Nagyterem

Köszönjük a részvételt!
Az évzáró véget ért.

Breakfast with Zafira

Mondanám, hogy szeretem a reggeleket, hiszen az alvás és a kviddics után a harmadik kedvenc elfoglaltságom az evés, de az a baj ezzel, hogy az ébredés keserves érzése után következik, így a reggeli, mint fogalom, nem tartozik a kedvenceim közé. Ha pedig azt vesszük, hogy ezt a reggelit tanóra követi, máris nyilvánvalóvá válik, hogy itt ez egy förtelmes szokás. Aki közelebbről ismer, tudhatja is, hogy ilyenkor kicsit magam alatt vagyok, a hamis mosolygás és sokszori kacsintás csupán álca, álmoskás arcom és belőtt séróm nem az új nap, új kihívások mottó bekeretezése, csupán a túlélés egyik eszköze.
Sorba jönnek is az emberek, hamar körbeülnek engem is legfőképpen hugrások, de vegyesen fel lehet itt ismerni Griffeseket és Hollókat, szerencsére manapság már nincs olyan nagy klikkesedés, mint azt a régi időkben tapasztalhatták meg az idejárók, legalábbi a legendák szerint.
Pajti még valószínűleg nem kelt fel, de a kviddics csapat is még szédeleg, így magányosan, csendben fogyasztom angol reggelimet, amit ritkán cserélek le, desszertként már talán jobb kedélyállapotban tolok az arcba majd egy-két palacsintát.
Valahol van báj egyébként a reggeliben, megfigyelhető, hogy reggel csendesebbek az emberek, nincs akkora zsivaj, mint például délben, de a leghangosabbak az esték, hiszen mindenki teli van élményekkel, kalandokkal, amiket minél hangosabban, kajával a szájban, nevetve vagy mérgesen az asztalt csapkodva kell elmesélni. Utóbbi esetében a Sziszegők dráma klubbjára gondolok, ez a Mardis évfolyam valahogy mindig olyan hangos és hisztis. Dublinban voltak ilyenek a dokkmunkások, kocsis stílusban beszéltek egymással és egy szál cigin is képesek voltak ölre menni, bár ők valahogy mégis férfiak voltak, jól állt nekik.
Lustán körbeemelem a tekintetem,  lassan megjön a kedvem ahhoz, hogy kinyissam a számat és erre keresek potenciális áldozatot, nyilván egy jó barátnak örülnék, akiből szerencsére sok van, de Pajti még mindig máshol kószál, Ophelia pedig, ha jól hiszem, még mindig a diáktanács ügyeivel van elfoglalva, még étkezései között is könyveket és listákat búj. A szorgalma elképesztő, szinte képes lennék átvenni ezt a lelkesedését, azt a fajta buzgóságot, ami lassan iskolaelsővé teszi, egy lépés választ el attól, hogy én magam is jelentkezzek a tanácsba, de inkább rátaposok a lábamra, hogy ez a lépés soha ne történjen meg. El is engedek egy mosolyt erre a tévképzetre, majd elveszem a tekintetem a lányról és tovább fürkészem az asztalt, miközben egy jó adag tojást gyúrok be a pofázmányomba.
 

[NoCap Breakfast.Robert2005. február]

NoCap Breakfast.
Robert
2005. február

Majdnem taknyolok egy baromi nagyot a csigalépcsőn, ahogy a Hollóhát tornyából baktatok lefelé és próbálom menetközben megkötni a nyakkendőmet.  Nyilván ezerszer egyszerűbb lenne ezt egy pálcaintéssel elintéznem, de a helyzet az, hogy a suli nagyrészével ellentétben én már letoltam pár évet a mugli oktatásirendszerben. A reggeli nyakkendőkötés annyira a mindennapi rituálém része lett, hogy szinte már egy tikk-ként kering az agyamban és ha pálcával csinálom egésznap visszhangzik bennem a hiányérzet. Ah yalla, majd reggeli közben elintézem. Sűrű nap lesz a mai, pláne, hogy dupla SVK-val kezdünk. Bírom Fawcett professzort, mármint tényleg tudja, hogy mit tanít de azért meredek új tanárral tolni a R.A.V.A.Sz. szintű képzést, kábé mintha egy full új edző készítene fel egy csapatot a világkupára. Uh tényleg, ne felejtsem el reggelinél átböngészni az aktuális eredményeket. Minek ügyén jövőre Világkupa lesz, már tűkön ülve figyelem a kisebb mérkőzéseket – ilyenkor már azért lehet tudni, hogy kikből lesz összerakva a vallogatott. Jó lenne, ha egy ’Hárpia is bekerülne idén, Wesley vagy Edevance nagy húzás lenne.

Gyomrom már kong az ürességtől, amikor belépek a Nagyterembe. Bírom, hogy ilyenkor két világra szakad a diákközösség: vannak, akik tele vannak energiával és vannak akik baromira szétvannak. Szerencsére én az előbbiek közé tartozom, mindig is szerettem korán kelni és időben elkezdeni a napot. Tök őszintén este nyolc, kilenc után már hulla vagyok, mint valami harminc éves vén trotty. Pláne, ha edzés is van aznap, kampec, Soff-nak kell betakarnia is mert csak bedőlök az ágyba és annyi. Cserébe ébresztek mindenkit. Körbelesek a teremben, hátha találok valakit, akihez odaülhetnek – egyedül enni pláne egy ilyen szociológiai kísérletben, mint ez a bentlakásosdi elég szomorú tud lenni. Gyors pásztázás után meg is találom a tökéletes reggeliző partnert és nagy lendülettel vágódom le Robbal szemben.
- ’Reggelt Finnighan, bájos vagy, amikor tele a szád – huppanok oda meg sem kérdezve, hogy csatlakozhatok-e. Az utóbbi hat évben már szinte egy kimondatlan megszeghetetlen eskü lett köztünk, ha látjuk, hogy a másik egyedül tömi magát, csatlakozunk. Bírom Robot, vicces a srác és semmit nem vesz magára, igazi golden retriever természet. Mármint, úgy halottam így viselkednek, nekünk nem lehetett soha kutyánk, tisztátalannak számítanak.

- Mizu? Izgulsz a közelgő meccs miatt? – teszem fel a kérdést, miközben magamhoz húzok egy adag zabkását és elkezdek banánt szeletelni bele a vajazókéssel. Alig pár nap van hátra a Hugrabug és a Mardekár mérkőzéséig, a drukkhangulat elkezdett beszivárogni a diákok mindennapjaiba. Tök őszintén kicsit kínosan érint a téma, alap esetben természetes lenne, hogy a Hugrának drukkolok, sok barátom van a házban és imádnám, ha megvernék O’Harát, de a decemberi meccsen pont mi kaptunk ki a borzoktól. Szép meccs volt, nem tagadom, tök jól hozták az alakzatokat meg hiába voltunk taktikusak a végére fej-fej mellett voltunk aztán... aztán Blackwar szerencsétlenkedése győzelemre hozta őket. Istenem az a csaj, halvány fingja sincs arról, hogy mit csinál és még is képes behúzni a cikeszt. Bevallom, full szégyennek élem meg a szitut, elvégre én vagyok a sztárfogó vagy mi, erre az a kretén lezuhan a seprűjéről és elpicsáz. Mindegy, azért kimegyek emeltfővel a meccsre és hangosan fogok O’Hara ellen drukkolni.

Breakfast with Zafira

Mindig elnyújtottam a reggelizéseket, bár ez inkább annak köszönhető, hogy nehezen ébredtem fel, sokáig tartott ez a kellemetlen ceremónia. Nem is voltam sosem ez a kávézós fajta, nekem valahogy egyáltalán nem segített és bár valóban szerettem lustálkodni, a sok alvás és a fáradékonyság valószínűleg a traumatikus élményeimnek tudható be, amiket az üldöztetés során átéltünk a családdal, legalábbis a doki szerint. Lassan el is érkezik az ideje a következő kezelésemnek, ami azzal jár, hogy befekszem a Mungóba pár napra. Ilyenkor az iskolában a többiek úgy tudják, hogy lebetegedtem vagy családi ügyek miatt vagyok távol, a tanárok tudják egyedül milyen probléma sújt engem.
Éppen egy falat croissant gyűrtem be az arcomba, mikor hirtelen megjelent velem szemben egy ismerős arc. Gépies, lassú mozgásom pillanatokon belül elillant és tekintetem a lányra emeltem, pillanatnyi meglepettségemen túltéve magam intettem felé.
-   vó veggelt Zaffiva. – motyogtam teli szájjal, majd mikor megjegyezte, milyen bájos vagyok, mikor így eszek, csak mosolyogtam, ahogy lenyeltem a jókora falatot.
-   Mindig bájos vagyok, tudhatnád már. – kacsintottam felé a vártnál többször, talán háromszor, nyilván a hirtelen érkezése hozta elő belőlem a tikkelést. Azonban megtanultam megőrizni a hidegvérem és egy mosoly kíséretében megemelgettem a szemöldököm, amivel szerencsére a tikkelés abbamaradt. Persze a bohóckodásra elnevettem magam, majd végül, miután megkentem lekvárral a maradék péksütimet ráemeltem a tekintetem.
-   Na és hogy van a Hollóhát szintén bájos sztárjátékosa? – mosolyogtam, még mielőtt nekem szegezte volna azt a kérdést, amire csak zavartan megemeltem a szemöldököm.  – Miért? Az most lesz? Mikor is lesz? – kérdeztem zavartan megvakarva a tarkómat, bár az igazat megvallva, nem voltam ideges, kérdésére nem is tudtam másképp válaszolni, csak a megszokott lusta lazaságommal.
-   Nem mondhatnám. Ők az esélyesebbek, mi le vagyunk sajnálva, tudod. – válaszoltam megrántva a vállamat, majd mikor már úgy éreztem elég lekvárt kentem a sütimre, hát tettem még rá, szinte már zavaróan sok volt, két oldalt is csöpögött lefelé az asztalra.
-   Tudod. – mutattam felé teljesen megkomorodva hirtelen a croiassant-tal, a lekvar csapódott mindenfelé. – Ellenetek is mi voltunk az esélytelenebbek, mégis nyertünk valami csoda folytán. Azóta szegény Blackwart azzal csúfolják, hogy gyerekkorában belesett egy nagy üstnyi Felix Felicisbe. – ráztam meg a fejem, majd felnéztem rá. – Persze én meg Miles kezdtük el terjeszteni. – engedtem el a komoly arckifejezést és elnevettem magam, ja, mi ketten jó nagy marhák vagyunk. – Ti érdemeltétek volna meg a győzelmet, ez nem vitás, nekem sem ment olyan jól a játék. – vallottam be végül kicsit elkenődve, majd mivel egy csomó lekvár lecsurgott a péksütimről, hát pótoltam azt, nem foglalkozva vele, hogy még mindig csöpögött le róla a tányéromra és az asztalra.