Folyosók

[To: Sebastian]

To: Sebastian

2002.november 20.

Sejtelmem sincs, honnan jött az ötlet, hogy rávegyelek arra, pont az ölembe hajtsd a fejed. Messze nem én vagyok a legokosabb diák az iskolában, de annyira ostoba még én se vagyok, hogy ne tudjam, ezzel nem segítek a köztünk lévő feszültségnek. S mégis, képtelen vagyok ellenállni annak az apró, de annál erőszakosabb kis hangnak, ami a felajánlásra sarkalt.
Hangosan bevallani nem fogom, se neked, se magamnak, se senkinek, úgy pörög fel szívverésem abban a pillanatban, hogy fejed combomat éri, mintha szinkronban mozogna veled. Közelséged a feszültség és nyugalom őrült keverékét borítja rám, mielőtt azonban elkezdhetném élvezni igazán, felpattansz. Én pedig, későn eszmélve fel, már csak annyit tehetek, hogy lüktető államat markolászom. Mégis miből van a fejed? Kész csoda, hogy nem repedt meg.
Ujjaim először csak azért fonódnak vékony csuklód köré, hogy marasztaljalak. Úgy érzem, ha most nem kérdezem meg, ami olyan régóta bököd, ha most hagyom a csended körénk hullni, ha elengedlek, akkor vége, akkor többé nem lesz ilyen lehetőségem.
-  Itt lenni velem? – rád mosolygok. A kifejezésbe sűrítve minden türelmemet, próbállak bátorítani, mert tudnod kell, bár egy ideje már nem beszélünk egymással, nem szűntem meg a barátod lenni, még mindig ugyanaz vagyok. De mindennek van határa, egyszer mindenki elveszti a higgadtságát. Én pedig sose voltam arról híres, sokáig bírom, ha nem térünk a tárgyra, igazán nem hibáztathatsz, hogy elfogy a béketűrésem. Rád ripakodni ettől még nem akartam persze.
-  Nem igazán – szinte pislogás nélkül méregetlek téged, próbálom kivenni szavaid mögül azt, amit valóban értesz alattuk, de képtelen vagyok elhinni valahogy, valóban arra utalsz, amire gondolom. –  Csak a farkas miatt van? – érdeklődöm vonom fel szemöldököm, mielőtt finoman homlokon pöckölnélek. –  Ha így is van, nincs semmi, amit sajnálnod kéne. Bennem is tombol rengeteg minden – épp csak annyi időre kúszik vigyor arcomra, míg magamra bökök, s már vissza is tér komolyságom, ahogy meghallom újfent a bocsánatkérésed.
- Mondtam már, hogy ne sajnálkozz! – türelmetlenül szusszantok rád, pedig, bár egész biztosan nem hinnéd el és jogosan, nem is rád vagyok mérges. A tehetetlenség az, ami kikészít.
- Mi akarsz akkor tőlem? – még ha akad is sejtésem, nincs kedvem találgatni most, tőled akarom hallani, hogy mire vágysz, mire van szükséged, mit tehetnék érted? Mit tehetnék azért, hogyha nem is lesz soha ugyanolyan köztünk semmi, ami volt, legalább téged visszakapjalak. –  Nem akarlak elveszíteni – és nyugodtan gondolhatsz most nyálasnak és szánalmasnak, nyugodtan kiolvashatsz szavaim mögül, amit csak szeretnél, nem érdekel. Elegem van abból, hogy eredménytelenül kerülgetjük csak egymást.

To: Jack
2002. november 20.


i know
you’re my
best friend.

Jackre nézni is olyan őrjítően fájdalmas volt. Mégsem húzódtam el, ahogy a csuklóm köré fonta az ujjait…. valahogy az az érintés megállított. Még a szívem is kihagyott egy ritmust és az egész testemen végig futott az a libabőr, amiből tudtam: mindennél jobban akarom érezni őt magamon. Nem csak az érintését, hanem a leheletét, a szíve dobogását, amit megállás nélkül hallottam visszhangozni a teremben. Én mégis csak azt tudtam kimakogni, hogy ez kellemetlen.
– Itt lenni velem?
Igen, Jack, kellemetlen. Kellemetlen, hogy akarlak, te pedig nem akarsz velem semmit. Megkérdeztem volna tőle, hogy miért tart itt, miért kérte, hogy az ölébe tegyem a fejem… de nem mertem megformálni az ehhez szükséges szavakat. Úgy éreztem nincsen jogom még véletlenül sem számonkérni őt.
– Én… – Inkább visszanyeltem szavakat. Nem volt értelem válaszolni, de amúgy sem tudtam volna, mert tökéletesen zavarban voltam. Csak dadogtam, mint valami elmebeteg, akit inkább valami gyógyintézetbe kéne zárni. Nem érdemeltem meg, hogy a szemébe nézhessek.
– Csak a farkas miatt van? – kérdezett vissza, amikor nagy nehezen végre magamra erőltettem valamiféle értelmet és sikerült annyira összeszednem magam, hogy legalább némi válaszra méltassam. Nem volt az sem értelmes vagy éppen összefüggő, de elmakogtam valamit a bennem tomboló farkastól. – Ha így is van, nincs semmi, amit sajnálnod kéne. Bennem is tombol rengeteg minden. – Talán a pillanatnyi vigyor miatt, de máris bocsánatot kértem ismét. Nem tudom miért. Nem volt erőm visszafogni ezt az egészet… zavart voltam. Tudtam, hogy kiakadt, mert megcsókoltam… pedig akárhányszor ránéztem, újra érezni akartam az ajkait az enyémeken. – Mondtam már, hogy ne sajnálkozz!
Lesütöttem a szemeimet egy pillanatra, de aztán újra a barna szempárt kutattam. Hogy lehettem ilyen mocskosul szerencsétlen már megint? Hogyan… amint rátaláltam a pillantásommal az övére, már is hevesebben kezdett verni a szívem ismét. Na, emiatt meg aztán végképp nehezemre esett szóra nyitni a számat.
– Mi akarsz akkor tőlem? – kérdezett rá végül a lényegre.
Jack… pontosan tudod, mit akarok tőled. Azt kívántam bár hallaná és csak bólintana egyet a gondolataimra. De nem hallhatta, erre semmi esély sem volt. Túl gyáva voltam újra szavakba önteni az érzéseimet, a tettektől pedig még jobban féltem. Mégis ez utóbbi tűnt egyedül valószínűbbnek, hiszen a dadogással bárhogy próbálhattam volna elmagyarázni, nem volt esélyem se rá, hogy megértse.
– Én… ö… el kell mennem… – dünnyögtem. Féltem, hogy megint megteszem és még rosszabb lesz. De még sem mozdultam, mert az ujjai ott pihentek a csuklóm körül és nem akartam, hogy ez másképp legyen.
– Nem akarlak elveszíteni.
Tudta, hogy ugyanolyan barátok nem leszünk. Tudta, hogy nem tudom úgy kezelni… ezért meg kellett neki mutatnom, hogy mire vágyom tőle, hogy mit szeretnék.
– Én sem akarlak téged… – nagy nehezen kiböktem a szavakat. Még bele sem dadogtam, még is olyan mély levegőt vettem utána, mintha kifulladtam volna. – De bocsáss meg azért… azért, amit… teszek… – Suttogtam és közelebb hajoltam hozzá, aztán az ajkaimat az övéhez préseltem. A nyelvem próbáltam átvezetni úgy, hogy az övére simuljon. Csak érezni akartam az ízét, miközben azt mutatom, mit szeretnék tőle.

[To: Sebastian]

To: Sebastian

2002.november 20.

Azt hiszem, sose gondolkoztam el azon, mi is vonzott benned annyira tulajdonképpen az első pillanattól fogva. Tudom, hogy furcsának ítélted azt meg, hogy haverkodni akartam veled és talán én is pont ezt éreztem volna, ha nem csak sodródok az árral, mint olyan sokszor szoktam. De ezt tettem és olyan könnyedén hozzászoktam szinte állandó jelenlétedhez, hogy eszembe se jutott megkérdőjelezni, miért érzem annyira jól magam a közeledben.
Pedig más voltál, mint a többiek, nem illettél közéjük, közénk, de meglehet, pont ezért te lettél az első, akit valóban barátomnak nevezhettem. Akit nem azért tartottam magam mellett, mert jól nézett ki, mert hasznos volt, mert elvárták a szüleink, hanem azért, mert valóban ezt akartam.
Hozzád szoktam, a kettőnk közötti dinamikához, aztán megcsókoltál és az megváltoztatott mindent. Egy kicsit reménykedtem benne talán jó irányba kanyarodunk ezután, de legalább nem szabadulunk attól meg, amink eddig volt, de csalódnom kellett. Szinte észrevétlenül kezdtél távolságot tartani és mire esélyem lett volna utánad nyúlni, megállítani és kérdőre vonni, eljött a nyári szünet, ami aztán az én figyelmem is megosztotta közted és minden más között. Most azonban, hogy itt vagy végre velem, még ha nem is teljesen önszántadból, ostoba lennék nem kihasználni a lehetőséget, mert bármennyire nyálasan és furcsán hangozzon is ez, kellesz nekem, nélküled semmi nem ugyanolyan.
Kettőnk közül mindig te voltál az okosabb és ismersz már eléggé ahhoz, hogy tudd, nem fogom megérteni a finom utalásokat, hiába teszel köröket a lényeg körül akárhányszor, nekem csak az esik le, amire konkrétan rávilágítasz. Márpedig tudni akarom az okokat, a motivációdat. Tudni akarom, mit gondolsz, mire vágysz. Tudni akarom, mi legyen ezután.
De hiába teszek fel millió meg egy kérdést, hiába célozgatok, nem kapok mást, csak bocsánatkérést, ennek nyomán pedig olyan frusztrált harag lesz rajtam úrrá, hogy képtelen vagyok visszafogni mordulásomat. Megbánom persze abban a pillanatban, ahogy lesütöd szemeidet, de késő már, nem igaz?
- Hát menj – nem foglak visszatartani, ha ezt akarod valóban, bár szavaimmal ellentétben kezed továbbra eresztem el.
Meglehet, nem kellene, hogy ennyire meglepjen, mikor suttogásod követőn ajkaimra hajolsz. Számíthattam volna rá valószínűleg, mert, még ha biztos benne teljesen nem is voltam, azt azért mégiscsak sejtettem, bármennyire szeretném is, semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen. A meglepetés persze egy dolog, ez messze nem jelenti azt, elhúzódnék tőled vagy ne fogadnám mozdulatod tárt karokkal és örömmel. Első csókunk valóban váratlanul ért, semmi nem jelezte előre és furcsán hangozhat pont tőlem, de zavarba hozott, hát hülyén is reagáltam rá, most azonban nem vagyok hajlandó elkövetni ugyanezt a hibát.
Habozás nélkül húzlak hát magamhoz, puha tincseid cirógatva végig szabad kezemmel, míg a másik lassan elengedi csuklódat, hogy ujjaim derekadra simulhassak, s így húzlak magamhoz közelebb, hacsak tiltakozni nem kezdesz, mert akkor természetesen más helyet keresek neki. Ajkaim résnyire nyitva engedek néma kérésednek, nyelvem tiéd elé siet, üdvözlőn simít végig rajta. Tapogatózón mélyítem el csókunkat, épp csak annyira, hogy érezd, nem csak ösztönösen viszonzom, hanem valóban élvezem is az érintésed.
- Mondtam már, hogy ne kérj bocsánatot – szusszantom, mikor nincs más választásom már, mint távolabb húzódni tőled, de hangomból tökéletesen kiérezheted mosolyomat, melyre ajkaim húzódtak. - Hozzá tudnék szokni ehhez - a mosoly vigyorrá változik, az őszinteség azonban továbbra is ott csillog szemeimben, ahogy kezeimmel kettőnk közé mutogatok.

To: Jack
2002. november 20.


i know
you’re my
best friend.

Képtelennek éreztem magam, normálisan beszélni Jack közelében. Amint megéreztem az illatát, vagy elvesztem a szemei szépséges barnaságában, képtelen voltam nem dadogni… mert a szívem olyan hevesen vert, hogy minden, minden csak remegett bennem. Nem tudom, hogy ebben a végtelen gyengeségben mégis mi vett rá, hogy csókoljam őt. Az ajkaim szinte ösztönösen simultak az övére. Még le is hunytam a szemem, hogy ne lássam, milyen képet vág, amikor eléri a tudatát a döbbenet és eltol.
Nem ez történt.
Szinte végig futott rajtam a pánik, ahogy megéreztem magamon az érintését. Nem eltolt, hanem húzott magához, érintse a hajamat, a hátamat a derekamat. Erősen tartott és közben a puha nyelve olyan lágyan simultam az enyémre, mintha mindig is ott lett volna a helye. Óvatosan mélyült a csók, de nem volt semmiféle ellenkezés… bennem pedig azok a vágyak tüzes örvényként loholtak végig. A bennem élő farkas őrült táncot járt, mintha ki akarna szakadni és mind többet elvenni Jackből, hogy önzőmódon csak is az enyém legyen.
A testem reagált rá. Ahogy hozzásimultam még talán érezhette is, de már nem jöttem tőle zavarba. Csak a tenyerem cirógatott végig a mellkasán, a nyakán, hogy az ujjaimat a sűrű, hullámos tincsei közé fúrjam. Tökéletes volt az érintése.
– Mondtam már, hogy ne kérj bocsánatot – húzódott kicsit el. Sóhajtva kaptam közben levegőért, aztán ahogy kinyitottam a szememet, láttam azt a mosolyt az ajkain. Határozottan nem úgy reagált, ahogyan korábban tette. Látszólag nem akart ellökni, nem undorodott tőlem és… viszonozta a csókot. Ez még mindig olyan hihetetlen volt, hogy a sokktól mereven bámultam rá, mint egy őz, mikor sötétben rohan ki az autók elé. Csak bámultam rá, nagy, barna szemekkel és alig pisloktam. – Hozzá tudnék szokni ehhez. – A mosoly vigyorrá változott vált eddigre… és én még mindig próbáltam felfogni mi történik. A testem üvöltött, hogy csókoljam, élvezzem a közelségét, az agyam viszont annyira leblokkolt, hogy mozdulni sem tudtam.
– Miért nem vagy mérges… – dünnyögtem, alig hallhatóan. A szerencse csupán az volt, hogy elég közel voltunk egymáshoz és ezért még az ajkaimról is le tudta volna olvasni. – Nem utálsz… – Folytattam és közelebb hajoltam, hogy az ajkaira leheljek ezúttal egy rövid puszit. Csak az ujjaim játszottak az egyenruhájával. Az ing egyik gombját kipattintottam a nyakánál, inkább szórakozásból, semmint, hogy komoly jelentősége legyen.
– Én is… én is… hozzá tudnék ehhez szokni…. – dadogtam még kicsit bénán. Nem azért, mert nem örültem a szavainak és a szemében csillogó őszinteségnek, hanem mert féltem, hogy csak álmodom az egészet és amint felkelek, az ölébe hajtott fejjel a padlón, rájövök, hogy nem is kedvel engem úgy, ahogyan én kedvelem őt.
– De ha kimegyünk ebből a teremből… akkor mi lesz? – suttogtam kicsit kevésbé bénázva. Jack volt az egyetlen, akitől sosem féltem és én tényleg úgy akartam ránézni most is… de az a legutóbbi olyan kellemetlenül állt közénk. Majdnem félév telt el azóta, hogy őszintén a szemébe tudtam volna nézni, hogy nem csak remegni volt kedvem a közelében.

[To: Sebastian]

To: Sebastian

2002.november 20.

Tudod, ha nem olyan sokkal ezelőtt, még az első csókunkat megelőzően bárki, bármi hasonlóval állt volna elő, biztosan széles vigyorral átkozom meg. Nem is azért, mert soha, egyetlen másodpercre se fordult meg a fejemben, más vagy valamiért a többieknél, hanem mert addig nem sikerült eljutnom, hogy valóban végiggondoljam, miért. Meglehet, nem lett volna hátrány, ha megteszem, de, védelmemre legyen szólva, kettőnk közül mindig te voltál a megfontoltabb. Én inkább az előbb cselekszik, utána gondolkozik típus voltam mindig is. Furcsa is ezért talán, úgy reagáltam első csókunkra, ahogy. Most azonban, még ha nem is számítottam rá igazán, annyival kevésbé lep meg, hogy azt tehessem, amit valójában akartam már az első alkalommal is.
Épp csak egy kicsit habozok, mielőtt utánad nyúlnék és magamhoz húználak. Legszívesebben minden porcikádat érinteném, mégis megelégszem most azzal, hogy derekadon simítok végig és hajadba túrom kíváncsi ujjaimat. Megkönnyebbült elégedettséggel szusszantok csókunkba, mert nem húzódsz el, mert nem riadsz meg, mert úgy viszonzod mélyülő érintésünk, mintha ezt csináltuk volna mindig is. S ahogy végre kezeid is útra kelnek, kellemes borzongás fut végig egész testemen.
Nem szívesen teszem, elhiheted, kénytelen vagyok mégis elhúzódni tőled. Ha másért nem is, hát azért, mert biztos vagyok benne, szükséged lesz némi magyarázatra arról, mi is történt itt.
- Azt szeretnéd, ha mérges lennék?  - kétkedőn emelem rád szemöldököm. Kérdésem többnyire költői persze, biztos vagyok benne, messze nem ez, amire vágysz és szavaid csupán meglepődésed nyomán szöktek ki belőled. – Nem haragszok rád, akkor se tettem, csak nem számítottam rá – te pedig, bár igazán nem akarlak hibáztatni érte, esélyt se adtál szinte, hogy feldolgozzam.  – Nagyon messze vagyok attól, hogy utáljalak – határozottan, ki is húzva magamat némiképp szögezem le, hogy biztosan tudd, ez a legutolsó dolog, amit irántad érzek. Fogalmam sincs valójában, mi az, ami kevereg most bennem, az azonban kétségtelen, hogy nem az utálat.
Némiképp csalódott szusszantással jutalmazok azt, ajkaid épp csak érintik enyémeket, egyelőre azonban megelégszek ezzel, pláne, mikor észreveszem, merrefelé kalandoznak ujjaid. Nem foglak itt helyben leteperni persze, bármilyen hatalmas legyen is a késztetés, azt azonban, hogy eljátszadozzak a gondolattal, nem tudom és nem is próbálom megakadályozni.
- Helyes – elégedetten vigyorodok el, s ezúttal én hajolok közelebb hozzád, hogyha hagyod, újabb csókba vonjalak. Közel se olyan hosszúba, mint amivel kezdtük, de azzal az apró puszival se elégszek meg, amivel a szemem próbáltad kiszúrni az imént.
- Mi lenne? Nem áll szándékomban eljátszani, hogy nem történt semmi – miért is tenném? A legkevésbé se érdekel, mit gondolnak mások rólam, ha pedig bárki által szüleim fülébe jutnának a történtek, azt is könnyedén elintézem. Nekem nincs mitől félnem.
 – Mit szeretnél, mi legyen? – egy dolog az, számomra nem jelentene nagy problémát felvállalni azt, érdeklődök irántad, de olyat tenni, ami neked kellemetlenséget okoz, nem fogok.
- Játszhatunk a te szabályaid szerint, ha ezt szeretnéd – nem vagyok jó a gyeplő átadásában, de tudom, egész másképp látsz bizonyos dolgokat, mint én és nem akarom elszúrni ezt, bármi legyen is, mielőtt még igazán elkezdődhetne.

To: Jack
2002. november 20.


i know
you’re my
best friend.

Nem lett volna szabad megcsókolnom. Szinte azonnal éreztem, ahogy a testemben száguldozni kezdenek a vágyak, őrült lüktetéssel simítva végig minden porcikámon… főleg ott, ahol a leginkább hozzásimultam, miközben közelebb húzódtam hozzá, szinte belesüllyedve az ölébe. Jack szavai arról, hogy nem utál szinte belesodródtak ebbe az érzésbe, majd elmerültek benne.
Az ujjaim már nem csak játszottak az egyenruhájával. Finoman kipattintottak rajta egy-két gombot, mert nem bírt a farkas bennem ezzel a helyzettel. A farkas akart, mindennél jobban akart… azt akarta, hogy Jack leteperjen és azt tegyen velem, amit csak szeretne… ha szeretne egyáltalán bármit – bár ez abban a pillanatban meg sem fordult a fejbem.
– Helyes – vigyorodott el, de az ajkai megint közeledtek. Melegek voltak és puhábbak, mint az előbb. A korábbi, hosszú csók egészen felduzzasztotta őket. Sóhajtottam egyet az ajkai közé, ahogy elhúzódott. Nem, nagyon nem akartam, hogy vége legyen. Mégsem voltam olyan akaratos, mint a farkas, aki ott tombolt mélyen.
– Mi lenne? Nem áll szándékomban eljátszani, hogy nem történt semmi.
A szavaira megilletődtem, sőt egyenesen megszólalni sem tudtam. Csak nagyokat pislogtam, mert ez nem az a Jack volt, aki furcsán viselkedett azok után, ami közöttünk történt azon a romantikus bigyón. Már nem is emlékeztem mi volt ott pontosan, azon a bizsergető italon kívül, ami bajba sodort.
– Mit szeretnél, mi legyen? – kérdezte, én viszont még mindig nem mozdultam. Elhúzódni sem volt erőm, mert még mindig éreznem kellett őt, hogy elhiggyem, nem most fog ellökni magától. A tenyerem megpihent a mellkasán. Éreztem, hogy izmos, izmosabb, mint a korosztályunkban bárki. Minden lány odavan érte… és éppen nekem mondta azt, hogy nem akarja eljátszani, hogy nem történt közöttünk semmi. Nekem. Seb Bates-nek, a vérfarkasnak, akit mindenki kerül.
– Játszhatunk a te szabályaid szerint, ha ezt szeretnéd.
Sóhajtottam egyet. A tekintetemet elszakítottam a rajongásig imádott barna szempártól. Tudtam, hogy nem fog leteperni, mert ez most nem arról szólt, hiába dolgozott bennem az a hév. Ez a pillanat most a megbeszélés helye volt.
– Szeretnék a párod lenni… – suttogtam. – De attól félek, ha bármi történne, többé nem akarnál a barátom lenni. – Folytattam. Most nem remegett a hangom, de mérhetetlenül halkan beszéltem. Nem is tudom, féltem meghallani a saját szavaimmal megformált gondolatokat. Féltem és szerettem egyszerre.
– Én téged… nagyon… sze… – dünnyögtem, de végül elharaptam a szót, hogy megmutassam. Odahajoltam. Lehunytam a szemem és megint csókoltam. Nem úgy, ahogy korábban. Nem vággyal, hanem érzelmesen, lassan, gyengéden. – Csak ennyi.
Aztán persze jött némi keserűség is. Nem Jack miatt, hiszen addig nem taszított el magától és tudtam, hogy nem is lenne velem szívtelen. De nem szerettem volna, hogyha úgy alakulnak közöttünk a dolgok, arról más tudjon. Meg akartam tartani magamnak, hogy anélkül élvezhessem, hogy mások kitárgyalják vagy figyeljenek minket. Az éppen elég rossz volt Nightingale-lel, hogy tudták: lefekszik velem is, mások mellett.
– Ha beleegyezel… akkor nem akarom, hogy mások tudják. – Böktem ki még mindig halkan, de határozottabban beszélve. Nem néztem a szemébe, csak a gallérját piszkáltam gyerekesen. – Jó lenne, ha ez csak a miénk lenne.

látlak
▪ 2004. január 9. ▪

Fleming

Tudtam én, hogy kinek a pillantását kaptam el, mikor megöleltem Smith-t búcsúzóul az irodája előtt. Ő persze éppen háttal állt az érkezőnek, én pedig a vállai felett pillantottam meg. Ritkán engedtünk meg magunknak bármiféle érintést a folyosón, hiszen a profom munkája múlt volna rajta, de most, mivel kihaltnak tűnt az épület azon része, engedtem a csábításnak. Szerettem hozzábújni, mindig megnyugtatott, akkor is, amikor a legjobban féltettem a jövőmet.
A lényeg: Fleming volt. Nem tartoztunk egytársaságba, de a negyedéves brancsot mindenki ismert a Griffendél klubhelyiségében. Joe volt a vezérük, vagyis Joseph Longbottom, aki a család hírével ellentétben aligha volt szerencsétlennek nevezhető. Sőt, ami azt illeti kifejezetten idegesítő és nagyszájú volt, ráadásul az ölébe is mindig ült egy-egy csaj. Na, hát Fleming éppen ennek a srácnak volt a legjobb barátja, ketten együtt pedig az idegesítőnél is idegesítőbbek voltak. Fleming talán meggyőzhető, jobban, mint Longbottom és még el is hiheti, hogy amit látott, az nem úgy volt.
Mi lesz ha kiderül? Smith-t kirúgják, elveszíti a munkáját, nem elég, hogy a családjáról miattam lemondott... és még engem is kicsapnak a RAVASZ előtt. Nem vagyok már kiskorú, de amikor ez az egész kezdődött, bőven nem töltöttem be a tizenhetet. Ráadásul járok is az órájára.
- Fleming! - Kiáltottam rá, ahogy a klubhelyiséghez közeli folyosón megpillantottam. Hosszabb lábai voltak, mint nekem, ezért futnom kellett. Ha csak nem gyorsult be, elkaptam a karját és megpróbáltam magam felé fordítani. Nem volt termetes, izmos alkat, mint Joe, de azért reménykedtem benne, hogy ez már elengedő lesz a megállítására.
- Beszéljük meg! - kértem. Ha nem állt meg, akkor persze tartottam vele a tempót. Meg kellett védenem a kapcsolatomat és Smith-t. Ő erről nem tudhat semmit. Már így is kikészült attól, hogy Henriette-nek megmutattam a szerelmes leveleket, amiket írt nekem.
- Tudom, hogy amit láttál furcsa volt, de... - elcsuklott a hangom. Csak akkor esett le, hogy mennyire nagy bajban vagyok. Kicsit jobban szorítottam a könyveket, amiket a szabad kezemben tartott. Azokat kaptam Smith-től, hogy tudjak rendesen készülni a RAVASZ-ra. Persze semmi esélyem nem volt, de őt ez megnyugtatta.
- Tuti félreértetted... - dünnyögtem végül folytatásként.

[ÉN IS LÁTLAKto; le Fay2004. január 9.]

ÉN IS LÁTLAK
to; le Fay



2004. január 9.

Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, ahogy csak tudtam. A tegnapi próbám után még kicsit sántítottam, így ez eléggé lelassított. Nem is én lettem volna, ha nem éppen azelőtt esek egy nagyot, hogy ezt meglátom a folyosón. Az ezt alatt persze az értendő, amit Smith professzor és az a le Fay gyerek csináltak. Undort nem éreztem, inkább csak megijedtem, de az elég volt arra, hogy bicegve végig siessek a folyosón.
Mindenféle gondolatok kergettek. Ujjaim erősen martak egy lépcső korlátba, ahogy fölfelé kapaszkodtam a klubhelyiségünk irányába. Az sem volt persze jó búvóhely, hiszen Florian is Griffendéles volt, ugyanolyan bejárása volt, mint nekem. Erre persze akkor nem gondoltam, egyszerűen csak attól féltem, hogy megölnek azért, amit láttam vagy a professzor megpróbálja kitörölni az emlékeimet. Nem akartam holdkóros lenni, mint azok, akiket a Mungóban ápolna egy félresikerült varázslat miatt.
Le Fay hangja megtöltötte az üres folyosót, ahogy utána kiáltott „Fleming.” Összerezzentem, pedig nem volt különösebben ijesztő srác. Alacsony is volt, kicsit gyerekes, pedig kettőnk közül ő volt az idősebb.
- Nincs mit megbeszélnem veled, le Fay - válaszoltam. Nem voltam túl hangos, így nem is volt biztos, hogy meghallja. Az én hangom könnyen elveszett az üres folyosó visszhangjában.
Elfáradtam. A lépteim egyre lassabbak lettek, így le Fay könnyen beért a rövid lábaival. Az ujjai hamar rá is kulcsolódtak a karomra, én pedig nyelve egyet megálltam. Nem volt olyan ügyes az órákon, tőle nem tartottam annyira, mint mondjuk Smith-től. A professzor bizonyára rengeteg sötét varázslatot ismert, amikkel eltehet láb alól.
- Furcsa?! – háborodtam fel a megjegyzésére.
Kellett pár perc, hogy felfogjam, amit látok. A hangja elcsuklott, kicsit kétségesebb képet vágott. Szinte aprónak tűnt a kezében azokkal a hatalmas könyvekkel. Valahogy mégsem tudtam megsajnálni, mert a félsz nem akart uralkodni. Alapvetően bármibe képes vagyok fejest ugrani, de ez a helyzet nem volt olyan.
- Szerintem nem volt túl félreérthető, amit láttam - válaszoltam. Éreztem, hogy fölényben vagyok vele szemben, amíg Smith meg nem jelenik. Elesettnek és törékenynek tűnt, ahogy dünnyögve állt előttem.
- Megölelted. Nem úgy, ahogy az ember egy ismerősét ölelgeti. Hosszan, és... szerelmesen! – mondtam fennhangon, nem mintha bárki hallhatta volna. A folyosó teljesen üres volt, én viszont továbbra is késztetést éreztem, hogy meneküljek. Ha Joe-nak elmondom, akkor ő biztos megvédett volna Smith-től. Neki van befolyása a családja miatt, aranyvérű, mint Smith.
- Nem érdekel a magyarázkodásod. Csak hagyj békén. -  Elhúztam a karomat tőle, hogy hátrébb lépve eltűnjek a szeme elől. Persze az első lépésre belenyilallt a lábamba a fájdalom és felszisszentem. Meg is torpantam és visszanéztem le Fay-re. Ez lett volna a tökéletes alkalom, hogy nekem essen.

látlak
▪ 2004. január 9. ▪

Fleming

Még a bicegő Fleminget is olyan nehezemre esett beérni, mint az egészségeset. Kijöttem a formából, mióta nem kviddicsezem. Hát igen... Smith sem megy túl gyorsan, így ha kettesben sétáltunk is, kénytelen voltam a lehető leglassabbra venni. Komótosan, szépen mozogtam, mint egy nagypapa. Erre most rohanhattam az egyik legsportosabb srác után a Roxfort folyosóin. Nagy nehezen persze beértem és elkaptam. A szívem ki akart szakadni a mellkasom fogságából, a gondolataim meg úgy űzték egymást ide-oda, mintha muszáj lenne. Mégis mit érthetett volna félre azon?
-  Furcsa?! - kérdezett vissza felháborodva. Úgy tűnt, mintha tartana tőlem. Talán azt hitte, hogy azért, amit látott, majd Smith halálba szívatja, de a professzor még csak nem is tudott erről. Direkt nem mondtam neki semmit.
- Szerintem nem volt túl félreérthető, amit láttam -folytatta aztán. Bizonyára kicsit megjött az önbizalma, mert egészen más hangon beszélt már. - Megölelted. Nem úgy, ahogy az ember egy ismerősét ölelgeti. Hosszan, és... szerelmesen!
Nyeltem egyet.
Rendben. Igaza volt, de nem hagyhattam ennek ellenére sem, hogy csak így a szememre vesse a dolgokat. Valamit mondanom kellett vagy visszavágnom, különben a dolgok el tudtak volna fajulni, igencsak könnyen. Aztán persze még a karját is elhúzta. Menekülni akart.
- Nem érdekel a magyarázkodásod. Csak hagyj békén.- Ennyit vetett még oda, miközben próbáltam utána kapni, ezúttal sikertelenül. A szerencse csupán annyi volt, hogy megtorpant. Talán megsérült a lába vagy valami, nem érdekelt, lendületből rohantam neki, úgy, hogy ledöntsem a földre. Az volt az egyetlen esélyem ilyen magasság különbséggel, hogy ő a földön végzi.
- Nem mondhatod el! - Ha eldőlt, úgy leszorítani próbáltam a karjait, ha viszont nem, akkor megpróbáltam még egyszer utána kapni. - Ha elmondod, akkor Smith ki fog rúgatni, érted? Nem olyan nehéz, ő az igazgatóhelyettes.
Fennhangon beszéltem, nem járt erre senki. Ha pedig mégis, már régen tudnak róla, hogy mi történt köztem és Smith között. Egy egész iskolát azért én sem tudtam volna elhallgattatni.
- Nem engedem, hogy bántsd őt egy hülye pletykával. - Hajoltam egészen az arcához és nagyon koncentráltam Florián lá Féljre, hogy most aztán legyen nagyon-nagyon veszélyes.

[ÉN IS LÁTLAKto; le Fay2004. január 9.]

ÉN IS LÁTLAK
to; le Fay



2004. január 9.

Ez a gyerek hülye. Nagyon hülye. Rengeteg gondolat zakatolt a fejemben, de nem tudtam elnyomni a képet, hogy Smith proffal smárol vagy fetreng az íróasztalon. Talán a dolgozatomon is ott volt Florian segglenyomata, mert éppen ott kapott rá a tanárunk. Undorodtam a gondolattól is. Még is kinek tetszik Smith? Folyamatosan ráncolja a szemöldökét és úgy néz az emberre, mint aki azonnal sarokba akarja állítani.
Én tényleg csak vissza akartam menni a klubhelyiségben. Nem akartam ezt a beszélgetést folytatni, mert értelmetlen volt. Ha én tudom, más is tudhatja és így is úgyis ki fog tudódni. A pletyka pedig gyorsan terjed a diákok között, ha komolyabb még akár a tanárok fülébe is eljuthat. Rólam is megtudták, hogy táncolok és McGalagony is behívatott, hogy nem megy-e ez a tanulmányaim kárára.
- Le Fay... - mordultam fel, de addigra már belém csapódott. Elvesztettem az egyensúlyom, a hátam a padlónak csapódott és fájdalmas nyekkenéssel ütöttem be a fejemet. Egy pillanat kellett, hogy lélegzethez juthassak, de Florian már nyomott is lefelé.
- Neked köszönhetően már az egész folyosó tudja! - mondtam, miközben lenyomta a karjaimat. Csak egy kis vakarcs volt, simán le tudtam volna taszítani. Még sem tettem semmit. Nem voltam verekedős fajta.
Bár sokan nem voltak a folyosón, de a visszhang éppen eléggé terjedt.
- Állj már le! - Ütöttem felé. Direkt úgy próbáltam, hogy legalább orrba vágjam és kicsit hátrahőköljön. Ha nem is sikerült, legalább a kezeimet kiszabadítottam a szorításából.
Miért kellett már megint ilyen hülye helyzetbe kerülnöm? Nem volt elég nekem, hogy még az a híres balett-táncos is féltékeny volt rám, most már Smith kiskutyáját is magamra haragítottam. Az arcán persze dedós düh ült, de nem tűnt veszélyesnek, mégsem akartam az egész tanévet azzal tölteni, hogy elkerülöm.
- Higgadj le! Higgadj le! Nem mondom el, csak kopj már le rólam végre! - pórbáltam ellenkezni.
Ha nem mozdult meg, most már lelöktem magamról és azonnal fel is pattantam. Leporoltam magam, megdörzsöltem a tarkómat, ahol megütöttem magam.
- Nem mondom el! - Hangsúlyoztam ismét, hátha nem értette volna meg. - Békén hagysz végre? - Dugtam a zsebembe a kezeimet és tétován néztem rá. Nem akartam egy percnél sem tovább maradni a társaságában.

Én meg látom mindkettejüket


2004. január 9.
Fleming & le Fay

Szerettem a délutáni csendet. A diákok nélkül, karácsony környékén persze jobb volt. Nem akadt az utamba senki, míg le nem értem az üvegházhoz… bár az is igaz, hogy többet tudtam gondolkodni. Semmi sem vonta el a figyelmemet az elmúlt évek kellemetlen felismeréséről. Hiába született meg a lányom, hiába volt egy csodás nő az életemben, egyszerűen nem voltam boldog. Ezért nem mentem haza sem igazából. A karácsony itt töltöttem, hogy ügyeljek arra a maréknyi gyerekre, akik itt maradtak, de valójában az idő jórészét Roxmortsban töltötték.
A kertészkedés megnyugtatott, de a tényeken nem igazán változtatott. Még csak meg sem házasodtunk. Rose sem élt normális családban, engem jóformán fel sem ismert. Túl sok időt töltöttem a kastély falai között. Ezért mondtam Smith-nek mindig, ha egyszer megszületik a gyereke, menjen. Ha kell minden hétvégén legyen távol, de ne engedje meg, hogy így elsikkadjanak ezek a fontos pillanatok. Én lemaradtam az első lépéseiről is.
Már azt hittem, gond nélkül lejutok az üvegházi, ám ezúttal a tanáriból indultam. Ez volt a hiba. Egy olyan folyosóra tévedtem, ahol bizony voltak ketten is, ráadásul éppen hangos szavakkal egymás torkának estek. A visszhang elmosta a szavaikat, de amikor le Fay leteperte Fleminget, kénytelen voltam gyorsabbra venni a lépteimet.
Bár elváltak egymástól és talpon voltak, mire megérkeztem, még elkaptam pár dühös szót.
– Békén hagysz végre? – kérdezte Fleming olyan stílusban, mint akinek menekülhetnéke van. Nem lepett volna meg, hiszen az előbb még a padlón fetrengett, a képébe le Fay dühös arcával. Utóbbi már nagykorú volt, ezért nem kellett volna így viselkednie. Az ő korában már meg szokott komolyodni a nagyja.
– Le Fay! Fleming! Merlinre! Mit művelnek itt? – kérdeztem dühösen. Megvártam, míg mindketten rám néznek. – Ez nem óvoda! Ha gondjuk van egymással beszéljék meg felnőtt ember módjára, vagy szóljanak az egyik professzornak. – A hangom még mindig emelt volt, de kellően szigorú ahhoz, hogy meg se merjenek szólalni. Ha valamelyik mégis megtette, felemeltem a kezemet, hogy hallgasson el.
– Gondolom, mondanom sem kell, hogy a verekedésért fejenként tíz pont a Griffendéltől. – Kezdtem bele a folytatásba, aztán le Fayre néztem. – Ha az én házam tanulója lenne, akkor bizony ennél sokkal többet kapna. Láttam, hogy maga kezdeményezte, ott álltam a folyosónak a másik végén. – Mutattam a megfelelő irányba. – De most megússza annyival, hogy Digby professzornak jelzem a kihágást.
Tudtam, hogy le Fay elég rosszul áll mindenből. Nem akartam még jobban szívni a vérét, de láthatóan szüksége lett volna egy kis nevelésre. Egy időben Smith vállalta a korrepetálását, de az már igencsak régen volt. Azóta bizonyára nincs ideje külön órákat tartania neki.
– Ne örüljön magának Fleming, ön sem jobb. – Szólaltam meg ismét, mielőtt a másik griffendéles azt hinni, hogy megúszta ennyivel. – Menjen a klubhelyiségbe és álljon neki a tanulásnak! Maga meg le Fay, irány le, sétáljon egy nagyot velem az üvegház felé. Aztán ha kiszellőzött a feje, beülhet a könyvtárba tanulni, azt hiszem szüksége is van rá! Nem akarom még egyszer együtt látni magukat a mai napon! – Megragadtam el Fay karját és szépen elvonszoltam a másik fiútól, aki bizonyára meg is indult a klubhelyisége felé.

látlak
▪ 2004. január 9. ▪

Fleming

Fleming lendületesen taszított el magától. Túl nagy volt, nem tudtam rendesen lefogni a karjait és még a veszélyes pillantásom sem volt elég meggyőző. Nem baj… már megszoktam, hogy senki sem vesz elég komolyan. Flemingtől pedig egyenesen meglepő lett volna, ha másképp reagál. Az a nagyszájú Joe a legjobb barátja, mindig vele van tele a folyosó. Szó szerint is. Egyenesen olyan érzése van az embernek, mintha mindenhol ott lenne.
– Nem mondom el! – Mondta fennhangon Fleming. Eddigre már nagy nehezen talpra álltam. Gyűrött inggel bámultam meg magamnak. – Békén hagysz végre? – Kérdezte feszengve. Remek, most meg úgy nézett rám, mint egy őrültre, aki még bántani is képes lenne. Ez persze nem volt igaz… mármint nyilván rá akartam ijeszteni, de nem úgy sült el, ahogy terveztem. Azt hittem, majd fölényes helyzetbe kerülök, erre mi történik? Még én érzem magam rosszul.
– De… – kezdtem dadogva. Persze hiába… nem tudtam még normálisan beszélni sem vele, mert éppen ekkor kellett felbukkanni Lancasternek. Miért nem a gyógynövényei körül tüsténkedik? Semmi keresnivalója a kastélyban… Bár most hálás voltam a sorsnak, amiért nem ő lett az igazgatóhelyettes, hanem Smith. Sok munkával jár, de legalább kisebb az esély, hogy kirúgat.
– Ez nem óvoda! Ha gondjuk van egymással beszéljék meg felnőtt ember módjára, vagy szóljanak az egyik professzornak. – Hadarta megemelt hanggal. A szigor szokás szerint mogorva kifejezéssel jelent meg az arcán. Ennél jobban el sem szúrhattam volna ezt az egészet… Flemingnek itt a nagy alkalom, hogy köpjön. Legalábbis lett volna, ha a professzor szóhoz hagyott volna jutni minket. – Gondolom, mondanom sem kell, hogy a verekedésért fejenként tíz pont a Griffendéltől. Ha az én házam tanulója lenne, akkor bizony ennél sokkal többet kapna. Láttam, hogy maga kezdeményezte, ott álltam a folyosónak a másik végén.
Természetesen én kaptam a nagyobb leszúrást, csak mert én nyomtam le a földre Fleminget. De hát meg akart zsarolni, elárulni! Még csak hangot sem adhattam a felháborodásomnak, mert akárhányszor meg akartam szólalni, a hebegésemet elnyomta a professzor szigorú hangja.
– Ne örüljön magának Fleming, ön sem jobb. Menjen a klubhelyiségbe és álljon neki a tanulásnak! Maga meg le Fay, irány le, sétáljon egy nagyot velem az üvegház felé. Aztán ha kiszellőzött a feje, beülhet a könyvtárba tanulni, azt hiszem szüksége is van rá! Nem akarom még egyszer együtt látni magukat a mai napon!
Már ragadta is meg akarom, hogy elvigyen Alec közeléből. Nem volt más választásom, mint átmenni az üvegházban vele. Persze inkább túrtam volna ki a földet, semmint, hogy a kastélyban maradjak és a klubhelyiségben Fleming elégedett képét figyeljem, arra várva, mikor köpi el csak úgy mellesleg, hogy Smith-szel látott.
Magyarázkodni nem is próbáltam a professzornak. Csak mentem vele, tűrtem, hogy további fejmosást adjon. Smith-nek akkor sem volt szabad ezt megtudnia. Tudtam, hogy bepánikolna vagy még el is tiltana magától. Ezért inkább azon agyaltam, van-e annyi mágia bennem, hogy valakinek az emlékeit elvegyem. Ez volt az egyetlen megoldás.

Köszönöm a játékot és a beugrást!
A helyszín szabad.