+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Jaimie Lockwood
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Jaimie Lockwood  (Megtekintve 851 alkalommal)

Jaimie Lockwood
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 04. 10. - 20:11:57 »
+2

Jaimie Lockwood


Take a chance 'cause you might grow

Alapok
jelszó ||
"Utállak! Vegyél nekem unikornist!"
így ejtsd a nevemet ||Dzsémi Lokvúd
nem ||
születési hely, idő || Portsmouth; 1986. február 19.
 horoszkóp ||Halak
kor || 15
vér || sárvérű
évfolyam || Negyedéves

        A múlt

Kisebb koromban mindenki csak suttogott a hátam mögött: „Ő az a lány, akit örökbe fogadtak” meg „Vajon miért nem kellett az igazi szüleinek? Nem értettem túl sokáig, hogy ez mit jelent, mi az, hogy „örökbe fogadtak”. Kedves szüleim voltak, szerettem őket, mindent megadtak, amire egy gyereknek szüksége lehetett. Nem is mondták soha, hogy igazából nem az ő gyerekük vagyok, de azt hiszem, ha mondták is volna akkor sem számított volna. Amióta csak az eszemet tudtam őket tekintettem a szüleimnek és így minden rendben is volt.
Kávézójuk volt Portsmouth belvárosában, néha én is ott voltam velük. Szerettem az ottani álmos hangulatot, szerettem a kávé illatát, habár nekem nem hagyták, hogy megkóstoljam. A süteményeknek is mindig mennyei illata volt, anya egészen korán hagyta már, hogy segítsek neki a sütésben, így ez hamar a hobbimmá vált. Ami azt illeti tinédzser koromra a stresszes időszakokban még inkább szerettem sütögetni, mert megnyugtatott.
A gyerekkorom egészen tizenegy éves koromig tényleg nyugodt volt, ugyanis addig nem tudtam, hogy boszorkány vagyok. Eddig is másnak éreztem magamat, hiszen ha nem is beszéltem róla, akkor is hallottam, hogy miket beszélnek a hátam mögött. És nem csak a gyerekek mondogatták ezeket, hallottam, hogy az anyukák is összesúgnak a hátam mögött. A tény, hogy örökbe fogadtak egy hatalmas stigma volt, amitől nem tudtam megszabadulni. Ezerszer próbáltam már rákérdezni anyánál a dologra, de végül sosem ment és ő magától nem mondott semmit sem. De emiatt másnak éreztem magamat a többiektől és nem a jó értelemben – fekete báránynak tűntem és inkább nem barátkoztam senkivel sem.
Mikor megkaptam a levelet és kiderült ez az egész boszorkányos dolog igazából akkor is csak azt éreztem, hogy más vagyok. De miért pont én? Miért így kellett ennek lennie? Lehet, hogy bárki más jobban örült volna a helyemben egy ilyen levélnek, de én egészen őszintén egy picit féltem. Vajon még mi fog kiderülni? Féltem, rettenetesen féltem, de mégis itt volt az ideje, hogy megkérdezzem a szüleimet erről az egész örökbe fogadásról. Igazából nem is tudom, hogy mire számítottam, milyen lesz ez a beszélgetés, de mint kiderült már várták a szüleim, hogy mikor kérdezek rá. Végül azelőtt ültünk le beszélni, hogy másnap elmentem volna a Roxfortba.
– Igen, sajnos nem lehetett saját gyerekünk és ezért döntöttünk az örökbefogadás mellett – mondta anya és láttam, hogy szomorú és boldog egyszerre. Lehet egyáltalán valaki szomorú és boldog egyszerre?
– Mindig is nagyon vágytunk gyerekre – folytatta apa és kedvesen rám mosolygott. – Amikor megláttunk téged, akkor egyértelmű volt, hogy hazahozunk. Így lettünk mi a szüleid és hidd el, nagyon boldoggá tettél minket.
Végre tudtam mosolyogni, mert nekik örömet okoztam tényleg és én sem éreztem soha egyszer sem azt, hogy nincsen családom. Talán soha nem fogom megtudni, hogy kik voltak az igazi szüleim, de mivel lemondtak rólam akkor nagyon régen, azt hiszem, hogy ez nem is fontos. Mert nekem ők ketten a szüleim, ők akik felneveltek.
– Köszönöm. – csak ennyit tudtam mondani és persze elsírtam magamat. Tudtam, hogy nagyon fognak hiányozni és biztosan nehéz lesz nélkülük a Roxfortban.
A vonatúton hallgattam, ahogy mások beszéltek a korábbi élményeikről a Roxfortban. Igazág szerint egyáltalán nem tűnt fényesnek a helyzet ott, sőt, a sok sutyorgásból ítélve akkor úgy éreztem, hogy inkább mindenki fél. Egyre csak azt hajtogatták, hogy „minden megváltozott”, de én azt sem tudtam, hogy mi volt az, ami megváltozhatott. Semmit sem tudtam a varázslók és boszorkányok világáról egészen idáig és ami azt illeti most sem igazán avatott be senki semmibe. De elhatároztam, hogy itt nem fogom úgy érezni magamat, mint otthon. Itt nem fog számítani, hogyha összesúgnak a hátam mögött. Még gyerek vagyok, de annál erősebbnek éreztem magamat akkor is, minthogy pár rossz szó tönkre tegye a kedvemet – hiszen megtanulhatok egy csomó érdekes, új dolgot. De hamar rá kellett jönnöm, hogy sajnos az első évem nem igazán a tanulásról és az új dolgok megismeréséről fog szólni.
Illetve új dolgokat ismertem meg és azok egyáltalán nem tetszettek. Nem mertem levelet írni a szüleimnek, ha tudták volna, hogy milyen hangulat uralkodik itt a varázslók és boszorkányok világában, akkor nem engedték volna meg, hogy ide jöjjek. Ugyan senkit sem érdekelt, hogy csak egy örökbe fogadott gyerek vagyok, de az annál inkább, hogy muglik a szüleim. Sárvérűnek neveztek és habár először nem tudtam, hogy ez mit jelent, azt azért sejtettem, hogy semmi jót.
– Lehet, hogy igazából aranyvérű vagyok! – üvöltöttem egyszer magamból kikelve, mikor valamelyik felsőbb éves fennhangon nevetett azon, hogy milyen sok az elsőéves sárvérű. Nem mintha készült volna róla statisztika és ez egyáltalán nem is volt vicces.
– Pont te, Lockwood? – felhorkantott és a barátai körülötte mind hangosan nevetni kezdtek rajtam. –  Még a pálcádat sem tudod megfogni rendesen!
– Csakhogy tudd, örökbe fogadtak, úgyhogy az igazi szüleim akár lehetnek varázslók is! – üvöltöttem megint, mire abbamaradt a nevetés. Nem vártam meg, hogy mi lesz a reakció ezek után, otthagytam őket és aznap nem vacsoráztam. Az első év a Roxfortban borzalmas volt.
Nem mentem haza a szünetekben, nagyon ritkán írtam anyáéknak egy-egy sort, hogy minden rendben. Azt hiszem, hogy természetes reakció volt, hogy azt szerettem volna, hogy ne tudjanak meg semmit ebből az egészből, ami itt van. Háború volt, borzasztóan lehangoló és rideg. Ennél fogva az első évem tényleg nem arról szólt, hogy mély barátságokat kötöttem és elkezdtem volna beleélni magamat a tanulmányaimba. Nem, ez itt a túlélésről szólt és lehet, hogy még csak gyerek voltam, de talán éppen ezért reménykedtem abban, hogy a helyzet jobb lehet. Pedig nem lett jobb, napról napra sötétebb lett és egyre fájdalmasabb volt órákra járni. Fájt, amikor sárvérűnek neveztek, de nem vettem róla tudomást. Igen, veszélyben voltam, de makacs is voltam és mindennap úgy keltem fel, hogy a tükörbe nézve azt mondtam magamnak, hogy nem félek. Hogy részt akartam-e venni a tényleges háborúban? Nem voltam benne biztos, de azt tudtam, hogy hazamenni nem akarok. Azt szerettem volna, ha a szüleim tudatlanul átvészelik ezt az egészet és nem hozok rájuk bajt. Sokan így gondolkodtak, de nagyon sokan nem – ők hazatértek és nem voltunk benne biztosak, hogy vissza fognak jönni.
A tudásom még közel sem volt eléggé nagy ahhoz, hogy tényleg részt tudjak venni egy ilyen háborúban. Nagyon kevés átkot ismertem és a párbaj sem volt éppen az erősségem, de hát még csak tanulófélben voltam. Viszont ez egy történelmi pillanat volt és nagyon szerettem volna, hogy a Roxfort ne tűnjön csak úgy el, hogy ennek az egésznek ne legyen vége. Lehet, hogy itt is más voltam, mint a többiek, de sokan voltak olyanok, mint én – sárvérűek. Mégis, én ennek az egésznek a részese szerettem volna lenni, mert bevallom még azok között a körülmények között is sokkal inkább az otthonomnak éreztem a Roxfortot, mint a muglik világát. Valahol nevetséges, hiszen tizenegy éves koromig azt sem tudtam, hogy a mágia létezik.
Sokan meghaltak, de én túléltem a háborút. Alig emlékszem valamire, csak a hangokra, a sírásra és a félelemre. Ilyen volt, de mégis ott volt a remény és a végén mondhatjuk, hogy minden „jóra fordult”. Túlzás lenne azt állítani, hogy ezután minden ugyanolyan volt, mint régen, mert ez nem volt igaz. Semmi sem volt ugyanolyan, egy kicsit mindenki félt még mindig, ami azt hiszem teljesen természetes volt. De mikor hazamentem a szüleimhez megnyugodtam, életben voltak és nem tudtak semmit sem arról, hogy én min mentem keresztül.
Tulajdonképpen a második évem volt inkább a sorsdöntő, mintha ekkor kezdődött volna el igazából minden. A Roxfort teljesen más színben tűnt fel, persze a háború okozta sebek még most sem gyógyultak be. Sokan vesztettek el barátokat, testvéreket, más családtagokat, professzorokat… egyszóval hatalmas veszteségek értek mindenkit. Őszintén örültem, hogy én inkább nem barátkoztam senkivel az első évemben. Lehet, hogyha meghalt volna valaki, akihez nagyon kötődtem, akkor nem akartam volna visszajönni ide. De most izgatott voltam, végre tényleg elkezdhetek tanulni, végre jobban megismerhetem ezt a világot. Annyira lenyűgözött minden, hogy továbbra sem igazán volt időm barátkozni. Talán féltem is jobban megismerni a társaimat, nem tudom, hogy miért alakult ez így. Eszembe jutott, amikor még kisebb koromban összesúgtak a hátam mögött, hogy csak egy „örökbefogadott” gyerek vagyok és keserű ízt éreztem a számban. Még most sem értettem igazán, hogy miért beszéltek így rólam akkor. Mi olyan rossz abban, hogyha valakit örökbe fogadnak? Sosem fogom megtudni erre a választ azt hiszem.
A Roxfort könyvtára lett a kedvenc helyem, tele volt olyan könyvekkel, amit normális körülmények között biztosan nem vehettem volna a kezembe. Nagyon megszerettem a gyógynövénytant is, a növények gondozása teljesen kikapcsolt és szerettem részletes jegyzeteket készíteni, amiket rajzokkal is kiegészítettem. Ez is egyfajta hobbi volt, mindenki azokból a jegyzetekből szeretett volna tanulni, ami büszkeséggel töltött el. Közeli barátaim továbbra sem voltak, de mondhatjuk, hogy mindenkivel jóban voltam. Aki segítséget kért, annak segítettem, aki beszélgetni akart azt meghallgattam, de én nem engedtem senkit sem közel magamhoz. Nem tudom miért, nem sok értelme volt, a háborút követően mindenki kicsit nyitottabb lett és jobban vágyott az emberi kapcsolatokra. De én zárkózott voltam mindig is, nehezen engedtem el magamat és talán ezért is szerettem inkább egyedül sétálgatni a roxforti birtokon.
A harmadik évem is nagyjából eseménytelenül telt, tanultam, néha haza látogattam. Barátkoztam, de továbbra sem engedtem senkit sem túl közel.
– Jaimie a neved, igaz? – kérdezte hirtelen valaki és leült mellém. Átváltoztatástan volt, leghátul ültem, mint mindig.
– Igen. – bólintottam és felnéztem a fiúra. Bozontos haja volt, hatalmas barna szemei, természetesen ismertem látásból.
– Harvey vagyok, észrevettem, hogy mindig egyedül ülsz. – mondta. – Igazából mindig egyedül vagy.
– Hát… a tanulás az eléggé magányos tevékenység nálam. – vontam meg a vállamat és visszafordultam a könyvem felé.
– És minden más is?
– Igen. – bólintottam.
– Akkor minek segítesz másoknak tanulni? – kérdezte.
– Az más, csak tippeket adok, hogy mit csináljanak. – vontam meg a vállamat.
– És még sincsen egyetlen barátod sem?
– Nincs? – kérdeztem bizonytalanul. Nem tudom, én nem gondoltam, hogy bárki is annyira közel állna hozzám, hogy a barátomnak nevezzem. Az más, ha megosztok pár hasznos tanácsot, hogy hogyan készüljenek fel a vizsgákra vagy melyik fejezetet olvassák el részletesebben a könyvekből. Nem mintha ezzel megváltanám a világot.
– Azért ez elég szomorúan hangzik, nem igaz? – kérdezte, de elkezdődött az óra, így nem válaszoltam neki. Arra gondolt, hogy szánalmas vagyok, nem esett jól, de lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy nyitnom kellene legalább azok felé, akikkel van közös órám. De nem ment eddig, hiába próbálkoztam, egyszerűen nem ment, hogy jobban beleássam magamat bárkinek is az életébe. A saját életemről sem akartam beszélni. Kit érdekelt volna, hogy nyaranta a szüleim kis kávézójában dolgozok és imádok sütit sütni? Kit érdekelnek az ilyen hétköznapi dolgok? Én az iskolán kívül csak egy átlagos mugli életét élem és ez így van rendben.
De Harvey nem hagyott békén, mármint nem volt zavaró, hogy a közelemben van, sokkal inkább szórakoztató volt. Nem tudom, talán csak sajnálatból közeledett felém, de valahol mélyen mégis jól esett. Ő volt az első ember, aki nem azért jött oda hozzám, hogy segítsek neki megírni egy dolgozatot. Érdekes volt, komolyan érdekelte, hogy miket szeretek, tetszettek neki a növényes rajzaim. Vagy legalábbis azt állította, de azt javasolta, hogy írjak egy könyvet, ha végeztem a Roxfortban, ami egyébként nem tűnt olyan nagyon nagy butaságnak. Írhatnék tényleg egy könyvet, amiben a saját rajzaim vannak, de aggódtam, hogyha nem sikerülne jól, akkor csak elpazarolt idő lenne az egész.
Azt hittem, hogy Harvey majd idővel eltűnik vagy nem akar majd tovább barátkozni. Voltak neki más barátai is, de valahogy mégis mindig ott ült velem a könyvtárban, ha éppen ahhoz volt kedvem vagy eljött velem sétálni. Még néha Roxmortsba is velem jött el, ami tényleg egészen meglepő volt. Amikor negyedikes lettem, még akkor is ott volt velem, tehát lett egy barátom azt hiszem. Furcsa volt, ezelőtt senki sem volt ennyire sok ideig a társaságomban, de örültem neki. Kezdtem feloldódoni és izgatottan vártam, hogy hogyan alakulnak tovább a dolgok a Roxfortban.

        Jellem

Csendes, magányos farkas típus, aki szeret könyvekbe temetkezni vagy rajzolni. Egy picit álmodozó is, sokszor észre sem veszi, ha hozzá szólnak. Segítőkész, de ugyanakkor nem szeret sokat beszélgetni másokkal. Minden helyzetet igyekszik higgadtan kezelni, így nagyon kevesen tudják felhúzni. Mivel még nagyon fiatal személyisége könnyen formálódik, de ugyanakkor vannak nagyon határozott elképzelései is. Ugyan még nem tudja, hogy a Roxfort után mihez kezdjen, de mivel a Gyógynövénytan a kedvenc tantárgya valószínűleg valami olyasmivel szeretne foglalkozni, amihez ennek köze van.
Nem szokott rajta látszani, ha stresszes, de ha megteheti ilyenkor sütéssel üti el az időt (ezt a Roxfort falai között ugyan nem gyakorolhatja, de otthon bármikor). Szeret céltalanul sétálni, mert olyankor tud a legjobban gondolkodni és ugyan hangosan nem vallja be, de az esetek többségében csak a saját társaságára van szüksége.
Nehezen fejezi ki az érzéseit, de igyekszik mindig előzékeny és illedelmes lenni. Nem szeret gondot okozni senkinek sem, így ha valami baja van nem feltétlenül mondja ki azt sem, szereti saját maga megoldani a problémáit. Emiatt nem is igazán szeret másoktól segítséget vagy szívességet kérni.
Nagyon jó a memóriája, így viszonylag gyorsan megjegyez mindent, amit egyszer elmondanak neki vagy leírta, esetleg olvasta.

        Apróságok
mindig || Sütés, Gyógynövénytan, olvasás, rajzolás, séta
soha || hosszú beszélgetések, ha túl sok ember veszi körül, stressz, kérdések, házimunka
hobbik || új süti recepteket kipróbálni, gyógynövényekkel foglalkozni, újabb növényeket megismerni és lerajzolni
merengő ||Legjobb: Az első Gyógynövénytan óra.
Legrosszabb: amikor hallotta, hogy arról beszéltek, hogy örökbe fogadták.
mumus ||Egy hatalmas formátlan szörny, ami nem tudja mit jelképez, de már álmában is látta.
Edevis tükre ||Sikeresen befejezi a Roxfortot.
százfűlé-főzet ||Halvány rózsaszín színű, málnás cukorkára emlékeztet az íze egy kis csípős utóízzel.
Amortentia ||Frissen pörkölt kávé illata, frissen sült csokis keksz illat és sampon.
titkok || Retteg tőle, hogy kiderül kik az igazi szülei. Igazából nem is akar találkozni velük, mert
azt beszélik, hogy... ||valószínűleg az igazi szülei tényleg varázslók lehettek és azért mondtak le róla, mert attól féltek belőle nem lesz az.


        A család

apa || Jason Lockwood; 47; mugli, szeretetteljes viszony
anya || Reese Lockwood; 44; mugli, szeretetteljes viszony

Családtörténet ||

A Lockwood családban mindenféle szakma előfordult. Jaimie szülei azonban már a kezdetek kezdete óta arról álmodtak, hogy egyszer megnyitják a saját kávézójukat. A kis kávézó azóta is jól működik és rengeteg vendég fordul meg odabent nap mint nap. Jaimie nagyszülei már nem éltek mikor a szülei örökbe fogadták, így nem ismeri őket és nem is tud sokat róluk. Édesapjának két bátyja van, akik Londonban élnek, mindkettő mugli. Édesanyja egyke, a szülei szintén nem élnek, így róluk sem tud sokat. Jaimie tizenegy éves korában tudta meg, hogy szüleinek soha sem lehetett saját gyerekük, így döntöttek amellett, hogy örökbe fogadjanak.

        Külsőségek

magasság || 163 cm
testalkat || vékony
szemszín || barna
hajszín || barna
kinézet ||

Elsőre mindenkinek az tűnik fel, hogy mennyire alacsony. A szeme barna és kedvességet tükröz, de ugyanakkor első ránézésre is látszik, hogy kicsit magának való, zárkózott. Civilben szeret kényelmesen öltözni, de igazából nem zavarja ha talárt kell viselnie.

        A tudás
varázslói ismeretek ||
Gyógynövénytanól kiemelkedően jó teljesítményt nyújt, ez a kedvenc tárgya. Emellett szereti a Rúnaismeretet és az Asztronómiát is, így azokban is jól teljesít. A többi tárgyra is mindent meg tud tanulni maradéktalanul, de azok nem kötik le annyira a figyelmét, mint a korábban említettek.
pálca típusa || 11 hüvelyk, ébenfa, egyszarvúszőr a magja
RBF || -
     
 Egyéb
avialany ||Millie Bobby Brown
Naplózva


Esmé Fawcett
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 04. 10. - 20:59:56 »
+1

Kedves Jaimie!

Nagyon aranyos előtörténetet olvashattam. Igazán
megható volt olvasni, ahogy megismerkedsz a varázsvilággal
és annak ellenére, hogy a háború idején voltál elsőéves
nem menekültél el örökre. Nem is kérdéses számomra,
hogy az előtörténetedet Elfogadom.
A házad pedig nem más, mint a




Gratulálok!
Hamarosan eligazító pm-et kapsz, amiben minden
fontos információ le van írva.
Sok jó játékot kívánok!

Esmé
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 02. 03. - 07:46:28
Az oldal 0.151 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.