+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Abszol út
| | | |-+  Levendula Bájitalkereskedés
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Levendula Bájitalkereskedés  (Megtekintve 5580 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 19:44:48 »
0

Ruby Rider pennájából



Nincs időd összedobni egy bájitalt ami nagyon fontos lenne? Vagy egyszerűen csak kétbalkezes vagy bájitalok terén?
A Levendula Bájitalkereskedés nyitva áll minden olyan boszorkány és varázsló előtt, akinek gyorsan szüksége van egy-két nélkülözhetetlen bájitalra. A polcok itt mindig feltöltve várják a vásárlókat, előzetes egyeztetést követően pedig előre elkészítenek több adagot is az áhított keverékekből.
Naplózva

India Zayathri
Eltávozott karakter
*****


az Orákulum

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 01. 27. - 10:26:11 »
+2

Amber nyomában



to; Daniel

2002. január 27., hajnali fél öt


szett

Szélsebesen pattantak ki a szemeim, majd az órámra pillantottam, és láttam, hogy még csak hajnali négy óra van, de az ebben a helyzetben egyáltalán nem volt opció, hogy visszaaludjak...
Láttam, amit láttam, és cselekednem kellett. Türelmetlenül sodortam arrébb hát a takaróm, hogy a puha, meleg szőnyegre lépjek, majd nagyot nyújtózkodva felfrissítsem magam. Általában egy hosszabb napüdvözlettel kezdtem a napot, de erre most természetesen nem volt lehetőség.
Gyorsan magamra kaptam valami meleg ruhát, majd a szokásos reggeli tea-szeánszomat is elhagyva léptem a szobámban lévő kandallóba, hogy a hop-port elszórva és az úticélom világosan bemondva, egy minutummal később a Foltozott Üstben találjam magam, ahonnan egyenes út vezetett az Abszol Útra. Ebben a lelkiállapotban inkább eltekintettem a hopponálástól, nem akartam, hogy balul üssön ki... Máskor már előfordult ugyanis, hogyha zaklatottan próbáltam hopponálni, akkor eltévedtem, vagy iszonyatos szédülés kínzott, akár órákon át, és ezt most nem akartam megkockáztatni. Áldottam az eget, hogy egy szabad szombaton történik mindez, nem pedig hétköznap, amikor órám van. Persze akkor is igyekeztem volna segíteni, de akkor esélyesen csak bagoly útján tudtam volna közbe lépni, nem pedig személyesen.
A téglafalat türelmetlenül kocogtattam meg a megfelelő módon ébenfa pálcámmal, majd miután bebocsátást nyertem, teljes erőmből rohanni kezdtem a látomásbeli helyszín felé. Szerencsére hamar megpillantottam a Levendula feliratú cégért. Izgatottan odasiettem, és bekopogtattam az ajtón, de keserűen csalódnom kellett... Még túl korán volt, így az üzlet nem nyitott ki, és láthatóan senki nem is tartózkodott odabent.
A látomásban reszkető kislány még, vagy már nem volt itt... Térdemre támaszkodva fújtam ki magam, majd kiegyenesedtem és megráztam a fejem, hogy kicsit magamhoz térjek, és végigvegyem a lehetőségeket. Talán legjobb lenne, ha elmennék az aurorparancsnokságra... Igen... és bejelenteném nekik, hogy eltűnt egy vörös hajú, Amber nevű kislány, aki az édesapját kereste.
Talán a múltkori eset után most már kérdés nélkül hinnének nekem... Ha Miss Liu bent van, ő biztos azonnal segít is, ahogy mindig. Ahogy végiggondoltam mindezt, kicsit szórakozottan fordultam el a bolttól és nem néztem az orrom elé, ezért lehetett, hogy egyenesen beleütköztem valakibe. Az orrom fájdalmasan sajgott, mintha valami keménybe ütöttem volna, de egyelőre nem tudtam beazonosítani, hogy mi is lehetett az. Felnéztem az illetőre, akivel összekaramboloztunk, majd a vörös hajat és szakállat elnézve azonnal beugrott a felismerés. Talán épp ő az a bizonyos Apa, aki után a kislány olyan keservesen kiáltott a látomásban.
- Elnézést... - szólitottam meg, majd mély lélegzetet vettem és gyorsan kiböktem, ami a nyelvem hegyén volt.
- ...hogy csak így lerohanom, de... maga nem Amber apukája véletlenül? - tettem hozzá aggódóan. Egyáltalán nem izgatott, ha esetleg bolondnak néz, rengetegszer fordult már elő velem, volt időm hozzászokni. Most csak az számított, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy a kislányt megtaláljam, és ha ehhez az kellett, hogy egy vadidegen férfit leszólítok, csak azért, mert vörös a haja, és ő is szokatlanul korán sétál a kihalt Abszol úton, hát bántam is én. Jóval őrültebb dolgokat is elkövettem már azért, hogy segítsek a jóslatokban látottaknak.
Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 02. 01. - 08:54:01 »
+1



Amber nyomában
2002. január 27.
4:30
India


Idegesen rángattam magamra a ruhámat. Túl korán volt, odakint még a nap sem kelt fel, én pedig még csak villanyt sem kapcsoltam. Azon a kattogott az agyam, hogy mi történt ebben a három órában, amíg aludtam. Ambert lefektettem aludni, aztán még dolgoztam a nappaliban egy kicsit, míg egyórakor el nem nyomott az álom s inkább átsétáltam a hálóba. Akkor még egy pillantást vetettem az alvó kislányra és ott volt… határozottan láttam a tincseit, a kis kezét, ahogy magához öleli a nyuszi plüsst. Aztán felkeltem, mert kiszáradt a torkom s miután magamhoz vettem egy pohár vizet, visszatértem hozzá, csakhogy megnézzem nem rúgta-e le a takaróját… az ágy addigra üres volt. Csak a nevét mondogattam, remélve, hogy máshol van, elcsászkált a lakásban – na, nem mintha olyan hatalmas lenne – és válaszol. De nem jött válasz és nem volt a fürdőben, de még csak az én szobámban sem, hogy befoglalja a nagyágyat.
Átrohantam a nappalin, hogy felvegyem a sötétbarna szöveg kabátomat, a sálamat és belebújjak a cipőmbe. Nem különösebben figyeltem arra, hogy tökéletesen álljon rajtam minden, bár már tökéletesen benne voltak az ujjaimban a megfelelő mozdulatok. Amber mellett nem sok időm volt csinosítgatni magam. Csak felkaptam magamra a ruhadarabokat és már mehettem is után, mielőtt valami bajba sodorja magát. Túl eleven volt, szinte semmiben sem hasonlított rám, leszámítva az egyértelmű külsőségeket. Olyan volt, mintha a bátyámból lett volna egy csepp benne… az ő elevenségét láttam újra és újra felpislákolni benne.
Ez az. Elliot. Ő biztosan megtalálná, bár nem sok esélyt láttam rá, hogy hajnali négykor éppen fel tudnám zavarni egy bagollyal. Ezzel a gondolattal léptem ki a lakásból, hogy lerohanjak az utcára. Amber pontosan ismerte ezen a környéken a járást, innen csak egy pár lépés volt az Abszol út, ahova annyit vittem, hogy állatkákat nézzünk a kirakatba vagy éppen mesekönyveket keressünk neki. Tudta, hogyan kell arra menni, még sötétben is.
- Amber! – kiáltottam be a csendbe. Nem érdekelt, ha ezzel rengeteg embert felverek. Semmi sem számított, csak az, hogy megtaláljam Ambert. Persze az is megfordult a fejemben, hogy esetleg elrabolták… miért ne tették volna? Egy gyerek életével Elliotot is könnyebb zsarolni, főleg most, hogy elvileg ő is apa, még ha nem is viselkedett annak megfelelően. Ő sosem viselkedett semminek megfelelően, ezért hozta a nyakunkra ezt a sok problémát és ezért sodort életveszélybe mindenkit. Haragudtam rá, most már azért is, mert a lányom eltűnt.
Úgy rontottam be az Abszol út máskor forgalmas főútjára, hogy tudtam, előbb-utóbb muszáj lesz az aurorokhoz fordulni. Tudtam, hogy nem indítanák azonnal el a nyomozást, de bizonyára profibban olvasnak nyomot, mint mondjuk én.
– Elnézést… – úgy kaptam a mellkasomhoz, ahogy meghallottam a női hangot. Annyira bele voltam merülve a gondolataimba, hogy észre sem vettem, van rajtam kívül valaki más is az utcán. Nem is számítottam rá, hiszen hajnali fél öt volt körülbelül. – ...hogy csak így lerohanom, de... maga nem Amber apukája véletlenül?
Hogymivan. A nő felé fordultam most már teljesen, hogy megnézzem magamnak. Fel sem fogtam jó formán, hogy számomra ismeretlen, hogy sötét haja van, hogy feltűnő kabátot visel. Nem jutott el a tudatomig, csak közelebb léptem hozzá, mintha legalábbis ő rabolta volna el a lányomat és rá szegeztem a pálcát, amit egy pillanattal korábban rángattam ki a kabátom zsebéből.
– Ki maga? Mit tud a lányomról? – kérdeztem s tökéletesen meg voltam róla győződve, hogy a Rowle család egyik embere, aki elcsalta otthonról Ambert. – Mondja meg hol van, most azonnal!
Naplózva


India Zayathri
Eltávozott karakter
*****


az Orákulum

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 02. 13. - 09:57:57 »
+1

Amber nyomában



to; Daniel

2002. január 27., hajnali fél öt


szett

Sok mindenre számítottam, de arra azért nem, hogy az ismeretlen férfi egyből pálcát szegez majd rám.
– Ki maga? Mit tud a lányomról? Mondja meg hol van, most azonnal! - kérdezte fenyegetően, mire egyből kétszer olyan gyorsan vert a szívem. A fenébe is... Talán nem kellett volna rögtön így letámadnom, de hát úgy éreztem, nincs vesztegetni való időnk. Csak remélni mertem, hogy nem fog megátkozni, még mielőtt elmagyarázhatnám a helyzetet.
- Ssshh... Csak nyugalom.... - csitítottam halkan, felemelve két kezem, csupasz tenyereimet felé fordítva, hogy láthassa, mint valami suttogó a megvadult lónak, hogy visszaterelje zaklatott elméjét a helyes vágányra. Sötétbarna íriszeim magamra erőltetett higgadtsággal pillantottak az idegesen villanó kék zsarátnokokba. Még a kezeimet is felemeltem, csupasz tenyereimet felé fordítva, hogy lássa, nincs rejtegetnivalóm, nem ártó szándékkal érkeztem.
- Én a maga oldalán állok - tettem hozzá már kicsit hangosabban, megkockáztatva egy leheletnyi mosolyt, hátha ezzel is megenyhíthetem kicsit. - Látó vagyok... jelenleg a Roxfort jóslástan tanára - magyaráztam, bízva abban, hogy végighallgat. Talán a tanári állásom most nem tartozott szorosan a tárgyhoz, én mégis úgy éreztem, jobb lesz, ha ezt is hozzáteszem, hátha így jobban elnyerem a bizalmát.
Szerencsére állításomat bizonyítani is tudtam a zsebemben lévő megbűvölt érmével, amit tanárként Minervától kaptunk, s veszély esetén oda-vissza tudtunk jelezni vele az iskolában köröző auroroknak és tanároknak. Az érme tudata valahogy meg is nyugtatott kissé, hisz ha valóban komoly slamasztikába kerülnék, ezzel jelezhetem a bajt az illetékeseknek, akik azonnal rám is találnának. Az ébenfa pálca ugyancsak ott pihent a tágító varázslattal ellátott kabátzsebemben, s nem féltem volna használni azt sem, de távol állt tőlem, hogy elhamarkodott lépéseket tegyek.
- Azért jöttem ide, mert látomásom volt a lányáról... aki ebben a boltban az apját kereste - biccentettem fejemmel a bájitalkereskedés felé.
- Avagy keresni fogja... ezt nem tudhatom, azt viszont biztosan láttam, hogy jól van... Csak ennyi volt a látomásban - vallottam be őszintén, hisz könnyen lehet, hogy amit láttam, nem a jelent, hanem a jövőt tükrözte. Kezemet még mindig mellkas-magasságban tartva vártam ezután lélegzetvisszafojtva a reakcióját. Ugyan nem voltam profi legilimentor, látóként könnyedén le tudtam tapogatni az emberek erősebb érzéseit, így nem volt kérdés számomra, hogy a férfiban e pillanatban számos érzés kavarog: egyszerre érzett félelmet, aggódást és dühöt valami miatt, ami mind arra utalt, hogy a lányát keresi.
Bár első ránézésre nem tűnt vérszomjasnak, sajnos volt már elég keserű tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy nem mindenki az, akinek látszik...  Lehet, hogy tényleg rendes ember, de ha ő Amber apja, ahogy azt gondoltam, ebben az érzékeny lelkiállapotban könnyedén elveszítheti a kontrollt önmaga felett... A kétségbeesés kiszámíthatatlan tettekre sarkallhatja az embert, ezt jól tudtam.
Ryan is úriembernek tűnt, egy igazi gavallérnak, aztán mi lett a vége... Én sem néztem volna ki belőle, hogy a féltékenységtől olyan mértékben eszét veszti, hogy bezár az otthonunkba, és bántalmazni fog...
Nem engedhettem meg hát magamnak, hogy könnyelmű döntéseket hozzak ebben a kényes helyzetben, még akkor sem, ha az ösztöneim azt súgták, nincs valódi félnivalóm ettől az embertől.
Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 02. 16. - 08:57:14 »
+1



Amber nyomában
2002. január 27.
4:30
India


Rettegtem, hogy a lányomnak valami baja esett. Nem csoda, hogy az első személy ellen fordultam, aki megszólított. Na meg persze volt is valami gyanús abban, hogy valaki hajnali fél ötkor szólítja meg az embert az Abszol úton az eltűnt lányával kapcsolatban. Nem lepett volna meg, ha ez is a bátyám különös családi kapcsolatainak eredménye lett volna. Értett ahhoz, hogyan hozza ránk a bajt… és egyszer már a kezei közül ragadták el Ambert, éppen ezek az emberek.
Sokszor gondolkodtam azon, hogyan volt képes ezek után még visszamenni azokhoz az emberekhez. Behódolt lényegében az apjának, pontosan úgy, ahogyan anyánk nem akarta. Elliot viszont olyan könnyedén vett semmibe mindent, mintha nem is jelentettünk volna neki semmit. A házassága két évben is csak akkor nézett felénk, ha éppen Nathanielnek olyan kedve volt. Magától alig keresett, ha pedig mégis az sem sült el éppen fényesen.
– Ssshh... Csak nyugalom.... – válaszolt csitító hangon a nőt, ahogy felemelte a kezeit. Nem volt nála varázspálca, a hangja viszont furcsán békés volt. Egészen arra emlékeztetett, ahogy anyám ült az ágyam mellett, mikor rosszkedvem volt és próbált megnyugtatni.
Nyeltem egyet, de egyelőre nem engedtem le a felé szegezett pálcámat. Hunyorogva mértem végig, mintha valami gyanús jelet keresnék.
–  Én a maga oldalán állok – az arcán halvány mosoly jelent meg. Kedvesnek hatott, ami zavaró is lehetett volna… én viszont bájosnak találtam. – Látó vagyok... jelenleg a Roxfort jóslástan tanára.
Nem értettem, hogyan jön ez ide. Bár tény, hogy Elliot nagyobbik lányán kívül nem sok közöm volt a Roxforthoz, így fogalmam sem volt róla, éppen kik tanítanak ott. Csupán Reed Lancastert ismertem, Batsa férjét. Az összes többiről fogalmam sem volt. Ráaádsul Ambernek is még jó sok év volt a Roxfortig.
– Nem értem, mit… – kezdtem, majd nyeltem egyet. – Látta Ambert?– Kérdeztem értetlenül. Valahogy túl önzetlen volt, hogy csak ezért idejött. Már megtanultam, hogy a világ nem ilyen, hogy az emberek nagyon kis része önzetlen és segítőkész. Talán azért, mert mióta élek, azt láttam, ahogyan anyám bujkál, ahogyan őt bántják és a többi ember egyszerűen csak átnézett ezen. Sosem kaptunk segítséget. Apám és anyám álltak szemben egy egész családdal, akik el akarták pusztítani a puszta emlékét is annak, hogy a bátyám létezik. Ehhez pedig mindannyiunkat képesek lettek volna kiírtani.
– Azért jöttem ide, mert látomásom volt a lányáról... aki ebben a boltban az apját kereste – biccentette a fejét a bájitalkereskeséd irányába. Felnéztem a Levendula cégérére, tudtam, hogy ezt a helyet Amber jól ismeri. Nem csak azért, mert sokszor elmentünk mellette, ha az Abszol út környékén sétáltunk, hanem mert ide jártam eladni egy-két egyedileg készített keverékünket is. A lányomat is rendszeresen magammal hoztam és míg én lebonyolítottam az üzletet, addig ő a csillogó üvegeket nézte a polcon, szinte megbabonázva a bennük megülő, színes folyadékoktól.
– Avagy keresni fogja... ezt nem tudhatom, azt viszont biztosan láttam, hogy jól van... Csak ennyi volt a látomásban.
Valamiért megnyugtattak a szavai. Leeresztettem a pálcámat, és a tekintetem a barna szempáron pihent meg
– amik sötétben teljesen feketének hatottak. Mély levegőt vettem, hátha kicsit tisztulnak a gondolataim. A pálca közben vissza is került a kabátom zsebébe.
– Bocsánat. Nem akartam megijeszteni. – Mondtam csendesen és persze zavarba is jöttem szinte azonnal. Ez már rendszeres volt mondhatni, s ami ezzel járt… az is éppen kitörni készült. A szövegelés. – Tudja, mostanában elég sokféle alakkal volt dolgom és nagyon-nagyon féltem a lányomat tőlük. Annyiszor mondtam neki, hogy sose induljon neki nélkülem, ne rohanjon előre az úton… de most valamiért mégis kisétált az ajtón. Talán elfelejtettem a szokásos védőbűbájokat… nem tudom… – Sóhajtottam és remegő kézzel túrtam végig a hajamat. Nem tudtam hogyan tovább… hogy várjunk-e itt vagy egyszerűen csak járjuk be a környéket, hátha megtaláljuk. Még kabát sem volt rajta, odakint meg azért kellően hideg volt ahhoz, hogy könnyen megbetegedjen.
– Egyszer már elrabolták, szó szerint kirángatták a bátyám karjai közül. – Tettem hozzá magyarázatként, hogy értse a kirohanásaimat. – Maga mindig ilyen önzetlen?– Fakadt ki belőlem aztán a kérdés, ahogy közelebb léptem hozzá. Lepillantottam a barna szemekbe, mintha hazugság nyomát keresném benne. Mégsem ez volt az, amit először leszűrtem, hanem az, hogy milyen jó illata van.
Naplózva


India Zayathri
Eltávozott karakter
*****


az Orákulum

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 02. 19. - 10:17:42 »
+1

Amber nyomában



to; Daniel

2002. január 27., hajnali fél öt


szett

Mikor sikerült végre elmagyaráznom a helyzetet a férfinak, az láthatóan megnyugodott kissé, ezt legalábbis abból szűrtem le, hogy leeresztette a pálcáját, amit eddig fenyegetőn emelt rám.
– Bocsánat. Nem akartam megijeszteni - szólalt meg aztán, mire mélyet sóhajtottam. Olyan volt, mintha súlyos teher szakadt volna le a vállamról, ami most sokkal, sokkal könnyebbnek tűnt. Érdekes, ahogy az emberi test időről időre képes pszichoszomatikus tüneteket produkálni... bizonyos helyzetekben megismételve ugyanazt a fizikai érzetet, amit valamikor korábban éreztünk. Nem volt kérdés számomra, mikor éreztem életemben először a vállaimat feszítő kellemetlen érzést... akkor történt, amikor apám közölte velem, hogy 14 évesen férjhez fognak adni... s aztán Ryan jelenlétében is rendszeresen újra megismétlődött a zavaró érzés, mikor fenyegetőzött, vagy bántott. Örültem, hogy a feszítő érzés most ilyen hamar megszűnt, s hogy láthatóan nem voltam veszélyben már, mert nehezen viseltem volna el valami újabb traumát most, hogy olyan jól mentek a dolgaim. A Roxfortban nyugalomra leltem, a diákok érdeklődése, lelkesedése minden nap feltöltött, egészen másképp, mint amikor látóként praktizáltam Roxmortsban. Az is csodás időszak volt, persze, ha tudtam másoknak segíteni a látomásaimmal, de be kellett látnom, hogy a tanítás az én igazi utam. Sokkal nagyobb örömöt okozott, mikor láttam, hogyan nyílik ki egy diák jóstehetsége a szemem láttára, annál, mint amikor én osztottam meg látomásaimat idegenekkel. Természetesen a látomások nem szűntek meg, azóta sem... Szinte minden éjszaka, akaratlanul is beférkőztek tudatomba, hogy valami olyasmit tudjak meg a diákjaimról, vagy tanár kollégáimról, ami egyszer bizonyosan megtörténik majd velük... de hacsak nem életbevágó kérdésről szóltak, inkább nem osztottam meg a látottakat velük. A nyári incidensből elég sokat tanultam, mikor ösztönösen rázúdítottam egy mardekáros diákra, Teddy Jonesra, amit a testvéréről láttam, s mivel az akkor kifejezetten rosszul sült el, elhatároztam magam, hogy többé nem avatkozom emberi sorsokba, csakis akkor, ha életek forognak kockán. A ma éjjeli látomásomnál viszont éppen ez volt a helyzet... legalábbis én életbevágónak ítéltem meg, hogy egy ilyen fiatal kislány elveszett, és kétségbeesetten kiabál az édesapja után... Aki történetesen épp itt állt előttem, és egészen hosszasan magyarázkodott arról, miért támadt le az előbb ilyen vehemensen.
- Nincs semmi baj... megértem, hogy megijedt... Talán én is épp így reagáltam volna - rántottam meg a vállam. Szerettem volna megnyugtatni, láthatóan teljesen zaklatott volt, szinte remegett, s épp oly elveszettnek tűnt, mint a lánya, ahogy idegesen a hajába túrt, hogy legszívesebben megöleltem volna, hogy megnyugtassam. De természetesen ez nem lett volna helyénvaló.
– Egyszer már elrabolták, szó szerint kirángatták a bátyám karjai közül. Maga mindig ilyen önzetlen? - tette fel a váratlan kérdést, amire egyáltalán nem számítottam
- Nagyon sajnálom, hogy ilyen szörnyűséget kellett átélnie... Remélem, hogy ezúttal nem elrablásról van szó! - feleltem én is kissé aggódóan. - Nem hiszem, hogy az átlagosnál önzetlenebb lennék, szerintem bárki megtenné ezt a helyemben, aki szereti a gyerekeket... - tettem hozzá kissé elpirulva, hisz a felvetésemből arra lehetett következtetni, hogy nekem is van gyerekem, csakhogy ez legnagyobb fájdalmamra mégsem volt így.
- Na de ne vesztegessük az időt! Maga szerint hol érdemes még keresni Ambert? Váljunk szét, vagy maradjunk együtt? - kérdeztem lágy hangsúllyal, hogy ölelés helyett legalább szavaimmal enyhítsem szorongását kissé.
- Bennem az is felmerült, hogy talán célszerű lenne az aurorparancsnokságot is bevonni a keresésbe... - osztottam meg vele korábbi gondolatomat, megnyugtatónak szánt pillantással fúrva sötétbarna íriszeim az övéibe, amik  - kissé jobban elmerülve bennük - épp olyan árnyalatban játszottak, mint a viharos óceán szilaj hullámai.
Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 02. 26. - 09:22:17 »
+1



Amber nyomában
2002. január 27.
4:30
India


Szép lassan megült a családunkon a Rowle-átok, amit a bátyám hozott be a családba. Talán ezért is lettem olyan paranoiás, hogy egy látszólag ártatlan nőre fogjak varázspálcát, szinte azt várva, hogy megtámad és azt mondja, megöl, mert Elliot bátyja vagyok. Mégis, néhány mély lélegzetvételt követően, leengedtem a karomat, a pálca immáron a testem mellett kapott helyet. Aztán jött a magyarázkodás. Egyelőre túl izgatott voltam és túl korán volt, hogy elkapjon az idegességemre jellemző szóáradat... de éreztem, ahogy ezer meg ezer gondolat várakozott valahol minden gondoaltom mögött.
- Nincs semmi baj... megértem, hogy megijedt... Talán én is épp így reagáltam volna. - Mondta vállrándítva, mintha nem is jelentett volna semmit, hogy fenyegettem.
Remegve túrtam át a hajamat, remélve, hogy ez majd megnyugtat... bár a lelkem inkább vágyott volna egy pohárka lángnyelvre. Apám is mindig azzel nyugtatta magát, ahogyan Elliot is. Csakhogy én mindkettejükhöz képest nyugodt és szabályszerű voltam, tudtam, hogy az alkohol nem oldaná meg ezt a helyzetet, hiába éreztem volna olyan szívesen a nyelvemen a kellemes marást, a forró égetést a nyelőcsövembe, ahogy átmelegíti az egész testemet. De nem. Nem volt szabad, most csak Amber számított, aki valahol London utcáin lehetett, fázhatott... remélhetőleg ezt leszámítva sértetlenül. Alig vártam, hogy magamhoz öleljem és megnyugtassam.
- Nagyon sajnálom, hogy ilyen szörnyűséget kellett átélnie... Remélem, hogy ezúttal nem elrablásról van szó! - Szólalt meg újra. - Nem hiszem, hogy az átlagosnál önzetlenebb lennék, szerintem bárki megtenné ezt a helyemben, aki szereti a gyerekeket...
Mélyen szívtam be a levegőt, majd ugyanolyan hosszan fújtam ki. A szemem is lehunytam egy pillanatra, hogy a hangom ne egy remegő hanghalmazként törjön ki. Margaret sírjánál állva annyiszor ígértem meg, hogy vigyázok a lányunkra... erre éppen mellőlem tűnt el a házból.
- Vannak gyerekei? - kérdeztem vissza, nem mintha közöm lett volna hozzá. Nem is ismertem, a nevét sem tudtam, csak azt, hogy a Roxfortban tanít. Megköszörültem a torkomat és kezet nyújtottam felé. Akármilyen rossz is a helyzet, egy kis udvariasság megfér. - Bocsánat, kicsit szétszórt vagyok... Daniel O'Mara vagyok. - Mutatkoztam be, de most nem futott mosolyra. Nem, sőt a válla felett el is néztem, hátha felbukkan a lányom valahol a környéken.
- Na de ne vesztegessük az időt! Maga szerint hol érdemes még keresni Ambert? Váljunk szét, vagy maradjunk együtt?
Igaza volt. Lassan bólintottam, még mindig az aggodalom súlya alatt, kicsit zavartan pislogva ide-oda.
- Csak az Abszol utat ismeri, legfeljebb a környékbeli utcába térhetett be... remélem nem a Zsebpiszok közbe... - Akadozva fújtam ki a levegőt, ahogy az aggodalom remegésként futott végig az arcomon. Csak ezután pillantottam visssza a sötét szemekbe, figyelve azok csillogását a hajnali szürköletben. - Jobb lenne együtt maradnunk, azt hiszem. Több szem, többet lát. - Tettem hozzá és végig simítottam a szakállamon. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ez, de hát nem tudtam egész egyszerűen józanul gondolkodni. Minden idegszálamat Amber és a szörnyűségek kötötték le, amik történhettek vele.
- Bennem az is felmerült, hogy talán célszerű lenne az aurorparancsnokságot is bevonni a keresésbe... - Nem szakítottam el a tekintetem tőlük. Csupán lassan bólintottam, ebben igaza volt. Végül is ott van Irene, az unokatestvérem, aki bizonyára sokkal többet tudna hozzá tenni a helyzethez, mint én.
- Először nézzünk körbe a környéken. Az aurorok csak huszonnégy óra elteltével kezdenek nyomozni. - Válaszoltam aztán és intettem, hogy kövessen, én pedig elindultam a macskaköves úton. Reméltem, hogy Amber nem új felfedezéseket próbált keresni, hanem egész egyszerűen a megszokott városrész felé jött. Ide tudta az utat, ismerte az üzleteket... hacsak nem elrabolták.
- Imádja a kirakatokat nézegetni.. - mutattam az egyik irányába, nem is figyelvem ilyen üzlet az. - Olyan, mint az anyja volt...
Naplózva


India Zayathri
Eltávozott karakter
*****


az Orákulum

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 03. 06. - 11:11:54 »
+1

Amber nyomában



to; Daniel

2002. január 27., hajnali fél öt


szett

- Vannak gyerekei? - hangzott el a kérdés, ami egyszerre mart a szívembe és öntött el fájdalmas reményekkel... Tettethettem volna az érzéseimet, de jelen pillanatban nem akartam erre energiát pazarolni, így rövidre fogtam a választ.
- Nincsenek... sajnos - feleltem szomorú hangszínen, fájdalmasan csillogó szemmel. Tudtam, hogy nem is ismerjük egymást, nem önthetem rá a fájdalmamat, és nem is akartam, de a megjátszás most egyszerűen nem ment volna. Annyiszor adtam már elő másoknak, akik rákérdeztek erre, hogy tökéletesen jól megvagyok én gyerek nélkül, a tanítás miatt már-már olyan, mintha anya lennék, hisz számos tinédzser fejlődéséhez járulok hozzá nap, mint nap, a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy amit felelek, csak szemenszedett hazugság... a fájdalmam elkendőzése. De most, ebben a váratlan helyzetben, hajnalban, itt, a kihalt Abszol úton, nem volt erőm színlelni ennek az idegen férfinak.
- Bocsánat, kicsit szétszórt vagyok... Daniel O'Mara vagyok - aki orvosolta a helyzetet, és észbe kapva bemutatkozásra nyújtotta a kezét.
- Örvendek Daniel, India Zayathri vagyok - ráztam vele kezet finoman mosolyogva, de még mindig kicsit zaklatottan. Nem tudom, miért, de a kislányról látott akaratlan látomás elindított bennem valamit... a saját szökésem pillanatai jelentek meg elmém kivetítővásznán, párhuzamosan a valósággal. Fel tudtam volna sikítani, amiért engem olyan helyzetbe sodortak akkoriban a szüleim... amiért el kellett hagynom a nővéremet a legkiszolgáltatottabb helyzetben, ami csak létezik, amikor férjhez ment, és szüksége lett volna rám... s amiért azóta nem hogy nem mehettem vissza Új-Delhibe, de még álnéven is voltam kénytelen élni.
A késztetés, hogy megmentsem ezt a kislányt, megtaláljam, és visszavigyem az édesapjának, hirtelen nem csak róla, hanem rólam is szólt. A bennem élő elveszett kislány kereste rémülten a családját... Éreztem, legbelül éreztem, sőt, tudtam, hogyha sikerül visszajuttatni őt a szeretteihez, azzal valami rejtélyes oknál fogva én is jobban leszek...
- Csak az Abszol utat ismeri, legfeljebb a környékbeli utcába térhetett be... remélem nem a Zsebpiszok közbe... - mondta Daniel rettegve. Tökéletesen át tudtam érezni a rettegését. Csak egyetlen egyszer jártam a Zsebpiszok közben, amikor a Ryannel közös otthonunkból akartam megszökni, és úgy gondoltam, talán az az egyetlen hely, ahol nem keresne...
Igazam lett, Merlinnek hála, valóban nem keresett... Faith egyik ismerősénél húztam meg magam pár napig, mielőtt találtam egy jobb rejtekhelyet, jó messze Londontól....
A rettegett múlt jeges fuvallatként suhant át rajtam, így hirtelen összébb húztam magamon a kabátomat, mint aki fázik. Hogy a valóságban is erősen fújt a szél, nem csak az én lelkivilágomban, azt  abból állapíthattam meg, hogy az utcán néhány levél és szemétdarab hirtelen megiramodott.
- Jobb lenne együtt maradnunk, azt hiszem. Több szem, többet lát - tette még hozzá a férfi, aki azt is javasolta, nézzünk körül a környéken, mert az aurorok csak egy nap múltán kezdik el keresni.
- Igaz, ezt el is felejtettem - bólintottam határozottan. - Rendben, induljunk! - mondtam elszántan, majd megindultam a nyomában a kísértetiesen néma úton. Reménykedve pillantottam jobbra, balra, hátha megpillantom a kislányt valamelyik kirakatban, de egyelőre nem láttam senkit. Daniel szavai jártak a fejemben, hogy a kislány épp olyan, mint az édesanyja... Mérhetetlen részvét fogott el a kislány és édesapja iránt, amiért nélkülözniük kell azt a bizonyos nőt, akiről e pillanatban még semmit sem tudtam, de Daniel lágyuló hangszínéből, amikor őt említette, úgy ítéltem meg, hogy csodálatos ember lehetett. Tettem pár lépést, majd váratlanul fájdalom hasított az elmémbe, és meg kellett állnom. Egyik kezemmel megtámaszkodtam a legközelebbi dologban, ami azt hiszem, Daniel karja lehetett, majd önkéntelenül megszorítottam. Becsuktam a szemem, és erősen koncentráltam arra, amit látok. Törött kirakatüveg, egy sérült, vérző bagoly, a földön feküdve, majd egy kislány sikolya, aki aggódón hajol le a madárért, hogy aztán felemelve, szorosan magához szorítsa, és dédelgesse. A barna íriszek ebben a pillanatban pattantak ki.
- Egy sérült bagollyal láttam.... talán... Uklopsznál lehet! - szólaltam meg izgatottan, biztatón pillantva Daniel kék szemeibe.
Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 03. 13. - 16:14:31 »
+1



Amber nyomában
2002. január 27.
4:30
India


Furcsa volt. Nehezen hittem el, hogy valóban nincsen gyereke... amilyen aggodalommal állt hozzá a helyzetemhez, na meg empátiával, már-már komolyan azt hittem, ő is anya. Szinte megszoktam, hogy az emberek önmaguktól nem kedvesek, ha csak nincsen valamiféle indítékuk rá. De talán, ha az ember olyan családdal van megáldva, mint én, előbb-utóbb gyanakvó lesz. Egy testvér, aki minden bajt hazahoz, egy anya, aki az életét áldozta mindannyiunkért... egy apa, aki próbálja összetartani a családot, de nem tud nemet mondani a saját neveltfiának, pedig csak azzal menthetnénk meg magunkat igazán.
- Örvendek Daniel, India Zayathri vagyok - mutatkozott be. Próbáltam a nevét ízlelgetni, gyönyörű volt és különleges... pontosan úgy, ahogyan ő. Bár ebben a furcsán sötét, korai órában alig-alig tudtam kivenni a vonásait. Még túl korán volt ahhoz, hogy ne uralkodjon az ezüst hold fénye.
- Gyönyörű... - csúszott ki az ajkaimon. Éreztem, ahogy a zavar azonnal végig gyűrűzik a gerincemen, hideg simítás formájában. Féltékenységet éreztem, akárhányszor hallottam Elliotot ilyen könnyen kimondani a gondolatait. Engem viszont ez zavarba hozott. A saját hangomon hallani a kéretlen bókot... - Elnézést, tudja csak... kicsit elragadtattam magamat. Ha ideges vagyok, mindenféle dolog kicsúszik a számon. Mármint, nem úgy értem, hogy nem gyönyörű... csak... - Magyaráztam, megint belegabalyodva a saját gondolatmenetembe. Ilyenkor pedig, ahogyan most látszott is, szóömlésben valósult meg.
Ezt persze az váltotta ki, hogy még mindig remegtek a térdeim, a kezem is, ahogy ujjaim végig simítottak a vörös szakállamon. Egyértelműen látszott rajtam az idegesség, az aggodalom és a pánik furcsa egyvelege. Ha Margaret látná, mennyire rossz apa lettem... mennyire nehezen kezelem az egész szülőhelyzetet. Hiába hitettem el a családdal, hogy ez az életem, az apaság, valójában küzdöttem. Nem tudtam anyát adni a lányomnak, de pótolni nem tudtam a hiányát. Ahogy nőtt, egyre nehezebben viselte, hogy nincs előtte női példa.
Mindenesetre, nem akartam elszakadni Indiától. Meglehet, hogy azért, mert körbe lengte a málnaillat. A kedvenc illatom, amit nyaranként éreztem odahaza, mikor anyám kora reggel kiment leszedni a pirosas színű gyümölcsöt. Pedig azt hinné az ember, hogy az Abszol útra jellemző, időnként rothadó bűz elnyom mindent. Ezt azonban nem tudta.
- Igaz, ezt el is felejtettem - jött a válasz a megállapításomra. - Rendben, induljunk! - A hangja elszántabb volt az enyémtől, ami inkább hatott pániknak. Így hát sétáló alakunk hamarosan beleveszett az Abszol út csendjébe. Még mindig furcsa volt ilyen néptelenül járni a kirakatok között. Megszoktam az itteni tömeget.
- Látott még valamit, ami segíthet, hogy merre menjünk? - kérdeztem. Simán lehetett, hogy bármi olyan jelent meg a látomásában, ami  hasznos lehet. Meg kellett próbálnom úgy gondolkodni, logikusan, ahogy szoktam, ha nem ül meg rajtam a pánik. Csakhogy a szívem nem akart nyugodni továbbra sem.
-  Egy sérült bagollyal láttam.... talán... Uklopsznál lehet!
Csak bólintottam és kicsit gyorsabbra is vettem a lépteimet.
- Gondolja, hogy állatot akarna menteni? - kérdeztem, de ahogy felsejlett az Uklopsz cégére, mintha láttam volna egy apró árnyat, s mintha huhogást is hallottam volna. Talán csak a szemeim kápráztak, mert nem hallotttam a szokásos "apa!" felkiáltást azon a kedves, éles kis hangon. Ráadásul ezen a részen a világítás sem működött az utcán. Egészen sötét volt éppen az üzlet előtt.
- Amber? - kérdeztem aggódva. - Amber!
Hüppögés. Azonnal felismertem a sírását, amivel annak idején egy játékmacit síratott. De nem szólalt meg, csak hüppögött.
- India, ez ő... - Mondtam és megragadva a nő csuklóját, gyorsabbra kapcsoltam a lépteimet. Amber ott ücsörgött az épület előtt. A lábaira fektete egy bagoly volt. - Amber...
- Apa... levelet hozott neked és bibis lett... - motyogta és hüppögve felnézett a mellettem álló nőre. Láttam, ahogy a sötétben megcsillant a szeme a könnyektől. - Apa gyógyítsd meg... - Zokogott fel. A bagoly huhogott egyet.
Leguggoltam el. Az ujjaim végig siklottak India kezén. Hihetetlen volt, hogy ez a nő ilyen sokat tudott segíteni nekem, hogy... neki köszönhetem, hogy megtaláltam a lányomat. Pedig olyan gyorsan meglett, olyan egyértelműen, még is hálával néztem rá, ahogy átvettem a baglyot Ambertől.
- Esetleg, felemelné Ambert? Vigyük haza minél gyorsabban... és meghívom reggelire. - Tettem hozzá, remélve, hogy elfogadja az ajánlatot.
Naplózva


India Zayathri
Eltávozott karakter
*****


az Orákulum

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 03. 18. - 20:52:41 »
+1

Amber nyomában



to; Daniel

2002. január 27., hajnali fél öt


szett

- Gyönyörű... - reagált teljesen váratlanul Daniel a bemutatkozásomra. Láttam rajta, hogy roppant mód zavarba jött, és még mielőtt  bármit is mpndhattam, vagy akár gondolhattam volna, magyarázkodni kezdett. - Elnézést, tudja csak... kicsit elragadtattam magamat. Ha ideges vagyok, mindenféle dolog kicsúszik a számon. Mármint, nem úgy értem, hogy nem gyönyörű... csak... - habogott idegesen, és én nem tehettem róla, de lágyan elmosolyodtam a szavaira.
- Ó, ugyan... megértem, hogy össze van most zavarodva... - feleltem előzékenyen, de azért mégsem akartam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a bókot. Persze nem tudhattam, hogy a dicséretet a nevem vagy a megjelenésem váltotta ki, de akárhogy is volt, úgy éreztem, akkor is az az udvarias, ha nem hagyom szó nélkül.
- És köszönöm... - tettem hozzá udvariasan, csak így, röviden, majd elraktároztam magamban az érzést, amit ez a szó kiváltott belőlem. Nem is tudom, mikor fordult elő utoljára, hogy valaki így, közbetlenül szépet mondott nekem... Ez... olyan elfeledett dolog volt, ami érthető módon megmosolyogtatta a lelkemet, most, hogy megtörtént.
Persze Ryan kezdetben folyton azzal jött, hogy mennyire egzotikus és szép vagyok a szemében, és a tenyerén hordozott, hogy levegyem a lábamról. Drága ajándékokkal és nagyszabású gesztusokkal igyekezett meghódítani, amik persze jól is estek, de valójában koránt sem ezért szerettem belé. A humora és a férfias kisugárzása volt az, ami megfogott, na és a kedvessége... amiről sajnos hamar kiderült, hogy minden volt, csak őszinte nem. Az úriember ügyesen alakított álcája mögött sajnos botor módon nem vettem észre, hogy milyen kegyetlen lélek is lakozott... Vagyis észleltem a jeleket, csak nem akartam tudomást venni róluk, és mire végleg szertefoszlott a gondosan felépített rózsaszín köd előttem, már késő volt. Hatalmas küzdelem árán tudtam csak megmenekülni tőle, de ez szerencsére már a múlt homályába veszett... A jelen valaki másnak, egy Amber nevű kislánynak a megmentéséről szól, akivel kapcsolatban épp most talált meg egy újabb látomás.
Láttam Danielen, hogy mennyire izgatottá vált, amikor megosztottam vele az újabb információkat.
- Gondolja, hogy állatot akarna menteni? - tette fel a kérdést az aggódó édesapa, mire csak egy bólintással volt időm válaszolni, mert Daniel céltudatosan megragadta a karomat és maga után húzott. Ekkor már én is hallottam a síró hangot, amire ő már előtte felfigyelt,
- India, ez ő...
Szavaira a szívem a torkomban dobogott és a tőlem telhető leggyorsabban igyekeztem őt követni, bár ez nem volt annyira egyszerű, mert Daniel jóval magasabb volt nálam, és alig tudtam tartani vele a lépést. Szerencsére a bagolyszalon már nem volt messze, így megszaporáztuk a lépéseinket, és elértük végre szegény kislányt, aki a bolt előtt ücsörgött, egy bagollyal.
- Apa... levelet hozott neked és bibis lett... - szólalt meg a vörös hajú kislány, aki olyan szívbemarkolóan nézett rá ebben a pillanatban, hogy majd elsírtam magam én is. Daniel elengedte a kezem, és leguggolt a kislányához, én pedig egy pillanatra odébb húzódtam, hogy ne zavarjam meg őket.
- Apa gyógyítsd meg... - kérte zokogva, mire Daniel átvette tőle a baglyot, és én nem tehettem róla, muszáj volt közelebb lépnem a kislányhoz, hogy szorosan átöleljem őt... Reméltem, hogy nem húzódik el tőlem... ha engedte, hogy megöleljem, lágyan simogatni kezdtem gyönyörű, vörös haját, hogy ezzel is nyugtatni tudjam őt, majd halkan a fülébe súgtam: - Ssss.... Minden rendben lesz.... Csak remélni tudtam, hogy igazat mondok, és ha nem is Daniel, de egy medimágus meg tudja menteni a baglyot...
Az édesapja ezután szólalt meg ismét:
- Esetleg, felemelné Ambert? Vigyük haza minél gyorsabban... és meghívom reggelire - hangzott el a kéréssel járó invitálás, mire mosolyogva bólintottam, és kigomboltam a kabátomat, hogy azzal is melegíteni tudjam majd őt.
- Hogyne... Máris... Megengeded Amber? - kérdeztem, s ha a kislány beleegyezett, hát felkaptam a karomba, és dédelgetve magamhoz öleltem, bő kabátommal két oldalról betakargattam, akár egy kisbabát. Persze ő már sokkal nagyobb volt, de a jógának köszönhetően egész erős voltam, így elbírtam a súlyát.
- Az a reggeli meg csodásan hangzik.. Szóval mutassa az utat, és mi követjük! - fordultam megkönnyebbült pillantással Daniel felé.
Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 03. 26. - 17:08:46 »
+1



Amber nyomában
2002. január 27.
4:30
India


Furcsa... furcsa, mennyire megható tud lenni az, mikor az ember gyerekével ilyen jól bánnak mások. India kedvesen húzta magához a földön ücsörgő Ambert, aki addigra már egészen vacogott a hidegtől. A bagoly szárnya sérült volt, éreztem, ahogy megemeltem s láttam, milyen torz alakban tartotta. Úgy kellett fogni, hogy ne okozzak neki még több fájdalmat, így én nem tudtam a kislányomért nyúlni.
- Meggyógyítom, kicsim. Ígérem. Ő itt India, egy barátom, aki segített megkeresni téged... titeket... - Suttogtam bele a fagyos hajnali levegőbe. Közben Amber egészen a nőhöz simult és hagyta, hogy az ujjai a vörös tincseket simítsák végig. Gyengéd mosoly ült ki az arcomra.
-  Ssss.... Minden rendben lesz.... - ígérte neki a nő. Már nem nevezhettem ismeretlennek, itt volt, segített. Láttam, ahogy a lányom átkaroja a nyakát. Tényleg nagyon fázhatott, ha ilyen bátra bebújt egy idegen karjai közé. Elég félős gyerek volt. Főleg az anyja nélkül.
- Szia India néni- köszönte máskor dallamos, most inkább vacogós hangján. - Jó illatú a hajad. Anyukámé is ilyen volt. - Mesélte lelkesedéssel, ujjaival a sötét tincseket kezdte pödörgetni, talán éppen azon gondolkodva, hogy mennyire megfésülné. Állandóan férfiak vették körbe, így jobb híjján Elliotot fésülgette és vele játszott hercegnőset... bár nem sok esélye volt erre sem, mióta megromlott a kapcsolatom vele. A bátyám túl vad volt, sokszor rossz példát mutatott neki, így egyre inkább igyekeztem távoltartani magunkat tőle.
- Hogyne... Máris... Megengeded Amber?
Amber nem is válaszolt, csak még jobban kapaszkodott fel Indiára. Így megindulhattunk szép lassan hazafelé. A bagoly közben erőtlenül huhogott a kezeim között, jelezve, hogy nem sok erő maradt benne. Talán baleset érte útközbe, talán tényleg csak neki repült az ablaknak.
- Az a reggeli meg csodásan hangzik.. Szóval mutassa az utat, és mi követjük!
Elmosolyodtam a válaszra. Az én gyomrom máris korogni kezdett, pedig nem szoktam ilyen korai keléshez. Általában hat körül ébredtem fel, hogy mielőtt dolgozni megyek, legyen időm reggelit készíteni a lányomnak, aztán elvihessem ahhoz a kedves idős hölgyhöz, aki általában vigyázott rá. Ha ő nem ért rá, Nathaniel Forest nevelőanyja állt szolgálatba... megható örömmel tette meg mindezt.
- Ne is mondja, már éhen halok. - Válaszoltam, de persze zavarba jöttem. Hirtelen mellkason vágott, hogy belerángattam egy vadidegent a családi dolgainkba. Egyértelműen láthatta, hogy gondjaim vannak a gyerekneveléssel. Nem csak azért, mert képtelen voltam pótolni a feleségemet. Ahogy Amber nőtt egyre kevésbé tudtam irányítani. Önfejű és makacs volt. Igazi, O'Mara. A lehető legtávolabb állt mindez tőlem. - Mi lenne, ha tegeződnénk? - Próbáltam lazának tűnni.
Könnyen elértük a házat, nagyjából öt perc sétára volt az Abszol úttól. Ez a rövidke séta elég is volt Ambernek ahhoz, hogy elaludjon India karjaiba. Így hát, előre engedtem őt és a kislányomat a lépcsőházben. Rögtön az első ajtó jobbra volt az én lakásom. Az ajtó egyszerű, sötét fa volt, amint ott díszelgett egy aranytáblán: "Daniel & Margaret O'Mara." A pálcámat a kilincshez érintve, kattanással nyílt a zár és magától tárult fel az ajtó.
- Csak utánatok. - Mondtam és a baglyot azonnal le is tettem a nappali fotelébe. Nem igazán volt előszobánk. Aki belépett, azonnal a nappaliban találta magát, a kényelmes, meglehetősen kicsi kanapéval, a két fotellel, a hatalmas könyvespolcokkal és az ablakban várakozó virágokkal. Innen jobbra kapott helyett a konyha, az is elég kicsi volt. S szemben egy rövid folyosóról nyílt a két hálószoba, na meg a fürdő.
- Átveszem. - Nyúltam Amberért. - Elviszem aludni. - Tettem hozzá és el is tűntem egy pillanat erejéig az egyik szobában. Aztán, becsukva magam mögött az ajtót tértem vissza. - Kérsz egy kávét?
Naplózva


India Zayathri
Eltávozott karakter
*****


az Orákulum

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 04. 03. - 10:21:22 »
+1

Amber nyomában



to; Daniel

2002. január 27., hajnali fél öt


szett


Egy részem tartott attól, hogy Amber nem akarja majd, hogy a karomba vegyem és én vigyem haza. Érthető lett volna, hisz mégiscsak most látott életében először, idegen voltam számára, na és ha ez nem lett volna elég, komoly megrázkódtatáson eshetett át.
Teljesen jogos reakció lett volna a részéről, ha nem engedte volna, hogy hozzáérjek, de szerencsére nem így történt... Ahogy átöleltem, éreztem, hogy szorosan hozzám bújik. Teste reszketett, és én erősen aggódtam miatta, nehogy megfázzon és beteg legyen.
- Szia India néni. Jó illatú a hajad. Anyukámé is ilyen volt - szólalt meg vacogva. Szavai megleptek és megmelengették a szívemet, hálásan mosolyogtam vissza rá.
- Kedves vagy - feleltem, majd felkaptam a karomba gyorsan, hogy aztán a melegen bélelt kabátommal enyhítsem reszketését, amennyire lehetséges, míg el nem érünk a házukig. Tempósan indultam meg Daniel nyomában, aki mint bevallotta, szintén elég éhes volt már.
- Mi lenne, ha tegeződnénk? - kérdezte meg útközben tőlem, mire mosolyogva bólintottam.
- Rendben.
Magam is úgy véltem, hogy egy ilyen kaland után kézenfekvőbb lenne tegeződni, még akkor is, ha nagyon rövid ideje és csak nagyon kicsit ismertük egymást. Merlinnek hála Danielék nem laktak messze, hamar odaértünk a házhoz. Talán csak öt perc lehetett az út, de Amber addigra elszundított a karjaimban. Szegény kislány, biztosan nagyon kimerült ez után a sok izgalom után... Hogy retteghetett... hisz nem tudhatta, az édesapja megtalálja-e egyáltalán. Na és közben még a sérült bagolyért is aggódott. Milyen nagy baja történhetett volna, ha mondjuk egy gonosz szándékú ember találja meg... Igyekeztem elhessegetni ezt a borzasztó gondolatot, hisz végtére is nem esett baja, az égiek segítségének köszönhetően hamar rátaláltunk. Mikor a házba lépve, megálltunk Danielék lakása előtt, ösztönösen felkaptam a fejem a kiírásra.
Daniel & Margaret O'Mara
Bár bemutatkoztunk egymásnak, az izgalom miatt kevéssé foglalkoztam Daniel vezetéknevével... Most viszont, így írásban látva azt, furcsa érzés kerített hatalmába. Csak nem... az az O'Mara? Ez a vezetéknév elég ritka volt errefelé, de persze nem volt elképzelhetetlen, hogy csak névrokonok legyenek. Külsőre Daniel egyáltalán nem hasonlított Elliotra, és mégis... valami legbelül azt súgta, nem véletlen a névegyezés. Nem tudom, miért zaklatott fel ez az egész, hisz végtére is semmi közöm nem volt Elliothoz, azon az egy, kínos találkozáson kívül, amikor teljesen irracionálisan és furcsán viselkedtem. Utólag megbántam, hogy csak úgy kitessékeltem, elvégre ő nem tehetett semmiről... biztosan teljesen őrültnek nézett. Jogosan különben. Nem kellett volna úgy túlreagálnom a helyzetet, de volt valami a jelenlétében, amitől egyenesen rettegtem. Nyilván a látomásaim miatt, amik akár tévedhettek, de én mégis maximálisan bíztam bennük, ezért akartam ennyire tartani a távolságot Elliottól. Most meg egyszer csak itt álltam, O'Maráék lakása előtt... akik talán az ő rokonai voltak. Mélázásomból Daniel hangja térített magamhoz.
- Csak utánatok - nyitotta ki pálcájával előzékenyen az ajtót, hogy beengedjen bennünket. Beljebb lépve egy meleg, meghitt otthon képe tárult fel a szemem előtt. Ahogy végigpillantottam a könyveken és a virágokon, akaratlanul is elmosolyodtam. Jó érzés volt itt lenni.
- Átveszem - nyúlt Amberért az édesapja, és én igyekeztem óvatosan átadni neki a kislányt, akit aztán a szobájába vitt aludni. Amíg vártam rá, tovább nézelődtem, minden apró kis részlet arról árulkodott, hogy egy meleg családi fészekbe csöppentem. Amikor Daniel visszatért, készségesen megkérdezte, hogy kérek-e egy kávét, mire hálásan pillantottam fel a kék szemekbe.
- Inkább teát, ha lehet... Köszönöm! - feleltem halkan, nehogy felébresszem Ambert. Általában nem voltam az a kávézós típus, a reggeleket mindig inkább teával indítottam.
- Nagyon otthonos a lakásotok - jegyeztem meg őszinte csodálattal a hangomban.
- Mit gondolsz, meg tudod gyógyítani a baglyot, vagy inkább be kéne vinni a Mungóba? - érdeklődtem aztán, készen arra, hogy magam vigyem el az ispotályba a madarat, ha komolyabb ellátásra szorul. Hisz azt biztosan Daniel sem kockáztatná meg ezek után, hogy Ambert egyedül hagyja otthon.
Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 04. 13. - 13:22:07 »
+1



Amber nyomában
2002. január 27.
4:30
India


Amber visszaaludt s szüksége is volt erre a kis kalandja után. Azt persze elhatároztam magamban, hogy a lakást másfajta védelemmel kell ellátni ahhoz, hogy ne okozhasson újra gondot, ha a lányom ismét állatokat akar menteni. Most is egyszerűbb lett volna felkeltenie és azt mondania, apa gyógyítsd meg a baglyot. Ehelyett, mint az anyja, a szívét és a lelkét is beleadta, hogy megmentse szegény párát. A szívem is beleremegett, ahogy Margaret kedves szemeinek csillogása jutott eszembe. Egy ideje nem élt bennem olyan élénken a képe, nem volt már semmi sem a régi. Az érzések is, mintha szép lassan kevésbé hevesek lettek volna. Egyszerűen lefoglalt az élet, az ő emlékképe pedig elhalványult az idő múlásával.
A konyhába visszatértem a konyhába, mutattam Indiának, hogy üljön le az asztalhoz nyugodtan s közben rákérdeztem a kávéra is. Általában koffeinmentes kávéval indítottam a napot, csakhogy valami kellemes, tejes, melegitalt juttassak a gyomromba. Nem olyan voltam, mint a bátyám, aki még víz helyett is egy kis feketét döntött le – ha nem éppen lángnyelvet. Próbáltam egészséges lenni.
–  Inkább teát, ha lehet... Köszönöm! – jött a válasz. Nehezen szakítottam el a tekintetem a barna szemektől. Furcsán kellemes volt elmélyedni bennük, mégis a konyhabútor felé fordultam, hogy kinyitva az egyik szekrényt, megnézzem, mi van otthon. Csak filteres angoltea volt otthon, nem éppen a legkellemesebb. Inkább hátrébb túrtam, hátha akadt még ott ez-az.
– Nagyon otthonos a lakásotok. – Mondta.
Elmosolyodtam, ahogy az ujjaim újabb doboz teát értek. Így pillantottam felé.
– Köszi… de azért lássuk be, hiányzik innen egy gondos női kéz. Nem értek különösebben a lakberendezéshez. – Magyaráztam és alig két pillanattal később, észbe is kaptam, hogy talán ez egy kicsit zavarba ejtő téma lehet. Nyilván nem azért volt itt, hogy azt hallgassa, milyen panaszaim voltam. – Filteres zöldteám van… vagy egy kis angol. Melyiket szeretnéd? – Kérdeztem, de egy laza mozdulattal máris a kanna felé böktem, ami ott állt a tűzhelyen. A kék láng lobbanva gyulladt fel alatt és már hallatszott is, ahogy víz mozgolódni kezd a fémedényben.
– Mit gondolsz, meg tudod gyógyítani a baglyot, vagy inkább be kéne vinni a Mungóba? – kérdezte a bagolyra célozgatva. Közben már a bögrékkel voltam elfoglalva. A szokásos halványzöldeket vettem elő, az egyikbe belelógattam a választott filtert, a másikba meg kivételesen normális kávét mértem ki, persze csak az instantból.
– Szerintem megoldom. – Válaszoltam, ahogy a kanna odarepült, hogy forró vízzel töltse meg a bögréket. Közben cukrot, citromot, mézet és egy kis tejet készítettem az asztalt közepére. A tegnapról maradt péksüteményeket is kipakoltam. Este vettem a croissantokat, szóval még egészen frissek voltak. Azért egy pálcaintéssel fel is melegítettem őket. – Csak eltört a szárnya. Egy enyhébb csontforrasztó bájitalt hatásos lesz neki. – Tettem hozzá, hogy azért értse mit tervezek, reggeli után. Kellett ennyi, hogy magamhoz térjek. – Amint a kávé felpörgetett, megpróbálom rendbe tenni. Nem muszáj megvárnod, ha nem akarod. Megértem, ha elfáradtál és hazamennél pihenni. – Folytattam, aztán kihúztam neki a széket az asztal mellett.
Naplózva


India Zayathri
Eltávozott karakter
*****


az Orákulum

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 04. 23. - 08:51:31 »
+1

Amber nyomában



to; Daniel

2002. január 27., hajnali fél öt


szett


– Köszi… de azért lássuk be, hiányzik innen egy gondos női kéz. Nem értek különösebben a lakberendezéshez - jegyezte meg Daniel őszintén, mire halvány pír jelent meg arcomon. Gondos női kéz... Mennyit álmodtam arról, hogy egy nap, majd én is ilyen fontos szerepet töltsek be egy családban. Aztán jött Ryan és elhittem, hogy mindez valóra válhat. Bár Jasmine annak idején megjósolta, hogy soha nem lehet saját gyermekem, én mégis mélyen hittem benne, hogy tévedett... hisz soha nagyobb vágyam nem volt, minthogy édesanya legyek. Miután sikerült megszabadulnom Ryantől, feladtam a reményt, hogy az álom valaha valósággá váljon, és most, hogy itt voltam ebben a meleg, családi otthonban, hát... önkéntelenül is belefájdult a szívem, hogy nekem ebben sosem lesz részem. Daniel intésére helyet foglaltam az asztalnál, és türelmesen vártam, míg Daniel a teával és a kávéval foglalatoskodott.
- Filteres zöldteám van… vagy egy kis angol. Melyiket szeretnéd? - érdeklődött kedvesen. Jól esett a figyelmesség, a Roxfortban egy kicsit elszoktam attól, hogy én legyek az, akit kiszolgálnak, akiről gondoskodnak. Ott, a kastély falai között, tanárként egyértelmű volt, hogy nekem kell minden tudásomat, figyelmemet és jóindulatomat a diákoknak adni, s ez a szereposztás fél év alatt olyannyira természetessé vált számomra, hogy hirtelen ez az egyszerű kérdés is meglepett.
- Angolt, köszönöm - feleltem hálásan, majd megpihentettem a tekintetem a férfi hátán, akit alig egy órája ismertem meg talán, mégis egész meghitt nexus alakult ki köztünk. Legalábbis én így éreztem. Volt benne valami, ami azt súgta, megbízhatok benne... hogy szántszándékkal soha nem lenne képes bántani senkit. Visszafogott erő rejlett minden vonásából, annak a fajta férfinak tűnt, akin első ránézésre senki nem látja meg, milyen erős is valójában. Épp ezért nem is nagyon lepett meg a válasza.
- Szerintem megoldom. Csak eltört a szárnya. Egy enyhébb csontforrasztó bájitalt hatásos lesz neki – míg felelt, a kis kanna megtöltötte a bögrémet, és a varázsló mindenféle hozzávalókat, még pár péksüteményt is kipakolt az asztalra. Figyelmessége önkéntelenül is megmosolyogtatott. Biztosan nagyon gondos apa...Amber szerencsés kislány... - futott át a gondolataim között. – Amint a kávé felpörgetett, megpróbálom rendbe tenni. Nem muszáj megvárnod, ha nem akarod. Megértem, ha elfáradtál és hazamennél pihenni - tette aztán hozzá. Míg elgondolkodtam a válaszon, egy kis tejjel és mézzel beízesítettem a teámat, de még nem kortyoltam bele, hagytam időt, hogy az ízek eggyé olvadjanak. A croissant jól nézett ki, úgyhogy elvettem egyet, és beleharaptam. Míg falatoztam, azon tűnődtem, mi lenne a megfelelő válasz.
- Rendben, azt hiszem, reggeli után tényleg hazamegyek. Az igazat megvallva eléggé elfáradtam ebben a kalandban - vallottam be őszintén, miután lenyeltem a falatot. Na és nem szeretnék zavarni... - tettem hozzán csupán magamban.
- Különben hogyhogy ilyen jól értesz a madarak gyógyításához? - érdeklődtem kíváncsian, két kezemet a bögre oldalára fektetve. Mindig imádtam az érzést, ahogy egy csésze meleg tea kívülről és belülről is képes felmelegíteni egy hideg, téli napon.
Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 04. 27. - 10:11:59 »
+1



Amber nyomában
2002. január 27.
4:30
India


A tea és a kávé az asztalon gőzölgött már, mikor én is elvettem egy vajas croissant a péksütemény rengetegből, amit az asztalra pakoltam. Óvatosan törtem le a csücskét, hogy magamhoz vegyek egy falatot végre. Szükségem volt az energiára, hogy a baglyot kezelni tudjam. Talán nem vagyok lénygyógyító, de az apai nagyapám azzal foglalkozott. Amíg élt, sokszor segítettem neki és láttam ezt az... mondjuk a hippogriff is gyakoribb volt, mint a törött szárnyű galamb, ám a kezelés nem sokban különbözött az emberek gyógyításától. Mennyiség és időbeli különbség volt a bájitalok között.
-  Rendben, azt hiszem, reggeli után tényleg hazamegyek. Az igazat megvallva eléggé elfáradtam ebben a kalandban -  érkezett a válasz. Kicsit megremegett a gyomrom, nem tudom miért, de szerettem volna többet beszélgetni vele. Már a képességei is lenyűgözőek voltak, amikkel segített a lányom nyomára bukkanni... és nem tudom. Csak meg akartam ismerni.
- Gondolom sok a munka az iskolában. - bólintottam nagy megértően. Általában nincs szerencsém az ismerkedésben, de azért egy roxforti tanárnőt tényleg nem kéne feltartanom a saját önzőségemből. Kicsit zavarba jöttem a saját gondolataimtól. Éreztem, hogy enyhe pír ül ki az arcommal, ami elég hülyén tudott kinézni a vörös hajjal és szakállal... erre Elliot volt szíves jó párszor felhívni a figyelmemet. 
- Különben hogyhogy ilyen jól értesz a madarak gyógyításához? - kérdezte.
Én pedig, mielőtt válaszoltam volna, belekortyoltam a kávémba. Jobbank láttam kicsit lenyugtatni magamat, mielőtt megint egy kisebb szórohamba kezdek. Ha zavarban vagyok csak beszélek és beszélek, de már így is eléggé zavarba ejtő volt, hogy elszomorított egy lényegében idegen távozása. Bár nem idegen... az ember nem nevezheti idegennek azt, aki megmentette a lányát.
- A nagyapám lénygondozó volt. Később elvégezte a medimágus szakot is, de mindig is az állatok és legendás lények vonzották. - Magyaráztam és beleharaptam a croissantba megint. Szép nagyot, mert elég éhes voltam. Aztán le is öntöttem egy kisebb kávéval. - Amíg élt, minden nyáron segítettem neki a rendelőjében. - Folytattam aztán, majd még egy kortyot magamhoz vettem. A reggeli túl gyorsan kezdett a végére érni, én pedig aligha akartam Indiát elengedni a munkahelyére. Megvártam, míg befejezte az evést és elfogyott a tea is, aztán megköszörültem a torkomat. Le kellett győzni a zavaromat.
- Figyelj... tudod eléggé lefoglal a gyereknevelés, meg két helyen dolgozom is... - kezdtem, mintha gyorsan rá akarnám önteni a negatív dolgokat. De hát tudnia kellett annak fényében, amit kérdezni akartam tőle. - De valamikor, a közeljövőben, ha van kedved... vacsorázhatnánk együtt.
Ez akár romantikus lehetett volna, de igazából elég bénára sikeredett. Még inkább zavarba jöttem.
- Mármint... tényleg nem muszáj! Csak tudod, olyan jól elbeszélgettünk, segítettél a lányom megtalálásában, a hazahozásban és ahhoz, hogy rendesen megháláljam ez a kis reggeli bőven nem elég. Na meg, szívesen meg is ismernélek! - Fogd már be, Daniel!
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 09. 22. - 17:48:09
Az oldal 0.336 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.