Abszolút nincs hozzá kedvem...na jóóó

Az Abszol út

[.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.20010415]

.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.
20010415


csövesruha

.: a teás csaj :.
:.You, what do you own the world?
How do you own disorder, disorder
Now somewhere between the sacred silence
Sacred silence and sleep
Somewhere, between the sacred silence and sleep
Disorder, disorder, disorder

16+, mert csúnya beszéd.

A tavaszi szünetet szerencsésem megúsztam a szüleim jelenléte nélkül, bár elég volt  atudat, hogy összebalhéztak Sierrával és a szüleivel, aminek következtében igyekeztem inkább végérvényesen megszakítani vele minden kapcsolatot. Utálom, hogy mindig miattam szív, és az ostrom alatt is miattam szívott, és méshogy nem tudom megvédeni. Jó nekem egyedül is, tök jól elvagyok meg minden. Aha. Én leszek a legboldogabb Mardekáros, aki végig szólóban tolja le az éveket és aztán valahol majd megdöglik. Modnjuk valami veszélyes lény felfal, amikor fotózom, vagy valami után nyomozok és megölnek. Nem is tűnne fel senkinek és nem is érdekel. Nem érdekel már semmi. Morcosan ráncolom a szemöldököm, miközben az Abszol úton kóválygom. Célok és minden egyéb nélkül, mert ahhozértek a legjobban. Célok nélkül élni. Egy ilyen srácnak úgysem lehetnek céljai, még ha fotózás valamennyire feldob.
Szeretnék úgy élni, mintha elfelejtettem volna mindent, de belém fagyott a múlt és minden pillanattal belém fagy a jelenem is, és nem látok magam előtt a fekete, jeges dérben semmit a fagyott jövőn kívül. Fáradt vagyok a sok vacogástól, de ahhoz, hogy kiolvadjak, valaki másra kellene támaszkodnom, valaki másra, akinek az életét megint vezsélybe fogom sodorni, mert a szüleim még minidg egy mocskos Halálfalók, és ki tudja hol bújkálnak. De tudom, hogy figyelnek, és arra várnak, hogy megint elvegyenek tőlem mindent. Bár idősebb lennék. Bár bátor lennék, annyira, hogy felkerekedjek és megöljem őket. Bár ne félnék a haláltól és a saját gyengeségemtől. Annyira szánalmas nem? Nincs kedvem az élethez, de meghalni gyáva vagyok.
Összébb húzom magam a fekete bőrdzsekimmel együtt és úgy caplatok végig. Nem nagyon vágom, miért pont ide lyukadtam ki, de ha már itt vagyok, akkor kóválygok itt. Úgyis mindegy, annyira nagyon mindegy, hogy róvom az örökös köröket. Közben, ha nekem jönnek, vagy esetleg én megyek másnak mordulok egyet, mert miért ne. Elhaladok a bagolyketrecek mellett, és eszembe jut Vienna, hogy lehet venni kéne neki valami hülyeséget. Ő az egyetlen élőlény ezen a földön aki mindig visszarepül hozzám és még nem is zavarja ha bunkó vagyok vele. Fogalmam sincs, miért nem hagyott eddig még el, de azért jó esik, hogy legalább egy szerencsétlen madárnak modnjuk az eszében vagyok.
Az összevissza csapongó gondolataim kuszaságában bolyongva eszembe jut Rose, és a bál is. Nem nagyon szaladtam vele össze azóta, igyekeztem őt is nagyban kerülni, az anyám és az apám még őt is megégetné vagy mi a faszom. És túl kedves volt hozzám, én meg amúgy sem érdemelem meg, ahogy Sierra kedvességét is eldobtam magamtól olyan messzire, amennyire csak lehetett. Mert miért is bánna az ember kedvesen azokkal akik fontosan a számára, Jayce Hansel, hm? Még a végén túl közel jönnének és megint számítanál valakinek? Aztán már megint ott kötsz ki, hogy csak a füst van, a hamu, az égett hús szaga és a sötét jeges mélység, ami egyre jobban befgyaszt minden egyes tagodat.
Szóval Rose túlságosan jó és kedves hozzám, és magamban el is könyvelem, hogy úgyis felsős, úgyis mindjárt végez valószínüleg, úgyhogy jah. EZ van, jó nekem ebben a hideg hűvös magányban. Ja.
Ja.
Teljesen.
Éppen elfordítom a tekintetemet a macskaköves útról, hogy elbámuljak a szemközti utcára, mert hirtelen azt éreztem, hogy anyám bámul. De ott is csak a szokásos tömeg volt, sehol a szőke hajkorona a hideg tekintet, de a szemem még mindig azt a pontot fürkészi, ahol láttam valami szőke villanást. Annyira nézek, hogy egyszerűen belemegyek valaki másba és belborulok.
- A picsába miért nem nézel... - kezdem a kiakadásomat, köközben a kezemmel mámasztom a köbeket. De alattam nem valami nyomi öreg nyanya vagy tata, vagy valami gyökér ikolatárs feküdt.
Hanem Rose. Egy ideig csak bámulok bele abba a megfoghattalanul szép szürkészöldes szempárba.
Térj észhez Jay.
Megrázom a fejem és egy öhm meg khm kíséretében lemászok róla, hogy aztán valahogy felsegítsem, bár nem kifejezetten volt az a klasszikus lovagias felsegítés.
- Hello Rose. Micsoda véletlen - motyogom, majd lepöckölök a combomról egy odatapadt nyálkás bagolytollat.

[2001. április 15.]

Jayce Hansel
2001. április 15.
dress


"Kindness
is
better"

Zsebemben szorongatva a kis papírfecnit, Dalton professzor girbegurba kézírásával, és a néha-néha felcsillanó napsütést élvezve vágtam át az Abszol út macskakövein, körülöttem pedig zsongott az élet... Még ha a csöndesség így is sértette a fülemet.
Mintha csak évekig cseng a füled, aztán egyszer megszűnik... Nyom nélkül... Mintha hosszú évekig valaki ott ülne a válladon, de igazából nem is a válladon ül, hanem melletted ugrál, boldog, és lélegzik.
Aprón megborzongtam a hűvös széllöketre, ami elért, és felerőszakoltam a tekintetemet az égre, hátha ez segít kitisztítani az elmémet. Azt hittem, borzasztó volt a Roxfortban, de nem... Itthon volt borzasztó.
A szobám egy sötét kis zuggá alakult, mert akárhányszor kihúztam a függönyt, Charlotte erkélye bámult vissza rám, a mélykék sötétítő, amely olyan mozdulatlanul hevert ott, és amely annyi minden átélt már abban a szobában... Annyiszor voltam náluk, annyi időt töltöttem a szobájában, és nem tűnt fel, sosem jöttem rá, hogy valami hiba van... Hogy a falakból árad a fájdalom és a kétségbeesés... Nem jöttem rá, hogy valami nincs rendben.
Pedig semmi nem volt rendben.
Az egész ház olyan magányosan és elveszetten állt ott, rajta egy piszkosszürke "eladó" táblával. Annyira fájt a látványa... Elmondhatatlanul. A szülei olyan hirtelen költöztek el, de persze megértettem... Én sem akartam volna egy olyan házban lakni, de őszintén szólva, még mellette is tortúra volt.
A falak mesélni akartak, de nem volt, aki meghallgassa őket. Hogy lehet egy egész életet némaságban tölteni?
Éreztem, hogy megelevenedik a hányingerem. Éreztem, hogy ismét elönt az émelygés, így gyorsan levegőért kaptam, hogy az végigégesse kiszáradt torkomat az oxigénnel. Muszáj volt már kiszabadulnom otthonról, az eltöltött napok... Hát nem is tudtam, hogy fogom egyáltalán túlélni a nyarat. Két hónapon keresztül szembenézni azzal a házzal?
Mélyet sóhajtottam. Köszöntöm önöket, hölgyeim és uraim, ez itt a Rose-féle időjárás jelentés. Mint láthatják, Merlin ma meglehetősen változatos kedvében van, ugyanis bár az eget sötét, pufók kis felhők tarkítják, itt-ott azért előbukkan a napocska, megmelengetve forró csápjaival a járókelők arcát. Olykor kissé feltámad a szél keletről, de néhány másodpercig tart csupán, mintha csak végig akarná borzolni mindenki hajt egyszer, aztán eltűnik, mintha itt se lett volna soha... Csodálatos ez a brit tavasz, nem igaz?
Én tényleg mindent megpróbáltam, hogy elkergessem ezeket a gondolatokat a fejemből... De minden hatástalannak bizonyult, egészen egy bizonyos pontig.
Ugyanis szerintem eltörtem az orromat.
Olyan erővel mentem bele valakibe, hogy már alapból az ütődéstől megszédültem, de aztán egy tompa puffanással mindketten elterültünk a koszos földön. Még amúgy is fájt olykor a március végén, egy Nefeledd-gömb végett szerzett kis heg a fejemen, de most úgy éreztem, hogy azon kívül, hogy az orromnak annyi, még agyrázkódást is kaptam.
Kellett egy pillanat, hogy ki merjem nyitni a szemem, és bizonytalanul felpislogjak a felettem lévőre, de még azelőtt meghallottam a hangját, hogy kitisztult volna előttem a kép.
- A picsába miért nem nézel... - Éreztem, hogy elkezd forrósodni az arcom, ennek pedig rengeteg oka volt... Először is a dühe, ami aztán beleakadt, amikor ő is észrevette, hogy én vagyok, és ettől egy kicsit tovább pirultam, mert bár január óta nem gyakran futottunk össze, néha-néha odamosolyogtam neki a folyosón, de hiába volt talárban, még mindig az Imbolc bálos zakójában jutott eszembe néha... És talán ez az, amitől úgy igazán paradicsommá váltam. Aztán persze ott volt a tény, hogy rajtam feküdt...
Merlinre...
Ó valahogy hamarabb kapott magához, mint én, és felpattant, aztán felém nyújtotta a kezét hogy én meg elfogadtam, és hagytam, hogy felhúzzon, közben gyorsan leporolva a nadrágomról a valószínűleg ráragadt port és koszt a főút macskaköveiről.
- Hello Rose. Micsoda véletlen.
- Ohh... Igen, öhm... - Még mindig kissé zavartan és zavarodottan, kilöktem az arcomból egy a pára miatt folyton begöndörödő hajtincset. Most igazán jól jönne egy kis szellő... - Szia, Jay! Jó megint látni!
Ehhez azért fűztem felé egy mosolyt is, ami talán lelkesebb volt kicsit a kelleténél, de igazából tényleg így volt. Örültem, hogy találkozunk, még ha kissé szerencsétlen módon is... De ez egy ismeretlennel valószínűleg még kellemetlenebb lett volna. Szóval egyre növekedni kezdett az izgalmam, ahogy a farmerkabátomról sepregettem le a koszt.
- Mi újság? Jól vagy? - Nem tűnt részegnek, szóval ez már egy pozitív dolog. Kíváncsian pislogtam rá, aztán, ha végre tisztának tituláltam a felsőmet, akkor összefontam ujjaimat magam előtt.

[.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.20010415]

.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.
20010415


csövesruha

.: a teás csaj :.
:.You, what do you own the world?
How do you own disorder, disorder
Now somewhere between the sacred silence
Sacred silence and sleep
Somewhere, between the sacred silence and sleep
Disorder, disorder, disorder

16+, mert csúnya beszéd.

Szerettem volna nem gyakran gondolni rá, a kedves hangjára és azokra a szép molyojaira, amiket mondjuk úgy random a fojosón rám pazarolt, de nem ment. Mert valahogy mindig sikerült elvörösödnöm, pedig nem is lett volna szabad. Nem akartam még egy fontos lányt elveszíteni, de valahogy őt képtelen voltam olyan nagyon ellökni, nem mertem, mert félte, hogy összetöröm. Vajon Sierránál miért nem féltem ugyan attől? Mert őt sosem érdemlem már meg. De akkor miért akartam legalább őt annyira megérdemelni, hogy ne bátsam mondjuk minden egyes szavammal? Nem szerettem ezt az ellentmondást, holott ez előtt szinte öt perce sincs, hogy magamba fejtegetem, menniyre nincs szükségem senkire. Annyira... annyira ellent mondok magamnak mindig amikor vele találkozok, hogy lassan már a gondolkodást is feladom, befagayztanám azt is, pont úgy ahogy a lényem többi része is meg van dermedve.
Ahogy levakarom magamról a tollat, meg egyéb utcai koszokat, az arcát fürkészem. Aztán inkább a másik utca felé kapom a tekintetemet. Bezzeg most nem fúj az az ótvaros szél, hogy mondjuk lehűtse  apofámat, de mindegy. Igazából tényleg mident elkövetek, hogy ne nézzem megint hosszan a szép arcát, és végül megállapodok  sporcipőm előtt heverő macskaköveken. Nagyszerű.
- Ohh... Igen, öhm... Szia, Jay! Jó megint látni!
Fura, hogy ezt valaki képes őszintén gondolni. Nagyon fura, és talán ez a morcos csodálkozás az arcomra is kiül, és már megint a mosolyát nézem. Nem tudom eldönteni, hogy ez tőle nagyon nagy naivitás, vagy csak szimplán rohadtul aranyos. Erre aztán bosszúsan felsóhjatok, ami lehet arra fog érteni, hogy én meg nem örülök neki. Komolyan az emberekkel való kommunikáció idegesítő. Megköszürölöm a torkomat, majd egy félmosoly kíséretében megszólalok.
- Téged is, Rose, téged is. Remélem jól vagy így a bál után meg ijenek... ja... - ja. Olyan gyökér vagyok, hogy nem igaz. Miért olyan rohadtul nehéz úgy kommunikálni, mintha nem lennék egy nagy segg? Minden esetre a homlika felé pislogok, ahol egy halván karcolás van,és eszembe jut az én vágásom is. A homlok az egyik leghülyébb hely az emberen, ennél már csak a köldök szarabb, de megint mi a szart gonodlok. Megint sóhajtok és megrázom a fejem.
- Mi újság? Jól vagy? - kiengedek egy sóhajt, és a bal kezemmel beletúrok a hajamba, hogy feljebb borzoljam a szőke tincseimet.
- Fogjuk rá, mondjuk úgy, hogy elvagyok - vonom meg a vállamat, aztán megint körbe nézek. Utálom azt érezni magamon, hogy itt vannak, itt bújkálnak és csak arra várnak, hogy egy újabb életet tegyenek tönkre, hogy egy újabb embert marjanak el tőlem. De bajon most lenne rőm ahhoz, hogy ne hagyjam? Vajon mernék e bárkit is magam mellett megőrizni úgy, hogy nem félek attól, hogy csak a bajt hozom rá, meg a vörös lángokat? Az anyám egy piromániás ribanc volt mindig is. - És veled mi a helyzet, Rose? - kérdezem kíváncsian, és lepislogok rá, és a tekintetem véletlenül összetalálkozik az övével. Nem is tudom meddig pislogok rá, mire kissé idegesen félre pislogok,  és háttal nekitámaszkodok a nedves vöröses téglájú bolt falának, és a kezemet a nadrágom zsebébe süppesztem. - És egyébként ha van valami dolgod errefelé, vagy csak úgy random lézengsz?
Szemem sarkából megint az arcára lesek aztán inkább a hideg tenyeremmel a tarómra csapok, hogy legalább ennyire lehűtsem magam, mert annyira röhejesnek tűnhet, hogy kezek elvörösödni. Egy lánynál nagyon aranyos, de egy srácnél, baszki, nagyon gáz.

[2001. április 15.]

Jayce Hansel
2001. április 15.
dress


"Kindness
is
better"

A kezdeti vérvörös zavarom meglepően hamar átfordult gyermeteg örömbe, pláne, amikor Jay is elmosolyodott. Hiszen, bár nem ismertem túl jól, az már nekem is egyértelműen lejött, hogy nem osztogatja gyakran a mosolyokat.
Igazából egy kicsit magam miatt is örültem, hogy egymásba botlottunk. Valahogy így Charlotte a háttérbe húzódott végre, utat engedett egy kis régi Rose-nak, aki nem azon töprengett minden egyes pillanatban, hogy mennyire hiányzik neki a legjobb barátnője.
- Téged is, Rose, téged is. Remélem jól vagy így a bál után meg ilyenek... ja... - Szélesebb mosolyra húztam a számat, a lelkem egyszerűen meg se akarta hallani az esetleges gúnyt, vagy bármilyen arra utaló jelet, hogy csak azért mondta ezt, mert jófej akart lenni... Egyszerűen csak felcsillant a szemem a kedves szavaira, és hevesen bólogatni kezdtem.
- Persze, jól vagyok... - A karom jutott eszembe, és az abba szúródott üvegdarab, a fájdalom és a vér emlékétől pedig megborzongtam, ahogy az az egész este katasztrofális volt. De szerencsére a Gyengélkedőre tett látogatásnak hála, annak a sebnek már nyoma sem volt. Azért felpislogtam Jay arcára, hogy felmérjem az ő homlokát, mert emlékeztem, hogy ő meg ott sérült meg aznap. Persze ő nagyon magas volt, így jól fel kellett emelnem az államat, ha egészen a hajvonaláig akartam látni. - És te? Látom, szerencsére begyógyult a homlokod...
Halvány mosolyt vetettem rá, aztán az addig is fél vállamon lógatott hátizsákomat a mellkasomhoz öleltem, és oldalra lestem, végigpillantva a lüktető Abszol úton, a mindenfelé siető boszorkányok és varázslók együttesén. Aztán visszafordultam Jay felé, pont, amikor ő pislantott oldalra. Kicsit szorosabban szorítottam magamhoz a fekete hátizsákot, ahogy egy pillanatra hagytam elkalandozni tekintetem vonásain... De aztán bámészkodtam is tovább, le, a cipőm orrára, mintha olyan érdekes lenne...
- És veled mi a helyzet, Rose? - Valahogy máshogy csengett a hangja, könnyednek tűnt, és nem olyan... Morcosnak, mint ahogy általában. Szóval felpislogtam rá, billegve párat a sarkamon, hogy lábujjhegyre érkezzek, közben pedig összegabalyodott a tekintetünk, de valahogy ez kellemesebb volt, mint sunyiban nézegetni. Még akkor is, ha a tekintete jeges volt, bár alapvetően a színe majdnem megegyezett az enyémmel... Ezt fejtegettem egy pillanatig, amíg el nem fordult, erre pedig az én arcom is újra pirosas árnyalatba fordult. Illetlenség másokat bámulni, Rose, tudod... Még akkor is, ha szépségesen fájdalmas szemük van.
- Ó, velem? Hát... Én is jól vagyok, meg minden... - Általában tényleg egészen jól voltam, de az elmúlt napok felkavaróak voltak. És ezt mégsem mondhattam ki. Így csak maradt a kásás füllentés, amire bele is haraptam alsó ajkamba, mintha ténylegesen olyan nagy bűnt követnék el, ami miatt szégyellni kéne magam.
- És egyébként ha van valami dolgod errefelé, vagy csak úgy random lézengsz?
Ez eszembe juttatta, hogy igazából miért is vagyok itt, miután Charlotte-nak és a kis felborulásnak ezt sikerült elkergetnie agytekervényeim közül pár pillanatra. Előhúztam zsebemből a kis cetlit, amelyet a tanáromtól kaptam még az iskolában.
- Igazából egy könyvért jöttem... Csak eddig egyik könyvesboltban sem találtam meg, ahova bementem. - Kissé lebiggyesztettem az ajkam, aztán inkább gyorsan visszasüllyesztettem kabátom zsebébe a papírkát, mielőtt megint feltámad a szél, és kifújja ujjaim közül. - Szóval azt hiszem, mostmár csak random lézengek... Na és te? Hmm... Ugye nem az alkoholtartalékodat jöttél feltölteni?
Ha akartam volna, ha sem, a kérdés egyszerűen képtelen volt számonkérő vagy csípős hangvétellel kigördülni számból, sőt, már-már reménykedve pislogtam felé, hogy ugye tényleg nem, mert igazából csak viccnek szántam, vagy valami hasonlónak, de a viccek terén mindig is kicsit béna voltam... A gondolatörvénytől ismét zavarba jöttem egy kicsit, de ezúttal minden erőmmel igyekeztem nem elvörösödni, hanem úgy viselkedni, mint egy normális emberi lény... Vagyis csak várni a válaszra.

[.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.20010415]

.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.
20010415


csövesruha

.: a teás csaj :.
:.You, what do you own the world?
How do you own disorder, disorder
Now somewhere between the sacred silence
Sacred silence and sleep
Somewhere, between the sacred silence and sleep
Disorder, disorder, disorder

16+, mert csúnya beszéd.

Komolyan, hogy tud valaki ennyire láthatóan örülni egy majdnem idegennek? Vagy csak én nem értem. Biztos ez lenne a normélis viselkedés, minden normális embernél. AKi lány. Valahogy magamat ennyire kivirulni valaki láttán nem bírom elképzelni. Minden esetre annyit megengedek magamnak, hogy fagyott aszott lelkemet egy picit süttessem Rose napsugárszép mosolyán.
Basszus, Jay, mi a szart szívtál? És még részeg sem vagy.
Nem is kéne közel engednem magamhoz sennkit, vagy megfagyna tőlem, vagy belőle is csak egy lángoló, kormos és égett nyom maradna a múltamba vésve, hogy azt is próbáljam minél inkább jégbe fagyasztani, mert ha kitör. Mert ha elborít a láng, félek, hogy a saját magam bűnétől nem fogok szabadulni és porrá ágek minden emlékemmel együtt, amit az ostrom óta hordozok. A barátaim és Sierra lángoló emlékképét sosem fogom eléggé megfagyasztani még akkor se, ba bezárkóznék a fagyasztóba. A cipőmmel arrébb pöckölök egy kavicsot, és nézem egy ideig, ahogy gurul, hogy aztán szem elől tévesszem a nyüzsgő forgatagban.
- Persze, jól vagyok...  És te? Látom, szerencsére begyógyult a homlokod...
Ahogy nagyban nyújtózkodik felém én csak sóhajtva lejjebb hajoltam, hogy nagyjából annyira, hogy ne törje már ki a nyakát. Szóval így eléggé közel kerül egymáshoz a fejünk, de azért mégsem tűnik remélem úgy senkinek, mintha le akarnám smárolni vagy mit tudom én. De azért nagyon rövid időre az ajkaira pislogtam, hogy aztán megint milyen érdekesnek találjam a borult szürkés felhőket a fejünk felett.
- Jaja, kutya baja, enniytől nem nyúlok ki - vigyorodok el, és szerintem kettőnk küzül én lepődök meg a legjobban, hogy ilyenre képes egyáltalán az arcizmom. Érdekes, érdekes. Aztán persze olyan gyorsan el is illan, és megint helyet kap az, hogy ráncolom a szemöldököm és enyhe grimasszal bámulom az elfolyó embereket körülöttem. - De fasza, hogy jól vagy - bólintok még egyet, hogy ja, tényleg fasza.
- Ó, velem? Hát... Én is jól vagyok, meg minden...
- Az jó, asszem. Mármint ja, az jó - motyogom majd inkább tényleg a faltámasztást választom, még a végén nekem jön valami elmebeteg és miatta lesmárolom mondjuk Rose-t.
- Igazából egy könyvért jöttem... Csak eddig egyik könyvesboltban sem találtam meg, ahova bementem. Szóval azt hiszem, mostmár csak random lézengek... Na és te? Hmm... Ugye nem az alkoholtartalékodat jöttél feltölteni? - Felvonom a mondatának a végére a szemöldökömet. Aha, szóval úgy mindekinek most már nem elég, hogy idegbeteg Mardekárosnak tűnök, de még alkoholistának is. Ellököm magam a faltól és bosszúsan sóhajtok egyet. Remek Jayce, remek. Bár nem nagyon érdekel, mit gondolnak rólam az emberek, azért csak ciki lenne, ha Rose ebből indulna ki. De miért is érdekel, hogy Rose mit gondol rólam? Merlin tökére, begolyózok.
- Hmm, sose kerestem még annyira könyvet - motyogom magam elé, és lehet nem is hallja a nagy nyüzsgésben. - Áhh bakker, lebuktam - forgatom meg a szememet, majd Rose nelé lépek és fére döntöm a fejemet. - Amúgy nem - vonom meg a vállamat. - Eltört a fényképezőm, és venni akartam egy újat, de ahogy beléptem az Abszol útra elment a kedvem. Mármint minek is fotózgatnék, úgysincs értelme. Meg amúgy is csak rá kell nézni az emberekre és megutálok mindent - mondom, és megejtek egy grimaszt is, amikor egy kövér rózsaszín vattafeljő rikácsoló hangon eldöcög mellettünk. Aztán megint Rose felé frodítom a fejem. Komolyan nem hiszem el mit akarok csinálni. - De na jóó... Most hogy itt vagy akár meg is mutathatnám neked a fényképezőgépeket. Esetleg. És ekkor egyikünk se lenne céltalan.

[2001. április 15.]

Jayce Hansel
2001. április 15.
dress


"Kindness
is
better"

Valahogy sosem vettem észre, ha az emberek totál hülyének néznek a lelkességem miatt. Pláne mostanában. Kihasználtam minden adandó alkalmat arra, hogy eltereljem a figyelmemet és jó kedvem legyen, mert egyedül lenni olyan rossz volt és magányos.
Nem is igazán emlékszem olyanra a múltamból, hogy magányosnak éreztem volna magam. Hiszen ott volt Charlotte... Ha pedig épp nem, akkor csak jól esett egy kis csend, egy kis énidő. De mostanában túl sok volt az énidő... Mostanában amikor az ágyam felé pördültem a szobámban, felmutatva két szoknyát, és megkérdeztem: "szerinted melyik?", senki sem válaszolt... És ez még mindig képes volt meglepni. Csináltam egy jó adagot a kedvenc nasinkból, amiben mályvacukot volt, csokoládé és sós perec darabkák, és automatikusan két tálba szedtem, hogy aztán a szobámba érve rájöjjek, az egyik érintetlen fog maradni. Lelkesen vágódtam ki Rúnaismeretről, hogy elújságoljam Charlotte-nak, rámnézett az a fiú, aki annyira tetszett egykor, de aztán rájöttem, hogy nincs kinek elmondanom.
És nem... Még mindig nem voltak természetesek ezek a dolgok.
A táskámat ölelgettem, mint ahogy a tankönyveket szoktam... És hunyorogtam az arca felé, amikor egyszer csak közelebb jött. Éreztem, hogy végigszalad gerincemen a hideg, ahogy hűs lehelete elérte arcomat, és egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem, nem hogy még megnézzem az apró, begyógyultnak tűnő kis hegét.
- Jaja, kutya baja, enniytől nem nyúlok ki - vigyorgott rám, de én csak pislogni tudtam, ahogy széles mosolyától az egész arca mintha megváltozott volna. Mintha nem is Jay lett volna... De ez nem volt rossz dolog. Persze, Jay sem rossz dolog... Egyáltalán nem... Vagyis, hogy...? Éreztem, ahogy az arcom ismét forrni kezd, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy ez már nem egészséges. - De fasza, hogy jól vagy.
Sűrűn bólogattam felé, még a trágárság ellenére is, ami olyan idegenül hangzott az én szóhasználatomhoz képest... Pedig olykor Charlotte is káromkodott, de már megint itt vagy, Charlotte?
Halk sóhajjal megcsóváltam egy kicsit. Hátha békénhagy az emléke, csak egy kis pillanatra... Remélem, nem bánod, Charlotte, de most nem kellesz ide, tudod... Nagylány vagyok már.
Aztán az alkoholos megjegyzésemre olyan arcot vágott, hogy egyből elkezdett a bűntudat lüktetni bennem, és lesütöttem a tekintetem. Bíztam benne, hogy legalább értékeli egy kicsit a nemlétező humoromat... Jó, Charlotte, talán mégiscsak kellesz ide. Mit kell ilyenkor csinálni? Szinte hallottam, ahogy mondja: "csak nevess rá, bátran, kacéran, gyerünk, Rosie-Rose!". De én egy elhebegett bocsánatkérés tervével fordultam ismét az arca felé, ám ő akkorra már megszólalt.
- Hmm, sose kerestem még annyira könyvet. - Egy kicsit zavart mosollyal, de megvontam a vállamat. Hát, én már csak ilyen könyves lány vagyok... Túlzottan tudok lelkesedni, pláne, ha még építészettel is kapcsolatos a mű. - Áhh bakker, lebuktam. - Nagyokat pislogtam, ahogy ismét kicsit közelebb lépett, és újra nyitottam ajkaimat egy bocsánatkérést megkísérelni. - Amúgy nem. Eltört a fényképezőm, és venni akartam egy újat, de ahogy beléptem az Abszol útra elment a kedvem. Mármint minek is fotózgatnék, úgysincs értelme. Meg amúgy is csak rá kell nézni az emberekre és megutálok mindent.
- Ohh... - Kissé összeráncoltam a homlokomat, miközben ismét felbámészkodtam az arca felé, kissé szomorúan összegezve, hogy ilyen negatívan látja a világot. De aztán oldalra biccentettem kicsit a fejem. - Szoktál fotózni? Az tök jóóó doloog! Miket szoktál fotózni? - érdeklődtem kíváncsian, és kicsit közelebb is húzódtam, hogy jobban halljam a mellettünk elrobogó rózsaszín puffancs miatt.
- De na jóó... Most hogy itt vagy akár meg is mutathatnám neked a fényképezőgépeket. Esetleg. És ekkor egyikünk se lenne céltalan.
Felcsillant a szemem a szavaira, és lelkesen pislogtam rá.
- Uuuu! Okéééé! Úgysem olyan fontos most az a könyv, vagyiiis, deee, mert az órához is hasznos lehet, de majd később még utánanézek, úgyis tart még a tavaszi szünet pár napig, meg minden... Merre árulnak fényképezőgépeket? - körbepislogtam, aztán ha elindult valamerre, akkor lelkesen vetődtem utána, azzal sem törődve, hogy a szél az arcomba csapta a kusza hajtincseimet. Próbáltam őket kifújkálni az útból, de közben a sok ember között megijedtem, hogy elvesztem Jayt szem elől, így gyorsan a karja felé kaptam, és átkaroltam azt, nehogy elsodródjak.

[.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.20010415]

.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.
20010415


csövesruha

.: a teás csaj :.
:.You, what do you own the world?
How do you own disorder, disorder
Now somewhere between the sacred silence
Sacred silence and sleep
Somewhere, between the sacred silence and sleep
Disorder, disorder, disorder

16+, mert csúnya beszéd.

Néha eszembe jut, mit csinálnék, ha élnének a haverok. Mármint nyilván ugyan az lenne ami alsőben is volt. A szavaimmal hergeltem volna a hülyéket, hogy aztán elrohanjak és EEdmund meg Simon mondjuk szétverje. Szerettem néha elképzelni mi lenne ha az egész égett heg nem létezne, se Sierra kezén se az én lelkemben. Akkor minden másképp lenne. Akkor minden olyan másképp lenne, hogy mág elképzelni sem tudom. És közben egyre fájdalmasabb volt az egész, egyre nehezebben idéztem fel a haverok arcát, mintha nem is léteztek volna. MIntha azok a leomló kövek nem csak a testüket nyomták volna agyon, hanem azt is, hogy valaha megszülettek. És nekik ez a sors nem járt volna. Sokkal jobb arcok voltak nálam, sokkal több élet szorult beléjük, mint amennyi belém fog. Sokkal jobban megérdemelték volna az életet, mert én akkor is csak másokat bántottam. Csak arra voltam képes. Csak az volt a természetes.
Rose elkalandozott tekintetét fürkészve elkeseredetten lesütöm a szemem. Nem is tudod milyen vagyok, ugye? Csak azért vagy ilyen kedves és naiv velem. Ha megtudnád, hogy elcsórom az alssoktól a cuccaikat, mert éppen megtetszik, ha csak úgy szemét vagyok és bezsólok meg ordítok mindekivel ha unom a pofájukat, már nem is lenne velem ilyen ragyogó és kedves. Én meg nem tudom, hogy mit tegyek. Nem érdemlem meg azt, hogy kedves legyen velem bárki is. Mégsem tudom elüldözni őt, ahogy Sierrával is tettem. Pedig meg kéne tennem. Mielőtt még ő is megég.
Nem tudnám elviselni, hogy mellettem még valaki hamuvá válik. De mégsem megy. Mégsem jönnek a durva szavak, a mégis mi a faszt keresel te itt, és húzz a picsába, mégsem vagyok képes ellökni, elütni őt az útból, ahogy Sierrával tettem, és ezért egyre jobban emészt egy kétélű lelkiismeret.
Mert ő sem érdemelte meg. De ha velem marad még jobban megsérül. Még jobban meghalunk.
És ahogy Rose kedves tekintetén és arcán időzöm egyre jobban felgyűlnek bennem ezek a gondolatok, hogy most kéne elüldöznöm, amíg még nem ragaszkodunk egymáshoz annyira. De már tudom, hogy késő, hogy elkéstem, mert már így is túl közel került hozzám, a mosolyával és a hangjával. Túl közel, én meg nem tudom merre lépjek.
Ne mosolyogj rám így, kérlek. Ne pazarold egy ilyen üresszívű idiótára, amilyen én vagyok.
- Ohh... Szoktál fotózni? Az tök jóóó doloog! Miket szoktál fotózni?
- Jah, szoktam, de ahogy a varázslók. Mozgóképes. Bár szerintem a mugli fotózás is klassz. Mert egy pillanatot megragadni sokkal nehezebb és valahogy varázslatosabb - mondom lelkesen, pedig észre sem veszem, hogy Rose lelkesedése ennyire könnyen átszáll rám is. És valahogy senki sem kérdezte eddig így. Senkit sem érdekelt különösebben. És ez valahogy... Megmelengette azt a dobbanásnélküli kihalt szívemet. De aztán észbe kapok és megvonom a vállamat. - De ez csak ilyen egyszerű hobbi, vagy mi. Semmi extra nincs benne.
Ha létezik cunami erejű lelkesedés, azt hiszem azután születhetett meg ez a szó, miután valaki találkozott Rose lelkesedésével. Komolyan szinte elsodor. Még én se lelkesedem ennyire, pedig elvileg én magam űzöm. Oké, nem is tudom, hogy fura-e ez egyáltalán vagy ijesztő. De hogy nagyon széppé teszi a mosolygás az biztos. VAgyis. Ja. Aham.
- Uuuu! Okéééé! Úgysem olyan fontos most az a könyv, vagyiiis, deee, mert az órához is hasznos lehet, de majd később még utánanézek, úgyis tart még a tavaszi szünet pár napig, meg minden... Merre árulnak fényképezőgépeket?
- Hát öhm. Benézhetünk  akönyvedért is ha gondoloood - mormolászom oda neki. - De a Félműveltek Varázslókellékeinél szoktak lenni általában - magyarázom, aztán megrándul a szám sarka, amikor Rose arcába csapódik a haja. És még az eszembe jut, hogy esteleg kiszedjem onnan a fejét. Mármint. Jó ez betegen hangzik. ENnyit arról, hogy romantikus lennék. Szóval kiseperjem a haját az arcából, de azt valahogy mégsem kéne. Meg amúgy is, én csak egy kölyök vagyok. De mielőtt még jobban elfilozofálgattam volna, már belém is karol én meg határozottan döbbenten bámulok a kezére és a lányra is. Oké. Most... Most mit is kéne csinálni? Amúgy?
- Ja. Akkor menjünk. Arra lesz. Ahm ja. - dünnyögöm, majd a kezeimet a dzsekim zsebébe süllyesztve, Rose kezével a karomon megindulok a bolt felé. - És mi ez a nagyon fontos könyv amúgy? - kérdezem, mert amilyen gyorsan elpakolta az előbb a fecnit el se tudtam olvasni. AMúgy is valami csicsa professzor írással volt rajta ahhoz meg nincs elég agyam hogy megfejtsem. Lassan tülekedek át a tömegen vele, de szerencsére a boltban nincsenek sokat.
- Az a jó, hogy erre kevesebben jönnek. A baglyos-seprűs-könyves rész halálos - ejtek meg egy vigyort, majd a sok fura bűvölt kütyükön és lebegő meg forgó mindenféle vackon átvágva meg is érkezünk a fényképekhez. Anyámék kasszájából lenyúltam egy kissé talán vehemesebb mennyiségű összeget, de annyira nem érdekelt még az se, hogy feltűnik-e neikik vagy nem. És ha már komolyabban akarok fotózni komolyabb gép is kell. - Az előzőt kiverte a kezemből egy doxy... - morgolódom morcosan, miközben a gépeket nézegetem. - Soha többet nem fotózok olyan hülyeségeket... - Megfogok egy gépet és Rose kezébe nyomom. - Nem sokban másabbak, mint a muglis gépek, de a lencséjük sokkal erősebb és ellenállóbb. Bár ha doxykról van szó... Na mindegy. Ha megveszem a gépet fotóthatsz vele - vigyorgok rá.

[2001. április 15.]

Jayce Hansel
2001. április 15.
dress


"Kindness
is
better"

- Jah, szoktam, de ahogy a varázslók. Mozgóképes. Bár szerintem a mugli fotózás is klassz. Mert egy pillanatot megragadni sokkal nehezebb és valahogy varázslatosabb. - Már-már lelkes volt, ettől pedig tapsikolni támadt kedvem. De szerencsére visszafogtam magam. Csak jókedvűen mosolyogva hallgattam és bólogattam, mert szerintem is szuper dolog a fotózás. Hasonló a rajzoláshoz, azt pedig imádtam. Megörökíteni egy pillanatot, célt és értelmet adni neki... - De ez csak ilyen egyszerű hobbi, vagy mi. Semmi extra nincs benne.
- Szerintem tök jó - mosolyogtam rá. - Nem mindenki tud fotózni... Én sem igazán tudok. Ahhoz is kell tehetség.
Nem is tudom, mi okozta ezt a hihetetlen lendületet... Talán valahol mélyen az is lelkesített, hogy mellette kicsit elfelejtkezhetek Charlotte-ról. Persze nem teljesen, hiszen ő mindig a nyomomban járt. Ami azért így, hogy már csak a fejemben létezett... Hát nem volt mindig olyan jó dolog.
Szinte éreztem, hogy Jayt arcon vágja a boldogságom, így gyorsan ajkamba haraptam, hogy kicsit visszafogjam magam, de akkor is csillogó szemekkel néztem rá, vártam a szavaira, és arra, hogy merre induljunk. Nem jutottam el olyan sokszor Londonba, hiszen elég messze laktunk, tényleg csak akkor, amikor a legszükségesebb dolgokat szereztük be, így az Abszol utat sem ismertem olyan alaposan, mint a legtöbb diák.
- Hát öhm. Benézhetünk  a könyvedért is ha gondoloood - mondta, mire megvontam a vállamat, hogy végülis annyira nem fontos. - De a Félműveltek Varázslókellékeinél szoktak lenni általában.
Ezután elindultunk, én azonban néhány lépés után már el is kaptam a kezét, még ha utána el is pirultam kissé. De féltem, hogy valahogy elkeveredünk egymástól, és hát na... Az tragédia lett volna, de tényleg. Nem szerettem volna ismét egyedül maradni a buta gondolataimmal és azzal az izével a fejemben... Ami Charlotte hangjára hasonlított, de mégsem igazán volt az.
- És mi ez a nagyon fontos könyv amúgy?
Erre valahogy csak mégjobban elpirosodtam, és egy zavart kis mosollyal lepillantottam a föld felé. Igeeen, nekem nagyon fontos volt, de közben tudtam azt is, hogy mások annyira nem értik ezt a szenvedélyt... Hiszen ez csak egy rengeteg oldalas, kis betűkkel írt ismeretterjesztő kötet volt... Aminek a látványától néhányan egyenesen megriadnak. Így egy kicsikét haboztam, mielőtt kimondtam... Talán féltem attól, hogy kinevet.
- Hááát... Az a címe, hogy Korai építészet a brit mágusvilágban. Nem olyan izgalmas, meg semmi, csak... - hebegtem és magyarázkodtam. Nem is tudom. Mindig féltem, hogy furának tűnök. Charlotte mellett egyszerű volt. Ő egy pillantással jelezte, ha már túl sokat beszéltem ilyen unalmas dolgokról... De így fogalmam sem volt, mikor is kéne abbahagyni. Így inkább átfordult abba, hogy igyekeztem leredukálni azt, amit magamról meséltem.
Lassacskán elértük a boltot, beléptünk a mágikus tárgyak közé, amelyek szinte vidáman pezsegtek körülöttünk. Óvatosan, szorosan a nyomában követtem, nehogy véletlenül leverjek valamit, hiszen itt még a legolcsóbb apróságnak tűnő dolgok is egészen drágák lehettek.
- Az előzőt kiverte a kezemből egy doxy... - morogta Jay, mire együttérzően lebiggyesztettem kicsit az ajkam, és megállva mellette figyeltem, ahogy nézegeti a gépeket. Ő biztosan tudta, hogy mit kell rajtuk figyelni. - Soha többet nem fotózok olyan hülyeségeket... - Nyitottam volna valami szóra a számat, de ő a kezembe nyomott egy gépet, én meg ijedten, de finoman rámarkoltam, nehogy kicsusszanjon ujjaim közül. Paranoia, Rosie, félsz mindig, mindentől... - Nem sokban másabbak, mint a muglis gépek, de a lencséjük sokkal erősebb és ellenállóbb. Bár ha doxykról van szó... Na mindegy. Ha megveszem a gépet fotózhatsz vele.
- Óóó, értem... Tényleg? - meglepetten pislogtam fel az arcára, aztán újra le a gépre, és óvatosan megforgattam azt a kezemben, hogy meglessem minden oldalról. - És akkor megtanítasz, hogy kell jó képeket készíteni?
Ahogy forgattam a fényképezőgépet, hirtelen kiszúrtam egy halványarany színnel gravírozott R betűt az alján.
- Uuu, nézd! - Odadugtam az arcához, hogy is lássa a betűcskét, és felvigyorogtam. - Rajta vagyoook!
Halkan felnevettem ezen az apró, buta kis dolgon, aztán óvatosan visszatettem a polcra a gépet a helyére, gondolván, hogy még biztos tovább nézelődik és válogat, én legalábbis mindig olyan vagyok, hogy addig agyalok egy-egy döntésen, amíg már teljesen összezavarodok... Okééé, azért ez annyira nem jó dolog. Remélem, Jay nem ilyen.
Egy picikét arrébb léptem, hogy nézelődjek tovább, ott már nem fényképezőgépek, hanem teleszkópok voltak felsorakoztatva, amik szintén nagyon izgatták a fantáziámat. Milyen jó lenne kipróbálni egyet... Vajon miket látnék? A csillagászat is érdekelt. Igazából nagyon sok minden érdekelt! Mindenre tudni akartam a választ. De persze ez lehetetlen volt. Ujjbegyemmel megérintettem az egyik, aranyozott kis teleszkóp kecses ívét, aztán újra Jay felé fordultam, és visszaléptem mellé.
- Na? Sikerült választa... - A szavaimba egy kis ütődés szakított félbe, ami a hátamat érte, így pedig egy meglepett kis hangocskával nekiütköztem Jayce mellkasának. Vicces volt, hogy milyen rövid idő alatt hanyadjára kerültem már hozzá ilyen közel, de ahogy arcom nekipréselődött a mellének, úgy azon kívül, hogy ismét forrni kezdett a fejem, megéreztem megint azt a finom illatát... Hogy menekültem is hátrébb, mielőtt megrogy a térdem, aztán elborulok, a fejem meg ráadásul szétcsattan, hiszen paradicsom...
- Ne haragudj, már megint... Úgy látszik ez a sorsunk, folyton egymásnak ütközni... - Kissé zavartan hebegtem felé, megpróbáltam egy kis mosollyal enyhíteni a kínomat, de miért van ilyen isteni illata, amelyet bárcsak folyton érezhetnék? És miért gondolok ilyesmikre, amikor épp fényképezőgépet vásárolunk?! Jajj, Rose, Rose... Kérlek, tedd vissza magad normálisba...

[.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.20010415]

.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.
20010415


csövesruha

.: a teás csaj :.
:.You, what do you own the world?
How do you own disorder, disorder
Now somewhere between the sacred silence
Sacred silence and sleep
Somewhere, between the sacred silence and sleep
Disorder, disorder, disorder

16+, mert csúnya beszéd.

Biztos csak alapból ilyen vidám, bár egy Hollóhátashoz képest szokatlan. Ők minidg így. Furán unalasak és morcosak. Asszem. Meg most de tényleg, miért örölne valaki Nekem, pont nekem ennyire? Kötve hiszem, hogy létezne valaki a földön, aki tényleg nekem örül. Még én sem vagyok bolodg. Hogyan is lehetnék. De ahogy a szép arcára, és a ragyogó mosolyára nézek valahogy elhinném magamról, hogy én is bolodg vagyok tőle. És még nem is esik ez olyan nehezemre.
De engem úgysem lehet felmelegíteni. Ahhoz Rose legszebb fényű mosolya is kevés. Pedig nem mondom azt, hogy nem szeretném. Csak úgy érzem az a tömény jég, ami belőlem árad, ami bennem van már egy globális felmelegedés se olvasztaná ki. És emiatt olyan nyomorultul érzem magam. Mert minden szép mosolyát rám pazarolja. Egy olyan kölyökre, aki nem érdemli meg. Pedig most is abban a fényben napozom, ami felőle árad. Mert nem tudok ennek ellenállni. Mert a szívem csak egy pillanatra mégis felmelegszik. És akkor elfelejtem milyen barom voltam mindig is. Milyen seggfej vagyok most is.
- Szerintem tök jó. Nem mindenki tud fotózni... Én sem igazán tudok. Ahhoz is kell tehetség.
- Nem nagy szám, tényleg - vonom meg a vállamat majd szabad kezemmel megborzolom a hajam, enyhén vörösen, és megint félre pislogok, mert már túl sok az a mosoly. És én nem vagyok rá méltó. Annyira nem. Annyira nem tudod, Rose, hogy ki ez a gyerek, aki előtted ácsorog.
Ahogy baktatok vele az unalmas Abszol úton, kerülgetve a random embereket, meg diákokat azt veszem észre, hogy szeretem a hangját. Mámrint hallgatni, ahogy beszél. Mert olyan kellemes. És megnyugtató. Meg nem t'om. ELhiszem, hogy a világ jó hely. Pedig nem az. Mert milen jó világ az, ami elveszi az embertől a legjobb barátait? Amikor még annyi minden előttül állt volna. Még egy csajon sem tudtam összevszni velük, ahogy azt a legjobb haberok szokták. Mert megszűntek létezni. Sierrával és a világommal együtt megszűnt minden.
- Hááát... Az a címe, hogy Korai építészet a brit mágusvilágban. Nem olyan izgalmas, meg semmi, csak... - felvonom a szemöldökömet, és bár a bolt ajtaja elé erünk, nem megyek még be, csak megtámasztom a hátammal a kirakat üvegét. De hiába várok, a csak, csak úgy fenn akad a levegőben, én meg megforgatom a szememet.
- Csak? - vonom fel a szemöldököm és az arcát fürkészem, aztán sóhajtok egyet. - Figyelj, Rose, azért kérdeztem, mert édekel, nem kell csak úgy eldugaszolnod magad, mert látom, hogy szeretnéd még folytatni. Szóval? - billentem félre a fejemet és türelmesen várakozom. - Nem izgalmas, csak mégis? - eresztek meg felé közben egy vigyort. Aztán ha mégis kiböki a mondandója folytatását, belököm az ajtót a cipőmmel.
- Építészet, mi? Ha látnád a házunkat. Tiszta gótikus cucc - vonom meg a vállam, majd bevonulok az ajtón, Rose után. Hé, látod, Sierra, milyen lovagias vagyok? Csak veled valahogy az egész nem működött. Annyira kétségbeesetten akartam helyrehozni, hogy amikor rájöttem, hogy velem csak a veszély zúdul rád is, inkább eltűntem az életedből.
A gépeket nézegetve már tudom, hogy mit választok, de azért egyet a lány kezébe nyomok, és megmosolygom, menniyre óvatosan tartja a kezében.
- Óóó, értem... Tényleg? És akkor megtanítasz, hogy kell jó képeket készíteni?
- Simán - eresztek meg egy félmosolyt. - De nem olyan nagy kunszt, csak el kell kapni a pillanatot - dőlök neki az egyik stabilabbnak tűnő oszlobnak, és összefonom magam előtt a karjaim, úgy nézem Roset. Hogy aztán megint sóhajtva elbambuljak valami más kütyüket tartó cuccra. Annyira békés őt nézni, hogy tényleg elhiszem, fasza hely a világ.
- Uuu, nézd! Rajta vagyoook!
- Hmm? - dőlök közelebb úgy, hogy szinte össze is koccan a homlokunk, majd megpillantom azt a rózsaszín R betűt a gépen. - Tééényleg, olyan híresen szép a mosolyod, hogy elneveztek rólad egy fényképezőgépet - csúszik ki a számon, majd számat harapdálva belemerüljek a kínálatba megint. Megvesztél Jay? De komolyan, megvesztél?!
Meg, basszameg.
A szemem sarkéból látom, hogy visszateszi a gépet a helyére, és arrébb megy nézelődni valamit. Én meg csak fogtam és leemeltem az előbbit a helyéről, majd a kezemben tartva a lány mellé lépek, és nézem, ahogy a csillogó szemeivel nézegeti a teleszkópot. Már épp nyitottam volna a számat, amikor ő beelőz.
- Na? Sikerült választa...
Aztán már megint nekem csapódik, a pólómon keresztül is érzem, ahogy rám lehel finoman, én meg automatikusan átölelem a derekát, mert ha egy lány esik. Vagyis esne azt asszem így kell nem? Mármint gondolom. Fingom nincs mit kell csinálni, de már ettől is olyan zavarba jövök, ráadásul a barna tincsei, és a hajának a mézédes illata is be próbál temetni, hogy inkább felbámulok a plafonra, és hagyom, hadd hátráljon el tőlem. A kezemben lévő gépet kezdem el piszkálni és bambán, zavartan megint meg akarok támaszkodni valahol, de nem igazán talál a vállam most stabil pontot így beledőlök valami térképes kirakatba, de szerencsére sikerül a bazinagy testemet visszabillenteni normális helyzetbe, mielőtt még beleborultam volna.
Oké, ezt nem látta senki, jó?
- Ne haragudj, már megint... Úgy látszik ez a sorsunk, folyton egymásnak ütközni...
- Meg tudnám szokni - dünnyögöm majd megint beletúrok a hajamba. És most? A szemem sarkából a lányra pillantok, majd inkább megmutatom neki a gépemet. - Ezt tökéletes lesz. Menők a távcsövek nem? - ragadom meg a kezét és visszahúzom oda. Csak látni szeretném megint, hogyan rinti meg őket, ahogyan az az ősznte ábrándos és aranyos kifejezés az arcára ül.
- Válassz egyet, meghívlak rá.
Igen Hansel. Mert eztúgy kell. Mintha csak egy fagyi lenne, nem?
Megvesztem, kurvára megvesztem, asszem.

[2001. április 15.]

Jayce Hansel
2001. április 15.
dress


"Kindness
is
better"

Úgy éreztem, hogy a szavak, amelyek ki akartak jönni, egyszerűen csak megrekedtek a torkomban... Úgy éreztem, mintha Charlotte visszatartaná őket, pedig nem... Charlotte már nem volt itt... De mégis itt volt, itt voltak a szavai, a lelkemben és az agyamban. Én pedig egyszerre kapaszkodtam beléjük kétségbeesetten, és akartam őket elengedni, hogy hadd szálljanak jó messzire. Annyira hiányzott... És annyira megőrjített. De nem tudtam, mit akar, nem értettem... Itt vagyok, Rose, itt vagyok! Kérlek, hallj meg, legalább te...
Kérlek, hallj meg, Charlotte... Mert fogalmam sincs, ki vagyok nélküled.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, hogyan, és kinek. Annyi mindenről fogalmam sem volt, mintha csak egy gyermek lettem volna, akinek egyszerűen elengedték a kezét... És most egyedül bolyongott a nagy világban...
De Jay mintha látta volna. Mintha látta volna, hogy ott vannak bennem a szavak, amiket inkább visszanyeltem, mert mindig inkább visszanyeltem, csak mert nem tudtam... Fogalmam sem volt. Char volt az én támaszom. És most nélküle esetlenkedtem. Próbálgattam a szárnyaimat... De mintha azok nem működtek volna. Egyszerűen csak kifulladtak minden próbálkozáskor... És ott maradtam én, hangok nélkül, inkább a föld felé pillantva, aztán gyorsan kérdezve valamit a másiktól, csak ne vegye észre a fulladozást... De Jay észrevette. És egyszercsak szembefordulva velem az üvegnek dőlt, hogy engem fürkésszen, én meg zavartam toporogtam szeme jeges szürkéje alatt. Annyira szép szeme volt... Szép és szomorú egyszerre, olyan, amire kiült a dér, és egyszerűen csak nem mozdult. Én meg kíváncsian meredtem rá... Mert mindenre kíváncsi voltam. És rá is. Vajon a bőre is ilyen fagyos? Vajon, ha megérintettem volna az arcát... Akkor olvadt volna? Hiszen ha beletenyerelek a hóba, az lassan elolvad a testhőtől. Ha megérintem a jeget, az fáj egy pillanatig, de aztán lassacskán vízzé alakul...
Vajon Jaynek is fájt volna, ha megérintem?
- Csak? Figyelj, Rose, azért kérdeztem, mert érdekel, nem kell csak úgy eldugaszolnod magad, mert látom, hogy szeretnéd még folytatni. Szóval? - Szinte elakadt a lélegzetem. Tényleg érdekel? Hiszen ezek csak... könyvek... - Nem izgalmas, csak mégis?
Végighúztam a fogamat az alsó ajkamon, tekintetem pedig még mindig olyan szűnni-nem akaró idegességgel végigfutott a kirakat plakátjain és képein. Nem fontos, tényleg... Olyan egyszerűen jött volna nyelvemre ez a pár szó. De nem szabad... Ne mondd ezt, Rose... Most nem... nem ez lenne a helyes.
Engedd ki egy kicsit, csak egy picikét... Egy picikét... Mintha még fogná a kezed...
Kiszökött belőlem egy halk sóhaj.
- Nem, csak, csak... Talán másoknak nem izgalmas, és... és... - Mély levegőt vettem. Ne hebegj már. - Tudod, eléggé érdekel az építészet. Csodálatos, hogy... hogy egyszerre beleadhatod valamibe a saját fantáziádat, gondolataidat, de közben óvatosan és logikusan kell dolgoznod, hiszen ha valamit elrontasz, akkor olyan egyszerűen csak úgy összedőlhet a műved... Egy szempillantás alatt... De ha jól csinálod, akkor alkothatsz valami gyönyörű dolgot, ami több évszázadig áll... És ez... ez... - Belepirultam a szavaimba, a lendületbe, amely megszületett közben, és félénken pillantottam felé, hogy aztán csak vonjak egy aprót a vállamon. - Elképesztő.
Követtem befelé az épületbe, ahol egyből megcsapott valami érdekes, kissé dohos, állott szag, de mégsem volt ez kifejezetten kellemetlen, inkább csak hangulatos, aláfestése ennek a rengeteg, különféle varázskütyünek. Szorosan a nyomában lépkedtem, és közben tekintetem valahogy a hátára vándorolt, figyeltem a bőrdzseki alatt mozduló porcikákat... Aztán észbekaptam, és gyorsan elkaptam a szemem. Ma valahogy veszélyesen szerettem volna leégetni magam, egészen addig, hogy csak parázs és hamu maradjon utánam.
- Építészet, mi? Ha látnád a házunkat. Tiszta gótikus cucc.
- Ó! - Érdeklődve furakodtam oda mellé a sorok közé, aztán megkíséreltem felnézni az arcára. - Érdekesen hangzik! Szeretsz ott lakni?
Úgy döntöttem, inkább megkímélem a lelkemet és az agyamat, hogy nem teszem fel a kérdést magamnak: ez meg miféle kérdés?
A kamerákat nézegetve úgy tűnt, hamar megtalálta a neki tetszőt, még ha tulajdonképpen nem is igazán tudtam, mi különbség van a gépek közt. Bár valószínűleg az áron és a képek minőségén kívül nem sok minden. Mindenesetre úgy forgattam kezemben a készüléket, mint valami két napos madárfiókat, nehogy kárt tegyek benne valahogy... Hiszen sosem lehet tudni, még ismét egymásra zuhanunk, és összetöröm...
- Hmm? - Olyan közel hajolt, hogy elakadt egy pillanatra a lélegzetem, ahogy megéreztem arcát olyan nagyon nagyon közel. Fel is lestem rá, de olyan gyorsan, hogy észre se vehesse, már vissza is fordultam... És próbáltam megálljt parancsolni a dübörgő szívemnek, amelyet már torkomban éreztem. - Tééényleg, olyan híresen szép a mosolyod, hogy elneveztek rólad egy fényképezőgépet.
Ooooh... Éreztem, amint az arcom minden eddiginél pirosabb lesz, és szégyellősen lesütöttem a tekintetem a padló felé, annak mintázatát fürkészve egy kis pillanatig, hátha az arcom közben méltóztat visszafordulni normálisba... De közben minden olyan zavarbaejtő lett, valamit tenni akartam, valahogy terelni, de minden olyan fura volt... Hogy kínomban egy hajtincsemet kezdtem el piszkálgatni az ujjaimmal, és azzal próbáltam meg elterelni a figyelmemet a bók által bennem gyulladt kémiai reakciókról.
- Ahh, hahm... Vagy csak túl sok Rose nevű ember létezik a világon... - hebegtem oda, de aztán azért vetettem felé egy hálás pillantást, mert igazából a zavar alatt melegen olvadt rá szívemre a bók.
Aztán arrébb húzódtam, kicsit azért is, hogy levegőért kaphassak végre. Ez a sok pirulás... Valami biztosan nem volt rendjén velem.
A következő polcon gyönyörű teleszkópok terültek el, szépségesen csillogó, de egészen biztosan nagyon drága darabok. Vannak olyan dolgok, amiről az ember mindig is álmodozik... És valami ilyesmi volt ez is. Mit láttam volna az égen, ha belenéztem volna valamelyikbe? Olyan borzasztóan érdekelt. Ugyanakkor, ahogy máskor sem, most sem volt nálam elegendő pénz... Sőt, talán az összes spórolt pénzem sem lett volna elég, hogy vásároljak magamnak egyet. A szüleimtől pedig nem szívesen kértem volna... Hiszen nem volt ez olyan fontos dolog. Olyan, ami nélkül nem lehet élni. Csak a tudásszomjam, a világ kérdéseinek hajszolása... Ilyen dolgok, amelyek nem számítottak...
A következő pillanatban pedig körbevett Jay illata. Egy részemnek annyira nehéz volt elrebbennie a mellkasától. Hiszen úgy simultam oda, mintha... Nem, Rose, ez őrület, ez mind őrület, verd ki gyorsan a fejedből. De nem is tudom, fura érzés volt... Ahogy a zavar alatt ott húzódott folyton az a kellemes meleg, mintha csak kétségbeesetten arra várt volna, hogy végre engedjek már neki egy kis teret. Hogy felszínre bukkanjon, és megédesítsen mindent. Én meg makacsul bujkáltam a piros zavarom mögött.
- Meg tudnám szokni - A szívem ismét meglódult, egészségtelen hatással volt rám. Határozottan... De olyan volt ez, mint a csokoládé... Egészségtelen, és mégis, olyan jó... Inkább megnézegettem a választott gépet. - Ezt tökéletes lesz. Menők a távcsövek nem?
Bólogattam, aztán már léptem is volna a pénztár felé, amikor hirtelen megéreztem ujjait az enyémen, és visszahúzott a polcsor elé, hogy újra elterüljenek szemeim előtt ezek a gyönyörű, gondosan összerakott, okos kis szerkezetek... Beleharaptam az ajkamba.
- Igen. Nagyon menők...
- Válassz egyet, meghívlak rá.
Elakadt lélegzettel kaptam felé a fejem, ajkaim elnyíltak a döbbenettől... Hogy tessék?! És a szavai még le sem értek a torkomon, még meg sem emésztettem őket, el sem jutottak agyam megfelelő szekcióiba, én már hevesen ráztam a fejem, olyan határozottsággal, mint talán még... igazából soha.
- Tessék? Nem, nem, nem... Dehogyis! Hiszen ezek borzasztó drágák, és amúgy is... Nem! - És csak most tűnt fel, hogy még fogom a kezét, de ahelyett, hogy elkaptam volna a kezem, csak kihasználtam a helyzetet, hogy ahogy elindultam a pult felé, őt is húzzam magammal, hogy még a távcsövek látványáról is felejtkezzen el. - Nem, nem... Mit szólnál, ha... ha miután fizetnél, mondjuk... - Kissé elakadtam, ahogy kerestem a szavakat, mit is ajánljak fel, hiszen könnyen lehet, hogy neki dolga van, igyekszik haza, nem is tudom... - Ha átmennénk valami könyvesboltba, megnézni azt könyvet? Vaaaagy, hm...
Borzasztó. Borzasztó voltam. Olyan feszes, mint egy kifeszített gumi. De azt hiszem, ezt tette velem az itthonlét... Ezt tette velem Charlotte közelsége, az emlékek és a múlt fájdalmas képe... Kicsit elvette a tudatom, hogy majd a Roxfortba visszatérve újra a keresésére induljak, de nem... Charlotte akkor sem lesz ott. És ő onnan is nagyon hiányozni fog. Olyan leírhatatlanul...

[.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.20010415]

.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.
20010415


csövesruha

.: a teás csaj :.
:.You, what do you own the world?
How do you own disorder, disorder
Now somewhere between the sacred silence
Sacred silence and sleep
Somewhere, between the sacred silence and sleep
Disorder, disorder, disorder

16+, mert csúnya beszéd.

Ahogy egy pillanatra megállunk a bolt előtt megint csak a kedves, zavart arcát nézem. Már most szeretem, ahogy zavarba jön. És egy gondolat üt szöget a fejembe. Mert végülis miért ne. Széppé teszi, ha örül valakinek, még ha valószínüleg nem is nekem örül, hanem úgy nem t'om. Minek örülnek random a lányok? Mindegy, valaminek. És olyan jó nézni, ahogy keresi a szavakat, de hé, nekem mondhatsz bármit, én úgyis meghallgatlak. Mert szeretem a hangod.
Jasszusom, Jay, mi a fasz bajjod van?
De azért ebbe egészen elvörösödök, már csak a szélre tudom fogni, hogy az csípi így ki az arcom. Mert mégis, komolyan, annyiszor nem találkoztam vele, hogy teljesen... Á, mindegy, hagyjuk. Nem is kéne ezzel játszanom. Mert a végén ő is megfagy. Mert van az a hideg jég, van az a hóvihar, amihez nem elég senkinek sem a kezének a melege. És ha hozzám érne, nem akarom hogy azok a gyöngéd kezei szétfagyjanak, és aztán a jégtől darabokra törjenek. Nekem már mindegy, Rose.
...És mégis annyira felmelegít a mosolyod...
- Nem, csak, csak... Talán másoknak nem izgalmas, és... és...Tudod, eléggé érdekel az építészet. Csodálatos, hogy... hogy egyszerre beleadhatod valamibe a saját fantáziádat, gondolataidat, de közben óvatosan és logikusan kell dolgoznod, hiszen ha valamit elrontasz, akkor olyan egyszerűen csak úgy összedőlhet a műved... Egy szempillantás alatt... De ha jól csinálod, akkor alkothatsz valami gyönyörű dolgot, ami több évszázadig áll... És ez... ez... Elképesztő.
Eleresztek egy félmosolyt, és komolyan készteést érzek, hogy megborzoljam a haját, hogy magamhoz húzzam. De miért is tenném. Megfagyna ő is. És neki nem állna jól a hideg, a dér, a jég. Mert ő maga a napfény. És én nem akarom megfagyasztani.
- Na látod. Megy ez, Rosie - bólogatok, majd úgy téve, mint akinek fel se tűnik, hogy hívta, inkább kinyitom az ajtót. Azaz, hogy kirúgom. - Te vagy az elképesztő, hogy ennyire szenvedélyesen érdekel valami - mondom aztán, és már figyelem, hogy erre mennyire sikerül őt zavarba hoznom.
Pedig nem lenne szabad, Jay, te is tudod, hogy mennyire nem tudsz magad mellett tartani senkit. Mert mindekit elüldözöl. Nem, nem is ez a legjobb szó. Elmarsz magadtól. Annyi sebet okozol a másiknak, hogy az már hozzád se szóljon. Hogy menj el, és ne nézz rám többet. Mert jobb neked egy ilyen defektes csávó nélkül. És az nem számít, hogy nekem mennyire fáj. Mert ha mellettem marad. Ha mellettem marad... AKkor biztos elkapják. Ők biztos elkapják. És megint minden égett szagú lesz. És nem tudnám elviselni megint ugyan azt. Húzzd meg azt a vonalat, Jay. Amin tovább nem mész.
Pedig annyira vágyom a napsütésre.
Annyira nagyon szeretném a meleget érezni az arcomon. De ha a nap felé nézek és közel engedem, megfagyasztom. És miért vegyem el a legszebb csillag fényét a világon?
- Ó! Érdekesen hangzik! Szeretsz ott lakni?
- Nem - válaszolom talán kissé hűvösen, aztán megvnom a vállamat. - Csak egy üres ház. Semmi extra.- És igen, semmi extra. Ha nem vesszük figyelembe anyám ketyós nővérét, tényleg semmi extra. De azért enyhítek valamenyest a mondandóm rideg élén amikor a kezébe adom a kamerámat. És tényleg próbálok kicsit visszavenni abból, amit elkezdtem iránta érezni. Mert valamit határozottan.
- Ahh, hahm... Vagy csak túl sok Rose nevű ember létezik a világon...
- Ááá, nem hiszem. Ilyen Roseból csak egyet ismerek - vogyorogtam rá ártatlanul.
A francba már, miért nem lehet egyszer az életben valami rohadt egyszerű és könnyű? Kezdőthetne azzal, hogy modnjuk nem jöttem volna a világra. Mindenkinek szuperebb lett volna. talán Sierra talált volna magának egy kedvesebb barátot. talán Edmund és Simon még élnének. A szüleimnek mindegy, hogy élek-e vagy nem. Szóval ja.
És mégsem bánom meg, hogy itt vagyok és rám mosolyogsz.
És megint elpirul. Annyira imdádom nézni. És nem tudom megállni, hogy az én szívem se dobogjon hevesebben akkor, amikor a mellkasomnak nyomódik. És annyira, de annyira szeretném átölelni, annyira, de annyira szeretném, hogy legaklább valakinek a megele egy picit engem is betakarjon, annyira, de annyira jól esne csak úgy hosszan... De nem. Nem vehetem el tőle a meleget, a fényt. Nem nyelhetem el tőle. Szóval, bármenynire is fáj, inkább elhúzódok tőle, hogy aztán közelebbről megismerkedjek egy halom hülye térképpel. Az egyik még rám is tekeredik, mi a franc ez? Aztán ha nagyon feltűnésmentesen - kibaszottul hangosan zörögve - végre leszedem magamról, elgondolkodva emelem a tekintetem a teleszkópokra. Nem sokat izgattak, de úgy alapból semmi se izgatott annyira, a fotózást is azért csináltam, hogy legalább valamivel elüssem az unalmas perceim. Apropó az első gépem asszem lopott volt. Hm, ki emlékszik már. De látod, Rose, én nem vagyok egy olyan jóarc gyerek, akivel csak úgy barátkozni lehet...
- Tessék? Nem, nem, nem... Dehogyis! Hiszen ezek borzasztó drágák, és amúgy is... Nem! - Jay, vörös vagy. Egy lány fogja a kezed. Nem, nem csak egy lány, hanem Rose. Jay, nagyon vörös vagy. Ilyenkor örülök, hogy rohadt magad vagyok és nyaktörést kell kapnia annak, aki mondjuk tényleg rám akar nézni. De valahogy annyira... annyira melegített. Felmelegített. És még arról is elfelejtkezem, hogy esetleg megfagyaszthatom.
- Hmm? - vonom fel a szemöldökömet, aztán ahogy Rose magyarázkodva húzni kezd a kasszához, a szabad kezemmel a másik kezem alá tuszkolom a gépem és leemelem az egyik telepszkópot. Ezt nézted, ki ugye? Amúgy ezekkel mit is kell nézni? Az eget? És Rose: de, de, de. Ha már ennyire nézel valamit nem léphetek le úgy innen, mintha leszartam volna. Pedig megtehetném. De annyira szeretnélek látni örülni... Mosolyogni.
- Nem, nem... Mit szólnál, ha... ha miután fizetnél, mondjuk... Ha átmennénk valami könyvesboltba, megnézni azt könyvet? Vaaaagy, hm...
- Ezt a kettő cuccot kérem - dobom le őket lehet nem túl fonoman a kasszához, mire  abácsi összevont szemöldökkel bámul rám, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg értek is hozzájuk, aztán kiszórom a pénzt, amit a legnagyobb örömmel vettem ki anyámék tartalékából. Semmimet nem finanszírozták eddig, most itt az ideje.
- Vagy  előbb könyvesbolt aztán keresnénk egy helyet, ahol megmutatnám hogy kell fotózni, mit szólsz? - kérdezem és kacsintok is hozzám, majd a kezébe nyomom a teleszkópját és továbbta is kézen fogva húzom magam után, ki a forgatagba, és Rose felé fordulok, hogy akkor most merre menjünk. És megpróbálom nem feltűnően melengetni a jeges szívemet az ő sziporkázó fényében.

[2001. április 15.]

Jayce Hansel
2001. április 15.
dress


"Kindness
is
better"

Rosie.
Rosie-nak hívott.
Olyan elemi erővel hasított bőröm alá a szó, hogy beleborzongtam... Az emlékekbe? A fájdalomba? Vagy talán ezek különös keveredésébe.
Apu is mindig így hívott, de az ő szájából egészen máshogy hangzott, olyan apás szeretettel csengett, és el sem tudtam volna képzelni az ő szájából mást... Anya számára simán Rose voltam, és Charlotte, már megint itt vagy, látod? Tudom, hogy nem bírsz a háttérben maradni. De ő annyiféle becenévvel illetett. Voltam Rosalynn, voltam Roselle, Rosanna vagy Tee... Mindenféle. De ha Rosie-nak hívott... Nem is tudom. Az más volt. Különleges. Valamiért megjegyeztem, ha az emberek így szólítottak. Ez a becenév megmelengette a szívemet... És most? A szívem egyenesen tombolt, miközben olvadozni kezdett.
Oldalasan pislogtam fel rá, miközben besuhantam mellette az ajtón, és szinte már a nyakam sem sajdult bele... Szinte. De nem számított, szerettem volna látni az arcát, azt, ahogy kiejti a nevem. Szerettem volna látni, hogy... Vajon tudja-e, mennyire megérint vele. Vajon tudja-e, hogy elborít tőle az a sok érzés...
- Te vagy az elképesztő, hogy ennyire szenvedélyesen érdekel valami.
De erre aztán csak elfelejtettem megint mindent, mert majdnem félrenyeltem a nyálamat, és zavartan rázni kezdtem a fejem, hogy tincseim ide-oda csapódtak, bele piros arcomba.
- Óóó, őh... Én? Ááá... - Gratulálok, Rose, ez aztán mondat volt... Igyekeztem lehűteni az arcomat, de már kezdtem lassan darabokra hullani, annyiszor sikerült zavarba hoznia. - Óöööhm, nézd, fényképezőgépek!
Ám addigra valószínű, hogy ő is kiszúrta őket, hiszen valahogyan mégiscsak én követtem őt a polcsorhoz, és nem fordítva. Közben pedig hallottam Charlotte szavait a fejemben: Rosie, azt akarod, hogy figyeljen rád? Akkor viselkedj nőként, ne egy zavart kislányként, a srácok szeretik a nőket. És annyiszor elgondolkodtam ezeken a szavain... Hogy akkor vajon a férfiak a kislányokat szeretik? És ettől folyton kivert a víz. még most is, pedig nem volt alkalmas a pillanat. Igazából ezekre az emlékképekre sosem volt alkalmas pillanat, de éreztem, ahogy ugrik egyet a gyomrom... és muszáj voltam lefékezni, muszáj voltam mély levegőt venni, mert Rose, ő nem ő. Ő nem...
A szavai kirántottak a gödörből. Fogalmam sem volt, hogy hogyan, de megtették, és még egy gépet is nyomott mellé a kezeim közé, hogy lassan átfordítsam arra a figyelmemet. És inkább elhatároztam, hogy jó, akkor nő leszek. Mert a legjobb barátnőmnek mindig igaza volt. Bizonyára most is...
De bárcsak itt lettél volna, Charlotte, most kellett volna egy erős hátbaveregetés, vagy bármi, hogy összeszedjem magam, és az énem nőies oldalát... De újra csak egy forró pirulásra futotta, és úgy éreztem, képtelen vagyok bárminemű más reakcióra a közelében. De nem ment... Valahogy ilyen hatással volt rám már az előző alkalommal is, hogy találkoztunk.
- Ááá, nem hiszem. Ilyen Roseból csak egyet ismerek.
Pedig annyival több olyan Rose-t találhatott volna, aki mondjuk nem... tudathasadásos? Bárcsak hagyott volna maga után egy kis magabiztosságot nekem Charlotte, bárcsak... De vele kapcsolatban már minden csak egy bárcsak volt.
A teleszkópokhoz keveredve végre volt egy kis időm, hogy rendezzem a gondolataimat... Hogy arrébb tegyek mindent, ami nem fontos, és megpróbáljak csak erre a kellemes délutánra figyelni. És akkor még nem is tudtam, hogy erre a legjobb módszer az lesz, ha nekicsapódok a mellkasának. Mert akkor aztán tényleg minden megszűnt. És egy pillanatig csak körbelengett az illata, megéreztem puha ujjait a derekamon, amiktől kirázott a hideg... De ez olyan jófajta hideg volt... Az én ujjaim pedig valahogy a mellkasáig szöktek, hogy ott megtámasztva magam próbáljak nem elesni, majd pedig eltolni magam. És ezek olyan apró kis érintések voltak, jelentéktelenek. De hirtelen olyan volt, mintha egy üres szobában csak ők visszhangoznának, és még azután is éreztem ujjaimon a bizsergést, hogy arrébb keveredtem, és... És mi történik velem, Charlotte? Te éreztél már ilyet? Bárcsak itt lennél... Bárcsak elujjonghatnám neked, bárcsak...
Bárcsak elmondhatnám, hogy Jayce Hansel egy teleszkópot szeretne nekem venni.
- Hmm? - Úgy mormogott, mintha tényleg nem értené, mi is ezzel a probléma... Úgy értem, Merlinre, ez egy teleszkóp! Ellenálltam a kísértésnek, hogy visszanézek legalább az áraikra, mert nem, jobb volt, amíg nem is tudtam... Igyekeztem csak a legszükségesebb dolgokra pénzt költeni, egyszerűen csak így lettem nevelve, azt hiszem, és a teleszkóp határozottan nem volt nagyon fontos.
- Nagyon kedves tőled, Jay, tényleg, de...
- Ezt a kettő cuccot kérem.
Csak tátogva pislogtam, és végignéztem... Végignéztem, ahogy megveszi nekem azt a nagyon drága teleszkópot. És el se hittem. Éreztem, hogy kiszárad a szám. Nem, ezt nem szabadott volna... Hiszen... Nem... Nem. De már mindegy volt. Mert kifizette, én meg csak lecövekeltem mellette a pultnál, egészen, amíg már kifelé kezdett húzni.
- Vagy  előbb könyvesbolt aztán keresnénk egy helyet, ahol megmutatnám hogy kell fotózni, mit szólsz? - Annyira döbbent voltam, hogy még a kacsintásra sem jött az a már-már várt gyomorgörcs. Csak pislogtam rá, még akkor is, amikor a kezeim közé nyomta a tárgyat... Azt a gyönyörű, finoman kidolgozott, arany borítású távcsövet, hogy szinte remegni kezdett a kezem már attól is, hogy fogtam.
- Merlinre... Jay... - Remegett a lábam. Biztos voltam benne, hogy mindjárt eldőlök... De nem, nem dőlhetek el, akkor összetöröm a teleszkópot. Helyette csak megszorítva a kezét - hogy legalább kipróbáljam, az ujjperceim működőképesek-e még -, kicsit odébb huzigáltam magam után, a bolt oldalába, s ott mélyen kifújtam a levegőt, a karjaim pedig valahogy, az agyam különösebb parancsa nélkül lendültek, és fonódtak át a fiú nyakán. Lábujjhegyre kellett állnom, és még így is nehézkes volt, de valahogy sikerült befészkelnem arcomat a nyaka és válla hajlatának a közelébe, hogy újra sóhajtsak egy aprót. A közelségétől aztán lehunytam a szemem, mert most valahogy nem jött az a kellemetlen zavar, mint bent a boltban... Most csak kiélveztem, hogy hálám mögé rejtőzve legálisan is megölelhetem, hozzásimulhatok, és persze továbbra is azon gondolkodtam, hogy ez hogy történhetett meg.
- Köszönöm, Jay... - mormoltam halkan, mert bár nyüzsgött az utca, így a füle közelébe kerültem... Valamelyest. De ahogy felpislogtam volna szemeibe, arcom valahogy az állába ütközött... És ekkor realizáltam csak, mennyire hihetetlenül közel vagyunk egymáshoz. - Ne... Nem kellett volna.

[.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.20010415]

.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.
20010415


csövesruha

.: a teás csaj :.
:.You, what do you own the world?
How do you own disorder, disorder
Now somewhere between the sacred silence
Sacred silence and sleep
Somewhere, between the sacred silence and sleep
Disorder, disorder, disorder

16+, mert csúnya beszéd.

Nagyon nem kellene ezt tennem. De valahogy mégis képtelen vagyok ellenállni annak, hogy kedves legyek. Pedig elüldözhetném. Annyira, és olyan mocskosl durván, hogy után amég a gondolataiból is száműzne. Ezt kéne tennem, mert csak így védhetem meg. Magamtól is, a bennem lévő jétől is. És a szüleimtől is. Mert túl gyenge és gyáva vagyok ahhoz, hogy máshogy vigyázzak azokra akik valaha is sokat jelentettek nekem. Nincs meg az elég bátorságom hozzá, az elég erőm és az elég tudásom ahhoz, hogy a szüleimtől távoltartsam Roset. És az, ami karácsonykor is történt, amit Sierráéknál tettek. Az megbocsáthatatlan volt. Megbocsájthatatlan tettük volt megint. És megbocsájthatatlan volt ez én részemről is, hogy ennyire óvatlan, naív és buta voltam.
A francba, Jay, nem szabad...
De annyira gyönyörűen mosolyog. Annyira szép, ahogy mosolyog. Annyira aranyos a hangja, amikor boldog. Csak még egy picit hadd csodáljam ezt a szép, tiszta fényt. Csak egy pillanatra még. Csak egy picit még. Ahogy kifizetem, és Rose kezébe nyomom a teleszkópot, ő random megszorítja a kezem, mire érzem, hogy megint elvrösödök. De nem olyan látványosan,c sak mondjuk a fülem. Legalább is az rohadtul olyan, mint ami le akarna olvadni a fejemről. Igazából annyira nem tudom mit kell csinálni, csak hagytam, hadd vonjon maga után, miközben én bénán belefejeltem az összes plafonról lecsüngő kacatba. Akárhol is fékeztünk le, inkább kicsit összébb húzom magam és magamban fortyogva átkozom a plafon összes bizbaszát, amikor két finom kéz fonódik a nyakam köré, és Rose virágillata teljesen a fejem búbjáig beburkol. Aztán a lehelletét érzem a nyakamnál, a vállam hajlatánál, én meg. Én meg automatikusan átölelem és magamhoz húzom, olyan könnyű, hogy talán még picit az öleléstől meg is emelem és lehet le se és abban a fél pillanatban a lába.
Basszus, basszus, basszus. Miért? Én ezt nem érdemelem meg. Megfagyasztalak
De valahogy egyikőnk sem kap fagyhalált. Én max agyvérzést és random hőgutát az ölelésétől, a közelségtől, és még mindig nem tudom, hogy mit kénye csinálni, mit kéne kinyögni. De belül még minidg félek, annyira félek, hogy egyszer csak ő is megfagy tőlem. Hogy utána összetöröm...
- Köszönöm, Jay...
- Öhhh. - Remek, Jay. Hogyan kommunikálj úgy, mint egy fogyatékos. - Öhh... khöhm... hát... ja - motyogom, mert valahogy egy nagyon szíveset még mindig olyan rohadtul nehezemre seik kibökni. valahogy kevésnek érzem még minidg hozzá a szavaim. Amiket sosem tanultam meg rendesen használni. AMikkel csak fájdalmat tudok okozni, hogyan is hanszálhatném kedvességre? És akkor beleüttközik a tekintetem Rose ajkaiba, amivel az államat súrolta, és a hátamon valami ismeretlen és fura bizsergés szalad végig. Nem is tudom meddig bámulok rá, olyna kábán, mint akit benyugtatóztak, meg azt se tudom mi a szart csináljak.
De tényleg.
Mi a szart csináljak?
- Khöm. - Eddig remek. - Akkor most elviszlek fotózni, van a közelben egy park - motyogom, majd óvatosan elengedem, és továbbra is kézenfogva kihúzom a boltból, miközben a szívem úgy dübög kifelé a mellkasomból, hogy azt egy vak és egy süket is észrevenné. A tömegen való átverekedést és a kikeveredést az Abszol Útról arra használom, hogy valamennyire rendezzem magam és a gondolataimat. Mert teljesen szétestek, és nem tudom, nem értek semmit, se azt, hogy mit csináljak, se azt, hogy mit nem kéne, hogy csináljak, és magamban puffogok, hogy annyira hülye vagyok, hogy még egy ilyen helyzetet sem vagyok képes rendesen megoldani. Rose annyira más volt, mint a legtöbb lány akivel random összesodort az élet. És valamennyire mégis egy kicsit Sierrára emlékeztetett. Túl kedves. Túl kedves volt ő is. És nem is látták, nem is tudták, hogy mennyire nem érdemelem én ezt meg.
Igazából azt se tdom, merre húzom, London nyüzsgő utcáin vágok át, de szinte esélytelen, hogy eltévedjek. Annyira ismerem minden egyes szegletét, annyiszor róttam magányosan kölyökként is ezeket a helyeket, hogy már szinte minden egyes kis zsákutcáját is tudom, hova vezet és merre. Nem tart sokáig elérni egy kisebb nyugodtabb parkot, ahol van egy tó, amiben úszkál néhány vadkacsa, meg tele van mindenféle bokorral meg gazzal, meg növénnyel.
- Nos, izé. Tadám - fordulok felé, majd odahúzom az egyik fa alá, és letelepedek oda. Kicsit világtalanul piszkálgatom a gépemet, meg amúgy is nem kéne véig kussban kotlani egymás mellett. Gyerünk, Jay, szedd össze magad és azt a híresen nagy pofádat. Aztán inkább a kezébe adom a gépet, miután bekapcsolom és elhasalok a fűben. - Próbálj meg fotózni vele valamit - vigyorgok rá.

[2001. április 15.]

Jayce Hansel
2001. április 15.
dress


"Kindness
is
better"

Úgy fészkeltem oda hozzá az arcomat, mintha csak ez annyira természetes lett volna. De talán az is volt egy kicsit számomra... Szerettem megölelni másokat, szerettem az érintést... Még ha azok ijesztőek is tudtak lenni. Annyira ijesztőek. De ez már megint nem az az emlék, nem, ennek már megint nincs itt a helye... Ennek sosincs itt a helye.
Magam sem tudtam, hogy ennyire képes vagyok kizárni dolgokat. Olyannyira, hogy még Charlotte-nak sem mondtam el. Pedig tudta. Biztos vagyok benne, hogy tudta... Pont, mint én. De mégsem beszéltünk erről. És olykor elgondolkozom... Milyen barát vagyok én? Hogy tehettem volna valamit. Hogy tennem kellett volna valamit.
És éreztem, ahogy elindul a lavina. És fogalmam sem volt, hogy hogyan, fogalmam sem volt, hogy miért. Talán az érintése, de miért? Vibrált a bőröm, ahogy magához húzott, ahogy belelehelt a hajamba, és vibráltak a gondolataim... És én próbáltam megállítani, de késő volt. Elkéstem...
Mert mindig is elkéstél, Rose, vele is elkéstél... Megmenthetted volna, ha legalább elmondod a szüleidnek. Az anyukájának... Ő vajon tudott róla? Tudott róla bárki is?
Nem vettem észre. És annyira borzalmas ember voltam... Hogy tehettem ezt? Hogy nem nyithattam ki a szemem, miközben azt hittem, hogy annyira ismerem?
Elképzeltem magam előtt Charlotte vádló tekintetét, és éreztem, ahogy remegni kezd a kezem. Mi történik, miért történik ez?
És a hangja szinte felmetszette a bőrömet... Fájt, ahogy formálta a fejemben a szavakat. Őt ölelgeted, miközben engem veszni hagytál? Rosie... Őt is hagyod majd kicsusszanni a kezeidből, mert csak magadra figyelsz?
És úgy éreztem, hogy hányni fogok.
De Jay érintése... Ahogy magához ölelt, a határozott tenyere a derekamon... Meg akartam benne kapaszkodni, de úgy éreztem, elúszok. Mert Charlotte hangja ott dübörgött a mellkasomban, a szomorú emléke, és sziinte bűntudatom volt, amiért jól éreztem magam... Látod, Jay? Nem érdemeltem meg azt a teleszkópot... A barátnőmet sem voltam képes megmenteni, pedig tudtam, mindent tudtam... Jobban, mint bárki...
Ujjaim megszorultak Jay dzsekijén, de szinte észre se vettem. A vállába temettem arcomat, és úgy próbáltam visszacibálni magam a felszínre... De azt sem értettem, hogy mitől merülök. Talán Charlotte döntött úgy, hogy lehúz magával? Megérdemeltem volna.
Sajnálom, Char, annyira sajnlom, de kérlek... Most engedj el egy picikét. Később megbüntethetsz ezért, de most... Csak egy pillanatra...
- Khöm. Akkor most elviszlek fotózni, van a közelben egy park.
A fiú szavai visszarántottak, ugyanakkor úgy húzódtam el, mintha égetne. És talán egy picikét égetett is... Pedig ő nem Ő, még csak nem is hasonlít rá. Talán csak féltesz, Charlotte? Nem kell, Jay nem... ő nem...
És még mindig remegett a kezem.
- Ja... Oké, persze... - Óvatosan a mellkasomhoz szorítottam a távcsövet, aztán egyszerűen csak elindultam mellette, anélkül, hogy ránéztem volna, és pillanatokig csak így követtem, és igyekeztem rendberázni magam, mert hozzászoktam már, hogy elkap ez az őrület, de továbbra sem akartam ezt mások előtt mutatni... És csak akkor jutott eszembe, hogy talán bunkó voltam az előbb, pedig nem akartam az lenni. - Úgy értem... Öhm... - Zavartan megköszörültem a torkomat. - Bocsi... Csak kicsit rosszul lettem, azt hiszem.
De inkább nem néztem rá most sem, csak a cipőm orrát figyeltem, és az idegenek cipőorrát, hogy ne menjek bele senkibe. Komolyan kezdtem olykor úgy érezni, hogy Charlotte magával vitt egy darabot belőlem, egy fontos darabot, amely nélkül képtelen voltam rendesen működni.
Nemsoká aztán tényleg elértük azt a parkot, a tó látványára azonban még összeszorult a gyomrom a túl közeli érzelemhullámok miatt. Szóval csak Jay felé fordultam, hogy legalább mellkasáig felnézelődjek, ha már magasabbra amúgy sem láttam kényelmesen.
- Nos, izé. Tadám. - Hagytam, hogy húzzon valamerre, és úgy tettem, mint aki nem rezzen meg kicsikét az érintésére. Mert ha én nem veszek róla tudomást, talán neki sem tűnik fel... Közben viszont szerettem volna hangosan is rázendíteni, hogy "Charlotte, kérlek, ne tedd ezt velem, mert nem mindenki ugyanolyan, nem olyanok... mint Ő..."
- Nagyon szép hely... - hebegtem kissé rekedten, ahogy körbepillantottam, de aztán már le is húzott maga mellé, hogy nagy szemekkel pislogtam felé, az arca felé, ahogy végre nagyjából egy vonalba kerültünk. Aztán talán kissé túl bizonytalanul meredtem rá, amit észre is vehetett, mert ő törte meg a csendet. És közben átnyújtotta a gépet. - Próbálj meg fotózni vele valamit.
- Oh... Enyém legyen az első kép? - Bátortalanul forgattam a gépet a kezemben, és közben ajkamat rágcsáltam, mert az mindig megnyugtatott egy kicsit, nem is értem, hogy nem jutott eszembe előbb... Még ha aztán már a vér ízét is éreztem meg a számban.
Na, gyerünk, legyél egy kicsit nagylány, és szedd össze magad.
Felemeltem a fényképezőgépet, és kis habozás után a tó felé fordítottam, hogy aztán pont elkapjak egy pillanatot, amint az egyik kacsa felrebben... Vagyis csak megpróbáljak, mert a képen már végig a levegőben volt a madár, szóval nem egészen úgy sikerült, ahogy azt szerettem volna.
- Mi alapján döntöd el, hogy mit fényképezel le? - kérdeztem aztán, ahogy mégegyszer megpróbálkoztam a tóval, ám az eredmény megintcsak nem tetszett igazán... Így hirtelen gondolatként Jay felé forgolódtam. - Vagy csak úgy hirtelen jön?
És kattintottam, őt becélozva, hogy aztán a megjelenő kép láttán kissé felforrjon az arcom, a fűben heverő Jay helyes, szinte mesterien megalkotott vonásai láttán. És hirtelenjében elfelejtkezve az előbbi hányingerről, csak az járt a fejemben, hogy lehet ennyire jóképű...?
Aztán persze szerettem volna arconcsapkodni magam. Felé pedig csak egy zavart kis mosolyt engedtem meg, fészkelődve a helyemen, hogy hátam a fa törzsének simuljon.
- Üüühm... - Gyerünk, Rose, vess fel egy témát! Meg tudod csinálni. - És... Eddig hogy telik a tavaszi szüneted?
Gratulálok... Ez aztán téma.