+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  London
| | |-+  London mugli része
| | | |-+  Covent Garden
| | | | |-+  Starbucks
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Starbucks  (Megtekintve 157 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 19:19:32 »
0

Emily Myra Dean pennájából



A világszerte ismert kávéház már a Covent Garden negyedében is képviselteti magát!
Ha az ember kora reggel nem vágyik másra, csak egy friss kávéra, cappuchinora, vagy egy jó forró csokoládéra, a Starbucks valószínűleg minden igényét ki fogja elégíteni. Különleges eljárással készített italok, akár elvitelre is - így a munkába rohanóknak sem kell lemondaniuk a reggeli koffeinadagjukról.
Ha már ott jártok, egy karamellás macchiatot kérnék!
Naplózva

Blaire Montrego
Boszorkány
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 11. 21. - 10:53:04 »
+1

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'


~~~~


London.
Már nem is tudom mit gondoljak róla. Féljek? Reméljek? Meneküljek? Higgyek?
Olyan sok érzés kavarog bennem, hogy nem tudok egyet sem kirántani belőle értelmezni majd visszadobni a többi közé. Ez a tömegkavalkád egyszerre idézi a múlt homályba vesző történéseit és a jelen aggodalmait. Mégis, mikor a zsupszkulcs végül ide hozott tovább mehettem volna, szinte rögtön… de nem tettem.
Ehelyett már második napja járom be a vegyes élményekkel tarkított utcák szürke, néha mocskos néha színfoltos köveit. Eddig csak tegnap délután esett, akkor sem nagyon csak éppen szemerkélőn, mintha csak jelezné felém, hogy igen B, valóban jól érzed, valóban itt vagy.
November lévén vastag sálat kötök ma reggel is a nyakamba és az egyszerű kis motelszobát magam mögött hagyva szürke, vastag kabátomba indulok újabb felfedező útra. Nincs konkrét célom, csak bolyogok és felfedezek. Az elmúlt évek alatt rendszeresítettem ezt a tehetségemet más, idegen városok járdáin, de Londont sosem fedeztem még így fel. Rácsodálkozom hát az utcatáblák és cégérek sokszínűségére, a muglik viselkedési normáira, a fák megsárgult, lehulló faleveleinek kavalkádjára, a hirtelen beálló némaságra egy-egy néptelen utcán és a zaj sokféleségére egy-egy forgalmasabbon.
Azért a nagy magányban egyetlen egy dologra figyelek, gondosan elkerülöm azokat a közegeket, ahol potenciálisan óriási esélyem van olyanokba botlani, akik talán túlzottan is közelről ismertek egykor engem. Így például az Abszol út felkeresése kizárt, noha a vágy újra végigróni a varázslónegyed színes kirakait igen- igen csábító. Ugyanígy a Mágus teret is messze elkerülöm a londoni szállásunkkal egyetemben. Nem tudom a bátyám itt tartózkodik-e egyáltalán de nem akarom az esélyét se megadni a dolognak. A Sohot ellenben egyszerűen képtelenség elkerülni. Bárhogy megyek, bármerre is fordulok csak elsétálok az épp csendes és lezárt Meredező Pálcák klubja mellett. Halovány mosoly suhan át arcomon mert persze óhatatlanul megrohamoznak az emlékek. Dean, Elena, Mathias, az itt töltött esték, a nevetések, a koktélospoharak csilingelő hangja… mind bennem visszhangzik vissza, mint egy rossz, elcseszett ómen. És persze Henry Mirol jóképűen sármos vigyora. Meg is hagyom itt az emlékeket, nem viszem tovább az ominózus hotelszobára helyette tovább sietek a felkavarodó szél kíséretében.
Átfagyva bolyongok egy sort az egyik közeli parkban, ahol mugli gyerekek etetnek három majd végül négy mókust s aztán úgy döntök muszáj dolgoznom is, mielőtt tovább állok. Ezüstkék szemeimmel körbetekintek kutatva valamit, ami kellően csendes vagy félreeső.
- Forrócsokit akarok anyaaaa!
Az egyik kisfiú nyafogására felkapom a fejem és elnézem őket egy percig. Mélykék kötött sapkájába a park túloldalán, a fák mögött megbúvó zöld cégér felé int és anyját kézen fogva vonszolná arra, de az nem hagyja. Szelíden elégedett mosollyal arcomon pislogok a Starvucks irányába, majd a családot magukra hagyva el is indulok.
Dideregve lépek be az ajtón halk csilingelés kíséretében, mely fennen hirdeti hogy új vendég érkezett. Lekapom kötött kesztyűmet és sapkámat, kócos hajamba gyors mozdulattal túrok bár sok értelme nincs. Így röviden sokkal makacsabb de egyszerűbb is kezelni.
- Egy karamellás latte machiato-t kérnék egy konnektort használnék ha szabad.
Lépek a pultnál lévő mugli lányka felé, aki csak bök egyet az egyik oldalsó asztal felé majd elindul a rendelésem elkészíteni.
A kirakatnál árválkodó asztalhoz veszem az irányt s könnyeden leülök. Előveszem a laptopom, a töltőt bedugom a közeli konnektorok egyikébe majd pár pillanat után bejelentkezem.  Már épp megnyitnám a munkaanyagot és a hozzá tartozó teendőlistát mikor a laptop felett felpillantok.
Hiba, végzetes hiba.
Kint ugyanis egy ácsorgó, bámészkodó suta alak kelti fel a figyelmem. Sötét kócos haja nem lenne érdekes, de a húzott mandulaszemek újabb régi emlékeket idéznek benne. Ujjaim a billentyűzet felett lebegnek de nem ütnek le semmit se.
Könnyen a laptop mögé bújhatnék és vagy összepakolhatnék és felszívódhatnék, de… valahogy lefagyok és csak mint egy őz, akit a reflextor fényébe állítanak dermedten várok. Szívdobbanások sora telik el mire Elliot O’Mara felém fordul az út túloldaláról és talán első percbe fel se ismer, de aztán… aztán a gyanakvás még innen is jól látszik az arcán.
Zavart tizedmásodperc alatt végül csak átfut az arcomon egy szelíd, de barátságos mosoly és… felemelem a kezem. Köszönésféleképpen.
Épp… felé.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 11. 23. - 08:25:59 »
+1

és újra azokba a szemekbe nézek…


Blaire
2001. november 21.

outfit

Kávé. Kávé és muglik. Nyeltem egyet, ahogy az út túloldaláról átpillantottam a kávézó felé, ahol egyszer talán éppen Irene-nel voltam. Mellette bátrabbnak éreztem magamat, egyedül azonban egyre nehezebb volt a varázstalanokkal vegyülni. Nem tudom miért, talán Roxmorts volt rám ilyen hatással, ahol egyetlen mugli sem fordult meg s mindent átszőtt a mágia. Londonnak ezen szegletében azonban nem éreztem azt a vibráló erőt, azt a mindent átjáró, békés energiát, amiről pontosan tudtam: annyira a részem, mint a vér és a hús, a bánta és a boldogság elegye.
Félre néztem, túl hideg volt ahhoz, hogy ott ácsorogjak. Ideje volt eldöntenem, hogy a kávé és némi kellemes meleg kibírja-e az Abszol útig. Nem, mintha Londonban túl biztonságos lenne nekem, mióta apám szerint diliházban lenne a helyem… ki tudja, talán éppen most is figyel valahonnan. De legalább nem volt nálam Noah, sem kíséretként Aiden. Ez most így volt rendjén. így volt jó.
Megigazítottam magamon a kabátot, hogy kicsit jobban érezzem magam, ám ettől nem volt kicsivel sem kellemesebb a közérzetem. A hideg már egészen áthatolt a ruha anyagán. Egyszerűen nem voltak elég meleg kabátjaim, a tél viszont egyre jobban közeledett… vissza akartam a régi cuccimat szerezni, de már így is elloptam egy csomó mindent Forest házából. Nem akartam még többet, ahhoz ugyanis még több időt kellett volna vele töltenem és nem, erre nem voltam felkészülve azóta sem, hogy a nyáron elhagytam. Már éppen elég mélyre temettem azt a fájdalmat, hogy ne kelljen folyvást bőgnöm… ostobaság lett volna előásni ismét. Inkább fagytam volna meg, kaptam volna tüdőgyulladást, minthogy a szemeibe nézzek.
Visszanéztem a kávézóhoz, ahol különös alak képe rajzolódott ki a kirakat mögött. Nem láttam annyira jól, hogy megpillantsam a szürke szempárt, de tudtam, hogy ott van… ott csillog és talán éppen engem figyel. Blaire… – csendült fel a neve elmém mélyéről s a borzongás. Mikor legutóbb találkoztunk nagyjából egy halálos fenyegetést vágott az arcomba… nem csak Mathias, de ő is megváltozott. Fogalmam sem volt, miért, én ugyanis ugyanazzal a barátsággal tekintettem rájuk még akkor is. Ezért nem kerestem tovább őket… ők sem engem. Így alakult az élet. Elfogadtam, mert mást nem tehettem. Már megtanultam, hogy a társaságomat nem erőltethetem rá senkire… kivéve, ha nagyon akartam, ahhoz ugyanis túl önfejű voltam, hogy belássam, valamiben nincs igazam.
Ahogy integetésre emelte fel a kezét és talán mosolygott is, kicsit meglepődtem. A kicsit enyhe kifejezés, konkrétan annyira, hogy véletlenül még vissza is integettem. Körbe néztem az úttesten, nehogy most találjon elütni valami mugliizé és amint tisztának tűnt a terep, átsiettem az út másik oldalára. Közben beletúrtam a hajamban, hogy a tincsek elrendeződjenek. Nem is értettem magamat, hogy minek megyek oda hozzá… minek kellett ez az egész. Még is benyitottam a kávézóba, hogy odasétáljak az asztalához.
Hm… nem mondom, hogy így képzeltem el… MI A SZAR EZ? – hőköltem hátra, ahogy észrevettem azt a dobozt vagy mit előtte. Sosem fogom megszokni ezeket a mugli dolgokat. Egyik ijesztőbb, mint a másik s amelyik éppen nem pittyeg vagy ad ki hangokat, az megtámad. Zaj. A muglik mind zajosak, én pedig mindennél rosszabbul tűrtem a zajokat, talán azért, mert tizenöt éven át nem igazán életem civilizált területen. Az erdők csendesek voltak, ahogy a kis falvak is, amiket megjártam.
Ööö… – próbáltam összeszedni magam és leültem, nem nagyon számított, hogy nem kínált hellyel. Mindenesetre kicsit kijjebb toltam magam a székkel, nehogy túl közel kerüljek ahhoz a cucchoz. – Rég láttalak – próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát. Érdekes, hogy Blaire-re pillantva a mellkasomban még mindig kicsit gyorsabb ritmus vette át az uralmat… talán egy kicsit beleszerettem régen, ám gyorsan megértettem, hogy közöttünk nem sok esélye volt annak, hogy bármi is tartós legyen. Persze, most hogy az apám elintézte, hogy mindenki aranyvérűnek higgyen és ehhez még egy jó adag hamisított papírt is intézett, valószínűleg Blaire is másképpen tekintett volna rám. Így utólag már persze kár volt ezen gondolkodni… neki nagyjából egy herceget kellene kapnia maga mellé, nem egy tolvajt.
És nyugi, elkerültem a bátyádat, vagy ő engem azóta az emlékes dolog óta, szóval nem kell megöletned. – tettem hozzá a mihez tartás végett, de közben a pult felé pillantottam. Onnan ülve nem igazán láttam a kávé kínálatot, de egy ideig még kibírtam koffein nélkül.
Naplózva


Blaire Montrego
Boszorkány
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 11. 27. - 15:39:39 »
+1

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'


~~~~


Hiba, óriási hiba ha ismerőst látok és nem kerülöm el. Erre figyelmeztetett Liam, és szavai ott csengenek a fülemben a mély, öblös hangján.  De mit tudok tenni? Mit tudok tenni ha már magamnak okozom a bajt? Nem is értem saját magam sem, vagy a reakciómat. Elliottal nem volt fényes a viszonyunk, mikor elváltunk. Mit is akarok tulajdonképpen?
Remegő szívvel veszem tudomásul mikor ő is hasonlóképp mint én, felém int. Talán egyfajta szavak nélküli békejobb ez. Nem várok el semmit, szabadon továbbmehetne én pedig maradnék a kávémmal a gépem előtt, előbb utóbb elfelejtve őt és a munkába temetkezve. Csakhogy… egy percig nem történik semmi sem, majd… a kínai szétnézve végül átvág az úttesten és elindul felém. Kell egy perc míg csendül a kávézó ajtaja és bezáródik mögötte. Még egy, hogy átvágjon az asztalok között. Ennyi idő alatt talán leülhetnék, de nem teszem. Csak nézem őt, s felé fordulok. Arcomon szelíd kis mosoly játszik, talán kissé félszeg.
Nem tudom a múlt árnyéka mekkorára nőtt, kihat-e a jelenünkre. És ha igen, mégis mennyire.
– Hm… nem mondom, hogy így képzeltem el… MI A SZAR EZ?
Meglepve pislogok csak párat aztán kirobban belőlem a nevetés. Kénytelen vagyok a kezem az arcom elé tenni, mert a laptopom olyan hatással van a másikra mintha egy kínai zouwu lenne.
- Öööö…Rég láttalak.
Mire elmúlik az első ijedtség az én nevetésem is alább hagy. Ő leül én pedig követem. Kivárok egy pillanatot és derűs jókedvvel, kedvesen válaszolok vissza.
- Neked is szia, Elliot.
Nem szándékszom a beálló csendet megtörni, csak kivárok.
– És nyugi, elkerültem a bátyádat, vagy ő engem azóta az emlékes dolog óta, szóval nem kell megöletned.
Félrebillentem a fejem, rövid hajam épphogy súrolja így a vállam. Szelíden megrázom a fejem nemet intve, de továbbra is mosolyogva. Számít ez már? Talán nem. Számomra nem.
- Örülök. De nem különösebben érdekel.
Vállat rántok könnyeden és magamhoz húzom a gépet. Félig Elliotra sandítok, mit is reagál rá és jót mulatok rajta. Két pillanat alatt kikapcsolom, de nem sietem el az elrakását. Megvárom míg szépen leáll a rendszer s csak aztán mikor már fekete a képernyő nézek a férfira.
- És… hogy vagy mindig?
Talán nem ezzel kellene nyitni, de nem igazán tudom mégis mivel tehetném. Lehajtom addig is a gép tetejét ujjaim eldobolnak picit a fedelén. Figyelmesen hallgatom a választ. Nincs rossz színben a másik, s tudom rajtam sem hagyott nyomot Toszkána, talán inkább a bahamák barnasága sugárzik csak továbbra is a bőrömről.
- Ne haragudj, de nem nagyon követtem nyomon a életet itt, remélem jól vagytok Foresttel…
Megemelem a gépet, hogy visszategyem a táskámba, de valamiért megakad ez a mozdulat. Részben a kávé miatt, amit a pincérnő hoz ki, részben Elliot barna szemének villanása gátolja meg a befejezést. Van benne valami, ami… nem is tudom. Talán sose láttam eddig. Vagy csak sose hittem hogy látni fogom. És ez… ledöbbent.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 11. 29. - 09:47:38 »
+1

és újra azokba a szemekbe nézek…


Blaire
2001. november 21.

outfit

Blaire Montrego egy mugli kávézóban, mugli kütyüvel… mi a fasz történt ezzel a világgal? Mikor legutóbb találkoztam vele, még adta az aranyvérű hercegnőt, szinte sugárzott belőle, hogy akkor sem kaphattam volna meg, ha még négyszer-ötször megdöntöm az egyetlen közös alkalmunk után. Nem voltam hülye, mindig is tudtam, hogy semmi esélyem nála… talán rá másznom sem kellett volna alapból. Csakhogy én is, mint mindenki más, a tiltott gyümölcsöt szerettem a legjobban.
– Neked is szia, Elliot.
Csak biccentettem, érezve, hogy az a nevetés a mugli izétől való félelmemnek szólt. Inkább kihúztam a széket és leültem, így volt esélyem még jobban megfigyelni őt. Nem is tudom. Más volt. Ugyanazok a szürkés árnyalatú, hideg szemek néztek vissza rám, de a csillogásuk megváltozott. Hol van a dekadens Blaire, aki egy lesajnáló pillantással tudtaná velem, hogy akármilyen Gucci inget húzhatok magamra, akkor is csak egy mocskos tolvaj maradok? Furcsa érzés volt ránézni.
– Örülök. De nem különösebben érdekel.
Mi a szar? Értetlenül pislogtam, miközben ő még mindig a kütyüvel matatott. Ez viszont most ki sem billentett az állapotomból, annyira ledöbbentett ez a szöveg. Mindezidáig azt gondoltam, hogy nem mehetek Mathias közelébe, anélkül, hogy a nyálgép pasiját rám ne küldené Miss Montrego… erre most, mintha le sem szarná az egészet, közli: „nem különösebben érdekel.” Mi történt? Mi a jó büdös franc történt a kishercegnővel, akibe majdnem beleszeretett a mocskos tolvaj? Mintha a mi mesénk nem is létezett volna, s egy másik ember szürke szemeit, rövidre vágott, puha barna haját, szépséges fehér bőrét – amit most mintha kicsit megkapott a nap – figyelném. Idegen volt.
– És… hogy vagy mindig?
Talán megérezte a beálló csendet, azért kérdezgetett. Nyeltem egyet, s elpillantottam a pult felé. Ittam volna egy kávét, de közben amúgy is keserű volt a szám íze, nem kellett volna a feketével tetézni a dolgot. Furcsa volt így látni Blaire-t, nem tudtam hová tenni. Ráadásul közben fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Nem tudtam, hogyan vagyok… nem gondolkodtam az érzéseimen, az életemen. Semmin. Csak haladtam előre inkább… elnyomva, ha bármi fájt vagy égetett belülről.
– Ne haragudj, de nem nagyon követtem nyomon a életet itt, remélem jól vagytok Foresttel… – Folytatta aztán. Közben a pincérnő megérkezett a kávéjával, s megvártam míg leteszi, majd távozik. Nem akartam Natról beszélni… mármint már nem fájtak a dolgok, de nem szerettem a számra venni a nevét. Olyan volt, mint valami átok, mert akárhányszor kimondtam, eszembe jutott, amiket mondott… és ahogy rájöttem: nem szeret engem. 
Elváltunk. – Mondtam röviden. – De született egy közös gyerekünk, csakhogy egyetlen pozitív dolgot is felmutassak az elmúlt két és fél évemből. – Vontam vállat, de a hangom rekedt és törékeny lett.
Nem volt célom éreztetni Blaire-rel, hogy a Londonban töltött életemet egy kudarcnak életem meg. Nem, mintha már számított volna. Új életet kezdtem, új emberekkel, új családdal. Minden más lett… és már elfogadtam. Csak az emléke maradt annak, amit elviseltem az elmúlt egy évben. Engem nem lehet szeretni, ezt mindig is tudtam, csak hittem Nat ígéreteinek és szavainak egy röpke pillanatig. Ő viszont csak beszélt és a beszéd nem tesz jóvá semmit, ha tettek nem párosulnak hozzá.
De jól vagyok. Kicsit szerényebben élek. – Vállat vontam, de inkább nem néztem Blaire szemeibe. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam s mosolyt erőltessek magamra. Nem akartam gyengeséget mutatni, elvégre értelme nem sok volt. – És te hogy vagy? Mintha kicsit megváltoztál volna…

Naplózva


Blaire Montrego
Boszorkány
*****


világjáró ❈ M. kishúga ❈

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 12. 03. - 10:47:44 »
+1

zene:SzG - Képtelen

dress


O ' M A R A

'...Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé  indultam el...'


~~~~


Ujjaim szelíden simulnak a pohár szélére, lakkozott púder körmeim eljátszanak egy percig a meleggel, ami átüt rajtuk. Talán még túl forró hogy beleigyak, így nem emelem meg. Helyette a férfit nézem, azt aki egykor olyan sokat jelentett, s aki mára egy kellemetlen ismerős a múltból. Vagy legalábbis annak kellene lennie, s mégis valahogy nem érzem tehernek a jelenlétét. Ez pedig… meglep.
– Elváltunk
Rövid, tömör, lényegre törő válasz. Oly annyira az, hogy lesokkol és elfeledkezve magamról, kikerekednek ezüstkék íriszeim, sőt… még a szám is o betűt formálva tátva marad.
Hogymi? Kérdeznék vissza reflexből, de ő beelőz, lenyomva torkomon a feltörekvő meglepett felkiáltásomat.
– De született egy közös gyerekünk, csakhogy egyetlen pozitív dolgot is felmutassak az elmúlt két és fél évemből.
- K…közös gyereketek?
Furcsállva nézek rá, homlokomon mély barázdák jelennek meg és értetlen pillantásom is kifejezi mennyire nem értem mi a fene van. Mert már csak biológiailag lehetetlen ez ugyebár. És az anya mint olyan… ő mégis hol a francba marad?
Pedig gratulálnom kellene tudom… de valahogy nem jön ez a szó a számra. Furcsa, mert azt hittem már magam mögött hagytam azt a B-t aki nem tud más boldogságának önfeledten örülni. Hát ezek szerint mégsem.
– De jól vagyok. Kicsit szerényebben élek.
- Hmmm…
Nem kommentálom a szerényebb élés körülményeit, mert nincs értelme firtatni. Ha valaki tudja milyen, az én vagyok. A kúriából a vadonba, a jólétből a vándorlétbe… persze mindig kényelmesen utaztam, de nem a Hiltonba szálltam meg az elmúlt hónapok alatt.
- És te hogy vagy? Mintha kicsit megváltoztál volna…
Nem leplezem, hogy zavarba hoz a faggatózása. Mindezt azzal próbálom palástolni, hogy elengedem a bögrém és a táskámat ölembe veszem. A rutinos mozdulataim segítenek visszatalálni önmagamhoz, a lelki nyugalomhoz, s míg kinyitom és a laptopot elpakolom – mert ma már biztos nem használom – válaszolok
- Összességében? Megvagyok.
Halovány kis mosoly jelenik meg arcomon, de nem túl meggyőző még saját magam számára sem.
- Járom a világot, és most hazasodort az élet. De… nem maradok itt.
Igyekszem leszögezni a dolgokat mihamarabb. Aggódón s kétkedőn pillantok Elliotra. Bízhatok vajon benne?
- Sok minden nyomot hagyott rajtam az elmúlt év során. Te is sokat változtál.
Közlöm kertelés nélkül, szenvtelenül méregetve őt. Nem a külsőn látszik meg ez a változás feltétlen. Sokkal inkább mélyen, a lelkében. A szemeiben.
- Nem akarsz rendelni valamit? Meghívlak…
Somolyodom el s amennyiben igen a válasz intek a pincérnőnek, hogy robogjon ide egy fehér cetlivel és egy tollal s firkantsa fel mint is kér egykori… szeretőm.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 26. - 02:22:34
Az oldal 0.079 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.