+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Észak-Írország
| | | |-+  Óriások Útja
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Óriások Útja  (Megtekintve 353 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 06. 25. - 07:58:20 »
0



Bushmill városától alig néhány kilométerre fekvő bazaltoszlopok alkotják ezt a csodás látványosságot. A mugli legenda szerint Finn MacCool az ír óriás építette ezt az utat magának, hogy azon átkelve legyőzze skót ellenségét, Finn Gallt. Nos, tény, hogy a területen valóban éltek óriások. Így hát számos kutatóvarázsló szokott felbukkanni a környéken, elsősorban a turisták által kevésbé kedvelt időszakokban.
Naplózva

Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


gyere le szellő, dagadj viharrá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 11. 13. - 21:22:16 »
+2

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem




Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit


Világgá megyek!
Valahogy mindig szerettem ezt hangosan elkürtölni, amikor csak úgy elegem lett otthon mindenkiből. Még Chrissie meg sem született, amikor hat évesen úgy éreztem hogy a nyakamba veszem a világot a seprűmmel és a kék színű plüssteknősömmel, magam mögött hagyva apáékat és persze Aident. Számomra a világgá az nem is volt olyan messze, egészen a kert végében lévő legutolsó bokorig tartott, de én már akkor azt éreztem, hogy lementem a térképről. Nem mintha Aiden nem jött volna utánam. Általában leguggolt mellém és elkezdett minden hülye felnőttes szöveget tolni, én meg meguntam hozzá dobtam a teknősömet és bírkózni kezdtünk. De azok még az olyan ártatlan testvéri bírkózások voltak, nem pedig olyan, ahol vér is folyt. Nem voltak olyanok,  amikor ájulásig verekedtünk.
Az évek múlásával azonban nem Aiden jött utánam, és ha ő tűnt el valami hülye sötét gondolatával a szobájában vagy a padláson nem is én csörtettem utána a kedvenc kajájával, hanem ez a szerep anyáékra hárult, vagy pedig a mi dréga Chrissie-re.
És most? Most nem volt senki, aki egymás után indult volna.
Nem is tudom mikor kezdtek bennem gyűlni a dolgok, a gondolat, hogy én innen el akarok menni. Egyszerűen megtörtént, mintha csak simán leugrottam volna a boltba. Azzal a kivétellel, hogy akkor nem hagyom anyát egyedül. De egyszerűen nem bírtam. Néha nekem is el kellett menekülnöm, néha nekem is meg kellett szabadulnom a nyomástól. És nem csak az edzések, a meccsek okozták ezt. Hanem minden más a felszín alatt. Mintha bennem ki akart volna törni a vulkán.
Utáltam, hogy Aiden semmi hírt nem adott magáról, és amit tdutam róla, valami csajtól tudtam meg. Nem értettem mi történt köztem és Raylával, de egyre inkább kétségbe estem, hogy őt is teljesen elveszítem, mert amikor találkoztam vele olyan távolságtartó volt, mintha idegenné váltam volna neki. Ő volt az egyetlen aki miatt valakinek éreztem magam, aki mellett nem kellett a múlttal törődni, és egyre jobban kifolyt a kezemből.
És egyre jobban kezdtem elveszíteni az irányítást.
Rakódtak rám a dolgok, én pedig besokkaltam asszem, úgyhogy egyik este, amikor hazaértem az edzésről, fogtam a gitáromat, és a hátamra csapva elindultam. Elindultam világgá.
Úgy éreztem magam, mintha valami mugli hippi lettem volna, a hatvanas évekből, már csak a hosszú haj kellett volna meg a furán trapéz szárú gagtya. Apa az egyik halloweenkor a Roxfortban hippinek öltözött be, volt is róla kép valahol valamelyik fiók alján. Kiskorunkban sokat röhögtöóünk rajta, mert műbajuszt növesztett és hosszú hajat. Anya persze teljesen ki volt készülve tőle.
Belegondolva még a pálcámat sem hoztam magammal, nem mitha bajom származott volna belőle. Egyre veszéjesebben működött a kezemben, legutóbb felgyújtottam anya hintaszékét a nappaliban, pedig csak megkért, hogy azt a festményt a nagyszüleimről billentsem egy picit balra, mert ferde. Azt hiszem kiégett az a pálca is pont úgy, mint én, de  egyszerűen nem találtam semmilyen gyógyírt erre. Erre az egész szarságra, mert ugyan úgy szenvedtem a bűntudattól, mint eddig.
Hogy nem vagyok képes egybentartani a családot, mint apa. Hogy nem értem a másik felemet. Hogy az egész miattam ment tönkre. Mert nem védtem meg senkit azon a napon.
Szóval egy szál semmi nélkül indultam neki találomra egy útirányba, hátamon a gitárommal, azzal a nevettségesen naiv gondolattal, hogy minden ami otthon van mögöttem marad. De persze nem így történt, mert Chrissie ugyan úgy kísértett, apa hangja ugyan úgy ott volt, és ha elképzeltem, hogy anya mit szól,a mikor megláttja, hogy a másik fia sincsen sehol... De most az egyszer én is önző akartam lenni. Most az egyszer el akartam jutni a világ végére.
Az a világvége pedig egy csomó random fordulatnak hála Írország lett.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 11. 14. - 19:00:46 »
+2

bitter are the wars
between brothers



2001. november 13.
style



Régen jártam Írországban.
Mióta hazajöttem legalábbis, biztosan nem. És hogy előtte hol jártam... őszintén, magam sem tudom. Csak sodródtam az árral, mentem valamerre, mert sokáig nem maradhattam egy helyben, csak... nem tudom. A városokra sem emlékszem, amelyekben jártam. Csak néhány koszos, lyukméretű motelszobára, romos épületekre... nem sokkal többre.
Ujjaim közt gyűrögetem anyám levelét. Az a bagoly pontosan úgy talált meg, mint régen is... a legváratlanabb helyzetben, egy olyan pillanatban, amikor nem is számítottam rá. Egyszer csak ott pihent a madár Cukormáz egyik ablakpárkányán és engem figyelt... fogalmam sincs, hogyan talált meg valahogy mindig. De azt tudtam, hogy valami nincs rendben. Hiszen mióta eljöttem otthonról megint, nem írt nekem levelet.
Halkan sóhajtok egyet, és felhajtogatom a papírt, hogy lepillantsak anyám szépen ívelt, dőlt betűire. Az évek alatt hozzászokott a magányhoz, talán már nem is mindig tud mit kezdeni azzal, ha valamivel is hangosabb a ház... vagy legalábbis az volt tavasszal, hiszen mostmár megint olyan csend uralkodik bent, mint az elmúlt években is. De anya teljesen megváltozott... minden egyes levegővételében és mozdulatában. Én tettem ezt vele. Ez egyértelmű... és aki mást mond, az hazudik. És mégis, anya még mindig ugyanazzal a szelíd tekintettel néz rám, mit mindig, ugyanúgy simítja végig a hajamat... és ugyanúgy felém fordul, amikor eltűnik Benjamin.
Hogy hányszor történt ez már meg? Felesleges próbálkozás volna összeszámolni. Benjamin mindig csak forr és forr, annyira, hogy már-már lehetetlen megmaradni a közelében... legalábbis régen annyira ilyen volt, és most? Mostmár csak belülről ég, és én ezt jól tudom, akkor is, ha ő ezt tagadja. Ha tagadja, hogy egy kicsit is törődöm vele... persze, nem kéne meglepődnöm. A francokat is... tudom, hogy feléjük sem nézek, tudom, hogy amit teszek, az rossz. Megint. Én már lemondtam arról, hogy megtaláljam a helyes ösvényt... de ha ezt elmondanám nekik is? Nem hagynák, vissza akarnának rángatni... még akkor is, ha ez már lehetetlen. De végülis, egy családnak ez a dolga, nem? Nem is tudom. Valahol elvesztettem már a fonalat ezekben a dolgokban.
Annyiszor utána mentem... és annyiszor nem. Mert egy idő után már nem érdekeltek a kicsapongásai, nem érdekelt az, hogy újra játszani akarja az eszét a család előtt, hogy neki mennyire szar. Mert én, az az önző és nagyképű kis seggfej, meg voltam róla győződve, hogy nekem a legrosszabb a világon. Mi baja lehetne ugyan Benjaminnak? Az, hogy véletlen nem az ökörségeire figyelt mindenki vacsora közben? Így csak maradtam a szobámban, és még az sem érdekelt, ha Chrissie rohant be zaklatottan, hogy "Aiden, Aideeen, Ben már megint elment!" Csak legyintettem egyet... még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel elszomorítom a húgomat.
A múlt keserű fogai összeszorítják a szívemet, amint hoppanálok. Ismét... nem is tudom, hanyadjára már a mai nap folyamán. Zsebembe csúsztatott kézzel, lazán sétálok ki a lerokkant buszmegállóból, hogy kiforduljak az útra, jópár méterrel lemaradva Benjamin alakja mögött. Furcsa ez... nincs szükségem semmilyen nyomkövető bűbájra ehhez, nincs szükségem baglyot küldeni neki ahhoz, hogy tudjam, merre jár. Egy a vérünk... hiába minden szakadék köztünk, hiába a gyűlölet, van, ami nem változik, és ez is az. Mindig tudtam, hogy hol kell megtalálni... és ez fordítva is igaz. Még akkor is, ha beletelik egy kis időbe. Nem volt olyan hely, ahova elrejtőzhettünk volna egymás elől... a háború volt az egyetlen, ami még ezt is szétszedte.
Fogalmam sincs, hogy keveredett egészen Észak-Írországig. Sosem csatangolt el ennyire messzire... anya levelét olvasva is csak arra számítottam, hogy megtalálom majd valamelyik kocsmában a városban, esetleg a sajt hányásában fetrengve, de nem, ő nem volt sehol, így muszáj volt továbbmennem. Mert... muszáj volt. Valamiért anya levelét olvasva nem voltam kérdéseim. Csak felálltam, és még Elliotot is otthagytam, épp csak néhány szót bökve oda felé... nem azért, mert nem tudhatott volna ezekről. De a családom és annak gubancos, vérző szálai... nem akartam erről beszélni neki. És senkinek. Pont úgy, ahogy annyi mindenről nem tud Benjamin sem... Őrizgetem a titkaimat, amíg egyszer csak fel nem robbanok tőlük.
Már látom az alakját egy ideje. Nem tudom, hogy ő érez vagy észrevesz-e, hiszen elég távol vagyok, épp csak a gitár félreismerhetetlen alakját veszem ki már-már elmosódó pacaként. Körbepillantok, nem halad-e el a környéken egy mugli vagy egy mugli jármű, és amint békét észlelek, közelebb hoppanálok. Néhány méterrel mögötte érek földet, és megállok, mert tudom, mindjárt ő is megfog.
- Milyen hosszúra akarod nyújtani a kirándulást, öcsi? - szólalok meg felé, és várom, hogy a hangom eljusson hozzá, hogy ő is megálljon és felém nézzen. Ha pedig ez megtörténik, akkor a vállán lógó hangszer felé biccentek állammal. - Vagy netán szeretnél útszéli zenésznek állni? Ez aztán a karrier, tesó!
Kicsit közelebb lépek, de nem sokkal, a kezemet ugyanúgy a zsebemben nyugtatom. Nem vagyok benne biztos, mit gondol... Talán azt, hogy miért vagyok itt? Remek kérdés volna... hiszen számomra se teljesen tiszta. És nem hiszem, hogy a "mert a testvéred vagyok" jó válasz volna.

Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


gyere le szellő, dagadj viharrá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 11. 18. - 18:05:58 »
+1

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem




Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit


Hát persze, hogy ott volt. ha süket-néma-vak is lettem volna, akkor is tutdam volna, hogy itt van. De nem álltam meg, csak makacsul követtem az egyik ösvényt, a buszpályaudvar mellett, és nem álltam meg, még akkor sem, ha már jócskán a bazaltoszlopok között bóklásztam. Hunyorogva pillantottam fel az ábrándos, őszi égpoltra, ami narancsínnel próbálta meg befesteni a keserűen kékesszürke eget. Lehunytam a szememet, és hallgattam, ahogy közeledett felém.
Nem szólaltam meg, még hosszú percekig nem, csak próbáltam a magamban felgyűrüző mérgemet valami mássá alakítani, ami nem okoz megint sebeket egyikünknek sem. Igazából tudtam, hogy mennyira szar volt neki. Nem csak hazajönni abba a kurva házba, hanem nap, mint nap látni anyámat, és elvviselni a ház üresen kongó némaságát. Tudtam, hogy mennyire gyötörték az emlékek, amiket a falak magukból ontottak, hiszen minden nyáron én is elviseltem őket. Mert muszáj volt, mert nem hagyhattam magára anyát. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy ha én se éltem volna, akkor vajon Aiden akkor is lelépett volna anya mellől? De valamiért a választól is féltem.
Furcsa volt az a szakadék, ami kettőnk között tátongott, én pedig mindig nevettségesen naiv módón akartam rá hidat építeni, ami valahogy sosem ért át a túloldalra. Magam sem tudtam miért csináltam ez, akárhányszor szóba álltam vele, de a végén csak hagytam, hogy a kötelek és deszkák kizuhanjanak a kezemből, bele a szakadék semmijébe. Pedig ha nagyon akartam, most is bele tudtam látni Aidenbe.
Mert néha legilimentorokat is meghazudtoló módon értettük meg egymást, de hát az  mikor is volt már. Évekkel, hosszú évekkel ezelőtt. Hallottam ahogy a léptei alatt megcsikoruldtak a kövek, én pedig makacsul bámultam előrefele, miközben még mindig ott pezsgett a levegőben a lagutóbbi veszekedésünk parázsló sziklája.
- Milyen hosszúra akarod nyújtani a kirándulást, öcsi? - Beletúrtam a hajamba, majd megálltam, mert valahogy azt éreztem úgyis csak akkor fog megint megszólalni, ha megállok.
- Hát nem t'om, csak sétálok. Tök spontán - pillantottam vissza rá, A lemenő nap sugarai pont mögém rajzoltak árnyékokat, és Aiden pedig ott állt előttem, mintha csak a saját árnyékom mászott volna ki az előttünk elterülő köves kupacból. Ő volt ott az én sötét sziluettem, amibe így is beleláthattam, mert nem féltem attól ami benne volt. Ahogyan régen sem. Pedig tudtam.. Tudom, hogy még mindig próbálod azt az oldaladat rejtegetni előlem... Mindenki elől.
- Vagy netán szeretnél útszéli zenésznek állni? Ez aztán a karrier, tesó! - megforgattam a szememet, majd halkan kifújtam a levegőt. Végül is nem is volt rossz ötlet.
- Ahham, a rocksztár leszek tervem mellé még belefér, és egészen jól mutatnék mondjuk egy olaszországi útszéli zenészként, nem? - még a végén tényleg kiderül, hogy ott fogom végezni, ha mondjuk agybajt kapok a családomtól, és magam mögött hagyom Angliát. Fogalmam sem volt, hogy mégis mit gondoljak arról, hogy megkeresett. Nem voltunk mi olyan jó testvérek, hogy csak úgy csapot-papot, meg franc se tudja mit maga mögött hagyva nekiinduljon megkeresni. Igazából meg voltam győződve, hogy ő maga sem tudta, mi miatt tette ezt.
Furcsa volt, hogy mennyire különbözően próbáltunk meg az emlékekkel harcolni. Az emlékeinkkel. Ő menekült előlük, én meg képtelen voltam, csak hagytam, hogy átjárjanak. És azt hiszem egyik sem volt jó megoldás. Mert mindegyik olyan keserű fájdalmat vésett belénk, hogy az szinte elviselhetetlen volt.
De próbálkoztunk azt hiszem. Ahogy Aiden szemébe pillantottam, beleharaptam a számba. Igazából felesleges volt előtte bármi bajomat titkolni, úgyis mindig kitaláltuk. Utáltam hogy ilyenekk lettünk, utáltam, hogy ennyire borzalmas volt a kapcsolatunk, és utáltam magamat is, amiért képtelen voltam jobb irányba változni.
- Bármennyire nézel rám, nem fogok neked gitározni - szögezem le, hogy elsöpörjem a gondolataimat, majd tekintetemmel végignézek a köveken, és a kissé kihalt tájon. - Hallom újabban könyvekkel is bizniszelsz. Rájözttem, hogy meg kell keresnem a haverjaidat, ha valamit tduni akarok rólad - jegyeztem meg kissé szúrósan, mert azért eléggé feldühített a dolog, hogy attól a szőke nőtől tudtam meg pár dolgot róla. És még úgy is éreztem, feleannyit se tudok, mint ami tényleg történt vele az elmúlt hónapokban. - De tudod mit, inkább nem is érdekel - sóhajtottam lemondóan, és hátammal nekitámaszkodtam egy oszlopszerűségnek. - Majd ha felrobbansz a sok titkodtól, összesepregetem a tagjaidat, vagy mi.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 11. 20. - 15:26:39 »
+1

bitter are the wars
between brothers



2001. november 13.
style



Mélyen szívom be a levegőt, az oxigén végiglüktet a torkomban. Talán tényleg nem kéne itt lennem... miért az én dolgom még mindig az, hogy visszatereljem az elkóválygó kisöcsémet a helyes útra? Már ő is felnőtt - elvileg -, meg kéne találnia a saját útját végre, ahelyett, hogy még mindig csak az önsajnáltatásban fulladozva vágna hozzám mindenfélét, ami csak eszébe jut. Nem arról van szó, hogy megérdemlem-e vagy sem... hiszen tudom, hogy megérdemlem. sokkal inkább arról, hogy az évek múlnak, nekünk pedig nem marad időnk visszafelé, csak előre.
De ő ezt nem érti. És soha nem is fogja... akkor sem, ha visszanézve csak a nagy büdös semmit találja maga mögött.
- Hát nem t'om, csak sétálok. Tök spontán - válaszol, ahogy végre méltóztat felém fordulni és megállni. Remek, haladunk... legalább már rámnéz, azok után, hogy legutóbb egyszerűen csak nekivágott a konyhaszekrénynek. Figyelem, ahogy az összemosódó árnyékunkat lesi... én pedig akaratlanul is arrébb lépek kicsit. Talán benne néha felébred a remény, hogy mi még ugyanolyanok vagyunk, vagy legalábbis hasonlók, de nem - én már tudom, hogy semmi közös nincsen bennünk. Egykor volt... persze, amikor még egymás gondolatát is kitaláltuk. És most? Próbálkozhatunk, de már akkora a szakadék, amely felett a hang is nehezen jut át.
- Ahham, a rocksztár leszek tervem mellé még belefér, és egészen jól mutatnék mondjuk egy olaszországi útszéli zenészként, nem? - Felhúzom kicsit a szemöldökömet, és lazán zsebbe csúsztatom a kezeimet. Valahogy mióta megismerkedett azzal a kiscsajjal - Estherrel párhuzamosan -, folyton csak Olaszországról hadovál... mintha komolyan gondolná, hogy elmegy. Ami persze baromság. Mert ő ilyenre úgyse lenne képes.
- Vagy legalábbis nem kevésbé nevetségesen, mint most - rántom meg a vállamat, és az út felé pillantok. Nem halad el itt se egy autó vagy bármilyen egyéb mugli jármű, teljes a csend, a lassacskán ereszkedő Nap pedig narancsos fényeket borít a tájra. Írország gyönyörű... de sajnos ide is túl sok emlék köt.
- Bármennyire nézel rám, nem fogok neked gitározni - közli teljesen indokolatlanul, mintha nem tudná, hogy leszarom a zenéjét, én pedig csak halványan megingatom a fejemet. - Hallom újabban könyvekkel is bizniszelsz. Rájözttem, hogy meg kell keresnem a haverjaidat, ha valamit tduni akarok rólad.
Ezzel felkelti a figyelmem, visszafordítom felé az arcomat. Mi a franc... nem kérdezek vissza, hamar egyértelművé válik, hogy ezekszerint találkozott Miss Beckettel. Kurva élet! Persze... ez még nem a világ vége, de azért bosszant, bosszant az, hogy nem tudom, mennyit mondott rólam neki a nő, nem tudom, mit tudott meg... persze, a Miss Beckettnek szolgáltatott melóm így sem tartozik a durvábbak közé. Néhány könyv és tekercs csupán, amiket olykor komolyabban megbűvölt helyekről kell előkerítenem, de nem mondanám nehéznek vagy piszkos melónak... azok már inkább azok, amikbe mostanában egyre gyakrabban gabalyodok bele a Zsebpiszok köz és London egyéb alvilági mocskainak utcáin. De arról mástól úgysem fog tudni... azok az alakok úgy őrizgetik a titkatikat, mintha csak az életük múlna rajtuk... és talán az is múlik.
- Nagyon ügyes vagy, Benny, ezért tapsot is vársz? - érdeklődöm, és kicsit oldalra hajtom a fejemet. - De ne aggódj, ha esetleg ez a része zavar, nagyon szívesen szerzek néhány olvasnivalót neked is.
Nem akarok vele bunkó lenni, nem akarok csak tovább tekeredni a hazugsásokba... de ahogy kinyitom a számat, nem jön ki rajta más. Annyit hazudtam már nekik... néha magam sem tudom, mi igaz, és mi nem.
- De tudod mit, inkább nem is érdekel - sóhajt fel Benjamin. - Majd ha felrobbansz a sok titkodtól, összesepregetem a tagjaidat, vagy mi.
Halkan hümmögök egyet, és közben ellenállok a kísértésnek, hogy előhúzzak egy szál cigarettát. Csak figyelem az arcát, ujjaimmal pedig némán dobolok a zsebemben lapuló öngyújtó hideg fémjén. Miért vagy itt, Aiden? Ahogy itt állunk... nem vagyunk már mások, mint egymás elfogyott, reszketeg, homályos tükörképe. Kifakultunk, pedig még sokan azt mondanák, előttünk az élet... én mégsem érzem ezt.
- Hova akarsz menni, Benjamin? - A hangom őszintén cseng... még engem is meglep. A szavak végigzongoráznak a gerincemen... hiszen ezek ugyanazok a szavak, amiket évekkel ezelőtt, a kert hátuljában tettem fel neki. - Miből gondolod, hogy a világ végén jobb lesz, mint otthon?
Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


gyere le szellő, dagadj viharrá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 11. 30. - 16:30:40 »
+1

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem




Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit


Idegenekként méregetjük egymást, de talán meg kéne szoknom. Nekem sem kellene menekülni, pedig nehezemre esik bevallani, mégis valahol mélyen mindig is menekültem. Menekültem attól, hogy bármi is báljon belőlem, mintha csak örökké elvesztem volna, és ezt a bizonytalanságomat egyfolytában a hülyülésba folytottam meg a bajkeverésbe. Előttem nem állt fényes jövő, és még ha hitegettem is magam, hogy a kviddics az egyetlen mentsváram, valmi mégis hiányzott a képletből, és nem tudtam megmagyarázni, hogy mi. Olyan volt, mintha kinyitottam volna egy üres hűtőt ami csak zúg és zúg, és nincsen benne semmi. Ezt a zúgást akartam erősen elhallgattatni amikor csak tudtam, és inkább koncentráltam a rendbontásra meg a zajongásra, csak hogy ne kelljen magam ürességét egyfolytában, megállás nélkkül hallgatnom. Fogalmam sincsen, mikor keletkezett ez a lyuk bennem. De jóval az ostrom előtt. talán még Aiden sem tudta, talán apa sem. Mert bár titkolni nem titkoltam menekültem az üres zúgás elől, mikközben azt reméltem valahol út közben csak megtalálom az életem értelmét, mintha csak elszóródott volna valahol a járda szélére potyogott volna ki a zsebemből.
Vizslattam egy ideig a felhőket, majd lazán összekulcsoltam a kezeimet a nyakamon, és úgy álldogáltam, ahogy a laza Bejmanin mindig is olyan rendkívül céltudatos fejjel.
Vajon mind a ketten fekete lyukkal a lenkünkben születtünk Aiden, amire a gyógyír Chrissie volt?
- Nagyon ügyes vagy, Benny, ezért tapsot is vársz? De ne aggódj, ha esetleg ez a része zavar, nagyon szívesen szerzek néhány olvasnivalót neked is.
- Hát őszintén reménykedtem, hogy legalább egy konfettibaromsággal pofán vágsz - vontam vállat hanyagul, majd felkaptam egy kis követ az útról, és a közelben hullámzó vízfelé céloztam, és laza csuklómozdulattal beledobtam a lapos követ, majd addig figyeltem, míg el nem süllyed. Hetet pattant, aztán alámerült a sötét tó fenekére. Őszintén örültem vona annak, ha valami viziredva kinyúlik és betámad minket, mert egy kis izgalom sosem ártott. - Egyébként köszi, de veled ellentétben nincs időm a hülye olvasásra. Tudod, sportember vagyok - pillantottam rá, nagyban vonogatva a szemöldökömet.
Az igazat megvallva élveztem is az edzéseket, a meccseket, attól függetlenül, hogy csak anyám szurkolt nekem távolról. De valahogy még mindig ott búgott valami bennem belül, ami halk volt. És fájdalmasan üres. Lehajoltam még egy lapos kavicsért.
- Na és hogy vagy? Anyánkat legalább egy gyenge pillanatodban nyugtasd meg, hogy nem egy patkányfészekben tengeted a napjaidat, oké? Kissé hajlamos mindent túlaggódni - vontam meg a vállamat, és elhajítottam a követ. Öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Tizet sosem sikerült kacsáznom.
- Hova akarsz menni, Benjamin?  Miből gondolod, hogy a világ végén jobb lesz, mint otthon?
Kegyetlenül régi szavak, annyira, hogy szinte azt érzem meg sem történtek. Mintha az egész felhőtlen gyermekkorunk meg sem történt volna.

Menj már innen, Aiden, éppen elszökök!
Hova akarsz menni, Benjamin?  Miből gondolod, hogy a világ végén jobb lesz, mint otthon?
Nem t'om.
Aha. Te folyton csak drámázol.
Ha elmondom kinevetsz.
Oké, hogy bizonyos fokig nevettséges vagy, Benjamin, de igyekszem nem netevni, oké?
Jó, meg akartam keresni önmagam. Lehet egy részem elmaradt valahol...
Hülye vagy.
Te meg kinevettél.
Mert hülye vagy. Itt a másik feled, te tökkel ütött.
És itt is maradsz mindig?

De azt hiszem a mostani válazsom nem igazán fog majd olyan végbemenően testvéries beszélgetésbe torkollani.
- Passz. Az egyikk hobbim az eltűnés, nem mondtam? - térek ki a válaszadás alól, majd egy újabb követ dobnék bele a vízbe, csak az valamiért kissé bugyborékolni kezd. Vagy ilyesmi. Hmm, Benjamin már megint valami baromságot csinált? - Szerinted is normális, hogy forr a víz? - pillantok Aiden felé.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 22. - 19:03:14
Az oldal 0.068 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.