+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Mardekár
| | | | |-+  Jayce Hansel (Moderátor: Jayce Hansel)
| | | | | |-+  Tűnj el, ne tűnj el, tűnj el, ne...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tűnj el, ne tűnj el, tűnj el, ne...  (Megtekintve 3149 alkalommal)

Jayce Hansel
[Topiktulaj]
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 05. 01. - 00:02:25 »
+1




A Roxfort meg ilyen helyek
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 05. 01. - 10:45:37 »
+1

Jayce Hansel
2001. május eleje
dress


"I confess I do not know why,
but looking at the stars always makes me dream."


Torkomban csörgedező izgatottsággal szorítottam magamhoz Mágiatörténet tankönyvemet, és átpréseltem magam a folyosón, több diákból összeverődött gyűrőn... Persze nem voltam még késésben óráról, de én mindig azt éreztem. Nem is én lennék, ha nem pánikolnék épp valamit.
Kusza színekből összeverődött tekintetem közben kutatta az arcokat... Kutattam és kutattam, de csak reménytelenül, mert már megint nem volt sehol. De mire is számítottam? Az Abszol utas találkozó után rám se nézett... És annyira pokolian éreztem magam emiatt. Folyton lejátszottam magamban; hol rontottam el? Mit tettem, hogy most ezt csinálja? De választ valahogyan nem találtam, pedig annyira kétségbeesetten kapirgáltam...
Jól éreztem vele magam, és talán egy kicsikét úgy tűnt, ez kölcsönös. De valahol mindenképpen félrecsúszott... Túl sokat beszéltem? Vagy túl keveset? Valami olyat mondtam...? Azt se tudom már, miről beszélgettünk. Még a nap gondolatától is végigdübörögte mellkasomat a buta szívem, hogy azt hittem, azt hittem...
És ott volt. Hirtelen megpillantottam, a hűvös, világos szempárt néhány beszélgető fej között. A homlokába hulló, már-már fehéren megcsillanó tincsek, az a szigorú tekintet... És mégis megremegett a lábam, ahogy felidéztem, amint lehelete finoman az arcomba csap.
Képtelen voltam otthonhagyni azt a gyönyörű, aranyszínű teleszkópot. Éjszakánként néha kilestem a hálókörletünk ablakaiból, és figyelten a csodálatos égboltot, a csillagokat... Közben pedig mindig úgy féltem, hogy valami kárt okozok a tárgyban. Olyankor mindig eszembe jutott, hogy milyen jó lenne vele beszélni... Mármint Jayjel, nem a... a teleszkóppal... De elkerült. És ez fájt egy kicsit.
Ám most engem nézett... Legalábbis reméltem. Mert én őt néztem. Ujjaim megszorultak a könyv gerincén, és ahogy hevesen dübörgő mellkasomhoz szorítottam, halvány mosolyt engedtem az arcomra felé, még ha sejtettem is... Sejtettem, hogy nem kerül majd viszonzásra.
Annyira buta vagy, Rose.
Inkább lesütöttem a szemet, aztán elsiettem a tanterem felé, és a is kitérő miatt épp az óra kezdetére értem be, hogy aztán lerogyjak az első sorok valamelyikébe. De aztán képtelen voltam... Csak meredtem az asztalra lökött nehéz tankönyvre, és azon rágódtam, mit is csináljak... Mert ez így nem volt jó.

Nagyon, nagyon rossz volt.
Olyan hosszú időnek tűnt, mire eltelt az óra, közben azzal a folyamatos görccsel a gyomromban, ami nem akart tágítani, és kivételesen semmi köze nem volt valamiféle egészségügyi panaszhoz. Egyszerűen csak borzalmasan ideges voltam, és ennek mostmár... szerettem volna véget vetni valahogy.
Amint összeszedtem a cuccaimat, felpattantam és nekiiramodtam a többiek után a folyosóra, azzal az eltökélt szándékkal, hogy megkeresem Jayt. Persze akárhol lehetett, hiszen nem voltunk évfolyamtársak, fogalmam sem volt, hogy milyen órája volt... Vagy az is lehet, hogy nem volt órája. Így hirtelen ötlettől vezérelve, inkább a Mardekár klubhelyisége felé vettem az irányt, persze csak tisztes távolságból a falhoz húzódva, hiszen véletlen sem szerettem volna egyetlen ember útjába se belekeveredni... Így csak türelmesen várakoztam, a gallérommal babrálva, míg nem magam sem hittem el, de végre megpillantottam Jayt...
Óvatosan, izgulva ellöktem magam a faltól és átvágtam azon a rövid távon, ami még elválasztott tőle, hogy aztán mellé érkezve finoman megérintsem a karját, hogy magamra tereljem ezzel a figyelmét.
- Szia, Jay! - szólítottam meg halkan, kissé azért meghúzva magam a zöld egyenruhások közt. - Tudnánk... Beszélni esetleg pár percet?
Egyáltalán mit akartam neki mondani? Nem akartam, hogy támadásnak vegye, hogy esetleg úgy érezze, borzasztóan nyomulok... Mert ugye nem nyomulok annyira, ugye? Erre csak még idegesebben kezdtem rágcsálni az alsó ajkam, közben pedig fellestem arcára, várva a válaszát.
Naplózva


Jayce Hansel
[Topiktulaj]
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 05. 01. - 11:35:20 »
+1

Tünj el, ne tünj el, tünj el, ne...
2001058



.: Rosie:.
:.So if I stand in front of a speeding car
Would you tell me who you are, what you like?
What's on your mind, if I'd get it right?
How I love that no one knows.:

16+, mert csúnya beszéd.


Ahogy beléptem az ajtón, tudtam, hogy otthon voltak. Megcsapott apám kölnije és anyám undorítóan tömény parfümje. A ház pedig egyszerre ,egint olyan volt, mintha csak rám akart volna omlani, és én vágtyam is rá, hogy temessenek be, hogy nyomjanak agyon akár csak a barátaimat, akiket alig ismertem fél éve, és megszűntek létezni. Bárcsak kimozdíthattam volna azokat a köveket, hogy a jég ne kínozzon tovább. És amikor beléptem az ajtón minden hideg volt, hidegebb mint valaha. És ott ültek a rideg nappaliban, és vártak engem, hogy aztán megint hűvösen végigmértek.
- Hogy van a kis barátnőd, Jayce? - kérdezte anyám ravasz rókamosollyal, és én nem tudtam eldönteni, hogy Sierrára gondolt-e vagy Rosera. De lehet mind a kettőre. De nem válaszoltam, nem tudtam, a szavak megint belémfagytak és ott maradtak a torkomban, hogy szinte fulldokoltam. Csak mordultam egyet és már mentem is volna fel a szobámba, de apám hangja megállított.
- Tudjuk, hogy hol lakik, Jayce.  - Megtorpantam, és nem tudom semmihez sem hasonlítani azt a félelmet ami akkor végigrohant rajtam. Mert már nem Sierráról beszéltek. - De csak akkor bántjuk, ha rákényszerítesz minket. Engedelmeskedj nekünk, és légy méltó örökösünk fiam - lépett mellém az apám és rideg szemeit az enyémbe fúrta. - Állj be közzénk, és segíts megtisztítani a világot  akorcs sárvérűektől.
- Fogd be, nekem nincsen senkim - morrantam feléjük, majd lesepertem az erős kezét a vállamról és felcsörtettem a lépcsőn.
- Valóban, Jayce? Akkor nem is fogod bánni, ha meghal, ugye?

A tavaszi szünet után visszatértem a Roxfortba, és minél inkább igyekeztem elkerülni őt. Ne is lásson, ne jöjjön közel hozzám, mert akkor neki vége. Annyira vége, mint nekik, annyira vége, hogy észre sem fogja venni. És igen, elbasztam... El kellett volna már akkor zavarnom. Ó, nem már akkor el kellett volna zavarnom, amikor megtalált az állomáson. De nem, mert önző fasz voltam aki csak egy kis napot szeretett volna. De nem, nekem még ennyi se lehet, mert jöttek ők, és ők képesek kioltani a fényt, azt a fényt, ami a legszebb ebben a kibaszott világban. Láttam őt, de mindig arrébb mentem, és még szerencsémre közbe jött az is, hogy Floriannal felkerestük azt a beteg szektát a Titkok Kamrájában. Vajon őt is meg akarják ölni? Azt akarják, hogy ne legyen snekim, akihez mehetnék, akivel jól érezzem magam, azt akarják, hogy csak rájuk számítsak, hogy hozzájuk rohanjak. De nem. Én nem vagyok olyan, mint ők. Én nem... De nem kerülhettem el örökké. Valahogy úgyis összefutottunk. Éppen a Bűbájtanra vártam, amikor ott volt. Szinte kibukkant a tömegből, a szép barna hajával, a gyönyörű tündöklő tekintetével és engem nézett. Én meg visszanéztem rá. És rám mosolygott. Én meg összevontam a szemöldököm és kiengedtem minden jeget magamból.
Tűnj el Rose. Tűnj el mellőlem, míg teheted.
- Óóó, Jay, csak nem Teegan? - szólalt meg mellettem az egyik évfolyamtársam, aki észrevette ezt a nem éppen romantikusnak nevezett szemezést, de talán túl magas voltam ahhoz, hogy rendesen leolvassa az arcomról a vonásokat. - Nagyon szexi csaj, meg minden, de haver. Jobb ha tőlem tuod meg inkább, mint tőle...
- Hah? Mivan? - bámulok rá miközben leveszem a tekintetem rólad.
- Tudod őőő más kapura játszik - magyarázza és még meg is paskolja a hátam, valami rohadt együtt érzően, de én esküszöm nem értem mi a francról beszél. - Ó, Hansel, hát a csaj leszbi! - emeli drámaian égnek a tekintetét.
- MIAFASZ? - kiálom, és talán ettől zeng az egész folyosó, még szerintem Rose is hallja, attól függetlenül, hogy messze sodorja  atömeg az órája felé, de most tényleg. Mi a fasz?
- Hát volt valami csaj akivel folyton együtt volt... Sajnálom haver,  tényleg - ciccegett mellettem Charlie, aztán már inkább témá váltott, én meg néztem, mint hal a szatyorban, hogy mi a fasz. Mármint. Oké, kicist zavart volt folyton meg nem t'om de. Aha. Aha. Aha. Valahogy nem tudtam róla ezt elképzelni. Vagy is hát tudja a tököm. Inkább csak megvonom a vállam. AMúgy is mit számít. Egy lány minden bizonnyal sokkal kedvesebb lesz vele, mint amennyire én valaha is leszek. Mert hozzám úgysem tartozhat. Senki. Még ő sem.
Az órán se bagyon figyelek, és egyre jobban emészt az a kurva nagy jégtömb, ami feszíti minden porcikámat. És nagyon de nagyon nem akarok vele szemtől szembe találkozni. Mert akkor tényleg megölöm. Minden egyes szavammal megölöm. Elüldözöm és én... én meg...

Lézengek a folyosón, mert egyszerűen nem bírtam ott ülni az órán, inkább leléptem valami hülye rosszullétre hivatkozva és most pedig a szünet közben csak a hátamat támasztom a klubbhelyiségem nyomasztó falai előtt. Nem nagyon idegesített ez az atmoszféra, sőt, sokkal jobban is illett hozzám, mit vártam. Itt legalább úgysem talál meg, ki jönni ide önként és dalolva a rettegett Mardekár klubbhelyisége elé, de komolyan? Már éppen készülök hálát adni a sok agresszív és ki tudja milyen háztársamnak, akik még nagybanhozzá is adnak a drámai hangulathoz, amikor valaki megérint.
Ezt nem hiszem el.
- Szia, Jay! Tudnánk... Beszélni esetleg pár percet?
Annyi mindent szeretnék mondani, de nem tudok. ha megszólalok neked véged, Rose. Annyira véged. Mert nem lehetsz velem. Nem akarom. Kérlek csak tűnj el az életemből, és élj boldogan jó? Veszélyes vagyok, olyan veszélyes mert amit rád hozok... ahhoz túl gyenge és gyáva vagyok, hogy megvédjelek.
- Mit akarsz? - morranok rá, majd inkább elhúzódom az érintése elől és egy csendesebb zug felé vonulok, és nekidőlök a falnak, miközben lepislogok a zavart félénk tekintetedbe, és rideg jeges szemeimmel mérem végig. És tudom, hogy bántani fogom.
Mert olyan vagyok, mint ők.
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 05. 04. - 13:50:24 »
+1

Jayce Hansel
2001. május eleje
dress


"I confess I do not know why,
but looking at the stars always makes me dream."


Nem tartoztam ide... A hangosan nevetgélő, magabiztosan vonuló Mardekárosok közé.
Charlotte Griffendéles volt, és igazából már abban a percben megsejtettem, hogy nem egy házba fogunk kerülni, hogy beléptem a terembe a beosztási ceremóniára. Kicsit féltem igazából, hogy mi is lesz velem nélküle... De persze én tudtam, hogy nem illek be a vörösek közé. Hiszen nem voltam se bátor, se vakmerő. Most is, csak körbevett néhány idegen diák, és már attól rettegtem, hogy valaki belémköt. Elképzeltem itt a lányt, ahogy megfogja a kezem és végighúz a zöld egyenruhások között, aztán beállít Jay elé, hogy: Hansel, most azonnal bökd ki, miért kerülöd a legjobb barátnőmet.
De ez nem történt meg, nem... Mert Charlotte halott volt.
Így kénytelen voltam egyedül átcsusszanni a diákok között, mély levegőt véve, és kicsit kihúzva magam, hogy legalább Charlotte azt gondolhassa odafent, engem figyelve, hogy "ezaz, ezaz, úgy van... adj neki!", de igazából ő is tudta, hogy ez a felhúzott magabiztos álca nem fog től sokáig tartani. Egészen csak addig, amíg Jay vissza nem néz rám azokkal a szép, de hideg szemekkel.
A lány segítségével már biztosan mindent tudtam volna róla... Hogy mi ez a nagy komorság, ami mindig ott ül az arcán, és hogy miért kéne valószínűleg nekem is nagyon messziről elkerülnöm. Hiszen Charlotte-nak akkora ismeretségi köre volt, hogy mindenfelé tudott fordulni válaszokért. Emlékszem... Emlékszem arra a sok szomorú, együttérző pillantásra az elején, de még olyan is volt, aki semmit sem sejtve szaladt oda hozzám, hogy kérdezgesse, hova tűnt Charlotte, hol hagytam, hiszen a vonaton sem látta... Hogy aztán valahogy magamra erőltessek egy higgadt arcot, és elmondjam neki, hogy nincs már köztünk.
Persze a legtöbb közelebbi barátja mind tudott a dologról. Emlékszem, az édesanyja engem keresett meg, hogy segítsek baglyokat küldeni az ismerőseinek a temetés miatt... Én pedig persze igent mondtam, még ha minden egyes pillantás, amelyet a nő meggyötört vonásai felé vetettem, a gyomromig hatolt.
Ő tudott róla, Char? Az igazság az, hogy fogalmam sincs, pedig annyit gondolkozok rajta. Biztosan nem hagyta volna, hogy ezt tegye veled az apád, de... Nem is tudom. Mindig is olyan megfáradtnak és szomorúnak tűnt, még akkor is, amikor éltél...
Amikor éltél...
Amikor...
A szívem a torkomban dobogott, ahogy felnéztem Jayre. Úgy tűnt, nem vett észre, amíg átsurrantam a diákok közt, felé tartva. Kicsit azért féltem közben a reakciójától... És őszintén szólva, mindentől féltem. Hirtelen azt kívántam, bárcsak inkább egyenesen a klubhelyiségembe mentem volna, belebújva valami olvasnivalóba.
És a tekintete... Szinte égetett. Mint a dermesztően hideg jégszilánk. Megvágott. Mert olyan hideg volt és rideg, mintha... Mintha sosem találkoztunk volna. És erre a pillantásom kissé értetlenné, kérdővé vált, mert... mert mit tettem ellened, Jay?
- Mit akarsz? - Nyeltem egy nagyot. Ha a szavai fizikailag fájtak volna, felértek volna egy erős pofonvágással, de az élük szinte csattant, csattant rajtam, és hirtelen úgy éreztem, minden eddigi apró kis jókedvem vagy boldogságom leszalad valami nagyon távoli pontba a testemben... Én pedig csak kissé elnyílt ajkakkal pislogtam felé. Ennél talán még egy nem érek rá, menj el is jobb lett volna.
- Én... öhm...
Aztán ő arrébb húzódott, és egy pillanat erejéig azt hittem, hogy most tényleg faképnél hagy, de csak oldalra húzódott, hogy mások ne hallják, amit beszélünk... Ez nem is tudom, hogy jó szándék volt-e a részéről, vagy pedig inkább valami más.
Gyorsan követtem, és hogy zavaromban valamit kezdjek a karjaimmal, átöleltem magamat, ezzel szorítva mellkasomhoz a tankönyvet is.
- Én csak... Tudod, elég régen beszéltünk, szóval azt akartam kérdezni, minden rendben van-e? Mert... Remélem nem tettem semmi olyasmit, amivel megbántottalak... Londonban... - hebegtem, közben ismét felpillantva a szemébe, de csak kötelességből, hiszen hozzá beszéltem, különben szívesebben bámultam volna inkább a cipőm orrát. Talán az, hogy nem kérdezősködtem, amikor visszarángatott az emberek közé, egyszerűen csak faképnél hagytam én is, talán az előtte feltámadó érzelemhullámomat értelmezte félre, talán, talán... Nem is tudom. Tényleg. - Ha meg igen, akkor... akkor bocsánat.
Naplózva


Jayce Hansel
[Topiktulaj]
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 05. 04. - 19:25:28 »
+1

Tünj el, ne tünj el, tünj el, ne...
2001058



.: Rosie:.
:.So if I stand in front of a speeding car
Would you tell me who you are, what you like?
What's on your mind, if I'd get it right?
How I love that no one knows.:

16+, mert csúnya beszéd.


Én tényleg nem tudom,mit képzeltem, hogy boldog akartam lenni valaki mellett, aki már a mosolyával és a gyönyörű tekintetével is elhitette velem, hogy amúgy lehet nem is vagyok olyan selejtes, és lehet, normális vagyok. Nem tudom miért hittem azt, hogy lehetek-e boldog, és hogy megérdemelem-e egyáltalán. Mert úgysem érdemelem meg, mindekiben csak mély sebeket vágok a szavakkal, azokkal a jeges szavakkal, és a rideg tekintettem, amiket tőlök kaptam. Belerohantam önzőn megint, hogy aztán tönkre tegyek még egy életet, hogy megint ellökjek magamtól midnekit aki egy picit is szeretné elhinni, hogy én is jó gyerek vagyok.
De Rose, én nem vagyok jó gyerek. Pedig melletted egy picit... Egy egészen picit elhittem, hogy az vagyok.
De már megint tévedtem, mint mindig, most is tévedtem, mert elvakított a saját önzőségem, és az, hogy szeretni akartam.
A tekintetem hűvös kifejezéstelenséggel méri végig Rose törékeny arcát, amit annyira szeretnék megérinteni, de azzal csak még nagyobb káoszt hoznék magamra is és rá is.
- Én csak... Tudod, elég régen beszéltünk, szóval azt akartam kérdezni, minden rendben van-e? Mert... Remélem nem tettem semmi olyasmit, amivel megbántottalak... Londonban... Ha meg igen, akkor... akkor bocsánat.
Egészen hosszúra nyúlik a pillanat, és a csönd is teljesen hidegen telepedik ránk. Elszakítom a tekintetemet róla, és a mögötte lévő diákokat fürkészem, és egy pillanatra megpróbálom elkézelni ahogy Simon és Ed modnjuk ott van valahol. De lassan már az arcuk is egyre halványabb lett, a hangjukra nem is emlékszem. Milyen barát az ilyen, hm
Milyen ember vagy te igazából, Jayce Hansel?
Szerettem volna válazsolni, hogy igazából nem veled van a baj, hanem velem. Hogy nem tettél semmi rosszatt. Szerettem volna azt mondani, hogy fogd be a füled, mert megsérülsz, szerettem volna azt modnani, hogy csak hagyj békén, hogy csak felejts el. De ehhez nem voltak meg a kedves szavaim. Sőt azok szinte sosem voltak meg. Mégis mit képzeltem? Hogy beleszeretek egy lányba, akit képtelen vagyok megvédeni? Mégis mit mondhatnék, Rose?
Bocs, túl gyenge vagyok, hogy vigyázzak rád, mert miután elballagsz én itt maradok még évekig, de téged nem véd meg senki, nem védnek meg az egyetem falai, a szüleim megtalálnak és megölnek, miközben én itt ülök egy kibaszott unalmas Bájitaltan órán? A saját tehetetlen szánalmasságom elől menekülök, és mert képtelen vagyok jobb megoldást találni, muszáj úgy megutálnod, hogy ne akarj többet látni. Talán még azt a teleszkópot is kihajítod a tornyotokból.
- Azért nem beszéltem veled, mert nem akarlak látni. Sőt, igazából nem is érdekelsz, csak szórakoztam tudod, vicces voltál a vörös fejeddel. De igazából kurvára irritálsz azzal a folytonos vigyoroddal az arcodon, mintha minden olyan kibaszottul jó lenne.
Nem, nem, nem, nem. Ez nem igaz, de azt akarom, hogy elhidd.
Nem nézek rád, mert tudom, hogy akkor visszaszívnék mindent, azt mondanám, maradj. De nem tehetem ezt. Így is önző voltam. És a tudat, hogy holtan heversz valahol, miközben én nem tettem semmit, megőrít.
Mert nekem ilyenek a szüleim.
Én pedig olyan vagyok, mint ők.
- Menj és szórakozz valami lánnyal, ha úgyis ők jönnek be neked, boldogíts mást a rohadt mosolyoddal, de engem hagyj békén - morrantam még rá egyet. Ellököm magam a faltól, és azt hiszem most megyek el utoljára melletted. Nem fogok visszanézni, nem tehetem meg veled. Tudom, hogy bántottalak most. Tudom, hogy fáj.
És nekem is. Talán jobban fájt, mint az eddig összes sértés, amit valaha is hozzávágtam Sierrához. De nem akarom, hogy elvegyenek téged is tőlem. Nem akarom, hogy belőled is csak égett hús, füst és hamu mardjon. Ahogy kikanyarodok a folyosóra mind a két kezemmel beletúrok a hajamba és lehunyom a szemem, és erősen az alsó ajkamba harapok, érzem a vérem ízét, de nem fordulhatok vissza. És tudom, hogy már benned is ott a jég.
Ez vagy te, Jay, egy jeges, mérgező tüske.
És nem vagy elég erős, nem vagy elég erős.
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 05. 04. - 23:15:31 »
+1

Jayce Hansel
2001. május eleje
dress


"I confess I do not know why,
but looking at the stars always makes me dream."



Nem nézett rám... Még csak rám sem nézett.
Nagy szemekkel bámultam fel az arcára, szinte epekedve... Vágytam rá, hogy valami olyasmit mondjon: ugyan már, Rosie, nincs semmi. Csak hosszú napjaim voltak. De a pillanat, amíg nem mondott semmit... olyan hosszúnak tűnt, mintha csak órák peregtek volna le a csendje alatt. Pedig csak percek voltak, maximum. A józan eszem tudta... de az érzelmeim mellett ez könnyen eltörpült.
A józan eszem sok mindent tudott. De ezek a dolgok mintha valahogy értelmüket vesztették volna időről-időre. Persze a vizsgákon jól teljesítettem... Sokat stresszeltem előtte, de mikor eljött a pillanat, egyszerűen csak előhúztam a fejembe pakolt tudást, és hagytam kiomlani. De ezek iskolai, megrendezett helyzetek voltak. Az életben senki nem állt oda elém, hogy nem is tudom... Most meséld el nekem a Szeretet-szirup receptjét tökéletes pontossággal, óra indul! Az életben nem volt elég a tudás, hogy valaki bizonyítson. Én pedig egyre inkább elveszettnek éreztem magam... És csak kétségbeesetten próbáltam megtalálni az utat, hogy megfeleljek.
A visszautasítást borzalmasan éltem meg. A negatív kritikát is, nem is igazán a külsőmre vonatkozva... De mindig egy tökéletes ember akartam lenni. Nem az a fajta, akire felnéznek a többiek, inkább csak az, aki mosolyt hoz egy kicsit mások arcára, aki kicsit jobbá teheti a napjukat, akiben nincs semmi kirívó és semmi irritáló... Persze ez lehetetlen volt. És én mégis annyira szerettem volna...
Jay szavai pedig úgy fájtak, mintha egy kis pengével tényleg belehasította volna őket a bőrömbe.
- Azért nem beszéltem veled, mert nem akarlak látni. Sőt, igazából nem is érdekelsz, csak szórakoztam tudod, vicces voltál a vörös fejeddel. De igazából kurvára irritálsz azzal a folytonos vigyoroddal az arcodon, mintha minden olyan kibaszottul jó lenne.
Levegőért akartam kapni, de elakadtam. Az oxigén nem jött, én pedig képtelen voltam behívni. Tehetetlen voltam. Csak bámultam rá, nagy szemekkel, és éreztem, ahogy a szavai által hagyott mély árkokat lassan feltölti a szégyen és a szánalom mardosó elixírje... majd egyszerűen csak túlcsordult, én pedig fulladoztam.
Nem akarlak látni... Minek jöttél ide, Rose, minek is akaszkodtál rá, miért nem hagytad csak, hogy lassan ő is elfelejtsen, mint mindenki Charlotte-on kívül, akit a barátodnak akartál nevezni? Felejthető vagy, Rosie, semmi más, semmi különleges.
Igazából kurvára irritálsz... Itt éreztem, hogy megremegek. Hogy beleremeg a szavaiba, és talán még az ajkam is megremegett, amibe aztán belekaptam, és észre sem vettem, de olyan erősen haraptam, hogy egy idő után megéreztem a vér fémességét ajkaimban. De nem sírhatsz, Rose, nem sírhatsz.
- Én... - És már megint csak bocsánatot akartam kérni, valamit mondani, hogy ne haragudjon, hogy ne utáljon ennyire... Megígérni, hogy megváltozom, hogy nem fogok többé vigyorogni, de még megpróbálok nem elvörösödni is... Bármit, még azt is, hogy elkerülöm, csak... csak...
De éreztem, hogy elcsuklik a hangom. És sebesen elhallgattam, mielőtt baj lett volna, hogy tovább szedáljam az alsó ajkam fogaimmal.
- Menj és szórakozz valami lánnyal, ha úgyis ők jönnek be neked, boldogíts mást a rohadt mosolyoddal, de engem hagyj békén.
Segítség, meg fogok fulladni.
Megpofozott? Úgy érzem, mintha megpofozott volna. A szavai arconvágtak, hogy még pillanatokkal utána is sajgott az orcám utánuk, és szinte hátrahőköltem, mert a vállam a falnak ütközött.
Valami lánnyal? Én.. Én meg se tudtam szólalni. Mert hirtelen megértettem. Hirtelen rájöttem, és csak pislogni tudtam rá... Aztán a torkom mégjobban elszorult, mert az első gondolatom az volt: ha ezt elmondom neked, Charlotte...
De nem... nem mondom el neki. És ettől végem volt.
Persze, sokan susmogtak a hátunk mögött. De nem értettem... Csak barátok voltunk, nagyon szoros barátok, és... Nyitottunk mi a fiúk felé, csak nem túlzottan nyilvánosan. Persze ha Charlotte élete máshogyan alakul, biztosan igazi pasizógéppé vált volna. Én meg... hát, én csak én voltam. És mostmár csak én voltam.
- Jay...
Éreztem, hogy minden erőfeszítésem hiába volt, egy könnycsepp kiszökött a szememből, ám már abban a pillanatban letöröltem, hogy az arcom bőréhez ért. De őszintén, magam sem tudtam, mi az... A szavai, az, hogy őt emlegeti, az ő fájdalmas és szomorú emléke...
De aztán már csak a hátát láttam, ahogy távolodik. Ott álltam a könyvemet szorongatva, mint valami... Nem is tudom. Mint valami hihetetlenül nagy szerencsétlen, és csak figyeltem az egyre messzebb kerülő alakját... Pedig már alig tudtam visszatartani a sírást.
Charlotte, fogd meg a kezem, kérlek, csak egy kicsit...
Kellett egy pillanat, hogy ellökjem magam a faltól, de aztán én is elindultam a Hollóhát klubhelyisége felé. A szememet lesütöttem, és azt képzeltem, hogy nem látnak... hogy beleolvadok... mert igazából ezt akartam... hogy senki ne is lásson, igaz? Hogy senki ne is emlékezzen arra, ki az a Rose Teegan. Mert akire nem emlékeznek, azt nem utálhatják... felette nem ítélkezhetnek, hogy csúnya, hogy szemét, hogy milyen nevetségesen viselkedik, vagy milyen idegesítően vörösödik el állandóan...
Csak nem a hálókörletbe mentem. Bekanyarodtam a mosdóba, egy fülkébe, a vécé tetejére pedig lelöktem a könyveimet, és az alkaromat hozzászorítottam a számhoz, hogy ne zokogjak fel hangosan... Mert Rose, neked láthatatlannak kell maradnod... tudod, mint mindig...
Talán ezért is volt olyan jó, hogy Charlotte barátja lehetek. Mert mellette egyszerűen senkinek nem tűntem fel. Ő volt a napfény, én meg csak... én csak én... És nem kellett megbirkóznom azzal, milyen is kilépni az árnyékból.
Naplózva


Jayce Hansel
[Topiktulaj]
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 05. 04. - 23:59:31 »
+1

Tünj el, ne tünj el, tünj el, ne...
20010515



.: Rosie:.
:.So if I stand in front of a speeding car
Would you tell me who you are, what you like?
What's on your mind, if I'd get it right?
How I love that no one knows.:

16+, mert csúnya beszéd.


Egész biztos, hogy megríkattam. Én meg aznap nem csináltam mást,mint megálltam a klubbhelyiség üres hálótermében és a homlokomat a hideg, talán nyirkos falaknak támasztottam. Így jó, ez így jó, neki lesz jobb, sokkal jobb lesz. Ezzel győzködtem magam, és azzal is, hogy nem számít nekem mennyire kibaszottul fájt. Az nem számított, mert én megszoktam, hogy ez így fog maradni, megszoktam, hogy nem lesz senkim, hogy egyedül leszek kattosan, mint anyám nővére.
De ahogy egyre jobban győzködtem magam erről, egyre jobban és jobban hiányzott a mosolya. Az a gyönyörű, sziporkázó mosolya, amit én annyira leszóltam. Mert mindig ott kell ütni, ahol a legjobban fáj, ugye? Midnig ott. Mert akkor soha többé nem néznek vissza, soha többet nem jön hozzám vissza, és én nem szeretek bele minden egyes alkalommal, amikor meglátom, igaz? De hiába minden győzködés, egyre jobban vágytam arra a kis melegségre, ami akkor ott átjárt. Ami akkor ott annyira jól esett. És még csak meg sem égetett. De én...
Mit tettél már megint, Hansel?
Sierra hangja élesen csattant minden ilyen alkalommal a jégveremmel teleszaggatott lelkemben, én pedig minden ilyen alkalommal összerezzentem. Ezt akartam... Ezt akartam.
De megint túl gyenge voltam ahhoz, hogy el is higgyem. Mert nem akartam, és kurvára fájt a tudat, hogy ő valahol ott sír egyedül, hogy nem is tudom, voltak e neki barátai akik megvígasztalják. És fájt a tudat, hogy nem mosolyog rám. Hogy nem szól hozzám, hogy nem pislog felém kíváncsian. Fájt a hiánya. És igen, még csak meg sem próbáltam kitépni őt, elhajítani a szívemből jó messzire, vagy letuszkolni valami sötét verembe, hogy ne is gondoljak rá. De minden nap eszembe jutott. És ez az őrületbe kergetett.
Annyira, hogy egy héten kereszül még az órákra sem mentem, csak bekuporodtam a gyengélkedőbe, előadva, hogy milyen szarul vagyok, és csak úgy voltam. Léteztem, mert féltem, hogy ha meglátom a folyosón, bárhol, akárhol az épületben, odamegyek hozzá és megölelem, és talán el sem engedem. És akkor megölik. Annyira féltem attól, hogy megölik. De nem csak ettől. Hanem, hogy megfagyasztom, mert én nem tudok jó lenni. Nem megy. És nem érdemli meg a gonoszságom. És mégis szinte felpofoztam, mélyen a húsába vágtam a szavaimmal.
Baszki már. Nem lett jobb. Annyira nem lett jobb, hogy azt hittem felkötöm magam. Féltem erről az egészről Floriannak is beszélni, mert neki is mit mondhattam volna. Hé, haver, van egy lány akit asszem szeretek, de nem lehetek vele, mert a szüleim megölik, én meg puhapöcs vagyok hogy megvédjem? Nem röhögött volna körbe.
Szóval egy hét tépelődés van magam mögött, és egyre jobban azt éreztem, hogy még így is egyreinkább belehabarodom. Mert az a mosoly. Az a napfényes mosoly. Elfekszem az ágyon és két kezemmel az arcomra csapok és belemorgok. Elegem van. Nem bírom tovább nélküle.
Úgy pattanok fel az ágyból, hogy bele sem gondolok abba se, hogy talán most rohanok életemben először bocsánatot kérni. Mert ezt sosem tettem meg. Senkivel... és talán nem is tudom, hogyan kell. De mielőtt belekavarodtam volna ebbe az egészbe már itt is vagyok az éjszaka közepén és bámulom a fura sasfejű kopogtató izét, ami Merlin fasza se tudja, hogy mióta nem akar beengedni.
- Miért olyan fontos neked hajnali egykor egy hülye rejtvény? Komolyan az összes Hollóhátas annyira nagyra van magával, hogy milyen okos, a többi ház tagjai biztos olyan hülyék, mi? - morgok a kopogtatóra, de az csak nem tágít és megint felad egy rejtvényt, amit már csak puszta makacsságból se fejtenék meg, ha tudnám rá a választ. Nekem ennél fontosabb dolom is van. Mondjuk szerelmet vallani? Nem, nem, nem, talán egy szia Rose, egy állat voltam, bocs vagy valami ilyesmi.
- Előbb mondd a megfejtést! - mormogja a kopogtató sasfej, mire én egyre jobban kezdek felrobbanni.
- Nem mondom meg, de ha ennyire el vagy szállva magadtól, kopogtató létedre szólhatnál Rosenak, hogy jöjjön ki - puffogtam felé, és már kedztem is volna az átkozódást, mire kinyílt az ajtó és valami sötét alak jelent meg benne. És igen, én meg beszartam, és rémülten hátráltam.
- Basszameg - morogtam, majd aztán, amikor kivettem, hogy nem más ácsorog előttem, mint Rose, elvörösödtem. - Köhm. Öhhhmm. Hümmm. Szia, Rose... Öhmm
Ez szerintem nem hangzik bocsánatkérésnek, de még normális mondatnak sem. Szedd már össze magad Hansel, vagy ez a hülye sasfej egész nap rajtad fog röhögni, hogy milyen retardált vagy.
- Beszélnem kell veled... - fogom meg a kezét és az érintéstől is zavarba jövök, de csak húzom magam után, nem túl messze a hálókörletétől, de azért eléggé távol a hülye sastól. De persze biztos, hogy utál, gyűlöl meg mittom én, lehet ezután én kapok a pofámba valami tipikus Hollóhátas kiosztást, de basszus. Kérlek, kérlek Rose, hallagss meg, mert nem akarlak bántani.
Annyira szeretném, ha szerethetnélek. Kérlek, engedd meg. Csak egy picit.
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 05. 05. - 20:25:36 »
+1

Jayce Hansel
2001. május közepe
dress


"I confess I do not know why,
but looking at the stars always makes me dream."


Az égbolt gyönyörű volt ma éjszaka. Persze Anglia sosem dúskált a csillagokban, de néhány azért felbukkant a Hold körül, ami meg olyan kitartóan ragyogott... Hiába másztak elé szürke, morcos fellegek, a Hold sosem hárított.
A Hold... nagyon szerettem az éjszakát a sötétség misztikusságát, amely egyben volt olyan érdekes és egy egészen kicsit hátborzongató is. A sötéttől való félelem az idők kezdete óta bele volt kódolva az emberekre, hiszen frusztráló a tudat, hogy bármi is történik körülöttünk, azt mi nem látjuk. Ám én ma este kiélveztem ezt a hűvös sötétséget, amely körbeölelt, és kihasználtam, hogy az ágyam közel van az ablakhoz.
Finoman, óvatosan érintettem meg a teleszkópom csövét, amely még ebben a feketeségben is lágyan csillogott. Szeretettel megcirógattam az arannyal borított anyagot, aztán lassan felemeltem, hogy belekukkantsak, és felfedezzem az égbolt érdekességeit, amelyekig a szemem már nem látott el.
Nem igazán tudtam aludni, ami azt illeti... Bár ez már megszokott volt. Általában csak forgolódtam, vagy kikuporodtam az ablak mellé. Egyszer-egyszer, ha szerencsém akadt, akkor valaki mellém ült, aki szintén nem tudott aludni és mondjuk beszélgettünk, vagy hasonló. De ma egyedül voltam, a többiek halk szuszogásával körbevéve, amivel nem is igazán volt problémám. Egészen hozzászoktam az egyedülléthez, mióta Charlotte...
Felfedeztem szememmel a cső kis lyukán át a Hold rejtélyes barázdáit. Milyen jó is lett volna egyszer kijutni a világűrbe! Olyan csodálatos lett volna, ebben biztos voltam... Lenyűgözött az univerzum. Bár őszintén... Engem egészen sok dolog lenyűgözött, kezdve mondjuk a mesterien megtervezett épületekkel és legnagyobb pontossággal kifaragott szobrokkal, át egészen a festészeten, a kedvenceim egyértelműen Leonardo da Vinci és Vincent van Gogh voltak, az ő életükről a végtelenségig tudtam volna olvasgatni... Mindemellett meg még annyi ember munkája lenyűgözött. Talán egy kicsit ilyen is akartam lenni... Olyan sok minden akartam lenni.
És valahogy sokszor azt éreztem, hogy hiába. Hiába, mert nem állnak előttem azok a lehetőségek... És tudtam, hogy ezek butaságok voltak. Magunknak teremtjük a lehetőségeket. De valahogy a háborúval kezdve... mintha csak menthetetlenül elindultam volna a lejtőn, hogy mára csak a gyerekes és reménytelen álmaim maradtak.
Szomorúan lepillantottam a teleszkóp karcsú vonalaira... Jayre emlékeztetett. De még olyan sok minden ezen kívül. Nehéz volt úgy végigsétálnom a folyosón, hogy ne keressem minden egyes pillantásommal őt... De nem. Nem tettem. Ha pedig egyszer is rámjött volna, akkor szigorúan lesütöttem a tekintetem a föld felé.
Mert vettem. Értettem, és... nem, nem akartam egy pillanattal több gondot sem okozni neki. Nehéz volt, mert én szerettem volna küzdeni tovább a figyelméért... Mert az a tudat, hogy kedves volt velem, beragyogta a lelkem... De ezt elnyomtam magamban. Hamar elnyomtam azt, hogy én mit érzek, és csak arra gondoltam: Ne nézz rá, Rose. Ő ezt szeretné, neki jobb lesz így. Hagyd. Mintha nem létezne. Mintha nem léteznél...
Hirtelen halk dübörgés hasított bele az éjszaka csendjébe, hogy megrezzentem, és majdnem kihullajtottam a távcsövet kezemből. Aztán felborzolt idegekkel hallgatóztam a következő kopogásig... És figyeltem, hogy a háztársaim felriadnak-e, de csak néhányan mormogtak a baldachinjuk mögül.
Óvatosan visszaszuszakoltam a helyére a teleszkópot, aztán sebesen kikaptam egy pulóvert a tegnapi cuccaim kupaca alól, hogy magamra rángassam a hollóhátas uniform, kissé bő darabját. Aztán, mivel a pizsamám alsó darabja egy fekete rövidnadrágból állt, és tudtam, hogy a folyosóról mindig bevág a hideg, pláne így éjszaka, felkaptam a plédemet az ágyról, hogy azt is vállamra lökjem, csak ezután indultam meg lefelé, kissé csúszkálva a sötétkék zoknimban. Igazán remekül festek éjszaka... De ilyenkor aludni szokás, vajon ki kopogtat és miért, pláne, hogy ott a sasfej a kis rejtvényével?
Az ajtó elé érve aztán tompa beszédhangokat hallottam. Idáig az orgánum teljesen nem hatolt át... De még így is ismerős volt. Így már azelőtt kirázott a hideg, hogy kitártam volna az ajtót.
- ...ha ennyire el vagy szállva magadtól, kopogtató létedre szólhatnál Rosenak, hogy jöjjön ki.
Elnyíltak az ajkaim, és hirtelen elszoruló torokkal bámultam fel a szürke takaróból Jay felbukkanó arcára, a sötétben csillogó hűvös szemekbe. És ránéztél, Rose, de ezt nem szabad. Bele egyenesen a szemébe... ezt nem szabad!
Hirtelen fordítottam el az arcom, és inkább oldalra lestem a sasfej felé, amely ég mindig morcosan hangoztatta, hogy márpedig ezek a neveletlen és ostoba Mardekárosok...
- Basszameg. - Fel akartam kapni a fejem, de nem, nem, nem szabad. - Köhm. Öhhhmm. Hümmm. Szia, Rose... Öhmm.
- Szia, Jay... - Olyan idegenül hangoztak ajkaim közül a szavak. Mintha nem is az enyéim lettek volna. De szinte már fájt, hogy mennyire rég mondtam ki ezeket, így, együtt...
Aztán egyszercsak megéreztem ujjait a csuklóm körül, hogy még a hideg ellenére is végigfutott rajtam a hideg, bejárta a hátamat, és kis jégszilánkjaival szurkált.
- Beszélnem kell veled... - Zavartan bámultam csak utána, közben összébb húzva magam előtt a plédet. Merlinre, ha tudom...
- Öh, oké, persze... - Mintha lett volna valami a torkomban. És az orromban. Alig kaptam levegőt. - Mit... mit szeretnél?
Megengedtem magamnak egy apró kis pillantást felé... De aztán gyorsan pislogtam is tovább. A szívem közben csak úgy vert, mert mindeközben rettegtem attól, hogy csak megint megvágni szeretne a szavaival, és én... Én úgy éreztem, nem állok készen még több pofonra. Így csak összehúztam magam, és igyekeztem a lehető legkevésbé idegesítően viselkedni... Akárhogy is kell azt. Így csak félénken kipislogtam az ablak üvegén, lenézve a kastély birtokára.
Naplózva


Jayce Hansel
[Topiktulaj]
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 05. 05. - 21:04:07 »
+1

Tünj el, ne tünj el, tünj el, ne...
20010515



.: Rosie:.
:.So if I stand in front of a speeding car
Would you tell me who you are, what you like?
What's on your mind, if I'd get it right?
How I love that no one knows.:

16+, mert csúnya beszéd.


- Öh, oké, persze... Mit... mit szeretnél? - még egy mogorva pillantást vetek a zsörtölődő kopogtatóra, aztán csak húzom az ablak felé.
Jaj, Rose, látod, hogy mit tettem veled. Felmetszettelek és kifordítottalak, pedig pont azokat szerettem benned, ahogy mosolyogsz, ahogy elpirulsz, annyira széppé és aranyossá tettek, de egyszerűen csak beld fagyasztottam őket, és ez megrémített.
Ahogy húztam, és megérintettem a finom, kellemesen meleg kezét is szinte éreztem, hogy csak megint felhasogatom a bőrét, hogy megint csak beletömködjem a szilánkokat. Az ablak mellett állok meg vele, de valamiért nem engedem el. Nem is tudom a magyarázatot rá, hogy miért. De annyira jól esik. Közben megint csend van, olyan nagy csend, a Hold fentről bámul vissza rám, de az ő fénye is pontosan olyan sápadt és élettelen, mint az enyém, hiszen az nem is a saját fénye. És olyanom nekem sincsen. Csak a fénylő jég. De tényleg ezt akarod, Jay?
Rose arcát fürkészem, és az ajkaimat harapdálom. Kérlek nézz rám, csak egy picit. Nem tudom meddig állok ott, szorongatva a kezét, mint valami fogyatékos. Nem tudom hányzsor fordult meg a fejemben, hogy azt mondom, hogy csak szivattalak, haha, vagy ilyesmi, de valahogy nem tudtam elmenni. Nem tudtam hátat fordítani neki. Talán mert bezséltem Floriannal is erről, aztán csak ért valamit, hogy itt vagyok. Most komolyan hálás voltam azért, hogy belerohantam vele együtt abba a beszívott pucér gyerekbe a Rengetegben. Lehet, ha nem beszéltem volna róla neki, akkor tényleg nem állnék itt. Most az egyszer legyél bátor Jay, és ne félj a szavaidtól.
Megrázom a fejem, és közelebb lépek hozzá.
- Na jó, Rose, figyelj... - mondom halkan, majd ha rám néz, vagy nem, két kezem közzé fogom az arcát és felém fordítom, hogy megint rohadtul kiugorjon a szívem a helyéről, és még jobban utáljam magam, mert hova lett az a szép eleven tekintet? Nem akartam ezt tenni, Rose. Annyira nem akartam. Fogalmam sincs hogyan figyelem az arcod, hogy látszik-e rajtam, hogy mennyire sajnálom, de néha úgy érzem, azok a szavak, hogy bocsánat és sajnálom, olyan erőtlenül hatottak. Mert a szavaimat ez nem tette jóvá, nem tette semmissé. És úgy is érzem, hogy ezekre a szavakra, amiket hozzá vágtam, nem is lehet bocsánat. Megköszürlöm a torkom, hogy azt a kis meleget, amit még bennem hagytál azokkal a mosolyokkal össze tudjam szedni, hogy azt a meleged szavakká formáljam, hogy azzal a meleggel talán megpróbáljam begyógyítani azokat a vágásokat rajtad.
- Nézd, én... én sajnálom... Úgy értem, az egészet, amit akkor mondtam... Azt hittem úgy csak jobb lesz, hogy idővel talán elmúlik, hogy téged is el tudlak engedni, ahogy a többieket, hogy még ha fáj is a mosolyod emléke, talán jól leszel. És azt hittem, túllépek ezen úgy, mintha nem létezett volna semmi, de Rose... Nem tudlak elengedni. Nem megy, mert bennem hgytad azt a melegséget, amit senkitől sem kaptam. Csak az a baj, hogy ezt nem érdemlem meg. És mégis olyan kibaszott önző vagyok, hogy nem tudok nem sóvárogni utána. Nem tudsz nem hiányozni, Rose.
Itt elhallgatok, mert úgy érzem magamhoz képest is túl sokat beszélek. És még most is attól félek, nem mondtam-e valami olyat, ami fájhat? Nem képzeltem-e ezt az egészet és most nem küldtem-e el megint a picsába? Bizonytalanbbul állok most előtted, mint amikor a Titkok Kamrájába vezető hülye mélybe vezető csúszdát bámultam. De lehet megint rám kéne visítania Myrtille-nek, hogy még tegyek valamit. De tegyek-e? Megöleljelek? Annyira nem tudom, úgy félek, hogy minden érintésem csak fájdalmat okoz. És mégis ott van a kezem az arcodon, mert szeretnélek érezni, mert ilyen önző vagyok, hogy legalább ezeket az apró kis meleg fénysugarakat összekapargassam magamnak.
- Bocsáss meg, Rosie... - mert egy szörnyeteg vagyok. Mert az apám és az anyám halálfalók, és büszkék is rá, hogy ott szolgáltak. Bocsáss meg, amiért ennyire önző vagyok, emiért az sem érdekelt a kirohanásomban, hogy lehet meg sem akarsz hallgatni. De most is rád nézek, téged kutatlak, azt a kis fénysugarat keresem, amitől annyira boldog voltam. - De talán ez is önző dolg, hogy ezt kérem... Szóval, nem is tudom. Csak szeretném megköszönni minden egyes mosolyodat, mert... tényleg beragyogtad vele az életem...
És ahogy ezt motygom, végleg összezavarodok, és inkább tényleg befogom a számat. Mert talán ezzel is csak kínzom?
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 05. 05. - 22:38:15 »
+1

Jayce Hansel
2001. május közepe
dress


"I confess I do not know why,
but looking at the stars always makes me dream."


Azt kívántam, bárcsak inkább végigaludtam volna kivételesen ezt az éjszakát. Úgy értem... Én nem voltam bátor. Egyáltalán. Nem álltam készen erre a beszélgetésre, akármiről is legyen szó... Mert egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy bármi olyanról, ami nekem tetszeni fog.
Végigpörgettem agyamban a lehetséges opciókat, amíg húzott az ablak felé a csöndes, hideg folyosón. A pihék égnek álltak tarkómon, hiába melengetett a takaró is, az az alá szorult tincseim, na meg a pulóver és a pizsamafelső is. Talán csak ezalatt az egy hét alatt eszébe jutott, mi mindent mondhatott volna még... Hogy mi mindent csináltam még rosszul. Én pedig már előre éreztem nyelvemen a szégyen mardosó aromáját, ami annyiszor átjárt, ha bármit rosszul csináltam.
Én csak... Utáltam ezt. Utáltam a fájdalmat és a megbántást. És én is igyekeztem ugyanígy a lehető legkevesebb gondot okozni másoknak... Mert senki nem szeretett ideges vagy rosszkedvű lenni. Ugye? Biztosan nem...
És inkább nem néztem rá. Inkább csak makacsul figyeltem az ablak üvegét, amihez olyan közel álltunk, hogy szinte láttam a ráérkező leheleteinket... mert ő is kinézett. Éreztem, ahogy kifújta a levegőt, és az meglengette pár rakoncátlan hajszálamat. Erre megugrott a gyomrom... De ne reagálj, Rose.
És a keze... Még mindig éreztem ujjait a csuklómon. És nem engedett el, hiába nőttek köztünk azok a néma pillanatok. Mintha megállt volna egy pillanatra az idő... Szerettem volna megkeresni a tekintetét, és megkérdezni, hogy mit néz. Hogy ő is a csillagokat keresi-e... Vagy csak a finom harmatot a fűben, mint én. Vagy bármit, ami nem ő, mint én. De nem...
A pillanat már-már szinte forrón csapódott le az arcomra, szerettem volna, ha... nem is tudom. Megszólal végre. Ha nekikezd. Csak legyünk rajta túl, könyörgöm, mert...
És hirtelen még közelebb lépett, hogy az illata, amit már annyi ideje nem éreztem, visszaköltözött végre az orromba, és megborzongtam tőle. Hiányzott. És ezellen képtelen voltam tiltakozni, pedig szerettem volna, kellett volna.
- Na jó, Rose, figyelj... - Nem, ne, Rose, ne figyelj, tudod, nem szabad. Maradj láthatatlan, maradj... De meglátott. Észrevett, a keze pedig lekúszott csuklómról, hogy egy pillanatra szinte fellélegeztem a bántó szavak emléke alól, de aztán a bőre már megint az enyémet súrolta... A tenyere forró arcomra simult, én meg képtelen voltam bármi mást is tenni, mint ránézni végre. A tekintetünk újra összetalálkozott, de aztán csak egy pillanatra, mert az enyém futott tovább, sebesen és szinte riadtan. Ne haragudj, Jay, már itt se vagyok, csak... ne bánts. Mindenfele elpislogtam, de végül egyszerűen csak a mellkasa környékén állapodott meg a szürkés-zöldem, hiába emelte fel arcomat az övé fel. Aztán halkan beszívtam a levegőt. Készen álltam a szavaira... Legalábbis ezt tömködtem magamba, próbálkoztam, hátha könnyebb lesz. De aztán lehelete arcomon csattant, és nem volt többé visszaút.
- Nézd, én... én sajnálom... Úgy értem, az egészet, amit akkor mondtam... Azt hittem úgy csak jobb lesz, hogy idővel talán elmúlik, hogy téged is el tudlak engedni, ahogy a többieket, hogy még ha fáj is a mosolyod emléke, talán jól leszel. És azt hittem, túllépek ezen úgy, mintha nem létezett volna semmi, de Rose... Nem tudlak elengedni. Nem megy, mert bennem hagytad azt a melegséget, amit senkitől sem kaptam. Csak az a baj, hogy ezt nem érdemlem meg. És mégis olyan kibaszott önző vagyok, hogy nem tudok nem sóvárogni utána. Nem tudsz nem hiányozni, Rose.
A szavak... A szavai még sokáig visszhangoztak bennem, mire tekintetem végül csak belemélyedt az övébe. És mintha, nem is tudom... Mintha a fagyos réteg olvadozni látszott volna, mintha a Hold sápadtsága jobban megvilágította volna, mintha, mintha... Én pedig csak ittam a szavait, és igyekeztem őket megérteni. Minden energiámmal azon voltam, hogy megértsem... A lelkem remegése pedig egy kicsit alább hagyott, de azért nem teljesen. Azért még ugyanolyan nyomorultul éreztem magam az akkori szavai miatt. Még mindig fájt, de ugyanakkor... Nem tudom, mit is éreztem. Egyszerre sajgott mindenem, és borított el valamiféle mennyei megkönnyebbülés, majd ennek a kettőnek a találkozásánál toporogva, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek... Csak néztem rá, közben meg lassacskán beszívtam fogaim közé az alsó ajkam, hogy azt rágcsálva hátha hamarabb dűlőre jutok.
De bízhattam vajon a szavaiban? Elhihettem valakinek ezeket, aki olyan sokáig tudott gyűlölni? Tudtam, hogy Charlotte óva intene... De Charlotte, te már nem vagy itt, ez meg az én életem... És valamikor fel kell tápászkodnom és úgy járkálni benne, mint a nagyok, nem?
- Bocsáss meg, Rosie... - Úgy éreztem, mintha egy erős súly a szívemhez csapódna, és hirtelenjében lebontaná a körülötte épülő fájdalmas kis falacskát, amelyet Jay ellen emeltem. Úgy éreztem, mintha a szemem megtelne könnyel, mert csíp, de igazából nedvességet nem érzek, csak azt az elfojtott, szúrós szárazságot. - De talán ez is önző dolog, hogy ezt kérem... Szóval, nem is tudom. Csak szeretném megköszönni minden egyes mosolyodat, mert... tényleg beragyogtad vele az életem...
Lehajtottam a fejem, de ezúttal egészen csak egy pillanatig fürkésztem a cipőm orrát, mielőtt halk kis sóhajjal nekibiccentettem arcomat a felkarjának. Olyan jól esett hozzáérni, olyan jól esettvégre egy kicsit közelebb húzódni, olyan jól esett ránézni és őt nézni, anélkül, hogy szenvednék a saját gátjaimtól. Hogy szenvednék a gyűlölete súlya alatt. És tudom, már megint naiv vagyok, hogy a fájdalmamat egy pillanat alatt elsöprik a szavai... De talán ez olyan dolog, amin nem tudok segíteni. Talán én ilyen vagyok, és talán akkor is ilyen voltam, amíg Charlotte élt.
Charlotte.
Felrémlettek bennem a szavai, a lehunyt szemhéjaim alól... Hogy lassan kinyitottam a szemem, de nem néztem fel rá, nem mozdultam, csak lassacskán kiengedtem alsó ajkam a fogaim fogságából.
- A legjobb barátnőm volt. - Hangom nem volt több valamiféle kis suttogásnál, de tudtam, hogy hallja. Még ha én magam nem is akartam hallani... Mert senkinek nem mondtam el azóta, hogy nyáron megcsörrent a telefon, és háromszor végigzengte a lakást, mire végre anyával egyszerre odaértünk... Vigyorogtam, mert tudtam, hogy ő az, csak ő lehet, de végül anya vette fel.
És elsápadt.
Én pedig még abban a pillanatban sem voltam felkészülve arra, ami következett.
- Tudom, hogy mindenki ezt gondolta rólunk... De soha nem volt köztünk semmi. - Komolyan ezt találod hirtelen a legfontosabbnak, Rose? Éreztem a nyers szorongatást a torkomban. Neki megvoltak az indokai, miért nem volt sosem barátja. És egy ideig én sem bírtam senkire ránézni, miután... miután az apja, és a keze... És ezek olyan dolgok voltak, amiről senki nem tudott. Mert senki nem tudhatott róluk... Így maradt csak a sugdolózás, ami persze mindig ott volt. Te mit mondanál most, Charlotte? Bárcsak... bárcsak ne kezdene elhalványodni az ismereted, bárcsak biztos lennék benne, hogy mit tennél. - Még mindig ezt pletykálják, tudom. Pedig már...
Elcsuklott a hangom, de még egy pillanattal előbb elhallgattam. Olyan csúnya dolog a hallottakat felemlegetni. Olyan borzalmasan csúnya dolog... Sugdolózni valakiről, aki már nincs többé. Miért csinálták ezt az emberek? Charlotte nem érdemelt bántó szót. Ő volt a legerősebb ember a világon. Mert még velem is elhitette, hogy jól van, hogy tökéletes, hogy hibátlan.
De senki sem tökéletes.
Fogalmam sincs, hogy történt, egyszerűen csak egészen a mellkasáig préseltem magam, hogy még egy félénk pillantást vetettem felé, de aztán lassacskán teljesen hozzásimultam... Olyan volt, mint a legjobb kávé, mint egy finom reggeli ébresztő, mint egy nagy szelet torta egy néhány hetes kemény fogyókúra után.
- Hiányoztál, Jay.
Naplózva


Jayce Hansel
[Topiktulaj]
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 05. 06. - 07:46:03 »
+1

Tünj el, ne tünj el, tünj el, ne...
2001058



.: Rosie:.
:.So if I stand in front of a speeding car
Would you tell me who you are, what you like?
What's on your mind, if I'd get it right?
How I love that no one knows.:

16+, mert csúnya beszéd.


Amikor már magamban keztdem elfogadni, hogy jó, Jay, hiába. Mert ahogy te tényleg ellöksz másokat, utána úgysem akarnak veled szóbaállni, mert te ilyen vagy. Egy torz szörnyeteg, aki foggal körömmel ellenkezik azellen, hogy ugyan olyan legyen, mint a szülei, mégis pontosan ugyan olyan. Hideg, vág, mint a jég, és könyörtelen.
Kérlek, Rose, csak egy picit engedj közelebb.
A közzénk beállt csöndben, és mert nem nézett rám, ami talán még jobban fájt, inkább egy pillanatra én is elkapom róla a tekintetem és megint kilesek az ablakon. Hátha valami normális dolgot üzen nekem a Hold. De mit is képzelek, az égitestek nem beszélnek, senki sem beszélhet helyettem. Senki sem vonhatja vissza a szavainak az élét. Hiszen az az egyik legerősebb fegyver. Nekem mindenképpen. Tudom, hogy én akartam, hogy ilyen legyél, hogy még azt se hidd el, mennyire sajnálom. Elértem, hogy talán félj tőlem. És talán azt is, hogy sose bízz meg bennem. Ahogy Sierrával is tettem, de őt tényleg bántottam máshogy is. Ő volt az első legjobb barátom, és az is maradt, még Ed és Simon mellett is. És tessék, egymásra se nézünk, mert már megint vörös lángokat hoztam az életébe. És vajon nem lesz-e ugyan az Rose-nál is? Nem jönnek-e el érte? De mégsem tudtam még beszélni róluk. Mert akkor tényleg örökre kisiklik a kezeim közül, elfoszlik, szertefújja a szél, és én megint ott maradok a sötétben, azon marva magam, hogy vajon Florian mikor fog tőlem kiélezett pofonokat kapni.
De valahogy, Rose már nem is pusztán barát volt. Mármint amiket éreztem iránta, biztos nem csak valami olyasmi volt. És a hiánya erre még jobban rádöbbentett. De akármennyire is vágytam arra, hogy esetleg ezteket a kósza, kusza érzéseket, amik néha elolvasztottak bennem annyi jégszilánkot, hogy talán picit jobb fej legyek... Valahogy én is kiváltsam belőle. De miket képzelek, én csak jégből vagyok. Engem nem lehet szeretni. Úgy semmiképpen sem. De olyan rohadt önző vagyok, mert egy rég eltemetett énem szinte kaparta a ránehezedő jég falát. Legalább egy picit, egy nagyon kicsikét kedvelj...
A csend olyan szánalmasan hosszúra nyúlik és egyikünk sem töri meg, nekem meg a szavak, szinte gondolkodás nélkül kigördülnek a számon, olyannyira ösztönösen, hogy szinte azt hiszem megint valahova odaszúrok, megint valami olyat mondok. Ahogy a felkaromnak biccenti a fejét, sűrűn pislogok, hogy jól látok-e, vagy nem képzelem-e el ezt is kétségbeesésemben, de nem. Hozzám ért, és rajta meg végigrohant valami megmagyarázhatatlan melegség, amiért már annyira sóvárogtam. Rose melegsége. De még mindig nem néz rám. Pedig annyira szeretném. De ki is nézne bele ezekbe a fájdalmasan rideg szempárba. Ki is nézne rá egy olyan srácra, aki minden erejével azon volt, hogy elhitesse vele, hogy gyűlöli. Közben meg talán mindennél jobban szereti. Ahogy ide kilyukadok, teljesen vörös lesz az arcom, és most örülök, hogy nem néz. És én teljesen bizonytalanul állok ott azon vacillálva, hogy magamhoz öleljem-e úgy takaróstól, mindenestől, vagy ne. Hogy mondjak-e még valamit, vagy ne. De nem tudom mit tegyek, úgyhogy csak hallgattam a fülemben dübörgő szívem hangos ritmusát. Aztán a közénk furakodott csöndet végül az ő hangja töri meg.
- A legjobb barátnőm volt.
Hát persze, Jay, te akkora faszfej vagy. Mert megint oda ütöttél, ahol a legjobban fáj, mert már ehhez túlságosan jól értesz. Bassza meg.
Felemelem a fejem és a plafont bámulom, miközben sóhajtok. És nem tudom mit mondjak, de Rose folytatja helyettem.
- Tudom, hogy mindenki ezt gondolta rólunk... De soha nem volt köztünk semmi. Még mindig ezt pletykálják, tudom. Pedig már...
Baszki Jay, csinálj már valamit. Szóval valahogy lecsúszik az arcáról a kezem, de ő fészkeli közel magát hozzám mielőtt még én húzhatnám a karjaimba. Az egyik kezemmel a takaró alatt átölelem a derekát, a másikkal meg simogatom a haját, az arcát, és érzem, hogy az orromba kúszik a kellemes illata, ami annyira hiányzott vele együtt. De mégis mit mondhatnék? Azt, hogy sajnálom? Az nem hozza vissza a holtakat. Azt, hogy most már minden rendben? Mert ő is úgy néz ki, meg én is, hogy minden rendben? Azt, hogy tudom milyen? Francokat tudom. Tudom milyen elveszteni egy barátot, de hogy pontosem tudom-e, hogyan is érez most, kurvára nem.
- Rose - sóhajtom ki a nevét miközben leemelem a tekintetem a plafonról. - Én leszarom mit mondanak mások. Csak... egyszerűen oda döfök, ahol tudom, hogy fáj... - mert te ilyen elbaszott vagy, Hansel. Mindig is ilyen maradsz. De ahogy ezt kibököm a homlokomat a feje búbjához érintem, hogy aztán még jobban érezzelek. - De sosem gyűlöltelek. Sose tudnálak. És sokkal többet jelentesz nekem, mint hogy a szánalmasságom miatt elveszítselek - motyogom halkan.
Mert egy önző rohadék vagyok. Aki képtelen most már létezni a fényed nélkül.
- Hiányoztál, Jay.
- Te is nekem, Rosie - suttogom én is halkan  és behunyom a szemem, és úgy bújok oda, mintha nem is lennék biztos benne, hogy megérdemelem a közelségát, az illatát, a hangját. Bármijét.
Fogalmam sincsen meddig álldogálunk ott, és valahogy az alatt az idő alatt még arra sem gondolok, hogy esetleg Frics, vagy az a hülye macska betámad minket valahonnan. Csak szeretném bepótolni azokat az örökre elveszett pillanatokat, amiktől megfosztottam magamat ezalatt a hét alatt. Aztán egyik kezemmel megkeresem az övét, miközben a másikkal felém fordítm az arcát és belenézek a szemébe, mert annyira szeretem azot az okosan csillogó zöldes tekinteted.
- Meg fogsz fagyni - dünynögöm aztán, bár én sem tudom igazán, hogy ezt magam miatt mondom, vagy azért mert ezek a hideg falak konkrétan csapkodják a bőröm azt süvöltve, hogy fázz, fázz. Szóval kézen fogva odavezetem a klubbhelyiség felé, majd még egyszer megölelem. - Akkor... öhmm... holnap találkozunk - motyogom, majd ha bemegy az ajtón még egy dühös pillantással illetem a kopgtatót, majd én is elillanok a suli sötétjében.
Naplózva


Rose Teegan
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 05. 07. - 21:58:23 »
+1

Jayce Hansel
2001. május közepe
dress


"I confess I do not know why,
but looking at the stars always makes me dream."


Az ölelésébe furakodva elöntött valamiféle biztonságérzet és melegség, amit olyan régen éreztem, és úgy hiányzott. És most itt volt, még mindig... Nem mondom, hogy a lelkem nem reszketett még egy picikét, mert de. Ha újra felidéztem magamban az éles szavait, még mindig fájtak. Tudtam, ismertem magam, hogy kell még egy kis idő, mire ezeket a gátlásaimat teljesen el tudom majd engedni. De az első lépéseit ennek már gazellaugrással tettem meg, hála neki. A finom szavaknak, az érintéseknek, amikhez szinte dorombolva fészkeltem oda magam...
Úgy hiányoztál, Jay. Mindenével együtt. Pedig alig ismertem. És mindez olyan furcsa volt, olyan idegen... Persze, hamar megkedveltem embereket, hamar befészkelték magukat a lelkembe... De ez most más volt. Sokkal elsöprőbb és fájdalmasabb... Mert általában könnyebben feldolgoztam a nemleges visszajelzéseket. De most? Úgy éreztem, hogy kis szilánkdarabok fúródtak a bőröm alá, amelyek minden egyes alkalommal döfködtek, kivéve, ha láttam Jayt. Abban a pillanatban minden megszűnt. És mindez olyan dolog volt, amit még magam sem igazán értettem. Igyekeztem, nagyon igyekeztem... de egyelőre volt még mit tanulnom. Tanulnom? Áááá... Tanulásban jó voltam. A saját érzelmeim megértésében már kicsit kevésbé.
De mindez most nem is számított, most nem voltak sehol ezek a kis pökdöső üvegek. Csak Jay finom lehelete, amely bizsergette az arcom. Most még Charlotte... az emléke sem számított igazán. Pedig ez ritka volt. Nagyon ritka. De most megtörtént. Jayce illata minden gondolatot elűzött a fejemből.
- Rose. - Ahogy kiejtette ajkán a nevemet, abba szinte beleborzongtam. - Én leszarom mit mondanak mások. Csak... egyszerűen oda döfök, ahol tudom, hogy fáj... - Erre azért facsarodott egy kicsit a szívem. Igen, éreztem... De nem szóltam rá semmit, csak végighúztam alsó ajkamon a fogamat, hogy a hirtelen felcsendülő fájdalmat most én üldözzem el saját magam. Aztán megéreztem, ahogy arca hozzám ér, és ez segített mindent elkergetni. - De sosem gyűlöltelek. Sose tudnálak. És sokkal többet jelentesz nekem, mint hogy a szánalmasságom miatt elveszítselek.
Halk sóhajjal engedtem ki a bennem felgyülemlett érzelmeket, amelyek annyira zavarosak voltak... De aztán csak visszafogtam a szavakat, amelyek azonnal gördültek volna fel a torkomon, és hagytam, hogy némán megbizsergessék a szívemet a fiú szavai. Talán nem kellett volna egyből ilyen hamar hinnem neki, de képtelen voltam tenni ellene, egyszerűen csak hagytam, hogy elvarázsoljon, amit mond nekem. Nekem is fontos vagy, Jay...
- Te is nekem, Rosie.
Erre már hagytam, hogy egy finom kis mosoly a számra forduljon, miközben nekinyomtam arcomat a mellkasának. A keze a derekamra kalandozott már néhány pillanattal ezelőtt, de csak most éreztem meg igazán, ahogy megmoccantak ujjai a pulóverem felett. Sajnos túl sok volt a réteg ahhoz, hogy igazán kiélvezzem az érintését, de azért jó volt ez így is, nekisimulva a fiúnak.
Szerettem volna mondani valamit, és persze, kellett is volna... De képtelen voltam bármi normálisat kibökni. Egyszerűen csak élvezve az ölelését kisandítottam ismét a fekete felhőkkel körbevett Hold felé, amely mintha valamiféle elégedettséggel figyelt volna... Azzal az elcsent, sanda fénnyel mögötte... Látod, Charlotte? Jól vagyok.
Végigszaladt hirtelen fejemben az emlék, ahogy kisgyerekekként rohangáltunk végig a kertjeink között Charlotte születésnapján... Egy meleg, augusztusi nap volt, de már esteledett, az ég kezdett sötétedni, a Hold pedig fényleni. Ő valami hosszú, rózsaszín ruhát viselt, és emlékszem, amint az apja "én kis hercegnőm"-nek szólította... Ő pedig beleborzongott. Vagyis csak gondolom. De az az undor, ami végigszaladt az arcán, ezt sejttette. Mostmár értem, oké? Kellett egy kis idő, de már minden értek.
Char megkérte az apját, hadd mehessünk még át hozzánk egy kicsit. Aztán húzott maga után a hátsó kertünkbe, ahol felmásztunk arra az öreg cseresznyefára, ő meg azzal sem törődött, ha kiszakadt a hercegnős ruhájának az alja. Sőt, szinte örült neki... Aztán fent üldögélve összekaptunk, hogy sajtból van-e a Hold. Én persze mondtam neki, hogy ez őrültség, de ő csak vigyorogva rázta a fejét.
Rosie, annyira izé vagy. Mi másból lenne? Nézd, milyen sárga!
Hááát... Talán csak a Holdról mintáztuk a sajtot.
Hmmm... Oké. Ez egy jó válasz. Tetszik!

És utána évekig ezzel viccelődtünk. Hogy a sajtot a Holdról mintázták. És most? Már csak én bámultam az eget, és gondoltam vissza erre a pillanatra, egyedül...
Összeszorítottam a szemem egy pillanatra, ahogy eltolt magától, de aztán felnéztem rá. Most nem vagy egyedül, Rose. Feltűnt? Ő nem Charlotte... De nem vagy egyedül.
Ő nem Charlotte.

- Tényleg fájt. - Én nem akartam megszólalni... Ki mondja ezeket? - Fájt, amiket mondtál, de... Igazából csak nem értettem, hogy... - Éreztem, ahogy elönti a pír az arcomat a szavaimra. Mit csinálsz, Rose? - De, őő... Felejtsük el, oké? Nem számít.
Halványan felé mosolyogtam, de aztán újra ajkamba haraptam, ahogy ismét megérintette az arcomat. A másik kezével megérintette az én enyémet, hogy aztán lepillantottam, és hagytam, hogy ujjaink összefonódjanak.
- Meg fogsz fagyni. - Visszalestem az arcára. A hideg? Szinte már el is felejtkeztem róla, pedig meztelen lábszáraimnak azért nem tett jót a folyosó, pláne nem, hogy zokniban voltam. Így csak követtem vissza a klubhelyiség ajtaja felé, hogy aztán újra szembeforduljak felé, és még egyszer belenézzek abba a ridegzöld csillogásba. - Akkor... öhmm... holnap találkozunk.
Ezúttal már egy valamivel őszintébb mosolyt vetettem rá, és behúzódtam közben az ajtókeretbe, még ha a sasfej már visongta is felém a rejtvényt, amire már az első hallás után tudtam a választ. Csak még egyelőre nem mondtam ki.
- Holnap találkozunk.
Aztán szorosabban összehúztam magamon a plédet, és a bronz szoborka felé fordultam, hogy arra is csak mosolyogjak.
- A válasz a lengő pipacskocsonya. - Beléptem, ahogy az ajtó kinyílt, aztán jóéjt kívántam a sasfejnek is, aztán kissé már remegve a hidegtől, felsiettem vissza a hálókörletünkbe, hogy visszabújjak az ágyamba... Amely hirtelen már sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint az eddig éjszakák alatt. Állig takaróztam, aztán mély lélegzettel lehunytam a szemem.
Te is nekem, Rosie...



Köszönöm a játékot!  Angyal
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 24. - 18:12:40
Az oldal 0.149 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.