+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  Főutca
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Főutca  (Megtekintve 3915 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 12. - 15:10:10 »
0




Egy hosszú, kanyargós utca, amely keresztüvezeti az embert egész Roxmortson.
A főutca két oldalán főképp boltok, és azok hívogató kirakatai sorakonak. Na meg egy-két kocsma vagy teázó bejárata. Itt minden megtalálható, amire csak egy mágusnak vagy bosorkánynak szüksége lehet. Itt tehát mindig nagy a jövés-menés, s nem csak a diákok roxforti látogatása alkalmával.

Naplózva

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 10. 04. - 17:20:35 »
+1

vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

Már pénteken is látszott az ablakomból, hogy a fák levelei egyre inkább megadják magukat az ősz erejének. De ezen a kissé borult őszi napon, lesétálva a faluba, láttam, hogy az egész világ megváltozott. Zöld pázsitot és szépséges lombkoronákat hagytam magam mögött, mikor beléptem az iskola birtokára. Most minden más lett, színes, talán kicsit túl bohókás is a felettünk húzódó komor felhőkhöz képest.
Én szerettem az őszt. Mindig is rajongtam a hűvösebb időért, amikor az ember csak meghúzta magát a kanapé sarkában egy könyvvel s közben csendesen kopogott az eső az ablakon. Valahol hiányzott az időszak, amikor még megtehettem és az otthonom még nem egy munkahely is volt. Másrészem viszont örült a változásnak, hiszen Deliah és én most nem randi címszóval találkoztunk volna… sőt minden bizonnyal sehogyan sem találkoztunk volna ismételten.
Némi izgalommal álltam meg a Pixie könyvesbolt kirakata előtt, megszemlélve a kottákat, amit furcsán szépnek hatottak. Talán azért, mert gyerekként évekig zongoráztam és régi füzeteket vásároltam minden létező londoni antikváriumban. Nem csak azért, mert gyakorolni akartam, szerettem a hangjegyek formáját, megdobogtatták a szívemet és büszkeséggel nézegettem őket, mintha tényleg nagy szakértő lennék. Valójában mindig is elég középszerű voltam a zenét illetően, nem volt meg az a tehetségem, ami zenésszé tett valakit, csak élveztem, amit csinálok.
Valószínűleg a könyvesbolt nem a legjobb találkozási helyi volt, hiszen a szél is picit feltámadt… tehát egyenesen a Három Seprűbe is mehettünk volna. Viszont, mivel a kocsmahangulata általában zajosabb volt annál, mint amit szerettem, jobbnak láttam egy békésebb helyen nyitni a találkozót. Mondjuk most más volt a falu hangulata, a diákok legfeljebb havi egyszer mehettek ki vásárolgatni, így a szokásos tömeg elmaradt, nagyrészt felnőtt varázslók töltötték meg most is az utcát, közöttük jó néhány auror. Könnyű volt kiszúrni őket, ugyanolyan komoly arckifejezéssel járőröztek, mint az iskola falai között, habár most már hetek teltek el mindenféle incidens óta. A tanáriban néhányan azt rebesgették, hogy hamarosan egykori halálfalók családjai is a gyanúsítottak közé kerülhetnek. Nem tudtam, ebből mi igaz, talán csak pletyka volt, mint annyi más furcsaság, amit mostanában hall az ember.
Kicsit feszengve igazgattam meg a fehér ingem gallérját, hogy rendezetten nézzek ki és a kezemben szorongatott szárított virágokból készült csokrot. Nem volt ez sem különösebben nagydolog, de a sápadt színeivel ez illet mégis csak legjobban az alkalomhoz. Így mikor Deliah-t megláttam közeledni, azonnal felé fordultam és amint finom puszit nyomtam az arcára köszönés helyett, a kezébe nyomtam a csokrot.
 – Egy kis apróság neked – mondtam, de nem mosolyogtam, nehogy túl idétlennek nézzek ki. Nem akarok az a gyerek lenni, akit kikosarazott, az szeretnék lenni, akinek esélye is lehet nála. Ez pedig igenis Belby professzor volt, az egykori akadémiai professzor, aki most már a Roxfortban tanít.
Egy kicsit féltem, hogy majd azonnal kiszúrja mennyire izgultam… és hogy péntek óta másra sem tudtam gondolni, csak és kizárólag rá. Ezt egyelőre jobbnak láttam titkolni, hiszen ez az információ sebezhetővé tett volna, ha mégsem jön össze a dolog… bár erre nem nagyon akartam gondolni. Sőt, olyan könnyen hessegettem el a gondolatot, ahogy a sötét szemekre pillantottam, mintha nem is létezett volna. Tökéletes volt ez a kis vibrálás közöttünk.
– Mit szólsz egy kis sétához?
Naplózva

Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 05. - 17:20:57 »
+1


vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.
/ outfit

Vasárnap hajnalban furcsa álom vert fel és a szél fütyülése a kopott cserepek és kémények között nem hagyott visszaaludni. Jelnek vettem, hogy talán ideje kicsit… kizökkennem és kiürítenem a fejem a délutáni randevú előtt. Még sötét volt odakint, ám Dorian gondolatára nagyobbat dobbant a szívem és szélesebb lett a mosolyom, mint egy bögre kávétól egy átlagos napon, de próbáltam elhessegetni a tinilányos… izgalmam. Inkább Dementorra terelődtek a gondolataim, akit nemrég szállítottak vissza a Beckett birtokra, a régi istállójába, ahol tudtam, hogy türelmetlenül vár, hogy végre újra kilovagoljunk. Olaszroszágba is magammal vittem természetesen - talán az egyetlen lény volt, akihez igazán ragaszkodtam, akiről gondoskodtam, aki rendszert kényszerített a káoszba, amiben éltem.

Persze szép summát fizettem, hogy hetente többször megmozgassák, lovagolják, etessék, ápolják, de vasárnap legtöbbször mindezen feladatokat én vettem át. Jelen voltam minden alkalommal amikor patkolták, magam ápoltam le lovaglás előtt és után és mindig ellenőriztem, hogy milyen abrakot kap, van-e megfelelő mennyiségű nyalósó a boxában, eleget vitték-e a szabadba. Dementor áll mindennél és mindenkinél közelebb hozzám és bár ő “csak” egy teljesen egyszerű ló, mégis, mintha értené minden szavam, a lelkem legmélyebb rezdüléseit és ezért hálásabb voltam, mint amennyire ki tudtam fejezni kockacukorral meg sárgarépával.

Mindenesetre már napkeltekor kilovagoltunk a birtok szélén, a lehető legnagyobb ívben elkerülve a kúriát és az azt rendbentartó boszorkányokat és házimanókat. Időnként egyetlen ismert “családtagként” nekem kellett rendelkeznem a háztartás felett, többször felmerült, hogy visszaköltözzek ide, de nem volt hozzá gyomrom. Ezek a falak a saját, személyes poklomat rejtették magukban. Emlékeket.
Az ébredő táj szépsége viszont rövid idő alatt elfeledtette velem a múltat és a látvány teljesen elkábított. Az angol ősz szürke vásznán vörös és barna lombok bontakoztak ki a reggeli ködből, ami mesebeli fátyolként kanyargott végig a láthatáron és mielőtt észrevehettem volna, már delet is ütött az óra és én vonakodva tértem vissza az istállóba, majd egy órával később a városba.

Kissé kapkodva készültem, bár nem voltam teljesen szétesve, mert már péntek este kitaláltam mit fogok viselni. Pontosabban három különböző változatot, különböző körülményekhez és hangulatokhoz igazítva… Komor felhők, enyhe szél, idéztem fel reggeli tapasztalataim, így végül egy halványkék-rózsaszín kombinációt öltöttem magamra, ami visszafogott volt, de mégis különleges a középhosszú szoknyával, csipkefelsővel és hozzájuk illő szövegkabáttal. A hajamat átfésültem és félig felfogtam egy halványkék szalaggal, majd kicsit megmostam az arcom. Egy utolsó pillantás a tükörbe és már hopponáltam is.
Az állomástól csak pár lépés volt a Pixie Könyvesbolt, a találkozó megbeszélt helye és Dorian már szerencsére várt rám. Mielőtt meglátott, épp a bolt kirakatát nézegette és tekintetem önkéntelenül is arra vezettem, ahova figyelme összpontosult: a kottákkal berendezett részre. Vajon zenél? Nem tartottam elképzelhetetlennek, de úgy gondoltam ezt az információt jobb későbbre elraktározni, ahogy bezártam a köztünk lévő távolságot.
- Dorian - szólítottam meg köszöntésül, ő pedig némán hozzám hajolt és puszit nyomott az arcomra. Olaszországban elég megszokott egymást megpuszilni még viszonylag távoli ismerősök között is, de Angliában… merőben meglepő volt, ám esetemben cseppet sem volt ellenemre, ahogy finom borostája az arcomhoz simult és ártatlanul hozzám értek az ajkai, sőt.

– Egy kis apróság neked - nyomott a kezembe valamit, mielőtt egyáltalán elpirulhattam volna. Ahogy lenéztem kettőnk közé, széles mosoly ült az arcomra a gondosan szárított fakó szirmok láttán. Nem szeretem a vágott virágot, mert sajnálom nézni a hervadásuk, de ez a csokor úgy festett, mint ami hosszú ideig meg fogja őrizni a szépségét és emlékeztet majd arra, akitől kaptam.
- Oh… - szakad ki belőlem a boldog meglepettség egy zavart mosoly kíséretében. - Igazán nem kellett volna, köszönöm - pillantok fel komoly arckifejezésére, ami kicsit megakaszt, hiszen olyan érzelemmentesnek tűnik. Talán elkéstem vagy valamit máris elrontottam? - Gyönyörű - teszem hozzá egyszerűen még egyszer a virágokra pillantva, amiket immár én szorongattam izgulva, hogy ne csináljak teljesen bolondot magamból az első öt percben.

– Mit szólsz egy kis sétához? - kérdezi rám függesztve a kék szemeket, amikben önként veszek el egy pár másodpercre. Megijeszt a bizsergés, ami szétárad a tagjaimban pusztán ennyitől, a felismerés, hogy mennyire nagy hatással van rám a puszta jelenléte, a közöttünk táncoló esetlen feszültség, de semmiért nem cserélném el ezt az érzést.
- Jól hangzik - döntöm oldalra a fejem ahogy teszek egy lépést, hogy az oldalára szegődjek. - Sokat vártál rám? - fogom a karomba a csokrot végigpillantva az előttünk kanyargó Főutcán. - Merre induljunk?
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 09. - 11:51:40 »
+1

vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

Nem is tudom, miért… talán a gyerekkori emlékek nyomán, de megnyugtatott a kották látványa. Amikor leültem a zongora elé, nem jutott eszembe Karom, ahogy fojtogat vagy ahogy azt suttogja a fülembe, hogyan kap szét egy pillanat alatt. Tudtam, hogy képes lenne rá, mert izmos volt, nagydarab és ha megviseltnek is tűnt egy-egy teliholdat követően, akkor is pillanatok alatt összeszedte magát. Csupán annyi változott, hogy már felnőttem és nem tudod megijeszteni a morgásával… ettől függetlenül nem szívesen vettem volna, megmar vagy nekem esik. Egyszerűen csak jobban kezeltem, vagy ha fel is zaklatott elnyomtam magamban a félelmet.
– Dorian – ahogy meghallottam a nevem Deliah szépen csengő hangján, akkorát dobbant a szívem, akárcsak a kirakat üvegében látott tükörképének látványától. Olyan szépen kitűnt a világos színű ruhákban az ősz borús képéből, mintha valami természetfeletti lény lenne. Mondjuk egy szépséges tündér, aki ép most akarja elcsábítani az áldozatát… és én imádtam volna az az áldozat lenni.
A szárított virágcsokor megrezzent a szélben, ahogy felé nyújtottam. Nem volt egy túlságosan nagy szám csokor, hiszen a színei s egész kopottas volt, így viszont akár egy örök emlék is lehet belőle.
– Oh… – a kis hangtól elsőre megijedtem. Azt hittem, hogy nem tetszik neki, de aztán az arcára olyan kedvesen zavart mosoly költözött. – Igazán nem kellett volna, köszönöm. Gyönyörű – tette hozzá aztán ránézve a semmilyen kis csokorra. A szívem megint nagyot dobbant. Pontosan azt éreztem, amit sráckoromban, amikor
– Dehogynem kellett. – Érintettem meg a csokrot szorongató ujjait finoman. Aztán eszembe jutott, hogy végül is nem tisztáztunk még le semmit, talán nem kéne fogdosnom… mégsem húzódtam hátrébb. Szerettem volna, ha a közelembe marad, ha érezhetem a bőrömön a bőrét és az illat úgy ölel körbe, mint hatalmas karok.
Inkább témát váltottam és a sétára tereltem a szót.
– Jól hangzik – mondta, ahogy mellém lépett. Én pedig büszkén kihúztam magam, hogy egy ilyen szép nővel az oldalamon sétálhatok az egyébként eléggé kihalt Főutcán. A kezem szinte önkéntelenül indult meg az övé kutatására. – Sokat vártál rám?
– Nem, csak egy pár perce értem ide – válaszoltam és megérintettem a tenyerét, hogy ujjaimat az övéi közé fűzzem. Nem erőszakoskodtam, ha akarta, akkor nyugodtan elhúzhatta volna. Mindenesetre az a pillanat, hogy a bőréhez értem olyan tökéletes volt minden. Mintha csak így kellett volna történnie… szóval nagyon reméltem, hogy nem húzódik el. Nem akartam elijeszteni, de már nem tizenhét éves voltam, hogy arra várjak, mikor tetszem viszont egy lánynak. Már tudtam mit akarok és ha a másik nem akarta, akkor felemelt kézzel hátrébb léptem tőle.
– Merre induljunk?
– Menjünk végig a Főtucán – mondtam és megindultam lassú, komótos tempóban, hogy körbe is tudjunk nézni, élvezzük, hogy még nincs olyan hűvös és legyen alkalmunk beszélgetni. – Egész más itt úgy sétálgatni, hogy nincsenek diákok. Olyan meghitten csendes, nem? – kérdeztem. Nem akartam persze elkeseríteni Deliah-t, hogy valójában cseppet sem vagyok izgalmas alak. Ami azt illeti, elég unalmas vagyok. A csended, a békét szeretem, mikor nem piszkál senki… szóval biztosan nem ilyesmihez van szokva. És igen, ezt a feltételezést arra alapoztam, hogy feketemágiával kapcsolatos könyveket kutat fel megrendelésre.
Épp az egyik bájos üzlet kirakata előtt sétáltunk tovább, mikor a semmiből szinte kilépett elénk egy szakadt kabátos, tagbaszakadt alak. Már az illatából felismertem, hogy Karom az. Azonnal megálltam és megmerevedtem, mintha csak sóbálvánnyá változtatott volna a tekintetem. Igazából csak megijedtem… nem magam miatt… Deliah miatt. Azonnal megszorítottam a kezét, hogy hátra húzzam egy lépéssel.
– Ó. Elbűvölő teremtés – lépett közelebb hozzá és meghajolt kicsit előtte. - Karom, szolgálatára, drágám.
– Hagyd békén – önkéntelenül meglöktem a vállát, hogy kerüljön csak távolabb tőlünk. Valójában nem voltam ilyen bátor és ezt ő is tudta. Megfogta a csuklómat és az abnormálisan hosszú körmeit mélyen a bőrömbe mélyesztette.
– Fogd be, Dorian! – mordult rám.
Naplózva

Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 10. - 17:16:57 »
+1


vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.
/ outfit


Balzsam volt a lelkemnek a roxmortsi levegő, a fakó, őszi színek látványa, amiben üde folt volt Dorian alakja, enyhén rekedt hangja.
- Dehogynem kellett - cirógatta meg gyengéden a kezem és csak az érintése nyomán vettem észre mennyire közel álltunk így egymáshoz, de nem bírtam elhúzódni. Olyan közhelyes volt mágnesességhez hasonlítani a vibrálást, ami ott tartott, mindössze egy lélegzetvételnyi távolságban, mert az egy piaci trükknek tűnt a mágiához képest ami ott lebegett közöttünk, aminek tudtam könnyen a függőjévé válhatok.
Hozzá voltam szokva, hogy néha megragadom valaki figyelmét, aki ajándékokkal próbál megvásárolni és üres ígéretekkel magához édesgetni, de Dorian más volt, hisz az ajándék is inkább a figyelmességéről árulkodott, mint a szándékairól. Egyszerű volt, mégis többet jelentett mint egy tucat rózsa vagy egy csillogó ékszer.

- Nem, csak egy pár perce értem ide - felete a kérdésemre, ahogy mellé szegődtem, mire egy megkönnyebbült kis sóhaj hagyta el a szám.
- Nem szeretek késni, de ma kicsit elkalandoztam az istállóban, így féltem megvárakoztatlak - magyarázom, mintha mentegetőznöm kellene, miközben tényleg csak pár percet várt és valójában lehet nem is késtem, de valahogy… tudatni akartam, hogy mennyire vártam a találkozást és mennyire igyekeztem. Furcsa volt ezt a fajta megfelelési kényszert észrevenni magamon, hiszen ha valami, egész életemben azon dolgoztam, hogy ne mások elvárásait akarjam teljesíteni, de vele… Az akartam lenni, akit ő…
Gondolataimból kizökkent ahogy alig pár lépés után megérzem az ujjait a tenyeremben, ahogy az enyémek közé csúsznak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ahogy kézenfog. Melegség fut végig az ereimben, fel a karomon, a nyakamon, hogy elborítsa az arcomat, felkavarja a gyomromban repkedő érzelmeket.

- Menjünk végig a Főtucán - szól egyszerűen és én a kezeinkről futólag felpillantok rá mielőtt az előttünk nyújtózó macskakövekre irányítom a figyelmem. Nyugalmasan andalgunk a falu legforgalmasabb útján és mégis olybá tűnik mintha csak mi ketten lennénk ott és én időnként észrevétlenül megszorítom a kezét, hogy megbizonyosodjak, ő tényleg itt van. Próbáltam a friss, skót levegőre fogni a furcsa súlytalanságot amit éreztem, mintha eddig visszafogtam volna a lélegzetem, mintha évek óta nem mertem volna megtölteni a tüdőmet valaki más illatával, a mellkasomat valaki más gondolatával. Hosszú idő óta először nem gondoltam semmi másra, csak arra ami éppen velem történt, nem menekültem jobb vagy rosszabb emlékekbe, mások által írt szavakba, hogy ne kelljen megélnem a jelent. Önként adtam át magamat az őszi hangulatnak, Dorian közelségének, az összekulcsolt kezeinkből áradó jóleső melegnek.

A hüvelykujjam végigsimítom a kézfején ahogy az arcára pillantok, az orra vonalára, ajkainak ívére rebben kíváncsi tekintetem, ahogy a szél a szemébe sodorta sötét tincseit és újra beszélni kezd.
- Egész más itt úgy sétálgatni, hogy nincsenek diákok. Olyan meghitten csendes, nem? - kérdezi halkan tekintetét végigvezetve az egyik bolt kirakatán.
- De - sóhajtom megszorítva a kezét kicsit ahogy elmosolyodok. - Mintha nem is ugyanaz a hely lenne… emlékszem mindig annyira rohantunk, amikor lejöhettünk, mindent bele akartunk sűríteni abba az egy napba - nevetek halkan. - Így sokkal szebb, sokkal… meghittebb - ismétlem az általa használt szót, mert nem jut eszembe kifejezőbb ennél. Békés volt és míg egykor az iskola monotonitásából jelentette a kiszabadulást, most inkább a rohanásból való menekvés helye volt nekünk. Ahogy tovább sétáltunk néha-néha összeért a vállunk és már félig azon voltam, hogy az övére hajtom a fejem, ahogy kissé elkábultam a lelassult idő folyamában.

Nem számítottam az útunkba lépő masszív, szakadt alakra. Majdnem egyenesen a karjaiba gyalogoltam, de Dorian még időben védelmezőn maga mögé húzott, míg az alkoholtól bűzlő, nyúzott férfi esetlenül meghajolt előttem.
- Ó. Elbűvölő teremtés. Karom, szolgálatára, drágám - szólt reszelős hangján, amitől lúdbőrözni kezdett a hátam.
- Karom? - ismételtem meg a nevet zavartan, ahogy Dorian megpróbálta ellökni előlem.
- Hagyd békén - szólt fenyegetően, ám Karmot nem hatotta meg a határozottsága, megragadta a kezét és rászorított, megvillantva hosszú körmeit. Ilyet korábban csak vérfarkasokon láttam és ahogy átfutott a gondolat az agyamon, értelmet nyert szakadt külseje is, azonban nem vesztegethettem az időm.
- Azonnal eressze el! - nyúltam a kabátom alkarjába rejtett pálcámért, mindössze fenyegetésképpen, de még nem mertem megátkozni, nem akartam hogy ilyen gyorsan egy kellemetlen jelenet miatt érjen véget Doriannel a találkozásunk. - Engedje el, kérem - váltottam azonnal egy alázatosabb hangnemre, de a határozottságomat megőriztem. Az agyam egyik sötét szegletében megfogalmazódott a gondolat, hogy talán egyszerűbb volna rövidre zárni a helyzetet egy ütős átokkal, de ellenálltam neki. - Mit akar tőlünk? - kérdezem Karomtól, egy másodpercre Dorian arcára pillantva, próbálva felmérni, hogy ő vajon többet tud-e erről az idegenről, mint amennyit én meg tudok állapítani.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 14. - 08:41:59 »
+1

 
vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

Majdnem teljesen tökéletesen indult ez a nap. Gyanúsan tökéletesen, még az sem zavart, hogy egy egészen kicsit megvárakoztatott Deliah… valójában fel sem tűnt. Lefoglalt a kirakat, meg az, hogy próbáltam nem túlságosan izgulni. Még neki is a komoly, felnőttes oldalamat akartam mutatni. Tudtam, hogy ez imponálóbb, mint a kölyök, aki hebegve-habogva hívta el egy randira Roxmortsba… és onnantól sem volt menőbb, hogy lepattintotta a suli legjobb csaja. Ezen ma már csak mosolyogtam egyet. Talán így volt megírva, hogy később újra találkozzunk. Nem hittem a sorsban, de most valahogy nem tudtam azt mondani, hogy mindez csupán a véletlen műve lenne. Annyira erősen éreztem a közöttünk lévő vibrálást… alighogy közelebb lépett, az illata, a látványa arra késztette a szívemet, hogy még durvábban lüktessen a mellkasomban, mint az addigi izgalmi állapot alatt. Nem volt ez kellemetlen, sőt éppen az ellentéte. Imádtam.
– Nem szeretek késni, de ma kicsit elkalandoztam az istállóban, így féltem megvárakoztatlak – mondta válaszként.
– Istálló? – kérdeztem vissza enyhe mosollyal az arcomon. Érdekelt az élete. Tudni akartam, hogy egészen pontosan milyen most, miket csinál, miket szeret. A kedvébe szerettem volna járni kicsit. Nem tudom miért, de jól esett ezzel foglalkozni… nem agyalni az életemen, a hibáimon – mert azokból aztán tényleg marha sok volt.
Séta közben finoman kulcsolódtak össze az ujjaink. Finom, puha volt a bőre, tökéletes volt végig simítani rajtuk egy pillanatra… s talán nyálas volt, nekem ez most nem számított. Csak kiakartam élvezni ezt a kis időt, minden apróságával együtt. Bele sem gondoltam inkább, hogy halálra idegesítem egy ilyen apró mozdulattal. Mondjuk olyan barátnőm még nem volt, aki azt mondta volna rám, hogy túl sok vagyok, túl nyálas… sőt éppen az ellenkezője volt általában a probléma. Deliah volt az első nő, akiből minél többet akartam érezni s eltompította minden más iránti érdeklődésemet.
– De – szorította meg kicsit a kezemet. –  Mintha nem is ugyanaz a hely lenne… emlékszem mindig annyira rohantunk, amikor lejöhettünk, mindent bele akartunk sűríteni abba az egy napba – halkan nevetett fel. – Így sokkal szebb, sokkal… meghittebb.
Lassan bólintottam. Valami ilyesmit éreztem én is. Felnőttként Roxmorts nem egy nagy kaland volt, hanem egy bájos kis falu, ahol a diákmentes hétvégéken az ember akár el is sétálgathatott. A környéken pedig most éppen nem sok auror volt. Valószínűleg éppen a kisebb utcákat tartották felügyelet alatt… nem tudhattam, de nem zavart, hogy nincs közönségünk.
– Főleg, így hogy szinte csak mi járunk az utcán. Esküszöm nem béreltem ki az egész falut mára… – nevettem el magam én is. Közben picit húztam Deliah karján, hogy közelebb kerüljön hozzám, hogy még jobban érezzem az illatát… s majdnem teljesen át is adtam magam az érzésnek, mikor szinte a semmiből feltűnt Karom. Látszott rajta, hogy megviselt… de még volt benne annyi erő, hogy keménykedni kezdjen. Ez volt ő. Mindent képes volt elrontani.
A körmei a bőrömbe fúródtak, ahogy elkapta a csuklómat. Éreztem, hogy nagyon-nagyon mélyen hatol a húsba és a vér is megindul vörösen, gusztustalanul a fehér ingem felé. Hirtelen fogalmam sem volt, mit kéne tennem… ráadásul a fájdalomtól is egészen összerándultam.
– Azonnal eressze el! – hallottam meg Deliah hangját, de nem szerettem volna, hogy esetleg magára vonja a figyelmét. Azt nem engedhettem meg. – Engedje el, kérem – folytatta, én meg közben lehunytam a szemem, hogy azon agyaljak, hogyan szabaduljak ki ebből a helyzetből. A fájdalom egyre csak tompított el.
– Mit akar tőlünk?
Erre a kérdésre összerezzentem. Deliah sejthette igazából, hogy én ismertem őt… hogy én tudom, mit akar Karom. Mordultam egyet, majd minden erőmet bevetve meglöktem Karom vállát, hogy kerüljön hátrébb tőlem. Éreztem, ahogy a körmei kiszabadulnak a bőröm alól és még jobban vérezni kezd a seb.
– Tűnj el… – mondtam és az ép tenyeremet rászorítottam a sebre, hogy finoman, melegen óvja meg a sérült bőrfelületet. – Megmondtam, hogy megkapod a bájitalt… – Tettem hozzá és Deliah-ra pillantottam, tudván, hogy majd magyarázatot igényel.
– Most kell a bájital! – jelentette ki kissé ingerülten. – Most azonnal.
– De most nem tudom kikeverni neked… most nem fog menni… tűnj már el a francba! – Emeltem fel a hangomat és magamtól nagyon idegen módon, teljesen felhúztam magam azon, hogy elrontotta a randimat. Eddig nyugodt voltam, vagy legalábbis látszólag, ha felbukkant. Hiba volt engednem az érzéseimnek, ezt Karom úgy vette, mint felhívást keringőre.
– Mi van Dorian, félted a nőcskédet? – hirtelen elnyúlva mellettem, megpróbálta megérinteni Deliah arcát, de nem engedhettem meg, úgy csaptam oda véres kézzel, hogy ne érhessen hozzá.
– Ne merj hozzá érni! – fújtattam és előkapva a pálcámat most már én is rászegeztem.
Naplózva

Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 14. - 21:13:29 »
+1


vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

/ outfit


- Istálló?
Mosolyt csalt az arcomra, ahogy lecsapott a szóra - számítottam rá, hogy rá fog kérdezni.
- Igen, nemrég szállították vissza a lovamat, Dementort, Olaszországból és ma reggel végre volt időm kimenni hozzá - magyarázom, hiszen tudatában vagyok, hogy a varázstársadalomban nagyobb hagyománya van a seprűlovaglásnak, mint ennek az amúgy nem kevésbé mágikus verziónak. - Hetek óta nem lovagoltunk ki együtt, de ma hajnalban sikerült. Már nagyon hiányzott - mosolyodok el a felkelő nap friss emlékére és futólag eszembe jut, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, talán Doriant is elhívom egyszer a birtokra. Ha nem is rajong a lovaglásért, egy séta ott is beleférhet, vagy talán egy piknik valamikor tavasszal… Azért annyira ne éld bele magad, Szőke, hallom az undok kis hangot az agyam egy sötétebb szegletéből és sajnos igazat kell adnom neki. Túlságosan előre szaladtam fejben, aminek soha nincs jó vége, de valamiért nehéz megállni, hogy ne akarjam az érzést, amit a professzor mellett érzek újra és újra átélni.

- És te, mivel töltötted a délelőttöt? - érdeklődök viszonzásul, tényleg kíváncsian, hogy mire használja a szabad óráit egy tanár a Roxfortban. Felnőtt fejjel talán még több ötletem lenne, hogyan üssem el az időt a kastélyban… de van egy erős  sejtésem, hogy a könyvtár zárt részlegén kötnék ki előbb vagy utóbb most is.
Míg a válaszát hallgatom, az arcára pillantok, továbbra is félig azzal elfoglalva, hogy fogjuk egymás kezét. Nem tudom hova tenni ezt a dolgot, az érzést amit keltett bennem. Nem kellett volna, hogy ennyire természetesen jöjjön, hogy ennyire… jól essen. Mások érintésétől több találkozás után is elhúzódtam, párszor kellemetlen helyzetbe kerülve emiatt, de Doriannel ez is teljesen más… vele vágytam rá, hogy megérintsen, hogy rajtam hagyja az ujjai nyomát.

Ahogy a falu kihaltságára terelődik a szó, eszembe jut, hogy a helynek hemzsegnie kellene az auroroktól a nyári események után a Szeszéllyel meg valami új csuklyásokkal, de végtelenül hálás vagyok az égnek, hogy mégsem szúrok ki egy alakot sem, aki aurornak tűnne. Elég azon aggódni, hogy a Minisztérum valószínűleg újra be fog idézni egy kihallgatásra Shacklebolt legújabb bejelentése alapján, de igyekszem erre sem gondolni most.
- Főleg, így hogy szinte csak mi járunk az utcán. Esküszöm nem béreltem ki az egész falut mára… - nevet fel válaszul és én vele tartok, félig azért, mert tényleg úgy nézett ki a környék, mint amit direkt ürítettek ki, félig pedig hogy elrejtsem mennyire édesnek találom a nevetését, a mosolyt, ami az ajkain játszik.
- Csak a Főutcát? - vigyorgok rá, ahogy közelebb von magához és én hagyom, de még mielőtt válaszolhatna vagy felfoghatnám a szinte megszűnő távolságot közöttünk, az utunkat állja Karom.

Karom. Mennyire nevetséges név egy vérfarkasnak… fordul meg a fejemben a gondolat, de pont addig tart, amíg meg nem látom Dorian vérét kicsordulni a férfi karmai nyomán. Ahogy a folt lustán nőni kezd a fehér ingje ujján, vöröse elönti a fejem.
Érzem, ahogy a professzor összerándul a fájdalomtól, ahogy maga mögött tart és a szavaim süket fülekre találnak, hiszen Karom csak erősebben szorítja őt a hatásukra. Csinálj valalmit! kiáltja minden sejtem, de Dorian gyorsabb; nehezen, de eltaszítja a rongyos alakot, hogy kezével megpróbálja elfedni vérző csuklóját, amit egyre nagyobb aggodalommal figyelek. Olyan gyorsan történik minden és a vér látványa annyira megbénít, hogy pár hosszú masodpercig csak hasznavehetetlenül állok kivont pálcával, Dorian vállába kapaszkodva.

- Tűnj el… Megmondtam, hogy megkapod a bájitalt… – néz rám a társam egy másodpercre, meg is adva a választ a kérdésemre. Tehát ismerik egymást, realizálom, de nincsen időm számonkérni rajta, mert Karom továbbra sem mozdul az utunkból, sőt.
- Most kell a bájital! Most azonnal - követeli.
- De most nem tudom kikeverni neked… most nem fog menni… tűnj már el a francba! - kiabál rá Dorian olyan hangon, amitől még én is összerezzenek kicsit és visszhangot vet az üres utcán. Az előbbi békés, figyelmes férfi helyét átvette egy teljesen másik arc, valaki aki még sebesülten sem fél a szakadt alaktól vagy a követelőzésétől.
- Mi van Dorian, félted a nőcskédet? – nyúl felém hirtelen a vérfarkas ajkát gunyoros mosolyra húzva, ami pont elég ahhoz, hogy védtelenül hagyja az oldalát.
Az idő némileg lelassul körülöttem, ahogy az adrenalin végre az agyamig ér és átfordítja azt a kapcsolót, ami helyet ad a korábbi hangnak. Csak egy jól irányzott pálcaintés kell. A szívem, mintha elfelejtene ütni, ahogy felismerem a lehetőséget: a fegyverem végét a koszos ruhákon keresztül egyenesen a bordái közé szúrom, míg Dorian ellöki a karját az útból.

- Ne merj hozzá érni! - hallom a hangját már mögülem, ahogy a vérfarkas a hirtelen fájdalomhoz kapja a kezeit és én mögé kerülve a balommal a nyakához tartom a pálcát, készen arra, hogy végezzek vele.
- Nem kell féltenie, Karom, meg tudom védeni magam - szólok halkan, hidegen és bár látni nem lát, Dorian is érezheti a fenyegetést a hangomban, mielőtt egy másodpercet sem vesztegetve a vérfarkas térdhajlatába taposok egy határozott, gyakorlott rúgással és ő a földre rogyik. - Mit tegyek vele? - nézek át a feje fölött a professzorra nagyon is készen rá, hogy bármilyen parancsot teljesítsek.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 10. 20. - 15:32:53 »
+1

vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

Úgy szippantottam magamba minden információt Deliah-ról, mintha az valami tananyag része lenne. Csakhogy ez nem volt kötelező, nem volt muszáj… simán akartam. Akartam tudni, hogy miért ment istállóba, hogy Dementor a lova neve és hogy a mediterrán Olaszországból érkezett meg az Egyesült Királyság nyirkos éghajlatára. Elmosolyodtam, ahogyan azt mondta, hogy már mennyire hiányzott neki. Volt valami olyan kedves, olyan lágy Deliah-ban, amit még inkább magamhoz öleltem volna… régen nem volt ehhez szerencsém.
– És te, mivel töltötted a délelőttöt? – kérdezte aztán. Egy kicsit bántam, hogy nem hoztam magammal a regényt, amit olvasok éppen… pedig akkor csak látványosan kihúztam volna a kabátom belső zsebéből, hogy megmutassam neki a borítót. Biztosra vettem, hogy Deliah még az olyan mugli irodalmi remekek körében is járatos, mint Salinger Zabhegyezője. Ráadásul ez még klasszikusnak is mondható. Nem egy varázsló kezében is járt már a regény.
– Csak olvastam – vontam vállat, de hirtelen felnevettem, mielőtt még megkérdezhette volna, hogy ugyan mit. – A Zabhegyezőt. Most éppen a mugli irodalomba ástam bele magam egy kicsit. Azt hiszem, az embernek nyitottnak kell lennie a világ dolgaira, még akkoris, ha azok elég távol állnak tőle. – Tettem hozzá. Nem tudtam mit szól hozzá, de reméltem, hogy érdekesnek tartja majd a dolgot.
A nevetése bearanyozta a napomat. Kit érdekelt, hogy fölöttünk a szürke felhők szinte azt kiáltották, hogy bármelyik pillanatba a nyakunkra szakadhat egy jó adag hideg, őszi eső? Nem számított semmi, csak az apró érintések, az ő illata és az, amint a szívem majdnem kiszakadt a mellkasomból. Ha nem került volna elő Karom minden olyan békés lehetett volna, mint a nagykönyvben. Hosszú séta, iszogatás és egy csók búcsú előtt… ehelyett csak a körme fúródott a bőrömbe fájdalmasan. Éreztem, ahogy egy pillanatra elsápadok. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne ájuljak el a látványtól. Nem… nem tehettem meg, hogy megint az a gyenge kisfiú legyek, akit fenyegetett. Nem engedhettem meg, hogy Del előtt leégessen vagy őt bántsa… olyan volt Karom, mint egy mocskos titok, ami tönkre tehetett mindent körülöttem s talán így is volt. Még arról is tudott, hogy miért kaptam meg a Merlin-díjat, pedig sosem mondtam el neki.
Azonban mielőtt még bármit is tehettem volna, Deliah pálcája bordái közé fúródott. Meglepődtem, talán érződött is, ahogy a hangom megremeg, amint kimondom a szavakat. Nem is fogram fel, hogy mögé kerültem, hogy ő véd engem se nem én őt.
– Nem kell féltenie, Karom, meg tudom védeni magam – hallottam, hogy szavak hidegen csengenek az őszi némaságban. Aztán jött a rúgás és a vérfarkas a macskaköves útra rogyott. Láttam, ahogy kínjában felém pillant… olyan bosszúvágy dolgozott benne, hogy még a szemei csillogásában is megült. – Mit tegyek vele?
Hirtelen megszólalni sem tudtam. Éreztem, ahogy minden porcikámon átfut valami furcsa, döbbent remegés. Nem is tudom… én csak szerettem volna megvédeni őt. Annyival férfiasabb lett volna, mint mögötte állni, ugyanakkor meg lenyűgözött az ereje. Deliah pont olyan nő volt, akire egy életen át képes lettem volna rajongással nézni… és ez a felismerés egyszer érkezett valami fajta aggodalommal. Tudtam, hogy Karom nem hagyja majd ezt annyiban és már őt is kiszemelte magának. Persze mielőtt szóban biztosíthatott volna erről, a szemem sarkából láttam, ahogy két auror fordul be a Főutcára.
Gyorsan odakaptam, hogy lenyomja Deliah pálcát tartó kezét, ez pedig elég volt Karomnak arra, hogy bukdácsoval, de meglépjen.
– Jobb, ha nem látnak meg így… – mondtam és magam felé fordítottam, hogy a pálcáját eltakarja a testem pont annyira, hogy ne láthassák meg az aurorok. Nem akartam balhét, mert ha rám szállnak még a csalás is kiderülhet. Apám belehalna a szégyenbe, ha elvennék a Merlin-díjat és még az Azkabanba is zárnának. – Gondolom… meg kéne magyaráznom… – suttogtam közénk, közben a saját pálcámmal begyógyítottam a vérző sebemet, hogy az se keltsen túl nagy feltűnést. – Karom apám egyik kísérleti alanya volt a bájitalához…
Naplózva

Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 10. 21. - 20:17:18 »
+1


vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

/ outfit


Régen éreztem magam ennyire felszabadultnak, legalábbis “itthon”, Angliában.
A háború előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy bárkit ilyen közel engedjek magamhoz, őszintén, jóhiszemben, mint Doriant. Folyamatosan megfigyeltek és ha mégsem, hát hagytam, hogy az agyam játszon trükköket velem. Ritkán engedhettem meg magamnak ilyen egyszerű, luxus dolgokat, mint kézenfogva sétálni egy férfivel a nyílt utcán. Flora perceken belül tudomást szerzett volna róla vagy még rosszabb a férje… esetleg maga Voldemort. Senki nem akarta, hogy olyan fogja a kezemet ebben az életben, aki nem irányítani akar, aki csak… élvezi a társaságomat.
Sokáig azt gondoltam, hogy meg sem érdemlem ezt, most mégis olyan könnyen hagytam magam elhinni az egészet, mintha a régmúlt fékjei soha nem is lettek volna a fejemben.

- Csak olvastam - feleli egy vállrándítással, én pedig egy széles mosollyal jutalmazom a nevetést, ami kitör belőle. Teljesen megváltoznak a vonásai amikor így csinál és én nem tudok betelni vele. - A Zabhegyezőt. Most éppen a mugli irodalomba ástam bele magam egy kicsit. Azt hiszem, az embernek nyitottnak kell lennie a világ dolgaira, még akkoris, ha azok elég távol állnak tőle.
- Ebben feltétlen igazat kell adnom, Belby professzor - nyugtázom. - Zabhegyező… Salinger, igaz? - próbálom felidézni a könyvet, mérsékelt sikerrel. - Megvallom, évekkel ezelőtt olvashattam, talán valamikor tinédzserként.
Azt már féltem hozzátenni, hogy a mugli irodalom nem volt feltétel nélkül a kedvencem, de volt egy hosszabb korszakom amikor kizárólag ilyeneket olvastam, mugli antikváriumokba jártam és látványosan olvasgattam a varázstalan írók műveit mindenféle eseményen, hogy leégessem Beckettéket. Ez volt az én lázadásom… kicsinyes bosszúkban mindig jó voltam.

Karom megjelenése viszont a mesébe illő nyugalmat és a meghitt sétát gyorsan fordítja át egy túlontúl ismerős jelenetbe, olyanba, amiben bőven volt részem a háború előtt és a reakcióm is ennek megfelelő, szinte automatikus. Ahogy a vérfarkast a térdére kényszerítem és a feje fölött újra összetalálkozik Doriannel a tekintetünk, talán egy pillanatra elfelejtem hol vagyok és kivel. Túl mélyen égett az izmaimba, az agyamba az ösztön, hogy ölj vagy halj meg és én ölni akarok. Érte. Csak ki kell mondania a szavakat és én megteszem.
De Dorian szerencsére jobb ember, mint én.
Tekintete némi félelemmel vegyes… csodálkozásról árulkodik, az én arcomon pedig átfut egy diadalittas kis mosoly egy másodpercre. Pontosan tudom mire vagyok képes és az agyamnak abban a sötét kis zugában, ahol az előbbi hang lakik, ami még büszke is rá, mély elégedettség árad szét a reakcióját látva.

Talán pont ezért fáj annyira, ahogy a kezemért nyúl és eltolja a pálcám Karom nyakától. Érzem ahogy végigégeti a torkomat egy bentrekedt dühös kiáltás; nem értem miért engedi elmenekülni, de némán nézem, ahogy a vérfarkas a sötétségbe vész a sikátorban, ahonnan elénk ugrott.
- Jobb, ha nem látnak meg így… - szól Dorian halkan, közelebb húzódva hozzám és én az arcára pillantok valami magyarázatot keresve, szinte csalódottan, hogy nem hagyta, hogy megvédjem, hogy végezzek azzal az alakkal, aki kezet emelt rá. Az adrenalin még mindig vadul kering az ereimben, lassan hagy csak alább a hatása és az agyam nem tudja hova tegye le a maradékát, hogy újra Dorian közelségére koncentrálhassak. Szavai kicsit meg is akasztanak, ahogy rájövök, hogy nem csak az utcán feltűnő aurorok, de ő sem kellene, hogy így lásson, hiszen nem tudja ki vagyok, mire vagyok képes.
A pálcámat visszahelyezem a tokjába az alkaromon és lenyelem a keserű ízt ami a nyelvem hegyére ült, a csalódást, hogy ennyire nem vagyok képes annyi szörnyűség után… hogy megvédjem egy szakadt holdkórossal szemben.

- Gondolom… meg kéne magyaráznom… - suttogja, a hangja még mindig remeg egy kicsit, de pont az az elesett vibrálás segít, hogy végre elengedjem Karmot és az előbbi harag és frusztráció helyét elemi erővel vegye át az aggódás, ahogy a pálcáját figyelem míg begyógyítja a sebeit. Önkéntelenül nyúlok a csuklójáért, ujjaim óvatosan futnak végig a friss hegeken, ahol a pulzusa ugrál a meleg bőre alatt. - Karom apám egyik kísérleti alanya volt a bájitalához…

A szemébe pillantok, talán túl hirtelen, túl közelről, ahogy összerakom, hogy melyik bájitalról is van szó.
- És? - szakad ki belőlem a méltatlankodás egyetlen szóval. Miért magyarázat ez bármire, ami az elmúlt néhány percben történt? A hirtelen felbukkanás, a követelőzés, Dorian megsebesítése? Milyen jogon? - Mióta zaklat téged azért a bájitalért? - simítok végig a szabad kezemmel a kabátja ujján, hogy újra összekulcsoljam az övéivel remegő ujjaim, vágyva azt a nyugalmat, amit az előbb éreztem vele.
Ha rákérdezne, biztosan a hidegre fognám a reszketést, ami rámtör, de valójában felzaklatott az iménti közjáték, ahogy lassanként felfogom, hogy az az oldalam amit a Sötét Nagyúr szolgájaként használtam közel sem annyira a múlté, mint hittem.
Továbbra is ugyanott vár, bevetésre készen és én anélkül villantottam meg Dorian előtt, hogy végiggondoltam volna a következményeit.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 10. 23. - 09:14:07 »
+1

vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

A seb ugyan begyógyult a csuklómon, de a ruhám véres maradt tőle itt-ott. Nem számított, mert az zavart jobban, hogy Deliah-ból feszültség áradt… s nem akartam, hogy miattam ilyen legyen. Meg akartam nyugtatni, finom csókkal, de egyelőre nem hajoltam oda. Kicsit féltem, hogy amit most látott belőlem az nem lesz imponáló. Gyenge és sebezhető voltam. Láthatta, hogy Karom a félelem fonalain rángat, olyan könnyedén, mintha csak egy marionettbaba lennék.
– És? – kérdezett vissza, én meg úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akinek az osztálytársa helyett kell magyarázkodni, aki történetesen Karom volt. De nem tudtam szavakba önteni hirtelen, amiket gyerekként kellett átélnem. A vérfarkas ugyanis nem tekintett másnak, mint egy játék, amivel elszórakozhat, ha olyan kedve van… aztán ahogy felnőttem és apámat már nem tudta megközelíteni, én lettem a bájitalmestere. Ehhez elég volt zsarolnia, hiszen tudta, hogy a félelem magját már elültette bennem.
– Karom… gyerekkorom óta úgy gondolja, hogy a boxzsákja vagyok. Akárhányszor apámhoz jött megfenyegetett… most meg már egyenesen hozzám jön a bájitaláért. – válaszoltam kicsit rekedten. Ezt nem kellett volna bevallanom, de mivel őt is megtámadták mégis csak tartoztam valami magyarázattal. Szóval muszáj voltam az eddiginél is jobban tönkre tenni a randinkat, tudván, hogy innen már csak lejjebb lesz. Konkrétan biztos voltam benne, hogy Del majd lelép és akkor minden esélyemnek annyi, amit pénteken még sikerült megszereznem.
–  Mióta zaklat téged azért a bájitalért? – kérdezte. Láttam, hogy remeg és ez nem tetszett, de most valahogy nem mertem hozzá érni és magamhoz húzni. Féltem, ha megölelem csak még jobban felzaklatom. Ezért csak kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam az ujjait. Nem erőszakoskodtam, könnyedén elhúzhatta a kezét.
– Nem olyan régóta… egy-két éve… – motyogtam, de igazából fogalmam sem volt. Nem tartottam számon a dolgot, hiszen csak örültem, ha nincs a közelemben, ráadásul komolyabb dolgok is foglalkoztattak, mint az ő felbukkanásai. Évek óta nem ért úgy hozzám, mint most… lényegében kölyökkorom óta. – Viszont nem mart meg gyerekkorom óta… Ezért nem is tartottam tőle túlzottan az elmúlt időszakban. Csak megcsináltam a bájitalait, hogy lenyugodjon és ne szálljon rám teljesen.
Nem tudom miért, de meg akartam ezzel is nyugtatni. Igazából könnyebb volt kiszolgálni Karom igényeit, mint a haragosommá tenni. Ez békésebb volt és tudtam tőle élni… de hogy a mai nap után mi történik majd, azt nem tudtam volna megmondani. Túlságosan zaklatott voltam egyelőre ahhoz, hogy bármit is kezdjek Karommal. Az érdekelt, hogy Deliah ne utáljon meg, mert az fontosabb volt… sokkal, de sokkal fontosabb.
– Gondolom ezek után már nem akarsz velem meginni semmit… – Sütöttem le a szemeimet. A lehető legrosszabb dolgot látta meg belőlem. A gyengeségemet, azt az árnyat, amit már kisfiú korom óta üldözött… és ami olyan furcsa sráccá tett már a Roxfortban is. – Én nagyon szerettem volna, ha ez ma összejön... és a barátnőm leszel… és… mindegy. Tudom, hogy most egy töketlen hülyének tűnök, akit neked kellett megvédeni.
Megérintettem ismét a kezét, majd megcirógattam, remélve, hogy nem húzza el vagy lök el még mindig. Érezni akartam, mert megnyugtatott a puha bőre, meg a csók is megnyugtatott volna, amire annyira vágytam az ajkaira nézve. Csakhogy most megborult minden magabiztosságom és képtelen voltam összeszedni magam, amíg nem mondja azt, hogy nincs baj…

 
Naplózva

Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 10. 26. - 12:35:27 »
+1


vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

/ outfit


A pillantásom őrülten cikázik Dorian immár gyógyult csuklója, az ingén éktelenkedő kis vérfoltok, az arca és a minket körülvevők elsuhanó alakjai között. Próbálom lenyelni az idegeim, ahogy a válaszát hallgatom, de az előbbi események nem sokat segítenek, ahogy az aurorok jelenléte sem.

- Karom… gyerekkorom óta úgy gondolja, hogy a boxzsákja vagyok. Akárhányszor apámhoz jött megfenyegetett… most meg már egyenesen hozzám jön a bájitaláért - szólt kissé rekedten és én mindennél jobban szerettem volna magamhoz ölelni, de csak egy lépést húzódtam közelebb hozzá. A sebeshetősége görcsbe kötötte a gyomromat. Pontosan tudtam, milyen felnőttként is a múlt árnyaitól tartani, irracionálisan engedelmeskedni a félelemnek, amit keltenek az emberben.
Karom nyilván nem csak a bájital miatt zaklatta Doriant, hiszen kellő magyarázat mellett valószínűleg elkészítette volna neki azt a megfélelmlítés nélkül is. Ő élvezte a figyelmet, amit a professzortól kaphatott gyermekként és ez a figyelem talán jobban spannolta a mai napig, mint a bájital maga - nem lett volna egyedi eset a vérfarkasok között és bizonyára szántam is volna, ha nem feszítette volna éppen szét a mellkasom a tehetetlen düh.

- Nem olyan régóta… egy-két éve… - felelte Dorian kicsit úgy, mint aki nem biztos a válaszában.  - Viszont nem mart meg gyerekkorom óta… Ezért nem is tartottam tőle túlzottan az elmúlt időszakban. Csak megcsináltam a bájitalait, hogy lenyugodjon és ne szálljon rám teljesen.
- Nem értem, miért…? - ráztam a fejem. - Én csináltam valamit, ami miatt megmart? - ér egyszerre az agyamba és a számra a kérdés, a hangom kicsit meg is remeg a közepén, ahogy a szemébe pillantok és elszorul a torkom. Olyan naiv vagy, Szőke… hallom a gúnyolódó hangot a fejemben visszhangzani. Miért hitted, hogy ez majd más lesz, mint minden eddigi dolog? Amihez hozzáérsz vagy elmenekül vagy tönkremegy előbb-utóbb. Újra megrázom a fejem, hogy elhessegessem a keserű gondolatot, nem akarom elismerni, ha igaza is van.
Ez most más. Én más vagyok. Jobb vagyok. Dorian pedig…
- Gondolom ezek után már nem akarsz velem meginni semmit… - fordítja el a tekintetét csalódottan. - Én nagyon szerettem volna, ha ez ma összejön... és a barátnőm leszel… és… mindegy. Tudom, hogy most egy töketlen hülyének tűnök, akit neked kellett megvédeni.

Teljesen elhűltem a szavaira, a lemondás a hangjában jobban fájt, mint bármi amit Karomról mondott.
- Nem, nem, nem - suttogom, közelebb hajolva, nem is figyelve arra, hogy talán már zavaróan a személyes terébe férkőztem, de a távolság, mintha minden másodperccel nőne közöttünk a kimondott szavai nyomán és én nem akarom hagyni elillanni őt. Nem akarom, hogy ez az egész így érjen véget… - Csak most akarok igazán inni valamit - kanyarodik egy esetlen, fájdalmas mosoly az ajkaimra ahogy megszorítom a kezét, hogy magamra vonjam a figyelmét.
Kétségbeesésemben a szabad kezemmel gondolkodás nélkül nyúlok felé. Borostás arcéle a tenyerembe simul, ahogy magam felé fordítom és a hüvelykujjammal nyugtatólag végigszántok a járomcsontja vonalán. - Én… - annyira szeretném biztosítani róla, hogy semmi sincsen veszve, hogy ez az egész engem a legkevésbé sem érdekel, csak ő, csak ez a fura érzés ami finoman feszül kettőnk között péntek óta. - Én szeretném, ha ez összejönne, szeretnék a barátnőd lenni… - csak most esett le, hogy pontosan mit jelentenek a szavai és ez egy bárgyú mosolyt csal a kétségbeesett arcomra. - … és ha kell, megvédeni. Ez nem… te nem…
Nem találom a megfelelő szavakat, pedig annyit ismerek és mégsem tudom eldönteni mely kombináció lehet az amelyik most megmenthet minket… Mégis mit mondhatnék, amit nem tud kiolvasni az övét kereső tekintetemből, a remegésből ami elhatalmasodik rajtam, a frusztrált sóhajból, ami bizsergő ajkaimra ül?

Aztán valahogy a kusza gondolatok elhallgatnak és otthagynak azzal a néhány szóval, amit alig hallhatóan suttogok az ajkaira.
- Kérlek csókolj meg…
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 10. 30. - 09:02:44 »
+1

 
vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

Mikor már nem éreztem a fájdalmat, csak a furcsa lüktetést a sérülés helyén, alig-alig mertem Deliah-ra nézni. Nem akartam elüldözni vagy megijeszteni. Aligha terveztem persze úgy a randevút, hogy majd egy őrült vérfarkas támadjon ránk… de egyelőre nem tudtam normálisan beszélni. Csak hebegtem-habogtam. Meglehet az sem volt éppenséggel épeszű döntés, hogy beavattam mindenbe, de nem akartam, hogy hibásnak érezze magát… mégis a szavaiból azt szűrtem le, hogy ezt sikerült elérnem.
– Én csináltam valamit, ami miatt megmart?
Ezen a ponton úgy éreztem, hogy biztosan nem tudom már helyrehozni ezt az egészet. Elcsuklott a hangja és aztán meg is ijedtem, hogy miattam fog sírni… hogy ronthattam el ezt ennyire? Inkább kimondtam, amit gondoltam és készen álltam elkísérni a legközelebbi kandallóig, hogy hazamenjen.
– Nem, nem, nem – hajolt hirtelen közelebb, a hangja olyan furcsán nyugtató volt, ahogy suttogta az ellenkezést. Egyelőre nem mertem elhinni, hogy félreértettem. –  Csak most akarok igazán inni valamit. – Tette hozzá aztán és rápillantottam, meg a kicsit fájdalmas mosolyára. Éreztem, ahogy megszorítja a kezemet és csak biccentettem. Jobb lesz minél gyorsabban a Három Seprűig eljutni. Én is le tudtam volna húzni egy lángnyelvet és nem csak azért, mert ennyire felzaklatott ez az egész, de az őszi hűvösben is kellemes váltás lett volna az ital fűszeres melegsége.
– Azt hiszem… az nekem sem jönne rosszul… – Nyeltem egyet.
Már húztam is volna magammal, de akkor megsimította az arcomat, én pedig olyan örömmel adtam át magát a tenyere melegének. Sóhajtottam is egyet, ahogy egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Csak az illatát fogadtam be addig, ami finom és nőies volt. Már nem is éreztem a sérülésem helyén a furcsa lüktetést, amit nem kísért már fájdalom. Csak ő volt arra a pillanatra és én. Aztán kinyitottam a szemeimet.
– Én… – kezdte. – Én szeretném, ha ez összejönne, szeretnék a barátnőd lenni… – Magyarázta, mintha pontosan ennyi idő kellett volna, hogy felfogja, amit két perccel korábban mondtam. Nem csodálkoztam rajta. Én is egészen eltompultam a történtek nyomán. Az agyam, mintha kiürült volna és csupán a félelmek maradtak. Nem Karomtól, ő nem érdekelt, már megszoktam, hogy terrorizál… attól féltem, hogy Deliah hagy faképnél. –  … és ha kell, megvédeni. Ez nem… te nem…
Nyeltem egyet. Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Csak megérintettem finoman a kezét, hogy az ujjainak finom puhaságát érezzem. Ez a pillanat olyan bensőséges volt, hogy nem tudtam megszólalni még mindig… de szerencsére Del megtette helyettem is: – Kérlek csókolj meg…
Elmosolyodtam és gondolkodás nélkül hajoltam közelebb, hogy ajkaimat finoman az övéinek préseljem. Lágy csók volt, nem követelőztem, csak ujjaim fúrtam a szőke tincsei közé, hogy még jobban érezzem őt. Közelebb vontam magamhoz, hogy még egy pillanatig érezhessem, majd ezután húzódtam csak elé.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy meghívjam a barátnőmet egy italra… – tettem hozzá, a szavakat még mindig az ajkai közé súgva. Nem akartam persze ennyire rányomulni azonnal, de számomra ez máris egyelőre volt egy szabad jelzéssel és úgy vetettem rá magam, mint valami harcos az ellenfelére. Mindenképpen meg akartam tartani őt magam mellett.
A szívem még őrülten dobogott, de most már nem a támadás nyomán. Egyszerűen csak boldog voltam, hogy Deliah nem menekült el… és ez a csók. Olyan édes, olyan finom volt, amire pont szükség volt egy ilyen szörnyű eset után.
– A Három Seprű jó lesz, drága hősnőm? – kérdeztem és megfogva a kezét, összefűztem az ujjainkat. Reméltme, hogy ez azért még nem túlzottan sok neki. Fogalmam sem volt arról, hogy mi a sok. Nem volt valami sok kapcsolatom, inkább csak futó kalandok, leszámítva néhány párhónapos valamit, amiket rendszerint elrontottam. – A Szárnyas Vadkan azt hiszem nem nekünk való, ma már eleget párbajoztunk…
Hamarosan meg is érkeztünk a kocsma elé. Mivel nem voltak diákok, ma minden bizonnyal nagyobb a nyugalom és talán valami eldugottabb helyen is lesz üres asztal, s nem kell a pulhoz ülni.
Naplózva

Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 11. 04. - 10:46:15 »
+1


vasárnapra beköszönt az ősz



2001. szeptember 20.

/ outfit


A szél befújt a kabátom alá, ahogy próbáltam elmondani Doriannek, hogy tényleg csak érte aggódok, ez az egész nem változtat meg semmit kettőnk között. Sőt. Egy olyan érzés bizsergett végig a tagjaimban, amit már rég tapasztaltam és soha korábban ilyen erővel.

Kevés dolog volt eddig az életemben, amit gondolkodás nélkül megvédtem volna, talán csak az üzlet, ami kitölötte az életem, de talán a Moon sem volt olyan, amit kimutattam volna, hogy féltek bárki előtt. A tudásomat senki nem tudja elvenni, bármikor újrakezdhetem, ahogy Olaszországban is újra tudtam kezdeni, de amiről itt volt szó sokkal sérülékenyebb volt és sokkal fontosabb.
A gondolat, hogy ez az ember… vérfarkas, akárminek is hívjuk bármikor visszatérhetett, hogy tovább zaklassa, amikor én nem vagyok jelen, ha nem is bántott, de mindenképp foglalkoztatott. Dorian nem olyannak tűnt mint a legtöbb férfi, akivel dolgom akadt eddig, akik mind meg akartak menti, eljátszani a hős lovagot, aki majd mindent megold helyettem, mint Leon. Egyszerre volt ismeretlen, ijesztő és mégis… vonzó a gondolat, hogy valakinek néha rám lehet szüksége és nem csak fordítva.
Persze ez nem jelentette azt, hogy ne esett volna jól a kutató pillantása, a vágy a szemeiben, hogy megnyugtasson, ahogy újra egymásra pillantottunk és én ne akartam volna, hogy magához szorítson és betöltse az egész elmémet a lényével. Nem akartam ilyen gyorsan belekábulni a szemei kékjébe, de soha nem voltam különösebben jó a vágyaimnak, hangulataimnak való ellenállásban és ez most sem volt másképp, ahogy remegő hangon kiejtettem a szavakat.

Ahogy az enyémekhez értek az ajkai, végre elhallgattak a gondolatok a fejemben, csak a kabátjaink, a hajam kis neszei tűntek fel, ahogy az ujjai a tincseim közé merültek. A közöttünk keveredő meleg lélegzet megsimította az arcom és az a furcsa vibrálás ami eddig ott feszült közöttünk, most úgy hasított belém, mint valami furcsán ismerős bűbáj, amitől őrülten kezdett verni a szívem a bordáim fogságában.
Szinte elfelejtettem, hogy milyen csókolva lenni. Nem felfalva, ledominálva, fullasztva, megszállottan. Persze annak is megvolt a maga ideje, de ebben a hosszúra nyúlt néhány másodpercben semmi követelőzés, semmi erőszak nem volt, Dorian alig tett egy mozdulatot, hogy bezárja kettőnk között a távolságot, mintha pontosan tudta volna, hogy mire van szükségem.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy meghívjam a barátnőmet egy italra…- lehelte az ajkaimra a szavakat kicsit vidámabban.
- Igen? - suttogtam vissza zavartan, még kicsit a csók hatása alatt.
Tetszett a visszatérni tűnő kis él a hangjában, arra emlékeztetett, ahogy az irodájában beszélt hozzám, határozottan, kicsit szigorúan, pont ahogy olyan jól állt neki és most nem próbáltam elnyomni a vigyort, ami az arcomra kívánkozott. Mikor voltam én akárkinek a barátnője bármilyen jellegben utoljára? Leonnal nem használtunk ilyen szavakat, hiszen együtt nőttünk fel, fura lett volna, de tökéletesen emlékeztem az irigységre, amit éreztem, amikor valamelyik roxforti háztársnőmnek barátja lett. Talán csak tényleg későn érő típus vagyok…

- A Három Seprű jó lesz, drága hősnőm? - fogott újra kézen Dorian mielőtt tovább elmélkedhettem volna ezen és én örömmel szorítottam meg az enyémek közé fonódó ujjait. - A Szárnyas Vadkan azt hiszem nem nekünk való, ma már eleget párbajoztunk…
- Ez az egy biztos… - sóhajtottam mosolyogva. - És bár valami erősebb sem ártana, azért a Seprűben jobb a vajsör. Péntek óta szörnyen kívánom - vallottam be, őszintén remélve, hogy több meglepetés már nem ér minket ma és pár ital után Karom felbukkanása is csak egy rossz emlék lesz.
Szerencsére a Három Seprű csak egy utcára volt tőlünk, így mire újra belekényelmesedtem volna a közös sétába, már meg is érkeztünk a túlontúl ismerős bejárat elé, amin kellemes, meleg fény és korsók koccanásának hangja szökött ki hívogatóan. Ahogy beléptünk és megcsapott a kandallókból áradó, fűszeres illatokkal terhes levegő, széles mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Van ami nem változik… - sóhajtottam Dorianhez fordulva ahogy körbejártattam a tekintetemet üres helyeket keresve, amiből akadt bőven szerencsére a diáksereg hiányában. - Menjünk fel a galériára vagy esetleg ott a kandalló mellett…? - kérdeztem tőle, nem tudva, hogy pontosan mi lenne jobb: elbújni az emeleten vagy felmelegíteni magunk a tűz mellett. Részemről teljesen mindegy volt, amíg megkaptam a hőn áhított vajsöröm és talán még egy pár csókot a barátomtól…


A játék itt folytatódik, a helyszín szabad! Angyal
 
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Charlie Oswin
Mardekár
*


Farkasfiú; VII. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 09. 26. - 16:54:59 »
+1

őszi találkozó
- April -


2002. szeptember 21.
16 óra


Közeledett a telihold ideje. Éreztem a gyomromban, a megfeszülő izmaimban, s mintha vér íze gyűlt volna a számban… mégsem voltam olyan levert, mint Sebastian Bates, akivel csak egymásra pillantottunk a folyosón, ahogy megindultam kifelé az őszi időbe. Nem érdekelt, hogy milyen közel van a holdtölte, ha Aprillel találkozhattam.
Egész sok randink volt a nyáron… de nem tudtam eldönteni, hogy már a barátjának tart-e. Ezért pedig furcsa féltékenységet éreztem. Mi van, ha valaki mással akar lenni? Mi van, ha valaki már azóta megkörnyékezte? A közöttünk lévő dolog nem tűnt olyan komolynak, amilyennek szerettem volna és ez egy egészen kicsit zavart. Mégsem kérdeztem rá, mert féltem, hogyha erőltetem, akkor majd nem akar velem lenni semennyire sem. April érdekes lány volt, szükségem volt rá. Ő volt az első, akivel komolyabban is együtt akartam lenni.
Iskolai egyenruhában sétáltam le a faluba ezen a szeptemberi napon. Nem akartam átöltözni, hátha így jobban leveszem a lábáról Aprilt. Az ember mindent bevet, amije van, ha meg akarja hódítani a vágyott lányt. Azért felnéztem az égboltra, ahogy elértem az első üzletet. Attól féltem, hogy már ma végig cirógat az arcomon a hold ezüstös fénye. Még a gondolatba is beleborzongtam. Aztán megráztam a fejemet és letéptem az utcai kővázában álló virágot. Valamit mégis csak adnom kellett neki… és mással nem igazán volt időm készülni. Az iskolai falai közül ajándékot vásárolni meglehetősen nehéz.
Tommy szerint elég lett volna azzal meglepnem, hogy berángatom az egyik csendesebb utcára és addig simulunk össze, amíg úrrá nem lesz rajtunk a forróság. Talán nem kellett volna beavatnom a nyári együttlétünk részleteiben… de addig faggatott, míg végül ki nem böktem, hogy milyen szép csaj April és hogy milyen szenvedélyes volt vele csinálni. Aztán persze a többiek is megtudták az együttesből és elkezdtek óvszereket pakolni a cuccaim közé, mondván, hogy az milyen vicces. Aztán egyszer az az új Bájitaltan tanár meg is talált nálam egy csomagnyi, XXXL-es méretű mugli kotont és még engem vett elő, hiába mondtam, hogy nem az enyém és csak szórakoznak velem. Azóta még zsebpénzt sem kaptam otthonról, csak egy rivallót. Anyám nem volt rám éppen büszke ebben a tanévben.
Óvatosan támaszkodtam meg a Mézesfalás mellett és vártam, hogy megjelenjen April. Közben a többi diákot figyeltem, hallgattam a zakatoló szívverésüket, amint sietősre vették a lépéseiket, hallottam, ahogy a vér végig siet az ereikben… marni akartam, harapni és tépni. A saját gondolataimtól ijedtem meg annyira, hogy már csak pislogni voltam képes. Aztán hirtelen mindent megtöltött April édes illata… azonnal ki is húztam magam és felé nyújtottam a korábban leszaggatott sárga virágot. Próbáltam úgy tenni, mintha nem is látnám a gyökerét az alján.
– Jó látni, szépszemű – mosolyodtam el és finom puszit leheltem az ajkaira. – Ezt a szép virágot neked hoztam.
Naplózva

April Sheridan
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 10. 02. - 15:19:34 »
+1

rendez vous
to; Charlie


2002. szeptember 21.


zenéd: My Girlfriend Is a Witch outfited: style

Furcsa, milyen izgatottan keltem ma. Nem tudom, hogy a hétfői zh miatt, vagy...vagy Charlie miatt. Vagyis sejtem, persze. Nyilván Charlie miatt. Azon a napon, mikor tudom, hogy találkozni fogunk, tisztára meg vagyok őrülve. Nem tehetek rólva, azt hiszem. Illetve...tehetek. Ha akkor nem engedem magamhoz közel, akkor talán nem bolondulok bele még jobban. De az a helyzet, hogy nehéz volt őt nem szeretni. Nem tudom miért, a jó illata miatt, az éles arcvonásai, vagy a szeme miatt. Valahogy csak őgy megtörtént, és azt hiszem, nem olyan könnyű kimászni belőle. Ebből ez egészből, pont azért mert...mert...annyira jó. Tudtam, hogy ezen a étvégén ráérek, és már megint kezdett hiányozni. Reggel hamarabb felkeltem, hogy ő járjon a fejemben. Jaj, mekkora butaság már! De mégis, mégis kell. Aztán meg az jutott az eszembe, hogy na és aztán? Én is megérdemlem egy kicsit a szirupot, a gejl édes ízt. Az életem baromi messze van a vidámtól, és a boldogságtól. Csoda, hogy eddig egyáltalán eljutottam. Az egyensúly miatt is, igen. Kell, hogy kicsit jól érezzem magam. Az év eddig nagyon jól indult, sokkal jobban, mint azt gondoltam. Jó újra itt lenni és kész. Mielőtt még Charlieval találkoznék a Mézesfalásnál, elugrok a könyvesboltba egy hiányzó pszicho medimágia könyvért. Imádom a könyvesboltok illatát! A frissen kötött könyvek illata teljesen elbódít. Imádom, majdnem annyira mint a frissen őrölt kávé illatát. Szorosan magamhoz ölelem, és nagyokat szippantok belőle. Fizetés után elindulok, és remélem, tényleg csak remélem, hogy nem ugrik ki a szívem, mikor meglátom őt. Mert mindig majdnem kiugrik. Ezt...ezt valahogy meg kéne szoknom. Normális ez egyáltalán? Nem kapok egyszer majd...szívrohamot? Mire ezt jobban át tudnám rágni, megpillantom. Ott áll, Roxfortos zöldben, amitől ha kicsit talán össze is facsarodik a szívem a régi rossz emlékek miatt, ahogy meglátom az arcát, mintha sosem lett volna háború. Mellette nincs, nem is volt soha háború.
– Jó látni, szépszemű -
Awww...mondja ő, akinek a szemei sokszor az összes fejemben lévő gondolatot kitörlik. Ahogy megcsókol, kellemes meleg járja át a testem, és azon sem lepődnék meg különösképp, ha elkezdenék lebegni tőle.
-  Hát szia szép.-
Jól megnézem magamnak az egyenruhában. Szép zöld.
- Milyen kis fess vagy ebben a zöld egyenruhában. Basszus, te még ebben is szexi vagy. Irigykedem.-
Nem szerettem túlságosan az egyenruhát, bár az enyém kék volt, és a kék kimondottan jól áll nekem. Mégis, az a szoknya, az valahogy mindig is béndzsán állt rajtam. De Charlien...uff...rajta baromi jól áll minden. Mondjuk nem is kell a szoknyát hordania...mázlisták a fiúk. De komolyan.
-Ezt a szép virágot neked hoztam.-
Ó, nem olvadsz el, April nem olvadsz el, minden oké. Nyugi. Nekem még soha senki nem hozott virágot. Hiába látom a lógó gyökereket rajra, amin el is mosolyodom, akkor is. Akkor is hozott nekem valaki virágot. Kissé pirulva átveszem, és megszagolom.
- Ó, ennek milyen különleges illata van! Honnan tépted? -
Nevetek a végén, és egy apró kis csókkal köszönöm meg. Tuti elültetem, öntök rá valamit, amitől nem kell locsolni soha, és kint lesz az ablakomban. Akárhányszor arra nézek majd, mindig Charlie fog az eszembe jutni. Szeretem, mikor az eszembe jut. Megfogom a kezét, és sétára hívom. Szeretem a kezét fogni, olyan biztonságos. Furcsa, de habár Charlie nem egy izom agy kinézetű, mégis nagy erőt érzek benne. Különös, de nagy erőt. Csak ezt nem tudom, honnan, miért.
- Na és milyen heted volt? Nekem már kezdtél hiányozni. de most itt vagy.-

Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 08. - 01:42:17
Az oldal 0.166 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.