy a két kutya nyüszíteni kezd az ajtó előtt. Biztos érzékelik a hangulat változásomat, és érzik Elliot vérének is a szagát.
- Szólj Aidennek… szólj… nem akarom, hogy…
- Szólok neki, csak maradj most… – Ebben a pillanatban látom, hogy minden, ami korábban benne volt, most a cipőmet dísziti. Nem baj, hozzá vagyok ehhez szokva, máskor is megtörtént, egy pillanat alatt eltűntetem varázslattal. - …nyugton.
Egyelőre nem mozdítom meg, amíg jobban nem lesz annyira, hogy a hoppanálást kibírja. Innen úgysem fogom tudni megtenni, először ki kell menni a kutyákért. Meg is indulok az ajtó felé.
- Kérlek, szólj neki…
- Szólok neki. Meg elmegyek az öcsédért is, hogy nézzen meg.
Nem, szándékosan nem ígérem meg, hogy elmegyek Aidenért is. Azt nem tudnám megtenni, hogy beengedem a fiút magamhoz. Legalábbis nem azelőtt, hogy a testvére megvizsgálta. Mit mondanék neki? Hogy nem tudom hogyan, de miattam lett rosszul, és fogalmam sincs mi baja?
Elérem az ajtót és beengedem a kutyákat, akik azonnal odarohannak Elliothoz. Nem figyelem ki áll még az ajtó előtt, jelenleg nem érdekel. Visszasétálok a fotelhoz, majd a zsebemből előveszek egy bájitalt, ami legalább a hányingerét csillapítja addig, amíg hoppanálok vele.
- Ezt idd meg, jobban leszel. Nem fog kavarogni a gyomrod.

Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 17. - 22:27:49
Az oldal 0.319 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.