+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  a vérvörös ékkő
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: a vérvörös ékkő  (Megtekintve 5495 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2020. 10. 22. - 07:39:08 »
0

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Hallottam, hogy Christopher valamit magyaráz mögöttem, de nem néztem rá. Nem tudtam ránézni, mert a tekintetem az a különös, banyajárat szerűen kialakított kis folyosó vonta magára, ami éppen velem szemben helyezkedett el. Fogalmam sem volt, hogy hová vezet, csak menni kellett… Menj… indulj, O’Mara… A hang erőteljesen lüktetett bennem s nem éreztem félelmet. Kit érdekelt, hogy nem tudok varázsolni? Kit érdekelt, hogy a bőrömet ezer meg ezer helyen fedték vörös foltok az égető homok miatt? S kit érdekelt, hogy a sérült lábamat megint csak vonszolni tudtam magammal?
Tettem egy lépést előre. Csak Chris üvöltése akadályozott meg, hogy folytassam az utamat. Megborzongtam, majd olyan hirtelenséggel fordultam meg, hogy még az egyensúlyomat is elveszítettem egy pillanatra, de aztán könnyedén meg is találtam. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam a bőrét elcsúfító hólyagos, vörös folt jelenlétét, ami éppen vérezni is kezdett. Közelebb léptem hozzá… el akartam venni a medált, mert az bántotta. Már nem a hátam mögött vibráló különös, zavaros mágia foglalta le minden érzékemet… hanem az a valami, ami a medálból áradt.
Ez meg mi a szar? – kérdeztem és megérintettem az ékszert. Hirtelen erőt vett rajtam egy érzés, hogy azzal segíthetnék rajta a legtöbbet, ha ezt most eltávolítanám róla. El akartam venni… el akartam, de nagyon, hogy aztán elhajítsam a francba. A véres medálhoz értem, végig simítottam rajta. Tépd ki a nyakából… A hang csak suttogva utasítgatott, ahogy felnéztem Chris szemeibe.
Ez a dolog bánt téged… – közöltem és rámarkoltam az ékszerre. Olyan erősen, hogy tényleg csak egy rántás kellett volna hozzá. Éreztem, hogy valami mindennél jobban hajt belülről. – Le kéne venni rólad… – Súgtam és a láncnál fogva közelebb húztam magamhoz. Egyébként meg ki a faszt érdekel, hogy bántja? – gondolkodtam el csak úgy. Mármint hallottam még, amit búcsúként mondott nyilván és nem kéne rá haragudnom, amiért még azzal is megfenyegetett, hogy megöl… de valahol még azért bökte a csőrömet. Végül is nem haltam meg, miért kéne megbocsátanom? Mindegy, közelebb húztam, hogy hosszan csókoljam és közben az ügyes kis ujjaimmal kikapcsoltam a láncot.
Cartwright, meg sem érdemled, hogy ennyit törődjek veled… Gondoltam, miközben a nyelvem még mindig a szájában volt. Fogalmam sem volt, hogy odafent csak a pillanat hevében voltam rá bármilyen hatással is… itt már lehet, hogy visszatért a normális énje és még be is húz egyet. Mindenesetre, akármilyen érzelmet is váltottam ki belőle, a lényegre koncentráltam. Az éppen elég volt, hogy most megszereztem tőle a láncot… az a nagyon-nagyon rossz láncot.
Sóhajtottam egyet az ajkai közé még, ahogy hátrébb húzódtam. Foglalja csak el, hogy Elliot O’Mara oda van érte. Nem sokan kaphatják meg ezt a kiváltságot. Főleg nem olyanok, akik már egyszer fegyvert fogtak rám… pláne valami ócska mugli izét, amivel embereket lehet kilyukasztani.
Mehetünk tovább – mondtam és az ékszert a zsebembe dugtam, annak reményében, hogy nem veszi egyelőre az „állapotától” észre annak hiányát. A biztonság kedvéért azért gyorsítottam a sétatempómon, mielőtt megpróbálna nekem esni. – Majd meggyógyítom a sebedet, ha olyan helyen leszünk végre, ahol tudok normálisan varázsolni is. – Tettem hozzá és hátra pillantottam rá, mintha mi sem történt volna.

Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2020. 10. 26. - 18:11:04 »
+1

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...



..a trágár szavak esélyesek...

Halványan pislákoló tudattal ébredek Elliot cseppet sem kedves kérdésére. Normál esetben leüvölteném a fejét amiért ennyire tiszteletlenül szólal meg Sophie felé, de ő csak egy ócska medált lát, ami meglepő módon lyukat éget a mellkasomba. Nem igazán értem min csodálkozik, hisz többször látott már és mindeddig rajtam volt az ékszer. Mondjuk tény, sosem épp erre figyelt.
– Ez a dolog bánt téged…
- Nem mondod, nagyokos…
Hörgöm keservesen, mert a seb égető szélei még a hűvös száraz levegőre sem akarnak javulni. Pedig tompulnia kellene a fájdalomnak, csakhogy ahogy a medál sem egyedi darab, így az általa okozott seb sem valószínű, hogy az. Szóval úgy tűnik… megszívtam.
Hogy mennyire azt még magam sem tudom. Egyszerűen csak a falnak támaszkodom fél kézzel míg Elliot a közelembe lép, s már megint annyira közel van, amennyire rohadtul nem kellene hogy legyen. A szemeibe pillantok és nem is tudom mit olvasok ki belőlük. Talán szánalmat? Talán lesajnálást? Talán valamiféle haragot?
Annyira fáj a seb, annyira éget még mindig hogy fel sem tűnik a társam koszos keze, ami a medál köré záródik. Már körülmények között ezt sose hagynám, de most, most csatát vívok a szervezetemmel és a tudatommal. Elliot azt hiheti  ő bódít el, pedig ez nincs így. Vagyis nem teljesen.
– Le kéne venni rólad…
Ahogy megránt a lánccal, megérzem a súlyát ami most az ő kezében van. A fejem ösztönösen engedelmeskedik és hajolok közel, de az agyam tiltakozik.
- Ne…
Csak erre az elfuló tiltakozásra futja, másra nem mert O’Mara ajkai nem épp váratlan hirtelenséggel az enyémre tapadnak. Nem tudom ellent állnék-e egyáltalán valaha. Talán sose fogok tudni. Talán túlzottan gyenge jellem vagyok és ezért hagyom most is a sebem, a kín és minden más ellenére is hogy szája birtokba vegye az enyémet. Sőt… valójában vissza is csókolok lehunyt szemmel, mert addig sem a lüktetésre koncentrálok.
Váratlanul szakad félbe a mozzanat, hirtelen tűnik tova a hevessége, de nem húzódik el teljesen, hanem csak rám sóhajt mintha ezzel is azt akarná jelezni, mennyire pocsék még ez is.
– Mehetünk tovább…
Már bólintani készülnék, mikor elillant Elliot illata az orromból s a fejem abban a pillanatban kitisztul. Ekkor olyan éles női visítás tör utat bennem, hogy üvöltve rogyok térdre. Sophie szenved bennem, a sebben, a testemben, a fejemben. Egy vagyok vele, a szenvedése a saját kínom, így csak lihegve túrok a hajamba és szorítom hogy elmúljon a velőt rázó sikoly…
- Add vissza… add vissza...
Nyörgök, ahogy rájövök mellkasomon hiába matató ujjaimmal hogy a medál eltűnt a nyakamból. Kétségbe esek, mert elfog a rettegés mi lesz ha nem adja vissza. Egyre nehezebben viselem amúgy is meggyötört fizikális testtel most a lelki kínszenvedést.
- Kérlek...
Ha így folytatjuk összegömbölyödve előre hátra hintázok miközben próbálok úrrá lenni a bennem lévő pánikon és minden féle szenvedésen… de valójában csak abban bízok hogy a tolvaj visszaadja ami az enyém. Mert ha nem… akkor én nem jutok ki ebből a barlangból soha. Maximum ha kivonszol valahogy, de akkor is félőrülten.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2020. 10. 28. - 07:23:24 »
0

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Valahogy túl könnyű volt. Túl könnyen pattant ki a kapocs és siklott az kezembe az ékszer ahhoz képest, milyen sebet ejtett Christopher mellkasán. Persze éreztem az ujjaim között, ahogy lüktetett… sőt még a nadrágom zsebében is szinte tombolt. Miféle erő lehetett benne… miféle erőt szívhatott el ez a Cartwrightból. Mondjuk már az is meglepő volt, hogy éppen ő hordott ilyesmit, miközben nálam jóval több tapasztalata van a veszélyes varázstárgyak területén. Nem lett volna szabad ennek engednie, akármilyen csábító is volt. Ez a nyaklánc maga volt a megtestesült veszély.
Tudtam, hogy egy csók elég lesz elterelni a figyelmét. Beszélhetett velem akármilyen ocsmányul is, a teste reagált minden mozdulatomra. Pontosan tudtam, hogy arra még hathatok, ha a józan eszére és a szívére nem is. Valószínűleg, ha nő lettem volna, akkor ez utóbbi is sikerül. Cartwright is csak egy átlagos férfi volt, tökéletesen ugyanolyan gyengepontokkal. Ezzel pedig nem volt semmi baj. Mivel magamat ismertem, őt is ismertem.
– Add vissza… add vissza...
Mi a szar? A gondolattal együtt megfordultam, hogy Chrisre nézzek. Ez a kétségbeesett hang nagyon nem ő volt… nem is rémlett, hogy valaha hallottam volna így beszélni s ez aggasztott.
– Kérlek...
Borzalmasan nézett ki. Nem ezt az oldalát ismertem. Ijesztő volt, ahogy az arcára kiült a pánik, ahogy az ujjai a mellkasánál… a sebkörül matatnak, keresve a medált, ami az én zsebemben lüktetett és kezdett elnehezedni. Kellett egy pillanat, hogy megértsem, milyen régóta szenvedett ettől az egésztől, hogy az az ékszer majdnem tönkre tette. Nem akartam a megmentője lenni… nem voltam én igazából senki, csak egy mocskos tolvaj, aki talán kicsit többet érzett iránta, mint puszta haver. Akárhogy is, nem az én tisztem volt dönteni a dolgai felett, de az ékszert jobbnak láttam magamnál tartani egy ideig, amíg kicsit össze nem szedi magát. Nem tehette ennyire függővé magát tőle… Ekkor eszméltem rá, hogy én pont ilyen voltam, mikor a szalag még a kezemen volt. Azt hittem, hogy más vagyok tőle… de valójában minden ugyanúgy maradt.
Majd visszakapod, ha végeztünk itt… gyere… – Felé nyújtottam a kezemet, mégsem gondoltam volna, hogy majd odajön és megfogja. Odaléptem hozzá, belekaroltam és megpróbáltam magammal húzni. Túl nagy volt, túl nehéz… én viszont veszettül makacs, így addig rángattam, míg meg nem indult.
Végig kellett mennünk azon a folyosón és ha jól viselkedik, akkor talán meg is kaphatja az ékszert az út végén. Nem úgy tűnt, mintha bárki lenne ezekben a járatokban. Túlérintetlen volt, a homokos-poros talajon egyetlen lábnyom sem volt. Nem féltem, hogy belebotlunk bárkibe is… ha pedig mégis úgy alakulna, hát megvéden Christ.
Szeretnéd, hogy meggyógyítsam a sebed? – kérdeztem és a fejemet a vállának hajtottam, ujjaim finoman simítottak végig a mellkasán, akkor is ha közben éppen sétálgattunk előre felé. A sebet akartam érinteni, ehelyett azonban csak az ingén keresztül simítottam végig az izmain. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de örültem volna, ha legalább a férfiasságát megtalálja a medál nélkül. Na nem, mintha nehezére eshetett volna elvenni… ott volt a zsebemben, tőle nagyjából húsz centire se. – Van egy kiváló kenőcs, amitől legalább hegesedni kezd.
Beszéd közben persze vontam magammal. Lassú léptekkel, de a járat felé. Bele sem gondoltam, hogy ő legalább olyan könnyen lefegyverezhet engem, mint én őt egy pár pillanattal korábban. Nem is számított, mert hamarosan a sötét folyosóra léptünk, ahol bizony semmi fény nem volt, csak a sötétség. Ezért is volt jobb, hogy összekapaszkodtunk.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2020. 11. 05. - 22:07:54 »
+1

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...



..a trágár szavak esélyesek...

– Majd visszakapod, ha végeztünk itt… gyere…
Szavai végigcsattannak rajta, mint egy ostor csapása. Alapvetően is ingatagnak érzem magam, gyengének, elveszettnek, magányosnak, de így.. hogy még Sophie sincs velem…
Olyan üresség kerít hatalmába, amit sose tapasztaltam még. Barbárnak látom Elliotot. Nem egy barátnak, egy segítő szándékú valakinek, hanem annak ami talán valójában. Egy önző és egoista kéjenc ficsúrnak, aki mások romlására tör. Csak kihasznál, csak bánt, csak elveszi ami kell. Csak hiteget, csak becsap, csak hazudik. 
- ADD VISSZA!
Támolygok fel és esek neki. Nem érdekel hogyan de vissza kell szereznem a medált. Elfog a rosszullét, öklendeznem kell. nem érdekel ha lehányom, csak adja vissza, adja vissza…
Ez az egyetlen dolog motivál. Ezért remeg a kezem, a testem, minden egyes porcikám.
A hideg csontomig hatol, érzem, hogy nincs értelme tovább élnem. Nem segít most se Anna, se Mirabella, se David se senki. Csak Sophie, csak ő, csakis ő számít. Hiába meghalt, hiába nem lehet már ténylegesen velem. A medál az enyém, az én részem, a lényemé. Ha ő nincs velem, senki vagyok. És akkor tényleg könyebb meghalni és követnem őt.
– Szeretnéd, hogy meggyógyítsam a sebed?
- Nem tudod.
Szűröm ki a fogaim közt vakon tapogatva a felé keresve kétségbeesetten az ékszert, mely engem illet. Nem is törődöm a fájdalommal, a sebem égető szélével, a húsom büdösen füstölgő szagával. Meglehet pont ettől fordul fel a gyomrom, de most nem tudok másra koncentrálni csak arra hogy eltűnjön ez a hideg, ez a görcs, ez a kín, amit a medál hiánya okoz bennem.
Ujjaim lassan csak rákulcsolódnak Elliot zsebében a lánc szélére, és még mielőtt ő reagálhatna hátratántorodva elesem. Seggre esve vetem hátam a falnak, jól bevágva a vállam egy éles kőbe, de ennek a fájdalmát se érzékelem, csak a medált tapogatom és összekötözve a szétszakadt láncot a nyakamba helyezem.
Ahogy megérzem a súlyát, rögtön fellélegzik a tüdőm. Olyan ez, mint egy fulldokló aki a víz alól bukik fel és az élető oxigént szívja be.
- Sophie…
Suttogom könnyáztatta arccal, és mámoros örömmel szorítom meg a nyakamban lévő medált. Megnyugszom hogy itt van, újra velem. Megfogadom hogy semmi, a jó büdös életen kívül nem tud minket elválasztani soha de soha többet. Bocsánatot kérek, amiért voltam olyan ostoba és hagytam őt egy pillanatra is eltűnni.
Nem tudom mennyi idő telik el, -percek vagy végtelen órák- mire kinyitom a szemem.
Az első ami szembe ötlik az a sötétség. Olyan mély és tömör, ami biztosan nem természetes. Elliotot sem látom, pedig biztosan itt van valamerre a közelben. Rámarkolok a szilpálcámra, bár nem tudom képes vagyok-e használni. Nem érzek magamban még mindig sok erőt, noha már nem vagyok annyira kétségbeesett sem mint nem sokkal korábban.
- Va..valami nagyon nem stimmel itt… O'Mara...
Valószínű erre ő maga is rájött, de kíváncsi vagyok mi a véleménye. Én személy szerint inkább visszafordulnék, amíg még lehet…
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2020. 11. 09. - 15:01:03 »
+1

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Ez volt Christopher Cartwright. A férfiasság kétlábon járó megtestesítője, akiben annyi, de annyi erő volt… és egy nyamvadék kis ékszer függője lett. Tőlem már-már elvárható volt, hogy gyenge legyek, mégis megszabadultam a szalagtól, mégis túlesetem rajta, lényegében a semmiért. Voltak akkor célok, ezer meg ezer ült ott a szívem mélyén, már nagyrészük lehetetlennek látszott, még ha tenni is próbáltam ellene.
– ADD VISSZA! – toporékolt, mint egy gyerek. Szabályosan nekem zuhant a teste, éreztem, ahogy ujjai vadul matatnak a ruhámon. Egészen a halhoz préselt végül, így tudott csak legyűrni annyira, hogy ne tudja ellenállni a fogdosós kereségélésnek. Nem voltam erősebb nála, még itt, ebben az átkozott hisztiben sem… pedig mocskosul megérdemelt volna egy pofont. A kispárnája miért nem vette ezt még észre? Miért nem kérte meg, hogy vegy el magáról ezt a szarságot?
– Nem tudod – felelte, mikor felajánlottam, hogy meggyógyítom őt. Közben még mindig matatott, de tudtam, hogy meglesz neki az ékszer, hiszen éppen mozdulni sem tudtam. Nehezebb is volt, erősebb is… minek akarod megmenteni azt az elcseszett lelkét? – kérdezte bennem a hang. Nem volt válasz a kérdésre. Pontosan azért akarta, mert kedveltem… ez pedig nem volt elég indok. Volt idő, mikor úgy gondoltam, hogyha el kell jönnöm otthonról, akkor Chris lesz az, akihez mehetek, aki megvéd, aki segít talpra állni, még ha utálta is Natot meg a picsogásomat… ezért hát fontos volt a személye.
De igen… csak nem makacskodnod kéne folyton… kurvára szarul áll ez az álszenvedés neked. – vetettem a szemére a dolgot, de hagytam, hogy kihúzza a medált a zsebemből, az ugyanis kezdett kellemetlenül súlyos tehernek tűnni. Már komoly izomfájdalmat is kezdtem érezni a jobboldalamon ettől.
Christopher persze eltávolodott, mert annyira azért nem szeret hozzám érni. Biztosan szégyelli azokat a dolgokat, amiket kiváltok belőle… vagy ilyesmi. Na mindegy, hátra tántorodott, a folyosó másik falához, majd szépen a hátsójára esve próbálta magára pakolni a hülye láncát.
– Sophie… – hallottam, ahogyan nyöszörög.
Némi undorral húztam félre a számat. Még is mi a fene teszi veled ezt? – gondolkodtam, ahogy közelebb léptem hozzá… csakhogy közben a folyosó másik feléből, amit nem láthattunk innen, valami vonzott. Valami azt akarta, hogy folytassam az utamat. Megálltam hát és csak bámultam a távolba, szinte észre sem véve, hogy a sötét ránk telepszik. Nem egyszerű sötét volt, olyan amiben az ember már apró körvonalakat sem lát. Talán kicsit hűvösebb is lett, így az eddig izzadságot vacogás váltotta fel.
– Va..valami nagyon nem stimmel itt… O'Mara...
Nyeltem egyet és a hangja irányába fordultam. Még mindig ott álltam előtte egyébként, éreztem a leheletét a bőrömön. Vacogva nyúltam ki, hogy megérintsem a kezét. Nem lett volna túl bölcs dolog külön válni. A másik kezemben már ott volt a lucfenyő pálca is.
Ez valami csapda lehet… – suttogtam, de közben éreztem, hogy merre kell mennünk. Éreztem, ahogy hív magához a távoli valami. Húzni kezdtem, hát Cartwrightot a folyosó vége felé. Nem tudom miért… csak éreztem, hogy mennem kell és több értelme volt, mint ott állni a nagy semmi közepén és várni az éhen-, szomjanhalást… vagy éppen, hogy megfagyjunk.
Olyan, mintha valamiféle védőbűbáj lenne igazából… egészen ránk telepszik, mintha össze akarna nyomni. – Éreztem, hogy jó pár métert megtettünk már eddigre. A sérült lábam lüktetve jelezte, hogy bizony pihenésre volna megint szüksége, ám ezt most nem adhattam még neki. – De nem baj. Érzem merre kell mennünk… tudom, hogy ott van valami… – tettem hozzá, de már annyira vacogtam, hogy a hangom furcsa kis makogásnak tűnt. Közelebb húztam Christ, hogy hozzá simulhassak. Ő még nálam is jobban izzadt, így megvolt az esélye, hogy előbb fázik át teljesen.
Próbáltam varázsolni egy kis fényt útközben, de a pálcámból csak sziklák pattantak ki. Nem volt semmi fény, egészen addig, míg a hosszú folyosó végére nem értünk, valami nagyobb térben. Itt is meglehetős sötétség uralkodott, de középen egy kőtábla állt.
Ez kell nekünk gondolom… – húztam oda Christ. A halovány fényben végre megláthattam az arcát, egy pillanatra a szemébe néztem. A kőtáblán három színes kő állt ki, mintha valamiféle gombok volnának: egy zöld, egy ezüst és egy vörös. Sosem értettem különösebben a szín szimbolikához… pláne, hogy egy számomra nem annyira ismert helyen voltunk, akármelyik nép otthonában is. – Valamelyiket meg kell nyomnunk… hmm… legyen az ezüst, az olyan szépen csillog – magyaráztam és benyomtam a felületet.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2020. 11. 15. - 11:41:38 »
+1

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem foglalkozom O’Mara flegma, lekezelő stílusával. Ez is tipikusan rá jellemző, mert ami számára nem fontos az érdektelen semmiség. Nem is várok mást, és most, hogy a poklok poklát járom meg a szeme láttára pláne nem izgat. Sem a jelenléte, sem a gondolkodása, sem a véleménye.
Egyszerűen csak átadom magam az örömnek, a megnyugvásnak hogy a dolgok visszaállnak lassan a megszokott helyükre. Igen, vannak szokások, amikkel nem tud egyszerűen szakítani az ember. Lehet egyszer ez okozza majd a vesztemet, de még ha így is lesz… én nem bánom.
– Ez valami csapda lehet…
A kétségbeesés a hangjában mely magamhoz térít valamelyest. Ez ad igazából erőt, hogy újra visszatérjek a mámoros ködből a jelenbe, hogy újra koncentráljak, figyeljek no és megpróbáljak valamit cselekedni. De az a valami nehezen nyilvánul meg még a járásban is. Inkább botorkálás ez félig a falnak támaszkodva, esve és az se könnyíti meg a dolgom, hogy a jeges hideg a csontjaimig hatol. Nem használ semmit Elliot teste, sőt igazából még hátráltat is, mert vele csak még lassabban araszolunk előre.
Valahova, ahol magunk se tudjuk mi a varangydudvaférget is reméljünk.
– Olyan, mintha valamiféle védőbűbáj lenne igazából… egészen ránk telepszik, mintha össze akarna nyomni
A megállapítására csak mélyet szusszantok, mert még a levegő is sűrűbb, nehezebb súlyosabb itt. Csak morgok egyet ezzel erősítve meg őt abban, hogy igen, kurvára észrevettem én magam is.
– De nem baj. Érzem merre kell mennünk… tudom, hogy ott van valami…
Acsarogva botorkálok tovább előre. Nem kezdek el ujjongani, mert már így is sok van a tolvajtársam számláján, az meg legyen már a minimum hogy kihasználja a tehetségét és kihúz minket a sárkányszarból.
Kezem továbbra is a medált szorítja, pálcám a másik kezemben, amivel félig a barlang falát támasztom. Nem csodálkozom azon se hogy újfent elszegődik tőlünk a szerencse és még a legegyszerűbb alapvarázslat se működik. Emiatt is csak magamban bosszankodok mígnem el nem érünk a sarokig, ahol befordulva már oszladozni kezd a sötétség és láthatóvá válik a mágikus kőhalom, mely oly annyira vonzotta O’Marát.
Innen ugyan már nem túl nagy a táv, de még ez is lassúnak tűnik. Hosszú, keservesen elnyújtott perceknek.
– Ez kell nekünk gondolom…
A gyér fényben nehezen látom milyen típusú rovátkákkal van díszítve a faragvány. Jó a keltám, türdérül is tudok, a sellőm akadozik de ez… ez mintha ismeretlen lenne. Se nem kobold, se nem troll nyelv. Talán valami keverék lehet…
A három kő ellenben ragyogóan sugárzik a tetején. Fényük nem erős, de impulzív, mintha a belsejükben lüktetne.
– Valamelyiket meg kell nyomnunk…
- Igen…
Suttogom elmélyültem vizslatva a kövek csiszolt, kerek tökéletes felületét. Felötlik bennem a kulcs, az otthon hagyott kulcs és benne a rubintpiros kő.
- hmm… legyen az ezüst, az olyan szépen csillog…
Mielőtt bármit tehetnék Elliot szokás szerint meggondolatlanul már cselekszik is. Csak felkiáltani van időm, de ezzel is elkések.
- Neeee!!
Halk kattanás és… csend. Vészjósló, síri csend.
- A pirosat kellett volna te féleszű…
Torkollom le, de már mindegy. Bármi is jön, pókszerű halkan matató lábaival biztosan felénk közelít. Így hát a pálcám magam elé szegezve próbálom megkeresni, milyen ocsmány lényt sikerült magunkra szabadítanunk.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2020. 11. 17. - 08:47:53 »
+1

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Egy pillanatra egészen kellemesen átjárt az a régi adrenalin hullám, amit úgy szerettem. Szerettem, ahogy a hatalmába kerít, ahogy csábít valami rosszra, ahogy felismerem, nincsenek korlátok. Jó… talán a színkódok egy egészen kicsit határt jelentettek mégis csak, de nem annyira, hogy meg akadályozzanak abba, hogy tovább lépjek… lépjünk innen. Mondjuk Christopher éppen annyi segítség volt, hogy semennyire, de ezért nem korholhattam. Ha volt olyan hülye, hogy azt a láncot magán hordja, akkor éppenséggel el is búcsúzhattunk az épeszétől.
– Neeee!! – kiáltott fel, ahogy megnyomtam a piros gombot.
Egy pillanatra fordultam csak felé, ahogy kattanás hallatszott. Nos éppen valami ilyesmire számítottam, mégis csak egy gombszerű valamit nyomtunk be. Egyelőre nem tűnt különösebben mágikusnak ez a technika, de azt határozottan éreztem, hogy járnak ezen részéről érkezik az a furcsa erő, ami vonzott végig a folyosón.
– A pirosat kellett volna te féleszű…
Baszki… én vagyok a féleszű? Itt álltam már vagy két perce és nem jutott eszedbe megnyomni? – mordultam rá, de amúgy pont nem érdekelt a véleménye. Ha rajta múlott volna ott szenvedünk még egy órát legalább, mert éppen rátört valami roham a lánctól vagy hogy nyalogassa a sebeit. Én legalább cselekedtem.
Hamarosan megpillantottam azt a valamit, amit elszabadított az ezüstgomb – mármint nyilván Cartwright majd rám keni a szörnyeteg támadását. Figyeltem, ahogy előre szegezi a pálcáját, bár sok értelme nem volt, elvégre a mágia aligha akart itt együttműködő lenni.
Gondolkozz, O’Mara, gondolkozz! – próbáltam magamból valami épeszű ötletet kicsikarni. Csakhogy ilyesmi nem nagyon jött. Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy fussunk, de nem volt hova tovább. A furcsa, gusztustalan lény pedig egyre csak közelebb araszolt hozzánk.
Kétlem, hogy le tudnánk győzni varázslat nélkül – jegyeztem meg, hiszen még a bicskám sem volt nálam. Puszta kézzel menni egy ilyen mutáns valami ellen pedig kész öngyilkosságnak tűnt. Nem volt más választásom, ez most határozottan menekülés szagú volt. Így hát, rátenyereltem a vörös gombra. Hallottam, ahogy kicsit megremeg a körülöttünk lévő terület, ám a félhomályban nem láttam, mi történik… csupán annyit hallottam, ahogy oldalt, tőlem balra valami mozdul. Így megragadtam Chris karját és húzni kezdtem abba az irányba.
A szörnyeteg ettől valami furcsa, sikító hangot adott ki és gyorsabbra vette az egyébként meglehetősen lomha lépteit. Éreztem, ahogy a hátam egy sziklafalnak simul, majd egész egyszerűen kitapintottam a mellettünk felnyíló járatot. Túl szűk volt, hogy a teremtmény beférhessen, így Christophert minden erőmet bevetve próbáltam betuszkolni oda. Biztos voltam benne, hogy még mindig túl gyenge.
Azt hiszem, menekülnünk kéne – közöltem az amúgy nyilvánvaló tényt és én is beléptem a szűk kis nyíláson. Tudtam, hogy ide nem férhet be a pókizé, de amint odaért a réshez megpróbálta áttuszkolni magát rajta.
Ahogy hátrálni kezdtem, éreztem, hogy a derekam nekiütközik valaminek, de így már kellőtávolságban voltam ahhoz, hogy a csápok se érjenek el.
Hát… ez nem fog sokáig tartani… – állapítottam meg, ahogy teremtmény teste mellett lemorzsolódott egy adag kőtörmelék. Ezért azonnal hátra arcot vágtam, hogy megnézzem miféle lehetőségeink vannak itt… a gond az volt, hogy egy aprócska terem volt csupán az egész, középen egy kőoltárral, amin egy aranyvarázspálca állt. Aranyvarázspálca… mint valami mesebeli fegyver. Olvastam róla valamit talán, de nem igazán illett ebbe a sivatagi világba a görög epikusság.
Szólva te vagy az… – motyogtam a pálcának, érezve a belőle áradó energiát.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2020. 11. 26. - 10:59:33 »
+1

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...



..a trágár szavak esélyesek...

– Baszki… én vagyok a féleszű? Itt álltam már vagy két perce és nem jutott eszedbe megnyomni?
Van az a pont az életben, amikor valaki kibaszottul átlép egy határt. És azzal, hogy Elliot visszaszól, úgy ahogyan visszaszól elfeszít bennem egy húrt, ami úgy pattan el, hogy annak hangja egy hatalmas lökésként ölt fizikális testet. Nem tudom minek ütközik, vagy az mennyire fájdalmas, de én csak fújtatok, a dühtől, a fájdalomtól, a mellkasomtól való lüktetestől. Nem beszélve a haragtól, iránta.
- Ha feltűnt volna.. -lihegem szaggatottan. - … jobban leköt a fájdalom, mert egy kibaszott lyuk tátong a mellkasomon.
Még szét is feszítem az ingem, hogy jól látszódjon a seb, ami egyre rosszabb állapotban van. Mellette nem messze ott fityeg a bűnöse, a medál kecses, ezüstös alakja.
A kaparászás, a motozó nesz zökkent ki abból hogy O’Marával vagy a sértettségem további részével foglalkozzam. Ugyan tudom hogy teljességgel hasztalan, a szilpálcám mégis valamerre a vaksötétbe irányul, védekezőn, támadón… magam se tudom hogy.
– Kétlem, hogy le tudnánk győzni varázslat nélkül
- Miért, van jobb ötleted?
Vetem oda neki cinikusan, mert nekem bizony baromira nincs. És ez baj. Alapjáraton nem terveztem volna a sivatagba homoktengerbe fulladva meghalni, se egy járatrendszerbe elveszve bolyongani, de még csak valami mocskos kitudja miféle lény gyomrába se végezni. Jobban örültem volna Anna ölelő karjaiba vagy melleibe belefulladni, csakhogy az ember nem választhatja meg a halálnemét. Sajnálatos.
– Azt hiszem, menekülnünk kéne
Hümmögve indulok el utána, s inkább csak hallom semmint látom, ahogy rácsap a vörös kőre. Nem tudom mi értelme van, félő hogy újabb rém szabadul csak el még nagyobb szarba sodorva ezzel minket, de Merlin úgy dönt, mégis a pártfogásába vesz. Az oldalajtó irányába terel a tolvaj, bár a magam csoszogó lépteivel amúgy is arra mennék.
Mikor odaérek és szuszakolni kezd mordulok csak hátra.
- Szűk. És én szeretem a szűk helyeket normál esetbe, de nem ilyen formában…
Acsarogva görnyedek össze, fogam összeszorítva mászok be, nem törődve a felélénkülő vibrálástól a mellkasomban. Elliot is utánam jön, érzem a lehelletét, mert látni nem sokat látok. S azt is csak hallani vélem, hogy a lény, ami végigkísérne utunkon szintén elakad ott, ahol majdnem én is. Nem sokat pihenek meg, csak épp annyira hogy erőm maradékát összeszedve átpréseljem magam a túloldalra, ahol végül legurulva háttal érek földet.
Elliot persze mit sem törődve velem már megy is a homályos derengés felé, de nekem csak a plafont, a mocskos szürke plafont van erőm nézni. Kezem rákulcsolódik a medálra és halkan nyögök.
- Soph, ha hallasz, segíts kérlek…
Várok, de nem érzek semmit. Belül mardos a kétségbeesés és a könnyek árja. Végtelen pillanatok kellenek hogy a fejem meg tudjam emelni. Elakadó lélegzettel nézem a látványt. Elliot sötétlő alakját a vibráló aranypálca körében. A szívem egy része megremeg az örömtől hogy megtaláltam, a másik inkább meg akarna halni. Mert mi értelme bármilyen kincsnek, ha nincs már velem az, aki motiváljon? Ezért még csak eszembe sincs hogy Elliot után siessek, ha akarnék se tudnék. Egyszerűen csak várom, mi történik ha történik egyáltalán bármi is.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2020. 11. 27. - 11:03:41 »
+1

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Meglök… na persze… mert ezt érdemlem! Mindegy, megkapaszkodtam, kőoszlopban, amint a gombok voltak, hogy ne essek el. Ha meg akar ütni, akkor üssön meg… Merlin seggére! Én legalább próbálom megoldani a problémát, nem csak nyafogok.
„Jobban leköt a fájdalom” – ezt a szöveget ismételgettem magamban, ahogy a tekintetem Christopherre vándorolt megint. Ez most komoly? Ha a földön kúszva is, de eddig mindenen végig vánszorogtam, fájhatott akármennyire. Csak egy kibaszott fájdalom, ami elmúlik, nem engedhettem meg magamnak soha, hogy átadjam magam neki, ahogy valójában Cartwright sem tehette volna meg. Neki csupán annyi volt most az előnye, hogy én itt voltam neki, hogy támogassam. Szánalmasnak tűnt azzal a lánccal a nyakában, ahogy hagyta magát ennyire irányítani… és ez az ember akar nekem főnkösködni. Igen, rohadtul szexi, mikor erős és rohadtul jó vezető is lenne, de az ilyenekkel eléggé el tudja magát ásni mások szemében. Örültem, hogy kettesben vagyunk és nem látja ez esetleg valamelyik embere, majdnem olyan gyorsan híre menne, mint a haldoklásának annak idején vagy hogy a kádjában voltunk együtt.
Te választottad ezt, Chris. Viseld el azt a nyamvadt fájdalmat férfiként– közöltem nyersen válaszként. Pontosan azért volt lyuk a mellkasán, mert nem volt elég tökös ahhoz, hogy félredobja azt a medált még időben. Bennem legalább volt elég erő, hogy két év után levágjam magamról azt a kibaszott szalagot… eddig Chris tűnt a férfiasabbnak kettőnk közül. De ahogy mondani szokták: a látszat néha csal.
Próbáltam menteni a seggünket, miközben ő továbbra is az önsajálatával volt elfoglalva. Még egy ok, hogy ne feküdje le többet vele… ez nem érdemel meg, O’Mara – morgolódott bennem a hang, ahogy nagy nehezen próbáltam bejuttatni a nyílásba. Pont nem érdekelt, hogy majdnem két méter és le kell hajolnia, meg összehúznia magát. Azt akartam, hogy túlélje, nem mintha megérdemelte volna azok után, ahogy néha hozzám szól.
– Szűk. És én szeretem a szűk helyeket normál esetbe, de nem ilyen formában…
Fogd be és irány befelé – mordultam rá, most már meglehetősen hideg stílusban és ha végre bent volt, hát én is követtem. Elégedetten vettem tudomásul, hogy bár majdnem összetörte magát, azért sikeres volt az akció és még mindig él.
Az aranyszínű fény volt az egyetlen, ami magához vonzotta a tekintetem. A varázspálca, melyet az ókori görögök készítettek most ott csillogott éppen előttem. Csak egy karnyújtás volt s máris megérintettem. Semmi gonoszság nem áradt belőle, de valójában a mágiája sem volt olyan erőteljes. A szépkidolgozású felületet görögbetűk tarkították és a súlya… messze nagyobb volt, mint a mai varázspálcáknak.
– Soph, ha hallasz, segíts kérlek…
Te mikor lettél ilyen picsogó valami? – kérdeztem, mert már kezdett bosszantani a gyengesége. Mindenesetre a pálcát a zsebembe szuszakoltam, hogy aztán odamenjek, a karját átemeljem a vállaimon és megpróbáljam talpra állítani. – Egy bűnszervezet vezetője nem engedhet meg ilyen gyengeséget… nem is értem hogy engedheted, hogy egy tárgy ennyire irányítson… – Ahogy rám támaszkodott megéreztem a súlyát, ami persze nagyjából az enyém duplája volt. Akármennyire is szidtam, nem tudtam rá igazán haragudni, de azért mérges voltam, hogy ebből megint ki kell húznom. Ujjaim kicsit erősen szorítottak az oldalára, mert majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, a lábamba belenyilallt a szokásos fájdalom. Nem cipelhettem volna ekkora terheket. Daniel is megmondta, ha így folytatom, nem sokáig fogok ilyen könnyedén mászkálni… az az átok, ami a lábamat megsebezte folyamatosan ott tombolt bennem.
Csak kapaszkodj… jó?
Elindultam vele szépen kifelé, legalábbis amerről éreztem valami kis levegőt jönni. Lassan haladtam, mert sem én, sem Chris nem tudtunk éppen egy tempót tartani. Mégis, ahogy a sötétben egyre előrébb hallottunk, mintha fényt láttam volna és ismét jobban csapott az arcomba a levegő.
Hazaviszlek és leápollak… és igen, hozzám haza. Oda nem jönnek a kutyusaid.

Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2020. 11. 27. - 22:18:48 »
+2

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...



..a trágár szavak esélyesek...

– Te választottad ezt, Chris. Viseld el azt a nyamvadt fájdalmat férfiként
Én választottam volna? Vagy Sophie kényszerített bele? Lehetne vitatkozni. Lehetne párhuzamokat felállítani kinek a hibája ez, akárcsak a halála, a medál tulajdonsága, vagy az életem alakulása. De valahol ebben, kelletlenül látom be, Elliotnak csak igaza van. Csak az én hibám, és csak én választottam. Összeszorítom a szám hogy ne hagyja el egy kurvaanyád, mindössze ehelyett egy mordulás. Majd újabb és újabb mert a veszély köröttünk lebeg, be akarva kebelezni minket.
Mikor biztonságba érünk sem könnyebbülök meg, sőt. Mintha minden még inkább káoszba fulladna. Nem tudom miért is van ez, talán a mágia különös ereje, vagy a tévképzeteim, Sophie hiánya, Elliot undokoskodása… mindez meglehet együtt.
– Egy bűnszervezet vezetője nem engedhet meg ilyen gyengeséget… nem is értem hogy engedheted, hogy egy tárgy ennyire irányítson…
Érzem a kezét, a rántást a földről, és miatta, meg persze a szavai miatt igyekszem nem teljesen elhagyni magam. Fújtatva veszem a levegőt, de jelenleg se a bűnszervezet, se a gyengeség mint sebezhetőség nem érdekel, ahogy az sem hogy O’Mara jelen esetben vagy épp máskor mit is gondol rólam. Mert mit gondolhat? Azt hiszi én használom ki őt, én vagyok a rossz arc, aki skatulyába akarja húzni holott… na jó talán részben egy tapóféregnyit igaza van a skatulya kapcsán, de amúgy… Amúgy nem. Mert amúgy inkább ő használ ki önös céljaira, mint például az irodámba való betörés, a fürdőkádamba való zuttyanás, a munka utáni koslatás, vagy az ágyamba való behízelgés.
– Csak kapaszkodj… jó?
- Próbálok…
Szűröm ki nehézkesen a fogaim között, és hagyom hogy irányítson. Én is sejtem mi a célja, érzem a friss levegőt, de őszintén szólva nem merek még nagyon reménykedni a kiút szabadságában.
– Hazaviszlek és leápollak… és igen, hozzám haza. Oda nem jönnek a kutyusaid.
- Kutyusaim?
Mordulok fel és összefutnak a szemöldököm között a ráncok. Értetlenül pislogok Elliotra azúrkék szemeimmel, de csak az arcéle vonalát veszem ki a sötétbe.
- Milyen kutyusaim? Ha Volkovára gondolsz… nő létére meglepően hasznos.
És nem csak az ágyban. Bár tudom, Elliot kompetenciaversenyt rendez vele, de közel sem egy kaliber ez a két fegyver, na. Kár is hasonlítgatni egyiket a másikhoz.
- Mit jelent az a hozzád?
Nem vagyok teljesen képben hogy milyen körülmények közt tengődik épp. Nem kötötte sose az orromra, én meg sose kérdeztem. Azt tudom jó ideig Forest lakásában lakott, ezzel meg persze velük volt tele az összes szennylap. De azok az idők leáldoztak már, amennyire kihámoztam. Most viszont… valamerre elsodorta az élet. És úgy fest a dolog, engem is oda fog sodorni, ha hagyom magam.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2020. 11. 29. - 10:13:22 »
+1

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Éreztem az aranypálca erejét. Hiába rejtettem el a zsebemben, vibrált belőle a különös erő, ami nem volt éppen hatalmas, vagy különleges. Ez a tárgy nem volt több egy szép darabnál, hatalom és egyéb kiegészítők nélkül. A felületébe vésett görög szöveg különlegessé tette, akárcsak a markolatát díszítő növénymotívumok. Tetszett… de mielőtt jobban megvizsgáltam volt Cartwrightból kellett embert varázsolnom.
A súlya a testemre nehezedett, hogy egyik kezemmel a karját fogtam, másikkal pedig a derekát érintettem. Megpróbáltam egyenesen tartani annyira, hogy legalább ne essen össze a fájdalom és a nyakában hordott átkozott tárgy súlya alatt. Miért teszi ezt magával? Éppen ő, aki mindig erős volt és határozott… megszállottnak, gyengének tűnt, olyannak, aki után kinyúl a múltja. Nem értettem, miért hagyja magát. Nem ilyennek ismertem meg.
– Kutyusaim? – kérdezett vissza. Hát nem bántam, hogy inkább ezzel foglalkozik, mint mondjuk a magában beszéléssel. Ez kevésbé volt ijesztő, hiszen láthatóan éppen magánál volt… és nem motyogott valami Soph-ról. Mondjuk az is jól állt neki, hogy nem a mocsokban fetrengett és várta a halált. Mi lenne vele nélkülem? Itt maradt volna, míg a pókszörny át nem töri a járat falát, hogy bezabálja?
Egyre kevesebb reális magyarázat volt arra, hogy Cartwright miért fúj rám. Ez most már a második alkalom volt rövid időn belül, hogy a hülye életét próbálom megmenteni. Előtte elmond minden szarnak, főnökösködik… de én megmentem. Olyan, mint egy sötétebb kiadású Nathaniel Forest. Csak kihasznál, bár ő legalább nem a testemet – azt az egy alkalmat leszámítva.
– Milyen kutyusaim? Ha Volkovára gondolsz… nő létére meglepően hasznos.
Értetlenül pislogtam rá. Fogalmam sem volt, kiről beszél… csak a nőből sejthettem, hogy csak az a csaj lehet, akivel az Illuzionista rendezvényén találkoztam a Három Seprűben. Nem bántam, hogy van valakije, bár nem értettem honnan jött ez éppen neki, aki mindig is kapálódzott a komoly dolgok ellen.
Nem, nem a csajodra gondoltam. Vele semmi gondom, jófejnek tűnt – válaszoltam és kicsit felnevettem. Egy részem örült, hogy Christopher boldog, sosem képzeltem el magunkat párként vagy hittem, hogy belém szeret varázsütésre. A mi kapcsolatunk más volt, talán több egy romantikus évődésnél, hiszen barátok, ellenségek és néha szeretők voltunk. – Az embereidre inkább, akik megint azt hinnék, hogy haldokolsz és már utódot akarnának választani a Patkányfészekben. – Tettem hozzá és ujjaimat jobban fúrtam a derekába, hogy erősen tarthassam.
Hamarosan a járat végéhez értünk, egy kisebb felfelé vezető lejtőn próbáltam újabb és újabb lépéseket tenni a kinti hűvös levegő felé. Hamarosan megpillantottam a csillagokat a fejünk felett, olyan tisztán, olyan fényesen, amilyet odahaza Londonban nem is láthat az ember. Nagyon nehéz volt fölfelé menni a súlyom kétszeresét húzva magam után. A lábamba újra és újra belenyilallt a fájdalom.
– Mit jelent az a hozzád? – kérdezte közben Chris. Ez megint elegendő volt ahhoz, hogy kicsit elvonja a figyelmemet a lüktető fájdalomról. Kicsit erősebben szorítottam meg ismét, nehogy elveszítse az egyensúlyát és mindkettőnket visszarántson.
Van egy házam Londonban, amiről senki sem tud. Nem fognak odajönni. – Magyaráztam, ahogy kiértünk a levegőre egy fájdalmas, nagyobb lépés után.. és tudtam, innen csak hoppanálással jutunk haza, amit remélhetőleg a minisztérium nem vesz észre és remélhetőleg a szörnyű képességeim ellenére is a megfelelő helyen landolunk majd. Nem voltam magabiztos, a forróságot túl gyorsan váltotta fel az elképesztő hideg, bár a furcsa mágikus anomáliát magunk mögött hagytuk a föld alatti járatokban.
Készülj fel… – böktem oda, majd gondolkodás nélkül hoppanáltam. A koncentrálás jól sikerülhetett, ugyanis a Suttogó nappalijában értünk célt, egész pontosan a kanapé és a kandalló között. Fogtam Christ és már toltam is a fotelbe, hogy leültessem.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2020. 12. 01. - 11:04:37 »
+1

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...



..a trágár szavak esélyesek...

Próbálok minél kevésbé rá támaszkodni, de akarva, akaratlan azért valamennyire csak muszáj. A seb lüktetve éget de a fájdalmat, főleg a fizikait a test egy idő után elfogadja és megszokja. Sőt, talán már magáévá is teszi.
– Nem, nem a csajodra gondoltam. Vele semmi gondom, jófejnek tűnt
Meglepve fordulok a társam felé. Érzem ahogy szenved a karom és testem megosztott súlya alatt. A vonatott haladás nem szűnik meg, bár belassítok erre az információra, de csak egy pillanatra. Gyorsan továbbzökkenve igyekszem folytatni az utat, közben persze agyam azon tűnődik vajon O’Mara képes lenne elfogadni Annát? Meg engem? Ráadásul együtt?
Olyan lehetetlennek tűnt ez, mint hogy a nap keljen fel éjszaka, mert nem tudtam másra visszavezetni a közömbösségét, a rendszeres problémázását, az undokoskodását és alakoskodását, mintsem hogy… féltékeny. Sose ígértünk egymásnak semmit. Részben mert nem vagyok az ígérgetős fajta, másrészt meg mert neki mindig ott volt a képben Forest. De még ha nem is lett volna… nem vagyok a hosszú távú kapcsolatok híve, hacsak az nem üzlet. Még Volkovával is ki tudja meddig zötyög ez az egész el…
- Hmm….
Elmélázva igyekszem tovább, s a friss levegő ígérete valamiféle lágy energiával tölt fel. Talán csak a remény morzsája, de mégis sokat nyom a latban.
– Az embereidre inkább, akik megint azt hinnék, hogy haldokolsz és már utódot akarnának választani a Patkányfészekben.
Acsargok a mondatán, mikor eszembe jut a sok seggnyaló. Azután az eset után volt egy kemény tisztogatási időszak, de a bizalom törékeny… és se Hayes se a többi feltörekvő seggdugó nem játszik a kezemre hogy könyebb legyen a bandát összefogni.
- Hmmmm
Újra csak ennyi futja tőlem, mert a felszín közeledtével a hideg a csontomig hatol kiűzve vele minden értelmes gondolatot.
–Van egy házam Londonban, amiről senki sem tud. Nem fognak odajönni.
- Nem hiszem, hogy bármelyik tervezte volna…
Savanyúan közlöm ezt, s talán egyedül Annát tartanám olyasféle aggódó típusnak, aki inkább jönne ha tudná hova is kell, meg talán Davidet. A többiek… a többiek olyanok, amilyenek. Lojálisak ameddig szükséges, és ezért nem tudom őket megbéklyózni… mert én magam is ilyen lennék a helyükben.
– Készülj fel…
- Szerinted sikerülni fog…?
Nyögöm ki félig vacogva, de mire választ kaphatnék Elliot már megkísérli a hoppanálást és engem is magával ránt. A fájdalommal együtt pörgök egy percig, hogy aztán a jéghideg dermedtséget felváltsa a kellemesen jóleső meleg, és egy kis ház nappalijának kellős közepén találjam magam.
Már alkonyodik, vagy legalábbis az a pár gyertya szolgáltat egyedül fényt így a berendezés árnyai nagyra nőve lustán nyújtózkodnak. Időm azonban nincs nagyon semmit megfigyelni vagy részletesebben szemügyre venni, mert Elliot a hasfalamnál fogva lelök az egyik puha fotelba. A díszpárnák megadják magukat a súlyom alatt és ráncokba szaladnak, miközben én rekedt sóhajtással pillantok le a mellkasomra. Már vérezni nem vérzik, de a seb széle feketés hússzínt ölt. Nem túl bizalomgerjesztő ebben a sötétben se.
- A pálca… megvan?
Pislogok fel a barna mandulaszemekbe. Kivárok egy percet s csak aztán folytatom.
- Ez nem holmi varázstárgy Elliot. Ez Ő. Ez Sophie… és Ő hozzám tartozik. A lényem része.
Jelentőségteljesen nyomom meg a szavakat hogy értse…. nem holmi kósza hóbort ez. Ez több attól. Kapcsolat, mégpedig a legmélyebb fajta.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2020. 12. 03. - 14:53:00 »
+1

a vérvörös ékkő


Cartwright
2001. augusztus 10.

outfit

Régen nem voltam olyan viszonyba Cartwrighttal, hogy beengedjem az otthonomba. Meglehet, most sem érdemelte meg igazán, hiszen az elmúlt időszakban... egészen pontosan, mióta megengedtem, hogy rám másszon, nem volt semmi sem a régi közöttünk. Mindig úgy gondoltam, hogy féltékeny és leginkább ezért gyűlöl, habár sejtettem, hogy különösebb érzéseket nem táplál irántam. Csupán a férfiasságát zavarhatta, hogy nem epekedtem utána őrült módon azt követően, hogy megdöntött. Nem volt rossz, sőt... élveztem az együttlétünket, de most komolyan abban kellett volna reménykednem, hogy majd jön valamiféle folytatás? Nem hittem. Tudtam, hogy csak egy hír kapok azért, amit tettem. Christopher Cartwright "ágyasa" voltam hosszú hetekig, miután ránk nyitott az a srác a fürdőben... pedig ott aztán még nem történt közöttünk semmi komoly. Chris persze erről nem tudott, mert ő volt a főnök. Túlságosan féltek neki elmondani, hogy mit gondolnak rólnuk. Előtte meghúzták magukat, míg elég erősnek tűnt.
Nem égtek a lámpák, csupán néhány gyertya világította meg a Suttogó poros kis nappaliját. A hatalmas ablakokon, melyek az utcára néztek, most nem tört át semmiféle fény odakintről. A függönyök be voltak húzva... talán Avery itthon volt, nem tudtam, nem is figyeltem igazán. A dohányzóasztal és a kanapé együttese mellett elhaladva, csupán egyetlen lépéssel löktem Christ a fotel két puha díszpárnája közé. Ujjaim kicsit végig simtottak a hasfalán, érezve, hogy még mindig milyen edzett... bár ez a mai viselkedésén aligha volt látható. Még mindig nem értettem, de nem akartam firtatni sem a dolgot. Ha akar, hát magától úgyis beszél majd a dolgokról.
- Hát úgy tűnik, hogy sikerült... - válaszoltam a hoppanálás előtti kérdésére. Éreztem, ahogy a gyomrom kavarog a túl nagy térbeli ugrás következtében. Furcsa rosszullét lüktett végig minden porcikámon... s elkapott a félelem, hogy el fogok ájulni, pont úgy, mint amikor néhányszor Nattal kellett nagy távolságokat megtennem. Nem viseltem jól a mágikus utazásnak ezt a formáját, túl sok erőt vett ki belőlem.
Chrisnek azonban nem mutathattam gyengeséget. Már megszoktam, hogy a legjobb formám az egyetlen dolog, amibe nem tudott belekötni... bár néha még abba is. Utált, egy kedves szava nem volt hozzám, leszámítva azt a búcsút, amit akkor tett, mikor azt hitte meghalok. Talán jobb is lett volna ott maradni és elengedni ezt az életet, mert sok jó nem akadt benne. A legnagyobb félelmeim egy pillanat alatt váltak valósággá. Phillip Rowle új változata voltam... semmi több. Elváltam, elhagytam a gyerekem. Ez voltam én.
A sebére pillantottam, ami kivillant a ruha anyaga alól. Ronda volt, mintha megégett volna és érződött is rajta az a bűz, ami az égett húsból árad. Elborzadtam, pedig a gyér világításban nem is volt olyan tökéletesen kivehető.
- A pálca… megvan?
Bólintottam és ki is halásztam a farzsebemből, hogy a kandalló párkányra tegyem. Ezzel elszakítottam a tekintetem Christől, de annyira nem is bántam. Elég furcsán viselkedett ma, de nem akartam tényleg újabb megjegyzést tenni erre. Ellenkező esetben, ő már halálra alázott volna persze...
- Ez nem holmi varázstárgy Elliot. Ez Ő. Ez Sophie… és Ő hozzám tartozik. A lényem része.
Ez nem normális... - futott át rajtam a felismerés. Valamennyit tudtam egy bizonyos Sophie-ról, aki még csak nem is szerette őt. Dehogy ugyanarról volt-e szó jó kérdés, mindenesetre elég szánalmas lett volna, ha egy olyan nő tartja a markában, aki elutasította és mást választott helyette. Nem reagáltam egy darabig csak a kandallópárkányba kapaszkodva próbáltam meg két lábon maradni, nem hányni.
- A francokat a lényed része, irányít egy tárgy! - válaszoltam és felé fordultam, két lépésből visszatértem a fotelhez, hogy letérdeljek a lábai elé és úgy vizsgáljam meg a sebet. Bár a combom fájt, de mégis kellemesebb volt, mint azt várni, hogy elájulok. Az egyik karommal megtámaszkodtam a lábán, míg a másik kezem ujjait finoman végig húztam a seb mellett a bőrön, igyekezve nem érinteni túlzottan a sérült részt. - Rendesen kibasztál magaddal... - súgtam felé halkan. Ötletem sem volt, mivel lehetne meggyógyítani, ezért amikor előhúztam a pálcámat csak arra figyeltem, hogy hűsítsem az égő sebet. Ez persze csak egy ideig volt megoldás. A fájdalma talán megszűnt annyira, hogy visszanyerje a józan eszét, de a sebgyógyításhoz jóval több felszerelésre lett volna szükségem... pláne, hogy ezt egy biztosan átkozott tárgy okozta.
- Soha többé ne csinálj ilyet magaddal és ha lehet, szabadulj meg ettől a szartól - közöltem kissé talán túl komolyan is, de egyensen a szemeibe néztem. Reméltem, hogy kiolvasok valamit a hideg kék csillogásból... de igazából csak aggódtam. Hogy minek, arról fogalmam sem volt, mert Cartwrgiht aligha értemelte meg. 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2020. 12. 06. - 17:21:57 »
+1

The sand of time



...Ezer figyelmeztető szó sem ér fel
egy sors osztotta pofonnal...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem anekdotázok el a nyilvánvaló megjegyzésen. Mindössze csak hálát adok Merlinnek hogy volt olyan mázlink egyben visszaérni mindenféle holmi ampotuportálás nélkül egy kibaszott másik kontinensről. Még a füleim is megvannak, kész csoda!
Bágyadt pillantással de vágyakozón követem mozdulatát, amikor az arany pálca helyet foglal a kandalló tetején. Ide sugárzik a szépsége, az egyedisége, a mágiája… na meg persze az, hogy kurva drága. Jog szerint az enyém lenne, de most nincs ínyemre belemenni Elliottal holmi tulajdonjogi kérdéskörbe. Igazából fogalmam sincs mi a terve vele. Nekem ellenben akadna rá vevőm.
- A francokat a lényed része, irányít egy tárgy!
A Sophiera tett megjegyzésem ellenben egyértelműen jelzi, mennyire nem érti a lélek összetett mikéntjét. Fásult sóhajjal engedem el ezt is, mint a meggyőzésére tett kísérletet, mert kár igazából a bizalmamba fogadnom, ebből is látszik.
- Hagyjuk… látom nem érted...
Legyintek, mintha kibaszottul mindegy volna, holott kurvára nem az. Nekem nem az. Bánt, hogy nem is akar megérteni, de valahol ezen se kellene meglepődnöm. Önző seggfej, mindig is az volt és valójában hűen tükrözi a saját egómat csak kicsit nyeszlettebb, silányabb kiadásban. Kezdem feldolgozni, hogy ő mindig is egy amolyan köztes se ide se oda nem tartozó ember lesz az életemben. Akitől nem szabad túl sokat várnom. Igazából sose tettem ezt senki felé… érdekes hogy nála akartam először ,- és immár utoljára – megpróbálni.
- Rendesen kibasztál magaddal...
Újra vállat rándítok, és fejem hátra döntve a plafont bámulom.
- Nem jobban mint te szoktál magaddal...
Dörmögöm a bajszom alatt, s nem foglalkozom azzal, hogy a combomra támaszkodik se azzal hogy magyaráz valamit a gyógyításról. Hagyom hogy csináljon amit akar, nekem előbb rendeznem kell a gondolataimat és csak fogam összeszorítva hagyom, hogy varázslattal próbálja enyhíteni az amúgy lüktető, bennem visszhangzó kínt.
Percek telnek el így, némán, csendben. Ő koncentrál én meg nem mondok lófaszt se mert minek? Mikor kész ő húzódik el és szólal meg.
- Soha többé ne csinálj ilyet magaddal és ha lehet, szabadulj meg ettől a szartól.
- Hmmm…
Nézek rá sokat mondóan, majd a hegre, ami nem bizalomgerjesztőbb, de a ténykedése valamennyit javított a szituáción.
- Majd esetleg akkor elgondolkodom rajta, ha többet nem törsz be a barátodhoz vagy főnöködhöz vagy szeretődhöz…
Felállok, s bár nehézkesen megy, azért büszkén húzom ki magam. A kandallóhoz sétálok és kezembe veszem a pálcát mit sem törődve Elliottal.
- Miután betörtél hozzám a legkevesebb hogy ezt elviszem. Van rá vevőm, úgyhogy busásan megfizetlek, ne aggódj. Legalább kipofozod ezt a kéglit.
Intek körbe a nappalin, ami bár nem mondható lepukkantnak, de az én ízlésemnek nem is túl otthonos.
- És köszönöm. Ha akarod, mindig szívesen látunk. Tudod merre a kocsma, ha munka kell.
Biccentek felé, aztán elindulok a hosszú folyosón ki az előszobába. Kell egy kis séta mielőtt megpróbálok hoppanálni haza Garden Lodge-ba, mert át kell gondolnom egy két dolgot és persze a varázspálcának is biztos helyet kell találnom. Elliot pedig… hát maradt ugyanaz aki volt. Csak még egy körtánccal bonyolította újfent az életemet.


Köszöntem!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 22. - 17:37:08
Az oldal 0.319 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.