+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Abszol út
| | | |-+  Zsebpiszok köz
| | | | |-+  Sötét Tárgyak Bolhapiaca
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Sötét Tárgyak Bolhapiaca  (Megtekintve 318 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 19:10:56 »
+1

Raphael Rhodenbarr pennájából


Az STB-n, vagyis a Sötét Tárgyak Bolhapiacán mindenki talál magának valami apróságot, amit hazavihet, vagy itt mindenki megszabadulhat sötét béklyóitól.  A világítást hangulatos, fekete lampionok szolgáltatják.
Ám nem csak sötét varázslatokkal itatott holmit lehet itt kapni. A szemfülesebbek találhatnak mugli drogokat is, a félreeső sarkokból pedig fiatal hölgyek, s fiúk mosolyognak, kacsintgatnak az ide látogatókra. Bizony, ez is egyfajta árucikk!
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 11. 04. - 20:47:10 »
+3

Farkaskór


Sean
2001. november 19.

outfit

paint me as a villian

16+
enyhén trágár


Egyre hűvösebb volt az idő odakint. Már-már annyira, hogy az ember kénytelen volt meleg kabátot venni, ha ki akarta bírni odakint… persze én beértem Aiden cuccaival is, amiket kifejezetten szándékoltan vettem kölcsön. Egészen jól néztek ki, ráadásul kilencven százalékban feketét hordott, mint én… éppen csak a ruha bőségén és hosszán látszott meg a közöttünk lévő különbség. A nadrág szárát felhajtottam, úgy lógott rá a bakancsom szárára, a többi pedig elveszett az igencsak hosszú kabát alatt. Nem nagyon érdekelt mondjuk, ha zavarta a dolog és nem akarta, hogy ezekben a cuccokban mászkáljak. Már eldöntöttem és elvettem. Kész.
Csendesen mászkáltam az STB sorai között, nézve az éppen aktuális kínálatot. Egy pillanatra még Disznóorrú Ted tekintetét is elkaptam… a legutóbbi találkozásunk nem sikerült éppen jól, hiszen Soren elég rendesen helyben hagyta, mikor el akart adni engem is valami olcsó hímringyónak, de hát így jár az, aki nem jó helyen nyúlkál. A tekintetem a kurvapecérről visszavándorolt az egyik kacatos pultjára. Voltak ott gyűrűk, nyakláncok, egyszerű medálok és fülbevalók, na meg egy-két férfiasabb darab is. Már ez a néhány ékszer is elég volt ahhoz, hogy megzavarja teljesen az érzékeimet. A legtöbbön olyan átok ült, hogy még az eladók is csak kesztyűvel vagy mágiával voltak hajlandók elcsomagolni… de persze akadt pár olyan őrült, mint én, aki félelem nélkül piszkált meg bármit. Hogy belehaltak-e? Akadtak, akik igen, de én nem tartoztam közéjük. A testem már annyi átkot fogadott be, hogy azon is csodálkoztam, eddig húztam ezt az életnek nevezett valamit…
– O’Mara! – kiáltott fel az eladó, mikor felfogta, hogy én állok a pultjánál. Ha megöltek volna, sem tudtam volna kibökni a nevét. Jellegtelen képe volt… és nem is nagyon érdekelt, csak az a fekete szíjas óra, szép, római számos számlappal, kellően átkozottan ahhoz, hogy Aidennek tetszen. Azt hiszem, nem adtam még neki semmit, de akartam. Először valami sajátot akartam… de meggondoltam magam, ugyanis én még mindig Nat Forest ellopott óráját hordtam, szóval azt nem vettem le és csúsztattam át neki. Furcsán sértő lett volna, bár valószínűleg ő csak hümmögött volna rá egyet. De nem akartam bántani. Ő nem egy Nat pótlék volt nekem, ő valami új volt, valami izgalmas… de nem vehette át a helyét, nem akartam ezt éreztetni vele még véletlenül sem. Fontosabb volt annál, hogy csak ilyesminek tekintsem.
Áh, hát te vagy az! Akkor jól láttam! – tettem úgy, mintha pontosan tudnám ki az. Az arcomat méregette, mintha máris meg akarna gyanúsítani valamivel.. aztán hirtelen felröhögött.
– Láttam a Próféta különkiadásában, hogy hány emberen mentél állt… furcsa, hogy Cartwrightot nem említették – vihogott, én meg elkomorodtam, majd a következő pillantban olyat vertem az arcába ököllel, hogy megtántorodott, s nem vehette észre, hogy az óra a kabátzsebembe vándorol. Ennyit megérdemelt a faszfej, miután bepofázott a szexuális életemre. Azért ennyire amúgy nem volt durva a helyzet.
Törődj a saját seggeddel, te gyökér… – közöltem, majd léptem volna el, de elkapta a csuklómat.
– Ne legyél már ilyen, O’Mara, mindannyian tudjuk, milyen hatással volt rád Forest. De ez van, ha a magunk fajta egy sztárocskával kezd… – magyarázta, majd az ujjaim közé préselt egy fecnit, ami valami fogadócédulának tűnt, de nem értettem az ilyesmihez. – Nesze, menj és szórakozz! Egy hétig, teliholdig lehet szavazni a következő farkasviadalra. Oldalt tudod leadni a raktár bejáratánál… – bökött a fejével valamerre távolabb.
Kapd be! – köptem felé, majd egész egyszerűen tettem hátrébb egy lépést, egyenesen belesétálva valaki karjai közé. Valaki… hát éppenséggel Blökink volt az. Hát éppen időben érkezett egy remek közös programra... vajon ő is résztvesz a viadalokon?

Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 11. 04. - 22:06:31 »
+2

☾ So now it's time to say 'Fuck you' ☽
E l l i o t O M a r a
2-0-0-1-n-o-v-e-m-b-e-r-1-9



A november olyan észrevétlenül köszöntött be, hogy fel sem fogtam. Egyedül a bőröl halovány sóhajtása jelezte hogy hidegebb és nyálkásabb lesz az idő. Nem mintha olyan sokat jelentene, hogy fázok-e, ázom-e. Nyirkos idő volt az azkabani cellámban is, a dementorok fagyánál pedig aligha fogok érezni hidegebbet. Belepusztulhattam volna. Belehalhattam volna abba, hogy eszik és vájkálják ki belőlem a megmaradt hamuszürke homályos boldogságot, és elveszik azokat amikre nem is emlékezhettem. De valami zakatolt bennem, egészen ideág ugyan az a hang zakatol bennem. Tompán hallottam és halkan, mintha csak egy apró villanás lenne, egy apró elhaló sóhaj.
Élned kell.
És tovatűnt, kamillaillatot hagyva maga után. Tovatűnt, anélkül hogy bármihez, bárkihez tudnám kötni a hangfoszlányt, beleveszett a sűrű szürke massza ködfellegébe, bennem pedig mély vörös fekélyes heget hagyott a hang. A hang, ami most is fel-fel bukkan és azt akarja, hogy éljek. Nem mintha bármi tervem lenne megdögleni. Addig egészen biztos nem, amíg el nem kapom azt a szarházi szemétládát.
Ahogy rágondolok, a bennem lévő farkas is éhesen zúg fel, egyetértő moraja pedig kitölti a belsőmet, az az olaj az én tüzemre, és az övére is. A vérszomj pedig megállíthatatlanul dübörög bennem, mintha csak ölésre születtem volna. Azt nem tudom. Csak azt, hogy ölésre neveltek, amikor mindent elvettek tőlem. És lassan eljön a nap, amikor T megízleli a saját, tökéletesre alkotott szörnyének fogait a torkán.
Fogalmam sincs most sem, hogy merre visznek a lépteim, merre terel Zsebpiszokköz labirintusszerű sikátora. A szagok facsarják az orrom, a zajok sértik a fülem, de én csak egyet keresek. Azt  abűzös keserű, haláltól rothadó szagot, ami ott terjengett a homályos múltban, bemocskolba a kamilla és a fűszer illatát. Bemocskolva Kat véres tetemét a fehér szobába, a kislány halott testét abban a rózsaszín szobában. Olyan volt a szaga, mint a fertő, ami csak a halált hagyja maga után. Nem mintha én jobb lennék. Gyilkos vagyok teliholdkor, és gyilkos voltam amikor neki dolgoztam.
Lassan a Zsebpiszok köz ismert mocskát felváltja valami más, valami undorítóbb és betegebb arculat, amikor elhaladok az STB táblája mellett. Elfintorodom, ahogy körbelesek. Legalább ezt a helyet még az aurorok is elkerülik, ahogy a körözési plakátok is. Mindenfelől ordibálnak, árusok teregetik és mutogatják az élő és a kevésbé élő portékáikat. Elhaladok egy mellett, aminek az asztala mocskosan bűzlik a friss halál szagától.
Alighogy elfintorodom, belém rohan valaki, és rá sem kell néznem, hogy tudjam ki az.
- Remek... - sóhajtok fel, és az égnek emelem a tekintetemet. Miért van az, hogy akit én keresek szinte lehetetlen elővakarni, de akit nem, az mintha el lennék átkozva rám tapad? Egyébként belegondolva nem is találkoztam vele a kocsmás dolog óta, amikor úgy elrabolták, és Aiden úgy rohant utána mint valami szerelmes kislány.
Furák az emberek. Furák és idegesítőek. Remélem nem akar megint megetetni.
Lepillantok Elliotra, és a kezében meglátok egy fogadócédulát. Egy rohadtul ismerős fogadócédulát, melynek a felső csücskében egy fehér, dombornyomott hold van. Összerándul a gyomrom, miközben a bennem lévő farkas dühe megint vibrálva elönt.
- Csak nem szórakozni mész? - kérdezem összehúzott szemekkel. - A vidalok kemény sport, bírni fogja a kis lelked? - kérdezem erős szarkasztikus hangon, ami valahogy olyan mintha mindig is a személyiségem része lett volna. Ez pedig csak mégjobban égeti a keserű lyukas hegeket bennem.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 11. 06. - 08:23:13 »
+2

Farkaskór


Sean
2001. november 19.

outfit

paint me as a villian

16+
enyhén trágár


Hát meg sem kellett néznem a morcos képét Seancinak, elég volt megéreznem az utcán összeszedett illatát, máris tudtam, hogy ő az. Na jó… nem egészen igaz, volt valami más is, amiért mindig olyan könnyen rá hangolódtam. Nem is tudom, talán a kisugárzása volt vagy valami vibrálás, amit a varázstárgyaknál szoktam érezni. Egész egyszerűen belőle is áradt valami hasonló. Ha figyelmes lettem volna, talán már messziről kiszúrtam, hogy közeledik, de túlságosan lefoglalt a zsebembe dugott, átkozott óra és az, hogy meglepjem Aident.
– Remek... – morgott szokás szerint, de azért nem lökött el magától, pedig olyan közel álltunk, hogy még a testünk is összesimult. Persze mentségemre legyen mondva, általában nem rohanok vérfarkasok karjába. Nem azért, mert félnék tőlük. A legkevésbé sem tartottam őket ijesztőnek a vagy veszélyesnek. Minden lénynek megvan a maga mechanikája, amivel le lehet szerelni… egyeseknél a csokoládé válik be, másoknál egy kis nyers hús. Gyanítottam, hogy ez utóbbi egy Seanci-féle „kemény” kölyköt is leszerelne.
Láttam, ahogy a tekintete a kezembe szorongatott papírfecnire vetődik. Vérfarkas viadalok. Hát persze… éppen ezt kellett meglátnia nálam! Na jó, azért nem akartam elkezdeni mentegetőzni, hogy ezt csak a kezembe nyomták, amúgy én nem vagyok olyan. Végül is nem nagyon érdekelt, hogy mit gondolt rólam… valamiért hirtelen ez mégis igazán jó szórakozási lehetőségnek bizonyult.
– Csak nem szórakozni mész? – kérdezte, még a hangjából is áradt a feszültség. Hát imádtam. Máris éreztem, ahogy az adrenalin vad lüktetéssel szabadul fel a testemben, elhúztam a számat egy félmosolyra. Na végre történik ma valami! A hang lelkendezni kezdett bennem, s a szívem máris úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a testemből. Talán Sean érezhette is, ahogy kicsit hozzáértem. –  A vidalok kemény sport, bírni fogja a kis lelked?
Gúnyolodj csak, Vauvau… Rákacsintottam és léptem egyet hátra, úgy hogy megragadtam a csuklóját. Persze megpróbálhatta elhúzni, de akkor ugyanúgy utána kaptam. Már megtanulhatta volna, hogyha valamit akarok, akkor az úgyis lesz.
A te lelkedért jobban aggódnék – válaszoltam és hátra pillantottam rá, ahogy húzni kezdtem a megfelelő irányba. Valahogy érdekelt, hogy ő majd mit szagol ki egy ilyen helyen. Nem olyan érzékei voltak, mint nekem. Hasonlítottak egy vadállatéhoz, míg én csak rá tudtam hangolódni mindenféle mágikus rezegésre.  – Együtt megyünk szórakozni, Blöki – tettem hozzá és elmosolyodtam, majd kikerülve egy bibircsókos banyát, odalöktem Seant az épület falának, úgy hogy a háta ütközzön a mocskos, téglás felületnek. Egy hosszú pillanatra a szemébe néztem, látni akartam a dühét… nem is tudom miért. Valahogy érdekelt, milyen mikor normális érzések vannak benne, nem csak morog minden szóra. Legutóbb még az sem tetszett neki, mikor kaját akartam venni, pedig csak egy éhező csöves.
Mégsem mehetek egy ilyen helyre az őrkutyusom nélkül – tettem hozzá és megmutattam neki a cédulát kicsit közelebbről. – Ez ismerős neked, ugye? – kérdeztem, kicsit begyűrve a szélét a lapnak. Soha az életben nem töltöttem ki hasonlót és nem is terveztem. A fogadás nekem túl kockázatos biznisz volt. Most azonban be akartam jutni oda, ahol ilyesmivel foglalkoznak… csak mert láttam, hogy Sean tud valamit.
Ennek utána kell nézni – böktem a fejemmel az ajtó felé. – És nyugi, csak a kezembe nyomták. Nem szoktam kutyusokra fogadni.

Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 11. 07. - 19:02:17 »
+2

☾ So now it's time to say 'Fuck you' ☽
E l l i o t O M a r a
2-0-0-1-n-o-v-e-m-b-e-r-1-9



Sosem harcoltam ostobaságokért. Meghagytam a sok szart az idióta igazságéreztű auroroknak, meg az olyan áldozatlelkű nagy hős Griffendéleseknek. Nem érdekeltek mások szarságai, nem is akartam velük foglalkozni. Csak magam voltam és az is vagyok. Nincsenek társaim, akikkel együtt harcolnék valami szarság miatt. Még akkor is ellenkeztem, amikor Anna elvitt abba az eldugott házba a többi farkas közzé. Ahol természetesen majdnem megöltem két puhány farkast. Milyen kár, hogy nem sikerült. Jó, Annát valamiért tiszteltem, volt benne valami ami miatt nem akartam megtámadni. De inkább maradok a magam véres ködös útján.
Még akkor is, ha éppen O'Mara szúr mellkason azzal a karvaly orrával. Elhúzom a számat és a zsebembe süllyesztbe a kezemet azon gondolkodom, hogy most nem aklarja-e esetleg valaki megint elrabolni. Gonosz vagyok azt hiszem, de képtelen vagyok jobban kötődni bárkihez is. Mert már akkor érzem, hogy meghalnak, hogy megölöm őket, ahogy Katet is. És megint mindent elnyom a vér szaga, amit a bennem lévő farkas annyira imád. Szinte veszettül imádja.
Még mindig kételkedve méregetem, ahogy próbálom összeegyeztetni Elliot képét a viadalokéval. Kölyök voltam, amikor ketrecbe voltam zárva abban a kibaszott Gödör nevű helyen, és ahol vigyorogva nézték, hogy leöljük egymást teliholdkor. És néha a legerősebbet meg is vették. Így kerültem közel megint ahhoz a görényhez. Megvett és aladott hogy aztán újra megvegyen, és a saját szörnyetegévé formáljon. Ami sikerült is neki.
– A te lelkedért jobban aggódnék – mondja Elliot azzal a ravasz rókafejével, én meg csak megvonom a vállam és igen csak drámaian felsóhajtok, miközben a hűvös novemberi szél meledöfködi a tüskéit a bőrömbe.
- Minek aggódsz olyan miatt, ami nincs? - teszem fel a roppant költői kérdést szemforgatva, majd a szél az orromba hoz megint egy rakás büdöset, miközben hirtelen Elliot kezen ragad és cibálni kezd... Nagyon remélem hogy nem a hülye viadalára. - Héééé - adok hangot a hökkent elégedetlenkedésemnek, és kihúzom a kezem a szorításából, de ő csak utánam kap. Magamban a farkasommal együtt morgolódok tovább. Mindegy, Sean olyan mint a foghúzás, egyszer ezen is túlesel. Nem mintha tudnám milyen a foghúzás de elvileg szar.
Aztán hirtelen neki vágóduk a falnak, én pedig rohadul mérgesen bámultam vissza a szemeibe, miközben teljesen beterít az Elliotból áradó szag. És valaki másé is.
- Mégsem mehetek egy ilyen helyre az őrkutyusom nélkül - szólal meg, mire kifújom a levegőt és az ég borús fellegeire emelem a tekintetemet. Még hogy őrkutya. Ennél még az is jobb ha bolhazsáknak hívnak.
- Nem vagyok a kutyaád...De ja abban igazad van, hogy neked az a hely túlságosan veszélyes... Egyébként Aiden tudja, hogy a cuccát hordod?  - kérdezem meg pókerarccal, majd mivel szinte egymagasak vagyunk kilépek mellőle, és megindulok a viadal felé. Úgyse lesz bajos annyira, még nincs itt a talihold ideje. Akkor én rég nem lennék itt. - Meg kicsit túltoltad a kókuszt - teszem hozzán fintorogva, mert rohadtul töményen ott volt az orromba mind a kettejük szaga és kifejezetten hülyén éreztem magam tőle. Túl sokat árul el az emberekről a szag. Milyen kibaszott jó auror lehettem volna, nem?
- Ez ismerős neked? - Biccentéssel válaszolok, és az arcomról tökéletesen leolvashatja az undort és a gyűlöletet is. Minden emlékem a fehér szobával kezdődött, és onnan egyre csak szarabbak lettek.
- Aha - morogom és kiveszem a kezéből a lapot, hogy megforgassam az ujjaim között, miközben figyelek Elliot magyarázására is.
– Ennek utána kell nézni.  És nyugi, csak a kezembe nyomták. Nem szoktam kutyusokra fogadni.
Sóhajtok egyet és visszaadom a kezébe a cédulát. Jobb esetben nem iagzán érdekelne, és otthagynám, de. De mi van ha ő is ott van? Mi van ha végre szagot fogok? Ez valahogy kellő indok volt, hogy beletörődjek Elliot remek társaságába és abba, hogy a kistacskójának hisz. Vagy nem tudom.
- Nézzünk utána, felőlem. Egyébként ne is fogadj, egyikre se, mert többet vesztenéll, minzt nyernél - vonom meg  avállam. - Ez olyan, mint az a golyós mugli szar, ahol lyukakba kell lövöldözni egy hülye ütővel. Csak az elit űzi. - dünnyögöm, és elindulok oda, ahol az alvilági elit bűze sűrű fekete ganéként terjeng a levegőben. És azt a legkönnyebb kiszagolni.
Beérve a kis terembe, szinte arcul csap mennyire olyan, mint a Gödör. Mondjuk az aztán tényleg a felső körben volt híres, mert olyan helyen volt ahova nem lehetett csak úgy besétállni. Nem mintha nem bámulna ránk egy izomagyú gyíkarc.
- Üdv a fertőben Elliot - dünnyögöm neki.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 11. 09. - 15:23:32 »
+2

Farkaskór


Sean
2001. november 19.

outfit

paint me as a villian

16+
enyhén trágár


Sean mindig olyan átkozottul mélabús volt… nem tudom miért, de úgy éreztem fel kell vidítanom, meg kell oldanom az élete gondjait. Végül is harcolt, mikor felbukkantak a Rowle-ok a kocsmában. Nem. Nem vagyok naiv, tudom, hogy az is csupán a saját önző érdekei miatt volt, még is úgy fogtam fel attól kezdve, hogy megbízható. Ráadásul a vak is kiszúrta volna, hogy valahonnan, valamilyen módon ismeri Aident. Ezért pedig csak még érdekesebb lett számomra. Még az sem zavart, hogy olyan szaga van, mint egy szemetesnek.
– Minek aggódsz olyan miatt, ami nincs?
Felhorkantottam. Még, hogy nincs lelke… egyértelműen szeret szenvedni, azt pedig azok az emberek élvezik általában, akiknek van, méghozzá egy elég beteg fajta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Nat mellett nem élveztem néha a fájdalmat, az egy beteges kapcsolat volt. Egy nagyon-nagyon romlott dolog, amit magam mögött kellett hagynom, hogy visszakapjam önmagam és ne csak valaki játékbabája legyek. Seannak is járt az ilyen fajta megújulás, mert amiben most létezett… nos az aligha volt éltnek nevezhető.
Ne ellenkezz! – közöltem, mikor már húztam magam után. Talán úgy beszéltem vele, mint aki szórakozik… de érzékeltem én mindent. Hallottam, amiket mondd, hallottam, ahogy mordul, ahogy szusszan a szavaimra. S láttam, mikor a papírra nézett, hogy ismerős volt neki, s lehet, nem is akárhonnan. Megborzongtam, amint lelki szemeim előtt láttam őt, meg azt a makacs fejét valami ketrecben kuporogni, mielőtt egy másik vérfarkas elé eresztik. Szörnyű sebeket szerezhetett… főleg a lelke, amit most rejtegetni pórbál a világ elől.
– Nem vagyok a kutyaád...De ja abban igazad van, hogy neked az a hely túlságosan veszélyes... Egyébként Aiden tudja, hogy a cuccát hordod? – kérdezte. Természetesen olyan arccal, mint aki mindent tud, aztán kilépett mellőlem és megindult magától az ajtó felé. Nagyon helyes, Blöki, ügyesen csinálod! – bíztatta bennem a hang, én pedig megindultam szépen utána. – Meg kicsit túltoltad a kókuszt.
Elmosolyodtam. Ebből sejtettem, hogy tetszik neki… már megszoktam, hogy morog azért is, ami jó.
Te meg a mocskos szemetes szagot – válaszoltam és olyan közel mentem mellette, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni, ha esetleg meggondolná magát. könnyedén belekapaszkodhattam volna… egyelőre azonban meghagytam a szabadságát. Magától is sejthette ugyanis, hogy nem fog csak úgy levakarni. – Egyébként igen. Aiden tudja, miután együtt élünk… ha más nem, este észre fogja venni, mikor találkozunk. – Tettem hozzá csak úgy mellesleg az információt.
Most nem a magánéletemről akartam csevegni. Az majd akkor lesz fontos, ha már otthon fetrengek az ágyban vele. Seannal inkább igyekeztem mind jobban a fecnire és a viadal helyszínére koncentrálni. Láttam, milyen undorral tekint a lapra, mikor ismét megmutattam neki.
– Nézzünk utána, felőlem. Egyébként ne is fogadj, egyikre se, mert többet vesztenéll, minzt nyernél – vonta meg a vállat, mintha nem számítana. –  Ez olyan, mint az a golyós mugli szar, ahol lyukakba kell lövöldözni egy hülye ütővel. Csak az elit űzi.
Golyók és lyukak? Betegek ezek a muglik… – röhögtem fel, hogy kicsit oldjam a feszültséget.
Egy kis terembe érkeztünk, ahol éppen senki sem volt. Szerencsére többen is voltak itt, így csak egy izomagyú valaki bámult meg minket távolról, egyelőre. Azt könnyen leszerelhettük, vagy legalábbis elterelhettük figyelmét, ha kicsit jobban körbe akartunk nézni… biztosra vettem, hogy vannak itt elzárt vérfarkasok, akiket esetleg kiszabadíthatnánk.
– Üdv a fertőben Elliot – dünnyögte. Megváltozott a hangja, így kicsit belekaroltam a karjába, hogy biztonságérzetet adjak neki. Ma itt senki sem fogja bántani és nem fogják kényszeríteni semmire… bár sejtettem, hogy nem mutatná ki a félelmeit.
Mit szólnál, ha egy kicsit körbe néznék? – kérdeztem és belevegyültem a fogadópultnál várakozó tömegbe, hogy aztán közöttük átverekedjük magunkat valami ajtóhoz. Csak annyi volt ráírva, hogy tilos a belépés, én azonban gond nélkül belöktem, ha már valaki ilyen szépen nyitva felejtette. Amint beléptünk bezártam magunk után, a zár kattant egyet.
Ezután fogtam csupán fel, hogy valami furcsa, sötét folyosón vagyunk. Alig volt valami fény, az is csak egy kis lámpásból származott. Olyan szag volt, mint valami elcseszett állatfarmon, csak sokkal erőteljesebb, zavaróbb. Ebbe keveredett be a vér fémes bűze is.
Ö… na itt meg mi van?
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 11. 10. - 00:30:04 »
+2

☾ So now it's time to say 'Fuck you' ☽
E l l i o t O M a r a
2-0-0-1-n-o-v-e-m-b-e-r-1-9



Kísértetnek érezem magam. Egy olyan kísértetnek, ami azon a helyen ragadat örökre, ahol gyötörték és kínozták. Tudtam jól, hogy megkeseredett depressziós hülyegyereknek tűnök, egy világbeli árvának az eresz alatt, vagy a kukák, konténerek mellett. De igazából mélyen belül tudtam, hogy megérdemeltem. Embereket öltem és élveztem. Pedig valami elveszett kölyöknek a hangja belül egyfolytában ütlegelte a mellkasomat, hogy ne tedd. Nem helyes. Én meg megtettem, újra és újra, mert a bennem lévő fenevadat kiengedtem, és hagytam hogy élvezettel fürödjön a gyilkolásba és a vérben. Lehetett volna az a bűnbak, lehetett volna az, hogy ráfogok mindent, hiszen az olyan kibaszottul könnyebb lett volna. Elmenekülni a saját felelősségem alól. De ennyire nem voltam gyáva. Tudtamn, hogy én öltem meg azokat az embereket a saját szabad, tébolyodott alaratommal. Mert ezt nevelték belém, hogy ha ölni kell, akkor ölök. És nem csak farkasokat. Embereket, akikre T. rámutatott. Addig csináltam ezt míg el nem uralkodott rajtam teljesen a farkas. Vagy a kór, mindenki úgy hívja ahogy akarja. Lassan olyanná váltam, mint Greyback, egy visszafoghatatlan fenyegető fenevad. Aki minden telihold után Kat vérének az ízévével a szájában ébredt fel. Összeszorítom az ajkaimat, hogy ezt a fémes összekeverhetetlen fűszeres ízt elfelejtsem. Bárcsak elfelejthetném. Bárcsak ezt elfelejthetetném, hogy kivé váltam.
És bárcsak visszakaphatnám azt, ami már soha többé nem lesz az enyém. Az elpusztított életemet. Azt a kölyköt, aki a Roxfortban lehányta Bájitaltanon Faith-t.
A bennem lévő dög ubndorodó, megbotránkozó morgása rángat vissza a jelenbe és figyelmeztet, hogy megint ismerős terepen vagyok. És a keserű emlékeket ős sem szereti. Főleg azokat nem,a hol nem hagyták elszabadulni a saját akaratából. Mert egy vérfarkas önszántából nem öl másik farkast. De ez a bűn is oly mélyen belém ivódött a bőröm alá, hogy az ő vérüktől is bűzlök. A többi megölt vérfarkaskölyök vérétől.
A helyiség olyan, mint a legtöbb elit viadalok fogadótermei. Flancos, és bűzlik az elit undorító szagától. Fényesre pucolt parketta, festmények a falon, bíborvörös fotelek, bár. És a sok túlöltözött pénzes barom. Fojtogat, olyan kegyetlenül fojtogat az érzés, de lenyelem. Elliot belém karol, mintha cdak támogatásra lenne szükségem, de igazából magam sem tudom, hogy mi kellene nekem. Talán egy új élet. Értékelem, hogy ennyire próbálkozik belém életet verni. Hogy ennyire furán készteti valami, hogy ne hagyjon engem békén. Én pedig nem tudok ezzel mit kezdeni, inkább csak hagyom magam sodródni.
– Mit szólnál, ha egy kicsit körbe néznék? – kérdezi, mire én fanyarul elmosolyodom, és biccentek. Nem igazán jönnek szavak a számra, elszorítja a nyakam körül erősen lüktető heg, ami megint meg akar fojtani, pedig rég nem kellene annak az átoknak működnie. De lehet, hogy csak T halálával törik meg. Vagy utána se.
Átfurakodunk a tömegen, majd valami ajtón.
- Remek, végül is a zárt ajtók mögött vannak a titkok vagy mi a franc - dünnyögöm, és körbeszimatolok. És egyből tudom, hogy hol vagyunk. Én pedig minden porcikámmal ellenkezek, hogy egy tapottat is mozduljak. Túl sok az a szaros emlék, miközben a bennem lévő farkas olthetetlen dühével őrjönk odabent. Szinte facsarja az orrom, és biztos vagyok benne, hogy ezt még Elliot is képes kiszagolni az átlagos orrával. Nem, a bennem lévő farkas nem a rettegés uralkodik el. Hanem a gyűlölet.
– Ö… na itt meg mi van?
- Maga a halál - jegyzem meg szellemesen.- Szerinted a viadalok főattrakcióit kacsalábon forgó palotában tartják? - kérdezek vissza. - Itt vannak a többiek - mondom ijesztően közömbös hangon. A kis lámpásokban lobogó gyertyák fénye is olyan nyomorultul lobogott, mintha azok is dögrováson lennének, nem csak a halálsorra váró farkasok.
Az utunk lefelé vezet egy szűk csigalépcsőn, aminek fokaira rászáradt a vér, és még ki tudja micsoda. Egyre jobban sűrűsödni kezd közben lefelé haladva egy fémes, fojtogató szag is, amit rögtön tudom, hogy micsoda. Szinte kegyetlenül, kísértetiesen ismerős.
- Telihold előtt bebájitaloznak, valami intenzív szarral, hogy ne állítsanak meg az ösztönök bennünket. Annak a szagát is érezheted, jobb ha az orrod elé tekersz valamit. Én már ennyitől nem fogok becsavarodni - fordulok hátra, miközben elhaladok egy rózsaszín plakát mellet, ami egy playboy csajt ábrázol. Valamit kellett nekünk is bámulni, gondolták ez jobb, mint bármelyik mugli tévé.
Ahogy leérünk csak a nyomorúságot és a szánalmas fajtársaim szánalmasabb látványa tárul elénk kis ketrecekbe zárva, ami annyit se enged, hogy normálisan kiegyenesedjen az ember. Én is úgy éreztem magam, mint Fahér Agyar a kutyaviadalokon. És tököm se tudja, hogy miért jut eszembe az a mesekönyv...
A kedvence volt. Az ő kedvence.
Hirtelen torpanok meg, és miközben fel sem fogom ennek a furcsa bevillanásnak a hatását már érzem a kamilla illatot. És aztán belekúszik a halál undorító férges szaga. És az a szag nem a halvány szürkére égett foltoból árad. Hanem pár méterre tőlem. Ott áll, az egyik ketrec előtt, fekete cilinderrel a fején.
A pálcám után nyúlok. És szinte teljesen megfeledkezem Elliotról. Önmagamról.
Mert csak ölni akarok.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 11. 13. - 12:13:51 »
+2

Farkaskór


Sean
2001. november 19.

outfit

paint me as a villian

16+
enyhén trágár


Sean nem morgott már annyit. Kezdtem azt érezni, hogy jó hatással vagyok rá… vagy éppen csak, valami régi emlékek miatt rettegés fogta el és ez a hely nem volt több, mint egyszerű kísértet, ami elnyomta a benne lévő ellenségeskedést velem szemben. A bűz helyett rá figyeltem, ahogy bejutottunk a hátsó folyosóra… a hátsó folyosóra, ahonnan szobák is nyíltak talán. Nem figyeltem meg ennyire. Az egész hely aurája volt az, ami megfogott. A mocskos falak és a pislákoló gyertyák fény semmi sem volt ahhoz képest, amit éreztetett. Tudtam, hogy vér hullott itt, hogy szörnyű dolgok történtek és éreztem, amint a bennem lévő sötétség védekezően nőni kezd.
– Maga a halál – felelte meg kissé gúnyosan Sean. –  Szerinted a viadalok főattrakcióit kacsalábon forgó palotában tartják? – folytatta aztán. – Itt vannak a többiek.
Bár közömbös hangon beszélt, tudtam, hogy jobban megrázza, mint mutatja. Nem is tudom, Sean talán egy kicsit olyan volt, mint Aiden. Voltak a szavak és voltak azok a kis érzések, amik ott ültek a szemében és őszintébbek voltak mindennél. Nem számítottak a hangok, amik elhagyták az ajkait… azok lehettek üresek, lehettek védekezések. Megtanultam, hogy vannak, akik félnek érezni, félnek éreztetni. Én egészen más voltam, ha jó kedvem van, akkor azt mindenki tudta, ha viszont szomorú voltam, mondhatni az egész világra ezt vetítettem rá. Olyan voltam, mint egy girbe-gurba vasútvonal, amitől az ember gyomra hol felkavarodik, hol megnyugszik…
Egy keskeny csigalépcsőhöz értünk. Itt már nem csak a mocsok, hanem a vér szaga is egyre erőteljesebb lett, fémesebb, frissebb. Nem volt itt semmi rózsaszín – leszámítva egy plakátot, amin egy boszorkány meztelenkedett – és kedves… ez a kegyetlen valóság volt, amitől lehet kicsit elszoktam mostanában.
A lépcsőfokok véres felületét bámultam, ahogy haladtam lefelé Seanci mögött szorosan. Tudtam mi vár ott, még ha lelki szemeim előtt nem is láttam pontosan miképpen zárhatták be azokat az életerős embereket, akikből vérfarkasok lettek. Talán megbénították őket, talán valami bájitallal kényszerítették rá erre-arra a szerencstéleneket… ki tudja. Persze Seantól hamar megkaptam a választ, miféle állapotok uralkodnak itt.
– Telihold előtt bebájitaloznak, valami intenzív szarral, hogy ne állítsanak meg az ösztönök bennünket. Annak a szagát is érezheted, jobb ha az orrod elé tekersz valamit. Én már ennyitől nem fogok becsavarodni – mondta Sean felém fordulva, hogy megindultunk a csigalépcsőn lefelé a fertőbe.
Ahogy leértünk nem néztem körbe. Nem akartam látni a megtört testeket, amik apró ketrecekbe voltak szorítva, ahol az ember még a tagjait sem nyújthatta ki. Persze hallottam a morgásukat… hallottam, ahogy ficeregni próbálnak. De a tekintetem másra vándorolt… Seanra. Seanra, ahogy valami féle rezzenés fut át a tagjain. Talán megismerte a helyet? Nem tudtam, de közelebb léptem hozzá, hogy megérintsem a vállát… nem nagyon érdekelt, hogy utálja. Ekkora vettem észre a cilinderes alakot, amint az egyik ketrec előtt áll.
Ismered? – kérdeztem halkan, ahogyan a pálcája megvillan a kezében. Valami történt vele, de nem tudtam hová tenni, mindenesetre a nadrágom zsebéből előrángattam az új bicskámat, készen állva arra, hogy egyenesen beledobjam a pasasba, pont úgy, mint a Csillagleső fesztiválon.
Az adrenalin most nem dolgozott bennem úgy, mint máskor. Ez nem igazán az én harcom volt, bár undorodtam attól, ami itt zajlott és ha úgy alakult volna, hát készen álltam megvédeni Seancit is, aki láthatóan teljesen a helyzet kábulatába esett. Mondhattam volna persze, hogy gondolja át mit tesz… de én sem gondoltam át soha, csak mentem előre, mint valami őrült.
Itt vagyok mögötted… – csak biztosítani akartam róla, hogy nincs egyedül, hogy segítek neki.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 11. 18. - 19:04:48 »
+2

☾ So now it's time to say 'Fuck you' ☽
E l l i o t O M a r a
2-0-0-1-n-o-v-e-m-b-e-r-1-9



Ne feledd, a drágakő a szemétdombba rejtve is megőrzi értékét. Egy kibaszott drágakőnek kellene éreznem magam. Olyannak, aki képes volt azt a sok mocskot túlélni. Mert életben maradtam. Mostanában kedztek bevillan foszlányok. Halovány ködből beugró képek, amik nem süllyedtek oda vissza a fehér gomolygás mögé, de még így is annyira kusza volt minden. Mert csak hangok voltak, néha bevillant egy-egy arc is, de hogy rednesen tudjam valahova kötni, az nem történt meg, csak bennem folydogáltak, mintha egy kicseszett puzzledarabkák lettek volna. Olyan puzzle darabkék, amik egyetlen egy üres helyre sem illettek bele még.
Láttam a tüzet, az égő házat, és a benne lévő alakok tompa hangját hallottam. Láttam a kislány testét magam előtt, ahogy azt már olyan sokszor, de legutóbb a hangját is hallottam.
Élj, Sean. Neked élned kell.
Fájt. Fájt a hangja, fájt az illata, és fájt, hogy nem tudtam kicsoda. Pedig ismerős volt pokolian ismerős, a barna rövid haja, a szeplők a szeme körül, szerteszórva az arcán, a zöld tekintete, amiből egyszercsak elúszott a fény, és az egész képet betöltötte az a bűz. az az undorító bűz.
Talán nevezhetném életösztönnek, nevezhetném a bennem lévő szörny életben akarásának, és büszkeségének, ami nem engedett minket megdögleni. Nevezhetném bárminek, de egyre jobban éreztem, hogy az a hang. Az az akkori utoljára hallot, elfelejtett hang tartott életben. És gyűlöltem, hogy nem tudtam ennél többet. Még most sem.
Lent a sötétben, a haloványan pislákoló narancsos fényben, a halál és a szenvedés maró szaga között megéreztem az övét is, és annyira elborított az a bosszúszomjas indulat, hogy Elliotról is teljesen megfeledkeztem, agy összerezzenek a hangjára.
- Ismered? - Rá emelem a tekintetem, és bólintok. Igazából semi kedvem belekeverni mondjuk az ügyembe Elliotot, de hát ez van, akkor sodródik ő is velem, vagy egyszerűen csak otthagy. Igazából még mindig nem bízom az emberekben, hsizen ők tették tönkre az életemet. A bennem lévő farksaom vérszomja átárad a testembe, és furcsa módon az a józan kis hang most nem csiripel bennem, hogy ne tegyek semmit. Talán gyermekkorom árnya is épp ugyan úgy gyűlöli ezt a rohadékot, mint a mostani énem. Túl sok a kusza fonál, de mindegyik ugyan úgy pulzál a gyűlölettől.
- Egy nagyon régi ismerős - teszem hozzá, majd kilépek a sötétből, halkan suhanok előre, pontosan olyan némán, olyan gyilkos szándékkal ahogyan mindig is elvárta, amikor neki öltem. Mondd, T, milyen az, amikor a saját szörnyed ellened fordul? Annyira szeretném nekiszegezni ezt a kérdést, de még nem jött el az ideje. A dühöm hideg józanságba csap át, és ragadozóvá leszek, a bennem lévő farkas pedig sunyin vigyorog és éhezik a vérre. De még most nem engedem neki, hogy öljön, még én akarom az irányítást a kezemben tartani. A dühöm forrósága lassan néma folyammá válik bennem, ahogy egyre közelebb érzek hozzá, és mögöttem hallom Elliot lépteinek a zaját. Majd későbbre halasztom a meglepődésemet. T sötét, fekete kabátos cilinderes alakja mögé érek, és még nem vett észre.
Olyan könnyű lenne belerepíteni egy halálos átkot.De nem érdemeli meg a könnyű halált. Szenvedni fog, és végignéz majd milyen amikor a saját fenevada szaggatja szét.
- Helló, T! Hiányoztam? - kérdezem fagyos hangon, mire ő megpördül, arcán pedig szétárad a mellettünk pislákoló kis lámpa fénye. Igazából most látom először így, a fehér maszkja nélkül. Most látom meg a mély heget végighúzódni az arcának a bal oldalán egészen az álláig, amit én ejtettem rajta a fehér szobában. Azon a napon, amikor megöltem Katet.
- West! Nahát, neked nem - köszörüli meg a torkát, majd igyekszik uralkodni magán és leplezni a döbbenetét, majd a mögöttem, vagy már mellettem álló Elliotra pislog úgy, mintha nem akarná elhinni hogy ő is ott van. Nem szentelek sok figyelmet ennek a jelenetnek, csak fanyar mosolyra húzom a számat.
- Az Azkabanban kéne lennem? Köszi, hogy oda juttattál, nagyon hálás vagyok azért az öt éves nyaralásért, bár kicsit nedves volt meg minden, legközelebb nyugisabb tengerpartra küldj - vontam meg a vállamat. de aztán T előrántotta azt a giccses pálcáját és valami átkot dobott felénk.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 11. 21. - 11:20:48 »
+1

Farkaskór


Sean
2001. november 19.

outfit

paint me as a villian

Már a bólintásra biztos voltam benne, hogy nem csak egy ismerős áll velünk szemben… ez Seanci sötét múltjának egy darabja volt. Valahogy ismerősnek tűnt a mozgása, bár a félhomályban nem láttam tökéletesen és a cilinder is kicsit megzavaró volt. Nem egészen a mai kor emberének benyomását keltette bennem, mégis… láttam valahol. Rossz körülmények között, mert szinte éreztem a friss vér fémes bűzét az orromban, s talán a lábamba is – a vádlimnál – belém nyilallt valami fájdalomféle. Emlék volt csupán, de olyan heves, olyan új, mintha csak tegnap történt volna. Ki a franc vagy te? – elmékedtem, ahogy végig néztem rajta.
– Egy nagyon régi ismerős – tette hozzá korábbi, hangtalan válaszához Sean.
Előre indult, én pedig követtem. Vele ellentétben nem figyeltem arra, hogy ne halljanak meg. Én szemtől szemben harcoltam mindenkivel és ezzel a szadista állattal sem terveztem másképp. Nem különösebben tudtam volna megmagyarázni miért, de úgy éreztem szenvednie kell, amiért bántotta Seant. Ezelőtt nem gondoltam volna kettőnkre barátként, de határozottan sokszor bukkant fel az életemben és ma még éppen normálisan is viselkedett.
–  Helló, T! Hiányoztam?
Sean hangja erős volt, megtöltötte ezt a szenvedéssel teli helyet. Nem néztem körbe, engem ugyanis csak az ellenség érdekelt, aki még fordultában is ismerős volt. A bemutatásom napja jutott eszembe, amikor legalább húsz Rowle-t küldtem pokolra… éreztem a testemben ugyanazt az izgatott remegést, mint azon az estén.
– West! Nahát, neked nem – válaszolta, de a tekintete lassan rám vándorolt. A sötét szemei, a sötét haja… mintha apámat látnám kicsit fiatalabban, kicsit más vonásokkal, de az a csillogás, ugyanaz volt. Thomas Rowle. Thomas Rowle volt, apám egyik rokona, aki csak futólag biccentett oda, mikor megjelent az esélyen és aki eldobta a poharat, amiben a mérgezett ital volt. Talán az elsők között volt, akiknek leesett, hogy nem kéne beleinni a borba, amit magam küldettem a kis rendezvényre. – Nahát… Elliot Rowle. A mi kis üdvöskénk. – Az a gúnyos mosoly a képén tökéletesen elárulta, hogy nem örül nekem. Csak leplezni próbálta az érzéseit.
Helló, Thomas… úgy láttam legutóbb, hogy nem ízlett borom – kacsintottam rá.
–  Az Azkabanban kéne lennem? Köszi, hogy oda juttattál, nagyon hálás vagyok azért az öt éves nyaralásért, bár kicsit nedves volt meg minden, legközelebb nyugisabb tengerpartra küldj – szólalt meg aztán Sean. Ezzel még nem is lett volna baj, csak azzal, hogy Thomas felén lendítette a pálcáját és csak annyi időm volt, hogy farkas barátunkat kirántsam a varázslat útjából. Beleütköztünk egy ketrecnek, aminek a tulajdonosan unottan mordult egyet. Látszólag nem volt ereje komolyabb reakciót mutatni ennél… én pedig nem is foglalkoztam vele többet.
Kiléptem Thomas elé.
Crucio! – böktem rá, mire eldőlt. A pálcája kiesett a kezéből, s egy rövid időre, míg tartani tudtam a varázslat erejét, megfeszült az egész teste. Tudtam jól, milyen érzés, ahogy megfeszülnek az izmok, de nem igazán a test fáj… valami sokkal mélyebben…
Most azonban nem tudtam eléggé koncentrálni. Gyenge voltam hozzá és túlzottan is törékeny, mióta a szalag nem volt a csuklómon. Csak a helyén lévő sebeket éreztem fájdalmasan lüktetni. Megremegett a kezemben a pálca, de csak egy pillanatra. Ez persze elég is volt Thomasnak, hogy olyan erősen rúgjon bokán, hogy a földre essek.


Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 12. 01. - 22:56:25 »
+2

☾ So now it's time to say 'Fuck you' ☽
E l l i o t O M a r a
2-0-0-1-n-o-v-e-m-b-e-r-1-9


Ahogy egyre közelebb és közelebb érek hozzá, minden egyes lépésemnél átszakad valami szürke fal, mint ahogy darabokban hullott le előttem, amikor Clara és előttem kigyulladt egy gyerekekkel teli túristabusz. A bennem lévő farkas pedig csak issza magába a dühöt,  a gyűlöletet és a kétségbeesett fájdalmat, és egyre jobban és jobban dagad ezektől az érzelmektől, melyeket megállás nélkül locsolnak azok a kifakult hangok és illatok, emlékképek és mozzanatok, mintha csak benzinből lennének.
Megölték Susant. Megölték Susant.
De ki volt ő, ki volt ő. Hirtelen megint minden olyan zavaros, mintha a tengerparton nem láttam volna feltépődni a szürke fátylat a múltamról. Amit lehet jobb lett volna ha rejtve marad? Nem tudom. A hangok, a hangja, a kamilla édes illata, a falu mögötti dombok, a barna színű rövid hajkorona a játékos zöld tekintet és az a sok szeplő.
Suzie, Suzie.
Ő a húgod, Sean.
És ez az ember meggyilkolta a húgod.

Nem tudom, hogyan nem tudom mikor, de érzem a rászáradt vére szagát, és azt a bűzos mocskos illatot az emlékből, és egyenesen megtölt. A farkas egyre csak ég bennem, hányni tudnék tőle, ahogy felmar belül, de mind a ketten ugyan azt akarjuk.
Meg foglak ölni.
Hirtelen minden kikapcsol, mint amikor emberbőrbe bújva gyilkoltam, pontosan ennek az embernek a kedvére. Pontosan úgy ahogy ő akarta, pontosan azt csinálva amit ő akart. Az undor egyenesen végigzakatol bennem, mintha valami gőzmozdony lenne, belül egyre jobban csikorognak a kerekek, és egyre jobban rosszul vagyok. Magamtól, a pincétől, a benne tengődő fajtársaktól, és ettől a féregtől.
A sötétbarna tekintet a sötét haj, a karomvágás az arcán, és a bűz. Sosem láttam így, mindig egy velencei maszkot hordott, mert ahhoz is gyáva volt, hogy a saját fejével mászkáljon az alvilági viadalok között. Legszívesebben most azonnal átharapnám a torkát, de az sem lenne elég. Nem lenne elég a bosszúmhoz, nem enyhítené a bennem émelygő fájdalmat és rosszullétet. Tudom, hogy szenvednem kell, és tudom, hogy az a tönkretett tizenéves kölyök is bennem ugyan ezt akarja.
– Nahát… Elliot Rowle. A mi kis üdvöskénk - dübörög belém a mély hangja, mire egy rövid időre megtorpanok, és a pálcámat szorongatva Elliotra bámulok. Akárhogy is néztem annyira nem voltak rokonok. De nem mintha ez érdekelt volna. Rajta nem éreztem azt  abűzt, ammit ezen a szenny alakon. Ám az is biztos, hogy nem fogom ezt csak úgy szónékkül hagyni. Azt viszont hamar levágom, hogy nem játszópajtások, mert úgy esnek a másiknak mint a kiéheztetett vadak. Nem sok időm van reagálni, félre ugrom az útból, mert csak nincs kedvem belepusztulni most egy szaros átokba, miközben minden egyes sejtem Suzie-ért sír.
Hallom ahogy a crutio becsapódik és hallom a fájdalmas ordítását is. A szám kegyetlen mosolyra húzódik, és amint elhalgat, gyorsan Elliot és Thomas közzé lépek. Bármennyire is zavar az a név, mégsem hagyhatom itt meghalni. Persze lehet hogy dóhös vehemenciával csak későbbre tartogatom a megölését nem? Ki tudja, ezek a farkas hormonok mire képesek, heh. Gyerünk, Sean ölj, mert ebben tök rutinos vagy, nem? Szóval Erősen megmarkolom ennek a beteg állatnak a garaboncát és nagy erővel Eltaszítom Elliot közeléből. A pálcám Thomasra szegezem, és egy suhintással hátrébb lököm egy ventussal. Addig szánkázik, míg bele nem csapódik az egyik cella ajtajába.
- Osruptum - intek egyet a térde felé. A térd törés kellemetlen, és én leszek a legboldogabb, ha ezzel le is sántíthatom. Ő is támad, szórja az átkokat, amiket igyekszem kivédeni, de így is érzem, hogy valami eltalál, és az egyik a fölre lök.
Aztán már érzem a forrongó égető érzés a tarkómon ahova egy izzó láncot égetett belém. Érzem, hogy ugyan úgy fulladok, mint a fehér szobában, hogy fogy a levegőm, hogy lezsibbad minden egyes végtagok az egyre kevesebb levegő miatt.
- Ezért még számolunk. Találkozunk még, West - hallom tompán  a hangját, majd egy pukkanás után csak a saját zihálásom hallom.
- Egyben...vagy? - kérdezem lassan Elliotot, talán csak azért hogy megtaláljam a hangom és önmagam ebben az égető pokolban.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 01. - 06:36:37
Az oldal 0.1 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.