+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Nyugati szárny
| | | |-+  Belby professzor szobája
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Belby professzor szobája  (Megtekintve 7114 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 10. - 13:17:27 »
+1



A meglehetősen világos szobában mindig friss illat uralkodik. A finom míves ágy és a hozzá tartozó szekrények egy külön helyiségben kapnak helyet, mely egy kicsit nagyobb, mint az irodai rész, ahol a tanulókat és a szülőket szokták fogadni. Ezen a részen kapnak helyet a megírt, kijavított dolgozatok, a hatalmas polcokon vastag kötetek az Átváltoztatástannal kapcsolatos minden témában.
Naplózva

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 09. 15. - 14:49:15 »
+1

régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

Furcsa esős idő köszöntött be Skóciának ebben a szegletében, így a pénteki fogadóórám idején, amikor egyébként egy három órás szünetem volt két órám között, bevackoltam magam az íróasztalom mögé, hogy a víz állandó csepegésének hangja mellett javítsam ki az első házi dolgozatokat. Nem akartam szigorú lenni, még én is csak bemutatkozom a tanulóknak… ráadásul koncentrálni sem igazán tudtam. Nem azért, mert éppen mára vártam egy fontos küldeményt, ami egy különleges varázskönyvet tartalmazott. Egy bizonyos Lepsius írt, Sötét praktikák az Ókori Kelet boszorkányainak körében címet viselte. A kutatásaimhoz kellett… olyan átváltoztatási lehetőségek után kutattam, amit mi nyugati emberek aligha ismerhettünk. Vártam, de nem olyan izgatottan, hogy azért ne tudjak odafigyelni néhány dolgozatra… ehelyett az íróasztal szélén várakozó üvegcse zavart meg.
Karom nem kért. Ő zsarolt, fenyegetett, míg az ember azt nem mondta neki, hogy rendben, megkapod, amit akarsz. Szólhattam volna persze az auroroknak, hogy egy keresett vérfarkas üldöz nagyjából gyerekkorom óta és mióta apám nyomára nem bukkan, hát tőlem várja a főzeteket, amik valamennyire észnél tartják a telihold idején. Nem voltam olyan tehetséges bájitalmester, mint apám, de kénytelen voltam megtenni. Mi lett volna, ha bejön az iskolába és ártatlanoknak esik neki, mert nem szolgálom ki a szeszélyeit? Minden bizonnyal amúgy sem vetett volna rám jó fényt, hogy eddig is néha-néha kisegítettem.
A pennám végével megkocogtattam a bájitalos üveg felületét, ami némán tűrte a toll érintését. Éppen csak az ital mozdul meg benne egy kicsit. Megfordult a fejemben, hogy egy hasonló színű méreggel cserélem ki a tartalmát… de túlságosan féltem tőle, hogy Karom majd észreveszi és megpróbál megölni. Nem akartam meghalni, tettem akármilyen szörnyűségeket is ebben a mocskos életben.
A tekintetem lassan visszavándorolt a kezemben tartott házidolgozatra. Egy tanuló éppen a Gamp-féle törvényt részletezte benne, azzal a magabiztosággal, amit el is vártam. Valójában egész jó dolgozat volt egy ötödéveshez képest, mégsem kötött le. Unottan pipáltam a vörös tintával a bekezdések végén, hogy aztán összesítve a pontokat, ráfirkáljak egy hatalmas K-betűt. Végül is valóban kiváló volt, bár tény, hogy átugrott a tekintetem néhány sort és szót.
Előhúztam a következő köteg pergament, éppen akkor mikor kopogtak. A könyvet, amit vártam személyesen szállították le… ezt természetesen már előre jeleztem az igazgatónőnek és Frics úrnak, habár a küldemény tartalmát diszkréten csak úgy neveztem meg, mint „kutatási anyag.”
Biztos voltam benne, hogy nem én voltam az egyetlen tanár, aki kívülről hív be valakit a kastély falai közé. Éppen csak azért szóltam, hogy ne legyen gond az aurorokkal. Nem örültem volna egy átvizsgálásnak, bár azon a helyen minden bizonnyal megoldották volna ilyen körülmények között is a leszállítást.
– Nyitva van! – szóltam ki, majd meggyűrve a pergament kicsit félretoltam. Megpróbáltam kicsit összeszedni magamat, gyorsan a hajamba túrtam, megpaskoltam az arcomat, hogy mire kinyílik az ajtó, nagyjából emberien fessek. Megterhelő két hét volt ez, nem voltam kiskamaszokhoz, meg nagyobb kamaszokhoz szokva. Az akadémián bőven nem kellett ennyi fegyelmeznem. Legfeljebb megkértem, hogy ne beszélgessenek, mikor valami fontosról beszéltem.
Csupán azután pillantottam az ajtó felé, mikor letettem a pennát. Ismerős arc… ismerős illat… Ennyit fogtam fel hirtelen a szőke tincsek nyomán. Azonban szó nem jött az ajkaimra, mintha hirtelen nem érteném, mi történt. A szigorú tanár egy pillanatra elejtette a maszkot, amit általában viselt.
Naplózva

Deliah Beckett
Eltávozott karakter
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 09. 15. - 15:42:37 »
+1

régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

Nem mertem remélni, hogy lesz még lehetőségem visszatérni a Roxfortba. Túl sok emléket őriztek a falak és túl sok bűntudatot éreztem a dolgok felett, amiket a Nagyúr szolgálatában lévők követtek el az iskola ellen, ami az első igazi otthonom volt. Ahogy a hopponálásból újra összeálltak a sejtjeim és megpillantottam a tornyokat, a fákat, függőfolyosókat, szerettem volna térdre esni és bocsánatot kérni a helytől, aminek ostromában, ha nem is vettem részt, mégis… azt éreztem, hogy tehettem volna valamit ellene. Helyette elmenekültem a kudarcaim elől.

- Annyira sajnálom - suttogtam magam elé, ahogy tekintetemmel megsimogattam a grandiózus kastély minden részletét, de részvétnyilvánításomat szinte azonnal félbeszakította egy auror érkezése, aki a látogatásom célja felől érdeklődött. Lotte figyelmeztetett, hogy a Mágikus Szeszély meg a csuklyás támadások miatt a Minisztérium megerősítette a Roxfort őrizetét és számítanom kell egy pofavizitre, mielőtt beengednek az iskolába, így nem lepődtem meg amikor igazoltattak.

- Könyvrendelést hoztam az Átváltoztatástan professzornak - felelem készségesen átnyújtva az igazolványomat. Sajnos Lotte csak annyit jegyzett fel a rendelésnél a névhez, hogy “p. D.B., Átváltoztatástan, Roxfort”, így reméltem, hogy nem kérdez többet, mert nem tudtam volna válaszolni arra, hogy ki a pontos megrendelőm. - Igen fontos csomagról van szó, azt kérték mindenképpen személyesen adjam át a kötetet - emelem meg a finom bársonyba burkolt könyvet, amit a karomban tartok. Persze, azt nem kötöm az orrára, hogy a puha anyag inkább engem és az új tulajt védi, mint a könyv állapotát.

- McGalagony igazgatónő tájékoztatva volt az érkezésemről, tegnap kaptam a baglyot, hogy jöhetek - nyújtom át a pár soros levelet, aminek rövid tanulmányozása után az aurornő bevezet az iskolába, hogy a Nyugati szárnyba kísérhessen.
Ahogy rójuk a folyosókat, a mozgó lépcsőket, elöntenek az emlékek, édességük szinte szúr a mellkasomban, ahogy látom magam előtt azt a boldog Deliah-t aki itt voltam egykor, ahogy érzem Leon ujjait ahogy megsimogatják az arcomat, ahogy a nevetésünk keveredett a folyosók ódon levegőjében. Egy élet telt el azóta…

Bevallom, amikor Lotte közölte, hogy a Roxfortban kell egy rendelést teljesítenünk, elöntött egyfajta kislányos izgalom, hogy ha csak percekre is, de újraélhetem a diákéveim és ahogy sétáltunk, úgy tűnt olyannyira sikerült elragadtatnom magam öltözködésileg, hogy akár be is illenék a mellettünk elhaladó bizonyára hetedéves Hollóhátas lányok közé. Fehér inggallér kandikál ki a kék hosszúujjúm alól, amit egy sötétkék-ezüst skótkockás szoknya derekába tűrtem be. Lábaimat finoman cirógatja a lépcsőház hűvös huzata, ahogy léptemben sötétkék lakkcipők kopognak az öreg köveken. Az összhatást a hanyagul a nyakamba dobott hollóhátas, csíkos sál teszi teljessé, amit évek óta nem vettem elő. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, ahogy elsétáltunk egy tükör mellett és elkapom a képem benne. Mintha semmit sem változtam volna, pedig egyértelműen darabokra szedett az élet és újra összerakott az ép részekből, miután elhagytam az iskolát.

Ahogy beérünk a Nyugati szárnyba, hamar az Átváltoztatástan teremhez érünk, ahol óvatosan kopogok be a tanári szobába, majd, amikor belülről kikiabál valaki “Nyitva van!”, búcsút intek az aurornak és belépek. Ahogy becsukom az ajtót, egy pillanatra még várok, hallani akarom, ahogy a nő elsétál, mielőtt megfordulnék, hogy szembe találjam magam a megrendelőmmel.
- Jó napo… - a szavak a torkomban rekednek, ahogy feldolgozom a látványt. - Dorian? - emelem a kezemet a szám elé meglepetten.

Tekintetem próbálja feldolgozni értetlen arckifejezését, zilált külseje emlékeztet a fiúra, akit ismertem, finoman gyűrött inge, kipirult arca és a szemei… ahogy összetalálkozik a tekintetünk, egyértelművé válik, hogy valóban ő az.
A kezemet visszaejtem az oldalamra, ajkaimra széles mosoly ül a kezdeti meglepettség helyére, ahogy egy bizonytalan lépést teszek felé.
- Merlinre, erre tényleg nem számítottam.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 09. 18. - 06:58:35 »
+1

régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

Nem sokat reméltem ettől a naptól. Nem azért, mert a küldemény nem izgatott fel. Az új dolgok lekötöttek. A kutatás vágyat keltett bennem arra, hogy még mélyebbre túrjak egy ismeretlen terepen… még ha tudtam is: valójában nem vagyok olyan nagy tudós, mint hiszik. Néha rettegtem, hogy besétál McGalagony professzor a szobába és megkérdezi, mégis miért kaptam meg a Merlin-díjat. Azonban ezzel a félelemmel együtt tudtam élni, nem olyan volt, mint a másik… nem olyan volt, mint Karom, aki akár másokban is kárt tehetett. Magamat nem féltettem, bár a halált nem kerestem volna szánt szándékkal és tudtam, egy ilyen fenevadnál csak idő kérdése, mikor pattan el valami. Hogy úsztam meg eddig? Az már önmagában is jó kérdés, én sem tudtam rá a választ.
A kopogás rángatott ki a melankóliából, amit az asztalom szélén várakozó üveg váltott ki. Szinte vártam, hogy nem is a csomagom, hanem a vérfarkas érkezik meg – ki tudja hogyan jutva be az aurorok között az iskola épületébe. Csakhogy nem ő volt, hanem egy szőke hajzuhatag, egy túlzottan is ismerős arc, már-már egyenruhába illő öltözékben. Furcsa bizsergést éreztem, ahogy végig pillantottam rajta. Kellett egy kis idő, hogy az emlékek is megérkezzenek az arc mellé.
– Jó napo… – kezdte. Aztán az ő barna szemeiben is felcsillant a felismerés. Ajkai majdnem olyan gyönyörűen formázták a nevemet, mint régen: – Dorian? – Felnőttesebb lett az éle, mégis ugyanolyan lenyűgöző. Deliah-t még most is felismertem, pedig mindkettőnkön tükröződött az évek múlása. Csak annyi különbség volt, hogy ő gyönyörűbb volt, mint valaha… én pedig idősebb.
Oldalra billentettem a fejemet, mintha nem érteném mi történik. Megszólalni sem bírtam egyelőre. Tényleg… tényleg letaglózó élmény volt. A bátyja, Leon ült mellettem majdnem minden órán. Nem voltunk kifejezetten barátok, inkább kölcsönösen támogattuk egymást. Hol ő másolt rólam, hol én róla és Roxfortos diákként ez bizony kifizetődő kapcsolat volt. Deliah meg néha-néha, amikor egy terem előtt várakoztunk a tanárra, megjelent és beragyogta a pillanatot. Annyiszor csodáltam… és talán egyszer el is hívtam Roxmortsba randizni, de lerázott. Nem próbálkoztam onnantól többet, túl bátortalan voltam.
– Merlinre, erre tényleg nem számítottam.
Megköszörültem a torkom.
– Deliah… – suttogtam a nevét, mintha csak akkor fogtam volna fel, majd felpattantam és úgy mutattam, hogy foglaljon helyet az íróasztallal szemben álló, kényelmes székben. – Te vagy a futár? – kérdeztem, de tekintetem a combjára tévedt, ahogy a kockás szoknya anyaga kicsit felcsúszott. A francba! Hát persze, hogy pont ugyanúgy tetszik a látvány, mint akkor, roxfortos diákként.
Igazából, ha ő le is ült, én akkor is egy darabig állva maradtam és kisétáltam az asztal mögül. Kicsit muszáj voltam mozogni, mert úgy éreztem a testem megbénult, ahogy az agyam lezsibbadt a látványától. Őt tényleg kedveltem… nagyon kedveltem fiatal srácként. Persze az elutasítás után tovább léptem és másokkal kezdtem randizni, meg jártam egy pár lánnyal az egyetem alatt.
Megigazítottam az ingem gallérját és odaléptem a teáskannához, amiben még forró volt a korábban varázslattal felmelegített víz.
– Kérsz egy teát?– Próbáltam inkább nem rá nézni, mert már is megzavart a szépsége… és pontosan ugyanazokat a hülye érzéseket keltette bennem, mint az iskolás időkben. Most csupán annyi volt a különbség, hogy a felnőttség álcája alatt, meg tudtam őrizni a hidegvéremet. Nem priultam bele, nem remegtem.
Naplózva

Deliah Beckett
Eltávozott karakter
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 09. 18. - 12:29:24 »
+1

régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

A professzor elsőre úgy nézett rám, mint aki valaki egészen más megjelenésére számított, tekintete kendőzetlenül futott végig rajtam, de semleges, szinte szigorú arckifejezése nem árulta el az érzéseit, míg én próbáltam elfojtani saját mosolyom. A legtöbb, amit induláskor reméltem a roxforti látogatásomtól az egy szép kerek összeg és némi nosztalgia volt, maximum egy pár szó egy-egy régi tanárral, de ez, ő… így… meglepett. Kellemesen.

A neve szinte idegenül hangzik a számból és ő nem reagál, ami egy pillanatra elbizonytalanít. Mi van, ha tudja ki lettem?
Több mint tizenöt éve nem láttuk egymást, mindketten változtunk, rengeteg dolog történhetett vele is, de az ódon falak mintha egy másik világba transzportáltak volna, ahol semmi szörnyűség nem történt, és csak remélni mertem, hogy Dorian semmit sem sejt abból, aki voltam, lettem. Számára annak a 15 éves lánynak a tökéletes harmincas mása kell legyek, akit utoljára látott, ahogy ő is annak a 17 éves fiúnak a férfivá érett verziója nekem, akire élesen emlékeztem.

Az arca megváltozott, valahogy szögletesebb lett és nem tudtam eldönteni, hogy a finom borosta tette vagy inkább a szorosra zárt állkapcsa, finomívű ajkának egyenes, egyelőre mozdulatlan vonala, de adott valami merev határozottságot a megjelenésének. Nem véletlenül ismertem fel azonnal; Leonnal úgy néztek ki egymás mellett régen, mint a testvérek: sötét, hanyagul összetúrt haj, tiszta, kék szemek, amik mintha az ember lelkéig látnának és én valami megmagyarázhatatlan bűvöletbe kerültem, ahogy beszélni kezdtek.

Dorian nem volt az a hangos, magabiztos fiú, mint a bátyám, de ezt teljes mértékben kiváltotta az intelligenciájával és kedvességével. Egyszer még randira is elhívott, de Leon miatt nemet kellett mondanom. Tudtam, hogy megbántottam vele, de talán ez kevésbé fájt, mintha Leon eltöri a karját és azért utál meg… Emlékszem milyen rosszul esett utána más lánnyal látni a faluban, míg én kulloghattam az Arany Csapat után, de arra is hogyan néztünk egymásra, amikor Leon nem látta.

Finoman beharapom az ajkam, hogy ne sóhajtsak fel hangosan ahogy a nevemet suttogja. Olyan szokatlan így hallani valaki szájából, aki nem Leon és önkéntelenül is egy másodperccel tovább tartom csukva pislogó szemeim mielőtt visszanyerem a lélekjelenlétem és elfoglalom a felajánlott helyet.
- Úgy nézek ki, mint egy futár? - kérdezem a combomon felcsúszó tekintetét követve, majd illedelmesen mosolyogva keresztbe rakom a lábaim és magam elé helyezem a karomban tartott csomagot. - Soha nem bíznék ilyen értékes kötetet másra - nézek fel rá komolyan, csak most rakva össze teljesen, hogy a sötét mágiával foglalkozó könyvet Dorian rendelte. - És gondoltam nem szalasztom el a lehetőséget, hogy meglátogassam az alma matert - teszem hozzá egy fokkal lazábban, várakozón nézve, ahogy álldogál az asztal mellett, majd elindul a teáskanna felé.

Kérdésére elsőre nem tudom mit mondjak, túlságosan lefoglal annak tanulmányozása, hogy mennyire különösen viselkedik, mintha… zavarban lenne vagy rosszabb, tartana tőlem. Ahogy eltávolodik majd kérdez, kerüli a tekintetem, ami elbizonytalanít kissé. Mi van ha tényleg tudja miket tettem? Mi van, ha fél tőlem? Míg a legtöbb ember fenntartásai nem zavartak, valahogy tőle jobban szívenütött a távolságtartó, egykedvű viselkedés - amennyire megörültem az ismerős arcnak, annyira megijesztett a lehetőség, hogy talán ő is tudja a félénk kis diáklány, akit ismert, nincs többé.
- Kérek, köszönöm - felelem végül, remélve, hogy így nyerek pár percet még a társaságában és kiderül, hogy miért viselkedik így. Addig is beszéltetem. - Szóval… Belby professzor - ízlelgetem a titulust, próbálom a tanárt akit látok összeegyeztetni a fiúval, aki a fejemben él. - Mióta tanít Átváltoztatástant?
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 09. 19. - 18:48:35 »
+1

régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

Még mindig nehezen hittem el, amit… jobban mondva, akit látok. Deliah ismerősen csillogó szeme, a szép szőke haj és még az illata is annyi régi képet ébresztett fel bennem. Emlékeztem az érzésre, amikor elhívtam randizni és amikor nemet mondott. Nem utáltam megérte, valahogy felvoltam rá készülve. Bár nem számítottam a legaljának az iskola fiúfelhozatalából, azért sosem ütöttem meg a nagymenő mércét. Ezért is csodáltam aztán inkább távolról, hogy szép lassan az elutasítás emlékét más lányok vegyék át. Úgy könnyebben viseltem.
– Úgy nézek ki, mint egy futár? – kérdezte, miközben végig néztem rajta. Kiszáradt a torkom egy pillanatra, talán az emlékek, talán a furcsa vibrálás során, amit elemi erővel futott végig minden porcikámon. Úgy mondtam volna, hogy dehogy néz ki futárnak. Igazából fogalmam sem volt, milyen egy futár, aki sötét mágiával foglalkozó könyveket szállít. – Soha nem bíznék ilyen értékes kötetet másra – tette hozzá aztán, finoman utalva a tényre, hogy az üzlet vezetése az övé esetleg. – És gondoltam nem szalasztom el a lehetőséget, hogy meglátogassam az alma matert.
Hosszan bólintottam válaszként, de ahelyett, hogy tovább bámultam volna, épp csak egy pillantást vetettem a csomagra, majd a teáskannámhoz léptem. Egy alacsonyabb könyvszekrény tetején kapott helyet, s még forró volt benne a víz, hiszen a munka megkezdésekor forraltam. Ezek a kannák pedig aztán órákig képesek kellően melegen tartani a folyadékot. Előkészítettem két bögrét.
– Őszintén szólva, cseppet sem tudom hogyan néz ki egy futár – szólaltam meg végül, mikor végre sikerült összeszednem a gondolataimat. – De ha úgy, mint te, akkor lehet többször kéne könyveket rendelnem. – Tettem hozzá, hogy érezze, a korábbi megszólalásom cseppet sem volt sértés… sőt… valójában egészen örültem neki, csak lassan jutott el ez a tény a tudatomig. A szívem őrülten zakatolt, az agyam pontosan úgy lezsibbadt, mint amikor elhívtam Roxmortsba randizni. Csak akkor még kiskölyök voltam és nem tudtam mindezt elrejteni. Most viszont elég volt elővenni a szigort, vagy a rideg érzelemmentességet, amit olyan könnyen viseltem álarcként.
– Kérek, köszönöm – mondta, én pedig azonnal öntöttem a két kis csészébe a forró vizet és bele-beledobtam egy-egy filtert. Sajnos most épp nem volt szálas teám, pedig az bizonyára sokkal, de sokkal finomabb lett volna. Ennek csupán annyi különlegessége volt, hogy olyan ízt érez az ember, ami az évszakhoz illik. Gyanítottam, hogy szilvás fahéjas, esetleg almáspités lesz. Ez csomagonként változott.
Az asztal felé fordultam és leraktam az egyik csészét Deliah elé, közben finoman meglesve ismét a combjait, aztán helyetem csak el a magamnak szánt italt. Középre került a kis kerek ezüst tálca, rajta citrommal, mézzel és cukorral.
– Szóval… Belby professzor – tetszett ahogy ezt kimondta. Furcsán izgatóan hatott rám, ezt érezhette a pillantásból is, amit felé eresztettem. Persze, ha belegondolok, hogy kamaszfiúként, amikor még izmos és egész rendben lévő voltam, most mennyire tetszhetek neki… hiú ábránd volt az egész. Nem mozogtam túl sokat, nem voltam különösebben izmos és az évek éppen nekem sem kedveztek. Talán egy egész kicsit még pocakom is lett. – Mióta tanít Átváltoztatástant?
Leültem közben a székembe és a kezembe vettem a csészémet.
– Hmm… – böktem ki, kiélvezve, hogy éppen Deliah szólított Belby professzornak. Az ő hangján édes volt. – Egészen pontosan szeptember 1 óta itt a Roxfortban. Előtte a Godrikon tanítottam olyan stúdiumokat, amik átváltoztatással kapcsolatosak voltak. Egyszer-kétszer filozófiát is. – Nem akartam nagymenőzni, ezért inkább nem említettem meg a Merlin-díjat, na nem mintha nem számolt volna be róla a Próféta már csak apám hírneve miatt is. A nagy bájitalkeverő Belby fia a harmincas éveiben megkapta a díjat. Ez nagy szónak számított tudós körökben.
Belekortyoltam a teába, megéreztem az almáspitét a forróság mellett és elégedetten elmosolyodtam. Egy pillanatig tartott, aztán a csomagre pillantottam.
– És magácska, Miss Beckett – persze éppen Mrs. akárki is lehetett volna… de nem számított. Csak belementem a játékba, amit az egyenruhaszerű, kellemesen szexi öltözék még inkább megkívánt. – mióta nemfutár?
Naplózva

Deliah Beckett
Eltávozott karakter
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 09. 20. - 23:15:28 »
+1

régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

Ahogy a teáskannához lépett, követtem a tekintetemmel, egy pillanatot, mozdulatot sem akartam elszalasztani, mintha ő lenne a legérdekesebb dolog, amit az elmúlt időben láttam és ez talán nem is volt hazugság. Az agyam folyamatosan azon dolgozott, hogy egy emléket összefésüljön az előttem álló férfival és bár ez nem volt annyira nehéz, mégis kellően elvonta a figyelmemet minden másról.

– Őszintén szólva, cseppet sem tudom hogyan néz ki egy futár. De ha úgy, mint te, akkor lehet többször kéne könyveket rendelnem – találta meg végre a hangját, ami megnyugtatott, mondandója pedig megmosolyogtatott. Tehát mégsem fél, csak megleptem. Őszintén szólva magamat is megleptem azzal, ahogy reagálok a találkozásra, mintha hirtelen nem férnék a bőrömbe, a szívem őrülten ver, de igyekszem nem mutatni.

- Rendelése válogatja… - döntöm oldalra a fejem, ahogy szemérmetlenül bámulom a hátát, tudva, hogy most nem láthat. Széles vállai, lapockái olajozottan mozognak az inge alatt, ahogy a kannáért nyúl és bár egymagasak lehetünk, ültömben kicsinek érzem magam mellette. Nem tudom, hogy ezt a saját satnyaságomra fogjam vagy a finom, rejtélyes feszültségre, ami egyre növekszik közöttünk, de nem bánom. A szemeim egyre a pillantását keresnék, alig várva, hogy visszaforduljon, de addig is próbálom nem elképzelni milyen lenne hátulról a hajába túrni, belemarkolni a bizonyára puha tincsekbe, belélegezni az illatát, ami halványan belengi az irodáját, de nehezen megy, az ujjaim tüntetve rándulnak össze, így inkább összefonom őket a térdemen. Szedd össze magad, Deliah, emlékeztetem magam. - … de ha ezen múlik, szívesen vállalom a szállítást máskor is - ajánlom fel, sután kifejezve, hogy nekem sincsen ellenemre a társasága, sőt. Önző módon élveztem, hogy mai fejjel, de a múltam sötét felhője nélkül ülhetek az irodájában, hogy minden amire emlékszünk ártatlan és súlytalan a másikkal kapcsolatban.

A hivatalos megszólításra rámpillantott és a tekintete mint egy villám futott végig bennem megpiszkálva valamit mélyen, amire nem számítottam. Csináld újra, súgta egy hang izgatottan és én hagytam, hogy átvegye az irányítást. Előre hajoltam, ahogy elém helyezte a csésze forró italt, majd a cukorért és a citromért nyúltam. Óvatosan megízesítettem az italom, remélve, hogy nem látja hogy remegnek az ujjaim, tudva, hogy engem néz, ahogy újra helyet foglal.

Kérdésemre, mintha elgondolkodna egy pillanatra, de azonnal válaszol. Most kezdett itt, előtte az Akadémia… Mintha valami cikk is lett volna valami díjról a Prófétában, de nem emlékszem tisztán, így inkább nem hozom fel. Kár lenne máris hülyét csinálni magamból.
- Akkor még friss a visszatérés… - bólintok elismerően. Ahogy belekortyol a teába és elmosolyodik,  kicsit megakadok a mondanivalómban, átvillan rajtam valami hülye emlék, amikor ugyanígy mosolygott, édesen. - Milyen érzés? - kíváncsiskodok, mégiscsak egy komoly authoritással, megbecsüléssel járó pozícióról van szó, amit kétségem sincs felőle, hogy megérdemel.

- És magácska, Miss Beckett - függesztette ismét rám átható, kék tekintetét Dorian, immár sokkal felszabadultabban, végignézve az egyenruhának beillő öltözetemen. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki büntetőmunkára jelentkezik a házvezető tanáránál. - mióta nemfutár?

- Könyvkereskedő - segítem ki a helyes megnevezéssel mosolyra húzva a szám, mielőtt végre belekortyolok a meleg fahéjas teába. Teljes mértékben értem a korábbi mosolya okát, nagyon jó íze van. - Nos, professzor - próbálok rá még egyszer a dologra, figyelve a reakcióját, ügyelve, hogy ne hadarjak. - több mint 10 éve nyitottam a Melyn Moont, miután kiharcoltam a szükséges összeget a gyámjaimnál. A háború alatt Olaszországban tevékenykedtem egy nemzetközi hálózat megbízásából és majdnem egy hónapja tértem vissza Angliába - foglalom össze röviden, majd hátradőlök a székemben és mélyet lélegzek az almáspite illatból, ami belengi közöttünk a levegőt. - Most pedig épp futárkodok is - mosolyodok el szórakozottan a csomagra tekintve, amiről egyelőre mindketten megfeledkeztünk.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 09. 22. - 17:55:10 »
+1

régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

Vágni lehetett a feszültséget. Na nem a kellemetlen értelemben, amitől az ember ösztönösen távol maradna… inkább olyan vágyakozó volt. Meglehet csak belőlem áradt, mert még mindig elbűvölt Deliah szépsége, pontosan ugyanúgy, mint az iskolás években, amikor le sem tudtam róla venni a szememet, akárhányszor felbukkant. Leon is észre vehette a vonzalmamat, bár nem rémlett, hogy nekem személy szerint szóvá tette volna… csak úgy szemmel tartott. Akárhogy is, most pontosan ugyanazok az érzések játszódtak le bennem, kissé felkavarva az unalmas hétköznapok, megszokott rosszak állóvizét.
Éreztem, ahogy izzad kicsit a tenyerem, ahogy a mellkasomban annyira kalapál a ritmus, hogy kicsit a kezeim is megremegnek, amint a csészékért nyúlok… az öreg csészékért, amik még anyám készletéből voltak. Ez volt az utolsó kettő, ami megúszta, a kicsit divatjamúlt, mégis szép, kékvirágos mintával. Szerettem rájuk nézni, ez is a régi időket juttatta eszembe, ahogy Deliah illata is, ami most még az őszies illatú teafilterek aromáját is el tudta nyomni. Nem akartam zavarban lenni a közelében… mert nem volt értelme, hiszen ismertük egymást, tudta, ki vagyok és én is tudtam ki ő. Talán csak az elmúlt időben történtek változtattak rajtunk valamennyit. De attól még ugyanaz a Dorian Belbey voltam, akinek megtetszettek a szőke tincsek és a szép, barna szempár.
– … de ha ezen múlik, szívesen vállalom a szállítást máskor is.
Az ajánlatra elmosolyodtam kicsit, s közben tovább pakolásztam a szükséges dolgokat az ezüsttálcára. Méz, citrom és egy kis barnacukor, hogy legyen mivel ízesíteni a nem éppen nagy különlegességnek számító filteres teát.
– Ha ez lesz a felállás, akkor azt hiszem, minden héten rendelek valamit tőled. – Meglehet, hogy túl halkan beszéltem, a gyenge flörtnek szánt kis mondat talán el is sikkadt közöttünk a levegőben. Pedig bóknak szántam, mert tényleg lenyűgözött, az pedig, hogy kicsit az iskolai hangulathoz öltözött… előhozta volna belőlem legszívesebben a szigorú tanárt. Szigorú is voltam, a diákokkal, meg kicsit talán a való életben is, de ez néha persze elsikkadt, hogyha zavarba jöttem, de éppen csak Karom volt képes erre eddig… eddig, mert Deliah még mindig nagy hatást gyakorolt rám.
– Akkor még friss a visszatérés… – állapította meg, ahogy végre mind a ketten teázni kezdtünk. Furcsa volt beszélgetésközben felismerni az apró kis mozdulataiban a régi, fiatalabb énjét. Tetszett, olyan kellemes volt, mint mikor az embert egy hűvösebb őszi napon megcirógatja a nap még éppen csak meleg sugara. – Milyen érzés?
Sóhajtottam egyet, ahogy hátra dőltem a székemben.
– Egész jó. Gyakorolom a hatalmam – közöltem olyan komoly hangon, hogy nem tudhatta eldönteni csak viccelek-e. Igazából meg akartam mutatni neki, hogy lehet engem zavarba hozni, de már nem az a kissrác vagyok, akit akkor látott. Bár nem nőttem túl magasra és talán nem is olyan széles a vállam, mint valamikor régebben, azért megférfiasodtam. Nem tudom miért hasított ez hirtelen belém… talán, mert valahol reméltem, hogy a férfiasabb oldalam jobban megfogja, mint aki annak idején voltam.
– Könyvkereskedő – jött a válasz. Egy picit elmosolyodtam. Olyan különösen illett hozzá ez a válasz, ez a szakma. Egyszerre kortyoltam vele a teából. – Nos, professzor több mint 10 éve nyitottam a Melyn Moont, miután kiharcoltam a szükséges összeget a gyámjaimnál. A háború alatt Olaszországban tevékenykedtem egy nemzetközi hálózat megbízásából és majdnem egy hónapja tértem vissza Angliába. – Kicsit mocorogtam a székben, majd a teás csészét letettem magam elé az asztalra, hogy a füstfelhőn keresztül nézzek a barna szemekbe.– Most pedig épp futárkodok.
Még kicsit fészkelődtem a székemben. Aztán megnyugodtam és adtam magamnak egy hosszabb pillanatot, hogy gyönyörködjek benne, de nem olyan idegesítően, mint néhány fazon, akik csak bámulják az embert távolról. A tetszésemet akartam kifejezni.
– Nos, drága Miss Beckett – nyomtam meg szigorkás hangszínnel a mondandómat. –, ez igazán elismerésre méltó foglalkozás. – És amúgy van párod? Házas vagy? Vannak gyerekeid? Úgy kifaggattam volna, de nem éreztem helyesnek ennyire beletúrni a magánéletébe… pedig mindennél jobban érdekelt volna, hogy úgymond: most éppen szabad-e a pálya.
– Jó látni, hogy megtaláltad a helyed… – tette hozzá aztán a professzor helyett Dorian, akinek mindennél jobban hiányzott ez a szőke lány… vagyis most már felnőtt nő. Magam elé húztam a csomagot, amit hozott, hogy kibontsam és megnézzem magamnak a könyvet. Már az illata is olyan volt, ami szinte azt kiáltotta: olvass el! Deliah láthatta, ahogy felcsillan a szemem az új szerzeményem hatására. – Csodás. – Lapoztam fel a bevezetőt, finoman húzva végig az ujjaimat a lapokon. – Nem gondoltam volna, hogy meg tudod majd szerezni. Ez a könyv a ritkánál is ritkább.
Közben kinyújtottam a lábamat, hogy asztal alatt, ha elérem finoman megérintsem Deliah bokáját. Úgy voltam vele, ha nem tetszik neki ez az óvatos kis cirógatás, akkor úgyis elhúzza és jelzi, hogy nem kér belőlem továbbra sem úgy. Engem viszont kezdet megőrjíteni az illata, ami még a könyv dohos szagát is elnyomtam. Rájöttem, amit éreztem, az csupán lenyomata volt a kamasz szerelemnek. Ez olyan vágy volt, amit rég nem éreztem.
Naplózva

Deliah Beckett
Eltávozott karakter
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 09. 23. - 22:54:15 »
+1


régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

Mindig is találtam valami ellenállhatatlant azokban a férfiakban akik tudtak egyszerre lágyak és kemények lenni.

Leon talán ilyen volt mielőtt elvették az emlékeit… vagy talán túl lágy is volt velem, hiszen a mi kapcsolatunk olyan abszurd volt. Leon egyszerre volt a bátyám, a megmentőm, az első szerelmem, ő volt a mindenem, a kiutam abból a borzalomból, amiben felneveltek minket. Mindenem odaadtam volna érte és ő megvédett, abban a buborékban tartott volna örökké, amit a Roxfortban felépített velem, ahol nem kellett tudomást vennem a szörnyűségekről, amik történnek körülöttem.
Visszagondolva, nem volt egészséges, amit csináltunk és talán nem is őt szerettem annyira, hanem azt az álomvilágot, amit adott nekem… Amiből olyan keserves volt egyedül felébredni.

Nem volt nagy tapasztalatom férfiakkal, Leon óta inkább csak használtam őket, ha úgy alakult, de most nem erről volt szó és bár ez a tény egy kicsit megijesztett, inkább izgatott. Ahogy Doriant néztem, míg elkészítette a teát, nem tudtam magam előtt tovább tagadni, hogy a zsibbasztó bizsergésnek, amit éreztem, köze volt a régi, elnyomott vonzalomhoz amit tápláltam iránta, de még nem mertem nevet adni a jelenségnek.

- Meglehetősen kecsegtető ajánlat - mosolyodok el szélesen halk válaszára, fura megkönnyebülés fut át rajtam a szavai hallatán, a bennük rejlő félreérthetetlen utalásra, hogy szívesen látna újra. - Minden héten újraélni a diákéveim - Veled… akarom hozzátenni, de mégsem teszem, ahogy megfordul és visszatér az asztalhoz.

– Egész jó. Gyakorolom a hatalmam - feleli egyszerűen a kérdésemre, de van valami a hangjában, valami nyers… valami számomra eddig ismeretlenül Dorian, ami felkelti a figyelmem. Lassanként kiszabadulok az emlékeim fogságából, inkább próbálom magamba szívni azt amilyen most, amilyen férfi lett az évek alatt, mert kétség sem fért hozzá, hogy a professzor is megváltozott, ahogy én is. A szigor mindenképpen új volt.

Nem tudtam hova tenni, amit éreztem ahogy nézett rám, míg beszéltem. Volt valami lágy a tekintetében, amitől olvadni kezdtek dolgok a mellkasomban. Dolgok, amik korábban megmozdíthatatlannak tűntek, dolgok, amik olvadó lávaként, lusta forrósággal csúsztak a gyomrom mélyére. A bögréinkből felszálló fahéjas pára függönyén át is fájdalmasan jóképű volt és bár éreztem az arcomra szökő pírt, nem mertem elfordítani a pillantásom tőle, látni, érezni akartam a tekintetét magamon.

– Nos, drága Miss Beckett, ez igazán elismerésre méltó foglalkozás -nyugtázta a mondandóm, mire önkéntelenül is megforgattam a szemeim. Nem mintha nem hittem volna el, hogy komolyan gondolja, inkább azért mert ritka volt ezt a mondatot őszintén hallani valakitől. – Jó látni, hogy megtaláltad a helyed…
- Az olasz nonnák nem így nyilatkoztak - mosolyodok el, visszaemlékezve milyen fejet vágtak, amikor megtudták kereskedő vagyok, aki könyvek közt tölti az életét a négy fal között és a maffiával játszik össze. - Szerintük elvesztegettem a legszebb éveim - magyarázom egy fokkal szomorkásabban. - De valóban úgy érzem pontosan ott vagyok, ahol lennem kell - tettem hozzá, szándékosan kétértelműen fogalmazva, ahogy újra mélyen a szemébe néztem egy másodpercre, mielőtt ő végre birtokba vette a szerzeményem.

Olyanbá tűnt mintha közvetlen közelről látnám arcának minden rezdülését, ahogy finoman elhúzta a puha anyagot a borítóról és kinyitotta a könyvet. A levegőt megtöltötte a régmúlt hervadó emléke és ahogy belélegezte az illatát, mintha a pupillái is izgatottan kitágulnak volna. Arcáról a kezére ugrott a pillantásom ahogy lassan végighúzta az ujjait a bevezető sorain és kellő tisztelettel adózott a mű előtt, befogadva azt minden érzékével.
Az a könyv akartam lenni abban a pillanatban. Valami kortalan, titokzatos, sötét… tele tudással, valami, ami Dorian hozzáértő figyelmét élvezhette.

Finoman megnyaltam az ajkaim ahogy elhallgatott, csak hogy enyhítsem kiszáradt torkom szúrását, mielőtt újra meg tudtam szólalni.
- Ritkábbnál is ritkább - ismételtem meg a szavait, tetszett ahogy megfogalmazta, ahogy értékelte a munkát amit végeztem, de talán az még jobban, ahogy a bokámhoz ért a lábával, szinte simogatva. A tekintetem csak egy meglepett pillanatra kaptam oda, ahol találkoztak a tagjaink, mielőtt ismét a kék szemek rabságába estem. - Mindent meg tudok szerezni, amit igazán akarok.

Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 09. 25. - 20:52:15 »
+1

 
régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

Ó, igen… én is szívesen újra éltem volna Deliah diák éveit. Akkor ismertem meg, akkor éreztem először azt, hogy milyen finom az illata. Nem vágytam sokszor másra, minthogy rám pillantson, köszönjön vagy csak mosolyogjon egy kicsit. Csakhogy akkor még bátortalan voltam, köze nem volt a magabiztosságomnak a mostanihoz. Akkor még nem voltam férfi, csak egy kamaszfiú, aki egy elutasítás után azonnal feladta az ostromot. Talán a mostani énem is így tenne, de nem gyávaságból. Inkább csak nem szerettem volna ráerőltetni magam senkire… de Deliah megint annyira megbabonázott, hogy szinte ott ült a nyelvem hegyén, hogy nem megyünk-e el Roxmortsba meginni valamit. Pontosan úgy, mint akkor majd’ tíz éve.
Ezért próbáltam meg elterelni a szót. Egészen pontosan a változásainkra, hogy ő és én is mennyire megtaláltuk a magunk helyét. Valahogy őt ezzel a csomaggal látni olyan furcsán stabil érzés volt, tökéletesen illett hozzá a dohos szag, ami körbe lengte a kötetet… akárcsak hozzám a poros iroda szaga, amit már annyira a magamévá tettem az évek során. Csupán a helyszín volt más, hiszen eddig a Godrik egyik sarokirodájában ücsörögtem, most pedig a Roxfortnak ebben a kényelmes helyiségében.
– Az olasz nonnák nem így nyilatkoztak – válaszolta, de olyan édesen nevetett, hogy fel sem fogtam, amit mondott. Éreztem, ahogy végig fut rajtam valamiféle borzongás megint. – Szerintük elvesztegettem a legszebb éveim.
Kicsit oldalra billentettem a fejemet. Az ilyesmit általában idősödő nőknek szokás mondani, de Deliah még csak a korának megfelelően sem festett. Éveket tagadhatott volna le azzal a szépséggel, amivel azonnal megbabonázott, ahogy belépett az irodámba. Ráadásul azok a barna, már-már ártatlanul csillogó szemek… alighogy rájuk pillantottam, megint csiklandozott az az érzés, hogy ne engedjem el csak úgy, miután ellenőriztem a könyvet. Nem azért húztam magam elé, mert nem bíztam benne, hanem mert láttam, hogy már közeleg a dél és nem akartam, hogy el kelljen mennie… nekem pedig órát kelljen tartanom. Vele akartam lenni, de nem zavartan vagy szerencsétlenkedve. A könyv volt a legjobb ürügy.
– De valóban úgy érzem pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
Ujjamat óvatosan húztam végig az első sor felett a kinyitott lapon. A dohos illat olyan könnyen talált rám, mint mindig a könyvtárban… és máris beindította a fantáziámat, hogy miképpen vehetném a kötet tudását a hasznomra. Azonban Deliah illata mind jobban és jobban felülírta ezt, finoman jelezve, hogy a tekintetemet inkább rá kéne fordítanom, hiszen sokkal gyönyörűbb, mint ez a feketemágiás vacak.
– Szerintem még most is a legszebb éveidet éled – válaszoltam a tőlem telhető legőszintébb stílusban és rápillantottam a könyv lapjairól egy félpercre, aztán lapoztam. A következő oldalon furcsa, kissé groteszk iniciálé díszelgett.
– Ritkábbnál is ritkább – ismételte meg a szavaimat. Az ő hangján annyira gyönyörűnek tűnt ez a néhány hang… mintha csak rá mondtam volna, nem is a könyvre. A lábam önkéntelenül nyúlt ki, hogy őt érintsem. Valamiféle visszajelzést vártam volna, hogy ő is azt érezte, amit én. Ahogy rám nézett, én is viszonoztam a pillantást… nem akartam, hogy megszakadjon, de még is így történt. – Mindent meg tudok szerezni, amit igazán akarok.
Elhúztam a számat egy lágy mosolyra. Nem tartott tovább egy másodpercnél, aztán becsuktam a könyvet és megint hátra dőltem a székemben. Ezúttal szándékosan kerestem a tekintetét.
– Azt mondják vasárnap egész kellemes idő lesz. – Kezdtem, bár a téma nem volt szerencsés, a hangom szerencsére elég határozott volt ahhoz, hogy ne tűnjön mégsem akkor mellényúlásnak a dolog. – A Főutcán végig sétálni ilyenkor ősszel állítólag igazi élmény…  – Folytattam és próbáltam fenntartani az erős arckifejezést, hogy ne érezze azt, hogy összetörne ha nemet mondana. – Volna kedved eljönni velem?
Naplózva

Deliah Beckett
Eltávozott karakter
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 09. 26. - 15:56:16 »
+1


régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra


Óvatosan kortyoltam a teát, ahogy figyeltem őt a könyvvel. Olyan ritka volt, hogy valaki ennyire megragadjon, lekössön csak azzal, hogy egyszerűen csak… belelapoz valamibe. Érdeklődésem csak tovább fokozta, ahogy megvizsgálta, ismerkedett az öreg lapokkal, az ajkain játszó mosoly okát pedig magam is jól ismertem.

Az emberek nagy része úgy tekintett a könyvekre, mint egyszerű adattárokra, papírlapokra amiket tintával itattak át, mint élettelen, tehetetlen tárgyakra. Soha nem voltam az emberek nagy részéhez tartozó, semmilyen vonatkozásban, de ebben főleg nem. Könyvkereskedőként tekinthettem volna én is úgy a portékámra, mintha csupán pénzzé tehető tárgyat látnék bennük és persze voltak olyan funkcionális darabok, amelyek nem mutattak túl a látszaton, de azok a darabok, amiket magam szállítottam, magam szereztem meg… ezek a könyvek éltek és… szükségük volt rám, legalább annyira, mint nekem rájuk.

Számomra a könyvek élő dolgok voltak, szerzőjük örök lenyomatai, különösen az olyanok, mint amit Dorian épp csodált. Évek óta porosodott egy vitrinben és türelmesen várta, hogy valaki újra fellapozza, kellő izgalommal és rajongással vehesse a kezébe és kelthesse újra életre, tegye a magáévá. A könyv pontosan tudta, hogy hova tart, hogy kihez kell eljutnia és mit kell tennie azzal a személlyel - én csupán az eszköz voltam, ami segített neki célt érni és a jutalmam most sem maradt el: itt ülhettem Dorian irodájában, a Roxfortban és érezhettem azt, ami évek óta elkerült… vágyakozást valaki iránt.

Irracionális volt, de nem tudtam megállítani, elfojtani, amit felkavart bennem: emlékek, fájdalom, tagadás és mégis… bármit megadtam volna, hogy itt maradhassak még és érezhessem, amit érzek. Olyan sokáig hittem, hogy érezni gyengeség, veszélyes, hogy kötődni bármihez és bárkihez önkéntes szolgaság, hogy ez az egész nem nekem való, most mégis minden sejtem egyszerre lázadt fel ez ellen a meggyőződés ellen.

– Szerintem még most is a legszebb éveidet éled - pillantott fel rám pár hosszú másodpercre és én nem mertem ellentmondani neki, míg őszinte, tiszta tekintete az arcomat fürkészte. Pedig akartam… el akartam mondani, hogy pont ezek között a falak között töltöttem azt a pár szép évet, ami azóta is életben tart. Hogy semmi szép nem volt bennem, a velem történtekkel se előtte, se azóta. A szépség, amit bennem lát most, csak illúzió, aminek nem szabad hinnie, nem vagyok…

Az érintése megtörte a gondolataim, akármilyen ártatlan is volt az egész, valahogy elhallgattatta a hangot, ami meg volt győződve róla, hogy rossz ötlet Doriant közelebb engednem a szimpla udvariasság határainál és helyet adott egy másik, erősebb szándéknak, ami önként viszonozta a cirógatást. A keresztbe vetett lábam meztelen bokája a lábszárához simult és finoman végigsiklott a nadrágja anyagán keresztül a vádlija ívén, mintha csak a rést keresé, ahol a bőréhez érhet. Hiába.

Határozott szavaimra meleg mosoly fut át az arcán, de válaszként csak a könyv borítóját hajtja nyugovóra és hátradől a székében, majd rám függeszti tekintetét. Ismét az jut eszembe mennyit változott, mennyit… komolyodott és csak remélni tudom, hogy őt más, kegyesebb erők edzették meg az évek alatt, mint engem. Ahogy még mindig érzem a testének melegét a bokáim vékony bőrén át egyszerre látom őt hívogatóan lágynak és tiszteletet parancsolóan hidegnek, olyannak akinek vakon teljesíteném minden utasítását. Akinek nem tudnék nemet mondani újra.

– Azt mondják vasárnap egész kellemes idő lesz. - szólalt meg teljesen új témát nyitva, mire kissé talán meglepetten nézhettem rá. Hiszen még csak péntek volt. – A Főutcán végig sétálni ilyenkor ősszel állítólag igazi élmény… - folytatta, még jobban megzavarva. – Volna kedved eljönni velem?

Kellett egy pillanat, hogy összerakjam a szavak értelmét, mintha az agyam nem tudta volna bevenni az egyértelmű jelentésüket, amivel Dorian egy eddig járatlan, de annál ismerősebb irányba vezető ösvényt fedett fel előttem, amire korábban nem mertem rálépni. Túlságosan féltem, hogy baja eshet miattam, most viszont… csak magamtól kellett féltenem.

Egy pillanatra kutatólag nézek a szemébe, mielőtt óvatosan elmosolyodok és határozottan bólintok.
- Persze - ejtem ki a szót lassan, mintha nem merném elhinni, hogy újra feltette a kérdést, annyi év után és talán nem is értem miért teszi, mégis leplezetlenül örülök neki. - Nem gondoltam, hogy lesz még egyszer lehetőségem átélni… - teszem hozzá egy zavart mozdulattal kisimítva az arcomből a hajam, pontosan úgy érezve magam, mint tinilányként ott és akkor egy másodpercre, amikor először hívott el. - Te emlékszel még milyen volt?
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 09. 30. - 09:11:29 »
+1

régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

Ahogy kimondtam a meghívás szavait, valahogy megint az a furcsa, izgulós, gyomorgörcsös várakozás fogott el, amit diákként éreztem. A tekintetem azonnal Deliah sötét szemeit kerestem, mintha abból ki tudnék bármit olvasni. Az arcomra mindenesetre komolyságot erőltettem. Nem is tudom, miért… talán csak bizonyítani akartam, hogy már nem az a kölyök vagyok, aki voltam régen… s hogy ez neki szólt-e vagy saját magamnak, az jó kérdés. Mindenesetre, nem akartam olyannak tűnni, akit megtörne mondjuk az elutasítás. Valószínűleg nem is lett volna így, de csalódottságot biztosan éreztem volna.
Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen volt, mikor kamaszként utasított el. Olyan nehezen emésztettem meg… hiába futottam eleve úgy neki, hogy nem sok esélyem van egy ilyen lánynál. Mármint nem voltam rosszképű fiú, csak mindig nagyon alacsony voltam, ráadásul a kviddicsben sem voltam olyan jó, mint a legtöbben. Mindig is inkább a könyveket bújtam. Az volt az én terepem. Nyeltem egyet, ahogy ez az érzés megint rám telepedett, csak a maszkom volt tökéletesen az arcomon még mindig. Erős maradtam.
Hosszú pillanatnak tűnt, míg mosolyra húzta a száját, én pedig egész egyszerűen megborzongtam tőle. Nem azért, mert megijedtem, csak annyira gyönyörű volt. Talán még látta is, ahogy megremegtek a tagjaim egy pillanatra.
– Persze – mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, úgy kezdett el vadul kalapálni megint. –  Nem gondoltam, hogy lesz még egyszer lehetőségem átélni…
Olyan kecsesen simított ki egy tincset az arcából, hogy még én is elmosolyodtam. Egyelőre azonban képtelen voltam megszólalni. Még túlságosan a hatása alatt voltam annak, hogy nem utasított el.
– Te emlékszel még milyen volt? – kérdezte aztán. Kellett egy pillanat, hogy lessen, mire gondol… mármint nyilván arra, amikor először hívtam egy ugyanilyen randira. Hogy is felejthettem volna el az első lányt, amint kikosorazott? Még sem töröltem le a mosolyt a képemről, csak vállat vontam.
– Hogyan felejthetném el, hogy a Roxfort legszebb csaj nemet mondott? – Nevettem fel, de nem keserűen. Igazából azok is szép emlékek voltak, a maguk sajátos módján. A Roxfort volt az egyetlen hely, ahol biztonságban voltam és ahol önmagam lehettem, mert Karom nem talált rám. Nem is nehezteltem sosem Deliah-ra, amiért elutasított… ugyanúgy kezeltem később is. Valahol megértettem a döntését, de azért sóvárogva bámultam, ha nem figyelt.
– Akkor Madam Puddifoothoz akartalak vinni… de így felnőtt fejjel elég nyálas lenne. – Magyaráztam, visszagondolva a régi időkre. Mindenki a rózsaszín teázóba akart menni, mert ott aztán mindent alaposan teletömtek szerelmi bájitallal, meg minden szívecskékkel volt díszítve. Valójában persze egy cseppet sem volt  – Viszont egy séta és egy vajsör a Három Seprűben nem lenne rossz.
Reméltem, hogy ez a javaslat is tetszik neki, mégis csak kicsit érettebb. De azért gyorsan hozzá tettem a biztonság kedvéért: – De Madam Puddifoot is jöhet, ha arra vágysz.
Naplózva

Deliah Beckett
Eltávozott karakter
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 10. 01. - 23:11:18 »
+1


régen várt küldemény



2001. szeptember 18.
reggel 11 óra

A kérdésem arra vonatkozott, hogy emlékszik-e még, milyen volt Roxmorts annak idején, milyen volt a főutcán lófrálni a barátokkal, melyik volt a kedvenc zuga a faluban, de ő egészen máshogyan értelmezte a szavaim.

– Hogyan felejthetném el, hogy a Roxfort legszebb csaja nemet mondott?
Abszurdan hatott a kérdés, főleg válaszként és a szám a mosolyból hitetlenkedve elnyílt. Azért ez a cím túlzás volt, olyannyira, hogy a következő levegővétellel egy rövid nevetés is kiszakadt belőlem.
A négy Drumstrangos évem soványan és fakón hagyott, az ötödévet a Gyengélkedő leggyakoribb vendégeként tölöttem, többen azt híresztelték rólam, hogy vérfarkas vagyok. Rémálmaim, sebeim és fájdalmaim voltak, alultáplált, kevés napfényt látott lány voltam, aki azért lógott az óráiról, hogy a könyvtárban elbújhasson. Soha nem gondoltam, hogy szép vagyok, amíg Leon nem szeretett belém, azt pedig végképp nem, hogy én lettem volna a legszebb lány Roxfortban, bármely pontján a tanulmányaimnak.

- Talán Tiffany Snow is visszautasított? - a hangom inkább incselkedő, mint bántó, ahogy felsejlik előttem magas, telt idomú háztársam alakja, akit mindig körülrajongtak a fiúk annak idején. Emlékszem mennyire irigyeltem tőle a fekete haját, kék szemeit… Minden volt, ami lenni szerettem volna. Igazi Beckett lány lehetett volna, ahogy ügyesen csavarta minden befolyásos család örökösét az ujja köré, talán még Leont is. Nyíltan flörtölt egy-két tanárral és könnyen kivágta magát minden szituációból némi szempillarebegtetéssel. - Ő volt Roxfort szépe, én csak egy kis könyvmoly voltam.
Persze azóta én is fejlődtem, változtam és felismertem a külsőm vonzóbb pontjait, amiket előnyömre is hajtottam, ha úgy adódott, de a szépség… inkább valahogy úgy gondoltam szépnek magam, mint a japánok a törött dolgokat, amiket arannyal, ezüsttel foltoztak össze újra.

– Akkor Madam Puddifoothoz akartalak vinni… de így felnőtt fejjel elég nyálas lenne. Viszont egy séta és egy vajsör a Három Seprűben nem lenne rossz - ismertette a tervét, amire széles mosoly ült zsibbadó ajkaimra. Ezer éve nem ittam vajsört és már a puszta gondolatára is összefutott a nyál a számban. – De Madam Puddifoot is jöhet, ha arra vágysz.
- Már gyerekként is nyálas volt, de akkor pont arra vágytunk. Az volt a szerelem - nevettem el magam a gondolatra. Mert valóban, akkor annyival egyszerűbb volt szerelmesnek lenni, boldoggá tenni egymást olyan felszínes apróságokkal, mint egy szelet sütemény vagy egy cukormázas randevú. Úgy éreztem ha most kellene megkóstolnom Madam Puddifoot süteményeit, egészen biztosan keserűnek érezném mindet. - Ma talán már egy vajsört jobban értékelek, mint valami túlcukrozott mézeskalácsot egy kellemes séta után - rendezem vissza zsibbadt lábaim egymás mellé mielőtt újra felpillantok rá. - Valamikor délután a Három Seprű előtt? - vetem fel, hogy minél hamarabb tisztázzuk a találkozó pontos részleteit és ha ez megtörténik, elégedetten állok fel és igazítom meg a ruházatom. Dorian társaságában úgy szaladt el az idő, hogy észre sem vettem, de sajnos a napi teendőim listája még nem egészen ért véget.

- Ezt pedig vasárnap rendezzük… - intek mindennek okozójára, az Ókori Kelet boszorkányainak körébenre, aminek borítója lustán nyúlik el az asztalon, a bársony ölelésében, a beszűrődő nap fényében sütkérezve. Egy utolsó, hosszú másodpercre még Dorian kék szemeibe nézek és elmosolyodok. Komolyan randira hívott? - Viszontlátásra, professzor - pillantok még vissza az ajtóból és mielőtt kilépek az ódon folyosóra, magamban még egyszer megállapítom milyen jól áll neki ez a hely.

- “p. D.B., Átváltoztatástan, Roxfort” - suttogom magam elé, letörölhetetlen mosollyal az arcomon, ahogy a birtok határához érek. Lotte imádni fogja ezt a sztorit.


Köszönöm a játékot!  Puszi

Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Serena Fawley
Játékmester
***


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 11. 22. - 20:20:53 »
0

Halloween


outfit

2002. október 31.

To: Dorian Belby

A roxmortsi buli kikészített. Kicsit sok volt nekem ez a lámpásos-macskás dolog, meg ami velünk történt Esmével. Túl akartam lenni a dolgon, el akartam felejteni, és szükségem volt egy kedves, meleg ölelésre.
Dorian itt volt gyakorlatilag a szomszédban, és valójában még soha nem merült fel egy roxforti látogatás lehetősége, de most úgy éreztem, itt az ideje.
Szükségem volt rá, mint férfira, mint hallgatóságra, mint egy bölcs, és magabiztos párra, aki megnyugat, hogy vissza tudott volna változtatni emberi külsőmre, ha a macska teljesen megsértődik ránk. Kellettek a biztató szavak, hogy soha többet nem leszek kék. Egyébként pedig kíváncsi voltam, hogy vajon tud-e valamit megfejteni erről a rejtélyes gesztenyéről, ami a zsebemben landolt.
Amíg a Roxfort felé sétáltam - és előjöttek a régi kellemes emlékek a nyugis roxmortsi hétvégékről -, azon gondolkodtam, hova is ültethetném el a gesztenyét. Mindenképpen egy biztos helyre, ahol időről-időre ránézhetek. Londonban ilyen helyet nem tudtam, pedig az időm nagy részét mostanában ott tengettem.
Legszívesebben Skóciában ültettem volna el, de ott túl hideg lett volna neki. Utána kellett néznem valami melegítő varázslatnak, azzal biztosan biztonságba lehet helyezni a kis növénykét.
Amíg sétáltam, kezdett kiforrni a gondolataimban a terv. De ahhoz Dorianre is szükségem volt.
A kastély kapuján meglehetősen egyszerűen bejutottam, hiszen a diákokat is várták vissza. És mivel nem rossz szándékkal jöttem, feltételeztem, hogy a kastély sem akart kitaszítani magából.
Már korábban megtudtam, hogy Dorian szobája a nyugati szárnyban, úgyhogy arrafelé vettem az irányt. Jó érzés volt újra ezeken a folyosókon sétálni, örömmel töltött el, hogy nagyjából még mindig kiigazodtam. Lassan három éve már, hogy elhagytam a Roxfortot, mégis egyfajta otthon érzés töltött el, ahogy az ismerős utakat róttam. Gyakran jártam erre, hiszen a Csillagvizsgáló torony felé is erre vezetett az út. Ott pedig mindig izgalmas estéket töltöttünk el, még ha csak engem érdekeltek az órák. A többiek inkább aludtak volna...
Végül megtaláltam a szobát, ahol ki volt írva cirkalmas betűkkel: Dorian Belby professzor.
Hát ha pár éve azt mondják nekem, hogy egy roxforti professzorhoz nem a házi feladat vagy a büntetőmunka miatt kopogok be, hanem valami sokkal élménydúsabb estét remélve, kinevettem volna az illetőt. Most viszont teljes természetességgel kopogtam a professzor ajtaján.
Igaz, késő este volt már, mégis reméltem, hogy nem alszik, nem keltem fel. Vajon mit gondolhat, ki kopog nála ilyenkor? Valami rakoncátlan diák? Vagy azt gondolja, hogy valami baj van?
Kellemes meglepetést szerettem volna okozni neki, úgyhogy, amikor nyílt az ajtó, mosolyogva néztem rá.
-Szia Dorian! Remélem nem keltettelek fel.
Naplózva


Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 11. 30. - 18:39:15 »
0

halloween



Serena
2002. október 31.

Igazi éjjeli bagoly voltam. Mindig csendesen ücsörögtem a sötétben, gyér világítás mellett, hogy könyveket bújjak. Most azonban nem hevert előttem más, csak házidolgozatokat, amiket nagyrészt büntetésből osztottam ki a diákjaimnak. A legutóbbi Átváltoztatás óra ugyanis kudarcba fulladt, hiszen a feladathoz előre kellett volna készülniük, ám ezt néhány hollóhátas kivételével senki sem tette meg. Büntetőmunkát kapott egy egész évfolyam, meg én is persze azzal, hogy át kellett néznem az irományaikat.
A halloweeni vacsorán sem vettem részt. Előttem volta töklé, mellette a manók által szobámba hozott sütőtökös pite két szelete. Még nem nyúltam hozzá, csak a levest kanalaztam fel, hiszen idefent Skóciában egyre hidegebb volt. Egyre inkább a csontomig hatolt a hűvös levegő és hiába pattogott a kandallóban a tűz, nem volt soha elég meleg. Valójában világ életemben elképesztően fázós voltam.
Odakint egyre nagyobb lett a csend. A diákok lent voltak a Roxmortsban tartott ünnepségen vagy már a klubhelyiségbe tértek vissza. Könnyebb volt így dolgozni, gyorsabban haladt az ember, én azonban már majdnem bele is biccentettem a tökleves korsóba. Unatkoztam, az álom mind jobban rám telepedett. Képtelen voltam koncentrálni bármire is. Ezért kihúztam magam, nagyot nyújtóztam, majd megpaskoltam az arcomat a tenyereimmel, hátha kicsit magamhoz térek.
Már azon voltam, hogy felkelek és kinyitom az ablakot. A fagyos levegő bizonyára felrázott volna, de nem vágytam a maró érzésre a bőrömön… ráadásul szinte sorsszerűen megszakított a próbálkozásban a kopogás is. El nem tudtam képzelni, ki lehet az ilyen későn, végül még is megráztam magam és az ajtó felé sétáltam. A fehér ing és a fekete nadrág még elárulhatta az érkezőnek, hogy nem készültem ágyba bújni… bár úgy terveztem, ha tanuló a látogató, azonnal rendre intem és elküldöm a hálókörletébe.
Az ajtót kinyitva gyorsan kiderült, nem hallgató érkezett. Nem. Egy gyönyörű kék szempár és az imádott mosoly, ami már úgy hiányzott.
– Szia Dorian! Remélem, nem keltettelek fel. – Nem válaszoltam azonnal, csak átöleltem és magamhoz húztam. A haja végig csiklandozott az orromon, az arca hideg volt, ahogy az enyémhez ért. Egy pillanatig sem bántam. Bármelyik kávénál jobb ébresztő volt ő, így hát gondolkodás nélkül behúztam az irodámba és csuktam is be az ajtót ugyanazzal a mozdulattal.
Óvatosan simítottam végig a hátán, mintha törékeny lenne és éppen csak annyira engedtem el, hogy egy csókot nyomjak az ajkaira. Rövid volt, sietős, mert hát kérdéseim voltak persze. Eddig sosem látogatott meg az iskolában és nem is számítottam ilyen késői érkezésre.
– Hát te? – Kérdeztem végül Serenát és ahogy visszaültem a székembe, húztam is az ölembe.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 07. 31. - 12:47:41
Az oldal 0.3 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.