Aranyfog Varázstárgy Szaküzlet

☾ Feel the fire, the heat, the pyre ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-4-m-á-j-u-s-1-4

Szörnyen nézett ki a bolt, így egy pálcaintéssel inkább elfordítottam a táblát, hogy csukva legyen. Még a végén még több hülyét kéne elviselni, és nem volt kedvem magyarázkodni. Az emberekhez amúgy sem értettem olyan jól, elvoltam azzal, hogy hátul rendben tartottam a leltárat, és Elliot kibontakozhatott a vevőkkel. Szepi akkor nem is szokott itt lenni, hogy ha vele voltam az üzletben, gondolták, leszek én a helyi testőr meg az őrző-védő. Ez ment is, egészen eddig, úgy éreztem, csorba esett a büszkeségemen, hogy valaki így be tudott törni. Büszke voltam én ahhoz, hogy ezt csak úgy a szőnyeg alá tudjam seperni.
Még jó, hogy Aiden nem volt itt vagy most éppen nagyon elfoglalt volt Sorennel, és nem szembesült a helyi látvánnyal. Se a szilánkkal, a kupis törmelékes helyiséggel.. Se azzal, hogy volt valami olyan köztünk Elliottal. El is akartam húzódni, de akkor Elliot az ölembe pottyant nekem meg meg kellett tartanom. Aztán óvatosan odébb oldalaztam vele a szilánkoktól. Megint megállapíthattam, hogy milyen könnyű volt amúgy. Szemforgatva sóhajtottam, mert az a cipő amúgy is szörnyű volt és ahányszor az volt rajta, mindig eltaknyolt benne. Persze így is közel volt az arca hozzám, éreztem az illatát és a leheletét is, ahogyan lélegzett. A farkasom bennem kellemetlenül rágta a belsőmet, hogy milyen könnyű is megállítani valakinek a légzését. Csak egy kicsit meg kell szorongatni a nyakát, én pedig érezhettem annak a lánynak a vérét a számban megint. Igyekeztem ezt nem kimutatni, és a bennem lévő szörnyeteget mélyebbre temetni magamban. Meghalni könnyű volt valóban, de élni annál nehezebb. És mégsem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a farkas, erősebb voltam nála.
- Jó az a cipő. Kényelmes - válaszolta ahogyan átkarolta a nyakamat, én meg csak nagy szemekkel visszapislogtam rá. Már nem is hallottam a bennem morgó vadállatot, csak éreztem Elliot kellemes illatát. Nem akartam semmi rosszat csinálni, de úgy éreztem valamilyen láthatatlan csapdába sétáltam bele.
- Engem nem győzöl meg ezzel - válaszoltam makacskodva, és megforgattam a szemet.
De persze még mindig tartottam a karjaimban, pedig nagyon nem kellett volna. Nem akartam sem Safinak sem pedig Aidennek fájdalmat, de Elliot sem engedett el, én meg kezdtem összezavarodni. És a bennem lévő szörny sem tette ezt könnyebbé.
- Igen... nagyon közel... - sóhajtotta és közelebb dugta az arcát az enyémhez. Az érintésébe megborzongtam, de nem engedhettem el magamat. Ellépett tőlem, és ő is körbenézett a boltban. A lemenő nap fénye kicsit aranyszínűre festette a helyiséget is, egészen festményszerű volt. Aiden biztosan elbámészkodott volna, ismertem. Szerette az ilyen szép, festményszerű pillanatokat. És pont ezért se akartam elárulni, a legjobb barátom volt, nem csinálhattam semmit Elliottal. De megsimította a melkasomat és a szemembe nézett, én meg csak sóhajtottam egyet.
- Pedig szívesen igy hagynám, hogy másnap meglássa és kirúgjon - dünnyögtem szarkazmussal a hangomban. Visszanéztem egy pillanatra Elliot szemébe, aztán csak megfogtam a pálcámat és intettem a tárgyak felé, hogy ami sérült megjavuljon, és a szilánkok is a helyükre kerüljenek.
- Tádám. Meg is éheztem - mutattam körbe teátrálisan, aztán a hasam is megkordult. Sokat ettem, Safi mindig kiégett ezen, de mostanában igyekeztem kevésbé nyers húsos dolgokon rágódni. De ez egy ösztön volt, olyan dolog ami hozzám nőtt, akár csak a belső farkasom.