+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Abszol út
| | | |-+  A főút
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A főút  (Megtekintve 329 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 19:13:25 »
0




Egy végeláthatatlan, macskakővel felrakott hosszú út, melynek mindkét oldalán boltok sorakoznak. A meleg nyári napokon a standok megtelnek a nyüzsgő, sürgölődő vásárlókkal, izgatott gyerekekkel és az egymást túlkiabáló árusokkal. A híresebb üzletek előtt kígyózó sorok szinte lehetetlenné teszik a kényelmes közlekedést, persze ennek is megvan a maga bájos hangulata.
Naplózva

Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 10. 02. - 16:14:27 »
+1

☾ I ain't your idol, kid, I'm just a gangster ☽
C l a r a C o l e
2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-2-8



Odafent a felhők sűrűsödve egymásnak gyűrődnek, és a szél a közeledő eső szagát hordozza magán. A Főút macskakövén lassan lépkedve kerülgetem az arrajáró varázslókat, és kissé összehúzva magam, lefelé nézve. Tudom, hogy veszélyes terepen járok, mert némelyik falon, az ázott körözési plakátokon látom annak a dühödt kölyöknek a lángoló tekintetét visszabámulni a külvilágra. Annak a kölyöknek a tekintetét, akit bezártak az Azkaban sűrű falai közzé, hogy élete végéig amiatt üljön odabent, amit el sem követett. Olyan mocskosul ironikus volt pedig az egész. Hiszen egy gyilkos vagyok, aki ki tudja hány ártatlan embert fosztott meg az élettől. Ki tudja hánnyal végzett, amikor a hold fénye elvakította az elméjét, kieresztve a benne őrjöngő vadállatot. Ha értékelném T roppant nagy humor érzékét ez ügyben, még röhögnék is rajta egy sort. De nem teszem. Helyette a gyűlölet és a mérhetetlen undor, a keserűen üres fájdalom zilál belülről, akárhányszor rágondolok. Akárhányszor eszembe jut az a bűzös, savanyú szaga, ami elnyomja azt a fájóan ismerős kamilla illatot. És egyedül csak egy holtest rémlik az egész képből, meg a kamilla és a fűszeres illatok keveréke. Azon túl minden keserűen fehér, akár csak a fehér szoba. Az a fehér szoba, ahol megölte Katet.
Megtorpanok, és már nem a macskakő csúszós felületét vizsgálom, hanem már megint a fehér szoba rohadt fehér falait bámulom... És a fehéret beszennyező vért. A lány holttestét, ami vérzik és vérzik és vérzik és vérzik. Feláll a szőr a takrómon, ahogy eszembe jut a vérének a fémes íze számban, és úgy érzem már megint rosszul leszek. Összeszorítom a fogamat, és nekidőlök a falnak.
Francba már. Miért van az, hogy az összes meglévő emlékemet gyűlölöm és egyszerűen azt kívánom, bárcsak elfelejteném. Miközben annyira vágyom az üres hézagok után? Logikátlan. AZ egész kibaszott élet cseszettül logikátlan.
Ellököm magam a faltól, és lassan újra elindulok, amikor beleüttközöm valakibe. Mind a ketten hátra tántorodunk, én pedig reflex szerűen felé kapom a fejemet. Ami nagy hiba. Nagyon nagyon nagy hiba. Mert akibe belerohantam és akit majdnem feldöntöttem egy kibaszott auror. A francba, teljesen kiment a fejemből, hogy ezek így nagyjából mindent megszálltak a Csillagles óta.
- Azért jobban is figyelhetnél - morran rám, mire egyre jobban fürkészni kezd. A pillanat azonban, amikor felismer a képekről még mindig felbecsülhetetlen, de nem szórakozok sokáig a döbbbent arcán, és a hirtelen tett mozdulatain, ahogy a pálcáját keresgéli a hülye köpenye alatt.
- Á, minek. Úgyis elsőszámú hobbim aurorokba belerohanni - vetem felé, majd rohanni kezdek, miközben ő is kiáltozva és átkokat dobálva üldözőbe vesz. Gyorsan analizálom a helyzetet, a menekülő utakat, annak az esélyét, hogy hol és merre tudok elbújni, amikor egy félreeső sikátorba vetem magam és onnan várakozom, hogy egyáltalán előtolja-e a büdüs seggét az a gyökér auror.
Aztán egyszer csak valami neszezést hallok meg, de a szagából is már rájövök, hogy nem a pasas az. Felpillantva a szőkeségre összehúzom a szemöldököm, és sóhajtok egyet.
- Ez az én búvóhelyem, keress másikat - dünnyögöm felé, mert cseppet sem vagyok az az osztozkodó típus.
Naplózva


Clara Cole
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 06. - 20:02:24 »
+1




Messzire mentem. Aztán visszajöttem. Visszajöttem? Elmenekültem Londonból egy időre, jártam a világ körül. Én, a szürke kisegér, hátam mögött egy mintaszerűen unalmas és egyhangú élettel, reggel nyolctól délután fél ötig tartó irodában seggeléssel, hirtelen belecsöppentem egy egész más valóságba. Erdőtüzek Ausztráliában, orvvadászok Afrikában, lerobbant kórházak Brazíliában. Csupa olyan helyzet, amivel a muglik vért izzadva küzdöttek. Én meg egy pálcaintéssel rendet raktam. Aztán futottam a helyi mágikus rendfenntartók elől. És imádtam. Megváltoztatott. Régen még a mágiatörténet órai puskázáson is leizzadtam, most lazán elsütök egy nonverbális átkot egy muglival szemben, ha arra van szükség. Nem főbenjárót - sajnos, de bár előbb jutott volna eszembe az imperio azon az estén… Mert a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve ugyebár.
Haza jöttem. Anyám miatt, meg mert egyszerűen vissza akartam. Valahol mélyen érett már a gondolat, hogy újra és újra a brit varázstársadalom orra alá dörgöljem, hogy mi a véleményem. Hogy mit csinálunk rosszul. Hogy milyen nevetséges, hogy ártatlan életeket hagyunk veszni, mikor egy hussba és egy pöccintésbe se kerülne megakadályozni a vesztüket. Úgyhogy meg is tettem ezt estéről estére, meg amikor csak nem foglaltak le az olyan mellékes emberi szükségletek, mint az alvás és az életfunkciók fenntartása.
Az is úgy indult, mint a többi éjszakai műszak. Ültem a rendőrautóban, amit varázslattal törtem fel, és szórakozottan hallgattam a rádióból szóló karattyolást. Szép aláfestést adott neki a szélvédőn doboló, szemerkélő eső. Ex-irodista lévén gyorsan megtanultam a rendőrségi kódokat, melyik milyen bűncselekményt, balesetet vagy veszélyhelyzetet jelent, úgyhogy már nem lapozgattam a könyvecskémet, amiben ezek voltak, ahelyett a két fakabátot tartottam szemmel, akik boldogan fánkoztak az utca túloldalán, egy gyorsétterem nagy, esőcseppektől csillogó üvegablaka mögött.
“Gyorshajtás… Koccanás… Tilosban parkolás…” Egyik se olyasmi, amire vártam. Ásítottam egyet, és újra az autó jogos tulajdonosaira nézvén eszembe jutott, hogy nem emlékszem, mikor ettem utoljára. Folyton elfelejtem. Bizonyságául ennek, a következő pillanatban is. A rádióból recsegve, kicsit élesebben szólt a diszpécser hangján egy szám, amit nem sokszor hallok, viszont határozottan olyasmi, ami érdekes lehet.
-  Fegyveres rablás - suttogtam a számsor jelentését, és nagyot bólintottam. A rádióból a hang mondta a címet is. Jártam már ott. Egy kis bankfiók az, nem messze az Abszol úttól egyébként. Lendült a pálcám, és már ott se voltam az autóban, nyomom se maradt. Hacsak az nem, hogy nyitva felejtettem az autó ajtaját, de talán fel se tűnik majd nekik.
A bankfiók épületének tetején bukkantam fel, aztán egy koppintással kinyitottam a tetőtéri ajtót, majd rohanni kezdtem lefelé a lépcsőházban.
Biztos voltam benne, hogy hamarabb értem ide bármelyik hatósági személynél. Edzésben lennék? Nem meglepő. Nem is szuszogtam, mikor leértem a földszintre, és egy, az ügyfélszolgálati teremre nyíló ajtó mögül meghallottam a fogvatartó hangját.
- … és ezzel a szarral idecsődítetted a zsernyákokat!
Egy nagy koppanás, múanyag és fém csörömpölése hallatszott a kőpadlón. Gondolom a támadó a földhöz vágta a szóban forgó mobiltelefont. Én csendben elismeréssel adóztam az ötlet iránt, hogy SMS-ben szólt az a valaki a rendőröknek, kár, hogy nem volt túl ügyes, és lebukott. Sebaj, ezért vagyok itt.
- Ezért veled kezdem a kivégzést, te kis…
Bár, pisztollyal hadonászó muglira még nem volt meg a bevett taktikám, de nem estem kétségbe. Talán meg tudom úgy oldani, hogy észre se vegyék, varázslat történt. A pálcám hamarabb lendült, mint ahogy a varázstalan lőfegyver emelkedett a magasba. A résnyire nyitott ajtóból elsuttogtam egy confundo-t. Aztán dörrenés. Sikolyok. Egy test a földre zuhant, nagy dobbanással. Sötétvörös tócsa növekedett a feje körül.
Én meg álltam az ajtó mögött, és nem értettem. Mellé kellett volna lőnie. A célpont mellé. Nem azzal pont szembe. Magával szembe…
A szám elé kaptam a kezem. Most komolyan megöltem valakit? Nem, magát ölte meg. De nem akarta, és a varázslatom miatt halt meg, mert rosszul sült el… Hát az nem kifejezés. Hátráltam iszonyodva, a fejem csóválva, próbálva kirázni az emlékképet a fejemből, de sokkal hatásosabban terelte el a figyelmemet az, hogy mögöttem halk pukkanás hangzott fel, és nekihátráltam valakinek, aki az előbb még határozottan nem volt ott.
Ballonkabátos, szigorú tekintetű pasas magasodott fölém. A kezében volt a pálcája. A hátam mögé nézett, láthatta is a jelenetet, de ha nem, hát a hangokból gondolom összerakta a képet. Aminek a része voltam én is, még mindig előre mutatva a magyalpálcával.
Nem vagyok jó párbajmágiában. Nem vagyok jó a hazudozásban. Csak egy dologhoz értek - menekülni. Egy hajszállal gyorsabban dehoppanáltam, minthogy ő a képembe vágta volna a maga stupor-ját. Hirtelen az Abszol-úton találtam magam. Ez jutott eszembe, talán mert az előbb gondoltam rá, hogy a közelben van. Meg itt talán el tudok vegyülni…
Nincsenek túl sokan a környéken. Máris felhangzik valami csetepaté, de kicsit még távolabb tőlem. Talán az én emberemet is eltéríti ez a hangos kis intermezzó. A fejemre húzom a kapucnit, próbálok halkan surranni a tornacsukámban a macskaköveken, és az első sarkon eltűnök, lekuporodok egy konténer mögött, úgy kapaszkodva a pálcámba, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Mert az elvek, az egy dolog, de az Azkabanban azért nem óhajtok vendégeskedni. Pedig technikaila az előbb megöltem valakit. Megöltem valakit… Majdnem összerogyok a gondolatra, halk, remegős nyikkanás tör fel belőlem.
Valaki közben bevágódik a sikátorba. Talán az auror? Az ujjaim úgy szorítják már a fényesre csiszolt magyalfát, hogy csoda, el nem törik. Muszáj összeszednem valami kis bátorságot. Elszánom rá hát magam, hogy kilessek a konténer felett, de nem az aurorral találom szemben magam. Egy srác az.
- Ez az én búvóhelyem, keress másikat. - Morcos, sápadt arcának érdekes kontúrt ad az esővíz csillogása meg a háta mögül érkező gyér világítás. Elfog az értetlenség, enyhe bosszússág, hiszen hé, én voltam itt előbb, és különben is… De rohanó léptek hangzanak fel szinte a sikátor bejáratánál, hirtelen sokkal közelebbről, mint eddig, gondolom előrehoppanált az illető a nyilvánvaló rejtekhelyt látva, mindjárt befordul a sarkon.
- Osztozzunk! - javaslatom inkább kijelentés, és kihasználva az esetleges meglepetését, a pólója nyakánál fogva berántom a srácot magam mellé. Kellemetlen közelségből bámulok az arcára, kicsit mérgesen, kicsit meg bocsánatkérőn. Főleg pedig kiskutya szemekkel kérlelőn, hogy lécci ne buktass le minket. De már késő.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő feltartott kézzel! - reccsen egy rekedt, szigorú hang a sikátor bejáratánál, én meg nem tudom, hogy ez az a tag-e, aki engem üldözött, vagy az, aki őt. Most már semmi más nincs a képemen, csak puszta rémület. Kétségbeesetten nézem a fiú arcát, aztán, bár nálam jóval magasabb, megpróbálom kilökni a búvóhelyről. Reméljük, ez az a tag, aki engem üldözött, és akkor őt talán nem bántja...

Naplózva

Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 16. - 18:26:38 »
+1

☾ I ain't your idol, kid, I'm just a gangster ☽
C l a r a C o l e
2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-2-8



Néha. Alkalomadtán megkísért a dementorok jéghideg fagylehellete. Belekúszik egyenesen a csontjaim alá, ésmegint úgy érzem beleusztulok abba, ahogy kiszívnak belőlem mindent, még azt is, amire nem emlékszem. gyűrűztek körülöttem, mintha csak az én elbaszott életem keserűsége valami rohadtul zamatos húscafat lenne a számukra. Nem tudom, miért nem ítéltek dementorcsókra. De talán ez volt a szerencsém, és az, hogy a bennem lakozó tomboló vadállat nem akart beledögleni abba a jeges kietlen ürességbe. Túl büszke volt az ilyen szar halálhoz. Meg én is. Ha meghalok, az legyen normális halál, valami erdőben, vagy egy mezőn, ahol befed a virágok és a természet bódító illata... Ahol minden kamilla, és édes-savanyú fűszer illat. De persze tudom, hogy ez a fajta békés kimúlást úgysem érdemelem meg. Hiszen annyi mindenkit megöltem. És annyi mindekit megölök még most is ezzel a kibaszott farkassal a bőröm alatt. Egyébként is addig nem tervezem meghalni, míg meg nem találom és darabokra nem tépem T kibaszott testét.
Francba már. fasza, hogy csak a bosszú tart életben, azon kívül nincs semmim. Nem mintha hiányozna az a fura gicses családi idill, amit abban a hülye fogadóban láttam. Oda sem passzoltam, meg is lett az eredménye. Amúgy is csak a szarság szakadna rájuk, mert engem mindig rohadtul megtalálnak a cseszett aurorok. Csak azért mert balfaszok voltak valamit rendesen megcsinálni most nagyon keménygyereknek érzik magukat a hülye és értelmetlen járőrözéssel. Nyilván megint rám kell startolni, nem lehet egy rohadt nyugodt estém. De valahogy egy részem még élvezi is ezt. Ha elvennének a nyilvántartásból még ennyi izgalom se lenne az életemben. És én meg a rohadt dög is bennem élvezi a fogócskát.
De aztán ebbe a fogócskába belerondít egy szőke nő. Alig hogy rámordulok, már bele is pofátlankodik a területembe, még fel is horkanok elégedetlenül, miközben embertelenül közelről vagyok kénytelen belebámulni a pofájába, és még az illata is megcsapja az orrom. Fasza. Az arcomról leolvashatja, hogy körülbelül annyira örülök neki, mint Melfoy Potternek. Szóval rohadtul semennyire. De a csaj illatán kívül más szag is az orromba kúszik. A vér és a halál szaga. Ha érdekelnének az emberek még kíváncsi lennék, honnan ragasztotta ezt magára. De egyébként rohadtul leszarom.
- Osztozzunk! - közli velem, mire csak felhorkantok, majd elégedetlenül összeráncolom az orromat, ahogy fejen csapnak a szőke hajszálai. Remek, mindjárt abba döglök meg, hogy belefulladok a hajszálaiba. Tök jó.
- Osztozik a nyomor - mondom neki kelletlenül, de ahogy kiejtem a szavakat a számon máris hallom az auror lépteit. Most komolyan ez még így betör ide, aztán rámhoz egy zsernyákot? Komolyan? Merlin tökére, mi a szart vétettem én.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő feltartott kézzel! - Na persze. Máris. Ó, gyere csak ide, hadd átkozzam az agyadba az orrodat. Nem, én itt szépen és türelmesen megvárom, hogy elhúzzon a francba. Türelmes vagyok kibaszott türelmes. Közben a szemem sarkából látom a lány furán barátságos képét is. Miért üldöznek ezek is engem. Az egyik megetet a másik elvisz a farkasodúba... Ennyire nem nézhetek ki szerencsétlennek.
Igazából tényleg teljesen jól elvagyok  ahelyemen - azon túl, hogy még mindig a képembe bámul a csaj, de aztán annyira váratlanul ér a taszítás, hogy kitaknyolok a bűzös, latyakos földre. Ó, hogy basszki.
- Te meg ki vagy? - hallom a férfi hangját, mire nagyjából kezd leesni, hogy lehet a csajt keresi. Oké, Sean csak állj fel, és tégy úgy, mintha részeg lennél. Úgyis megrészegülsz havonta egyszer ez sem másabb.
- Senki - válaszolom barátságtalanul, mire a pofaszakállas auror rám mered szürke szemeivel és erősen néz, mintha ismerős lennék. Közben hátra lesek a lány felé. És magam sem tudom, de időt akarok nyerni neki.
- Ismerős vagy... - huzigálja a szőrzetét az arcán, mire lazán megvonom a vállamat.
- Tök híres vagyok, tele a képemmel minden fal - mondom fanyar mosollyal, mire hátrálok egy lépést, miközben az alak arcán lassan átvillan valami felismerés. Hátrálok, majd mielőtt pálcát rántana felé vágok egy varázslatot. - Everten Static! - mondom, majd a pálcám megint szórakozott módon vitelezi ki a varázslatot, mert nem  csak a levegőben pördül, hanem pattog is egyet kettőt a földön, mintha egy labda lenne a pasas. Nem tudom mi a rémisztőbb, hogy a pálcámnak még nálam is betegebb és morbidabb humora van, vagy ezt az egész azért csinálja mert én nem vagyok normális.
- Oké, most le is léphetsz - fordulok felé, de aztán engem oldalba vág valamimásik varázslat, amitől nekivágódok a konténer hideg, nyirkos falának.
- Most megvagy, West! - hallom a másik férfi hangját.
Naplózva


Clara Cole
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 20. - 19:39:21 »
+1




- Senki - mondja a srác, én pedig tudom, hogy hazudik, rögtön, ahogy kilesek a konténer mocskos sarka mögül, és meglátom a sötétből kilépő auror arcát. Ő az, aki engem üldözött, és most mégis felismerés fut végig elszánt képén, ahogy a srácot meglátja. Ennek hangot is ad aztán, elég vészjóslón. Ki lehet ez az alak? Aggódnom kéne talán...
- Tök híres vagyok, tele a képemmel minden fal - állítja, én pedig először azt hiszem, viccel. Ezeken a falakon egy ideje csak a szeszélyre figyelmeztető tájékoztató plakátok, meg körözések vannak, amiket félig elmázolt  az eső. Csupa zord arcú alak, pont mint… ő, az egyik földön fekvő, szakadt plakáton. A betűk szerint Sean Westerfield. És nem kisstílű bűnöző, ezt így is látom, hogy nem állok le olvasgatni. A szemem még jobban elkerekedik, összepréselem a szám, nehogy kiadjak bármilyen hangot meglepetésemben. Az ujjam kicsit erősebben kapaszkodik a konténer rozsdás vaspántjába, ahogy újra kilesek.
- Everten Static! - Inkább visszahúzom a fejem, próbálom lenyelni a torkokban dobogó szívemet. Oda se merek nézni, csak bámulok előre kiguvadt szemmel, és a plakáttal nézek újra farkasszemet, míg a puffanások elhalnak. Mi a fenét csinálhat, pattogtatja a földön az aurort, mint egy kosárlabdát?
Ázott a papir, és meg is taposták. Van rajta keresztben egy lábnyom, de valóban ugyanaz az arc, mint aki épp az imént átkozott le egy aurort. Jó, hát igazából miattam... Kilöktem a zsarunak magam helyett, úgyhogy jófejség tőle. És nem mintha én jobb lennék, mert én meg elszaladtam a törvény embere elől. Előtte meg megöltem valakit. Jóindulatból. Mint tudjuk, a pokolba vezető út azzal van kikövezve.
Felfordul a gyomrom, most már nem csak a rémület miatt kapaszkodom a kukába, hanem azért is, mert a hideg, kemény fém érintése segít itt tartani magamat az ittben és mostban. Francnak se hiányzik a lelkizés.
- Oké,  most le is léphetsz! - harsan a srác - a körözési plakát szerint tehát Mr. Sean Westerfield - hangja, én pedig épp készülök kiskutya szemekkel előoldalogni, hogy eleget is tegyek a kérésének. Nyitottam a számat egy halk “köszönöm”-re, de alattomos fényvillanás következik, és Sean úgy vágódik bele a konténer oldalába, hogy az megkondul, mint valami büdös, mocskos gyászharang.
- Most megvagy, West! - reccsen rá egy számomra ismerős hang - csak egyszer hallottam, de sajnos jól megjegyeztem. Az az auror, aki utánam jött.
Újból támadásra emelte a pálcáját. Megbénítani akarta a kuka tövében fekvő alakot. Groteszk kép volt ez valahol, mert a bűnöző feküdt védtelenül a földön, a törvény elvileg jó embere pedig ádáz élvezettel kegyetlen képén a magasba emelte a pálcát.
Biztos, hogy velem van a gond. Miért próbálok megmenteni egy, a kőrözés szerint minden bizonnyal gyilkos alakot? Talán, mert egy másikat ma véletlenül megöltem. Vagy mert ő meg megpróbált megmenteni. Vagy csak mert nem bírtam nézni ezt az egyenlőtlen helyzetet.
Nem vagyok egy nagy csatamágus, egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor fordultam szembe nyíltan bárkivel. Csak addig érek valamit, míg titokban, muglik között bűvészkedek. Itt meg egy támadásra lendülő aurort kell feltartóztatni. És nekem milyen varázslat jut eszembe először?
- Exlukhops! - suttogom a konténerre mutatva. Sose voltam jó a teljesen néma varázslatokban, de abban, hogy ne vegyenek észre, annál inkább. A mágia nyomán a fémtartály okádni kezdi magából a mocskot. Röpködnek a szennyes pelenkák, rothadó ételmaradék, műanyag kacatok, miegymás. Egy konzervdoboz orrba vágja az aurort, de az már lendítette a pálcát, így végülis ellövi a tervezett átkot. Aztán még két másikat is útjára enged, de majdnem vaktában lövöldöz már, mert egy banánhéj teljesen beteríti a képét. Záporozik körülötte a szemetes tartalma. Nem tudom, a kőrözött srácnak sikerül-e elugrania, vagy hogy amúgy eltalálná-e, de a konténer ismét nagyott dörren, majd megadva magát a mágikus erőnek, hátrább csúszik néhány métert. Velem együtt.
Nagyot nyekkenek, ahogy a falnak taszít a jókora fémszerkezet. Nem kapok levegőt, moccanni sem bírok, úgy megbénít ez a szorítás, hogy még a pálcát tartó kezem se mozdul. Még jó, hogy nem törtem össze teljesen, de így is csapdába kerültem. Csak pislogok, aztán próbálok kivergődni valahogy innét, mielőtt megfulladnék. Közben azon gondolkodom, vajon az utcát beterítő mocsokhalom alatt vajon ott van-e valahol az auror meg a Westerfield nevezetű.



Naplózva

Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 11. 16. - 11:37:59 »
+1

☾ I ain't your idol, kid, I'm just a gangster ☽
C l a r a C o l e
2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-2-8



Mindig is úgy éreztem, hogy egyfolytában egy sarokba szorított vadállat vagyok. Valaki olyasmi, akit arra neveltek, hogy támadjon, ha a hurok sorul a torkán. Szeretném visszaszorítani gyerekes makacssággal a bennem szunnyadó vadat, de hirtelen, ahogy betámadnak az aurorok kirobban, és valahogy abban a perceb, ahogy a dühe izzó vörös tűzként szétáramlik a testemben már nem érdekel az a kis hang a fejemben, ami talán egykori énem letűnt maradéka volt. Nem enged neki, mert csak a düh van, és a fenevad haragja, ami irányít, ami vérre éhezik, ami sértődésnek veszi, ha valaki rászegezi a pálcáját, és aki nem akar ismét az Azkaban falai mögött rohadni.
Régóta nem okoz lelkiismeret furdalást, ha egy hulla teteme mellett ébredek fel. Régóta nem okoz bennem lelki törést az, hogy űzött vadként aurorok üldöznek és egyszer az egyiket meg is öltem. Nem érdekelnek az emberi sorsok, még akkor sem, ha Anna, vagy Elliot valamiért meglátta bennem a kétségbeesett kölyköt, vagy a nem is tudom én mit bennem. A tényeken sose lehet változtatni gyilkos vagyok, embereket öltem, és azt hiszem fogok is, a farkasölőfű főzet ellenére is. Mert az a bennem lévő bestiát sosem fogja elaltatni. Arra sosem lesz gyógymód, hiába hitegetik magukkal az orvosok. Akkor se lenne rá, ha az a sápadt képű kurva leesne az égről.
A pálcámat markolom, veszélyesen háborgó dühvel, és életösztönnel. Készen vagyok rá, hogy megint nekik essek, akárkik is ezek. Még ebben a lecspocsos ködös, nyállás időben is, és az sem zavar, ha egy hullát repítek ki egy átokkal a sikátorból.
Amikor hirtelen fejbe vág egy nyers hal. De úgy telibe tarkón, rajtam meg akartalanul is végigszalad a hideg, de aztán már csak félre ugrani van időm, mert repül mindenféle ubdorító dolog az aurorok felé, és közben rájövök, hogy ezt a csaj csinálhatta aki az előbb kilökött a helyemről. Kissé lehangoltan nézem a repkedő kajamaradékokat olyan micsoda pazarlás féle fejjel, majd a telibe arcon kapott büdös aurorok undorodó alakja felé dobok még egy-egy stuport, miközben meghallom, ahogy a konténer élesen felnyekken, majd becsapódik a falba, én meg ösztönösen arra fordulok. Mondanom sem kell, hogy megérzem a lány illatát, a konténer mögül. Az égnek emelem a tekintetemet és egy keserű sóhaj hagyja el a számat, miközben magam sem értem, de odamegyek a konténerhez.
- Gondolom minden vágyad itt megfulladni a szemét között - dünnyögöm a szőkeség felé, majd egy pálcaintéssel arrébb tolom a batár nagy izét a lánytól, és leguggolok mellé, miközben arréb rúgok valami tisztasági betétet és egy halom pelenkát. - Szar nap, mi? - kérdezem aztán, miután meggyőződok róla, hogy életben van a csaj. és őszintén még azon túl, hogy tele van kuszmákkal, meg majdnem palacsintává lapította a konténer, még azon túl is éppen úgy nézett ki, mint aki menten pánikrohamot kap. Magam sem értem miért csinálom, talán az a sok éves magány teszi ezt velem, hogy nem kerülöm már annyira az embereket, vagy ez mégis csak valami farkas ösztön lehet, hogy keresem a társaságot. Hülyén ellentmondásosnak érzem magam, de az aurorok nyöszörgése félbeszakítja a roppant elmés gondolatmenetemet.
- Tiplizzünk le - mondom, és megragadva a könyökét felhúzom, és elindulok valilyen... aurormentesebb hely felé.
Naplózva


Clara Cole
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 11. 20. - 14:30:20 »
+1




Őzike szemeim kigúvadnak az erőlködéstől, és tehetetlenül pislogok az előttem tornyosuló fémre, ami kis híján agyonnyom.  Hiába, nem hatom meg, az ridegen, kíméletlenül présel a mocskos tégláknak, kiszorítva belőlem lassan az összes levegőt. A tenyereim nekitámaszkodnak a súlyos szerkezetnek, de semmi erő nincs bennem, hogy akárcsak megmozdíthatnám. A pálcám elejtettem az előbb, a lábamnál lehet valahol. Eddig nagyon vigyáztam, nehogy sarokba szorítsanak. Hogy keverednék ki magamtól? Sehogy, mint most se. Sose voltam igazán harcos típus, sose voltam tehetséges és erős sem. Az ügyeskedésem is csak addig tarthatott, míg fel nem fedeznek, míg el tudok futni. És most itt vagyok, és a sok szemét, amit én borítottam ki, végül megfojt. Megérdemlem talán? A mai napon biztosan.
Kínlódva nézek fel az égre, kapkodva levegőért, és tehetetlenségemben kicsordul egy könnycsepp szemem sarkából. Az épületek szigorúan magasodnak fölém, mintha azok is készülnének rámvetni magukat. Közöttük a sötét égbolt is alig látszik. Vörös fény villan, többször is, befestve a feketeséget. Kicsit a tűzoltó autó figyelemfelkeltő villogója jut róla eszembe, még gyerekkoromból, mikor láttam, bár nem villog sokáig. De furcsa csend áll be utána, olyan békés szünetszerű, amibe van esélyem belenyikkanni, hátha meghallja a másik.
- Gondolom minden vágyad itt megfulladni a szemét között - hallom a szavakat, de csak egy kérlelő tekintettel tudok csak válaszolni. Vajon meghatja, vagy hagy meghalni? Hiszen minden jel (de legalábbis a kőrözési plakát) szerint emberölő bűnöző.
Nézem a srác flegma arcát, szürkésszöld szemét, és azon gondolkodom, olyan, mint bárki más. Na jó, van a képén valami szomorú, sötét borongás, olyan baljós árnyék féle.
de első blikkre nem mondanám meg, hogy gyilkos lenne. Csak egy mogorva srác. Bizonyítéka annak, hogy az ember sose tudhatja. Amúgy ismerős is, kezd derengeni valahonnan az arca, ha az említett sötétséget leszámítom. Most, hogy engem éppen kihúz a kutyaszorítóból, főleg.
Engem, aki egyébként meg sem érdemli. Ahogy a szorítás megszűnik hirtelen, én tehetetlenül rogyok a földre. Hátammal a tégláknak dőlök, két tenyerem a mocskos betonon támaszkodik magam mellett a fal tövében, és zihálva kapkodok levegő után. Becsukom a szemem is egy pillanatra, és amikor kinyitom, a srác már egész közel hajol hozzám. Azért egy kicsit mégis ijesztő, nem ő maga, csak a tudat, hogy ő egy elég keresett gyilkos. Főleg így fegyvertelenül, a padlóra zuhanva nézni vele farkasszemet zavarba ejtő. Próbálom összeszedni magam, hátradőlök kissé, míg a fal engedi, és becsukom a számat, most már az orromon át fújtatok, egyre halkabban, felszegett állal. Igyekszek úgy csinálni, mint aki mégsem nyomorult annyira.
- Szar nap, mi?
Kínomban elmosolyodom egy kicsit, csak halványan, és biccentek egy aprót. Kedves, hogy kérdezi. Még egy utolsó, nagy sóhaj, és elég levegőm van egy rövid válaszhoz.
- Az… - válaszolom levegősen, felnézve a másikra, aki guggolva is mintha fölém tornyosulna. Átvillan bennem a gondolat, hogy: de tényleg, miért is segített ki a kutyaszorítóból? Ám közben meg olyan megértően kérdezett az előbb, hogy nem is tudom, mit várjak tőle.
Úgyhogy egyelőre nem engedek a mindenféle előítéleteknek, hanem míg döntök, marad az udvarias hála.
- Köszönöm szépen - mondom motyogva, és zavartan eltávolítok a hajamból egy csokoládépapírt. Aztán felveszem a pálcámat is, karnyújtásra volt a földön, majdnem a kezem ügyében. Próbálok talpra állni, de az aurorok felől halk, panaszos hang hallatszik, én meg majdnem újra elejtem a varázseszközt ijedtemben, és visszahuppanok a szutyokba. Kicsit azért megkönnyebbülök, hogy West - Westerfield? Szóval, hogy a srác nem ölte meg őket, de így viszont veszélyt jelentenek Rá is, meg hát Rám is. Végülis váratlan segítségem akad, megint, és pillanatok alatt talpon találom magam.
- Tiplizzünk le - mondja, és úgy emel fel a mocsokból a karomnál fogva, mintha aprópénz volnék, vagy valami egyéb, könnyű dolog. Megijedek egy kicsit, ahogy hozzám ér, mert ugye még mindig azon tanakodok, vajon mi szándéka van velem. Talán le kellene most lépnem. Az egyik gondolatom éppen ez, hogy itt hagyhatnám. Csakhogy még fogja a könyökömet, és farkasszemet néz velem. Az az érzésem támad, mint mikor az ember valami vad, harapós állattal találkozik össze. Sose szabad elfutni. Csak szép lassan, óvatosan hátrálni, pont annyira kicsinyenként, hogy ne indítsa be a vadászösztönt.
És közben meg segített is rajtam. Megértő volt. Mintha láttam volna már egy hasonló embert korábban, de nem tudtam hová tenni. Lazán indul el a két nyöszörgő auror között, pedig a sarkon túl szaladó léptek hangzanak fel. Nyilván más is hallotta a csetepatét, és a főúton futva érkezik az erősítés.
Elhoppanálhatnék egyedül is. Azt kéne tennem. Ő egy kőrözött bűnöző… De hamarosan én is az leszek. És nekem most segített. Néha nehéz jól dönteni, mert nincs igazán helyes döntés. És mégis könnyű, mert nem kell mindig gondolkodni. Ha akarok, segítek. Most szerettem volna.
- Exmemoriam - mondom először az egyik, aztán a másik pasas felé hadarva és közben sebtében rájuk bökök a pálcámmal. Így nem lesz tökéletes a felejtés átok, de nincs most idő vacakolni. Egy negyed órát teljesen elfelejtenek, ami feltűnő lesz, de talán nem tudják majd helyreállítani az arcokat meg a neveket a fejükben. Sean lehet, hogy hátranéz, míg varázsolok, főleg, mivel most én kapom el a könyökét, de csak finoman, inkább rásimítom az ujjaim, mintsem megragadom velük. Nem mintha ezzel önmagában feltartóztathatnám, inkább csak figyelemfelkeltésként. A főúton a felfordulás hangjai egyre közelebb érnek a sarokhoz, de nem várom meg, hogy kiderüljön, hány újabb auror vagy egyéb valakik érkeztek. Bocsánatkérőn pillantok a másik szemébe, aztán hirtelen elhoppanálok vele. A mágia nagyot ránt rajtunk. Először egy erdőben, aztán egyháztetőn bukkanunk fel, végül pedig egy tengerpartra érkezünk meg.


Innen tovább is megyünk, lásd a tengerparton. kacsint
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 21. - 02:47:59
Az oldal 0.054 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.