+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  London
| | |-+  Mágus tér
| | | |-+  Dolce Vita Café
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Dolce Vita Café  (Megtekintve 3325 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 20:07:14 »
0




Egy mediterrán hangulatú kávézó apró, fedett terasszal. Odabent télen kellemes meleg, nyáron üdítő hűvös csapja meg az érkezőket. A süteményes pultnál a legkülönbözőbb cukrászkülönlegességekből lehet válogatni, mint például hupikék álom, a varázslók gyöngye, vagy a kihagyhatatlan málna bálna. De természetesen szívesen várják azokat a vendégeket is, akik csupán egy reggeli kávét szeretnének elfogyasztani a reggeli meleg croissantjuk mellé.
Naplózva

Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 09. 17. - 18:31:15 »
+1

csokoládés katasztrófák



2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem

- Hozhatok esetleg még egy kávét, kisasszony? - kérdezte készségesen a pincérlány, ahogy a tálcájára pakolta az előző két latte megürült poharát. Zavartan, gondolataimból kizökkenve pillantottam fel rá, éppen valami költségelemzést próbáltam megfejteni, amit Lotte nyomott a kezembe tegnap zárás előtt.
- Ööö… - kezdtem artikulálatlanul. - Van valami olyan meleg ital, ami nem kávé és nem tea? - kérdeztem elveszetten. Kb. ezen a két dolgon éltem az elmúlt napokban, de több koffeines dolgot nem akartam inni, mert attól tartottam, hogy jövő szeptemberben is ébren leszek, ha még egy gramm koffeint kap a véráramom.
- Forró csoki? - ajánlotta mosolyogva és én azonnal, gondolkodás nélkül rábólintottam, csak hogy békén hagyjon. Nem voltam igazán formában, pár napja megint fejfájással keltem és feküdtem. Bár a régmúltban hasonló tüneteket okozó Jegy és egyéb kínzások már az emlékezetemben éltek csak, mégis akadtak pillanatok, amikor azt éreztem egy kígyó mardossa belülről a koponyám.

Az elmúlt három nap egy ilyen pillanat volt.
Azt reméltem, hogy majd a környezetváltozás segít, így reggel óta itt ücsörögtem a csodálatosan benapozott, meleg, barátságos Dolce Vita Caféban, ami elsőre pusztán a nevével fogott meg; mosolyt csalt az arcomra, amikor megláttam a cégért és reményt keltett bennem, hogy itt lehet olyan jó kávét inni, mint Olaszországban. Nem kellett csalódnom és a két-három sütemény, amit elfogyasztottam a nap különböző szakaiban reggeli és ebéd gyanánt sem volt éppen rossz.

Amíg a rendelésemet az asztalhoz hozták, inkább belekezdtem egy levélbe. Napok óta készültem, hogy írjak valami beszámolót Enzonak, aki a lelkemre kötötte, hogy tudassam, ha rendeződnek a dolgaim itthon és volt is bőven miről beszámolni... Unikornis-nevelő kislányok és átok-gyógyító medimágusok, egy ex-auror, akit futni hagytam és megköszönte, hogy csak megkínoztam. Éreztem, hogy Enzo remekül fog szórakozni a sztorikon.

Carissimo Enzo,

- véstem fel a papír tetejére, egy pillanatra megállva, amikor a forrócsoki megérkezett. Émelyítően édes illata kényszerített, hogy jobban szemügyre vegyem, majd a mutatóujjammal átszántsak a magasra tornyozott tejszínhabon és megnyaljam próbaképpen. A nyelvemen szétáradt a cukor kristályos és a tejszín krémes íze és tudtam is rögtön mi hiányzik: a tekintetem pillanatok alatt megtalálta a fahéjszórót a pult szélén.

Gondolkodás nélkül álltam fel, egyik kezemben még a tintás penna, a másikat épp elhúztam a számtól, amikor belém csapódott valaki oldalról és valami iszonyatosan forró placcsant szét a vajszínű pulóveremen.
- Merlin szakálla! - sikkantottam fel hirtelenjében a becsapódóra meredve, egyelőre azt próbálva eldönteni, hogy én voltam-e a baleset okozója vagy ő.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 09. 18. - 16:12:26 »
+1

csokoládés katasztrófák


Deliah
2001. szeptember 6.

outfit

Mint egy kibaszott gyásznap, olyan volt a szeptember 6. Szar idő volt, ma vittem haza Noah-t, az apjához és csak annyit böktem oda a régen úgy imádott kék szemekbe nézve, hogy: „boldog szülinapot.” Szánalmasan csengett a hangom, bár már tudtam, hogy van más, lehet más, még mindig könnyek gyűltek a szememben, ha csak megláttam, megéreztem az illatát vagy meghallottam a hangját. Szar dolog a válás, legalább annyira szar, mint nem együtt ünnepelni már a családi eseményeket. Igazából én már nem is voltam családtag, csak valami rossz emlék, amit kizártak Tengerszem ajtaján.
Nem akartam sírni, mégis szipogva hoppanáltam a Mágus térre és csak lehajtott fejjel császkáltam, mint egy kísértet. Nem akartam, hogy lásson bárki vagy kiszúrja egy kiskölyök, hogy „anya, nézd bőg a bácsi!” Erre végképp nem volt szükségem a nap végére. Inni akartam, sok-sok alkoholt, hogy ne is gondoljak arra, ami még történni fog a külön élt életünkben. Ezeken a napokon hiányzott a régi, amikor magamhoz ölelhettem a gyerekeket, amikor együtt terveztük, hogy mit főzzünk… vagy csak olyan hülye dolgok, mint a reggeli közös kávék. Sosem lesz már ilyenem. Ki akarna velem családot újra? Ki akarna velem ébredni? Persze ott volt Fraser, megszerettem és én tényleg akartam… csak hát ő még túl fiatalka volt, akármennyire is élveztem a vele töltött időt, csak nézni, vagy sörözgetni vagy valami, de szinte éreztem, hogy ennél több aligha jár már nekem. Nem vagyok naiv és fiatalabb én sem leszek már.
Kicsit sajnáltam magamat, aztán megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, csak úgy magamnak. Nem is tudom, miért, talán hogy úgy tegyek és el is higgyem, már nem fáj az elmúlt két év ilyen ocsmány módon történő elvesztegetése, s hogy éppen nekem kellett szakítanom, miközben nem is én löktem el újra és újra magamtól Natot. Mindegy. Mosolyogj, O’Mara, bár az nem tesz bizalom gerjesztőbbé! Megbámultam magam a Dolce Vita Café kirakatában. Sápadt fej, könnyes szemek, valami furcsa grimasz, ami inkább kétségbeesettre sikerült, semmint vidámra. Elkúrtam az életemet, megint és itt volt a remek alkalom, hogy ezt felismerjem. Két év házasság… mint valami elbaszott vicc ettől a nyamvadék élettől.
Sóhajtottam egyet és megráztam a fejemet. Valahogy elnyomtam magamban napról napra a dolgot, így most is minden erőmmel az ellen voltam, hogy bármiféle könnycsepp kijusson a szememből. Ekkor fogtam fel a hatalmas üvegre helyezett kiírást, miszerint itt a forrócsoki szezon… Remek! Forrócsoki! Nem elég hogy két éven át minden reggel ennek az illatát éreztem, most még… szarok bele! Engem nem győz le ez a szarság! Átgondoltam a dolgot szépen, reálisan magamban, aztán belökve a kávézó ajtaját besétáltam. Csak a pulthoz léptem, hogy elvitelre szerezzek egy Nat által annyira imádott édes, undorító, tejes izét…
Forrócsoki elvitelre… de gyorsan – közöltem mogorván, majd tíz perc várakozás után végre meg is kaptam a papírpoharat. Már a szagától is elment a kedvem, de nem számított. Rászorítottam a szemétládára és elindultam vele kifelé… vagyis csak elindultam volna, mert beleütköztem valakibe, a poharat még erősebben összeszorítottam ugyan, de így szó szerint közém és a valaki közé robbant annak a tartalma. Engem és őt is minden bizonnyal alaposan eláztatva. Éreztem, ahogy a pólómat átitatja a forró folyadék… de hát fájt már jobban is. Kibírtam hát.
– Merlin szakálla!
Inkább Merlin büdös valaga… – kontráztam rá, de nem agresszív hangnemben, inkább csak olyan belenyugvóan morogva. Nem ez volt az első ilyen, tuti öntött már nyakon valaki forró itallal, még ha most nem is tudtam felidézni, kicsoda.
Jól vagyok kösz… – vettem oda durcásan, mintha ő tehetett volna róla, de minden bizonnyal az én hisztis állapotom volt mindennek az okozója. Megint ott volt az a nyamvadék gombóc a torkomban, a könnyek a szememben. Csak el akartam húzni a francba haza, a takaróm alá.
Naplózva




Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 09. 20. - 22:13:34 »
+1


csokoládés katasztrófák



2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem

– Inkább Merlin büdös valaga… – jött a szinte egykedvű válasz a saját meglepett felkiáltásomra, de nem reagáltam, egyből felmarkoltam egy köteg szalvétát a pult széléről és törölni kezdtem a földre loccsant italt. A ragadós, cukros massza mintha taszította volna a papírt, igazából csak undorítóan szétkenni sikerült és ettől talán még jobban bepánikoltam.
- Jól…?
- Jól vagyok kösz… – szakított félbe durcásan, mielőtt még feltehettem volna a kérdést, ami egy hitetlenkedő pillantást váltott ki belőlem. Felegyenesedtem, készen arra, hogy elküldjem melegebb éghajlatra vagy ráborítsam a saját forró csokim is. Nem igazán voltam az érzelmi kontrollom tetőfokán én sem, valószínűleg látszott is rajtam, hogy szét vagyok esve. Ezt teszi az emberrel a koffein túladagolás és a három napos migrének.

Aztán ahogy felnéztem az illetőre, nem jött ki hang a számon.
Egyrészt nem is nézett rám, mint aki éppen egészen máshol van és teljes mértékben hidegen hagyja hogy mindketten ázunk a csokijában. Mert az illatból ítélve ami felszállt a földön hagyott hervadt szalvétákból, a vajszín pulóveremből és az ő valaha fehér pólójáról, egyértelmű volt, hogy ő is a forró csokit választotta.
Másrészt az ismeretlen sötét szemekben könnyek csillogtak, mintha csak egy hajszálra lenne a zokogástól és ez teljesen megbénított. Mit csinálok most? kérdeztem magamat. Dühös, agresszív emberekkel tudtam bánni, sírásra kész felnőtt férfiakkal nem annyira.

- Biztos? - böktem ki végül zavartan. Az agyam teljesen üresjáratba kapcsolt és immár tényleg minden kontroll nélkül szóltam, túlságosan elöntött a bűntudat. Abszurdnak tűnt, tekintve hogy miket követtem már el, de az érzés megkövetelte, hogy tegyem amit diktál. - Meghívhatom egy másikra? - kérdeztem, de valójában nem vártam meg a válaszát, máris intettem az előbbi pincércsajnak, aki néhány lépésről figyelte a csokis katasztrófát amit okoztam. - Csinálnának egy új adagot az… úr rendeléséből? - hezitáltam a megnevezésnél, mert nehezen tudtam megállapítani a korát. Az arca, a testtartása férfias volt, az öltözködése viszont inkább mugli tinédzserekre emlékeztetett, ami még egy réteget adott a zavaromnak.

A lány azonnal bólintott és eliszkolt a pult mögötti kollégájához, én pedig végre elővettem a pálcám a pulcsim ujjából.
- Bocsánat, nem figyeltem oda - jegyeztem meg végül, mielőtt a padlóra szegeztem a pálcám és elmormoltam pár Suvickus-t, hogy legalább ne tapicskoljunk a ragacsban. - Kicsit szét vagyok esve… - sóhajtottam inkább magamnak, mint neki mielőtt újra felnéztem rá, némiképp aggódva, hogy mit fog reagálni. A csokinak kellett még pár perc és nem tudtam mit tehetnék még, hogy jobbá tegyem a helyzetet. Vagy hogy legalább ne rontsam tovább.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 09. 22. - 17:25:02 »
+1

csokoládés katasztrófák


Deliah
2001. szeptember 6.

outfit

A hülye depresszió. Csak is az volt az oka annak, hogy ez a nap egy katasztrófa volt. Az élet persze engem is kárpótolni próbált a házasságom tönkremenetele okán, de valahogy ez az egész olyan fura volt. Még nem szoktam meg a reggeli ölelések nélkül, a kis becézgetések is hiányoztak, meg a reggeli kávé, amit olyan gondosan tettek a kezembe. Meglehet csak Nat születésnapja zaklatott fel… meg, hogy talán nem véletlenül adtam előre oda az ajándékát. Mintha én is éreztem volna, hogy már nincs sok időnk együtt. Azt kívántam neki, hogy a szülinapjára legyen neki valaki új, valaki akit jobban tud szeretni nálam… aki egész egyszerűen olyan nyugis, mint ő és nem hozza ki belőle az állatot.
– Biztos? – kérdezte a nő némileg zavartan, de annyira nem figyeltem oda rá. Nem érdekelt, csak annyira, hogy rajta vezessem le a dühömet. Talán nem érdemelte meg, de túl önző és hisztis voltam ahhoz, hogy ezt felismerjem. Csak azon voltam, hogy ki ne folyjanak a könnyek a szememből. Erősnek kell lenned, O’Mara. Tudtad nagyon jól két évvel ezelőtt, mi lesz… A hang nem hazudott. Valóban tudtam. Csak élvezni akartam, hogy megkaptam Natot… ki gondolta volna, hogy ebből házasság vagy gyerekek lesznek? Egy hatalmas embert láttam, akit magamba akartam bolondítani és kíváncsi voltam rá, hogy milyen az ágyban. Mindkét téren tökéletesen teljesítettünk.
– Meghívhatom egy másikra? – kérdezte, de nem szólaltam meg, csak a pulthoz nyúltam, hogy egy szalvétát vegyek magamhoz. Egyelőre túl zaklatott voltam, hogy varázslatot használjak, hát azzal kezdtem el felszívni a rám borult forrócsokit – már amennyire lehetett. –  Csinálnának egy új adagot az… úr rendeléséből?
De én… utálom a forrócsokit – mondtam volna, a testem azonban ellenállt. Éreztem, hogy a könnyek kibuggyannak a szememből. Nem akartam emlékezni. Nem akartam emlékezni, mert még túlságosan fájt, hogy annyi jó dolog történt velünk, még sem kellettem Natnak… és rákényszerített lényegében minden tettével, hogy én szakítsak vele. Én nem akartam ezt. Nagyon nem, mert a házasságunk nem azt érdemelte, amivé fajult. De nem küzdhettem már tovább kettőnként.
Nyeltem egyet, igyekeztem megőrizni a maradék büszkeségemet. Így még a nő nem nézett rám, hát addig megtöröltem magam a csokis szalvétával. Nem bőgünk. Nem bőgünk. Már így is mindenkit tizenévesnek nézett, a bőgös arccal gondolom még fiatalabbnak tűntem, mint amúgy. Rég nem volt meg a férfias csillogás sem a szememben, mert én azt is feladtam Natért. Furcsa érzés volt minden. Egyszerre voltam boldog, és szomorú. Új esélyeket kaptam az élettől, ott volt Aiden Fraser és az a furcsa kis valami közöttünk, amit mindennél jobban imádtam, de közben még mindig a házasságomat gyászoltam. Talán túl gyorsan ugrottam bele ebbe az egészbe… de túlságosan vonzott egy az újdonság. Kíváncsi voltam, na meg… állandóan csak rá gondoltam, ha nem éppen a sebeimet nyalogattam.
– Bocsánat, nem figyeltem oda – magyarázott, miközben a padlót takarította. Micsoda stréber, pedig ezt aztán tuti megcsinálta volna helyettünk valamelyik szolga… akarom mondani pincér. – Kicsit szét vagyok esve.
Szar ügy… – közöltem szipogva és egy fényesen tükröződő falidíszben közben megláttam, hogy milyen vörösek a szemeim. Próbáltam magam bíztatni, hogy oké, ha szarul vagyok… teljesen normális, de közben baromira szégyelltem magam, hogy ennyire megviselt ez az egész. – Ilyenkor jobb otthon a takaró alatt.– Ezt inkább magamnak mondtam, semmint neki. De nem volt sok időm magamat istápolni, hamarosan megint a kezembe kaptam a forrócsokit. Csak bámultam a papírpoharat és éreztem a belőle áradó édes illatot… mire egész egyszerűen elkezdtem zokogni. Nem tudtam visszatartani. Talán túl sokszor tettem meg.
A faszba… – suttogtam és inkább a szám elé tettem a kezem, hogy ne adjak ki semmilyen hangot.
Naplózva




Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 09. 23. - 20:32:29 »
+1


csokoládés katasztrófák



2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem


Hát lehet, hogy a kávézó neve Dolce Vita volt, de semmi édes nem volt a jelenetben, amit a jelenlévők végignéztek tőlem meg a “kedves” idegentől. Kapkodtam és pánikoltam, ez az ami történt és hát a bájos énemet, mintha otthon hagytam volna a józan eszemmel együtt, ahogy próbáltam helyre hozni valami látszólag megjavíthatatlant.

Az nem érdekelt különösebben, hogy az én ruhámat összekentem, annyira el voltam foglalva a sírás-közelben egyensúlyozó idegennel, hogy meg se hallottam a gyenge tiltakozásnak indult mondatát, csak azt amit az én kifogásomra mondott.
– Szar ügy… – szipogta, én pedig zavartan felegyenesedtem.
- Az - böktem ki bénán, ahogy a sértettség felbugyogott a torkomban, hogy elborítsa az agyam. Nem tudtam mit mondhatnék még ezen a ponton, ami segít, de valahol el is engedtem a dolgot. Nem az én dolgom megjavítani mindent. Megmenteni k*rva aurorokat a biztos haláltól, megmenteni a bátyám a szüleitől, ki a f*sz bízta rám, hogy én javítsam meg ezt a törött világot és legyek mindennek a megoldója?

Aztán megint ránéztem erre a sírástól puffadt szemű… nagy… gyerekre és torkomra forrt az összes átok, ami eszembe jutott. Ráadásul a pincérlány is pont akkor érkezett meg az italával, amit készségesen a kezébe is nyomott rögtön, én pedig ösztönösen tettem egy lépést hátra, nehogy megint kiboruljon valami.
Aztán mégis kiborult.
- A faszba - suttogta elhalóan ahogy zokogni kezdett előttem, én meg egy percig csak néztem. Nem mintha nem láttam volna még felnőtt férfiakat sírni, de az más volt, ők életüket féltették, ez az ember meg… kicsit úgy festett, mint aki már darabokban érkezett erre a helyre.

Ahogy felemeli a kezét, hogy elfojtsa a saját hangját, óvatosan felé nyúlok és kiveszem a kezéből a forró papírpoharat. Eggyel kevesebb dolog, amire koncentrálnia kell és én is nyugodtabb vagyok, hogy nem okozunk újabb katasztrófát, míg beszélni kezdek hozzá.
- Oké… - veszek egy mély levegőt, lefojtva az előbbi hirtelen haragom. - Mi lenne, ha most egy kicsit félrehúzódnánk és… nem tudom - rázom meg a fejem tanácstalanul. - Akar róla beszélni? - kérdezem halkan, remélve, hogy végre megszán és legalább közli, hogy semmi baj és kirohan. Ez lett volna a legegyszerűbb mindkettőnknek, de az élet valahol nem így működik és… talán most én vagyok az, aki nekem Craig volt, amikor megtaláltam az esküvői ruhát a házban. Amikor kimentem a Temze partra és megpróbáltam…

Szorosan lehunyom egy pillanatra a szemem, próbálva elhessegetni a megkísérelt és hála Merlinnek meghiúsult öngyilkossági kísérleteim gondolatát. Tudom mennyire haragudtam, amikor nem sikerült… megtennem, hogy mennyire azt éreztem, hogy még ahhoz is kevés vagyok, hogy ezt végigcsináljam, de itt vagyok és talán mégis nekem kell mindenkit megmenteni, hogy törlesszem az univerzum felé ezt az adósságot.

A lélekjelenlétemet visszanyerve egy félreeső asztal felé pillantok és megpróbálok úgy helyezkedni, hogy ha akar, elléphessen mellettem és leülhessen valahova, míg összeszedem és a táskámba gyűröm a holmim az eddigi helyemen.
- Egyébként Deliah vagyok - teszem le a holmim és mindkettőnk rendelését az új asztalhoz, míg az esetlen férfit figyelem. Hát most meglátjuk mennyire van tehetségem a törött dolgokhoz.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 09. 28. - 15:07:49 »
+1

csokoládés katasztrófák


Deliah
2001. szeptember 6.

outfit

Nem lett volna szabad hagynom annak a bizonyos hévnek, hogy így elkapjon. Általában tudtam moderálni az érzéseimet, de ez a szakítás megviselt. Megviselt, mert két évet húztunk le egymás mellett, gyerekeink voltak, közös életünk, amibe valamiért én már nem illettem bele. Talán Nat tényleg csak ennyit akart. Ázsiai gyereket, mert annyiszor mondta, mire vágyik. Sötét, dacos szemekre, pont mint az enyémek. Én pedig megadtam neki, mert azt hittem, majd szeretni fog érte… holott én nem voltam szülőnek való. Egyszerre gyászoltam még és életem a világomat Aiden Fraserrel. Persze egy tizennyolc évestől nem várhattam, hogy pontosan úgy szeressen, mint egy harmincas férfi… nem várhattam tőle, hogy családként gondoljon rám. Főleg, hogy egyértelműen félt minden fajta elköteleződéstől… ezért hát, csak próbáltam élvezni, míg a fiatal dolgai tovább nem sodorják mellőlem. Jelenleg ő volt a gyógyír a sebekre, amik még mindig olyan vészesen tátongtak.
Hagytam, hogy az ismeretlen nő, akivel korábban összeütköztem, elhúzza a kezemből a papírpoharat. Amúgy sem akartam meginni… legszívesebben fogtam volna, hogy a falhoz vágjam, mint a tányérokat, mikor odahaza elszabadult a pokol. Annyiszor estünk egymásnak őrült vitákban Nattal, hogy csoda volt, amiért Tengerszem egyáltalán még állt. Éppen mi akartunk új életet kezdeni egy új házban, a gyerekeinkkel? Így utólag még az elképzelés is szánalmas egymásba kapaszkodás volt.
– Oké. Mi lenne, ha most egy kicsit félrehúzódnánk és… nem tudom – magyarázott, de nem néztem rá, csak lesütöttem a szememet, hogy a könnyek elapadjanak. Meg kellett nyugodnom, mielőtt a Próféta összes idióta firkásza megírja, hogy a Dolce szaros Vita kávézó kellős közepén hisztirohamot kapott Nathaniel Forest ex-kínai szeretőférje. – Akar róla beszélni?
Nem. Le akarok csak ülni – válaszoltam rekedten. Hát talán nem ismert fel, végül is most már néhány hete nem cikkezett rólunk Vitrol, szinte élvezve a tényt, hogy elváltunk. Azon is csámcsogott, ahogy eleinte azon is, hogy kínai vagyok meg egy rossz… szóval egy élősködő, akinek csak Nat pénze kell. Vajon mit írna, ha megtudná, hogy egy tizenéves fiúval fekszem lehet hetente többször?
A nő tekintetét követve a félre eső asztalra pillantottam. Elég nyugis volt, éppen elég jó arra, hogy egy kicsit üljek, mielőtt összeszedem magam és tovább állok vagy megkeresem Frasert, hogy egy jól érezzem magam végre. Hang nélkül odasétáltam és a hozzám legközelebb eső székbe huppantam, nem is várva, hogy a nő majd tényleg csatlakozik.
– Egyébként Deliah vagyok – magyarázta. Ránéztem a forrócsokis pohárra, amit éppen akkor tett le elém az asztalra. Nem akartam még csak látni sem, de ahelyett, hogy lecsaptam volna, odébb toltam jó messze magamtól.
Elliot – válaszoltam morcosan és kiszedve egy zsebkendőt a zsebemből kicsit megtöröltem az arcomat. Már nem akartam én lenni az, aki nyilvánosan bőg. Forest mit csinál? Bejárja a világot, meg a gyerekeinket mutogatja, hogy ő milye jó apa… miközben én az életemet kockáztatom érte, pedig már nem is szeret engem. – Utálom a forrócsokit. – tettem hozzá, csak úgy, hogy ne csendben üljünk. Gondolom már így is elég őrültnek nézett… na nem, mintha számítana. Szánalmas egy tolvaj az, akit felismernek, mert a kortárs angol írók közül éppen az egyik leghíresebbel kellett együtt élnie. Mindenesetre úgy tűnt, hogy egyelőre csak a kávézó furcsán bámuló személyzetének tűnt fel a dolog. Ezért pedig hálás voltam.
A leggusztustalanabb melegital ezen a világon – bámultam drámai arckifejezéssel a papírpohárra.
Naplózva




Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 09. 30. - 22:43:11 »
+1


csokoládés katasztrófák



2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem

Sajnos a vágyam nem teljesül, hogy összeszedi magát és elrohan, otthagyva engem a két pohár forró, cukros löttyel meg a barna folttal az ölemben, de valahol belenyugodtam, hogy ez a “találkozás” vagy minek is nevezzem úgy fog alakulni, ahogy gondolom. Veszek egy mély levegőt és próbálok legalább én nyugodt maradni, ha már a férfi nem tudja egyben tartani magát.

– Nem. Le akarok csak ülni - feleli továbbra is a sírással küszködve és én hagyom, hogy pontosan ezt tegye. Az asztalomon maradt vidáman gőzölgő forrócsokira pillantok és egy hirtelen ötlettől vezérelve, belekortyolok. A fullasztó édesség mintha a nyelőcsövemre tapadna, de a meleg legalább jól esik. Mindig utáltam ezeket a pudingporból mímelt sűrű vackokat. Mi olyan bonyolult abban, hogy forraljanak egy bögre tejet és felolvasszanak benne pár kocka minőségi csokoládét? Sosem fogom megérteni…

Ahogy az új székem támlájára igazítom a kabátomat, ő eltolja maga elől a friss rendelését, mintha már nem is akarná többet, de nem teszek rá megjegyzést a bemutatkozásom után.
– Elliot - morogta a nevét viszonzásul, ahogy leültem vele szemben. Talán csak a fény volt más ezen a helyen, de a név és az arc most mintha ismerősnek tűntek volna így együtt, de a szörnyű memóriám sehogy sem tudta megállapítani mi köti őket össze. A tekintetem elidőzött a babaarcú férfi vonásain, sötét szemein, de továbbra is csak találgatni tudtam. Újságcikkből vagy egy rokoni fotóról ismerem, esetleg korábbi vásárló volt?

Nem sokat tudtam ezen morfondírozni mielőtt újra megszólalt.
– Utálom a forrócsokit. A leggusztustalanabb melegital ezen a világon – bámult a messzire tolt pohárra olyan arckifejezéssel, mintha az személyesen tette volna tönkre az életét. Volt valami makacs és erőteljes az arckifejezésében annak ellenére, hogy az előbb még könnyek áztatták a bőrét és ebből éreztem, hogy valami sokkal többről van szó, mint a valóban undorító lötty.
- Ezért a típusért én sem rajongok feltétlen… - sóhajtom hátradőlve. - de azért sírva fakadni nem kell tőle - teszem hozzá enyhén cinikusan, bár inkább magamat próbálom kizökkenteni az előbbi gondolataimból, mint őt.

Őszintén szólva, fogalmam sincsen, hogy mivel segítsek neki is helyre rázódni, így inkább beletúrok a táskámba és előhúzom belőle a cigarettatartómat és a gyújtómat, majd komótosan rágyújtok. A tartót kettőnk közé teszem az asztalra a gyújtóval együtt, mintegy jelezve, hogy szolgálja ki magát, ha kívánja, míg én lustán eregetem a füstöt a bal oldalam felé.
- Jobb már? - kérdezem egy fél perc elteltével. A hangom inkább aggódóan cseng, mint türelmetlenül, bár nehéz elrejtenem, hogy mennyire nem bízok pozitív válaszban. Elliot sajnos nem úgy néz ki, mint aki egyhamar kiheveri majd ami történt vele, akármi is legyen az...
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 10. 06. - 16:53:16 »
+1

csokoládés katasztrófák


Deliah
2001. szeptember 6.

outfit

Ez a nap aztán rendesen el lett cseszve! Nem azért, mert besétáltam egy kávézóba Nat egészségére forrócsokit inni… hanem azért, mert elve eszembe jutott, hogy most mi lett volna, ha még mindig együtt élnénk. Tavaly is megleptem valamivel, idén is terveztem, hiszen megvettem neki azt a házat Indiában s így utólag nem is bántam, hogy előre odaadtam neki. Azért adtam oda, mert azt hittem, többé nem leszünk együtt... és a végén tényleg igazam lett. Nem volt az több, csupán egy menekülési útvonal, egy hely, ahol meghúzhatja magát a gyerekkel… a gyerekeinkkel. Tudtam, hogy milyen. Ha nem vagyunk együtt menekül, mintha a világ omlana össze, mert már nem vagyok az életében. Könnyes lett a szemem megint, ahogy ezen elmélkedtem, úgyhogy inkább leültem.
Mindent megtettem, hogy erős maradjak. Még a papírpohara is félretoltam, hogy ne érezzem a forrócsoki ismerős illatát. Nem bőghetsz… nem bőghetsz mások előtt, O’Mara! – mormogta a hang, ahogy az ujjaim lesiklottak a papírpohár felületéről, a faasztallapra. Igaza volt a hangnak, nem lehettem gyenge. Nem lehettem megint az a törékeny ember, aki behódolt Nathaniel Forestnek… habár már rég elkövettem ugyanezt a hibát Fraserrel is. Ilyen vagyok. Ha valakit szeretek, képes vagyok hátra lépni, engedni neki s talán ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettem. Csakhogy magammal nem mehettem szembe, hiába tudtam mindahányszor, hogy én jövök majd ki rosszul belőle.
– Ezért a típusért én sem rajongok feltétlen… – szólalt meg a nő, kirángatva a keserű érzések sokaságából. – de azért sírva fakadni nem kell tőle.
Sóhajtottam egyet, majd bólintottam. A számat furcsa grimaszra húztam, nem akartam hallani a sírás szót, semmilyen ragozott formájában. Elpillantottam az ablak felé, hátha a kint táncoló falevelek tömeg, na meg a szél éppen csak halható süvítése megnyugtat. De nem így volt. Nem nyugtatott meg semmi, hiszen a lelkem zaklatott volt s ezen a háttérben valaki krákogott, de annak zaja sem segített kifejezetten.
Nem sírtam. Csak a szemembe ment valami – közöltem egyszerűen és benyúltam a zsebembe. Ellenőriztem azért, hogy van-e nálam zsebkendő, de csak az úton szedett gesztenye lapult meg ott. Talán majd odaadom a cicának odahaza, ugyanis bármilyen kerek dologgal ellabdázgatott csak úgy. Ez a gondolat is kevés lett volna, hogy elnyomja bennem a keserűséget, bár Zeusz játékát nézve mindig megnyugodtam.
– Jobb már?
Nem reagáltam, mintha meg sem hallottam volna, amit mond. Továbbra sem akartam arról cseverészni, hogy miért hisztiztem fél perce és jobb kedvem éppen csak akkor volt, hogy eszembe jutott Aiden szürke és barna színben pompázó szemei és az a titokzatos csillogás, ami áradt belőlük. Hiányzott. Meg akartam keresni, hogy megöleljem és megcsókoljam… de nyilván valahol odakint lenne, aztán kiakadna, hogy nyilvánosan hozzáérek. Ő is csak morogni tud. Tipikus, hogy az elcseszett, morgós medve pasikra bukom.
Nem kell megmenteni a lelkemet, jó? Nem, nem jobb és nem akarok csevegni, sem megnyugodni. – Fakadtam ki aztán, de valójában nem is rá haragudtam már, hanem a világ összes morgós emberére… közöttük magamra is. Nem borulhatsz ki megint! Nem szabad! A hang nagyon erőlködött, én meg megint bőgni kezdtem, mint egy két lábon járó könnycsatorna… miért volt igaza Montregonak abban, hogy érzelmi hullámvasút vagyok? Rosszabbá váltam, mint azok a hisztis nők, akiktől mindig is távol próbáltam tartani magamat.
Kell egy süti… – böktem ki indulatosan. – Kell egy csokis süti… most rögtön…
Naplózva




Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 10. 08. - 18:18:17 »
+1


csokoládés katasztrófák



2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem

– Nem sírtam. Csak a szemembe ment valami – vetette oda a zsebében kotorászva, feltételeztem, hogy zsebkendőt keres a nyilván nemsírás miatt. Megforgattam a szemem és elővettem pár papírzsebkendőt a táskámból a gyújtóval meg a cigivel együtt és odanyújtom neki mielőtt rágyújtanék.

Nem bámulom, direkt a bejárat irányába nézelődök, hogy ne érezze, hogy bármit is akarok tőle. Nem sírtam, csak a szemembe ment valami, szinte felnevetek ahogy megismétlem magamban a szavakat… én meg vak vagyok, dohogtam magamban, bár talán inkább az zavart, hogy magának próbált hazudni, nem az hogy nekem.
Mi a baj a sírással? Muglik is, varázslók is bizonyíották már, hogy a sírás csodálatosan vezeti le a feszültséget. Már ha az ember hajlandó megengedni magának és nem csinál belőle büszkeségi kérdést, mint a férfiak nagy része, akik azt hiszik, hogy attól kevesebbek lesznek, ha elmorzsolnak pár könycseppet mások előtt.
A gyengék sírnak… a lányok sírnak, a fiúk nem… mások előtt sírni szégyen… ne mutasd ki, ha fáj… De persze a boldogságtól sírni, az teljesen oké. A meghatottságtól sírni, teljesen oké. Amikor darabokra törik a szívedet, amikor a földdel teszik egyenlővé a világod, amikor nem bírsz többet tükörbe nézni sem… akkor ne merj sírni, mert az gyengeség. Mosolyogj és tűrj, egész életemben ezt próbálták belém verni és talán egy ideig el is hittem, hogy majd ez segít túlélni… az emelt fő meg a büszkeség.

Háborgó érzéseim talán az arcomra is kiültek, ahogy némán a kávéillatú levegőbe bámultam és dohányoztam, mielőtt újra Elliotnak szenteltem a figyelmem és megpróbáltam megtudni, javult-e a helyzet, de ő nem válaszolt. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán hallotta-e amit mondtam, így újra szóra nyitottam a szám, de megelőzött.
– Nem kell megmenteni a lelkemet, jó? Nem, nem jobb és nem akarok csevegni, sem megnyugodni – kelt ki magából, mint aki számára még az is inzultus, hogy nem hagytam már itt percekkel ezelőtt, de egy pillanat múlva újra könnyekben tört ki hogy én újra, ki tudja már hanyadjára, megszánjam. Egy mély sóhaj szakad ki belőlem a friss könnyek és a halk hüppögés láttán-hallatán és egy kósza pillanatra eljátszok a gondolattal, hogy most kellene távoznom, amíg még a gorombaságára foghatom.

Egykedvűen szippantok egy utolsót a nikotinos füstből, majd kapkodás nélkül elnyomom a csikket a mellettünk lévő üres asztal hamutáljában.
– Kell egy süti… – bukik ki belőle újra a kisgyerek, ahogy összeráncolt szemöldökkel néz maga elé és nekem egyből Enzo legkisebb fia, Gino jut az eszembe, amikor hisztirohamot kapott, mert nem vittük el magunkkal a cukrászdába. Igaz Gino három éves és nem… harminc? – Kell egy csokis süti… most rögtön…

- Először is, Elliot - kezdem halkan, nyugalmat erőltetve magamra. - töröld meg az arcodat, fújd ki az orrod, vegyél egy mély levegőt - tolom közelebb hozzá a korábban az asztalra helyezett papírzsepis csomagot egy finom mozdulattal. - Másodszor, örülök, hogy ennyire határozottan tudod, hogy mit nem akarsz, de sokat lendítene a helyzeten, ha esetleg inkább arra koncentrálnánk egy kicsit, hogy mit akarsz… hm? - billentem oldalra a fejem, próbálva valami közös nevezőre hozni magunkat. - Kezdjük rögtön a sütivel - ajánlom mosolyt varázsolva az arcomra, olyan türelemmel, ami engem is meglep. Talán csak túlságosan magamra emlékeztet Elliot?

- Kisasszony! - fordulok hátra a székemben és magunkhoz intem a korábbi pincérlányt. - Egy csokis sütit szeretnénk, presto - kérem, amikor odaér és ő egy bólintással nyugtázza a rendelést, majd Elliotra vetve egy szánakozó pillantást eliszkol a pult felé.
- Így - helyezem a kezeim az asztallapra némi elégedettséggel. - És most? - pillantok fel a szipogó Elliotra, remélve, hogy most már talán elapadnak a könnyei.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 10. 12. - 08:33:34 »
+1

csokoládés katasztrófák


Deliah
2001. szeptember 6.

outfit

Még mindig nem igazán értettem, hogy miképpen kerültem ebbe a helyzetbe. Mármint azt értettem, hogy hülye voltam és a drámázásom közepette eljöttem Nathaniel Forestre inni egy forrócsokit, mint valami idióta szerelmes kamasz. Csakhogy nem voltam már kamasz, sőt ami az illeti túl öreg voltam még olyan dolgokba hinni, hogy szerelem. Talán sosem létezett csak egyszerű ragaszkodás volt ahhoz, ami tetszett és kielégített. Hosszú idő után ő volt az első, aki képes volt erre. El kellett nyomnom magamba, jó mélyre, amit tennem kellett miatta. Igenis az ő hibája az, hogy most nekem fáj és nem kéne sajnálnom, hogy eltűnt az életemből… szinte kikövetelte. Mégis, ha eszembe jutott az utolsó közös pillantunk, ahogy őt ölelve álltam a hajón és csak bámultam el a lemenő nap narancsos fényei felé… elszorult a torkom. Azért szorult el, mert nem mondott semmit, nem is próbált visszatartani, csak végig nézte, ahogy szép lassan eltűnök a hatalmas karok közül, hogy már nem bújok, hogy halljam a szívverését.
–  Először is, Elliot – kezdte a nő, de nem akartam igazából ráfigyelni. El akartam húzni a büdös francba erről a helyről, nem kellett lelkisegély. Tudtam nagyon jól mi segítene rajtam, de az egyelőre túl messzinek és elképzelhetetlennek tűnt. Túl sok dolgom volt egész egyszerűen. – töröld meg az arcodat, fújd ki az orrod, vegyél egy mély levegőt.
Elvettem a zsebkendő csomagból egy darabot, de csak gyorsan megtöröltem magam. Nem voltam olyan rosszul, mint ahogy kinéztem… legalábbis ezt akartam elhitetni magammal minden erőmmel. Éreztem, hogy vörös a szemem még mindig a bőgéstől és ez nem segített a megítélésemen sem túlzottan. De ez van… ez van, ha az emberrel olyan dolgok történnek, amit semennyire sem akar.
Másodszor, örülök, hogy ennyire határozottan tudod, hogy mit nem akarsz, de sokat lendítene a helyzeten, ha esetleg inkább arra koncentrálnánk egy kicsit, hogy mit akarsz… hm? – magyarázott, de még mindig kerültem a tekintetét. Inkább a kezemben összegyűrt zsebkendőcsomót bámultam. – Kezdjük rögtön a sütivel.
Hangos sóhajjal és egy szemforgatással konstatáltam, hogy na végre képben vagyunk. Végre arra koncentrál, ami a fontos: a sütire. Mi ne tenne boldoggá, mint valami tömény csokis dolog? Igazából az sem biztos, hogy képes lett volna rá. Az étvágyamon nem javított a szakítás, sőt csak tovább rontotta. De szerencsére Aidennek ez nem tűnt fel például… nem is mintha érdekelnie kellene. Valószínűleg akkor sem babusgatna, ha kérném tőle. Az Nat Forest volt, Aiden Fraser egészen más volt… ráadásul túl fiatal is.
Megvártam, míg az asztaltársaságom megrendeli a süteményt. Aztán néztem csak rá. Miért ilyen kedves? Nagyjából itt is hagyhatott volna elrohadni… és valószínűleg azzal jártunk volna a legjobban mindketten.
– Így. És most? – kérdezte. Ezúttal nem néztem félre, már úgysem folytak a könnyeim, sőt igazából egészen megnyugodtam. A válasz az lett volna, hogy de széttrancsíroznék valamit, vagy kinyírnék valakit apám családjából… ez viszont aligha illet volna kávézóba. Ráadásul a nő is enyhén szofisztikáltnak látszott, szóval inkább nem feszegettem a határaimat.
Vállat vontam.
Nem akarom kiönteni a lelkem, ne fáradjon… maga is valami újságíró, mi? Lefizet egy sütivel, hogy megkapja a pletykát, hogy miért hagytam el Forestet? – kérdeztem hezitálás nélkül az első dolgot, ami eszembe jutott erről a gyanús viselkedésről. Közben persze meghozták a sütit, de arra is csak undorral tudtam megnézni. – Nem kell lefizetnie. Azért hagytam el, mert már nem volt szerelmes belém. Nincs ebbe semmi bonyolult vagy izgalmas. Csak elmúlt.
Beleszúrtam a villámat a sütibe, de nem kezdtem el enni. Nem jött meg az étvágyam továbbra sem, csak piszkálgattam az ételt. Pontosan olyan voltam, mint gyerekként, mikor anyámnak úgy kellett belém könyörögnie az ételt.
De annak örülnék, ha több képem nem jelenne meg a lapokban. – Tettem hozzá.

Naplózva




Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 10. 20. - 15:49:36 »
+1


csokoládés katasztrófák



2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem

A szavaimat vagy vehetjük őket akár gyengéd utasításoknak is, meglepő módon követte és úgy tűnt némileg meg is nyugodott mire a süteményt megrendeltem neki, de a tekintetemet továbbra is kerülte.
Az utolsó kérdésemre csak megrándította a vállát, pont úgy mint egy durcás kamasz, akinek mindegy mit mondasz, úgysem lesz jó neki. Elég sok tapasztalatom volt hasonló emberekkel… sajnos. Leon egy akarnok volt mindig is, egy lángoló penge, ami utat vájt magának a legnagyobb sziklákon keresztül is, nekem pedig muszáj volt alkalmazkodni és kordában tartani: körülötte vízzé váltam, amiben nem tudtak kárt tenni a hullámzó hangulatai. Hozzá képest Elliot kezes báránynak tűnt - elsőre.

- Nem akarom kiönteni a lelkem, ne fáradjon… maga is valami újságíró, mi? - kérdezi lemondóan, mint aki pontosan tisztában van a helyzettel és fel is nevetnék az abszurd feltételezésen, ha nem beszélne tovább. - Lefizet egy sütivel, hogy megkapja a pletykát, hogy miért hagytam el Forestet?
- Forestet? - kérdezek vissza bizonytalanul, őszintén fogalmam sincs kiről beszél. Egyáltalán ez egy kereszt vagy vezetéknév? Tudnom kellene, hogy ki az vagy csak akkor ha újságíró lennék? - Higgye el - váltok vissza a magázódásra, ha ő inkább ezt preferálja. -, ha le akarnám fizetni, nem süteménnyel tenném és biztosan nem azért, hogy a magánéletében turkáljak. Őszintén szólva a legkevésbé sem érdekel…
- Nem kell lefizetnie. Azért hagytam el, mert már nem volt szerelmes belém. Nincs ebbe semmi bonyolult vagy izgalmas. Csak elmúlt - folytatta ügyet sem vetve rám, inkább a megszerzett csokoládés sütemény szeletet kezdte feltrancsírozni a villájával. Nyilvánvalóvá vált, hogy Elliot valamiféle szerelmi bánattól szenved, de nyilván nem akarta, hogy belekérdezzek, így nem teszem. Hátradőlök a székemben és hagyom, hogy kiadja magából ezt a dolgot. - De annak örülnék, ha több képem nem jelenne meg a lapokban - teszi hozzá lezárásként, én pedig egy sóhajt hallatva fordulok vissza hozzá.

- Sokmindent el tudok intézni, de sajnos ez talán nem egy közülük - ingatom a fejem némileg csalódottan. - Nem vagyok újságíró - jelentem ki. - De ha az lennék se hinném el a kis műsora után - intek a pult felé, ahol először sírta el magát. -, hogy “semmi bonyolult vagy izgalmas” nincs benne… A szerelem vagy izgalmas vagy bonyolult, átmenet nem nagyon van, talán utólag sem - vonok vállat tűnődve magam elé bámulva. Nem akarok Leonra gondolni, de nehéz megállni, ahogy ne rágódjak kicsit Elliot előbbi szavain: “elhagytam, mert már nem volt szerelmes belém…” Rohadtul sok időbe tellett összegyűjtenem az erőmet, hogy ezt magamnak beismerjem és veszni hagyjam és ő nem emlékezett rám. Milyen lett volna, ha úgy szeret ki belőlem, hogy… végig tudja ki vagyok? Bele sem akarok gondolni. - Arról nem tehetünk, ha a másik már nem szerelmes, csak arról, hogy mi mit reagálunk erre… biztos nehéz volt elhagyni - teszem hozzá óvatosan, félig sejtve, hogy újabb könnyeket fog csalni Elliot szemébe. - De nyugtassa a gondolat, hogy a szerelem nem minden, akármennyire is annak tűnik, amikor a hatalmába keríti az embert…
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 10. 23. - 08:43:08 »
0

csokoládés katasztrófák


Deliah
2001. szeptember 6.

outfit

Éreztem, hogy beszéd közben szép lassan megnyugszom. Nem tudom miért, talán mert kezdtem elfogadni a tény, hogy amit ezen a világon a legjobban szerettem már nem lehet az enyém. Aidenre vágytam… az illatára, az ölelésére, de ki tudja, hogy benéz-e. Rendben, tény, hogy majdnem mindennap előkerült, mióta lefeküdtem vele augusztusban és kezdett valami egészen különleges kialakulni közöttünk… szóval számíthattam rá, de ha nem akkor is Hermész megtalálná az üzenetemmel, ha látni akarom.
– Forestet? – kérdezett vissza a nő. Nem tudtam persze eldönteni, hogy most rájátszik-e vagy tényleg nem tudja kiről van szó. Akárhogy is, őszintén meglepett volna, ha éppen nem Nathaniel Forest jut eszébe valakinek erről… minden rohadt újság róla cikkez, ráadásul ha végig sétál az ember az Abszol úton az ő nyamvadék könyvei néznek vissza. Közöttük az egyik nekem dedikált műve is, amit legszívesebben felgyújtottam volna. Túl mély volt ez a seb. – Higgye el – ahogy hivatalosabb hangnemre váltottam ő is, pedig eddig tegezett. Engem persze megrémített a tény, hogy esetleg tényleg újságíró. Jobbnak láttam a három lépés távolságot tartani. –, ha le akarnám fizetni, nem süteménnyel tenném és biztosan nem azért, hogy a magánéletében turkáljak. Őszintén szólva a legkevésbé sem érdekel…
Hangosan sóhajtottam egyet. Egy ember, akit nem érdekelne a magánéletem? Ez is meglepő volt, nemhogy a sütemény, amit hajlandó volt kifizetni nekem. Na nem, mintha lett volna étvágyam undorodtam még az édességtől is, akármennyire is jól esett az illata. Minden esetre nem reagáltam a mondadójára, csak ültem ott egy hosszabb pillanatig lehajtott fejjel.
Sokmindent el tudok intézni, de sajnos ez talán nem egy közülük – válaszolta, mikor megemlítettem, hogy nem akarom viszont látni magam az újságokban. Nem azért, mert nem néztem ki jól… minden képen jól néztem ki, csak éppen már magam mögött próbáltam hagyni az életemet. Én nem voltam híresség. Én nem voltam olyan, aki beillet volna abba a képbe. – Nem vagyok újságíró.
Lassan bólintottam, bár egyelőre nem döntöttem el, hogy beveszem-e vagy sem. Soha senki sem közeledik az ember valamiféle érdekeltség nélkül. Ez a nő csak annyiban különbözött a megszokott arcoktól, hogy még nem leplezte le magát. Vitrol nagyjából az első öt percben közölte volna, hogy a Prótétától vagy a Szombati Boszorkánytól jött.
De ha az lennék se hinném el a kis műsora után, hogy “semmi bonyolult vagy izgalmas” nincs benne… A szerelem vagy izgalmas vagy bonyolult, átmenet nem nagyon van, talán utólag sem.
Nyeltem egyet. A szerelem fáj, nem izgalmas, nem bonyolult, hanem mocskosul szar… és nem akarom soha többé érezni. Nagyon nem akartam, mert tudtam, hogy megint ott fogok állni, ölelve, míg az egész el nem párolog a kezeim között… s majd megint nekem kell kimondani és nekem kell erősnek lenni, hogy ne táncoljunk vissza ugyanabba a hibába. Nekem, mert Nathaniel Forest egy gyenge szarházi. Talán mindenki ilyen. Gyávának könnyebb lenni, mert erősnek és akarnoknak. Gyávaként nem kell az embernek semmit tennie, csak nyalogatnia a sebeit és sajnálnia saját magát.
A szerelem egy kurva nagy szarság – jelentettem ki keserű nyugalommal a hangomon. Több könny már nem jött a szememre, mintha elfogytak volna… legalábbis átmenetileg, mert az éreztem, hogy a torkomban még mindig ott van az a rohadt gombóc, s fojtogat. Majd otthon kibőgöm magam.
Arról nem tehetünk, ha a másik már nem szerelmes, csak arról, hogy mi mit reagálunk erre… biztos nehéz volt elhagyni. – Bólintottam. Nem tehetek arról, hogy valakinek a szórakozást a magamutogatás és a hasonló értéktelen dolgok jelentik, ebben igaza volt a csajnak. Meg abban is, hogy én legalább nem egy gyenge szar voltam. Elnézegethettem volna még ezer meg ezer féltékenységi jelentet a semmiért… mert az volt… mert csak az érdekelt, hogy mint egy tárgy az övé legyek, de amint tennie kellett érte, már nem volt jó. – De nyugtassa a gondolat, hogy a szerelem nem minden, akármennyire is annak tűnik, amikor a hatalmába keríti az embert…
Messzebbre toltam magamtól a sütit és a nőre néztem.
Valójában sokkal könnyebb volt, mint hittem. Csak megöleltem, magamhoz vettem még egy adagot az illatából… aztán eljöttem. – Mondtam. Nem ez a része volt a nehéz, hanem, hogy még mindig hallottam a szívverése hangját, éreztem a könnyeit az arcomon… mintha azok örök nyomot hagytak volna bennem. Ő sírt, ő volt megtörve, miközben engem kényszerített erre. Sosem fogom elfelejteni az utolsó naplementénket. Olyan mély nyomot hagyott bennem, mint az a kés, amit a gyomromba szúrtak és még mindig ott díszelgett a heg a bőrömön. Csakhogy ez a seb a szívemet és a lelkemet hasította fel. Valahol tudtam, hogy sosem fogom megbocsátani ezt Natnak, még ha szeretem is. Elárult. Elárult azt, amink volt.
Na jó… inkább hazamegyek… innom kell valami erősebbet… – Megtöröltem az arcomat és már álltam is fel. – Jobb, ha nem stresszelek több embert a fos életemmel…
Naplózva




Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 10. 29. - 18:25:49 »
+1


csokoládés katasztrófák



2001. szeptember 6.
délután 4 óra
öltözetem

- A szerelem egy kurva nagy szarság - szólt Elliot kategorikusan, én pedig egyetértőn elmosolyodtam.
- Ezzel a kijelentéssel nehezen tudnék vitatkozni - ismerem el, de teljes mértékben tudatában vagyok, hogy ezt sok dologról el lehet mondani, amibe emberek a túlélésért kapaszkodnak. Remény, vágy, hatalom… mind olyan dolgok, amik egyszerre rejtik magukban a megváltást és a kárhozatot, egyik pillanatban még a magasba emelnek, aztán rohadtul pofára ejtenek. Én már csak tudtam, de ez a jelenet éppen nem rólam, hanem Elliotról szólt és akárki is ez a Forest ipse… kurvamagasról ejthette le az előttem ülő férfit, aki lassanként, de megnyugodni tűnt.

Következő szavaimra csak bólintott, majd messzebb tolta a meggyalázott süteménydarabot magától, amit nem kevés sajnálattal bámultam volna még, ha nem veszi fel velem a szemkontaktust.
- Valójában sokkal könnyebb volt, mint hittem. Csak megöleltem, magamhoz vettem még egy adagot az illatából… aztán eljöttem.
Egy hajszál választott el tőle, hogy felnevessek. Éreztem, ahogy végigmos rajtam valamiféle keserű érzés. Talán irigység, talán szánalom, magam sem tudtam igazán megfogalmazni. Ettől van úgy összetörve? Valami nagy lávsztorit lezáró ölelkezős szakítástól? Nem mintha verseny lenne, vagy azt kívánnám, hogy mindenkinek olyan elbaszott legyen az élete, mint az enyém, de azért Leonnal a mi kapcsolatunk nem ilyen békésen ért véget… Nem volt “beszéljük meg”, nem volt “tiszta lap”, nem volt ölelés vagy bármilyen kapaszkodó, búcsú. Egyszerűen elvágták a zsinórt, ami összetartott minket, amin az életem függött és én évekig zuhantam mielőtt egyáltalán erőm volt megkapaszkodni.

Mégis túléltem. Elliot is túl fogja, még ha most ez kétségesnek is tűnhet számára.
- Hát sokféle közhelyet tudnék felsorolni, de nyilván nem segítenének többet ezen a ponton, mint a süti, amire annyira égetően szüksége volt az előbb… - vetek egy újabb pillantást a romokra. - De kívánom, hogy a megszerzett tapasztalatból fejlődni tudjon és ne ragadjon bele ebbe a jelenlegi, egyértelműen… fájó állapotba - döntöm kicsit oldalra a fejem. Sterilen hangzik talán ez a néhány szó, mintha valami agyturkász Mungós lennék, de ez legalább őszinte. Bármi más képmutató lenne egy szintén sebeit nyalogató, összetört szívű ember szájából, még ha ő észre sem venné.

- Na jó… inkább hazamegyek… - feleli és már áll is fel. - innom kell valami erősebbet… Jobb, ha nem stresszelek több embert a fos életemmel…
Erre ismét egy mosoly az első reakcióm, majd egy rövid fejcsóválás után újra magamhoz veszem a cigaretta tartóm és egy gyors mozdulattal rágyújtok.
- Ahogy tetszik - válaszolom a csikkbe szívva, figyelve ahogy összeszedi magát. Nem mintha stresszelt volna bármivel azon kívül, hogy minden ok nélkül sírva fakadt, amikor leöntöttem forrócsokival, de utólag már talán ez is érthető. - A legjobbakat, Elliot - intek a cigarettát tartó kezemmel és ahogy otthagy egyedül. Még lustán elszívom a csikket, emésztve az elmúlt percek eseményeit, majd újra előveszem a táskámba gyűrt levelet, amit elkezdtem.


Köszönöm a játékot! Mosolyog
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Beatrix Flint
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 02. 07. - 21:00:09 »
+1

WAND-ering



To: David Evanson
2002. február 1.


Pontosan két hét telt el azóta, hogy találkoztam David Evansonnal. Habár megfogadtam, hogy utánajárok ennek a rejtélyes Mr. Cartwrightnak, igazából nem maradt időm rá. Teljesen belemerültem a munkámba. Tudtam, hogy nem sabad elszalasztanom a lehetőséget, itt volt az esély, hogy befussak, mint pálcakészítő, és azt is tudtam, hogy az olyan alvilági figuráknak, mint David és Christopher, szükségük volt egy olyan tehetségre, mint én. Mert ebben nem kételkedtem: tehetséges voltam. Az egyetlen, amit az elmúlt éveknek köszönhettem, hogy megtaláltam azt az elfoglaltságot, ami teljes mértékben le tudott kötni, és elfeledtette velem a rossz élményeket.
Így, miután Daviddal elváltak útjaink, azonnal nekiláttam a tervezésnek. Millió és egy ötletem volt, milyen pálcát is készíthetnék a férfinak, de végül csak sikerült kiválasztani a tökéletes fa anyagot és a magját. A következő napokban begyűjtöttem, amire szükségem volt, és a második héten elkészítettem a pálcámat. Mintha David tudta volna, hogy elkészültem - vagy szimplán csak tudta, hogy eltelt a két hét -, jött a bagoly: találkozni akar velem.
Bagolyfordultával visszaírtam hogy mikor és hol: február 1. 16:00 - Dolce Vita Café
Semmi kedvem nem volt újra a Zsebpiszok közbe menni, abba a sötét lyukba. Ezen felül túl feltűnő lett volna, ha ott üzletelek mindig. Így inkább egy zsúfolt helyet választottam, távol a kíváncsi fülektől. Mégis, ki gondolná, hogy pont egy ilyen kis mézesmázos helyen folyik az illegális pálcakereskedelem.
Emellett a kávézó közel volt a szerkesztőséghez is. Habár négy órakor általában már végezni szoktam, sose lehetett tudni, mit talál ki Vitrol. Szóval ha más megoldás nincs, gondoltam, akkor csak kiugrom a kávézóba.
De szerencsére ezen a napon Rita Vitrol be sem dugta a képét a szerkesztőségbe, így jókedvűen léptem be a kávézóba. Zsúfoltság ide, sötét varázslók hiánya oda, a legeldugottabb asztal választottam. Amíg Davidet vártam, addig a saját pálcámat a kezemben forgatva gondolkoztam az elmúlt két héten. Bizton állíthattam, hogy a pálcakészítés a legjobb terápia volt számomra. Alig gondoltam Jasperre - viszont annál többet Davidre. A férfi az előző találkozásunkkkor egyértelművé tette, hogy bejövök neki. Nyilván nem gondolkodtam semmi komolyban, nem is úgy nézett ki, de tényleg egész életemben Jasperre kell várnom? És mi van, ha ő már tényleg túl lépett rajtam?
Mi sem bizonyítja jobban, hogy elkezdett másfelé kattogni az agyam, hogy az elmúlt két hétben zavaros álmaim főszereplő már nem(csak) a világosszőke hajú srác volt, hanem betolakodott egy felfuvalkodott, beképzelt, de rendkívül jóképű másik férfi is. Többször is álmodtam Daviddel, egyre vadabbakat, és nem tudtam kiverni a fejemből a gúnyosan és kihívóan csillogó zöld szemét. Magamnak sem akartam bevallani, de valójában alig vártam, hogy végre újra találkozhassak vele. Az előző találkozót igazán élveztem.
Amikor nyílt az ajtó, mindig odapillantottam, és reménykedve, némiképp izgatottan vártam, hogy besétáljon a férfi. Kíváncsi voltam, tetszeni fog-e neki a pálca, amit készítettem. Kiraktam a pultra a dobozt. Ott lapult benne a somfa pálca, szemiflázs szőr maggal 11 hüvelyk hosszúságban. Tökéletes munka volt, tudtam jól. Reméltem, David is így fogja gondolni.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 06. 22. - 07:43:57
Az oldal 0.235 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.