+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  Zonkó Csodabazára
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Zonkó Csodabazára  (Megtekintve 630 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 12. - 16:09:04 »
0





A roxforti fiatalok körében talán ez lehet az egyik legnépszerűbb boltja a kis falunak. Itt aztán mindent be lehet szerezni, ami egy jó kis mágikus tréfához kellhet. Persze a bolt tulaja örül a népszerúségnek. A Roxfort tanári kara talán már kevésbé...
Naplózva

Jason Bright
Hugrabug
*


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 09. 09. - 18:04:49 »
+1

Hosszú árnyék


2002. őszi szünet
to; Louis
elnyűtt gönc


Az őszi szünetben nem akartam hazamenni, így is sok volt az a nyár anyával, még annak ellenére is, hogy Louise mellettem volt, szinte végig. és a szokásos hét apával elmaradt, ami augusztus végére esett mindig, mert külfölre mentek nyaralni. Szóval anyával voltam végig. Jó. Ég. Szükségem volt egy kis csendes egyedüllétre, Louise társaságában, és erre tökéletesen alaklmas volt az őszi szünet, amikor a Roxfort kiüresedett egy kicsit, és nem kellett beadandókra meg dolgozatokra koncentrálni. Csak egymásra.
furcsa kissé keserédes érzés jár bennem, ami a vonatút óta nem szűnt meg létezni. Egyszerűen nem menekülhettem el a ténytől, hogy én végzős vagyok, hogy a következő évet Louise nélkül kezdem el, valószínüleg egy olcsó kis apartmanban, vagy a Foltozott Üstben megszállva, hogy belekezdjek a történetek megírásába, utána pedig megkezdjem a végeláthatatlan harcot a kiadókkal, amik ezerszer meg ezerszer fogják visszadobni az ötleteimet, végül pedig kenyeren és száraz vizen fogok élni. Na jó, ez így csak a dráamiság kedvéért van a végén, szeretnék normélis ember kajákat enni azért. És annak is örülnék, hogy ha sikerülne befutnom.
Nagyon fog nekem hiányzoni, már most érzem, nem csak az iskola, hanem Louise is, és igyekszek minden pillanatot kihasználni, hogy vele legyek. Ezért is jobb, hogy nem mentünk haza, hanem valamennyire kettesben voltunk. Még akkor is ott lett volna anya, ha hozzánk megyünk, és... És azért ő kicsit útban volt mindig, már amikor nem dolgozott. Igazából nem is tudom, hogy pontosan mit dolgozik... Apa is, ő is a Minisztériumban volt, de amikor anya kitette apát, és apa elvette feleségül a mostoha anyámat, megszakított mindent a varázsvilággal kapcsolatban, és azt hiszem egy túra boltja van, és túrákat is szervez vidéken. Valahogy jobban illett hozzá ez, mint az unalmas minisztérioum, ami anyát is tönkre tette. És én sem fogok odamenni, ha kitagad anya, ha nem. Inkább megszabadítom magam ezektől a gondolatoktól, és csak gyönyörködöm Louise látványában, sétálás közben.
Együtt sétálunk kézen fogva az esteledő Roxmorts utcáin, miközben halkan szemerkél az eső, és hideg szél fújdogál. Átlagos angol este volt a kis városban, de nekem jól esett kiszellőztetni a fejemet, azok után, hogy megtámadott engem egy haparós könyv, a könyvtárban. Kicsit besokalltam a varázstárgyaktól, pedig csak meg akartam keresni egy mesekönyvet, ami elvileg sárkány nyelven mesél. Bár őszintén kételkedek ennek a létezésében, a kívácsiságom hajtott előre. Amúgy is a sárkányok itt csak annyit tudnak mondani, hogy ARRRRGGGGH GRRRARARR.
- Szerinted nem lenne érdekesebb, ha a felhőket nem a légáramlatok mozgatnék, hanem mindegyikben őlne egy manó, aki vezeti őket? - kérdezem mepgpuszilva Louise arcát menet közben és fellesek az ég felé. - És modnjuk azért esne az eső, mert összeüttköztek a felhők, a manók pedig olyan nagyon mérgesek - folytatom a gondolat soromat, miközben megállunk a Zonkó bazára előtt, és bekukucskálok a párás ablakon. Már valószínüleg bezárt a bolt, de olynakor sokkal izgalmasabb leskelődni, mint amikor nyitva van.
- Tudod, a bezárt boltok azért izgalmasak, mert akkor megfigyelhetjük a sötétben azokat, akik nappal nem kelnek életre. Például a könyves boltban néhány könyv mesét olvas fel egymásnak. Tavaly például hallgatóztam is, és még saját magukon is elaldutak a lexikonok. Vajon itt mi kel életre? A hamis pálcák, vagy az összemenő talárok? - dünnyögöm Louise felé izgatottan és odahúzom az ablakohoz, ami szinte azonnal bepáráspok a lehelletemtől.  Olyan izgalmas dolog volt ez, ami mellette még jobb volt. Egyedül ha valamit cisnált az ember, az sosem volt olyan nagy dolog. Amúgy is a barátaimmal töltött rövid idő alatt megszerettem a társaságot, olyan sok jó dolgot csinálhattunk volna még. De anynira boldog vagyok, hogy itt van nekem Louise, vele a sejtelmes és rosszban sántikálós dolgok is olyan édesek és szépek.
- Szerinted a boltosnak van titkos élete? Lehet, hogy éjszakánként... nem is tudom... titkos ügynök.
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 09. 11. - 09:08:42 »
+1

brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

Gyorsan eljött az őszi szünet. Valahogy nem bántam, az első hónap fárasztó volt a Roxfortban, anyám fenyegető leveleitől pedig kicsit elviselhetetlennek is tűnt. Jason persze tudott róla, hiszen ő volt az, akihez odarohantam a folyosókon, hogy öleljen meg és védjen meg… mert csak benne bíztam.
Ahogy sétáltunk Roxmortsban és egyre szürkébbé és sötétebbé vált az égbolt, valahogy tökéletesen biztonságban éreztem magam. Az ujjaimat Jason ujjai közé fűztem. Talán mások szemében ő csak egy nyomi gyerek volt, az én szememben viszont erős, imádnivaló és védelmező. Eddig mindig kiállt értem, akármi is volt. Azt nem vártam el, hogy verekedjen vagy hasonlók… csak legyen ott mellettem.
–  Szerinted nem lenne érdekesebb, ha a felhőket nem a légáramlatok mozgatnék, hanem mindegyikben őlne egy manó, aki vezeti őket? – kérdezte Jason, én pedig felnéztem az égboltra, mintha csak ösztönösen elképzelném a dolgot. A kis puszi az arcomon rendkívül jól esett. – És modnjuk azért esne az eső, mert összeüttköztek a felhők, a manók pedig olyan nagyon mérgesek. – Álltunk meg Zonkó üzlete előtt.
– Lehet, ’ogy így van… – vontam vállát és inkább a párás ablak mögött várakozó árut figyeltem. Sosem vonzott ez az üzlet, bár sokak szerint vicces volt. Az üzlet már bezárt régen, így nem sok esélyünk volt arra, hogy bejussunk, ha mondjuk Jason éppen odavágyna. Akárhogy is, én bementem volna vele. – És, amikor elromlik a manók felhője, akkor elkezd esni az eső… vagy akkor pisilnek a manók? Fúj… – Nevettem fel és fintorogtam egyszerre. – Azt ’iszem, Zonkó már bezárt.
–  Tudod, a bezárt boltok azért izgalmasak, mert akkor megfigyelhetjük a sötétben azokat, akik nappal nem kelnek életre. Például a könyves boltban néhány könyv mesét olvas fel egymásnak. Tavaly például hallgatóztam is, és még saját magukon is elaldutak a lexikonok. Vajon itt mi kel életre? A hamis pálcák, vagy az összemenő talárok?
– Biztosan folyton összemennek, a ’amis pálcák meg táncra perdülnek. – Magyaráztam és szinte vártam, hogy valamit lássak. Csakhogy nem láttam, mert bepárásodott annyira az üveg, hogy leginkább csak az utca és a saját tükörképemet lássam.
– Szerinted a boltosnak van titkos élete? Lehet, hogy éjszakánként... nem is tudom... titkos ügynök.
Nem váalszoltam. Imádtam, hogy magyaráz, hogy nem kellett rossz dolgokra gondolnom mellette. Csak megfogtam a kezét, közelebb húztam és hosszan csókoltam meg. Élveztem, hogy most nincs tömeg, hogy senki sem lát meg és fintorog, mert együtt merészelünk lenni. Most azonban, mikor lehunytam a szemem és elvesztem az ajkai puhaságában, egy torokköszürülést hallottam meg. Túl ismerős, túl magashangú volt.
– Louis… – Meg sem kellett fordulnom, tudtam, hogy anyám az. A stílus, az a kemény angolság, amivel a saját fia nevét mondta ki… jellemző volt rá. – Mi ez?! – Emelte fel a hangját már-már felháborodva. – Te meg ki a franc vagy és hogy merészelsz a fiamhoz érni?! – Máris üvöltött, egyenesen Jasonnal és megpróbált közelebb lépni hozzá. Csakhogy elé léptem.
– ’agyd békén – mondtam.
A következő pillanatban lendült a keze és már érkezett is a pofon az arcomra, hogy fájdalmas, vörös foltot hagyjon maga után. Összerezzentem, de nem léptem félre.
– Ő egy Soulier! Nem csókolgathatod csak úgy!
Naplózva


Jason Bright
Hugrabug
*


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 09. 13. - 20:04:52 »
+1

Hosszú árnyék


2002. őszi szünet
to; Louis
elnyűtt gönc


Álomvilágban élsz, Jason! A világ kegyetlenebb hely! Mesékből nem lehet megélni.
Nem múlt el nap, hogy az anyám ne mondta volna el ezeket legalább egyszer. Iagzából én csak szerettem volna egy szebb világot mutatni az embereknek, ha már ez túlságosan szörnyűvé válik néha. Tudom, hogy nem minden tündérmese, tudom, hogy nehéz lesz. De nem akartam lemondani az álmomról. Olyan világot akarok Fridáéknak építeni, amiben örökké élhetnek, amiben mások is emlékeznek rájuk, és amiban megkapják a boldog befejezést. Eszembe jut, hogy vajon ők, a RAVASZ előtt állva mégis mit döntenének, hova mennének. Frida biztosan gyógyítónak készülne, mindig szeretett másokon segíteni. Robin pedig feltalálna valami szuper varázseszközt, mert mindig szeretett kísérletezni. Adam pedig nyitott volna egy kis bisztrót, mert imádta a hasát és szeretett sütni meg főzni.
Ahogy Louise-val megállok a Zonkó előtt, és a kirakat tükrében nézelődünk befelé, szinte látom őket is, ahogy mellettünk kukucskálnak. Nem szeretem kimutatni a szomorúságomat, inkább belemenekülök egy olyan világba, ahol nem létezik ez. Anya sose fogja megérteni. És lehet, apa sem, de ő legalább támogatott eddig is. Kicsit hiányzott, hogy a nyáron nem jutottam el hozzájuk, de megüzentem neki, hogy a téli szünetet inkább velük töltöm. Louise értett meg a legjobban. Annyira szerettem, amikor mosolyogva figyelte a butaságaimat, amik tagadhatatlanul gyerekesek voltak és talán abszurdak is. De ő most is válaszolt rájuk, minidig válaszol rájuk.
– Lehet, ’ogy így van… És, amikor elromlik a manók felhője, akkor elkezd esni az eső… vagy akkor pisilnek a manók? Fúj…  - vele együtt nevetek, és kedvesen magamhoz ölelem, hogy egy kis puszit nyomjak az arcára, miközben még mindig fürkészünk be a sötét boltba. A hűvös szellőtől megborzong a hátam, egy kicsit, de nem zavar, jelenleg úgy érzem eléggé fűt a szerelem. Egyébként is olyan bájosan beszéli az angolt. Mutani szeretném, hogy megemelkedik egy cilinder, deeee megcsókol.
Én pedig olyan szenvedélyesen túrok bele a hajába is, mintha most azonnal képes lennék vele összebújni az utcán. Persze még szerencse, hogy kicsit ki is van halva, meg mindenki inkább betömörül a Madam Puddifootba, meg ki tudja hova még. A szenvedélyes csókolózás közben hallok valami halk kis pukkanást, mintha hoppanálna valaki, aztán meg egy torok köszörülést. Hirtelen azt hiszem, hogy az anyám az, aki eltökéli, hogy a sarkomban jár, amíg nem teszek le egy elfogadható ravaszt. Ami persze abszurd, nem is értem, hogy jut az eszembe. De közben Louise hirtelen ledermed, ettől meg én is megrémülök.
– Mi ez?! Te meg ki a franc vagy és hogy merészelsz a fiamhoz érni?! - Hirtelen körbe kell néznem, mert nem is tudom, túl ijesztően kiabál, és talán nem is nekem magyaráz. átha valakit lát a hátunk mögötti üzletben. De sajnos nem, nekem kiabál, én meg nem is tudom mit válaszoljak, csak  nézek, mint hal a szatoyrban. A következő pillanatban viszont arcul üti Louise-t, amire teljesen felmegy bennem a pumpa
Eluralkodik rajtam a harag, és előránva a pálcámat Louise elé állok, védelmezően, kissé remegő térdekkel, de nem tudom elfogadni azt, hogy így bánjanak vele. Nem is értem, hogy képes egy szülő erre. Anya fura volt, de sosem ütött meg, bármenynire is idegesítettem.
– Ő egy Soulier! Nem csókolgathatod csak úgy!
- Én azért merem megérinteni, mert... mert nem bántom... és... hagyja békén Louis-t! Ha megint bántani akarja, akkor... Akkor előbb rajtam kell keresztül jutnia! - mondom határozottan, és a szabad kezemmel a helyére tolom a lecsúszott szemüvegemet, úgy nézek vele farkasszemet.
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 09. 17. - 16:19:58 »
+1

brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

Anyám illata megkeserített a pillanatot. Éreztem, ahogy egyetlen szó tőle elég volt, hogy métely tovább terjedjen, megmérgezze az egyem és a boldogságot sötét gondolatok sokasága töltse meg. Megköszörültem a torkomat, érezve, hogy mind jobban fojtogatnak az érzések, amik otthon is szoktam. Az arcomon égő pofon pedig emlékeztetett, milyen nő is az anyám. Hiába öltözött ki és tett úgy, mintha finom úrinő lenne, nem volt az… nem, mert állandóan elvesztette a fejét.
– Ne beszélj így Jasonnel… ne… – dünnyögtem és az arcomon simítottam végig a hideg tenyeremmel. A szememben már ott ültek a könnyek, alig várva, hogy kiszabaduljanak és mindenki láthassa, milyen szánalmas vagyok.
–  Én azért merem megérinteni, mert... mert nem bántom... és... hagyja békén Louis-t! Ha megint bántani akarja, akkor... Akkor előbb rajtam kell keresztül jutnia! – mondta meglepő határozottsággal Jason. Nem szoktam meg tőle ezt a hangnemet, de ahogy ránéztem most erősnek láttam. Sokkal erősebbnek, mint eddig valaha, pedig számomra sosem volt az a nyomi fiú, akit mások piszkálnak. Én láttam az erejét… ott volt nyáron is, mikor az anyjának megmondta, hogy maradok.
Szeléné a zsebemben mocorogni kezdett, ahogy megérezte valami baj van. Tudtam, hogy kidugja a fejét és ő is anyámra pillant.
– Nem bánthatod, Louist… sssz… – sziszegte, de anyám nem éretett kígyóul, így esély sem volt, hogy megértse ezt. Csak én értettem, csak én tudtam, hogy még ez az apró, fehér állat is meg akar óvni. Talán még sem érdemeltem meg ezeket az ütéseket.
– Rajtad… te kis taknyos… – nézett végig anyám Jasonön úgy, mintha a cipőtalpáról levakart kosz lenne csupán, nem is emberi lény. Láttam, ahogy az undortól megremeg a szája széle. – Louis három éves kora óta el van jegyezve és biztosíthatlak, sokkal előkelőbb párt találtunk neki, mint amilyen te vagy. – Folytatta még mindig kegyetlen hangon beszélve. Éreztem, ahogy a szavai nyomán a méreg tovább vándorol a testemben. Csakhogy ez már nem gyengeség volt. Nem akartam elbújni előle vagy menekülni, ki akartam állni Jasonért. Az én Jasonömért.
– Az az eljegyzés részemről semmis. – Közöltem határozottan és közelebb léptem Jasonhöz. Az ujjaimat összefűztem az övéivel, így néztem farkasszemet anyámmal. – Soha többé nem megyek vissza a Morrow ’ázba és veled sem akarok találkozni. Vedd el a pénzemet, mondd azt, ’ogy kitagadsz, nem érdekel. Itt vagyok boldog, ebben a pillanatban Jasonnel. – A hangom meglepően erősen csengett, ám nem volt időm végig gondolni sem.
– Mit képzelsz magadról? Ezért a kis sárvérűért képes lennél mindent felrúgni? Ez csak egy kamaszkori tévelygés. Elmúlik majd és el fogod foglalni a helyed a Soulier család élén, ahogyan azt apád mindig is akarta. – Magyarázta ingerülten és láttam, hogy képes lenne megtépni. Szeléné abban a pillanatban, hogy közelebb lépett hozzánk, visszasimult a zsebembe.
– Nem. – A mondandóm egyszerűen csengett. Közelebb simultam Jason karjához, nem hiába. Anyám keze megint lendült, de ezúttal nem csak megpofozott, a hosszú körmei végig szántottak az arcomon, én pedig remegve nyögtem egyet a fájdalomtól. Éreztem, ahogy csípős fájdalommal felszakad a bőröm és kicsit nedves is lesz a vértől.
– Vége. Hazajössz velem ebből a retkes iskolából!
Már nyúlt is felém, hogy megragadjon és elráncigáljon Jason mellől. Csakhogy ellenálltam, elütöttem a kezét, hogy ne tudjon még véletlenül sem hozzám érni. Még Jasont is hátrébb húztam, hogy ne tudjon ártani neki. Elegem volt, nagyon elegem...
– Hogy merészeled! - kiabált anyám, majd a felemelte a pálcáját és beteges vicsorgással a képén rám szegezte. Éreztem, ahogy a nyakamon a bőr égni kezd. Hosszan, fájdalmasan. - Ez majd emlékeztet rá, hogy honnan jöttél... - Fájdalmasan kaptam oda a kezem. Épp csak ki tudtam tapíntani az égésnyom felületét, ami a Soulier rózsát mintázta. Ez szerepelt a címerünkön.
Naplózva


Jason Bright
Hugrabug
*


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 09. 21. - 12:26:04 »
+1

Hosszú árnyék


2002. őszi szünet
to; Louis
elnyűtt gönc


Az egész bájos kis titkos kiruccanásunk egy csapás alatt változik át rémálommá. Nem szeretem a rémálmot, mert mindent beszennyez ami számomra kedves volt, és elveszi tőlem azokat, akik fontosak a számomra. Az ostrom előtti napokat juttatta eszembe, ahogy Fridát annyira megkínozták a Carrow testvérek, hogy belehalt, és utána egyesével veszítettem el a többieket is. Nem akartam m,ég egyszer átélni ugyan azt a fájdalmat. Nem akartam tehetetlenül kószálni a sötétben, miközben a barátaim, és a szeretteim eltűnnek melőlem. Erős akarok lenni, aki képes megvédeni másokat.
Most úgy érzem, hogy nem hagyhatom védtelenül Louise-t. Az anyja olyan dühösen néz végig rajtunk, mintha képes lenne engem megölni, csak azért, hogy elvegye tőlem Louise-t. Ettől a gondolattól megborzongok. Persze ont ilynekor nem jön erre egy auror sem, pedig tavaly még lépni nem lehetett tőlük, annyit járőröztek, össze-vissza. Érzem, hogy félek, hogy mellette Louise is fél, mégis ez ad erőt nekem, hogy szembe tudjak nézni az anyukájával. Nem vagyok különösebben bátor, sem erős, viszont mindent megtennék azokért, akik fontosan a számomra. Még anyát is képes lennék megvédeni, ha arra kerülne sor, akármennyire os haragszom rá folyton, csak mert nem ért meg engem. Összeszorított ajkakkal nézek Louise-ra, ahogy az arcát simogatja. Nem tudom megérte, hogy mi késztet rá valakit arra, hogy bántsa a gyerekét. Anya is csak kiabál meg hülyeségekkel fenyegetőzik.
Az anyja arról kezd magyarázni, hogy Louise már el van jegyezve. Ilyenkor örülök, hogy egyszerű varázslók a szüleim, és semmilyen nemesi származás nem csörgedezik az ereimben. Apa oldaláról a nagyszüleim egyszerű muglik voltak, akiknek zöldséges boltjuk volt. Anyánál pedig csak nagyanyám volt mugli. Kívácsni lettem volna, hogy a féltestvéreimben meg fog-e jelenni a mágia. Apa felesége nem is tudott óla, hogy varázslók vagyunk. Anya meg akármennyire is akarta, hogy a Minisztériumban dolgozzak, arra sosem kényszerített volna, hogy azzal jöjjek össze, akivel ő akarja. Hiába álmodott meg mellém, Snady elmondása szerint egy okos, Hollóhátas lányt.
– Az az eljegyzés részemről semmis. - lépet mellém Louise, és máris legyőzhetetlenebbnek hittem magam, amikor összefonta az ujjainkat. - Soha többé nem megyek vissza a Morrow ’ázba és veled sem akarok találkozni. Vedd el a pénzemet, mondd azt, ’ogy kitagadsz, nem érdekel. Itt vagyok boldog, ebben a pillanatban Jasonnel.
- Legszívesebben most megcsókolnálak - motyogom szerelmesen, megfeledkezve az előttünk álló ijezstő nőszemélyről, de ő még mindig nem tágít mellőlünk, és még jobban ingerültebb lesz.
– Mit képzelsz magadról? Ezért a kis sárvérűért képes lennél mindent felrúgni? Ez csak egy kamaszkori tévelygés. Elmúlik majd és el fogod foglalni a helyed a Soulier család élén, ahogyan azt apád mindig is akarta.
Érzem, hogy megborzongok. Annyira sajnálom, hogy Louise-nak ilyeneken kell kerezstülmennie, egyedül, nyáron, amikor nem voltunk együtt, azok a napok az anyukájával biztosan nem tartoznak a kedvencei közzé. Még nekem is nehéz anyát elviselni, pedig ő nem teljesen van bekattanva, csak félig. Szinte kiráz ettől a nőtől a hideg, de nem mutatom ki, hogy félek. Erősnek akarok látszani, hogy Louise is érezze, meg tudom védeni.
Hirtelen azonban minden olyan gyorsan történik, hogy le se tidom reagálni, csak azt, hogy Louise arcából csordogál a vér, és az anyja hosszú körmei véresek, aztán egy furcsa égésnyom izzik fel rajta, amit szinte fel se tudok fogni, hogy mi az, túlságosan elönt az indulat.
- Maga egy szörnyű ember! - mondtam, miközben megint Louise elé állok. felváltva cserélünk helyet, hogy egysmát védjük, de én most már nem fogyom hagyni, hogy elém kerüljön, és még jobban megsérüljön. Ismét a nő felé emelem a pálcámat és dühtől villogó szemekkel, a félelemtől és az indulattól reszkető kézzel ismét felemelem a pálcámat és a nőre fogom. - Csak árt Louise-nak! Maradjon tőle távol! Ventus! - mormogom, miközben egy heves széllökés indul meg Louise anyja felé. Iagzából csak lefegyverző bűbájt akartam ellene hazsnálni, hogy utána el tudjunk menekülni előle. De a dühöm másképpen gondolta, és csak utólag esett le, hogy én bizony megtámadtam egy nálam valószínüleg sokkal tapasztaltabb boszorkányt. Majd bocsánatot fogok kárni Louise-tól is, hogy nekiestem az anyukájának.
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 09. 26. - 17:29:24 »
+1

brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

Összerándult a gyomrom, ahogy anyám hangja átszelte a Roxmortsban megülő csendet. Egészen nyugalom volt azon az őszi délutánon, csupán anyám rikácsolása törte meg a békességet. A hangja úgy hasított át mindenen bennem, hogy azt hittem, nem fogok tudni újra szóhoz jutni sem, a mellkasom feszített, nem kaptam levegőt… remegő kézzel kapaszkodtam bele Jason pólójának szélébe. Reméltem, hogy erőt ad.
– Nem… nem fog elmúlni… – dünnyögtem, de a hangom gyengébb volt, mint korábban. Anyám pedig kegyetlenül elmosolyodott, mintha élvezné, mennyire kínlódok.
– De igen. Majd a nagybátyád gondoskodik róla, hogy kiverd ezt a koszos kölyköt a fejedből. Nem illik hozzád. Ezekkel az elnyűtt ruhákkal, meg a kócos hajával… – Közölte erőszakosan, de ahogy felém nyúlt, tettem hátrébb egy lépést. Ezzel kicsit hátrébb vontam Jasont is, hogy ne tudja bántani. Nekem őt meg kellett védenem… muszáj volt, hogy biztonságba tartsam, elég távol az anyám kegyetlenségei elől. Nem sikerült. Anyám gyorsabb volt.
Aztán lendült anyám keze, mintha azzal akarna megnevelni, hogy a körmei felszántják a bőrömet. Nyeltem egyet, vissza kellett tartanom a könnyeimet, hiába ültek meg ott a szemeimben. Fájdalmas, égő érzést hagyott maga után az ütése. Odakaptam a kezemet amitől csak még kellemetlenebb lesz az egész.
– Maga egy szörnyű ember! – mondta Jason és hirtelen elém állt. Az illata elnyomta a fémes, véres bűzt és a hangja… a hangja olyan férfias volt. Sosem láttam még ennyire erősnek és határozottnak. Hangosan, hörögve lélegeztem. Azt éreztem, menten pánikrohamot kapok. El akartam menekülni, elbújni anyám és Jason elől is. Senkinek sem kellett volna ilyen állapotban látnia engem. – Csak árt Louise-nak! Maradjon tőle távol! Ventus!
Jason hangjára összerezzentem. Észre sem vettem, hogy pálcát rántott. A Ventust szinte azonnal erős széllökés követte, ami hátrébb taszított anyám egyébként meglehetősen törékeny testét tőlünk. Láttam, hogy küzd ellene, ahogy elnéztem Jason válla felett… még a varázspálcáját sem tudta előkapni. Így hát, megragadtam a barátom kezét és berántottam az egyik sikátorba. Csak szorongattam az ujjait és vontam magam után addig, amíg a nagy rohanás végén el nem értünk a Roxmorts melletti erődket.
Az első fa törzsénél álltam meg. Bele kellett kapaszkodnom, hogy ne ájuljak el… majd lecsúszva a fa mentén, lehuppantam a porba. Aztán kiszakadt belőlem a sírás. Hangosan, zokogva rejtettem el az arcomat Jason elől a tenyerembe. Nem akartam, hogy ilyennek lásson, nem akartam, hogy miattam bántsák.
– Sajnálom… sajnálom… – Próbáltam levegőhöz jutni. A tenyeremet a mellkasomra szorítottam, ahogy felnéztem Jasonre. – Nem akarok tovább itt maradni… nem akarom, hogy megtaláljon… – motyogtam rekedten. Az egyik kezem kinyújtottam, hogy megérintsem Jason nadrágját és az ujjaim között dörzsöljem össze az anyagot.
– Bántott? – kérdeztem még mindig könnyezve.
Naplózva


Jason Bright
Hugrabug
*


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 10. 05. - 12:26:45 »
0

Hosszú árnyék


2002. őszi szünet
to; Louis
elnyűtt gönc


A szívem egyszerre remegett és dübörgött a mellkasomban, és szinte fel sem fogtam, hogy az előbb én támadtam. Ritkán harcolok, igazából  alegtöbb dologban ügyetlen vagyok. Mindenemet elhagyom, szétszórt vagyok és figyelmetlen, de most egyszerűen... nem engedhettem meg ezt magamnak, hogy béna legyek. Meg kellett védenem Louise-t, és erre az életemet is feltettem volna. Nem érdekelt hirtelen, hogy az a nő az anyja, csak azt láttam, hogy bántotta, és arra tudtam gondolni, hogy régen is biztosan bántotta. Ettől a gondolattól pedig őrültem mérges lettem.
csak a széllökés hangja rángat vissza kicsit  ajelenbe, és érzem, ahogy Loise húzni kezd maga után, én pedig hagyom magam, hogy elrángasson a bolt elől. Nem nézek hátra, mert nem érdekel az a nő, ahogy ott vergődik a földben. és tudom, hogy ez a világ nem olyan, mint az én álom világom. Tudom, hogy anya is ezt akarja velem megértetni, de én már láttam. Láttam az arcát. Ezért szeretem kifesteni a szavaimmal, amennyire csak lehet. Hogy kevsébé legyen olyan sötét és komor.
Egészen messzire futunk, mintha még mindig üldözhetne. Talán a Roxfortban nem jön utánunk. A fatörzsnél állunk meg, és én csak most érzem, ahogy elhagy az adrenalin, hogy mennyire rohadtul el vagyok fáradva a szaladgálástól.
– Sajnálom… sajnálom… Nem akarok tovább itt maradni… nem akarom, hogy megtaláljon… – megrázom a fejemet, és kissé lihegve, mint aki ötször lefutotta a maratont, nekitámasztom a hátamat a fának. Még a lábaim is zsibbadnak az őrült futás után, és próbálom az eszeveszett légzésemet szabályozni anynira, hogy ne öklendezzek a levegőhiánytól. A tüdőm is úgy ég, mint egy láncdohányosnak. Utálok futni, nincs is meg hozzá a normális fizikumom, de mindenhol jobb, mint annak a nőnek a közelében.
- Én se akarom.... de mihiért... mihiért shajnálhodh? - mondom nagy nehezen lihegve, és prüszkölök a végén, mint egy csataló. - Végül is, életem legjobb hajráhja vhoholth - vigyorodiom el haloványan, de többet egyelőre nem tudok szólni. Még az oldalam is szúr. Aztán sóhajtok egy nagyot, és kicsit összeszedettebben megint megszólalok. - Mekkore bénaság ez a futás. Bezzeg Forest Gump sosem fáradt el, pedig ő anynit futott, hogy haja nőtt és szakálla.
– Bántott? – kérdezi, miközben könnyes szemekkel a ruhámat dörzsölgeti. Megint fújok egy nagyot, és közelebb húzva magamhoz megölelem.
- Buta. Téged bántott, nem engem - dünnyögöm és az arcomat a hajába nyomom. MÉg egy kicsit én is remegek a sokktól, és próbálom Louise-t megnyugtatni. - Nem akarom, hogy még egyszer kezet emeljen rád. Nem engedem - modnom sokkal határozottabban a szavakat, mint amilyen amúgy szoktam lenni.
Az éjszaka sötét lepelként borul ránk, az erdő hangjai pedig nem is tűnnek olyan félelmetesnek az előző nő kiabálásához képest. Lágyan megcsókolom Louise könnyes arcát, és puha ajkát. csak egy kicsit akartunk kettesben lennni, és előttünk termett egy rémséges szörny. De persze a páncélos, gyáva lovag most megmenti szerelmét. Továbbra is ölelgetem és simogatom, egészen addig, míg meg nem nyugszik, majd sóhajtok egyet, és Roxmorts felé pillantok. Olyan sötétnek és komornak hatott az éjszakai sötétségben, mint egy kísértet város.
- Menjünk vissza a Roxfortba. Oda nem fog követni - kulcsolom össze az ujjaimat az övével.
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 10. 09. - 18:09:38 »
+1

brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

Még fel sem fogtam pontosan mennyit rohadtunk. Csak azt tudtam, hogy a lehető legtávolabb akarok lenni anyámtól, hogy ne bánthasson… hogy ne árthasson Jasonnek. Ő volt az egyetlen, akit meg akartam védeni, addig csak a saját fájdalmaim érdekeltek. Ismertem az anyámat, tudtam, képes lenne neki is kínokat okozni, mert hozzám mert érni, vagy mert éppen nem tetszik neki a képe. Ő mindig ilyen volt… azt hitte bármit megtehet az emberekkel és őrültségében ez csak tovább fokozódott. Azt már megszoktam, hogy engem addig kínoz, amíg a könnyeim nem folynak vagy amíg úgy nem gondolja, alaposan megnevelt. Másnap pedig, mintha semmi sem történt volna, egész egyszerűen imád.
– Én se akarom.... de mihiért... mihiért shajnálhodh? – kérdezte lihegve Jason, ahogy megtámasztotta a hátát a ház falánál. – Végül is, életem legjobb hajráhja vhoholth – Nem értettem egy szavát sem, de örültem, hogy elvigyorodik. Örültem, hogy hallom a hangját és nem zokog, ahogy én szoktam, mikor anyám a közelemben van. Nem akartam, hogy megutáljon emiatt. A legjobb valójában az lett volna, ha sosem ismeri meg az anyámat. –  Mekkore bénaság ez a futás. Bezzeg Forest Gump sosem fáradt el, pedig ő anynit futott, hogy haja nőtt és szakálla.
Csak bólintottam. Továbbra sem tudtam, hogy miről beszél… de ehhez hozzá voltam szokva. Szerettem, hogy magyaráz kifelé a maga kis világából és ebből még anyám sem tudta kitépni. Jason mesevilága volt az, ami megvédett engem is, ami helyre billentett minden más is. Ezért át belebújtam az ölelésébe és megszagoltam a nyakát. Az illata képes volt megnyugtatni annyira, hogy nem kellett már kapkodnom a levegőt és a szívem sem akart kiszakadni a mellkasomból.
–  Buta. Téged bántott, nem engem – dünnyögte a szavakat a tincseim közé. Csak lehunytam a szemeimet, hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon és kellemesen, melegen maszatolják össze Jason nyakát. –  Nem akarom, hogy még egyszer kezet emeljen rád. Nem engedem. – Csak ekkor vettem észre, hogy már egészen besötétedett, szinte éjszaka volt. Nem érdekelt, nem akartam visszamenni az iskolába.
– Én sem engedem, ’ogy kárt tegyen benned… – válaszoltam és belemarkoltam a ruhája anyagába, hogy még közelebb vonjam magamhoz. Szükségem volt erre, hogy teljesen meg tudjak nyugodni. Még éreztem, hogy a pánikroham ott kopogtat az ajtóban, de nem olyan hevesen. Csak hagytam, hogy csókoljon, öleljen és simogasson, míg kicsit össze nem szedem magam. Szükségem volt erre. Mérhetetlen módon.
–  Menjünk vissza a Roxfortba. Oda nem fog követni – kulcsolta össze az ujjainkat, de nem mozdultma. Sőt húztam rajta kicsit, hogy jöjjön vissza. Nem akartam a kastély falai közé kerülni.
– Ne… nem akarok ma visszamenni… – suttogtam és megfogtam mindkét kezét, felhúztam, hogy finom puszit leheljek az ujjaira. Kicsit ott tartottam az ajkaimat, hogy érezzem a melegségét. Csak szerettem volna hozzá bújni egy puha takaró alatt, nem elszeparálva egymástól külön-külön klubhelyiségben. Mióta náluk laktam a nyáron egyre nehezebben viseltem. – Kiveszek egy szobát a Fogadóban… nekünk… kérlek! – Ha belegyezett, már húztam is a megfelelő irányba, ha nem akkor néhány puha csókkal próbáltam meggyőzni.
Naplózva


Jason Bright
Hugrabug
*


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 10. 12. - 17:09:10 »
+2

Hosszú árnyék


2002. őszi szünet
to; Louis
elnyűtt gönc


Egy kicsit még a szívem a torkomban dübörög, miközben az oldalam továbbra is szúr és ég. talán nem kellett volna olyan nagyon elpunnyadnom, az utóbbi időszakban, bár sportos alkat sosem voltam. Lehet kviddicseznem kellett volna, hogy legalább menekülés szintjén ne haljak meg ha futni kell. Áldom a testem és az edrenalint, hogy legalább ha nekem nem megy a létfenntartás, akkor azok gondoskodnak a felől, hogy ne haljak oda random szaladás közben egy bokorba.
De most mindegy is volt, legalább jó messze kerültünk az anyjától. Lassan kezdett leesni nekem az a pár mondat, ami valószínüleg teljesen kikészíthette Louise-t. Sőt igazából egy kicsit együtt is tudtam vele érezni, hiszen nekem is egy rettenetesen akaratos és szigorú anyám van, aki mindent megtett, hogy olyan irányba tereljen, ami szerinte helyes volt, de... de ő nem ismert. Nem akart ismerni. Apa ismert ő tudta, hogy nekem mi az álmm és nem nevetetett ki. Talán Louise életében én vagyok az egyetlen támasza. Nem sokat bezséltünk a családunkról, a hátterünkről, el akartunk menekülni előlük, és a menedéket egymás közelében találtuk meg. Szerettem vona, ha az egész így marad, ha elvégzi ő is a Roxfortot és nem nyúlnak utánunk. Louise anyukájával valami nagyon nem volt rendben. Nagyon nem.
csak ölelem, ahogy tőlem telik, hagyom, hogy teljes erejéből a ruhámba markolva magához húzzon, hogy én is belélegezzem a kellemes illatát, hogy megnyugodjak,. Nem akarom elhinni azokat a szavakat, amik most a fülemben csengenek. Nem akarom, hogy Louise ne legyen velem a Roxfortban, nem akarom, hogy eltűnjön az életemből. Ettől annyira kétségbe esem, hogy legszívesebben kiabálni tudnék. teljes erőből, de nem teszem. Louise mellett erős akarok lenni.
– Én sem engedem, ’ogy kárt tegyen benned…
- Áh, bennem nem tud. Kilencvenes szintű páncélom van, meg varázsbotom, szóval kizárt - dünnyögöm inkább a hülyeséget, hogy talán egy kicsit megnyugtassam velük. Tudom, hogy szereti, ha olyanokat bezsélek, amit lehet nem is ért. Sosem köt bele, sosem piszkál, hogy lúzer vagyok, csak csillogó tekintettel figyel. Nekem pedig ez elég, hogy tudjam, nem beszélek fájdalmas dolgokat. Anyáéknak már fájdalmat okoztam és a nyáron Sandy-nek is. Elindulok a suli felé, de ő nem lép mellém, nem jön velem, lecövekelve áll, így visszafordulok felé és aggódó pillantással fürkészem az arcát.
– Ne… nem akarok ma visszamenni…  - felsóhajtok, és talán egy kicsit el is pirulok a csókjaira a kézfejemen. Örülök, hogy kicsit nagyon sötét van, és nem látszik annyira, milyen bénán idétlen fejet vágok erre. nehéz volt külön aludni, egyre nehezebben viseltem én is, ezért bele se mertem gondolni, hogymi lesz, ha már nem is fogok idejárni. El is hessegetem ezt  agondolatot, jó messzire. -  Kiveszek egy szobát a Fogadóban… nekünk… kérlek! - elmosolyodom, és csókot nyomok  apuha ajkaira, de egy kicsit nehezen idnulok meg, tartok tőle, hogy a sötétben ott vár még rá az anyja, hogy elragadja tőlem.
- És ha az anyukád megtalál? - kérdezem elbizonytalanodva, majd nagy nehezen sóhajtok egyet, hogy a Mérges BAnya Fogadója felé induljak meg, immárom nem rohanva, hanem csendesen sétálgatva. Sjanos a felhők eltakarják az eget így a csillagok sem rajzolnak magunk felé vicces formékat, de szorsan átkarolom, hogy melegen tartsam.
A fogadóban kicsit jobban biztonságban érzem magam, miután kivettük, és a kis szobában végre kettesben lehettünk. Közelebb vonom magamhoz, és forrón csókolom, miközben a furcsa rossz előérzetemet elnyomom, és csak kiélvezem Louise édes ízét az ajkain.
- Tiéd vagyok egész este.

A JÁTÉK MÁS HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 10. 11. - 03:11:10
Az oldal 0.113 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.