+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  Mérges Banya Fogadó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Mérges Banya Fogadó  (Megtekintve 1310 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 12. - 16:09:24 »
0




A 2000 tavaszán nyitott Fogadó tárt karokkal várja a roxfortos diákok szüleit vagy éppen csak a faluba látogató turistákat. Kényelmes szobái, kiváló menüsora mindenki számára kielégítő lehet. Talán egyedül a pub részlegen található, mérges képű banyát ábrázoló festmény jelenthet gondot, mely időnként hangosan felkiált, ha elhaladnak mellette. Így hát nem is olyan nagy csoda, hogy a vendégek gyakran megdobálják egy-egy adag zabkásával.
Naplózva

Dominic R. Monstro
Eltávozott karakter
*****


a túl szőke srác

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 05. 07. - 08:57:46 »
+1


c s e n g é s

Merel

2002. április 2.

Szépen kisütött a nap. Bosszantóan szépen, már-már kiégette a szemeimet, amik a másnaposságtól amúgy is kellően égni kezdtek. Igen, vagyis nem... nem a randi előtt kellett volna innom, csakhogy a ritka alkalmakat meg kell ragadnia az embernek, szó szerint. Ugyanis kivételesen Lujzi szerezte be az italt, méghozzá meglepő profizmussal, így hát engedni kellett a dologban és inni egy-két kortyot, vagy inkább százat. Nem baj, egy kis fejfájás, szájszárazság mit sem számított. Ettől függetlenül egész héten a randit vártam, szóval igenis ott voltam kint.
Everfen nagy hatással volt rám. Aznap soha többet nem tudtam az óráimra koncentrálni... főleg az ujjharapdálás fényében. Egésznap bizsergett a testem, kerülgetett a forróság és alig vártam, hogy a takaróm alá bújva némi magányba húzzam meg magam. Pedig, aki csak ismer, tudta, hogy nem vagyok az a magányos típus, de aznap, nos le kellett vezetni némi energiát úgy, hogy közben tökéletesen egyedül lehessek. Khöm. Én is megérdemlem néha.
Szóval a randi. Hát nem igazán a romantika irányából közelítettem meg a dolgot, de talán Merelt is érdekelheti a Mérgezett Banya üvöltő festménye, valami mérges arcú nőcit ábrázol, aki állítólag rendszerint rárikácsol az odalátogatókra. Viszont, aki túléli a támadást, az égészen különleges kajákat is választhat a menüsorról, én pedig nem terveztem felhúzni magam egy olajfestmény morgásán és érdekel az a vesés kocsonya, amit annyira hírdettek a Reggeli Prófétában a múlthéten. Legalábbis valami ilyesmi láttam, mikor Aerith a legújabb karcsúsító eljárásokról olvasott és belepislogtam az újságba a válla felett.
Mindenesetre Merelt még a birtokra vezető kapunál vártam. Felvettem a szokásos, rosszfiús külsőmet, sötét farmer, fehér póló és mindezt megkoronázte a tornacipő és a kényelmes bőrdzseki, na meg a napszemüveg, amivel a szemeimet próbáltam megóvni a napsütéstől. Az biztos, hogy egy kávéval kell indítanom a kajálást... még szerencse, hogy megküldte apám a zsebpénzemet a héten.
- Szia - köszöntem, ha megérkezett és alaposan végig néztem rajta. - Hmmm, csinos vagy. - Mosolyodtam el, de mivel a válla felett megpillantottam Opheliát, gyorsan összekulcsoltam az ujjainkat és már vontam is magammal Roxmorts felé. Szerencsére kicsi ez a falu, könnyen el lehet jutni egyik pontból a másikba.
- Remélem felkészült a gyomrod a töménytelen kajálásra... az egész heti zsebpénzemet erre szántam. - Kacsintottam rá. A francba... lehet, hogy romantikusabbnak kéne lennem?! Annak azért örültem, hogy ez nem előbb jutott eszembe, Aerith tanácsaival tuti mellé lőttem volna. Majd Lujzit megkérdezem, ő mit javasolna.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


VII. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 05. 11. - 02:17:34 »
+1

Vajon hogy is érzek ezzel a randival kapcsolatban? Cinikus érdeklődés? Létezik ilyen egyáltalán? Egy próbát megér, legfeljebb nem lesz semmi belőle hosszú vagy akár rövid távon se. Szívderítő belegondolni, hogy az utóbbi években nem csak Evermannak, még a pletykák szerinti magamnak is aktívabb a magánélete, mint tényleg-nekem. Aztán így fogok végül még irígykedni egy fiktív figurára, aki azóta létezik, hogy egy Vitrol-cikk kapcsán túl sok lovat adtam heccből Bern alá... És tessék, azóta önálló életre kelt, és sikeresebben éli.
Gyanítom, nem kéne már itt is a legrosszabbra készülnöm egyből...
Csak egy random randi, Szórakoztatóan Piszkálható Dominic Gyerek, és kézenfekvően a múltkori sem ijesztette el. Szóval pofa be, és csak tessék kikapcsolódni.
Örömmel látom Dominic lezser eleganciáját, miután részemről is egy jó kontrasztosan sötét rúzsban merült ki a kiöltözés, a szokásosan kényelmes-praktikus tornacipő-tehernadrág-póló kombómon felül. Nem volt kedvem többel fáradni, és ez is lehet kihívó annyira, hogy a telek határáig kendőzőbűbáj mögé rejtettem ezt az erős színt. Jellegzetesen az a dolog, amibe a tanárok olyan lelkesen belekötnének.
-Egyből a lényeg, mi?- vigyorgok szemtelenül köszönés gyanánt, inkább a hirtelen kézfogásra, mint a bókra, bár van tippem, a személyemen kívül mi motiválhatta a gyors kontaktuskeresésre.
Ha cinikus akarnék lenni, kitarthatnék amellett, hogy az ismeretségünk egy kreatívan improvizált alibi - amit viszont minek folytatunk akkor az eredeti oka nélkül magunktól - bár ahhoz szemet kéne hunyni afölött, hogy a vaknak is láthatóan mély benyomást hagytam a múltkori elköszönéssel.
Meg talán örülök is az alibi szolgáltatta illúziónak. Még ha spontán felvett szerep is a kapcsolatunk, valahol jólesett. Valamint ki tudja, itt van rá tökéletes lehetőség, netán még fel is zárkózunk az eredetileg szerephez.
Oké, ezek szerint álmodozni még nem felejtettem el teljesen.
-Tudod, ez máris kezd őszintén érdekesen hangzani- vallom be a programterv hallatán. Talán nem gondolnák a termetem alapján, hogy nagy kajás lennék, de valahonnan jönnie kell a fáradhatatlanságnak végülis.
Naplózva


Dominic R. Monstro
Eltávozott karakter
*****


a túl szőke srác

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 05. 16. - 13:37:54 »
0


c s e n g é s

Merel

2002. április 2.

- Inkább fojtsatok vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló!- Üvöltött bele a délelőtti nyugalomba, éppen akkor, amikor Merelnek bókoltam, na meg finoman megfogtam a kezét. Élveztem, ahogy az ujjaim az ujjai közé siklanak. Nem is számított igazán, mi zajlik a háttérben, bár elég rendesen megalapozta az alaphangulatot.
- Egyből a lényeg, mi? - kérdezett vissza Merel, de mielőtt válaszoltam, elindultam előre. Nem volt túl messze a Főutcától a Mérges Banya Fogadó. Lényegében azért nyitották, hogyha valamelyik diákot látni akarják a szülei, akkor könnyedén megszállhassanak a kastély közelébe. Na meg állítólag a helyiek is imádták a hely éttermét, mert mindig valami különlegességet árultak. Én részemről még nem jártam itt, de a gusztustalanul csengő ételválaszték felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis a Próféta vagy éppen a Szombati Boszorkány, amiket Aerith néha bújt, minden új receptről beszámoltak, amit itt alkalmaztak.
- Miért? Húzzam valahova az időt talán? - kérdeztem vigyorogva. - Nem az én stílusom. Szeretek a dolgok közepébe vágni. Remélem ez megfelel neked... - kacsintottam rá, majd visszafordultam előre, hogy ne sétáljunk bele máris egy hetedéves csoportba, akik minimum nekem esnének, csak mert nem voltam elég figyelmes, nos, az idősebbekkel. Hiába voltam Monstro és aranyvérű, az iskolában ez nem sok embert érdekelt... főleg nem a háború óta, amikor is a családom jó része Tudjjukkit szolgálta. Nem vetett éppen jó fényt a nevemre, még akkor sem, ha Monstro volt a Szeszélyügyi Főosztály vezetője is.
Nem agyaltam. Nem sok értelem volt, inkább felvázoltam Merelnek a terveiemt a mai napra. Reméltem, hogy nem diétázik éppen, mint az unokatestvérem. Aerith állandóan azt teszi, bár a jó ég tudja csak minek, hiszen olyan vékony, hogy oldalról már jóformán nem is látszik.
- Tudod, ez máris kezd őszintén érdekesen hangzani  - válaszolta, én meg elvigyorodtam. Helyes, végre egy jó hír, ha már egszer a fejem annyira fájt, mintha folyamatosan seprűvel csapkodna anyám, amiért megint bajba kevertem magamat. Persze a kiszáradtság sem jött be, ami megült a számban, de azt még úgy, ahogy elviseltem annak reményében, hogy a töménytelen mennyiségű pénzből tudok venni magamnak egy hűs limonádét.
- Vesés kocsonya... ettél már ilyesmit? - kérdeztem aztán, csevegőre fogva a dolgot. A macskakövek kényelmetlenül simultak minden lépéssel a cipőm talpához. Így másnaposan még ezt is elképesztően kellemetlennek éreztem, ám a Főutcán haladva, hamarosan megpillantottam a Mérges Banya Fogadó jellegzetes cégérét, a nyitott ajtót, amire nagy betűkkel volt írva, hogy új menü várja a vendégeket.
Csak vigyorogva jeleztem, hogy idejöttünk. Aztán be is húztam Merelt az ajtón. Szigorúan én léptem be először, ahogyan azt az etikket is kivánja.
- Azt hallottam... - kezdtem, de a kép a szemközti falon azonnal rákezdett.
- Átkozott kölykök! A sáros lábaikkal bemocskolják az előszobát! Tűnjetek el! Tűnjetek el! - Sikoltozott bele a  beszédembe a mérges arcú boszorkány képe. Annyira hangos volt, hogy meg sem tudtam nézni magamnak jobban, mert ösztönösen összeszorítottam a szemeimet, ahogy lüktetni kezdett a halántékom.
- Másnaposan ez lehet, hogy mégsem volt a legjobb ötlet... faszom... - morogtam kicsit morcosabban. Nem, mintha ezt az elégedetlenkedő oldalamat akartam volna Everfennek mutatni a randinkon.
Naplózva


Louis Soulier
Varázsló
*****


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 10. 15. - 19:24:54 »
+1

előzmények


brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

18+

Éreztem, ahogy a könnyeim maguktól indulnak meg Jason ölelésében. Bújtam hozzá mind jobban és jobban… el tudtam volna veszni azokban a karokban. Egész egyszerűen nem akartam hátrébb húzódni vagy elszakadni tőle egy pillanatra is. Tudtam, hogyha visszamegyünk a kastélyba, ennek vége és nem leszünk többet együtt, mert valaki kitalálta, hogy házak legyenek… és harcoljunk egymással, ahelyett, hogy mindenki egy nagy közösség része lenne. Én pedig akkor aludhattam volna Jasonnel.
Hirtelen jött az ötlet, hogy kivegyek egy szobát és csak bújjunk össze Jasonnel. Nem gondoltam arra, hogy anya megtalál. Arra sem, hogy utólag bajba keveredhetünk és jövőre biztosan nem leszek prefektus. Ezek csak anyagi dolgok voltak. Mindennél jobban számított, hogy Jason és én együtt lehessünk. Ez volt az utolsó közös évünk a Roxfortban. Minden pillanatot ki kellett használnom, mikor bújhattam hozzá, vagy csak beszélgettünk. Szerettem, ha beszélt. Egész más világba kerültem tőle, még akkor is, ha egyetlen szavát sem értettem. „Áh, bennem nem tud. Kilencvenes szintű páncélom van, meg varázsbotom, szóval kizárt” – fogalmam sem volt, mire gondol. Egyszerűen csak elhittem, hogy elég védelme van az anyámmal szemben.
Finoman pusziltam a kézfejét. Nem akartam, hogy elhúzza az ujjait és ne érezzem többé az érintését. Tudtam, hogy bele foguk bolondulni, ha már nem jár ide… talán visszatér a depresszió, talán jobban elmélyülök mindabban, amit a félig benyelt farkaskor jelentett. Az ő szívverését is hallottam, az ő vérének az illatát is felismertem. Egyszerűen csak nem volt olyan fontos, mint minden más.
–  És ha az anyukád megtalál? – kérdezte, mikor már megindultunk a Mérges Banya felé.
Csak megráztam a fejemet. Semmi tervem nem volt. Tudtam, hogy innentől veszélyben vagyunk a Roxfort falain kívül, mert anya most már látta Jasont. Látta, ahogy megcsókolt, ahogy hozzám ért. Veszélyt jelentett mindarra, amit a Soulier név jelentett. Nálam ugyanis ezzel megszakadhatott volna a nagy aranyvérűség. Nem akartam elvenni egyetlen Morrow lányt sem. Nem akartam ezt az őrületet tovább adni, hogy még egy gyerek szenvedjen. Én csak Jasonnel akartam lenni. Fiatal voltam. Túlzottan is fiatal.
– Ákkor megint ’arcolunk… – válaszoltam annyira franciásan, hogy kész csoda volt, ha Jason ki tudta szűrni, mit is akarok mondani. Nem számított. A fogadóba érve a kellemetlen arcú boszorkány festménye azonnal ránk kiáltott. Harsányan közölve: „Két fiú ne fogja egymás kezét!” Aztán még néhány vendéget megszólt. Próbáltam kirázni a zajt és inkább a pulthoz léptem. Pillanatok alatt szereztem szobát, volt elég pénzem rá. Soulier voltam, apám pedig olyan vagyon hagyott rám, amihez anyámnak semmiféle hozzáférése nem volt.
A szobát azonnal kulcsra zártam, ahogy felértünk. A kandallóban ropogott a tűz, valami furcsa, kellemes, kissé egzotikus illat volt, de egyébként tökéletesen angol volt az egész hely. Virág minták, túl mozgalmas tapéta, kockás ágynemű… a belőlem kitörő sóhaj nyomta el a hely látványát. Jason közelebb vont magához, én pedig, kissé lábujjhegyre állva, de átkaroltam a nyakát, hogy finoman megcsókoljam.
– Tiéd vagyok egész este.
– Én meg a tiéd örökre… – válaszoltam és finoman feltúrtam a pólóját, hogy megszabadítva attól és a többi ruhadarabtól egész este élvezhessem a forróságát. A nadrágot is könnyen kigomboltam, neki csak ki kellett lépnie belőle, ahogy a cipőjéből is. Addig lelöktem a vállamról a kardigánt, kibújtam a felsőmből és a többi jelentéktelen ruhadarabból.
– Sosem vehet el tőlem… – vontam magamhoz és ahogy újabb csókban forrtunk össze meg született a gondolat. Nem fejezhetem be a Roxfortot. Nem maradhatok itt, ha Jasonnel akarok lenni örökre. Én pedig nagyon is Jasont választottam. De ez nem számított azon az éjszakán, csak az, hogy elvesszek az ölelésében.
Végig simítottam a felső testén és finoman az ágy felé toltam. Közben az ajkaitól egy pillanatra sem húzódtam el. Nem... éreznem kellett a forróságát. Kellett, hogy lehelete végig simítson az arcomon. A szemüvegét levettem róla és odalöktem az éjjeli szekrényre. Arra semmi szükség nem volt.
Naplózva


Jason Bright
Varázsló
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 10. 20. - 16:15:20 »
+1

Hosszú éjjel


2002. őszi szünet
to; Louis
elnyűtt gönc

tizennyolc +


Megvisel az, hogy ennyire romokban látom Louise-t, és én pedig szinte nem tudok tenni semmit, nem tudom elvenni a rossz emlékeit, nem tudom eltűntetni a testén húzódó hegeket, nem tudom megszűntetni az anyja létezését, az emlékeivel együtt. Csak a karjaim között tartom és vígasztalom, ahogy csak tudom, ha kell egész éggel virrasztok mellette. Lassan értem már, hogy miért szerette azt, hogy ha mindenféle ostobaságot hordtam össze, és mindenféle másik világba repítettem őt, csak hogy ne kelljen ebbe láéteznia az anyja árnyéka elől bújkálva. Bárcsak tényleg képes lennék rá, hogy elmeséljem magunkat egy jobb világba, ahol nincsen semmilyen fájdalom, ahol nem bántják őt, ahol nem ölték meg sorra a legjobb barátaimat. Bárcsak egy kicsikét szebbé mesélhetném ezt a világot. Csak egy nagyon picikét.
Aggódtam, hogy mi vár ránk, hogy ha a fogadóban vagyunk, ott mégis csak védtelenek voltunk, és én jobban biztonságba tudtam volna Louise-t is, hogy ha modnjuk a falak mögött volt. Elalhattunk volna a konyhában együtt, vagy bárhol, csak ne bántsa megint őt az anyja. Még midnig szinte fel se fogom, hogy erre hogyan lehetett képes. Sosem tudnám bántani a gyerekeimet. Még a féltestvéreimet is úgy imádtam, sosem voltak nekem idegenek.
– Ákkor megint ’arcolunk… - kicsit elgondolkodom, hogy mit akarhat ez a nagyon fraciás mondat mondani, de azért csak nehezen összerakom
- Sajnos nem vagyunk olyan szinten, mint anyukád, ahhoz még kellene néhány xp - fehréedek el, de azért godnolatban már - ha a vaéóságnan nem is tudom - felvértezem magunkat páncéllal. Meg persze meglapogatom a zsebemben pihenő pálcámat is, és örülök, hogy kivételesen nem a lyukas zsebembe csúsztattam, hogy elhagyjam. Az enyhén ciki lenne. Egyébként mindig utólag jövök rá, hogy Louise ezeket a mugli kocka dolgaimat nem biztos, hogy érti. Én meg midnig elfelejtem, hogy ő amúgy... egy aranyvérű.
A fogadóba érve a kiabáló mogorva banya képe annyira megijeszt, hogy ösztönösen elengedem a kezét, de aztán csak utána kapok, olyan hévvel, mintha csak elejtettem volna valamit, majd követem nagoykat psilogva Louise-t. Aztán végre csak magunkra maradunk egy kisebb szobában, és már fonom is össze a testünket, egy forró ölelős csókban. Megnyugtat, hogy nem láttuk út közben sehol sem az anyját, de olyan nagyon félek, hogy mi van ha tényleg kiveszi a suliból? Nem, nem teheti meg, nem vehetik el tőlem, csak most lett az enyém.
– Sosem vehet el tőlem…  - dünnyögi ki a gondolataimat Louise miközben hirtelen két pisligás és elvarázsolt pillanat alatt eltűnnak rólam a ruhák, és róla is. Gyorsan kilépek a cipőmből is, hogy szenvedélyesen összesimulhassunk, mintha ezzel máris megakadályoznám az anyukájának a terveit.
- Sosa hagyj el...
haogyom, hogy az ágy felé vezessen, már a szemüvegem sem akadály többé az arcunk között, miközben átkarolom a  kezeimmel a testét, és egyik véletlenül a fenekére csúzik, míg a másik felfelé vándorol azokba a gyönyörű puha fürtökbe. Az ágyékunk összeér, ahogy egymásnak simulunk, és húzom le magammal az ágra, hogy ott elnyúlva egy cseppet sem elszakadva a csóktól, végigsimítsak a mellkasán is, egészen lefelé, addig a bizonyos, forró, lütető pontig.
Érzem, ahogy  én is egyre inkább lázba jövök, egyre inkább akarom, mindenét, csak magamnak, ijesztő önzőséggel. Most már nem vagyok olyan ügyetlen, mint az első alkalmunkon, a csónakházban, sokkal jobban kiismertem már nálunk is Louise testét, és a sajátomét is. Halkan felsóhajtok, miközben ismét üösszeér a testünk, majd óvatosan csókolgatva fölé gördülök, mert úgy érzem, már nagyon is kész vagyok, testileg is meg a vágyaktól is meg mindentől is. Szenvedélyesen és óvatosan hagyom magunkat összeforrni, hogy együtt hullámozzunk a puha, kockás ágytakaró és párnák között, miközben beborít minket lassan az éjszaka.
Naplózva


Louis Soulier
Varázsló
*****


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 10. 30. - 16:28:19 »
+1

előzmények


brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

18+

A vetkőzés, ahogy a bőrömön megéreztem a kandallóból áradó meleget, egészen megnyugtatott. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy az anyámmal való találkozás hónapokkal korábban történt. Nem létezett más, csak Jason, a szoba melege és mi.
Jason is kilépett a cipőjéből, ezzel együtt a lábai kikerültek a nadrág és az alsógatya fogságából. Megragadtam a csipőjénél, hogy közelebb húzzam magamhoz és összesimuljon a testünk. Csak akartam, mindennél jobban akartam érezni az ő melegségét, mert az adott igazán erőt, az vezetett vissza ahhoz, aki igazán vagyok. A Louis, aki élvezte az életet ott volt bennem, csak most elbújt a sötétség mögé, hogy ne érjen bántódás. Ez volt anyám. Mindent elvett tőlem.
- Sosa hagyj el... - suttogta.
Hogy is hagyhattam volna el. Ő volt a mindenem, ezért is remegtem annyira bele ebbe a kérésben. Meglehet, hogy érezte, miért is olyan veszélyes belebonyolódnia velem bármibe is. Az aranyvér nem sok jót jelentett. Házassági kötelességgel járt, a vér fenntartásával, habár biztosan tudtam, nem lennék képes egyetlen Morrow-val sem ágyba bújni, legyen az lány vagy fiú. A mi családunk így tartotta fenn a vér tisztaságát. A Soulier család a Morrow-kkal házasodott, mert egyszerűen így családban maradtunk. Ez persze olyan mutációkat hozott létre, aminek anyám is az áldozata lett. Az elmbe betegsége ritka volt.
- Jason... - nyögtem a neveit az ajkai közé. Figyeltem, ahogy végig csókol a testemen... majd letettem a fejemet, hogy lehunyt szemmel élvezzem a kényeztetését. Egészen elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Többé nem létezett az, ami odakint töltött, sem pedig a veszély. Csak az volt, amit a szoba falai között csináltunk és azt kívántam, bár végtelen volna ez az élvezet.
A testünk eggyé vált. Egyetlen forró ritmusban léteztünk, hagyva, hogy az éjszaka sötétsége egészen ránk telepedjen, megvédve a külvilág kegyetlenségeitől. Ez volt a jó, ami közöttünk történt, hiszen mindez maga volt a megtestesült szépség, mint egy műalkotás. Nem mocskolta be semmiféle kegyetlenség. Az egyetlen igazi dolog, amit valaha éreztem ott tombolt a vágyak lüktetésében. A Jason iránti szerelmem.
Ahogy elváltunk egymástól, odakint csak még sötétebb lett. A kockás ágytakaró, a paplan és a párnák összevissza hevertek körülöttünk és rajtunk. A hangos, kapkodó levegővételeim zaja törte meg csupán a beálló csendet. Még éreztem, hogy mindenem lüktet a hevülettől.
- Nem állhat közénk senki... - dünnyögtem bele ebbe a nyugodt pillanatba, aztán közelebb húzódtam Jason-höz és finom csókot nyomtam a mellkasára. Nem akartam többet beszélni, egyszerűen csak élvezni akartam a társaságát, abban a reményben, hogy sosem kel fel a nap...

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT.
A HELYSZÍN SZABAD.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 20. - 12:42:33
Az oldal 0.113 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.