+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Birtok
| | | |-+  Kastélypark
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kastélypark  (Megtekintve 875 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 06. 01. - 20:30:14 »
0




Hatalmas, füves terület, szinte mindig tömve van diákokkal. A jó időben sokan kiülnek ide tanulni vagy csak beszélgetni egy kisebb társasággal, télen pedig hógolyózni járnak ki a legtöbben.
Naplózva

Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 12. 21. - 20:22:08 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Hószarvasok nyomában ღ

Ave
(2001. december 16.)
ღ the shire ღ


Mikulás sapkás ételtasakkal a kezemben lépkedem kifelé a Roxfortból, hogy egy kis friss levegőt szívhassak. Közeledett a téli szünet rpohamosan, és én egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Mert hát nem csak Rose néni volt már meg nekem, hanem egy komplett családom is lett, amit nem tudtam úgy nagyjából hova tenni. Mármint csak nem csengethetek be hozzájuk valamelyik nap, hogy helló? Mert hát. Ah miért is ilyen bonyolult minden? Nem lehetne minden csak simán egyszerű? Elmélyülten rágcsálom közben a fahéjas csillag alakú kekszet, amit a manóktól szereztem a Konyhában, ami mostanra rituálisan a törzshelyemmé vált. És annyira hiányozni fognak, ahogy a fülükkel libegnek és tötyögnek összevissza. Komolyan vissza fogok jönni a Konyhába. Avery Apukája is elvileg be tud lógni, akkor csak nem lehet olyan nehéz, nem?
Közben persze még ott van az a furcsa levél is, amit a... NAGYANYÁM ÍRT!!! Oké, hogy eddig se anyám se apám nem volt rednesen de most lett egy nagyanyám is.... A zsebemben lapult a levél, amit mindneképpen meg akarok mutatni Averynek, feltéve ha végre megtalálom, mert már megint eltévedtem. Ez nem is a kifelé vezető folyosó, hanem a befelé vezető irány. Jesszusom, mikor fordultam én meg? Oké, tehát akkor most hátra arc és nyomás kifelé... Mármint ugye kifelé megyek és nem valami random pincébe, ahol egy szellemkislány fejbe kólint konyhaeszközökkel, ugye?
Szóval kifelé menet elég sokmindenen morfondírozom, miközben odaintegetek Noah felé is, aki éppen az egyik Griffendéles srác fenekét nézegeti. Óhh ő Seb! Neki is integetek, majd végre ki is érek a szabadba. Egy pici időre megállaok, és igyekszem a zavaró aurorok sötét pöttyeit kiszorítani a táj fehér szépségéből. A hó szálingózik, a talpam alatt pedig ropog, ahogy belesüpped a csizmám. Kellemesen hideg van én meg elvigyorodom, mert hóóóóó vaaaan. És végre feldob egy kicsit. Eszembe jut, amikor Teddyvel jöttem ki pár napja, és összebújva forrócsokiztunk. Ki kellett élvezni a nyugis téli napokat a vizsgák előtt, és annyira jól esett, ahogy megnyugtatott, mert zaklatott voltam amiatt a fura álom miatt, amiben szerencsére ő nem szerepelt.
Megpillantom Averyt, én pedig vigyorra húzom a számat, és rohanvást a nyakába zúdolok.
- Aveeee! Hiányoztál! - mondom, majd megkínálom a fahéjas kekszemmel - Hogy vagy? A manók csinálták, fahéjas, kérsz belőle? Olyan jó hogy végre tudunk egy kicsit ketten beszélgetni... rengeteg mondandóm van! - magyarázom izgatottan. - Építünk hóembert? Vaagy hószarvast!
Rendesen felpörgök az ötlettől, mert mennyire ciku lenne. Hóból megépíthetnénk Rudolfotz és a többi szarvast is!
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 12. 23. - 19:43:41 »
+1

SOPHIE

2001. december 16.
o u t f i t


Még mindig imádtam a telet. Már nem csak a karácsony miatt... mindent szerettem benne. A havat, a hideget - még akkor is, ha általában kishíján megfagytam miatta -, és a bekuckózást egy forró teával vagy csokival. Ilyenkor a sütik illata is egészen másképpen hatott, mint például nyáron... Szóval igen. Nem nagyon találtam olyan okot, ami miatt ne szerettem volna a telet, pláne itt a Roxfortban és Roxmortsban, ahol eddig egész decemberben hullott a hó.
Oké, talán a hideg... néha tényleg kemény volt, de most épp csak kellemes borzongtam át a vastag kabátom alatt, a sötétzöld sálamat pedig meg is igazgattam, hogy nehogy még összeszedjek valami torokfájást az ünnepekre. Úgy lestem körbe újra, hátha kiszúrom Sophie vörös alakját valahol. Egy fa alatt álldogáltam, ami szerencsére teljesen csupasz volt, az ágai pedig mindenfelé álltak, így legalább nem volt meg a veszélye, hogy egyszercsak rámzuhan egy adag hó. Pedig még pont az kellett volna...
Izgatott voltam a karácsony miatt. Biztos voltam benne, hogy ez az idei év sokkal, de sokkal jobb lesz, mint a tavalyi... vagy az azelőtti. Vagy igazából akármelyik karácsonyom. Bár a csalódások ellenére is odaadóan rajongtam az ünnepért, azért mostmár kellett volna egy... egy kis jó élmény. A maga nemében a tavalyi is kellemes volt, de azt persze beárnyékolta az Elliot és Nat közt folyó... valami... és az azt körbeszövő szomorúság, amit mindenki érzett. Idén azt se tudtam, átmegyek-e Nathoz... Noah és a többi apróság kedvéért talán, de Nattal egyre kevésbé tartottam a kapcsolatot. Talán jobb volt ez így mindenkinek.
- Aveeee! Hiányoztál! - toppant be egyszercsak Sophie a képbe, szokásoshoz híven túlpörögve és izgatottan, hogy elmosolyodtam.
- Te is nekeeem... ó, köszi! - vettem a kekszből, ahogy felém tolta, aztán meg is öleltem gyorsan. 
- Hogy vagy? A manók csinálták, fahéjas, kérsz belőle? Olyan jó hogy végre tudunk egy kicsit ketten beszélgetni... rengeteg mondandóm van! - Halkan felnevettem arra a fékezhetetlen izgatottságra, ami kitört belőle. - Építünk hóembert? Vaagy hószarvast!
Felcsillant a szemem, ahogy még mindig a kekszen nyammogtam, ami nem meglepő, hogy tökéletesen finom volt. Nemsokára vége a Roxfortnak... hát a kaják egészen biztosan nagyon hiányozni fognak. Erre megint kicsit összeszorult a szívem, de gyorsan el is kergettem ezeket a gondolatokat.
- Óóó, hószarvast! Mindenképp - bólogattam, aztán zsebredugtam a kezemet, hogy egy kicsit megmelengessem, mielőtt odébb léptünk volna a fa alól. Még mindig havazott, éreztem, ahogy megülnek a hajamban a pelyhek, így nem okozott gondot a nagy adag hóból formázni valamit. - Mivel kezdjük? A testével?
Kissé gondterhelten pillantottam végig a havon. Hát én nem voltam valami szobrász... Ebben Sophie-nek mindenképpen nagyobb tapasztalata lehetett. Végül aztán csak lehajoltam, hogy elkezdjek valamiféle nagy gombócot gyúrni a fehérségből. Jóóó nagyot... mert a hószarvasunknak mindenképpen daginak kell lennie.
- Na mesélj! Nekem csak rózsaszín ködben ázó, tocsogós sztorijaim vannak Jasperről, szóval hallanom kell valami igazi izgalmat - nevettem fel halkan felé pillantva, miközben kitartóan próbáltam egyre nagyobbra göngyölni szarvasunk pocakját.

Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 12. 26. - 11:54:57 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Hószarvasok nyomában ღ

Ave
(2001. december 16.)
ღ the shire ღ


Bár Averyt napközben is látom, valahogy mindig elsodródunk egymástól, igzaából néha lekiismeret furdalásom is van, hogy ha néhány órán, amin ő is meg teddy is ott van, inkább Teddy mellé ülök le. Mindig aggódom, hogy megharagszik rám emaitt, de csak nem. Végül is én se akartam volna hogy mellettem üljön ha ott van vele Casper. De azért persze túlaggódni megint tudok mindent. Igazából kicist hiányzott már az a nagyon lanyos barátnős beszélgetés, mert órák után ezerféle tennivalónk volt. Én inkább elmentem, hogy pálca terveket készítsek az egyetemi jelentkezéshez, és azért nem vagyok olyan típusú ember, akit a Múzsa minden második percben megcsókol, vagy fejbevág az ihlettel.
Szóval igen, hiányzott, és már azon is aggódtam, hogy fogunk mi találkozni az egyetemen, ha két félén leszünk. Oké, hogy egy campusz, vagy minek hívják, de már a gondolata is kétségbeejtett, hogy eltávolodunk egymástól. Főleg, hogy van egy csomó alsóbb éves barátom is, akikkel maximum levelezni tudok, én meg nagyon szeretek a barátaimmal lenni. De hé, Sophie, inkább élvezd ki a Roxis pillanatokat, de azon görcsölj, hogy mi lesz.
- Te is nekeeem... ó, köszi! - lelkesen vigyorogva tartom felé a kekszet, miután kiszorítom a barátnőmből a levegőt, és én is rágcsálni kezdek egyet.
letérdepelek Avery mellé a hóba, miközben közént teszem az édességet, mert hát a hószarvas építés közben meg lehet éhezni, nem? Elgondolkodva hümmögök, hogy mivel kezdjük, de aztán bólogatni kezdek.
- Igen, a testével. Lehetne fekvő hószarvas, azok olyan aranyosak, nem? És akkor a lábait is egyszerűbb megcsinálni - magyarázom, és Averynek segítve gyúrni kezdem a hóból a szarvas duci testét. - Úúú legyenek majd kicsi szarvasok is? Pici duci szarvasoook - lekesedem fel, ahogy lapogatni meg simongatni kezdem a hótestet. - A végén egy egész szoborparkot csinálunk szarvasokból. - vigyorgok Ave felé.
- Na mesélj! Nekem csak rózsaszín ködben ázó, tocsogós sztorijaim vannak Jasperről, szóval hallanom kell valami igazi izgalmat - sokat sejtően bazsalygok Avery felé.
- Óhh hát a rózsaszín köd nagyon jó dolog. - bólogatok álmodozóan. - Képzeld, Teddy össze szeretne velem költözni az egyetem alatt, szóval most dolgozunk Roxmortsban, hogy legyen rá pénzünk - magyarázom. - Veletek mi a helyzet, össze szeretnétek költözni? - kérdezem lelkesen. Olyan béna amerikai romantikus filmekbe illő lenne, hogy ha ugyan oda költöznénk és szomszédok lennénk. Azt hiszem Teddy nem nagyon kedveli Caspert, folyton veszekednének. De amúgy egész vicces lenne. - Elég duci így? - kérdezem, miközben megszemlélem a szarvastestet, és a lábaival kezdek bíbelődni.
Amikor egy kicsit szünetet tartok, hogy megdörzsölva a kesztyűs kezemet felmelegedjek, megköszörülöm a torkomat, és Ave felé fordulok.
- Nos kaptam egy levelet Rose nénitől - nyúlok a zsemebmbe és előhalászom azt is meg, azt a nagyon drága levélpapírt5 is, amibe a NAGYANYÁM, te jó ég írt olyan drága levélpapírra, ami mintha aranyozott lenne? Igazából annyira megdöbbentem a sorokat olvasva, hogy nem igazán ez az első amin gondolkodom. - Tudod, mellette éltünk anyával... csak aztán ő vett magához, amikor beteg lett. SZóval az a ház ott van a szomszédba, néha átmegy, meg ilyenek... ésmosttaláltegyleveletamitanagyimírt - hadarom el a végén talán még egy szuszra is, levegő nélkül, amit biztos vagyok benne, hogy nem nagyon ért Avery sem. Mély levegőt veszek, és újrakezdem. - Szóóóval, talált egy levelet a régi postaládánkban. Ezt - nyomom a kezébe a levelet.


Igazán adhatnál valami életjelet magadról, lányom.
De úgy tűnik nekem kellett megkeresnelek téged. A családod elől nem menekülhetsz örökké.

Jelezz vissza, vagy én megyek oda!

Lady Emma Violette Saints-Roven


Oké, hogy az ember így nagyjából 17 év után megtalálja az elveszett apját, de hogy hirtelen egy elveszett nagyi is felbukkan, akinek a neve előtt ott díszeleg a lady. Hát nem tudom, még most sem hiszem el, ahogy a papírt bámulom, a cikornyás betűivel. És főleg, hogy láthatóan elég sok mindent nem tudok anyámról. Ez pedig mélységesen elszomorít.
- Hát, őszintén nem igazán tudom mit csináljak. Anyáról úgy tűnik még nem tudja mi történt... Lehet majd mint a Neveletlen hercegnőben egyszer csak felbukkan a nagyanyám? - meresztek nagy szemeket Averyre.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 12. 30. - 00:51:15 »
+1

SOPHIE

2001. december 16.
o u t f i t


Vajon egy hócápa mennyire volna kivitelezhető? Ez jutott eszembe, ahogy felmerült a hószarvas. Persze az utóbbi egy fokkal karácsonyibb volt, mint a cápa... de most őszintén, hát melyik a menőbb? Na ugye.
Loptam még egy darab kekszet, és azzal a számban tenyereltem bele a hideg hóba, ami ropogott ujjaim alatt. Nem ártott volna magammal hozni egy pár kesztyűt... nagyon nem. Az ujjaim valószínűleg néhány perc múlva vörös kis pálcikákká fognak fagyni. Ezzel viszont aligha törődtem, Sophie visszafoghatatlan pörgése ugyanis kellően elterelte a figyelmemet.
- Igen, a testével. Lehetne fekvő hószarvas, azok olyan aranyosak, nem? És akkor a lábait is egyszerűbb megcsinálni - mondta Sophie, én pedig erre csak egyetértve bólogattam. Amúgy is fekvő pozícióban képzeltem el a szarvast eredetileg is, lábakon állva... hát, biztosan nehezebb lett volna kivitelezni. - Úúú legyenek majd kicsi szarvasok is? Pici duci szarvasoook. A végén egy egész szoborparkot csinálunk szarvasokból.
- Nem hiszem, hogy túl hosszú életűek lennének... - jegyeztem meg kis vállvonással. A mindenfelé szaladgáló, hóban játszó diákok közt az ilyen hóteremtmények nem élnek sokáig. Meg úgy semmi.
- Óhh hát a rózsaszín köd nagyon jó dolog - folytatta aztán Sophie, hogy arra kértem, meséljen. - Képzeld, Teddy össze szeretne velem költözni az egyetem alatt, szóval most dolgozunk Roxmortsban, hogy legyen rá pénzünk. Veletek mi a helyzet, össze szeretnétek költözni?
Halvány kis mosoly kúszott ajkaimra, ahogy az egyre kerekedő hógömböt lapogattam tenyeremmel, úgy bólintottam kicsikét.
- Igen, mi is beszéltünk róla... - válaszoltam. A gondolatra is izgatott lettem, de inkább nem mutattam ki túlzottan. Nem akartam túlságosan beleélni magamat, amíg nem volt biztos... Sose lehetett tudni, hogy alakulnak a dolgok. Ez már elég világossá vált bennem ahhoz, hogy inkább mindig tartózkodjak egy picit. - Tök jó, hogy ez a tervetek. Ugyanarra az egyetemre mentek?
A kérdésére lepillantottam aztán a túlméretezett hógolyóra tenyereink alatt. Nem volt persze teljesen golyó, inkább ovális... de a szarvas teste is inkább hosszabb, nem?
- Aha... azt hiszem tökéletesen dagi.
Egy pillanatig csendben gyúrogattunk, utána éreztem, mintha a hangulat egy kicsivel hidegebbé vált volna. Ujjaim addigra persze teljesen átfagytak... el is húztam kicsit a kezemet, hogy a zsebembe dugjam és ott melengessem kicsit, mielőtt letörtek volna, vagy valami.
- Nos kaptam egy levelet Rose nénitől. - Ez múltkor sem kezdődött szerencsésen... - Tudod, mellette éltünk anyával... csak aztán ő vett magához, amikor beteg lett. SZóval az a ház ott van a szomszédba, néha átmegy, meg ilyenek... ésmosttaláltegyleveletamitanagyimírt.
- Mi? - pislantottam rá értetlenül, utolsó szavai ugyanis teljesen egybefolytak, hogy csak egy betűhalmazt hallottam.
- Szóóóval, talált egy levelet a régi postaládánkban. Ezt.
Lepillantottam a levélpapírra, ahogy kezembe adta azt, végigfuttattam tekintetemet az íves betűkön. Aztán persze többször is muszáj voltam végigolvasni a sorokat, hogy realizáljam őket... De őszintén? Nem igazán értettem. Segítségkérően fel is lestem Sophie arcára, majd megint le a betűkre.
- Ez... szóval... - Gyorsan végigpörgettem fejben újra, amiket mondott. - Anyukádnak küldte... az ő anyukája, ugye? Mikori ez a levél?
Talán már több éves is lehetett, nem? Talán már nem is fontos. Oké, erre sok esélyt nem láttam, de... na.
- Hát, őszintén nem igazán tudom mit csináljak. Anyáról úgy tűnik még nem tudja mi történt... Lehet majd mint a Neveletlen hercegnőben egyszer csak felbukkan a nagyanyám? - pislogott rám riadtan Sophie, én meg hirtelen nem tudtam mit mondani. Mármint... ez még nem a világvége, nem? Ez csak egy nagymama, nem egy másik tényleges szülő. Ha nem akarja, nem kell vele felvennie a kapcsolatot...
- Hát... esetleg beszélj róla... anyukádról. Különben kétlem, hogy túl nagy felelősséggel tartozol ezekért a dolgokért - feleltem, és visszaadtam neki a levelet, hogy tovább piszkáljam a havat. - Nem kell többet kommunikálnod vele, ha nem akarsz. A levél alapján nem tűnik valami jófejnek...
Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 12. 31. - 16:41:09 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Hószarvasok nyomában ღ

Ave
(2001. december 16.)
ღ the shire ღ


- Nem hiszem, hogy túl hosszú életűek lennének... - mondja Avery, én meg drámaian felsóhajtok. Ez mondjuk igaz. Ha nem is a diákok, hát a nap majd elintézi.
- Azt hallottam, Kínában van jégszobor park. Mindenféle haaatalmas jég állattal, meg jégházzal. Szerinted vannak ott jégszobor cápák? Vagy jéglajhárok? - gondokozom el, és hát de milyen menőn nézhet már ki, minden jégből van. Szeretem a muglikban azt, hogy vbarázslat nélkül is képesek valami nagyon hatásosat alkotni. Bár azt hiszem egy részem nekem is az marad, valahogy nem tudom még így se kinézni magamból, hogy még a kaját is varázslattal melegítem meg, vagy azzal húzom le a wc-t. Ez miért is jut az eszembe??
Lelkesen hallagtom Averyt, miközben a kesztűbe bújtatott kezemmel dagizom tovább a szarvast. Olyan jó dolog, ha az ember a szerelmével ékhet együtt. Oké, nagyon romantikus hangulatban vagyok, de tényleg annyira bele tudok veszni én is a rózsaszín ködbe, meg minden.
- Majd meglátogathatnánk egymást. Mi Hertforshire-ben fogunk venni, az közel van az egyetemhez - magyarázom. - Ahaam, ő épitészetre megy, én meg ugye a pálcakészítésre. És te eldöntötted merre mész?... Úgy értem nem akarlak stresszelni meg ilyenek... - magyarázom, mert azért tudom, hogy Avery legutóbb még nem volt biztos abban, hogy hová is megy.
Lassan alakulóban van a szarvas, és elkdezem a patáit csinálgatni, bár azért szobrász nem vagyok, de igyekszem nem túl bénára csinálni szegényt.
- Adjak egy kesztyűt? Tudod, van az a hóbortos hugrás srác, aki mindent elhagy, szóval szoktam betartalékolni magamnál ilyeneket, mert hát szegény Jason azt se tudja, hogy hol van. Szóval van kesztyűm - kotorok a zsebembe, és odanyújtom Averynek.
Aztán ahogy előkerül a levél téma. Mostanában minden levél után felforul az életem. Ez mindig így lesz? Legközelebb majd kapok egy levelet anyától? Na jó, ez nagyon morbid lenne... Oké, Sophie, nyugodj meg, csak szépen lassan mondd el mi történt veled már megint.
- Mi? - mered rám éretlmetlenül. Ennyit arról, hogy nyugodt vagyok. - Ez... szóval... - Anyukádnak küldte... az ő anyukája, ugye? Mikori ez a levél?
Aaanyra szeretem Averyt! Komolyan nekem ez eszembe se jutott, hogy mégis mikori. Mert nem tudom, a frászt kaptam, hogy helló áén vagyok a nagyid, aki nem mellesleg lady, meg hat neve van egymás után, és te jó ég.
- Igen. Anya anyuja írta... Hát fogalmam sincs mikor lehet, nem olyan régi akkor koszosabb lenne nem?
Közben áttérek a fejre, és a szarvas meglehetősen cukin alakulgat. Legalább ez valami vidámságot is hoz ebbe a fura témába, ami nem is szomorú, csak... olyan keserédes.
- Hát... esetleg beszélj róla... anyukádról. Különben kétlem, hogy túl nagy felelősséggel tartozol ezekért a dolgokért. Nem kell többet kommunikálnod vele, ha nem akarsz. A levél alapján nem tűnik valami jófejnek.
- Ahh te olyan okos vagy Ave, nem is tudom mi lenne velem nélküled, lehet megbolondulnék - ölelem meg hírtelen, aztán arrébb húzódva egyetértően bólogatok. - Tudod anya naplójába végül beleolvastam. És megváltoztatta a nevét is, mert elszökött tőlük. Szóval azt hiszem nem válaszolok rá. - Akkor csak úgy eltűnik és ő is fealadja én meg túlléphetek anya dolgain. Bár az igazság nem szokott csak úgy eltűnni... De azért... eltűnhetne.
- Szerinted tegyünk masnit a nyakára? - kérdezem, miközben végigmérem a szarvasunkat.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 01. 02. - 19:36:26 »
+1

SOPHIE

2001. december 16.
o u t f i t


- Azt hallottam, Kínában van jégszobor park. Mindenféle haaatalmas jég állattal, meg jégházzal. Szerinted vannak ott jégszobor cápák? Vagy jéglajhárok?
Kicsit oldalra billentettem a fejemet, ahogy elképzeltem azt a bizonyos jégszobor parkot. Ott bizonyos nagyon hideg lehet... Különben meg minden elolvadna. Amúgy meg nehezen tudtam elképzelni, hogyan valósítanak meg egy ilyet. Én biztosan féltem volna, hogy valami megvadult kisgyerek fogja és lelkesen leborítja az egyik szobrot, csak mert meg akarta ölelni. Na meg persze... én is nehezen bírtam volna magammal, hogy ne simizzem meg az egyik jégcápát. Vagy jégfókát. Mindkettő baromi aranyos lehetett.
- Elképzelhető, de egy jégszoborállatkertben biztosan van - biccentettem felé. Az egész biztosan sokkal menőbb.
Ujjaim kezdek vörösödni a hidegtől, de nem bántam különösebben. Jól esett egy kicsit a hóban matatni Sophie-val, az utóbbi időben amúgy sem sok időnk volt egymásra. Valahogy olyan gyorsan szaladt ez az év... A továbbtanulás, a vizsgák, a tervezés, az otthon töltött hétvégék, a karácsony is mindjárt itt volt... Persze nem mondom, hogy nem élveztem. Főleg, hogy ennyi időt tudtunk együtt lenni Jasperrel, még így is, hogy ő már a Roxfortba járt. Az sem zavart, ha néha csak csendben hevertünk egymás mellett, valami tankönyvet bújva... Vele az is jó volt, egyszerűen csak elég volt a jelenléte, az, hogy nekidőlhettem a vállának.
- Majd meglátogathatnánk egymást. Mi Hertforshire-ben fogunk venni, az közel van az egyetemhez. Ahaam, ő épitészetre megy, én meg ugye a pálcakészítésre. És te eldöntötted merre mész?... Úgy értem nem akarlak stresszelni meg ilyenek... - Halványan elmosolyodtam az előbbi szavaira. Mi még ennyire nem tisztáztuk le a dolgokat Jasperrel, de valószínűleg szintén Hertforshire volt a cél. Igazából nem is érdekelt, csak az, hogy együtt legyünk. Tök mindegy, hol.
- Hát... valószínűleg a Godrikra - vontam meg kicsit a vállamat. Még mindig vacilláltam kicsit a szakok közt, és ez valószínűleg az utolsó pillanatig így fog maradni. Ilyen voltam, ha döntésekről volt szó. - Még a szakban nem vagyok teljesen biztos... de nemsokára kiderül.
Halk kis sóhajjal formáztam meg a rénszarvas lábát és odanyomtam a hasa mellé. Nem is rossz... igaz, nem volt sok szarvas alakja, de naaa... nem lehet minden tökéletes!
- Adjak egy kesztyűt? Tudod, van az a hóbortos hugrás srác, aki mindent elhagy, szóval szoktam betartalékolni magamnál ilyeneket, mert hát szegény Jason azt se tudja, hogy hol van. Szóval van kesztyűm.
- Ó, köszi! Te mindenre gondolsz. - Vigyorogva elvettem tőle a kesztyűt és gyorsan bele is bújtattam átfagyott ujjaimat a puha anyagba, ami azonnal melengetni is kezdett. - A többi hugrásnak szerencséje van veled. Bezzeg a mardekárosok... ott inkább leátkozzák a kezed, ha kölcsönkérsz egy kesztyűt...
Halkan nevettem felé, hiszen ez azért nyilván nem így volt. Erős sztereotípia lengte körbe a zöldeket, igaz, nem teljesen alaptalan. A leghangosabb tagjaink ugyanis gondoskodtak róla, hogy fenntartsák ezt a... mhm... hírnevet. A kedvenceim a Morrow félék voltak, akik úgy vonultak végig a klubhelyiségen a nevetséges kis falkájukkal, mintha bárkit is érdekelt volna.
Ezután húzta aztán elő Sophie a levelet, a papír különleges aromája már onnan is megcsapta az orromat. A legutóbbi alkalommal, amikor előkerült egy levél, egy sokkal kellemetlenebb hír került színpadra... ennek az ellenkezőjében reménykedtem most. Sophie annyira kedves és aranyos volt, nem érdemelte meg hogy bármiféle rossz történjen vele.
Többször olvastam végig a levelet egymás után, hogy teljességgel megértsem, ami oda van írva. A kézírás és a penna minősége is furcsán nemesinek tűnt... különös volt.
- Igen. Anya anyuja írta... Hát fogalmam sincs mikor lehet, nem olyan régi akkor koszosabb lenne nem?
Kissé hümmögve bámultam fel rá, majd bólogattam néhányat. A levél valóban frissnek tűnt, de... ki tudja? Egy postaládában azért nem sok behatás érhette. Dátum persze nem szerepelt a lapon.
- De ha friss... - gondolkodtam el hangosan. - Akkor miért csak most írt neki? Anyukád már elég régóta nem lakik ott... lakott... öh... szóval, eddig miért nem kereste?
Lehuppantam a hóba, az sem zavart, ha az átáztatta kissé a nadrágomat. Néhány egyszerű varázsigével azt meg lehet szárítani. Ennek az egész levél mizériának az eredetét kideríteni sokkal bonyolultabbak tűnt.
- Ahh te olyan okos vagy Ave, nem is tudom mi lenne velem nélküled, lehet megbolondulnék - ölelt meg Sophie váratlanul, mire mosolyogva fontam köré a karjaimat, és biztatóan meg is paskoltam a hátát. - Tudod anya naplójába végül beleolvastam. És megváltoztatta a nevét is, mert elszökött tőlük. Szóval azt hiszem nem válaszolok rá.
Halkan sóhajtottam egyet, ahogy visszább húzódtam és a hószarvas hátára tettem egyik kezemet. Furcsa, kettős dolog volt ez... hiszen valahol minden anya megérdemli, hogy tudja, ha a gyereke... szóval, igen. De aztán persze ott volt a másik oldal, hogy miért akarna valaki elszökni otthonról, ha amúgy minden rendben van? Én már csak értettem ezt... azt viszont biztosan szerettem volna, hogy ha velem történik valami, arról apa tudjon. Mégiscsak apa volt az... apám.
- Biztos vagy benne? Írhatsz neki akár... névtelenül is. Mintha egy szomszéd lennél, vagy barát. Nem kell tudnia, hogy az unokája vagy. De az igazságot talán megérdemli... - pillantottam rá alsó ajkamat rágcsálva. Az persze megint más kérdés volt, hogy hogy írja le Sophie egy levélben, hogy meghalt az anyukája.
- Szerinted tegyünk masnit a nyakára? - kérdezte aztán Sophie, én meg visszapillantottam a szarvasra. Egészen kezdett már összeállni, már csak egy dolog hiányzott... Az agancs.
- Abszolút! Szerinted az agyancsa hogy nem fog leesni? - kezdtem el lassan formázni azt is... csak többszöri sikertelen próbálkozás után lestem fel újra. - Vaaagy... használhatnánk egy gallyat is...

 

Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 01. 06. - 16:23:38 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Hószarvasok nyomában ღ

Ave
(2001. december 16.)
ღ the shire ღ


- Hát... valószínűleg a Godrikra. Még a szakban nem vagyok teljesen biztos... de nemsokára kiderül.
Elgondolkodva nézek rá, és azon töröm a fejem, hogy hogy mondjak valami jó dolgot. Szeretném felvidítani, mert hát ez a barát dolga nem? Hogy támasza legyek ha baj van, és kiálljak mellette, és ilyenek.
- Tudod, Ave, a legjobb ötletek az utolsó pillanatban is megszülethetnek - mosolygok rá bíztatóan. Végül is bár nem ugyan az, azért amikor pálcát készítek a felvételihez is valahogy akkor jobban kitárulkozik az ember agya a lehetőségek és az ötletek után. vagyis gondolom, nem vagyok valami nagy megmondó ember, hogy megondjam a tutit vagy valami nagyon inspirálót szónokoljak... Valahogy az legyen a tehetségesebb és a határozottabb emberek dolga.
- Ó, köszi! Te mindenre gondolsz. A többi hugrásnak szerencséje van veled. Bezzeg a mardekárosok... ott inkább leátkozzák a kezed, ha kölcsönkérsz egy kesztyűt... - zavartan felnevetek, hogy ugyan, neeeeeeeeem.
- Lehet csak zavarban vannak, hogy adni kell, meg ilyenek. Biztos kedvesek belül, te is aranyos és kedves vagy, meg Teddy is. Bár azt hiszem vannak gorombák is... - tűnődöm el, mert bár elég sok mardekáros barátom lett az utóbbi években, vannak olyanok akiket inkább elkerülök, legutóbb is valaki hozzám dobott egy sárvérűzést... Mindegy, biztos rossz napja volt, nem? Akkor az ember mindent olyan komornak lát. Elgondolkodva lapogatom a szarvast, és lassan kezdek neki a duci nyakának is.
A levél meg nagyon furcsa volt. Olyan nagyon nagyon. Remélem ha haza megyek nem fog ott állni egy lovas hintó, valami nagyon viktoriánus cuccban lévő, feltornyozott hajú idős nénivel, aki úgy néz ki, mint a gazdag néni a Büszkeség és balítéletben.
- Biztos vagy benne? Írhatsz neki akár... névtelenül is. Mintha egy szomszéd lennél, vagy barát. Nem kell tudnia, hogy az unokája vagy. De az igazságot talán megérdemli... - Erre halkan hümmögök egyet. Igen, igaza van, én meg megint csak menekülni szeretnék ebből az egész helyzetből. Halkan sóhajtok, és elgondolkodva kis hókupacot halmozok fel magam előtt. Anya menekült tőle, de...
- Igazad van. Nincs jogom őt azzal bűntetni, hogy nem tudja mi történt anyával. Lehet már az is az volt neki, hogy anya eltűnt az életéből... Gondolom jobb esetben az anyukák, még ha talán túl szigorúak is, nem felejtik el a gyerekeiket... Szóval lehet írok neki. Azt hiszem az igazságot kellene megtudia róla is... és talán rólam is - teszem hozzá, mert ha esetleg el is jönne, nem akarok enki hazudni magamról. Ahh olyan szomorú volt ez, és hogy nekem kell leírnom, hogy mi történt vele, hogy hogy halt meg... De a tollat senki nem fogja helyettem megfogni. Halkan sóhajtok egyet végül és rámosolygom Averyre.
- Köszönöm, Ave. Te nagyon jó barát vagy... Nagyon sokat jelent nekem, hogy itt vagy. És, és  ne haragudj, hogy ilyenekkel traktálla - ölelem meg, majd visszatérek a szarvashoz.
- Abszolút! Szerinted az agyancsa hogy nem fog leesni? Vaaagy... használhatnánk egy gallyat is...
- Óó nagyon cuki lesz - vágom rá lelkesen, és keresek a valami masni szerű cuccot, amit ráköthetek a nyakára. - Hmm, igen, a gallyakból lehet tartósabb lesz - bólogatok egyet értve, és feltápászkodva keresgélni kezdek. - Itt találtam egyet! - mondom lelkesen majd óvatosan beleszúrom a fejébe a gallyat. - Miből legyen a szeme?
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 01. 15. - 16:58:34 »
+1

SOPHIE

2001. december 16.
o u t f i t


Néha-néha elsodródtam már addig a szintig, hogy nem is érdekelt ez az egész továbbtanulásos katasztrófa. Annyira idegesített a dolog, hogy egyszerűen... csak el akartam engedni. Amúgy is hülyeség volt az egész. Úgyse volt ez annyira fontos kérdés... Végülis csak a jövőm múlt rajta, vagy mi.
Újra pánikolni kezdtem, így a hógömböt kezdtem tapogatni kicsit erősebben. Nyugi, nyugi, hószarvas...
- Tudod, Ave, a legjobb ötletek az utolsó pillanatban is megszülethetnek. - Visszamosolyogtam Sophie-ra. Jól esett a belőle áradó hugrás kedvesség... Nem minden hugrás volt kedves. Ezt már egészen sokszor megtapasztaltam, nem voltak olyan ártatlanok sem, mint amilyennek tűntek a sárga sálak alá burkolva... Néha összetalálkoztam velük éjszaka a folyosón, és hát igen... vagy talán csak engem utáltak, a zöld egyenruhám miatt.
- Lehet csak zavarban vannak, hogy adni kell, meg ilyenek. Biztos kedvesek belül, te is aranyos és kedves vagy, meg Teddy is. Bár azt hiszem vannak gorombák is... - Szőtte tovább a gondolatmenetemet Sophie a mardekárosokról. Kicsit elmosolyodva vontam meg a vállamat, és végigsimítottam a szarvas hátán. Ami persze nem nagyon hasonlított szarvasra. De azért elég cuki volt.
- Hát persze, zavarban vannak... - dünnyögtem, a Teddys részt meg inkább nem is kommentáltam. Jones... hát hagyjuk is. De azt azért bunkóság lett volna megkérdezni, hogy hogy nem törte még össze a szívét.
Furcsa volt Sophie családi ügye. Mármint... én saját magam menekültem el otthonról, és csak úgy belefutottam egy másik családba. Puff. Semmi előrejelzés, csak... egyszercsak már minden jobb volt, én meg néha teljesen elfelejtkeztem apáról és Karenről. Persze, az utóbbit nem bántam. De apa... még mindig ott éltek bennem a szép emlékek, és ahogy eszembe jutott, elkapott egy furcsa, rossz ízű kis bűntudat. Azt se tudtam, mi van vele... még a levelére sem válaszoltam.
- Igazad van. Nincs jogom őt azzal bűntetni, hogy nem tudja mi történt anyával. Lehet már az is az volt neki, hogy anya eltűnt az életéből... Gondolom jobb esetben az anyukák, még ha talán túl szigorúak is, nem felejtik el a gyerekeiket... Szóval lehet írok neki. Azt hiszem az igazságot kellene megtudia róla is... és talán rólam is.
Bólogattam felé, miközben már alsó ajkamat rágcsáltam.
- Írj neki - erősítettem rá. Közben egy kis szél támadt oldalról, ahogy befújt a kabátom alá, meg is borzongtam kicsit. - Abból nagy baj nem lehet. Biztosan ő is megnyugszik, és... ki tudja. Talán jófej.
Összébb húztam magamon a kabátot, úgy lestem oldalra a fa felé, ahonnan lefújt a szél egy adag havat. Azután léptem kicsit távolabb, hogy megszemléljem az alkotásunkat.
- Óó nagyon cuki lesz. Hmm, igen, a gallyakból lehet tartósabb lesz - kezdte keresgélni a gallyat. - Itt találtam egyet! - mondom lelkesen majd óvatosan beleszúrom a fejébe a gallyat. - Miből legyen a szeme?
Kezdtem már tényleg nagyon fázni, persze erről részben tehetett a hótól kissé már átázott kabátom is. Előhúztam a pálcámat a zsebemből ahogy felálltam, úgy céloztam meg a hószarvas fejét, és varázsoltam neki két gombszemet.
- Na, tökéletes... - belekaroltam Sophie-ba, ha már ő is felállt. - Csak sajnos mindjárt megfagyooook... Nem megyünk be? Gyere, menjünk be! Viszlát, szarvas - integettem oda a hószarvasnak, aztán dideregve húzni kezdtem magam után Sophie-t a kastély falai közé. Egészen erősen kezdett már havazni, éreztem a pelyheket megülni hajamban. Nagyon is esett volna egy jó forró tea vagy forrócsoki... így hát a Konyha felé kezdtem terelgetni Sophie-t, hogy ott folytassuk a beszélgetést az élet nagyon fontos dolgairól.



Köszönöm a játékot!

Naplózva


Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 03. 13. - 13:36:50 »
+1

Éjszakai párbaj



2002. március 17., hajnali két óra környéke

Demelza


Nyugtalanul aludt mostanában, maga sem tudta, miért. Félálomban szállt ki az ágyból, hogy igyon egy pohár meleg tejet, ami régebben mindig segített neki visszaaludni. Ez az édes kis figyelmesség - mint oly sok más is - még a házassága idejéből maradt rá, s bár Ceciliát elvette tőle az élet, ezektől az apró megszokásoktól, azóta sem tudott szabadulni. Már épp azon volt, hogy a bárszekrényében tárolt, varázslattal hidegen tartott üveghez lépjen - ezt a kis trükköt még a mugliktól leste el - és a megszokott, kissé édeskés ízzel oltsa szomját, amikor kinézett az ablakon, és a földbe gyökerezett a lába... Valahol a kastélyparkban két éles fénycsóvát pillantott meg... egy aranysárgát, és egy kéket... Amint felocsúdott a megdöbbenés első fázisából, gyorsan a fogashoz szaladt, és a kabátjáért nyúlt, majd belelépett a küszöb előtt fekvő, tökéletesen párhuzamosan elhelyezkedő barna cipőkbe. Így, szürke alapon sötétkék csíkos pizsamában, zokni nélkül, lengő barna kabáttal, pálcával a kezében szaladt ki az épületből, hogy minél gyorsabban a tetthelyre érkezzen. Nem volt kétsége afelől, hogy amit látott, rosszat jelent... bér egyelőre nem tudhatta pontosan, hogy milyen rosszat. Beletelt néhány hosszú percbe, mire kijutott a kastélyból, és elérte a varázslatot jelző fénycsóvákat. Mikor már csak pár méterre volt az átkozóktól, korábbi ideges, döngő lépteit lassú, megfontolt lépések váltották fel.
Ebből a távolságból már ebben a sötétben is tisztán ki tudta venni a bajkeverők arcát... Wilson és Mitchell voltak azok... a két kakaskodó kviddicsező, akik gyűlölettel meredtek egymásra, és annyira átjárta őket a párbaj heve, hogy észre sem vették Hamoxot. A professzor rosszallóan sóhajtott, nem lepődött meg túlzottan azon, hogy épp őket érte tetten, hisz az elmúlt évben számos alkalommal volt már hangos a Roxfort a két fiú kakaskodásától... a legutóbb akkor verekedtek össze, mikor a Mardekár mindössze tíz ponttal kapott ki a Griffendéltől, és akkor is elég méretes monoklira tettek szert, de mindezidáig - legalábbis a varázsló tudtával - nem emeltek pálcát egymásra.
Dawson figyelmét nem kerülte el, hogy Mitchell arcán jókora vágásnyom leledzett, amiből még mindig szivárgott a vér, rozsdavörösre színezve sápadt bőrét. Wilson sem nézett ki jobban, a kabátja szanaszét szakadt, mintha láthatatlan kés kaszabolta volna szét, s a bal lábára erősen bicegett.
- Uraim - köszörülte meg a torkát hangosan a professzor. - Megértem, hogy nehezükre esett az alvás, magam is gyakran így vagyok ezzel, mint láthatják, de feltételezem, jobb elfoglaltságot is találhattak volna az álom nélkül tengetett órák idejére - szólalt meg csevegő hangon. Bízott benne, hogy sikerül elterelnie a fiúk figyelmét, még mielőtt még nagyobb kárt tennének egymásban. Ha valóban elhitte ezt, akkor bizony keserűen csalódnia kellett... Wilson mérgesen fújtatott, majd kihasználta a pillanatot, hogy Mitchell egy másodperc erejéig a professzorra nézett, és leeresztette a pálcáját...
- Diffindo - irányította a griffendéles kviddicsező cipőjére a varázspálcát, mire piros fénycsóva landolt az említett lábbelin, kettészakítva azt. Mitchell fájdalmasan nyögött fel, és a lába után kapott, Dawson pedig ebben a pillanatban egyszer s mindenkorra félretette előbbi taktikáját, miszerint csak akkor emel pálcát diákra, ha az elkerülhetetlenné válik... Gyorsan a zsebébe nyúlt, hogy a Minervától kapott mágikus érmével jelezzen a többi tanárnak és az aruroroknak, ám keserűen volt kénytelen szembesülni vele, hogy a nagy sietségben megfeledkezett az érméről, amit alap esetben mindig a táskájában szokott tartani. Az a bizonyos elkerülhetetlen tehát a vártnál jóval hamarabb érkezett el, így határozottan Wilsonra emelte kőrisfa pálcáját, hogy lehetőség szerint minél előbb lefegyverezze az elkanászosodott mardekáros csapatkapitányt, és aztán sürgősen elállítsa a holtsápadtra vált, griffendéles diák vérzését...
Naplózva


Demelza Digby
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 03. 15. - 21:22:57 »
+1

Párbaj
2002. Március 17. Hajnal
To mr. D.





Hangos dörömbölés verte ki az álmot a szememből. Még egy pillanatot megengedtem magamnak, hogy csak bámuljam a plafonon játszó éjszakai fényeket. Azon tűnődtem, hogy remélhetőleg nem csak az ördög nem alszik, hanem a házvezetők sem.
Aztán felugrottam, az éjjeliszekrényről felmartam a pálcám, futtában magamra kaptam a köntösöm is, és úgy nyitottam ajtót.   
- Tanárnő… - nyögte Alice, a negyedéves griffendéles, és már a hangsúlyától is erős balsejtelmem volt.
- Mondja, kisasszony - biztattam, legalábbis megpróbálva nem túlzottan emberevőnek tűnni. Az álmosság szerencsére hamar megtanult már odébblépni az utamból. - Mi a baj?
- Mitchell… Meg Wilson… Szerintem most megölik egymást - kapta a szája elé a kezét a kislány, és úgy suttogott iszonyodva, én pedig összébb húztam magamon a köntösöm, és belebújtam az ajtó mellé készített csizmámba.
- Ha én meg nem előzöm őket... - morogtam, és karon ragadtam Alice-t. - Hol estek egymásnak a nyavajások? Mutassa az utat! - utasítottam, mire ő halk szigással útnak eredt, velem a nyomában.
- A kastélyparkban…
*
Az átkok távolról villogtak felénk, ezért kértem a lányt, hogy maradjon inkább biztonságos távolban. Egyébként is volt egy olyan sejtésem, hogy az ő felbukkanása olaj volna a tűzre, hiszen miért is esne egymásnak két különböző házba tartozó fiú az éjszaka közepén?
Mondjuk magam sem tudtam, hogyan is választom majd szét őket, tekintve, hogy nem vagyok egy nagy csatamágus. Sőt, ami azt illeti, a mágia a mindennapjaimban is csak mintegy mellékes, ügyes kis csel van jelen, apró házartási bűbájokat és néhány gyógyszerhelyettesítő főzetet leszámítva egészen átlagemberként élek.
Közelebb érve nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy rajtam kívül más is van ott.
- Dawson, hála az égnek - torpantam meg egy nagyot sóhajtani, meg összébb húzni a köntösömet megint, lévén hogy veszett hideg van, én meg alatta csak hálóingben vagyok. Megnyugodva hallgattam, ahogy próbál rájuk hatni - hisz fiúk, talán jobban is megérteti magát velük…
Aztán átok villant, Wilson lábon vágta Mitchellt, engem meg elfutott a pulykaméreg.
- Wilson, ezért vécékefévé változtatom és kirakom egy egsz hétre az első emeleti lányvécébe! - rikácsolom, és összefogott köpennyel futok feléjük. Tudom, hogy a házamba tartozó Mitchellt se kell félteni.
- Maga meg vécépumpa ak… - tenném fel a félig szidalmazó kérdést, de késő. Nem érek oda időben, Mitchell emeli a pálcáját újult hévvel. Most már majdnem ott vagyok, de egy átok villan, Wilson félreugrik, és nemes egyszerűséggel menekülésbe fog a kastélypark bokrai közé. És az eltévedt átok Mr. Hamoxot irányozza, hacsak nem ugrik félre...

Naplózva

Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 03. 20. - 21:35:15 »
+1

Éjszakai párbaj



2002. március 17., hajnali két óra környéke

Demelza


Nem sokkal azután, hogy Dawson a fiúkra lelt, a felmentősereg is megérkezett Demelza Digby személyében. Hamox hálásan mosolygott a tanerőre, hogy ő is vette a fáradtságot, hogy az éjszaka közepén hajkurássza a megvadult kamaszokat, ráadásul egy szál köntösben, mint azt a professzor egy meglepődött pillantással és ennek okán - nem túl jól leplezett - pirulással konstatálta. Kissé aggódott amiatt, hogy Demelza megfázik, ha túl sokáig tartózkodik a hidegben, de a hely és az idő nem volt alkalmas ennek a kérdésnek a megvitatására. Na és ha jobban belegondolunk, máskor sem... hisz milyen jogon atyáskodhat egy ötvenes roxforti tanár egy negyvenes kolléga fölött? Valószínűleg semmilyenen, s ha meg is próbálná, azzal csak kinevettetné magát, ahelyett, hogy célt érne... pláne akkor, ha saját maga is egy szál pizsamában flangál az éjszaka közepén a kastélyparkban. Ha Demelza megfázik, hát megfázik, Madame Pomfrey alkalmasint úgyis helyrehozza öt perc alatt a megfelelő meghűlés elleni főzettel. A két elkanászodott tanuló viszont nem kerül vissza magától az ágyba, úgyhogy cselekedniük kell, de gyorsan...
- Dawson, hála az égnek - szólította meg a varázslót kisvártatva Demelza, fázósan összehúzva magán a köntösét, mire Hamox újabb aggódó pillantást vetett felé, de ismét elhessegette a gondolatot, hogy a boszorkány öltözékével foglalkozzon, a másik aktuális, és valljuk be, jóval súlyosabb probléma helyett. Mikor Wilson kapott ellenfele tanerők megjelenése által kiváltott pillanatnyi zavarán, és megátkozta őt, Digby professzor nem fogta vissza magát.
- Wilson, ezért vécékefévé változtatom és kirakom egy egsz hétre az első emeleti lányvécébe! - osztotta ki határozottan a mardekáros diákot, ám alig hangzott el a - más körülmények között meglepően szórakoztatónak is tűnhető - fenyegetés, mire Mitchell, cseppet sem tanulva az előzőekből, tovább szőtte a már egyébként is elég komplikált helyzetet...  Dawsont megdöbbentette, hogy a griffendéles diák átka - a bokor mögé ugrott mardekáros híján - őt vette kereszttűzbe, de szerencsére a pálcája már a kezében volt, hogy szándéka szerint egy capitulatusszal illesse Wilsont, ám a helyzet e pillanatban 180 fokos fordulatot vett, s ő kénytelen volt gyorsan tenni valamit, ha nem akart maga is megsérülni ebben az éjszakai slamasztikában.
- Protego - kiáltotta határozottan, hisz ez egyáltalán nem volt szándéka, s jól tudta, hogy a varázslattal nem tesz kárt senkiben, csak saját testi épségét védi meg, amire nagyon is  szüksége volt, ha le akarta rendezni ezt az őrületet. A varázsige szerencsére épp időben hangzott el, hogy menedéket nyújtson számára a pirosan villanó átoktól.
- Fiúk! Most azonnal hagyjátok abba, vagy esküszöm, hogy olyan büntetőmunkát sózok rátok Friccsel, hogy teljes szívetekből azért rimánkodtok majd, bárcsak inkább vécékefévé változtatok volna - kiáltotta hangosan Mitchellnek és Wilsonnak is címezve, majd Demelza felé súgta, olyan halkan, hogy lehetőleg csak a boszorkány hallja meg:
- Ideje, hogy aludni küldjük ezeket a csirkefogókat... Demelza, próbálja kérem elvonni Mitchell figyelmét, hogy lefegyverezhessem! - osztotta meg ötletét a kollégával, s ha Miss Digbynek sikerülne valamivel dezorganizálnia a csintalan kisoroszlánt, nem késlekedik ő sem:
- Dormito - adta ki az utasítást a kőrisfa pálcának, bízva abban, hogy a varázsige telibe talál, és az álmok mezejére küldi a fiút.
Naplózva


Demelza Digby
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 04. 07. - 14:27:23 »
+1

Párbaj
2002. Március 17. Hajnal
To mr. D.

 


hide 'n' seek


Jobb dologra is ébredtem már az éjszaka közepén, mint diákok párbajára, de őszintén - rosszabbra is. És az, hogy mégsem egyedül kellett felfejtenem ezt a helyzetet, örömteli véletlennek minősült.
- Protego - zengett Hamox hangja, én pedig megnyugodva fújtam ki a levegőt, ahogy a vörös átokszikrákra fröccsent és kihunyt a kolléga láthatatlan, de hatékony varázspajzsán.
- Fiúk! Most azonnal hagyjátok abba, vagy esküszöm, hogy olyan büntetőmunkát sózok rátok Friccsel, hogy teljes szívetekből azért rimánkodtok majd, bárcsak inkább vécékefévé változtatok volna - harsogta a professzor, mire már én is ott voltam mellette, a köpenyembe kapaszkodva, de nem azért, mintha még fáztam volna a hálóruhámban. A futás (meg azon kívül valami egyéb, talán némi pironkodás) közben kimelegített, ezután tehát inkább az idegesség miatt fogódzkodtam, de a férfi fenyegetőzésére nehéz volt komolynak maradnom. A szemem sarkából növekvő jókedvvel sandítottam rá. Legalább osztozunk a pálya szépségeiben… Már megint.
- Ideje, hogy aludni küldjük ezeket a csirkefogókat... Demelza, próbálja kérem elvonni Mitchell figyelmét, hogy lefegyverezhessem!
A suttogásra pókerarccal, halvány mosollyal bólintottam. Nem volt sok időm, a házamba tartozó diák is, meg a másik is folytatni kívánta a harcot, és a tűzszünetük az imént csupán addig tartott, míg mindketten tudomásul vették, hogy a professzor úr meg tudja védeni magát.
- Alice kisasszony hívott ide, ugye tudják? Meglehetősen felzaklatták ezzel - vágtam gyorsan közbe, mielőtt egymásnak estek volna. Nem volt sok idő, de azért elégnek tűnt az a hosszú pillanat, amíg mindkettő megnyúlt képpel, a név hallatán kissé lefagyva ácsorgott, magasra emelt pálcákkal.
- Dormito - hangzott a kellemes, mély dörmögésnek is beillő varázsszó, és bár a bűbáj nem engem célzott, én is megnyugodtam tőle valamelyest. Mitchell pedig nagyot ásított, aztán ott helyben a földre feküdt, és elaludt, hangosan horkolva.
Wilson tovább pislogott, először a kidőlt ellenfélre, aztán rám, meg Dawsonra. Végül döntésre jutott, úgy tűnt, megadja magát, mert a pálcáját is leengedte… De aztán mint egy megriadó nyúl, elinalt előlünk. Egyszerűen bevágódott a legközelebbi bokor mögé, és elrohant az éjszakába.
- Merlin szerelmére - nyögtem félig bosszúsan, félig a tanácstalanságomon nevetve Dawson felé. - Ez meg?! Na jó… Mennyire fut gyorsan? - kérdeztem hátra a kollégától, közben már nekieredtem a szökevény után, legalább a hideg megint elkerült kissé. A szemem sarkából láttam, hogy Alice is befutott, ő nyilván ügyel majd a másik fiúra, míg visszaérünk. Ha Hamox professzor szemfüles volt, a bokrok között futva láthatta is a bújkáló Wilson sötét sziluettjét.
- Ott van - kiáltottam folytott hangon, előre mutatva, de még kérdéses, hogy egy becsapós alakú, szélfútta bokort pillantottam meg, vagy azt-e, akit tényleg kergetünk. Mintha egy furcsa, idétlen, pizsamás fogócska lett volna ez az egész… De legalább jó társaságban.

Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 16. - 01:59:55
Az oldal 0.113 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.