+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  A falu melletti hegyek
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A falu melletti hegyek  (Megtekintve 8016 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 12. - 15:10:25 »
0




A falu környékén magasló hegyek, hatalmas fákkal és különböző növényekkel. Remek lehetőséget nyújt kirándulásra. Számos kitaposott ösvény várja a természetbarátokat, de vigyázat, könnyen el is tévedhet az ember! Azok a diákok, akik nem tudnak tájékozódni, vagy nem tudnak elbánni a kisebb, bosszantó lényekkel, akik a területüket védik, inkább kerüljék el!
Naplózva

Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 09. 20. - 16:37:48 »
+1

mindent újra beborít a jég
20010915



Rosie

Az idei évet rohadtul nem akartam elkezdeni. Nem csak azért mert prefektus lettem... Ki a fasznak jutott eszébe ez a baromság? Hogy én mint prefektus? Komolyan, ennyire nincsen választék a mardekárosok között, vagy mi a retek? Mindegy, ez még a kisebbik rossz... Amúgy is így legalább gyakrabban lehetek Rose mellett, és inkább elbliccelem a közös járőrözést a Cassen fontoskodó társaságával együtt. Nem, baromira nem volt hozzá kedvem, így is a klubbhelyiségben folyton belebotlottam, de legalább az a nagypofájú Flynn már nem basztatott.
A másik ok, amiért nem vártam ezt a rohadt évet az az, hogy Rose idén ballag. Ezt pedig rohadtul lehangolt. Még csak ötöd éves voltam, és annyi évet várni, hogy én is végre megszabaduljak a kicseszett iskola minden egyes kövétől, az még sok idő volt. Így is kevésnek éreztem azt a nyarat vele, még ha minden percét is baromira élveztem. Nem szeretném őt elveszíteni, de közben még most is baromira félek, hogy ez lesz a vége. Mert ott vannak a szüleim. A rohadt szüleim, akiket egyszer meg fogok ölni.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, és megállok a suli kongó, szürkületi homályba borult folyosóján. Annyiszor jártam már a Hollóhátasok klubhelyiségjéhez, hogy már csukott szemmel is oda tudok találni. Szeretnék egy kis időt együtt tölteni végre Rose-al, nem csak úgy, hogy közben mindig bámul egy auror, csak mert  avarázslótársadalom túl béna ahhoz, hogy normálisan vigyázzon az emberekre. Azt hinné az ember, hogy ott nagy koponyák ülnek, de ezek szerint rohadtul nem. Kissé zavart, hogy nem tudtam elmenni a fesztiválra, és nem tudtam megvédeni a lányt, akit szeretek. Szóval most inkább azt tervezem, hogy este kilógok vele egy kicsit Roxmortsba. Prefektus vagyok, nem tiltja a házirend, úgysem.
A folyosó szürkületi lepelben tolja felém a hűvös őszi éjjeli leheletét. Valamiért nem borzongok meg, pedig megtehetném. De egy részem mindig is fagyos és jeges marad, hiába melegít fel olyan sokszor Rose gyönyörű fénye. Van egy részem, amit még ő sem tud kiolvasztani. És az a részem veszélyes. Félelmetesen veszélyes. De most csak átsurranok az árnyak között, és végre megpillantom Roset, ahogy vár a hülye liba vagy sas vagy mi a tököm fejű kopogtató előtt. Vetek rá egy mogorva pillantást, aztán a karjaim közzé zárom a lányt, és élvezem, ahogy belekúszik orromba a finom virágillat, és ahogy hozzám simul érzem, hogy felhevíti a fagyott tagjaimat, ami nem a hűvöstől fáznak. Hanem a bennem lévő jégtől.
- Szia, Rosie - suttogom, és gyengéden beletúrok a hajába miközben finom csókot lehellek a puha ajkaira. - Lépjünk le innen, mielőtt idepofátlankodik egy gyépés auror - dünnyögöm, majd átkarolom és húzni kezdem magam után.
Rejtélyesen mosolyra húzom a számat, mert azon kívül, hogy találkozzunk és hozzon magával kabátot nem mondtam neki túl sokat. Béna vagyok a meglepetésekben, de nem szerettem volna ezt elszúrni. Meg azért a romantikát sem szeretném túltolni azért. Nem akarok úgy viselkedni, mint aki beleszagolt a szerelmi bájitalba. Ahogy végre biztonságban és észrevétlenül leosonunk a tekintetem egy pillanatra megint a fal melletti névtáblákra téved, amin most is és örökké ott fog virítani a barátaim neve. De nem hagyom, hogy a keserű íz a számban ezt az egész pillanatot
tönkre tegye. Inkább Rose felé fordulok, és a nyaka köré csavarom a sálamat.
- Jól áll neked a házam színe - vigyordok el, és homlokon csókolom. - Mit szólnál egy kis éjszakai kiránduláshoz, Rose?
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 09. 26. - 18:41:54 »
+1

Jayce Hansel
2001. szeptember 15.
dress


her aura was a warm chaos



Izgatottan verdesett a szívem, miközben a könyvet visszacsúsztattam a polcon a helyére, a többi közé, és hallgattam, ahogy az utolsó háztársaim is eltűnnek a hálókörlet felé. Én még lent bóklásztam a klubhelyiségben... ami persze nem volt túlzottan meglepő. Már megszokhatták, hogy sokáig lent tanulok. Na meg, valószínűleg amúgy sem tűnt volna fel senkinek, ha nem könyvvel ülök lent a kanapén, egyszerűen csak bámulom a tüzet... én még is úgy éreztem, hogy mindenki pontosan tudja, mire készülök. Kilógni. Úgy van... Merlinre!
Még a gondolatra is megborzongtam, és újra visszalestem a háló/körletek felé vezető folyosó irányába. Nem volt ebben semmi olyan... csak el akartunk tölteni egy kis időt Jayjel kettesben, és amúgy is prefektusok voltunk mind a ketten, így hát éjszaka is kimehettünk a folyosókra... nem volt ebben semmi illegális. Ugye? Hiszen ott a jelvényünk. Meg minden! Igazából abban sem voltam biztos, hogy hová megyünk... csak izgatottan vártam, hogy Jay megjelenjen. Annyit mondott nekem, hogy hozzak magammal kabátot, és hát ez azért nem volt túl sok információ.
Igazából izgultam egy kicsit. Mármint... persze, persze, én mindig izgulok, mindenen. De hogy az aurorok belepték az iskolát, hát... nem is tudom. Tavaly is meghalt valaki, egy hollóhátas lány... és ez azért elég erőteljes félelemmel töltött el. A Csillagleső fesztivál pedig csak tetézte ezt az egészet. Adott persze egy kis biztonságérzetet, hogy ott vannak az aurorok és figyelnek ránk, de közben féltem is tőlük valamennyire. Reméltem, hogy este azért ők is visszahúzódnak a szobájukba, és maximum csak néhányan maradnak a folyosókon. Valami olyan helyen, amelyet könnyedén el lehet kerülni...
Rosie, mikor lettél ilyen lázadó? Charlotte most biztosan büszke lenne... épp élvezné az akadémiát, de igen, nagyon büszke lenne.
Halk kis sóhajjal hátralestem, és ha tényleg nem láttam senkit, akkor megragadtam a kabátomat, és ahogy belebújtam, kisurrantam a klubhelység ajtaján. A folyosón persze jóval hidegebb volt, mint odabent, éreztem az arcomon az egyik ablak felől belengő hűvös szellőt. Szerencsére nem kellett sokat várakoznom, Jay alakja ugyanis hamar kirajzolódott a folyosó végén.
- Szia, Rosie - súgta, ahogy közelebb ért. Mosoly gördült a számra, miközben olyan közel lépett, hogy illata az orromba szállt, nemsoká pedig finom érintését is megéreztem ajkaimon. - Lépjünk le innen, mielőtt idepofátlankodik egy gyépés auror.
Egyetértve bólogattam, és kezéért nyúltam, hogy összefűzzem ujjainkat. Jó volt végre megint kettesben, nem a többiek hangját hallgatva körülöttünk. Szorosan az oldalához simulva követtem, annyira beletemetkezve az illatába, hogy nem is figyeltem igazán, merre megyünk.
- Hogy vagy? Jó napod volt? - kérdezgettem, kíváncsian várva a válaszát, ahogy fellestem az arcára oldalról. - Óóó, és milyen érzés prefektusnak lenni? Annyira... illik hozzád.
Halkan felkuncogtam, merthát egy kicsit mégiscsak nevetséges volt a dolog... Jay és a prefektusság... két teljesen különböző világ volt.
Csak akkor néztem fel, amikor megálltunk valamerre, de nem sokat nézelődtem, csak amíg Jay a nyakam köré tekerte a zöld és ezüst színekben játszó, puha sálját. Felmosolyogtam rá.
- Jól áll neked a házam színe. - Lehunytam a szememet, ahogy a szája homlokomat érintette. - Mit szólnál egy kis éjszakai kiránduláshoz, Rose?
Újra fellestem rá, az ajkaim meglepetten nyíltak el.
- Kirándulás? Hát... - kissé idegeskedve pillantottam körbe, hátha kiszúrok valamerre egy aurort keringeni. - Nem is tudom... szabad olyat? Mármint... - Persze, egyértelmű volt, hogy nem... nem is az a lényege, Rose!, szóltam magamra, de nem folytattam, csak nagy szemekkel visszapislogtam Jay arcára.
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 01. - 15:04:05 »
+1

mindent újra beborít a jég
20010915



Rosie

Nem tetszett az egész valami, ami a fejünk felett sűrűsödött egyre jobban. Nem teszett, mert még mindig üldöztem a rémképeket, a háború pillanatait, ahogy anyám és apám elégedetten égettek és perzseltek fel maguk után mindent. Nem akartam még valakit elveszteni miattuk, főleg nem úgy, hogy mindannak a tanúja vagyok. Nem akartam még egyszer átélni azt, hogy tönkre megy minden, ahogy tönkre mentek a dolgok Sierra és én köztem.
Féltem, hogy előbb utóbb ez újra megtörténik, hiszem a szüleim elől nem tudok elfutni. Annyira messzire nem, hogy ne érezzem a tekintetüket és a jeges szilánkokat a bőröm alatt. Pedig mindent megadtam volna azért, hogy tényleg teljesen normálisan és félelem nélkül szerethessem Rose-t. A fejem felett pedig úgy érzem egyre több a viharos felhő.
Mert a szüleim halálfalók.
Mert a Roxfortban tavaly halloweenkor meghalt egy hollóhátas. Aki Rose is lehetett volna.
Ez a gondolat keserű jéghideg zúzmarával és fekete füstfelleggel tölt meg.
De ahogy megpillantom Rose gyönyörű alakját, és sugárzó tekintetét, egy rövid időre ezek a fellegek kissé hátrébb araszolnak, én pedig fürdök abban a meleg paradicsomban, ami Rose-ból árad. Ahogy az ujjaink egymáshoz érnek, szinte magamtól teljesen vadidegen boldogság önt el, amit férfiasan magamban tartok, megőrizve a szokásos Jay fejemet. Na  jó, egy elégedett félmosoly azért futja tőlem, ahogy leillantok rá, és az orromba kúszik az a kellemesen és finom aromájú virágillat. Annyival életteltelibb volt már az illata is. Nem olyan halott savanyúan keserves, min amilyen otthon fogadott.
A házunkat benőtte a keserű, és a gyűlölet vegyes elegye, ami olyan elviselhetetlenül fojtogatott, hogy örültem, ha nem voltam otthon. Inkább leléptem és Rosie társaságában voltam, meg fotózgattam minden vackot, csak hogy elkerüljem azt a helyet, azt a szagot. És annak a lehetőségét, hogy már megint összefutok a kibaszott szüleimmel. Mert ezt az egyet rohadtul nem akartam. A képükbe bámulni és állni a jéghideg pillantásukat. Mert akkor tudtam, hogy belém ivódik minden fagy megint. És akkor ismét olyan leszek, aki csak bánt és bánt, és belül tiszta fagy.
- Hogy vagy? Jó napod volt? - rángat vissza Rose vidám hangja a jelenbe, mire megvonom a vállamat.
- Tök jól vagyok, végül is elcsentem egy másodikos csokibákáját. Dumbledore volt benne - mondom, de aztán elvigyorodom. - Na jó, vicceltem. Eltelt. Nem robbantottam fel senkit Bájitaltanon - adok komolyabb választ. Utálom a Bájitaltant, annyira értelmetlen és hülye egy tantárgy. - Éste hogy vagy? Hány ötös kaptál ma? - borzolom meg kedvesen a haját miközben magamhoz húzva megpuszilom a feje búbját. Közben persze nagyban húzom magam után abban reménykedve, hogy egy hülye felnőtt sem áll valami sötét sarokban arra várva, hogy megakadályozza az éjszakai kirándulásunkat.
- Óóó, és milyen érzés prefektusnak lenni? Annyira... illik hozzád - csak megforgatom a szemem, és felsóhajtok.
- Remek érzés. Én vagyok a legsegítőkészebb Mardekáros, nem tudtad? - vigyorodom el. - Mindenki imád - teszem hozzá bólogatva.
Lassan kiérünk a hűvös őszies udvarra, ahol cseppet sem fúj barátságosan a szél, így a sálamat inkább Rose nyaka köré csavarom. Én elvagyok a hidegben, meg ha úgy vesszük... A bőröm alatt is csak a télvihar dúl. Sejtelmesen a lányra nézek.
- Nem is tudom... szabad olyat? Mármint... - pislog rám nagy szemekkel én pedig csak elvigyorodok, majd a két kezem közzé fogva az arcát megcsókolom. Annyira imádtam, olyan aranyosan tudott viselkedni, hogy nem lehetett nem szeretni.
- Jaja, én most csak neked, csak itt, prefektusi jogomnál fogva engedélyezem neked a kijárást - mondom ünnepélyesen, majd kézen fogom, és Roxmorts felé kezdem vezetni. Valahogy erősen kétlem, hogy pont a mai nap történne valami katasztrofális. Nem vozhatja egy ember egyfolytában a bajt.
Az őszi éjjel fekete takaróként borul a tájra, a talpam alatt pedig recsegnek az elszáradt, rezesbarnás, sárgás levelek, ahogy haladunk a Roxmorts felé vezető ösvényen. A távolban néha valami varjú meg ki tudja milyen hülye lény krákogása meg vinynogása hallatszik, szóval a tipikusan sulis éjjeli hangulatába burkolózik az egész táj.
- Elhoztam a gépemet is. Úgysincsen még éjjeli szelfink - mondom halkan, majd lassan a kis ösvényen haladva elérjük a kis tisztást, ami a falu mögött terül el. Az egyik kisebb dombról éppen tök jól lehet látni a felhőfátyolba burkolózó csillagokat. A gépemet előkapva le is fényképezem, és miután az analóg kamerám kiadja a fotót, pár legyező mozdulat után Rose kezébe adom. Igazából az utóbbi időben csak neki csinálom a képeket.
- Remélem tetszik a kilátás.
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 13. - 19:51:24 »
+1

Jayce Hansel
2001. szeptember 15.
dress


her aura was a warm chaos




Ahogy felbukkant Jay, a rideg folyosó sem tűnt hirtelen olyan hűvösnek. Összébb húztam magamon a kabátomat a pulcsim előtt, ahogy az ablakok közt átsuhant a szél, és bár kicsit még borzongtam, már nem is figyeltem erre igazán... csak arra, ahogy Jay egyre közelebb ért, én pedig végre odafészkelődhettem a mellkasához, belesimulva a finom ölelésébe. Mélyen szívtam be az illatát, mintha olyan régen éreztem volna utoljára... dehát már az órák is szinte elviselhetetlennek tűntek nélküle. Ez volt az én bajom... az egyik. Olyan hamar kötődtem, és azokat a szoros szálakat aztán képtelen voltam lazítani... ez történt most is, ez történt mindig. És persze arra nem is akartam gondolni, hogy ez az utolsó évem, hogy mi lesz jövőre... egyszerűbb volt nem gondolni ezekre a dolgokra. A gondolat, hogy egyszer az ő hiánya is annyira fájjon, mint a Charlotte-é, nagyon megrémisztett.
- Tök jól vagyok, végül is elcsentem egy másodikos csokibákáját. Dumbledore volt benne - mesélte Jay, mire kissé rosszallóan pislantottam fel rá. Mhm, hmm... - Na jó, vicceltem. Eltelt. Nem robbantottam fel senkit Bájitaltanon - tette aztán hozzá, amire egyből elmosolyodtam, és belekaroltam. Jól esett még közelebb fészkelődni a hidegben, amely a kabátom alá is bekúszott azért. - Éste hogy vagy? Hány ötös kaptál ma?
Halkan elkuncogva megrántottam a vállamat, a karjának biccentve közben a fejemet. Igyekeztem nagyon halk maradni, nehogy feltűnjünk egy közeli aurornak vagy prefektusnak... bár mindkettőnkön ott lógott a jelvény.
- Nem sokat, sajnos... kezdenek elvonási tüneteim lenni - feleltem. - Viszont én kaptam egy csokibékát otthonról apa egyik levelében, ha gondolod, kinyithatjuk majd együtt... hátha ebben is Dumbledore lesz.
Csak ekkor figyeltem fel arra, hogy merre is megyünk. A hideg erőteljesebben csapott meg, ahogy kiléptünk az udvarra, én pedig akaratlanul is elbizonytalanodva lestem körbe. Persze régen sokszor kilógtunk Charlotte-tal esténként... de az tényleg régen volt. Mintha már az emlékek csak képzelt árnyak lettek volna... de ahogy a fák sötétzöld árnyékait figyeltem, egy kicsit megborzongtam. Zavartam lestem fel Jay arcára, és már nyitottam is a számat hebegni egy sort, de aztán becsuktam... csak tátogni tudtam, mert nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam ünneprontó lenni, mutatni, mennyire nem vagyok bátor... de ez voltam én. Még egy kis szabályszegéstől is a gyomorgörcs kerülgetett.
- Jaja, én most csak neked, csak itt, prefektusi jogomnál fogva engedélyezem neked a kijárást - közölte Jay az aggodalmaimra, aztán már húzni is kezdett, hogy én csak sietősen szedtem a lábamat mellette. Jaj, jaj... hát nem tudom, nem voltam én ebben olyan biztos.
- Ahaaa... Oké, oké... bízok benned - makogtam, de a lelki szemeim előtt igazából már láttam, ahogy az igazgatóiban ülünk néhány auror társaságában... Éreztem a késztetést, hogy megkérdezzem, meddig leszünk idekint, de szerencsére az utolsó pillanatba visszafogtam magamat, és a számba haraptam. Jajj, szedd már össze magad!
Az ösvényt körbevonták mindenféle hangok. Furcsa, ismeretlen hangok... amiktől kirázott a hideg, és csak közelebb bújtam Jayhez, reménykedve hogy nem ugrik elő semmilyen lény a bokrok közül. Ez az út napközben valahogy sokkal barátságosabb és kedvesebb volt.
- Elhoztam a gépemet is. Úgysincsen még éjjeli szelfink - suttogta felém Jay, hangjának finom élétől pedig kicsikét megnyugodtam. Egy egészen picikét... Mert aztán utána riadtan pillantottam körbe, hiába tisztult ki körülöttünk a táj.
- Gyönyörű... - suttogtam, ahogy végre észrevettem a csillagokat. Kicsivel mögötte álltam meg, és amíg ő megcsinálta a képet, újra körbepillantottam. Faleveleket lengetett át a szellő nem messze, a földre pillantva pedig mindenfelé kis gömbök hevertek... Gesztenyék. Igazán ősz volt már, a növények is ezt mutatták. Fellestem újra Jayre, ahogy odaadta a képet, ám ahogy szóra nyitottam a számat, hirtelen az egyik sövény alól egy apró, sötét folt ugrott kis ugrott ki, és áthasított nem sokkal előttünk a pázsiton, hogy ajkaim közül csak egy sikkantás bukott ki, még az ujjaim közül is kihullt valamerre a fénykép. Kellett egy pillanat, hogy a szívem ritmusa rendeződjön, pedig addigra már realizáltam azt is, hogy ez nem valami szörny volt... csak egy elkóborolt cica.
- Merlinre... - krákogtam. - Majdnem szívinfarktust kaptam...
Halkan felnevettem saját magam rémületén, majd a fénykép után kezdtem kutatni tekintetemmel a sötét avarban, de ekkor újabb zörgést hallottam... pont onnan, ahonnan az előbb a macska ugrott ki. És ez olyan hangos volt, hogy nem lehetett a szél... de egy újabb kisállat sem.


 
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 26. - 17:05:38 »
+1

mindent újra beborít a jég
20010915



Rosie

Rose kezét szorogatva valahogy még arról is megfeledkezem egy pillanatra, hogy rohadtul óvatosnak kéne lennem, ha nem akarom hogy megbaszanak minket a járőröző aurorok, de mellette valahogy egy részem csak beletompul abba a kellemesen meleg és békés pillanatokba, amiket az ő jelenléte okozott. Nem volt félelem, nem volt a fojtogató jég a torkom körül és még a szüleim nyomasztó jelenlétére is nagy ívben tojtam. AHogy arra is, hogy jövőre elballag én meg még rohadtul itt maradok még pár évig. Fasza.
De ezt mos elengedem, és csak húzom magam után az őszies éjszakai derengésben, hogy legalább egy pici nyugalmunk legyen, ami amúgy elég nehéz főleg hogy minden sarkon rád mered egy karótnyelt auror, vagy egy tanár vagy a többi diák.
- Viszont én kaptam egy csokibékát otthonról apa egyik levelében, ha gondolod, kinyithatjuk majd együtt... hátha ebben is Dumbledore lesz - elvigyorodom, és közelebb vonom magamhoz, ahogy átvágunk a sötétlő utcákon.
- Már egy egész vitrint be lehetne rendezni a Dubledore-os képekkel. Igazán lehetne bennük valami érdekesebb varázsló vagy boszorkány is. Olyan, ami nincsen meg ötvenszer. Gyerekként mit meg nem adtam volna egy Nicolas Flameles kártyáért. Tök ritka volt - magyarázom csak úgy. Igazából elsőévesként nagyon nagy slágere volt ennek még, sokat szórakoztam a barátaimmal ezzel, hogy betegre vettük magunkat csokibékával, aztán csak bosszankodtunk, hogy mind a hármunknak már megint Dumbledore volt a képen vagy Mafalda, vagy valami béna Minisztériumi tag.
Ahogy kiérünk a falu melletti hegyekhez, a szívem valamiért már megint összeszorul, mintha valami furcsa baljóslat járna át megint a tagjaimat, úgy ahogy átjárta amint átsétáltam Rose mellett a Roxfort folyosóin, de csak betudom inkább makacsul megint annak, hogy éjszaka azért igazán normális, hogy az emberbe ennyi életösztön szorul, hogy ugrásra észen vár valamit. De inkább elhessegetem ezt, és csak belevigyorgom a fényképezőbe, ahogy egy esti szelfit csinálok magunkról. A kép éppen alkapta, ahogy a fények átszűrődnek a felhőkön és mögöttem Rose elpillant valamerre. Hangulatos, már-már varázsos kép lett belőle. Nem is igazán fogllakozom a neszekkel, betudom őket az állatoknak, meg az egyéb varázslényeknek. De azért odalépek, Rose mellé, és megsimítom a hátát.
- Nyugi, ha megtámad minket egy pocok, vagy valami hülyeség, megvédelek.
Aztán ahogy ezt mondom, Rose felsikkant, miközben valami állat ugrik elő valmamelyik bokorból, én pedig vigasztalóan magamhoz ölelem.
- Merlinre... Majdnem szívinfarktust kaptam... - motyogta, mire vígasztalóan megcsókoltam.
- Bocsi, talán valami világosságot illett volna idevarázsolnom - dünnyögöm, majd a következő pillanatban ismét zajokat hallunk. De ezek nem zizegések, és nem is állatmotoszkálás. Ezek léptek zaja, amik egyre közelebbről jönnek.  Rose elé állok, és felkészülök, hogy egy kötekedő aurorral találom magunkat szembe.
Két sötét köpenyes alak áll meg előttünk egy magasabb és egy alacsonyabb, én pedig védelmezően megfogom Rose kezét, miközben mindenfélét kitalálok, hogy kimagyarázzam magunkat a helyzetből. Az aurorok szeretik azt hinni, hogy a diákok hülyék.
- Na hát szabad ilyen késő este itt bóklászni a sötétben? - szólal meg az alacsonyabbik auror, mire megfagy az ereimben a vér. A hang tulajdonosa lassan felemeli a kezét és hátradobja a fején lévő csukját, hogy aztán egy jéghideg szempárral találjam szembe magamat.
- Mit kerestek itt? - csúszik ki a számon a kérdés, miközben minden tagom megfeszül, miközben egyre jobban szökik ki belőlem a melegség és a fény.
- Meg akartunk látogatni, hogy hogy is mennek a dolgok. A rendes szülőket érdekli, hogy van a gyerekük, nem igaz, drágám? - néz anyám a másik alakra. Apám őszülő szakállas arca és dermesztő hideg tekintete mered rám. Apám azonban válasz helyett Rosera pillant, és most tűnt fel hogy eddig nem is foglalkoztak vele. Hogy csak most sodortam igazán életveszélybe.
- Úgy látom nem fogalmaztam világosan a tavasszal.
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 11. 11. - 20:10:58 »
+1

Jayce Hansel
2001. szeptember 15.
dress


her aura was a warm chaos



- Már egy egész vitrint be lehetne rendezni a Dubledore-os képekkel. Igazán lehetne bennük valami érdekesebb varázsló vagy boszorkány is. Olyan, ami nincsen meg ötvenszer. Gyerekként mit meg nem adtam volna egy Nicolas Flameles kártyáért. Tök ritka volt.
Mosolyt csalt az arcomra az, hogy Jay beszélt és beszélt. Szorosabban húzódtam oda mellé oldalról, és belélegezve az illatát, kiélveztem azt ahogy megnyílik és belecsöppenünk kettőnk különleges, apró kis világába. Nem volt senki más körülöttünk, csak mi ketten és a kellemes csend, ami uralkodott mindenfele amerre jártunk... és persze izgultam, mint mindig, hogy mindjárt ránk akad egy auror aki majd aztán jól leszid bennünket, de mintha ma este elkerült volna mindenféle szerencsétlenség. Ettől pedig csak még jobban mosolyogtam.
- Nekem anyukám fél a csokibébáktól... bár nem mondom, elég kellemetlen, amikor összeugrálják a házat - kuncogtam fel röviden, ahogy kissé szorosabban fontam karjai köré az enyémet, arcomat egészen belenyomva a vállába. Néha elbizonytalanodtam, vajon őt zavarja-e a folytonos bújásom, az, hogy mindig közel szerettem volna lenni hozzá... ugyanakkor abban is elég biztos voltam, hogy benne is egyre több meleg rész van, a jeges külső alatt, amelyet mindenki felé mutogatott. Valahol ezt nem is bántam igazán... élveztem azt, hogy velem olyan, amilyen, különlegesnek éreztem magam tőle. - Apa egy időben sokszor hozott haza nekem varázsédességeket. Anyát teljesen kiakasztotta.
Aztán egy idő után nem ő, hanem Charlotte volt az, aki direkt szerette ezzel idegesíteni anyut. De ezt végül nem említettem meg... Inkább csak gyönyörködni kezdtem a tájban, ahogy szép lassan kiértünk a kastélyból. A minket körbevevő fák és cserjék elkezdtek sűrűsödni, ahogy mi csak egymásba merülve, jelentéktelen dolgokról beszélgetve sétáltunk egyre távolabb az iskola falaitól. De valamiért most még ez sem zavart... igazából nem gondoltam, hogy lesz valaha még egy olyan ember, aki mellett ennyire biztonságban érzem majd magam. Olyan lehetetlennek tűnt... és mégis itt volt.
Aztán hirtelen a semmiből előszökkent valami macskaszerűség, én pedig majdnem meghaltam. Úgy értem, tényleg... a szívem még akkor is a torkomban dobogott, amikor Jay már nyugtatni próbált, ahogy pedig zaklatottan fellestem rá, láttam, hogy ő bezzeg meg se rezzent. Hát persze, hogy nem... csak én vagyok ilyen ijedős...
- Bocsi, talán valami világosságot illett volna idevarázsolnom - mondta, én pedig kifújtam a levegőt, hogy megnyugtassam magam. Csak egy macska, csak egy macska!
- Szerintem akkor is megijedtem volna... - ingattam meg a fejemet egy apró kis nevetést is hallatva mellé, csak hogy jelezzem neki, szerintem is szánalmas vagyok, de aztán újabb mocorgás támadt, amire összerezzentem. Egyből Jay arcára lestem egy kis megnyugtatásért... de ezt most nem találtam. A rajta átfutó feszült pillantás pedig csak még idegesebbé tett.
- Mi az? - suttogtam oda neki, de a válasz talán nem is tőle, hanem már a hátam mögül érkezett.
- Na hát szabad ilyen késő este itt bóklászni a sötétben? - A mély hang éle végigborzongott a hátamon, és beharaptam az alsó ajkamat, ahogy lassan hátrapillantottam. Két magas, sötét alak állt nem messze tőlünk, de egyelőre mindkettejük arcát csuklya borította... ami határozottan nem volt megnyugtató. Aztán az alak, akit nőnek sejttettem, lassan felemelte a kezét és lelökte a vonásait fedő lepelt, erre pedig összerándult a gyomrom. Mi a... nem... ez nem lehet... ugye?
- Mit kerestek itt? - nyeltem egyet, hallva Jay hangjában a feszültséget, és nem mozdultam. Nem húzódtam hozzá közelebb vagy távolabb... Csak az apját figyeltem, akinek vonásai szinte tökéletesen tükrözték Jay arcát, leszámítva persze az arcszőrzetet. Ezek a szemek azonban sokkal hidegebbek voltak, sokkal élesebbek.
- Meg akartunk látogatni, hogy hogy is mennek a dolgok. A rendes szülőket érdekli, hogy van a gyerekük, nem igaz, drágám? - Óvatosan pillantottam fel Jayre, hátha leolvasom róla, hogy tudja-e, mit kéne most tennünk vagy mondanunk... de nem találtam semmit. Engem pedig kezdett túlságosan megbénítani az aggodalom és a félelem.
- Úgy látom nem fogalmaztam világosan a tavasszal.
Tavasszal? Zavart pillantást vetettem a fiúra, akkor azonban a nő - az anyja, biztos voltam benne, hogy ő az anyja - közelebb lépett, nekem meg ettől megrándult a gyomrom. Egy kicsit reflexből hátráltam, de erre ő csak egy furcsa, keserű kis mosolyra húzta a száját.
- A szőke azért jobb falat volt, nem gondolod, Mike? - kérdezte negédesen, mire végigfutott rajtam a hideg újra, és ahogy még közelebb húzódott, én úgy léptem ismét hátra. Erre pedig egyenesen felnevetett. - Ne félj, angyalkám, nem foglak megharapni! Rose a neved, igaz?
Nyeltem egy kicsit, ahogy Jay felé pillantottam, és úgy döntöttem, nem válaszolok. Merlinre... miért tudja egyáltalán a nevemet?

Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 11. 17. - 16:29:03 »
+1

mindent újra beborít a jég
20010915



Rosie

Rose közelében minden olyan más volt,mmintha teljesen másik ember lettem volna én is, ez pedig teljesen összezavart, és furcsa volt. Nagyon furcsa, mert ő volt az első olyan lány, az első olyan ember hosszú idők óta, akit nem akartam elveszíteni, aki mellett elengedtem a bennem dúló fagyos hangot, ami csak azt zsizsegte a fülembe, hogy bántani fogom őt is, mert ilyen vagyok. Mert ez vagyok én, aki képtelen másokkal sokáig jól meglenni, mert olyan vagyok mint az anyám vagy az apám- Elengedtem ezt a hangot és makacsul kapaszkodtam Rose nagyfényes mosolyába, a kellemes hangjába, a virágillatába.
- Nekem anyukám fél a csokibébáktól... bár nem mondom, elég kellemetlen, amikor összeugrálják a házat. Apa egy időben sokszor hozott haza nekem varázsédességeket. Anyát teljesen kiakasztotta - mondja Rose, én meg csak megeresztek egy mosolyt felé, és gyengéden megborzolom a haját. Annyira édes volt, amikor magyarázott, ahogy hozzám bújt, és talán nem is tudja, hogy emnnyire szerettem ahogy közelebb araszolt hozzám, mert inden egyes kis cselekedetével szebbé tett mindent, és a világ nem volt olyan kibaszott hideg. És azt hiszem már kezdtem megunni, hogy folyton fázom.
Elhessegetem a képeket, hogy emnyire nem ilyenek az én szüleim. Hogy mennyire megkeserítették az egész gyerekkoromat, az életemet, a háborúban és azon túl is. Minden egyes emlékfoszlány róluk csak egy mérgező tüske volt bennem. Inkább csak lehunyom a szememet és homlokomat Rose dús fürtjeibe fúrom, hogy a bársonyos illata kimossa a szememből és a szívemből ezeket a szálkákat.
- Hát, úgy tűnik az apukád igyekezett minden jó dologgal elhalmozni - dörmögöm, egy kis sóhaj kíséretében. - Menő lehetett - teszem hozzá, majd a kezem végigfuttatom Rose kabátba bújtaott karján hogy megfogjam az ő kezét, és egy kicsit megmelengessem az ujjait. - Legközelebb hozok kesztyűt is - mondom vigyorogva, de aztán az egész békés pillanat félbe szakad.
Mintha ketté vágták volna.
Mert megjelentek a szüleim.
És már megint mindent tönkre tettek.
Érzem, hogy Rose befeszül, és sejtem, hogy ennek nem lesz jó vége. Az anyám egyszerűen csak ott állt, és ahogy a fehéről lesiklik a csuklya a szőke, vékony szálú hajszálai szinte a vállára omolnak, a hideg szemeivel pedig fagyos mosolyt vet Rose felé, aki hátrál egy lépést. Elé kellene álnom, de egyszerűen olyan, mintha megint megfagynék, és belefegynék az időbe.
- A szőke azért jobb falat volt, nem gondolod, Mike? - apám erre csak gunyorosan felhorkan, és összefonja maga előtt a kezét, de a tekintetem megakad az ujjai között szorongatott pálcáján. Basszameg, basszameg, basszameg. Nyelek egy nagyot, és hirtelen próbálom magam összeszedni.
Reagálj, már Jay. Csinálj valamit!
- Ne félj, angyalkám, nem foglak megharapni! Rose a neved, igaz? - és a következő pillanatban a vékony ujjai közzé kapja Rose arcát, végigfuttatva a vörös műkörmeit a bőrén. - Óó, milyen puha a bőröd, Jayce mindig is szerette az ilyen bársonyos bőrű lányokat. A szöszi is egészen addig fogllakoztatta, míg nem történt vele meg az a bizonyos kis baleset, igaz? - kérdezi és a hangja a negédesből egészen irreálisan vált át valami gonosz kegyetlen hangszínné, én pedig nem tudok magamon uralkodni. Előre lépek, és megtaszítom Roset, hogy kikerüljön az anyám karmai közül, mert látom, hogy már ő is a pálcájával szórakozik közben. A karom Rose hasának üttközik, úgy tolom hátra, de nem nézek rá. Ha nagyon védem megtámadják. Ha látják, hogy fontos nekem, megtámadják.
A kurva életbe.
- Ő csak egy újabb csaj, akivel szórakozom. Rose, vagy Rosalinda vagy Sara, nem mindegy, mi a neved? - találom meg a hangomat. Azt a hangomat, amit ők akarnak hallani.
- ÓÓó, tényleg szórakozol? Akkor hadd lássuk, hogyan is teszi a mi kis édes fiunk - húzza kegyetlen mosolyra a száját az anyám, én pedig reménykedem, hogy Rose hallja mit akarok.
Tűnj el innen, tűnj el. Kérlek Rose, fuss.
- Privát dolgom, hogy mit csinálok, szóval... - kezdem, de az apám egy intéssel félbe szakít, és közelebb jön a sötét őszes szakállával és a hideg kékjével bámul rám.
- Hogy játszol, fiam? A szoknyájuk alá nyúlsz? Vagy elcsened a cukorkájukat, ahogyan régen is? Mutasd meg. Mutasd meg milyen férfi lett belőled, és szórakozztass el minket - s azívem a fülembe dobog, és képtelen vagyok bármit is csináli. Velük szembeszállni nicsen meg az erőm, én pedig gyűlölöm magam, amiért ilyen gyáva vagyok.
- Égesd meg - parancsolja az apám, én pedig úgy érzem ezzel mindent kihúznak a talpam alól. - Tudod, hogyan kell, nem? Hadd legyen rád büszke az anyád. - markolja meg a vállamat és Rose felé fordít.
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 12. 03. - 20:23:31 »
+1

Jayce Hansel
2001. szeptember 15.
dress


her aura was a warm chaos



Olyan jó volt visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még mindig rendben volt. Amikor még meg sem fordult a fejemben az, hogy bármikor is lehetne rosszabb. Amikor elhittem, hogy az élet egyszerű... mert olyan egyszerű volt elhinni. Persze, mindenhonnan ezt halljuk, az élet kiszámíthatatlan, és hogy borzalmas dolgok történnek... de ezt igazából nem hisszük el addig a pontig, amíg valami tényleg nem történik. És velem is pont ugyanez történt.
- Hát, úgy tűnik az apukád igyekezett minden jó dologgal elhalmozni. Menő lehetett - aprón bólintottam a szavaira, és ahogy megfogta a kezemet, kicsit közelebb simultam hozzá. Valóban az volt... menő és egyszerű... minden egyszerű volt. Persze nem mondom, Jayjel a dolgok is kezdtek kicsit vidámabb vizekre evezni. De én már egy kicsit féltem belenyugodni ebbe... abba, hogy minden kezd jó lenni. - Legközelebb hozok kesztyűt is.
Elmosolyodva simítottam arcomat Jay mellkasához, hogy érezzem az illatát és a belőle áradó meleget, közben pedig lepillantottam az ujjainkra. Minden olyan kellemesen békés volt... de ez csak egy pillanatig tartott. Egy nagyon rövid pillanatig.
Feszülten bámultam rá a két, Jayhez elég sok külső vonásban hasonlóságokat mutató felnőttre, akiket félig csuklya fedett. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, próbáltam összerakni... és azt kívántam, bárcsak nehezebb lenne. Mert nem akartam meglátni a nyilvánvalót... Úgy látszik, ez egy ilyen dolog volt nekem. Hisz mindig ezt csináltam, nem?
- Ne félj, angyalkám, nem foglak megharapni! Rose a neved, igaz? - Nyeltem egy nagyot, ahogy a nő jéghideg ujjai hirtelen az arcomat érintették, és kicsit megfeszültem, még ha elhúzódni nem is volt erőm. - Óó, milyen puha a bőröd, Jayce mindig is szerette az ilyen bársonyos bőrű lányokat. A szöszi is egészen addig fogllakoztatta, míg nem történt vele meg az a bizonyos kis baleset, igaz?
Bizonyos kis baleset... mégis milyen baleset? A szívem hevesebben kezdett verni, és riadt pillantással lestem át Jay felé. Ő pedig addigra már közelebb is lépett, aztán váratlanul odébb taszított, hogy levegőért kaptam. Az előbbi idilli hangulat másodpercek alatt tűnt el... nem maradt más, mint a vad, jeges valóság, amitől annyira féltem.
- Ő csak egy újabb csaj, akivel szórakozom. Rose, vagy Rosalinda vagy Sara, nem mindegy, mi a neved?
Csak bámultam Jay hátát, ahogy még hátrébb tolt. Az agyam egy hátsó szegletében felserkentek a szavak: csak a szülei miatt csinálja, de mégse voltam képes igazán elhinni. Önszántamból léptem távolabb, talpam alatt ropogott az avar, fülemben pedig hallottam, ahogy száguld a vérem az ereimben.
Körbelestem, hátha találok egy utat valamerre, amerre menekülhetek a helyzetből. El akartam tűnni... minden erőmmel el akartam tűnni innen, vissza szépen a hálókörletbembe... minek is jöttem el? Tudhattam volna, hogy valamilyen módon úgyis rossz vége lesz... Merlinre, kérlek...
- Hogy játszol, fiam? A szoknyájuk alá nyúlsz? Vagy elcsened a cukorkájukat, ahogyan régen is? Mutasd meg. Mutasd meg milyen férfi lett belőled, és szórakozztass el minket. - Megborzongtam Jay apjának a szavaira. Hogy mondhatta ki ezeket a szavakat ilyen... rezzenéstelenül, ridegen? Jay alakját figyeltem a háta mögül, de addigra már jó pár lépésre jártam tőle.
- Égesd meg! Tudod, hogyan kell, nem? Hadd legyen rád büszke az anyád. - Ahogy Jay felém fordult, riadt szemekkel bámultam vissza rá. Éreztem, hogy remeg a kezem, ahogy a kabátzsebembe vándorolt, a pálcám után kutatva... Hogy is bízhattam meg benne? Hogy bízhattam benne?! Nem szólt... nem szólt semmit a szüleiről, nem tudtam, én... Charlotte nem engedte volna, hogy belekeveredjek ebbe. Ő tudta volna. Ő mindent tudott... rábíztam volna az életemet is, de ő már messze járt, nagyon-nagyon messze.
Reszketett a kezem, ahogy előkaptam, vörösberkenye pálcámat pedig magam elé szegeztem. Tudtam, hogy nem lenne merszem átkozni... de felsorakoztattam fejemben minden egyes rontást és védőbűbájt, amit csak ismertem.
- Ne gyere közelebb... - suttogtam, de a hangom olyan vékony volt, talán el se jutott tisztán Jayig. A tekintetemet is elkaptam felőle... képtelen voltam tovább figyelni őt. A szívembe fájdalmasan mart bele a tekintete... és most ezt nem hagyhattam. Vissza kellett jutnom a kastélyba... ezt ismételtem magamban, amígnem végre mély levegőt vettem, és megpördülve futni kezdtem a fák között. Nem tudtam pontosan, merre megyek... a falu gyér fényeit kerestem tekintetemmel, mert onnan eljutni az iskoláig már nem volt nehéz. Közben pedig a szívem rémülten dobolt a mellkasomban, hogy minden egyes lépésnél úgy éreztem, most biztosan kiszakad.
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 12. 22. - 21:08:54 »
+1

mindent újra beborít a jég
20010915



Rosie

Mennyire érdekes, hogy az ember milyen hamar darabokra törhető. Hogy a bizalom mennyire vékony, és egy szepillantás alatt mindent beborít a jégvirág. Hogy mennyire, de mennyire elképes mérgesedni egy kapcsolat úgy, hogy az sose jöjjön helyre. Büszkének kellene lennem, mert ezt nevelték belém, a szüleim? Büszkének kellene lennem, hogy képes vagyok a szavaimmal embereket megkéselni?
Nem, nem vagyok rá büszke mégis úgy működöm, mintha csak automata lennék. Tönkre tettem, talán az első gyerekkori szerelmem kapcsolatát, és úgy elfojtottam, hogy sose javuljon meg köztünk a helyzet Sierrával, és most ugyan így tönkre teszek mindent, ami szép volt és jó Rose-val. Nem érdemelek meg jó embereket, mert nem tudom őket megvédeni. Sem a szüleimtől, sem pedig önmagamtól. Nem érdemelek meg kedvességet, mert arra úgyis jeges vágás a válasz. És azt hiszem, ahogy Rose rettegett szemébe pillantok, tudom, hogy elveszettem őt is.
Azt kívántam, hogy egy picit lásson belém. Azt kívántam, hogy lássa, ahogy fuldoklom. Azt kívántam, hogy vegye észre nem akarom bántani. És egy másik részem ugyan úgy kívánja az ellenkezőjét. Hogy ne is akarjon meglátni. ne akarjon a közelembe jönni, ne akarjon rám nézni. Mert mellettem nincsen biztonságban. Hadd legyek csak számára is egy elmúló emlék, ami egyre csak kifakul, és hadd legyek valami ismeretlen idegen. Mert csak akkor lesz biztonságban tőlem.
Az apám vasmarokkal fogja, és szorítja a vállamat, én pedig megremegek alatta. Kezemet meglendítem és a pálcámat Rose felé emelem, mert ha nem teszem megöli. ha nem teszem, ha nem látja, hogy bántani akarom, megöli. Ha nem is most, de egyszer utána mennek, megkeresik és megölik.
Azt pedig nem tudtam volna elviselni. Hallom, ahogy suttog, és lehunyom a szemem, hogy ne is lássam, ahogy elszalad.
- Nahát fiam, csalódtam benned. Azt hiszem lesz miről elbeszélgetünk a téli szünetben, mert ugye hazajössz? - suttogja anya a fülembe. Még mást is mondanának, ha nem hallanának meg egy aurort a közelben neszezni.
Halk pukkanással eltűnnek, mintha itt se lettek volna. Én meg egyedül maradok, és ordítani tudnék.
De nem teszem.
Rose után mehetnék, mert tudom, hogy meghallgatna, és talán... talán mert ő olyan kibaszott kedves, megértene.
De nem teszem.
Csak magam maradok, és zsebre dugom a kezemet, úgy bámulok a domb alatt elterülő Roxmorts falujára.
És lassan, de biztosan porig égetem a közös emlékeinket, kezdve az állomásnál való találkozásunktól. Elégetem, hogy ne fájjon. Elégetem, mert mindent lassan újra beborít a jég.
Én pedig magam maradok.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 01. 04. - 19:42:50 »
+1

új fények


2001. december 31. – 2002. január 1.
Cassen
 
„Call it magic
Call it true
Call it magic
When I'm with you”


Nem akartam nyálas lenni, meg semmi túl romantikus… de valahogy az év utolsó napját inkább töltöttem volna kettesben vele, mint mondjuk az apjával meg Fraserrel. Talán azért, mert a karácsonyi családi program volt és az úgy is volt rendjén igazából, ezt viszont magamnak akartam teljesen. Kölcsön kértem anyámék sátrát, amivel annak idején egy csomó környékbeli erdőt bejártak, egy kisebb háznak megfelelő berendezés volt benne, ráadásul jól fűthető volt, így télen sem fázhattunk meg.
Mielőtt lementem volna Cassenhez gondoskodtam a díszkivilágításról, a pezsgőről, amit a kisasztal közepére helyeztem jégben. Étel mondjuk nem sok volt, csak amit otthonról hoztam el, meg egy kis epercsokival – a mi esetünkben fehércsokival. Az egyik csoporttársam szerint a lányok legalább annyira megvesznek érte, mint az új fehérneműért. Végül is az a tipp tökéletesen bevált… Cassen egyértelműen örült neki és még fel is vette egyszer-kétszer, mikor találkoztunk.
A kis tükörhöz léptem, ami pont a bejáratnál kapott helyett. Végig simítottam a hajamon, hogy minden tincs pontosan úgy álljon, ahogyan kell. Tudtam, hogy jól nézek, jó régóta tisztában voltam ezzel… de cicamica más volt. Nem csak egy csaj, akit le akartam venni a lábáról, hanem szó szerint a mindenem. Ha nem voltunk együtt majdnem megállás nélkül rajta kattogott az agyam és alig vártam, hogy magamhoz ölelhessem. Abban a percben is éppen így éreztem, ahogy végig simítottam a hajamat… aztán szépen megigazítottam a fekete szövegkabát gallérját. Csak biccentettem a tükörképem felé, mikor végre elégedett voltam, majd egyetlen mozdulattal, kicsit előre dőlve kimásztam a sátor bejáratán.
Már csak tíz perc volt, hogy a kis ösvény végéig lesétáljak és ott találkozzunk. Averyék házának hátsó bejárata éppen arra az erdei útra nézett, ahonnan könnyen meg lehetett közelíteni a hegyeket, talán csak egy pár perccel volt hosszabb az az út, mint ami Roxmorts szívéből vezetett erre a területre. Nem akartam hoppanálni, hiszen jól esett a séta.
Hideg volt, a hó kis foltokban még megmaradt a fák között. A levegő frissítő volt, éreztem, ahogy szinte pirosra csípi az arcomat, ez azonban még mindig jóval kellemesebb, mint a nyári forróság. Valójában mindig úgy éreztem, hogy télen vagyok igazán elememben. Szerettem a hóesést, a hideg… és ilyen időben még Cassent is sokkal, de sokkal könnyebb volt rávennem, hogy bújjon hozzám egy kicsit melegedni.
Hamar elértem az ösvény végére, jóval korábban, mint ahogy őt vártam. Ezért csak megálltam az egyik fánál, neki döntöttem a hátamat és rágyújtottam egy szál cigire. Hosszan fújtam ki a füstöt a hideg téli éjszakába. Így pillantottam el a házuk felé. Nem sok fény tört ki onnan, talán nem a hátsó helyiségekben voltak, vagy Fraser és Elliot bealudtak, mielőtt Cassen elindult volna… megborzongtam még csak a gondolatra is. Valahogy nem tudtam őket leképzelni együtt, habár határozottan jobban támogattam ezt a felállást a réginél. Az a Forest jó nagy darab medve volt… simán leütött volna.
Ahogy ezeken a dolgokon agyaltam, megint a ház felé pillantottam és mintha láttam is volna a szőke tincseket megcsillanni a holdfényben. Nem mozdultam, csak még egy adagot magamhoz vettem a keserű dohány füstjéből, azt várva, hogy majd amint megérkezik megölel.
Naplózva


 


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 01. 06. - 20:47:44 »
+1

JASPER

2001. december 31; 2002. január 1
o u t f i t



Még egyszer óvatosan végighúztam ujjaimat a szőke tincseim közt, hogy azok aztán puhán hulljanak le a vállamra. Még mindig remegett egy kicsit a kezem, ahogy megérintettem a fehér pulóver anyagát, és próbáltam nem kiérezni a vér szagát, ami a levegőben terjengett. Vagy talán már mégsem... Fogalmam sem volt, csak az agyamba itta be magát ennyire és megőrültem kicsit, vagy tényleg itt volt. Többször dörzsöltem át magamat tusfürdővel, mire végre nagyjából tisztának éreztem a bőrömet, és még így is...
Halk kis sóhajjal nyúltam a parfümért, hogy egy keveset fújjak a nyakamra. Nem sokat, az édes illat épp csak körbeölelt egy pillanatra, mielőtt hozzászoktam volna és eltűnt a levegőben. Úgy löktem el aztán magamat a tükör elől, hogy még megcirógassam Wampi fejét, aki az ágyon nyújtózkodott, majd lassacskán kiinduljak végre az előszobába a kabátomért.
Nem is bántam, hogy végülis nem itthon szilvesztereztünk. A délelőttiek után... még mindig zaklatott voltam kicsit, szerettem volna a lehető leghamarabb Jasper karjai közé simulni, hogy ott egy kicsit legalább elfelejtsem a dolgokat. Nem voltam biztos a programban... nem árult el sokat, csak valami sátorozást említett. Engem mondjuk amúgy sem kifejezetten érdekelt, hova megyünk, a lényeg csak annyi volt, hogy együtt legyünk.
Gyorsan bújtam bele a kabátomba és bakancsomba. Már egész sötét volt a ház, Elliot és Aiden a hálóban voltak, én meg elgondolkodtam, hogy beszólok, hogy előre is boldog új évet kívánjak, de... de nem, inkább mégsem. Inkább nem akartam látni, ami odabent folyhat.
Kilépve a hideg, kissé csípős levegő fogadott, amire megborzongtam kissé. Úgy húztam össze mégjobban a kabátomat, aztán csak visszabűvöltem a zárat az ajtóra, úgy indultam el az ösvény felé, ahová a találkozót beszéltük meg. Jól esett beszívni a friss levegőt, nemsokára pedig kis is szúrtam Jasper az egyik fánál álldogálni. A gyomrom már csak a látványától is összerándult kissé.
Pár másodperc múlva már a nyakába is vethettem magam. Nem zavart a cigije, ha addigra nem dobta el, szorosan öleltem át, ujjaim bele is markoltak a szövetkabát vastag anyagába, úgy nyomtam hozzá arcomat. Hagytam, hogy a füsttel keveredő illatától egészen elfelejtsem a délelőtt kellemetlen emlékeit.
- Szia... - suttogtam bele a kabát anyagába, még a szememet is lehunytam néhány másodpercre, és csak öleltem. Kellett ez a hosszas pillanat, hogy helyrebillenjen kicsit a lelkibékém. Úgy húzódtam el aztán kisvártatva, de nem engedtem el, ujjaim a kabát gallérjára csúsztak, ott simítottam végig. Végigjárta tekintetem az arcát, a világos szemekben épp csak Roxmorts távolabbi fényei csillantak meg, de hirtelen minden olyan kellemesnek és nyugodtnak tűnt... Ujjaim picit megszorultak a gallér anyagán, úgy húztam magam felé, hogy összeérjen az ajkunk. Nem akartam még mesélni a napom eddigi feléről... nem akartam egyből elrontani a pillanatot. Az ő jelenlétét akartam kiélvezni.
A rövid kis csók után lestem újra fel az arcára, márcsak ennyitől is sokkal jobb lett a kedvem.
- Mehetünk? - kérdeztem halkan, és mögé pillantottam az ösvényre, ahol persze még nem láttam semmit. Mindenesetre már izgultam, mivel készül.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 01. 10. - 12:01:31 »
+1

új fények


2001. december 31. – 2002. január 1.
Cassen
 
„Call it magic
Call it true
Call it magic
When I'm with you”


Figyeltem ahogy közeledik a ház hátsó ajtajától Cassen. Még ebben a sötétségben is tökéletesen kivettem a hajában megcsillanó ezüstös fényt, ahogy hosszan szívtam meg a cigarettát, hogy aztán a füstöt magam elé fújva, ismét a szemközti fák törzseit vizsgáljam. Azt mondják az erdők veszélyesek éjszaka, de bennem egy csepp félelem sem volt. A növények és a vadállatok nem keltettek semmiféle aggodalmat, ráadásul a bal kezemben ott lógott a pálcám is a combom mellett.
Ahogy közelebb ért Cassen, a cigaretta bűzét elnyomta a finom parfüm. Hagytam, hogy átkaroljon, belemarkoljon a kabátom anyagába, én meg a pálcát tartó kezemmel végig simítottam a hátán.
– Szia… – Suttogta a köszönést a kabátomba, miközben én finom csókot nyomtam a tincsek közé. Hát ezért vártam ennyire ezt az estét. Szerettem, ahogy az illata megtölti az orromat, ahogy a bőröm alatt érzem a tincseket, a puha bőrt… ez volt a minden.
– Végre, Cassen… rengeteget vártam… – mormogtam a szőke szálak közé. Lehunytam egy pillanatra a szememet, csak élvezni akartam a közelségét. Akárhányszor visszamentem a kollégiumba, vagy otthon voltam nélkül úgy éreztem magam, mint aki meztelen. Talán hülye hasonlat, de akárhogyis, igaz volt. A kapcsolatunk ősz óta még komolyabb irányt vett, hiába nem tanultunk egy helyen, a heti találkozások, a rendszeres levelezések valahogy közelebb hoztak minket még inkább egymáshoz. El sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Ekkor nézett rám, éreztem, hogy a gallért szorítva közelebb húz és engedtem neki, hogy elvegye a csókot, amire vágyik. Rövid volt, mégis olyan finom, hogy csak az ajkai közé sóhajtva húzódtam hátrébb.
– Mehetünk?
Bólintottam és finoman az ujjai közé fűztem az enyémeket. Így kezdtem húzni az ösvény felé, amit egy pillanattal korábban éppen csak megnézett magának. Előre szegeztem a pálcámat és egy Lumost intve magunk elé kicsit megvilágítottam a hidegtől fagyott, poros utat. Ezen indultam el egyenesen a sátor irányába. Direkt eldugott helyre pakoltam le, hogy teljesen kettesben lehessünk, de azért arra ügyeltem, hogy az ösvényről könnyen megtalálható maradjon. Ha odaérünk, úgyis levédem annyira, hogy senki se találhasson ránk.
– Nem kell sokat sétálni innen… – magyaráztam, csakhogy megnyugtassam, nem megyünk el a roxforti birtok határáig. Az erdőnek azon a részén már vérfarkasok és mindenféle más állat is lehetett… vagy veszélyes lény. Jobbnak láttam ezen a területen maradni, ahol csak az átlagos vadvilág található meg.
– Milyen napod volt? – kérdeztem, hogy csevegjünk egy kicsit és ne azzal foglalkozzunk, hogy amúgy idekint eléggé hűvös van. Azért közelebb húztam Cassent és inkább a vállánál karoltam át. Amilyen aprócska volt, hát minden esélye megvan, hogy esetleg megfázik.

Naplózva


 


April Sheridan
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 05. 18. - 14:30:53 »
0

◊ Ça va? ◊
2002.05.10.

◊ Serena ◊

Mindig csak előre


zene ◊ Cuatro Vientos outfit ◊ lookbook

Még csak 15 perce gyalogolunk felfelé, de én úgy érzem, nem bírom sokáig. Az elmúlt időszakban a lábaim kissé nehezn tudják követni a tempót. A szent mungós gyakorlatom óta estére, például néha csak úgy összecsuklanak. És az elmúlt két hétben mégcsak semmi érdekes esetet sem láttam. Beraktak  a földszintre a varázstárgyasokhoz. Üstrobbanás, karambol, Weasley játékok okozta béna sérülések. Igen, ezek a Weaslyék jól feltörtek. Bár ezzel egyáltalán nem leptek meg, emlékszem még, hányszor volt lezárva a Roxfortban egy egy folyosó rész, vagy terem a csínytevéseik miatt. Mikor eszembe jutnak, azért csak elmsolyodom, de mikor az óra számlálója vánszorog, és a nyolcadik ugyanolyan robbanó izé miatt kell a gyerek arcáról eltűntetni egy büdös fekélyes cuccost, akkor sokkal kevésbbé tűnik murisnak a dolog. Ezért is gondoltam, hogy jól esne egy kis kiruccanás Serenával. Már elég rég óta ismerjük egymást, de valahogy sosem töltöttünk együtt igazán sok időt. Mondjuk ez elmúlt években én inkább a dokinál töltöttem az szabadidőm nagy részét. Először Kiliannal kapcsolatos lelkiismeretefurdalásom sikeült minimalizálni, aztán segített leszokni a sok altatóról. Mostanra viszont a látogatásom a doki felé egyre csak ritkul, és tényleg kezdem magam jól érezni mindenféle hülye recept, szer nélkül is. Igazából talán készen állok megint nagyobb társaságba járni. És az egyetem vége felé valahogy a szórakozásnak is mintha nagyobb értéke lenne. Bár néha azt érzem, túl sokat hagytam ki a társasági életből. Ha belegondolok, az egész egyetemet tanulással és a sebeim nyalogatásával töltöttem.
- Azt hiszem, talán egy kicsit...persze csak egy kicsit, de lassíthatnánk.
 Szuszogom elhalóan, és tudom, hogy ciki, de hát ez van. Leülni azért nem ülök le, még a  végén kiderül, hogy tényleg extrém puhány vagyok, vagy...vagy hogy extrém rohangálásoknak vannak kitéve ezek a futóművek. Az idő kellemes, tavaszi, egyelőre nem látok esőfelhőket sem. Serena kissé előttem halad, de igyekszem tartani a tempót.
-Bocsi, csak a lábaim kicsit oda vannak. Tereld el a figyelmem. Mesélj valamit. MIintha múltkor említettél volna valami kutatást. A ..mágia keletkezéséről. Azzal hogy haladsz?
Közben gyorsan felzárkózom Serena mellé, és igyekszem nem elbotlani valamiben.A  földön lévő fadarabokat bámulom, hátha valamelyik nem is fa, hanem egy Dugbog. Bár tudom, hogy javarész mocsári lény, de mivel mémg sosem láttam élőben, csak a könyvekben, már egy ideje ácsongózom rájuk. Mondjuk nem a harapásukra, de rám pisloghatnának egyet kettőt. Csak hogy kipipálhassam életem ezen kis hiányzó darabkáját. Mondhatjuk úgy is, hogy a bakancslistámon szerpel, csakhogy nem vezetek bakancslistát. Régebben terápiás neheztelési listát vezettem, de már vagy két éve nem tartok számon olyasmit sem. Ahogy sikerül kicsit kiszuszognom magam, visszaváltok a rendes gyaloglós tempóra. Nem hoztam nagy táskát, a tágítóbűbájjal ebbe a tenyérnyi táskába is minden belefér. Sőt, ami azt illeti, annyi kacat van benne, hogy így is kezdem érezni a súlyát.
Naplózva

Serena Fawley
Játékmester
***


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 05. 24. - 16:27:52 »
+1

Kirándulás



2002. május 10.

To: April Sheridan

Nagyon örültem, amikor April felkeresett, hogy menjünk egyet kirándulni. Még az év elején futottunk össze Hertfordshire-ben - a Roxfort óta nem találkoztunk -, és megbeszéltünk, hogy mindenképpen beülünk valahova egy kávéra, és segítjük egymást a suli alatt, de aztán mindkettőnk féléve eléggé izgalmas volt, így végül most, az év végére tudtunk programot szervezni.
Maga a kirándulás megszervezése is bonyolult volt, mert időpontot alig találtunk. Nyakunkon volt a vizsgaidőszak, valójában tanulnunk kellett volna, de hát egy ilyen szép napsütéses napon mindenhez volt kedvünk csak tanulni nem. Nekem még a kutatás is ott volt, de úgy voltam vele, hogy majd este bepótolom, ami most kimaradt.
Kíváncsi voltam Aprilre, mert egy ideje már nem hallottam felőle. Szerettem volna megtudni, hogy neki is olyan nehezen indult-e be az egyetemi karrierje, mint nekem, és tudni szerettem volna, mennyire érzi jól magát Hertfordshire-ben. Valójában fogalmam sem volt arról, mi történt vele a Roxfort óta.
Persze ebben én is ludas voltam, baromira nem tartottam senkivel sem a kapcsolatot a kis világkörüli utamon, pedig egy-egy baglyot igazán repíthettem volna a barátaim felé. De most, hogy már lassan egy éve visszatértem, itt volt az idő, hogy újra felélesszem a régi kapcsolatokat.
A kirándulós ösvény egy kellemes, napsütötte erdőben kezdődött. Jó volt csak a természet zajait hallgatni egy kicsit, és teljesen kizárni a nagyvilág minden civilizációs zsivaját. A csendet egyedül a szuszogásunk törte meg, az út elég rendesen emelkedett. Kellett is, hiszem egy vízesés felé tartottunk, annak pedig magasról kell aláhullnia, hogy vízesés legyen belőle.
Talán egy kicsit gyorsan is mentem, mert April kénytelen volt rám szólni, hogy lassítsunk. A kórházi gyakorlat biztosan nem tett jót a lábainak, de a fizikai állóképességét bizonyára növelte.
Hogy elterelje a figyelmét, a kutatásról kérdez:
-Hát, tulajdonképpen ez Henricksen professzor kutatása, csak bevett engem is. Én adom az asztronómiai tippeket neki. Haladunk, de elég lassan. Nagyjából próbáljuk megtalálni azt a pontot, amikor a mágia keletkezhetett. Abban mindketten egyetértünk, hogy a csillagok állásának köze kell, hogy legyen hozzá. Szóval én hozom az asztronómiát, Henricksen meg a többit. De legalább az összhang meg van... - vonom meg a vállam.
-Neked hogy megy a gyakorlat a Mungóban? - kérdezem, és akaratlanul is Cherubra gondolok. Jó ideje nem találkoztunk. Nekem a vizsgák, neki a munka és a kislánya veszi el minden idejét. Ráadásul megegyeztünk abban, hogy a vizsgaidőszakra visszaköltözöm Hertfordshire-be, a férfi edig így különösen hiányzott.
Közben lassabbra veszem a tempót, sőt előveszek a táskámból egy üveg vizet is, és April felé nyújtom. Nem szeretném, ha kiszáradna a túrában.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 08. 01. - 20:05:51
Az oldal 0.253 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.