Izland

Izland



2001 június 17.

összeakadás



2001. június 17.
Ruby

Londonban túl nagy a meleg. Londonban minden rossz, sok az ember, sok a zaj és túl meleg van nyáron. Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, ahogy kissé izzadva rohantam végig egy mugliktól teli utcán. El akartam veszni most ebben a tömegben, hogy ne találjon meg az a fogatlan senkiházi… Halfejű Matt vagy mi a neve. Sosem tudtam megjegyezni, de volt jó pár olyan húzás, aminek köszönhetően egész szép üzletekbe sikerült belekevernem magamat. Olyannyira, hogy a lakásomat el tudtam adni és vettem egy sokkal nagyobbat London leginkább máguslakta övezetében. Még azon is elgondolkodtam, hogy elhívom ide Ingát és az anyját. Mióta ugyanis megtudtam, hogy lányom született, bűntudatom volt. Nem szerettem sosem azt a lányt, nem akartam vele családot… egész egyszerűen csak volt egy közös gyerekünk.
Akárhányszor eszembe jutott a kocsmáros lánya és gyerek… valahogy a gondolatom egészen Rubyig jutott. Nem tudom miért, hiszen nem beszéltünk február óta. Négy hosszú hónap telt el, mégis folyton eszembe jutottak a barátságosan csillogó barna szemek, a törékeny termete, ami reszketett a hidegben a kabátom alatt. Nem zúghattam bele, ugye? Nem is próbáltam meg inkább választ találni a kérdésre. Csak gyorsabban és gyorsabban sétáltam bele a tömegbe, remélve, hogy leráztam az üldözőmet. Mindössze egy pillanatra torpantam meg, hogy ezt ellenőrizzem és nem is láttam sehol. Ez megnyugtatott. Hosszú sóhaj szakadt ki az ajkaim közül.
Aztán lassabbra véve a lépteimet mentem tovább előre. Ruby. Már megint eszembe jutott… nem tudtam elhinni, hogy itt is ennek a mocskos utcának a közepén ő járt a gondolataim között. Mármint kedveltem, meg minden és hülye voltam, hogy nem hívtam el egy kávéra akkor vagy valami, mert így megszakadt minden. Gondolom azóta már valami nagymenő színházigazgatóval randizgat, én meg csak itt vagyok magamnak. Ahogy ezen gondolkodtam nem is néztem előre. A lábaimat néztem, ahogy a fekete cipőben veszik a métereket előre, nem is tudtam hova. Elhúztam a számat, majd végig simítottam a szakállamon, mintha azon elmélkednék hogyan engedhetném el.
Aztán egyszer csak bumm. Valami a mellkasomnak csattant és hamarosan megpillantottam ugyanazt a szempárt… ugyanazt a szép kis arcot. Akkorát dobbant a szívem, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Hogy lehetett, hogy éppen rá gondoltam és egyszer csak itt termet? Hát mégis csak igaz volna, amit a gondolatok erejéről mondanak? Nem érdekelt. Csak az, hogy meg tudja végre szólalni, mert elakadt a lélegzetem. Ehelyett azonban, mint egy rongybabát, úgy öleltem magamhoz, tudva, hogy most aztán tutira hülyének néz majd.
– Már azt hittem elveszítettelek… – mondtam és ahogy megpaskoltam a fejét, hallhatta, hogy mennyire erősen dobog a szívem. Nem is tudom, milyen ritmus volt, mert eddig ilyet nem nagyon csinált. De ezt éreztem mindahányszor eszembe jutott, csak talán nem ilyen hevesen, nem ilyen vadul.
– De jó látni téged… – suttogtam, de épp csak annyira húzódtam el, hogy a szemébe nézhessek. Már majdnem el is mosolyodtam, mikor megéreztem azt a rántást és valami olyasmit üvöltöttem a körülöttünk lévő semmibe, hogy: – EZT NEM HISZEM EL! – majd egész egyszerűen hagytam, hogy a mocskos város levegőt felváltsa a sós, hűvös levegő.
Aztán becsapódtunk valami fekete izébe. Én magam a földön kötöttem ki, Ruby viszont kisiklott a kezeim közül, így őt nem pillantottam meg azonnal. Minden porcikám fájt, de semmi sem tört el.
– Ruby…

Megint összeakadtunk

Håkon

I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone

outfit

Beköszöntött a nyár és London szinte elviselhetetlenül melegnek tűnt. Talán pont emiatt jutott eszembe sokszor Norvégia és a véletlen kirándulás, amit oda tettünk. Az egész hónapokkal ezelőtt történt, de mégis olyan tisztán láttam magam előtt a havas tájat, mintha csak tegnap lett volna. Persze, annak a történetnek vége és mivel már ennyi idő eltelt úgy gondoltam, hogy Håkont valószínűleg soha nem fogom még egyszer látni. De miért is látnám még egyszer? Egyértelmű, hogy mennyire különböztünk egymástól, mintha két teljesen eltérő világból jöttünk volna és ez tényleg igaz is volt egy bizonyos szinten.
Azonban azt kell mondjam, hogy szerintem én megismerhettem a kedves oldalát is. Magamara is hagyhatott volna ott semmi közepén és akkor lehet, hogy még most sem tértem volna vissza Angliába. A jelen körülmények között azonban megpróbáltam mindent megtenni, hogy ne gondoljak rá és Norvégiára. Apa még mindig szentül hitt abban, hogy megtalálhatjuk az öcsémet és anya is reményteli volt a dologgal kapcsolatban. Miközben megpróbáltam minél több munkát elvállalni azzal is foglalkoznom kellett, hogy hogyan találjuk meg Reeve-t. De kilátástalannak éreztem a dolgot, annyira hosszú ideje rabolták el, akár meg is halhatott. Ezt azonban nem mondhattam a szüleimnek, mert ők bízni akartak abban, hogy minden rendben van és még van remény ennyi idő után is megtalálni az öcsémet. Végül is ők a szülők, egy szülő biztosan jobban meg tudja ítélni, hogy mennyi ideig érdemes keresni valakit, mint mondjuk én. Reeve csak két éves volt, emlékeztem rá és persze szerettem, de természetesen módon nem volt olyan erős a kötelék közte és köztem mint Rupert és köztem.
Ma a Szent Mungóba tartottam apához, hogy ismét beszéljünk az öcsémről, így nem voltam túl sietős. Arra viszont nem számítottam, hogy éppen Håkon-ba fogok botlani útközben. Mármint erre mennyi esély volt, de komolyan? És mégis, mintha ugyanaz történt volna meg, mint hónapokkal ezelőtt. Nekimentem vagy most ő jött nekem, nem számított, de azt a kék szempárt bárhonnan felismertem volna és az illata… olyan volt, mint a tenger. Meg sem tudtam hirtelen szólalni a döbbenettől.
– Már azt hittem elveszítettelek… – mondta Håkon, miközben magához szorított erősen. –  De jó látni téged… – tette hozzá, de nem voltam benne biztos, hogy ezt jól értem, mert akkor hirtelen ismerős rántást éreztem és hirtelen minden forogni kezdett.
Vajon volt Håkon-nál egy zsupszkulcs? De hát miért? És miért történik ez már megint? Mi tényleg csak ilyen körülmények között tudunk találkozni? Még azt sem tudtam neki mondani, hogy én is örülök, hogy látom. A gyomrom felkavarodott és mikor földet értem a kezem kicsúszott Håkon szorításából. A következő pillanatban pedig valamilyen víz csapódott hozzám és áztatta el a ruhámat, a cipőmet, a hajamat, bejutott az orromba, valamennyit lenyeltem belőle és köhögve próbáltam felülni. Mintha egy tengerparton lettünk volna, de a homok másmilyen volt a megszokotthoz képest.
–  Mi ez a hely? – kérdeztem rémülten. A homok fekete volt, olyan lett a kezem, a lábam és a ruhám is, talán a hajam is tele volt vele, azt nem láttam. De remegő lábakkal próbáltam felállni, a jeges víz bénító volt és Håkon-t nem láttam hirtelen sehol sem.
– Ruby…  – csak távolról hallottam a hangját, miközben megfordultam. Közben a víz ismét partot mosott és a lábamat súrolta. Mintha apró jégcsapok szurkálták volna a bokámat, remegtem a hidegtől. A nyári idő után ez szinte hihetetlenül hideg volt.
– Håkon? – kérdeztem, még mindig alig hittem el, hogy itt van velem és lassan közelebb mentem hozzá. Egy kicsit messzebb ért tőlem földet, talán őt nem terítette be a jeges tengervíz. – Mi ez a hely? Volt nálad egy zsupszkulcs? – kérdeztem, miközben próbáltam összehúzni magamat, hogy ne fagyjak meg. De a válaszok annyira nem is érdekeltek, egyszerűen csak örültem annak, hogy nem egyedül vagyok ezen az ismeretlen helyen. És igazából senki mással nem lettem volna itt szívesebben, mint Håkon.
–  Én is örülök, hogy látlak – mondtam végül, habár a helyzet nem volt ideális, de úgy tűnik, hogy nekünk ezek a találkozók máshogy nem működnek.

 

összeakadás



2001. június 17.
Ruby

Felfoghatatlan volt őt megint látni. Nem tudom miért, nem tudom miért volt rám akkora hatással… de a legutóbbi alkalom óta is – igen, ami februárban volt – megállás nélkül rá gondoltam. Ruby olyan lett, mint valami királynő, aki uralkodik az elmém felett. Még emlékeztem az illatára, emlékeztem mindenére. Így amikor megöleltem, hirtelen minden a helyére került. Biztos voltam benne, hogy ő nem érez így egy olyan vadember iránt, mint én. Nem zavart annyira, igazából nem hajtottam semmiféle kapcsolatot vagy érzelmet. Ő és én két külön világ voltunk, de azért még mindig bántam, hogy nem hívtam el legalább egy kávéra, csak úgy beszélgetni.
Ezekkel a gondolatokkal volt tele a fejem, mikor megéreztem a rántást. A forgástól megint hányingerem támadt, s gyűlöltem minden pillanatát. Azt azonban tudtam, hogy ez most nem hoppanálás, hanem egy zsupszkulcs. Igenis van közötte különbség, mégha ez másnak nem is tűnik fel. Jobban kedveltem a seprűt, attól nem éreztem úgy, hogy menten hánynom kell, ráadásul kicsit biztosabb is volt, így a Szeszély idején.
– Mi ez a hely?
Amikor meghallottam Ruby hangját megnyugodtam. Tenyeremmel fellöktem magamat, ekkor vettem észre a fekete a homokot, a sós illat megtöltötte az orromat. Majdnem biztos voltam benne, hol vagyunk, de nem nyitottam azonnal szóra a számat. Nem akartam elkiabálni, hátha véletlenül csak egy illúzió az egész… de nem az volt. Túl valósághű volt, ahogy a hullámok hangja elveszett a fekete homokban, ahogy a különös sziklák az ég felé törtek és ahogy a távolban nem látszott semmi, csak a végtelennek ható víz.
– Håkon? – Hallottam meg a hangját és ahogy rápillantottam, láttam, hogy vizes lett. Talán annyival távolabb érkezett tőlem, hogy éppen a tenger hullámai fogták fel az esését. – Mi ez a hely? Volt nálad egy zsupszkulcs? – Faggatott tovább, de még nem tudtam megszólalni. Egyszerre taglózott le az ő szépsége és akadtam ki azért, mert Halfejű Matt ilyen ügyesen csapdába csalt. Nyilván el akart távolítani Londonból… vagy meg akar ölni és ez a csapdájának a része volt.
– Igen… azt hiszem… – válaszoltam és ahogy leporoltam a ruhámról a fekete homokot benyúltam a zsebeimbe. Nem volt ott semmi szokatlan… legalábbis első tapintásra, de mikor kihúztam onnan a bicskámat, szembesültem vele, hogy nem az. Az enyém ugyanis egy szépen megmunkált falappal volt borítva, ami Odint ábrázolta, ezen azonban csak csicsás motívumok voltak, egy-két virággal. Egy selyemfiúhoz illett talán, de hozzám aztán cseppet sem.
– Ez Izland híres tengerpartja. Érdekes hely egy második találkozóra… – Tettem hozzá és egész egyszerűen a vízbe hajítottam a bicskát. Ezután pillantottam újra Rubyra. Csak az ő barna szemei tudtak mosolyt csalni az arcomra. Ez persze halovány, leginkább grimaszszerű volt, de nem számított, neki szólt és kész.
– Én is örülök, hogy látlak – mondta aztán. Ő nem illett ide, nagyjából egy palotában tudtam volna elképzelni, mert még mindig olyan volt, mint egy hercegnő. Elővettem hát a pálcámat és egy mozdulattal megszárítottam. Nem szerettem volna, ha itt fagy össze, még ha a testére tapadó ruha és a nedves tincsek olyan vonzóvá is tették. Úgysem nyúlhatok hozzá. Ő nekem tiltott gyümölcs.
– Vajon hányszor fogunk még véletlenül másik országba kerülnünk? – kérdeztem és felé nyújtottam a kezemet, hogy egy rövidke séta keretében megpróbáljunk civilizációt keresni. Erre persze nem sok esély volt, hiszen a főváros mellett csak aprócska, elszórt települések hevertek a szigeten, én pedig nem voltam otthon a térképészetben erre felé.
– Azt mondják, hogy a szigeten elszórtan van pár mágusoknak épült taverna, amit a muglik nem láthatnak. Kereshetnénk egyet… és most már nem leszek olyan béna, hogy hagylak eltűnni, ha végeztünk itt. Ezután meg kell velem innod egy kávét, mert aki túléli Halfejű Matt támadási kísérletét, az bizony megérdemli az ilyesmit.

Megint összeakadtunk

Håkon

I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone

outfit

Håkon azt mondta, hogy Izlandon vagyunk – egy újabb ország, amiről eddig csak hallottam, de sosem jártam még. A fekete homokos tengerpart valahogy baljós előjelnek tűnt, de nem mondtam semmit sem. Végül is a táj gyönyörű volt, de megint egy idegen országban kötöttünk ki és ez még csak nem is Norvégia. Håkon ott legalább ismerős volt, de itt vajon járt már korábban? Féltem, hogy teljesen magunkra vagyunk utalva és innen nehezebb lenne hazajutni, mint Norvégiából volt.
–  Vajon hányszor fogunk még véletlenül másik országba kerülnünk? –kérdezte Håkon, miközben felém nyújtotta a kezét. Megfogtam a kezét és lassan sétálva elindultunk valamerre, hátha a közelben van valamilyen civilizáció. Az sem baj, ha muglik, csak ne legyünk ennyire egyedül.
– Még úgysem jártam erre északon soha – válaszoltam mosolyogva, végül is próbáltam a pozitív oldalát nézni a dolognak. Északon lenni más volt, mint Angliában, de ezt csak az értheti meg, aki tényleg járt már ezeken a helyeken. Még ezek a teljesen kihalt területek is csak úgy sugározzák magukból a nyugalmat. Igazság szerint közel áll hozzám ez a szemléletmód, így könnyen el tudtam volna képzelni, hogy valahol itt töltsem az időmet.
Visszanéztem a tenger felé és most már nem is találtam annyira barátságtalannak, mint elsőnek. A fekete homok varázslatos volt, ilyet az ember tényleg nem lát Angliában.
–  Azt mondják, hogy a szigeten elszórtan van pár mágusoknak épült taverna, amit a muglik nem láthatnak. Kereshetnénk egyet… és most már nem leszek olyan béna, hogy hagylak eltűnni, ha végeztünk itt. Ezután meg kell velem innod egy kávét, mert aki túléli Halfejű Matt támadási kísérletét, az bizony megérdemli az ilyesmit. – folytatta Håkon és ez őszintén meglepett.
–  Azt hittem, hogy a mi történetünk véget ért Norvégia után –jegyeztem meg csendesen és lesütöttem a szememet. Nem vallottam volna be senkinek, de persze én is gondoltam Håkon-ra azok után is, hogy visszatértünk Londonba. Az a kis véletlen kiruccanás mindent megváltoztatott, kár is lett volna tagadni.
–  Ki az a Halfejű Matt? –kérdeztem végül, mikor felfogtam, hogy mit mondott a mondat végén. –  Håkon, bajban vagy? –kérdeztem talán egy kicsit túlságosan is aggódó hangon. Sejtettem, hogy akármit is dolgozik vagy csinál az nem éppen tiszta ügy. Láttam, ahogy ellopta Norvégiában az egyik varázsló pénzét, persze nem akarom elítélni. De aggódtam, hogy nem keverte-e magát valami olyan helyzetbe amiből majd nem tud kimászni.
És az a Halfejű… ha a zsupszkulcsot ő intézte el, akkor tudja, hogy Håkon itt van Izlandon és utána jöhet simán. Ahogy ezen gondolkodtam hirtelen elkezdett fújni a szél és furcsa füstös illatot éreztem a levegőbe. Aztán hirtelen a semmiből megjelent egy fogadó előttünk – A Vándorló Póni, vagy legalábbis a félig repedt cégéren ez állt és amint kicsapódott a fogadó ajtaja egy magas mosolygós férfi kezdett el hozzánk beszélni.
–  Egyetlen szót sem értünk abból, amit mondd –jegyeztem meg és közben még jobban belekaroltam Håkon-ba.
–  Oh, turisták… Üdv a Vándorló Póniban, a bajba jutott varázslók és boszorkányok menedékében! –mondta akcentusosan a férfi, majd szélesre tárta a fogadó kopottas zöld ajtaját és próbált betessékelni minket. –  A fogadó mindig mozgásban van, mint ahogy azt a neve is sejteti. Van szabad szobánk és mindig készül valami finomság a konyhában! –hadarta lelkesen a férfi. Akármilyen viccesen is hangzott a Vándorló Póni volt az egyetlen esélyünk jelenleg, így Håkon-ra néztem, hogy mit gondol, jó ötlet-e belépni ebbe a mozgó fogadóba.

összeakadás



2001. június 17.
Ruby

– Még úgysem jártam erre északon soha – felelte Ruby mosolyogva. Egy kicsit meglepett a pozitívsága. Talán mióta nem találkoztunk vele, egészen jól alakultak a dolgai. Vajon megszerezte a munkát, amiért legutóbb annyira sietett? Csak reménykedtem benne, hogy igen. Egyelőre nem akartam kifaggatni a dolgairól. Már az is örömöt okozott, hogy túlélte, túléltük ezt a becsapódást és kicsit gyönyörködhettem benne. Igazából egy picit jobban érdekelt a tájnál, pedig Izland tényleg mesésen szép volt.
–  Azt hittem, hogy a mi történetünk véget ért Norvégia után – mondta aztán és lesütötte a szemeit. Közelebb léptem megint, hogy kicsit megérintsem az arcát. Tudtam, hogyha nem akarja úgyis elüti a kezemet, én viszont nagyon is szerettem volna érezni a bőrét. Nem is értettem, hogyan volt erre képes, de a legutóbbi találkozásunkkor annyira beleültette magát a fejembe, hogy nem tudtam kiverni egy percre sem.
– Én is azt hittem… de nem bánom azt a részét, hogy nem így alakult – válaszoltam. Bár jobb lett volna, ha másképp futunk véletlenül össze s másképpen jövünk Izlandra, na nem mintha randinak nem lenne még túlzás. Hiszen ez csak a második találkozásunk volt, de ha ide vágyott volna magától is, simán elhoztam volna. Csupán egy jól kalibrált zsupszkulcs kellett volna hozzá. – De máskor, ha találkozunk, inkább mi döntsük el az úticélt, rendben? – kérdeztem és halványan elmosolyodtam.
Aztán megköszörültem a torkom és kicsit távolabb léptem tőle. Nem annyira, hogy ne érezhessen az illatát, amint belekeverdik a tenger sós levegőjébe. Csak nem akartam feleslegesen fogdosni, anélkül, hogy esetleg ő is szeretné azt.
– Ki az a Halfejű Matt? – kérdezte, miközben lassan elindultam vele a kis ösvényen kifelé a partról. Ha Halfejű keresne is, valószínűleg idejönne azonnal. Nyilván tisztában volt azzal, hogy a zsupszkulcs hova hoz majd… feltéve persze, ha valóban ő intézte. Ez pedig aligha volt lehetetlen, ő volt az egyetlen, aki még mindig gyűlölt annyira, hogy képes legyen ilyesmit megtenni. Minden üzlete miattam siklott ki, én pedig degeszere tömtem magam pénzzel az elmúlt hónapokban. Nyilván azt is tudta, hogy vettem magamnak egy új lakást, na meg egy olyan seprűt, amivel kellően gyorsan lehet utazni. – Håkon, bajban vagy?
Elmosolyodtam némileg keserűen. Ideje volt olyan dolgokról beszélni, amikor Ruby nem sokat tudott eddig. Mármint nem beszéltünk soha a munkámról, csak én tudtam meg róla annyit, hogy táncosnő.
– Hát igazából… – kezdtem bele, de akkor valami hang jött a távolból s mintha egyre közeledett volna. Majd a semmiből, egész egyszerűen egy épület rajzolódott ki. A kopott cégéren annyit láttam: Vándorló Póni. Azonnal tudtam mi ez. Izlandon számos ilyen vándorló fogadó volt, de mindegyik Vándorló Valami nevet viselte.
Nyúltam a kilincsét, miközben a másik karommal átöleltem védelmezően Ruby vállait, de az ajtó kicsapódott és egy nálam jóval termetesebb férfi lépett ki. Durva izlandi nyelven beszélt, amiből még is csupán egy-két szót tudtam elkapni.
–  Egyetlen szót sem értünk abból, amit mondd –jegyezte meg Ruby, én pedig még közelebb húztam magamhoz, mintha meg akarnám védeni. Nem volt rá szükség, a férfi hamarosan angolra váltott, így mindketten érthettük azt, amit beszélt. Behúztam a fogadóba Rubyt, ami a következő pillanatban – amint az ajtó becsapódott – azonnal mozgásba lendült. Ezt belül nem is lehetett érezni, csak ha kinéztünk az ablakon, mutatta mindig más arcát a táj.
– Egy kétszemélyes szobát kérünk, ki tudja, hogyan alakul még ez a nap, meg egy asztalt – válaszoltam és odadobtam neki egy galleont. A fogadós azonnal biccentett, majd mutatta a kandalló mellett várakozó két személyes asztalt. Azonnal leültünk, ő meg várta, hogy mit kérünk inni.
– Egyelőre egy meleg tea jól esne, itt északon még nyáron is hűvös van – mondtam a fogadósnak, aki csak vigyorogva bólintott. –Ruby, te mit kérsz, meghívlak.
Amint leadta rendelését és a férfi tovább állt, sóhajtottam egyet. Szóval ideje lesz beszélnünk, talán egy mozgó fogadón nem talál meg olyan könnyen Halfej. Az ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon.
– Szóval… azt hiszem én mindig bajban vagyok. – Vontam meg a vállam és alig mertem a szemébe nézni. – Azért nem említettem a munkámat legutóbb, mert nem éppen olyan, ami neked tetszene. Csempész vagyok, ez által tudtam Angliában letelepedni… és kérlek, ne adj fel az auroroknak. A főnökeim nem díjaznék, de nem akarok hazudni sem neked.  

Megint összeakadtunk

Håkon

I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone

outfit

A Vándorló Póni nem tűnt igazából barátságtalan helynek, sőt, a személyzet kifejezetten kedves volt. Mivel én nem voltam erre ismerős nem tudtam, hogy milyenek a szokások, de örültem, hogy legalább egy viszonylag csendes vándorló fogadó akadt ránk. Érdekes, hogy Angliában ilyesmi nincsen, de egyébként nekem tényleg tetszett. Lehet, hogy az is segített a megítélésben, hogy most nem voltam ideges, mint a legutóbbi összeakadásunk alatt.
Håkon és én úgy tűnik, hogy tényleg csak ilyen helyzetekben tudunk találkozni. Ha nincs ez a véletlen, akkor lehet, hogy nem is találkoztunk volna még egyszer. De nem bántam, tényleg nem, csak nem tudtam, hogy mennyi esély van arra, hogy ezek után nem veszítjük el egymást megint. Mármint… persze, azt mondta, hogy ezután nem fogja hagyni, hogy „eltűnjek”, de én jobban féltem attól, hogy ő fog eltűnni.
Kértünk meleg teát, mert hiába tombolt a nyár, itt északon azért ez elég más volt. Arról nem beszélve, hogy a tengerparton elég viharos volt a szél és hiába szárította meg Håkon a ruháimat meg a hajamat, még most is éreztem a jeges víz érintését a bőrömön. Megborzongtam, de a tea gondolata előre boldoggá tett.
Azonban itt volt az ideje egy kellemetlen beszélgetésnek is, vagy legalábbis lehet, hogy Håkon így élte meg. Én egyszerűen csak tudni szerettem volna, hogy mibe keveredett és hogy tudok-e segíteni valamiben.
–  Szóval… azt hiszem én mindig bajban vagyok. Azért nem említettem a munkámat legutóbb, mert nem éppen olyan, ami neked tetszene. Csempész vagyok, ez által tudtam Angliában letelepedni… és kérlek, ne adj fel az auroroknak. A főnökeim nem díjaznék, de nem akarok hazudni sem neked. –vallotta be Håkon végül, de alig mert a szemembe nézni. Komolyan ezt hinné, hogy képes lennék feladni az auroroknak? Talán nem is hinnének nekem, főleg nem azután, hogy a családom évekig milyen fejfájást okozott nekik azzal, hogy az öcsémet kerestettük.
– Nem foglak feladni az auroroknak –mondtam, hogy megnyugtassam. – Nem az érdekel, hogy mivel keresed a pénzedet, csak az, hogy mennyire nagy bajban vagy. Azért nem kis távolságot tettünk meg megint Angliától. Lehet, hogy az a Halfejű vagy kicsoda itt akart tőrbe csalni. –tettem hozzá, persze ez az én részemről csak találgatás volt. Nem tudtam, hogy a halas ember mennyire komolyan vehető és hogy tényleg meg akarja-e ölni Håkon-t vagy csak viccesnek találta, hogy egy zsupszkulcs elrepíti Izlandra.
– Valahogy sejtettem, hogy valami ilyesmi munkád lehet. Láttam Norvégiában, hogy kiraboltad azt az embert a kocsmában. De hidd el, nem zavar. – folytattam, bár nem tudtam eldönteni, hogy ez most megnyugtatja-e vagy sem. Lehet akármilyen a munkája, egyszerűen nem számít, mert én láttam, hogy milyen ember. Láttam a családja körében és nekem az az oldala az érdekes, nem pedig a csempész.– Csak azon gondolkodtam, hogy tudok-e esetleg valahogy segíteni? –kérdeztem aztán, habár tisztában voltam vele, hogy az én segítségem sokat nem ér. De ha már itt vagyunk egy vándorló fogadón és minden bizonnyal valami őrült  Håkon-t keresi itt Izlandon talán jó lenne, ha lenne valami tervünk, ha esetleg vele is összeakadunk mostanában.

összeakadás



2001. június 17.
Ruby

Mindketten dideregtünk. Idefent a nyár egészen más, mint Londonban, hiába az ottani esős idő. A vékony ruhák, amik rajtam voltak közel sem voltak alkalmasak arra, hogy távol tartsák a hűvös szellőt, vagy a fölöttünk gyülekező esőfelhők miatt kialakult hideget. Azok ugyanis vaskosan eltakarták a napfényt. Ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy a Vándorló Póni kellemes meleg kandallója most igazi megváltásként érkezzen. Alig vártam, hogy megkapjuk a teákat is és kortyoljak egy nagyot belőle. Ahogy sokan, akik Angliában élnek, úgy én is rászoktam a teázásra, de az itten északi, gyakran fenyőlevélből készült teákat az sem tudta elfeledtetni velem.
–  Nem foglak feladni az auroroknak – mondta Ruby a vallomásom után. Nem is számítottam volna ilyesmire, de elmosolyodtam, hogy máris nyugtatással kezdte. Őszintén szólva jobban tartottam attól, hogy felpattan és inkább megpróbál hazahoppanálni, így pedig nem láthattam volna többé. Talán hülyeség, de jelen pillanatban ez érdekelt a legjobban. – Nem az érdekel, hogy mivel keresed a pénzedet, csak az, hogy mennyire nagy bajban vagy. Azért nem kis távolságot tettünk meg megint Angliától. Lehet, hogy az a Halfejű vagy kicsoda itt akart tőrbe csalni.
Időközben megjöttek a teáink, így csak egy bólintással válaszoltam. Ő is úgy látta a helyzetet, ahogy én. Veszélyben voltunk, mert a Halfejű rendszerint valóban ilyen olcsó trükkökkel próbálja meg eltenni az ellenségeit láb alól. Magam elé húztam a bögrémet, hogy az ital gőze az arcomat érje és kicsit átmelegítsen.
– Valahogy sejtettem, hogy valami ilyesmi munkád lehet. Láttam Norvégiában, hogy kiraboltad azt az embert a kocsmában. De hidd el, nem zavar. – Megint azon kezdtem el agyalni, hogy vajon van-e még egy ilyen édes lány. – Csak azon gondolkodtam, hogy tudok-e esetleg valahogy segíteni? – Nem bírtam ki, megfogtam a kezét, hogy az asztal közepe felé húzva, közelebb tudja hajolni hozzá és finoman megpusziljam az ujjait. Próbáltam úgy tenni mindezt, hogy a szakállam ne dörzsölje meg túlzottan a finom fehér bőrét.
– Segíthetnél valahogy – mondtam aztán és nem engedtem el továbbra sem, így az ügyetlenebbik kezemmel emeltem meg a poharat, hogy egy nagyot kortyoljak belőle a hatásszünet érdekében. – Amint hazamentünk valószínűleg megint elválnak az útjaink és nem találnánk egymást. Mi lenne, ha jövőhéten kedden este meginnánk valahol egy kávét? – Tértem egyből a lényegre, mert engem ma ez jobban érdekelt a támadásnál is. Bár nem voltam benne biztos, hogy lesznek olyan okosak azok a melákok, hogy éppen a Vándorló Póniban keresnének meg minket, de azért felkészültem rá, hogy ezt ma nem úszom meg.
– Természetesen nem kell az én törzshelyemen, mert az a Zsebpiszok közben van. – Tettem hozzá a mihez tartás végett. Nem akartam a legrosszabb rosszfiú benyomását kelteni. Sosem voltak kegyetlen bűnözési hajlamaim, egyszerűen csak a könnyebb életért és a szórakozásért csináltam ezt. A Vakegérben ugyan jó volt az alkohol, ahogy a Mérgezett Almában is, de azért Ruby nem illet volna oda, ráadásul nem is leitatni szándékozom, nekem ő józanon a legérdekesebb.

Megint összeakadtunk

Håkon

I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone

outfit

Olyan szürreális volt, hogy éppen egy vándorló fogadón ülve hívott el Håkon randizni… vagyis kávézni, de gondolom randira gondolt? Valentin napon találkoztam vele életemben először, de egyáltalán nem tűnt romantikus alkatnak, persze én sem igazán vagyok az. Éreztem, hogy elvörösödök, azt azért nem állítottam volna, hogy rosszul esett, amit mondott, csak éppen volt egy kis bökkenő: méghozzá az, hogy itt voltunk Izlandon.
Ma reggel még nem is gondoltam, hogy valaha újra fogunk találkozni, most mégis itt vagyunk egy idegen országban… megint. Nem tudom miért, de nem éreztem úgy, hogy ez probléma lenne. Sőt, igazából nyugodt voltam, Håkon mellett máshogy éreztem magamat, mint korábban. Úgy értem nem ismerjük egymást annyira, de mégis olyan nyugodtságot adott a jelenléte, amit korábban sosem éreztem. Mindenkinek megvannak a maga problémái, de én mellette úgy éreztem, hogy nem kell mindig ezekre gondolnom: anyám szomorú arcára, az öcsém eltűnésére és apám megszállott keresési akciójára. Nem, ezek nem számítottak, mert most lehettem csak simán Ruby és nem kellett ezeken gondolkodnom. Håkon ezt talán nem is sejtette, de hálás voltam neki, hogy ennyire jó hatással van rám ilyen rövid ismertség után is.
– Természetesen nem kell az én törzshelyemen, mert az a Zsebpiszok közben van. – mondta gyorsan Håkon, de egyelőre elképzelhetetlennek tűnt, hogy valami rózsaszín kávézóba üljek be vele. Mármint vannak nem rózsaszín kávézók is, de ha egy másik Halfejű is meg akarja támadni, akkor hol lennénk mégis biztonságban?
– Szívesen kávézom veled, de szerinted tényleg hazajutunk még kedd este előtt? – kérdeztem, ugyanis jelen pillanatban nem tűnt biztosnak még a hazajutásunk sem. Persze, nem is beszéltünk eddig róla és egyikünk sem siettette a dolgot, de a randink előtt azért tényleg haza is kellene jutnunk.
– Tetszik ez a vándorló fogadó, Izland is gyönyörű, de szerinted meddig tudunk itt bújkálni? –kérdeztem komolyabban. Nekem nem kellett ugyan bujkálnom, de ha úgy nézzük mégiscsak Håkon útitársa voltam most már és őszintén nem lett volna rossz megúszni ezt az egészet. De mi van ha Håkon miatt egyszer bejárom egész északot anélkül, hogy szándékosan akartam volna?
– Nem akarok hazamenni, jól érzem veled magamat, csak… tudod, a Halas ember… – mondtam halkan, végül is elvileg itt értettek angolul és talán tudták, hogy ki ez az ember, aki Håkon nyomában van. Mindezek ellenére még mindig ez a fogadó tűnt a legbiztonságosabbnak, habár nem tudtam, hogy mégis merre megy. Izland egy sziget, talán az egészet körbe vándorolja többször is egy nap, de mivel még sosem jártam itt ezzel sem voltam tisztában.

összeakadás



2001. június 17.
Ruby

Hihetetlen volt megint Ruby társaságában lenni. Olyan volt az egész, mint egy álom, amit nem tudtam egész egyszerűen megemészteni. Nem érdekelt a Vándorló Póni, az ablakon kinézve állandóan változó táj, de még Halfejű Matt sem érdekelt, ha véletlenül éppen ide tévedne be akkor majd megvédem magunkat… egyelőre jobban foglalkoztatott, hogy valami olyasmi történik velem, amire nem igazán számítottam.  Évek óta nem éreztem így senki iránt, nem költözött be egyetlen nő sem ilyen módon minden gondolatom közé.
– Szívesen kávézom veled, de szerinted tényleg hazajutunk még kedd este előtt? – kérdezte Ruby. Én nem voltam ilyen bizalmatlan a helyzetünkkel kapcsolatban, így csak egy kicsit elhúztam a számat és halkan horkantottam egyet. Megérintettem a kezét az asztalon, hogy finoman cirógassak végig az ujjain.
– Nyugi, ha egy kicsit pihentünk, megpróbálok haza hoppanálni. Bár nincs engedélyünk, de még mindig egyszerűbb, mint zsupszkulcsot keresni – magyaráztam. Nem ez lett volna az első, hogy a megfelelő okmányok nélkül hoppanálok át országhatárokat. De a minisztérium sem figyel mindenre oda, az utasomat meg aztán végképp nem tudják visszaellenőrizni, így aztán logikusabb volt, hogy én hajtsam végre a dolgot. Bár mindenhol azt terjesztették, hogy a minisztérium erős és mindent lát, én magam erről nem voltam meggyőződve. Ráadásul számtalan alkalommal be is bizonyosodott, hogy nincs így. Ha lehetetlen lenne áthágni a szabályokat, már rég a nyakamon lennének.
– Tetszik ez a vándorló fogadó, Izland is gyönyörű, de szerinted meddig tudunk itt bújkálni?
Ez mondjuk egy elég logikus felvetés volt. Mondjuk Mattről és az embereiről nem tudtam elképzelni, hogy olyan kétségbeesettnek látszatának, mint mi és esetleg mondjuk megálljon nekik a fogadó… de biztosra vettem, hogy erre is megvan a megfelelő módszerük. Bár a Halfejű nem volt éppen észlény, ám ha valakit el akart tenni lábalól, akkor arra megtalálta a megfelelő módszert. Ebben nem kételkedtem egy percig sem.
– Pontosan addig, míg ránk nem bukkannak – nevettem el magam és közben megérkeztek a teáink is. – Ne félj Ruby, nem ez lesz az első összecsapásom a Halfejűvel. Addig pedig élvezzük ki ezt a kellemes fogadót. Jó meleg van. – Tettem hozzá, nem mintha azt akartam volna érzékeltetni, hogy ennyire balhés vagyok. Valójában az illegalitása ellenére egész nyugis volt a munkám, nagyrészt csak pakoltam, szállítottam meg leveleket hordtam, amikért egészen szép kis pénzek ütötték a markomat. Csak hát, ahogy mondani szokták, ha az ember sikeres, az szemet szúr a nem megfelelő alakoknak. Ez pedig az én esetemben hatványozottan így volt.
– Nem akarok hazamenni, jól érzem veled magamat, csak… tudod, a Halas ember…
Bólintottam és az ajkaimhoz emeltem a bögrémet, hogy igyak egy kortyot a kellemes fenyőteából. Még mindig ez volt a legjobb, csak éppen az a különleges íz hiányzott, ami odahaza megvolt az ilyen italokban. Ruby érezhette az eltérést? Csak egyszer járt északon, hónapokkal ezelőtt, így erre nem sok esély volt.
– Ne félj tényleg a halas miatt – válaszoltam és szinte sorszerűen, éppen akkor állt meg a fogadó és nyitotta ki kapuit. Nem volt ott Halfejű Matt, de három nagyobb darab varázsló keveredett be közénk. Láttam, ahogy megvillan a szemük. Az egyik Rubyra emelte a pálcáját, de azonnal elé léptem, így a csonttörő varázslat éppen a bordáimnál talált be, nagy reccsenés kíséretében. Azonnal előrántottam a pálcámat és egy Protegoval próbáltam védeni magunkat, míg kitalálok valamit. Egy varázslatot meg is állított a pajzs, de addigra már kitört körülöttünk a pánik. Több utazó felpattant, egy nő sikított, de végül egy kisebb tömeg támadt Matt embereire. Ez elég volt, hogy megragadjam Rubyt és a mosdóba rángassam. Magunkra zártam varázslattal az ajtót és elkezdtem feltépni az ablakot, remélve, hogy felfordulás erejéig nem indul tovább a Póni.
– Ki kell másznunk! – mondtam és már emeltem is fel a lányt, hogy kisegítsem onnan.

Megint összeakadtunk

Håkon

I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone

outfit

Ahogy sejtettem nem sokáig tartott ez az idilli nyugalom. Örültem volna, ha még nyugodtan tudunk beszélni, teázni és aztán csak simán hazamenni, de ez a Halas kitartó volt. Úgy értem, hogy Håkon-nal kapcsolatban volt kitartó és ránk találtak a Vándorló Póniban. Sajnáltam, hogy így alakult, itt mindenki kedves volt velünk mi pedig rájuk hoztuk a bajt.
Håkon elrángatott a három varázsló és a megkezdődött párbaj közeléből, de én úgy éreztem, hogy hiába menekülünk most meg, ezek továbbra is a nyomunkban lesznek. Az a Halfejű tényleg nagyon mérges lehet…
– Ki kell másznunk! –mondta Håkon, csak akkor eszméltem fel, hogy már ki is nyitotta az ablakoz a mosdóban.
– Igen… –értettem egyet, miközben már felemelt, hogy kisegítsen a most éppen nem vándor fogadóból. A csörömpölés és üvöltözés még hosszú percekig kísért minket ahogy futottunk. Erősen szorítottam Håkon kezét, hogy ne szakadjunk el egymástól. A fogadó éppen egy kis tisztás közelében állt meg, előttünk magas fenyőfák sorakoztak erdőt alkotva. Ugyan nem beszéltük meg, de szerintem mindketten tudtuk, hogy egyelőre az egyetlen esélyünk, hogy ott elbújjunk. Nem tudom, hogy hoppanálni mikor lesz lehetőségünk, de mégiscsak országhatárokon átívelő ugrásról lenne szó, azt a Minisztérium figyeli… és pont az lenne a lényeg, hogy Håkon-ról ne szerezzen tudomást a Minisztérium.
Nem tudom meddig futottunk, de a fogadó és minden más lassan eltűnt mögöttünk, az erdő csendesnek tűnt, miközben fokozatosan sétára váltottunk. A természet apró zajai ott voltak, de minden más nyugodt volt körülöttünk. Az egyenetlen lélegzetvételünk törte csak meg a csendet, miközben én még mindig Håkon kezét fogtam, de legalább már nem szorítottam el a vérkeringését.
– Håkon, szerintem nekem kellene hoppanálnom vissza Londonba –mondtam, miközben még mindig nem álltunk meg, de gyorsan folytattam is, hogy ne tudjon a szavamba vágni. – Egyértelmű, hogy nem maradhatunk itt sokáig, ha ez a Halas folyton a nyomodban van. Arra talán nem számít, hogy gyorsabban visszatérsz majd Londonba, mint ő tervezte. Viszont a Minisztérium figyeli a hoppanálókat és én kevésbé vagyok veszélybe, mint te. Ha én hoppanálok és te gyorsan eltűnsz a közelből, akkor mondhatom azt, hogy a Halas barátod küldött Izlandra egy zsupszkulccsal… ami nyilván illegális, tehát el is kaphatnák az aurorok. Neked csak meg kell húznod magadat valahol addig amíg ez az ügy elrendeződik. –tettem hozzá.
Nem tudtam, hogy okos ötlet-e ez amit kitaláltam, de ez tűnt a legkevésbé fájónak. Izland gyönyörű és ha nem ilyen körülmények között kerültünk volna ide, akkor lehet, hogy szívesebben sétálgattam volna a közelben. De most ezek a körülmények voltak és a legjobb megoldásnak az tűnt, ha minél gyorsabban eltűnünk innen. A fogadóban meg is halhattunk volna, Håkon nem tudja, hogy én nem kifejezetten vagyok jó párbajban, meg úgy egyáltalán a varázslatokban, de nem is kell megtudnia – egyelőre. Ha még egyszer ránk támadnak akkor lényegében rá vagyunk utalva, persze nyilván én is meg tudnám védeni magunkat, de ennek kevés esélyét látom. Csak azt reméltem, hogy nem tartja túl nagy butaságnak a tervemet és engedi, hogy segítsek neki.

 

összeakadás



2001. június 17.
Ruby

Minden gondolatomat az töltötte meg, hogy csak mentsem meg Rubyt, hogy ne essen baja. Ezért megfogtam a kezét, hogy kisegítsem az ablakon és én is utána másszak. Erősen szorongattam az ujjait, hogy húzzam magam után végig a hűvös, nyári Izland ismeretlen lejtőin. Ez csupán akkor változott meg, mikor a kis fenyőerdőt megpillantottuk magunk előtt.
– Ez jó lesz… – súgtam oda. Közel s távol ez volt az egyetlen búvóhely. Izlandon nem sok erdőt láttam még, ellenben magaslatokat és hatalmas pusztaságokat igen. Ki kellett használnunk, hogy ezeket a fákat éppen elénk sodorta a sors. Óvatosan húztam be közéjük Rubyt, úgy hogy átkaroltam a vállát is. Csak biztonság éreztet akartam adni neki, s érezni szerettem volna a finom illatát. Ez megnyugtatott, reményt adott, hogy meg tudunk lógni harc nélkül s ha szerencsénk volt, úgy csetepaté közepett a fogadó is szép lassan tovább állt. Lábunk szép lassan séta tempóra állt, mintha ösztönösen is, de megéreztük volna az erdő csendjét és nyugalmát. Tökéletes volt ez a hely. Tökéletesen békés, az egyetlen hangot a saját lüktető szívverésem jelentette, s a lépéseink zaja.
– Håkon, szerintem nekem kellene hoppanálnom vissza Londonba.
Nyeltem egyet. Aggódtam, hogy őt keverem bajba. Ha rám szállnak az aurorok az nem gond, kimagyarázom magam, megúszom némi pénzbüntetéssel, amit a főnök úgyis elintéz. Ő sokkal nagyobb kárt szenvedne el ettől az egésztől.
– Egyértelmű, hogy nem maradhatunk itt sokáig, ha ez a Halas folyton a nyomodban van. Arra talán nem számít, hogy gyorsabban visszatérsz majd Londonba, mint ő tervezte. Viszont a Minisztérium figyeli a hoppanálókat és én kevésbé vagyok veszélybe, mint te. Ha én hoppanálok és te gyorsan eltűnsz a közelből, akkor mondhatom azt, hogy a Halas barátod küldött Izlandra egy zsupszkulccsal… ami nyilván illegális, tehát el is kaphatnák az aurorok. Neked csak meg kell húznod magadat valahol addig amíg ez az ügy elrendeződik. – Magyarázta Ruby… hirtelen olyan bátornak tűnt. Ez pedig csak még szebbé tette.
– Tetszik a terv… de egyáltalán nem biztos, hogy működik. Nem akarom, hogy bajba keverd magad miattam – suttogtam és végig simítottam az ajkain, ahogy megálltam vele szembe. Finom csókot adtam neki, de ez is inkább csak a magam megnyugtatására szólt. – Kérlek, bízd ezt rám! A főnököm ismer pár embert, akik szót tudnak érteni a minisztériummal, így nem hiszem, hogy bajba kerülnék… – Érintettem a homlokom az övének, úgy leheletem felé a szavakat. Nem tudom miért, de most hirtelen, hogy megint menekülnünk kellett, gyengéd akartam vele lenni. Az az érzésem támadt, hogy majd megint elkeveredünk egymástól és akkor hiába minden, amit megbeszéltünk. A mostot kellett élni s nem a majdot, mert az talán sosem jön majd el.
– De ha még is az Azkabanba vinnének egy félre hoppanálás miatt… – nevettem le magam. – akkor te hozod a bablevest minden héten, oké? – Cirógattam meg a haját, majd elhúzódtam egy picit, hogy megfogjam megint egy kezét és tovább induljunk a fák között. Jobb volt minél távolabb kerülni a kiindulás ponttól, ha hoppanálásra kerül a sor, semmiképpen nem vehetik észre.
– Jó esetben egyébként ki sem szúrnak az aurorok. Szerintem most mindent ráfognak a Szeszélyre, ami számunkra jól jöhet. – Folytattam aztán, hogy meggyőzzem nem lesz baj.

Megint összeakadtunk

Håkon

I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone

outfit

Szerintem Håkon nem bízott abban, hogy meg tudnám oldani  a helyzetet, ha visszahoppanálnánk Londonba. Érthető, általában ez volt mindenkinek a reakciója, hogyha én akartam kézbe venni a dolgokat. Nem is tudom, hogy miért próbálkoztam, csak valami jót akartam végre tenni, Håkon-ért, hiszen a legutóbbi miatt én is sokat köszönhetek neki. De nem számít, volt egy olyan érzésem, hogy sok időt már nem fogunk itt tölteni Izlandon.
Megcsókolt – ez valószínűleg szép emlék lesz innen, hiszen mást nem is vihetek magammal Izlandról.
– Kérlek, bízd ezt rám! A főnököm ismer pár embert, akik szót tudnak érteni a minisztériummal, így nem hiszem, hogy bajba kerülnék… – mondta és a homlokát az enyémhez érintette. Olyan bensőséges volt ez az egész, pedig a körülmények nem voltak éppen ideálisak. – De ha még is az Azkabanba vinnének egy félre hoppanálás miatt… akkor te hozod a bablevest minden héten, oké? – tette hozzá nevetve.
– Rendben –egyeztem bele és visszamosolyogtam. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy majd az Azkabanba fogok mászkálni Håkon miatt, de ennyire még nem volt értelme előre gondolkodni. Még utoljára megnéztem magamnak az erdőt és mindent, amit innen látni lehetett, nem akartam elfelejteni ezt a helyet, mert őszintén kételkedtem benne, hogy valaha még vissza fogok ide térni.
– Jó esetben egyébként ki sem szúrnak az aurorok. Szerintem most mindent ráfognak a Szeszélyre, ami számunkra jól jöhet. – magyarázott tovább Håkon és ezzel egyet kellett értenem.
– Igen, iagzad lehet –bólintottam és megfogtam a kezét, majd finoman megszorítottam. Én tényleg szerettem volna, hogy ne csak egy szerencsétlent lásson bennem, akit meg kell menteni, igazából most itt sem kellene lennem. Ez az egész csak a véletlen műve volt, de attól féltem, hogy Håkon meg van róla győződve, hogy én nem tudnám megvédeni magamat itt. – Akkor, talán menjünk haza… úgy értem, ez lenne a legjobb megoldás, nem? –kérdeztem. Nem engem üldöztek, de mégis belefáradtam, csak ezt nem akartam Håkon-nak mondani, hiszen kettőnk közül ő volt bajban.
Apa már biztosan aggódik, hogy hol vagyok, elvégre éppen hozzá tartottam. Ha elmondom neki, hogy tettem egy kisebb kitérőt Izlandra akkor talán majd azt gondolja, hogy teljesen megőrültem. Azt sem igazán hitte el, hogy Norvégiában jártam, persze Håkon-ról akkor sem tettem említést és most sem fogok. Apa élete amúgy is csak akörül forog, hogy megtalálja az öcsémet, de félek, hogy azzal nincs tisztában, hogyha Reeve elő is kerül, Rupertet akkor sem fogja tudni helyettesíteni.

összeakadás



2001. június 17.
Ruby

Fáradt voltam, elgyötört a zsupszkulcs okozta kavargás miatt, ami újra és újra jelezte, hogy még jelen van a gyomromban. Nem akartam Rubyt tovább kínozni… ez az egész megint bebizonyította, hogy milyen más világban élünk. Ő gyönyörű volt, törékeny és olyan normális, én meg csempészeknek dolgoztam, állandóan benne a bajban. Hiába teremtettem meg egy viszonylag jó életet mostanra Londonba, ebbe nem akartam őt még jobban belerángatni. Az illata még is annyira csábított, úgy szorítottam volna magamhoz, hogy ne tudjon elhúzódni. Ezt viszont nem tehettem meg, már elég rossz életet hagytam magam mögött.
– Igen, iagzad lehet – mondta Ruby, mikor felvázoltam neki a nagy tervemet. – Akkor, talán menjünk haza… úgy értem, ez lenne a legjobb megoldás, nem? – Finoman húztam magamhoz közelebb és ölelve őt, szinte azonnal hoppanáltam. Nem volt miről beszélni, nem akartam tovább húzni az időt, biztosan aggódnak már érte odahaza. A hideg északi levegőt gyorsan felváltotta a langyos, kissé párás londoni nyár. Meghallhattuk az utca zaját, ahogy a Mágus téren értünk földet.
A célzás majdnem tökéletes volt… én ugyanis az Abszol útra lőttem volna be magunkat. A Szeszély mostanra olyan erősen volt jelen, hogy az ember nem lehetett benne biztos, hogy a varázslatai úgy sikerülnek, ahogyan akarja. Óvatosan léptem el Rubytól és mivel egyetlen auror sem rohant felénk kivont pálcával, megfogtam a kezét és finom puszit nyomtam rá.
– Üdv itthon, hercegnő – mosolyodtam el, ahogy a csillogó barna szempárba pillantottam. Nem akartam még elengedni, így a kezét fogva kezdtem el valamerre vezetni. – Elkísérlek egy darabon, nehogy baj történjen… – Tettem hozzá.
Őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy még látjuk egymást. Jó lenne az a kávé, jó lenne kettesben, jó lenne kicsit megismerni őt… de nem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekszem. Nem akartam egy ilyen veszélyes életbe belerángatni. Túl jó volt ő ehhez a világhoz, amiben a mindennapjaimat éltem. Még bánthatnák is miattam. Már így is meglátta Matt… csak remélhetem, hogy nem keresi meg.
– Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe – folytattam a beszédet, közben ujjaim az ő ujjait cirógatták… a tekintetem viszont inkább a macskaköves úton tartottam. Nem akartam most érzelgősködni. Az ő döntése, hogy ezek után mit akar. – Tényleg jó lenne egyszer normális körülmények között is beszélgetni. Nagyon kiábrándító és kevésbé hősies vagyok ám. – Nevettem fel, de próbáltam éreztetni vele, hogy ez már nem erőszak.
Elkísértem addig, ameddig csak akarta, hogy aztán egy nagy öleléssel és egy finom puszival az arcán útjára engedjem. El sem akartam engedni, tudva, hogy talán ez a néhány pillanat az, ami elválaszt attól, hogy soha többé ne lássam. Próbáltam magamba szívni az illatát, érezni a szívverését… majd útnak engedtem és még hosszan néztem, ahogy lassan eltűnik az alakja.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!