Nem félem a halált, de ez az állapot, amibe a nő, és valószínűleg a sziget többi lakosa került elborzaszt. Olyan se nem halott se nem élő, és a két világ közötti lét lehet a legkeservesebb. Amikor sehova sem illesz, és mégsem halhatsz meg, nem vethetsz véget a kínnak, a gyötrő állapotnak, és egészen biztos vagyok benne, hogy a testét marja az éhség az örökös, deres fájdalom, az élet és a halál utáni keserves sóvárgás. Talán még a szellemek sorsa is kellemesebb, mint az, amilyen állapotban ez a nő libeg előttünk. A szívem elfacsarodik egy pillanatra, amikor a testvéreim jutnak az eszembe, és őszintén remélem, hogy bár a haláluk kínkeserves volt, megváltás számukra Hél földje. Az a hely még ennél az állapotnál is sokkal hangulatosabbnak mutatkozik. És egyszerűen képtelen lennék elviselni a látványukat, ahogy szellemként bolyonganak a tengerben.
Megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe, Elliot mellé, a lidércszerű nőhöz, a jeges házba, ahol ott van előttünk karnyújtásnyira a láda, és megint kezd pezsegni bennem az adrenalin, az izgatottság, és kíváncsiság, hogy mégis miket rejthetnek az itteni ládák. Bár a tárgyak kevésbé vonzanak sokkal inkább a hely és veszély kétségbeejtő homálya az, ami felpezsdíti a véremet. A kiszámíthatatlan veszélyé, ami bármikor lecsaphat és amitől akár az életed is veszheted. Ez pedig mindennél jobban izgalmasabb.
– Nos, én szívesen megfizetem azt a nagy árat. Persze nekem nincs is sok veszíteni valóm az életemen kívül.
- Azért azt még őrizd meg még egy kicsit - csapom vigyorogva hátba Elliotot, és ahogy hozzáér a tenyerem a hátához, kellemes bizsergés szalad végig rajtam. Nem igazán volt időm azon merengeni, hogy mégis mit érzek iránta, de valamilyen apró láng mindig is fel-fel lobbant bennem, akárhányszor hozzáértem, vagy pillantottam. Egészen addig míg el nem oltotta a lángot az a sárga szempár, ami mindig beleégette a sötétséget a bőröm alá.
Amíg idióta módon filozofálgatok és a szokásos háborúmat vívom a gennyes sárga szemekkel, a láda kinyílik és mi tényleg egy másik világba csöppenünk. Elliot kezét éreztem a sajátomban és még rántódtam is hozzá, aztán amikor eloszlik a sötétség félig megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy az a sötétség nem belőlem árad, hanem a ládából. Tekintetemmel gyorsan körbejárom a teret. A szívem meglódul egy pillanatra a hűvös, rideg fenyőerdő és az alattunk elterülő tó láttán. Mégis csak északi táj, ami szinte bele van vésődve a bőröm alá, hogy az otthonom mindig is a tenger és észak marad. Aztán a morgás felé kapom a fejemet és egy felpáncélozott agyaras jegesmedve kezdett felénk morogni és ágaskodni. A szám sarka megrándul, és egy elszánt kis félmosoly szökik az arcomra, ahogy elönt az a jóleső izgalom.
– Most kéne egy szerencse puszi…
- Esetleg egy ilyen megfelel? - kérdezem, aztán számat az ajkára tapasztva megcsókolom. Talán még ő is érzi tőle a lüktető szenvedélyt ami a bőröm alatt hömpölyög, aztán felegyenesedem, és előveszem a baltámat, a bal kezemmel pedig a fekete zakóm belső zsebéből előhalászom a fenyőpálcámat, és a másik kezemben megpörgetem a baltát, majd egy erős dobás kíséretében elhajítom, egyenesen a medve felé, de az csak átrepül felette.
- Nos, ez egy illúzió, de van egy olyan érzésem, mi attól még sérülhetünk - pillantok le Elliotra, majd megragadva arrébb szaladok a medve elől, aki heves morgás közepette akar minket esetleg elfogyasztani.  Az a furcs érzésem támad, hogy bármennyire is igyekszem a part felé vergődni nem nagyon jutok hozzá közel. Aztán lepillantok a befagyott vízre, és felsóhajtok.
- Készülj, hogy lehet megint vizes leszel - mondom, majd magamhoz szorítva Elliotot, egy átokkal megpróbálom betörni a jeget. Ami nem egyszerű, miközben morog közben a hátam mögött egy agyaras medve, de remélem Elliotak sikerül így valamennyire fedeznie. Aztán egyszer csak sikerül betörni egy ponton a jeget, én meg teljes erővel rátaposok a repedésre, mire az szinte parancsszóra végigfut a tavon, majd nagy levegőt véve belecsapódok a vízbe, ami nem hideg. Mintha valami olyan helyen lebegnénk, ahol nincs levegő, de a víz érintése sem létezik. Teljesen elmerülök benne, és várom, hogy a medve is beleessen, de nem jön utánunk, így aztán egy idővel a felszín felé kezdek úszni, miközben nem eresztem Elliotot sem.
Ahogy megyek a felszín felé, viszont a víz egyre vízebbnek hat és egyre hidegebb. Amint a fejem kibukkan a tenger habjai közül morogva konstatálom, hogy nagyjából a hajó mellett bukkanunk fel. Ez egy nagyon érdekes illúzió. MInél gyorsabban kivergődök a partra, hogy ott aztán megszárítsam Elliotot.
- Hát ez rendkívül érdekes volt - morgom, és elvigyorodva megborzolom a haját, majd ha kifújjuk magunkat visszafelé indulok vele a házhoz. Vajon hol van a baltám...

Amikor visszaérünk a fagyott állapotban lévő kunyhóhoz, ahol eltűnt a nő szelleme, őszintén remélem, hogy nem fogunk több ilyen kóbor, elátkozott lelket látni, mert mindig eszembe jutnak a testvéreim, és az értelmetlen haláluk. És valahogy úgy érzem, az egész súly az én vállamra nehezedik, bennem bíztek,, én pedig képtelen voltam őket megvédeni. A gondolataimból ELliot hangja ránt vissza a valóságba.
– Nos, legalább egy megtévedt lelket megszabadítottunk… – Erre csak hümmögök egyet és bólintok. - Azt hiszem, ez a tiéd…
- Kösz, Elliot - húzom vigyorra a szám, miközben megkaparintom a baltát. Kissé talán túlságosan is sokat jelent nekem, így ez a mozdulatomon is látszik, ahogy elveszem a kezéből. Végigfuttatom az ujjaimat a baltára vésett motívumokon, és rúnákon.
Igazából senkit nem öltem meg vele, az anyámon kívül. Bár megtehettem volna. De mindig is a tisztességes küzdelmet becsültem, és nagyra tartom a varázspárbajt, mintsem azt, hogy orvvul hátba hajítsam ezzel a baltával. Inkább csak valami szimbólumként hordom magammal, egy emlék a családomról, az apámtól, akit meggyötört a szörnyeteg, és a testvéreimről. Meg azért elrettentő hatást is kelt főleg ha az egyik árus makacskodik és nem képes teljesíteni az alku saját részét. Becsúsztatom az övem szíjába. A láda meg minden bizonnyal üres, legalább is Elliot csalódott és bosszús tekintetéből erre következtetek.
– A legközelebbi jel az ūruz, egy toronnyal jelölték. Valószínűleg csak egy rom. Ha igazi torony lenne, már kiszúrtuk volna. Hattarvík felé kell mennünk és pont félúton lesz oda.
- Hát akkor indulás arra - csapom lelkesen hátba, majd elindulok  oda, amerre a térkép mutat. A táj fülledt fagyos levegője, a kihalt csendje elsőre tűnt békésnek, de a tudat, hogy mi történt itt rátett egy lapáttal. A fű itt-ott jegesen zúzmarás, nem köröznek a sziget felett madarak, mintha el lenne átkozva.
Mivel kellemetlen az egész, kissé talán hosszúnak tűnő utat megtenni, megtöröm a csendet. Még ha a helyszín nem is éppen alkalmas erre.
- Na és mondd csak, te világ életedben ilyen kalandor lélek voltál? - pillantok felé, miközben caplatok valami kisebb emelkedőn.
Nekem igazából nem volt sok választási lehetőségem, mert a kalózhajón hozzá kellett szoknom a kalandokhoz, a rabláshoz és az öléshez is. Pedig már gyerekként is tartottam magam a tisztességes küzdelem elvéhez, és valahogy ha felajánlottam a párbaj lehetőségét eddig nem igen utasították vissza. A kapitány szerint van bennem olyankor valami állatias vadság, és némi elszánt tűz, aminek nem lehet ellent mondani. Mindamellett én imádok párbajozni, harcolni, mert értelmet ad ennek a kifakult léleknek ebben a testben, és egy rövid időre tüzet csihol bennem, és azokat a sárga szemeket is elkergeti előlem arra a rövid időre.
- A gyerekeid ez hogy viselik? - kérdezem aztán de úgy, hogy abba semmi ellenséges, vagy túlságosan kutakodó él nincs benne. Őszintén fogalmam sincsen, hogy vannak-e gyerekei, csak ez a kérdés valahogy kicsúszott a számon.
Ahogy lassan odaérünk a célhoz, látszik, hogy rom. Az egész hely egy rom, tele föld felett szálló fehér, minden bizonnyal fagyos gomolygással, és szinte recseg a talpam alatt a vékony jéggé fagyott föld. A tekintetemmel körbepillantok a romon, és kiszúrok néhány elgyötört megfagyott testet körülötte. De ezek halottak. Rothadó, máló halottak mind.
Hacsak kapzsiságból szegték meg a kötelességet, melyet rájuk bíztak, elítélhetném őket, de mégsem teszem. Inkább csak remélem, hogy a szenvedésükhöz képest megváltás a szellemüknek Hél Birodalmában lévő örök és üres bolyongás.
- Úgy tűnik nincs itt semmi. Pedig izgalmas lett volna valami szörnyeteggel itt is megkűzdeni - vigyorgok Elliotra, majd körbefordulok a helyszínen. - Van tipped, hogy merre menjünk?

Elnézem Elliot csalódott arcát, bár én is így érzek. Ha az ember megkűzd valamiért szereti megkapni érte a jutalmat, főleg ha az életét is kockáztatja. De persze itt egyedüli jutalmat annak a  nőnek a megszabadult szelleme kapott. Nem mintha ellene lennék, hogy jót tegyek. Csak mégis ha az ember az alvilágban mozog megszokja, hogy minden fáradozása után ott va valami ami azt igazolja megéri. Talán túl naiv feltételezés volt, azt hinni, hogy minden rúnánál van valami különleges.
– Azt hittem, hogy legalább minden rúnakőnél találunk valami kincset… elég csak a levegőbe szippantani, az ember máris érezheti micsoda mágia járja át a helyet. Nem csoda, hogy a térképész meg akart ölni ezért az információért. Ha van itt valami az nagyhatalmú és bizonyára rendkívül érdekes. - Úgy túnik ELliot is hasonlóan gondolkozhatott, mint én, de amint a levegőbe szippant vigyorra húzódik a szám. Bár én is érzem annak a valaminek az erős pulzálását ez az egész olyan tompa, hogy ha egyedül lennék biztos végigverekedném magam az összes rúnán. Mondjuk már csak az izgalom és a kűzdés kedvéért is. A kűzdés tart életben, az ad okot, hogy ne hagyjam magamon is győzedelmeskedni a szörnyet.
- Máregészen kíváncsi vagyok arra, hogy mégis mi az amit ez a hely rejteget, amiért még a kedves térképész is az életedre tört, és ammiért ekkora büntetést kaptak azok, akik itt őrzőkként maguknak akarták azt. Haalmas árat fizettek érte, lidércként, se nem élőként se nem holtként bolyongani a világban talán az egyik legnagyobb büntetés. - modnom eltnődve, és reménykedem, hogy egyik testvérem sem jutott erre a sorsra. Belesajndulna a szívem, ha látnám őket a tenger vizén kísérteni, tudván, hogy azért váltak ilyenné, mert képtelen voltam őket megvédeni az anyámat elemésztő szörnytől, és a tengertől. De nem hagyom, hogy a haldokló testük képe, hogy a kicsi húgom üres tekintete betemessen. Inkább menetelás közben megszólalok, hogy megtörjem a csendet és az emlékek fojtogatását. A táj, ahogy megyünk egyre előrébb, egyre zúzmarásabb, jegesebb és dermedtebb lesz. Szinte a bőrömön érzem a halál ismerős lenyomatát.
- Hát, ha a természetemre gondolsz, mindig is kíváncsi ember voltam. A varázstárgyak is vonzottak már gyerekként… de kalandor… ha egyáltalán nevezhetjük annak azt, ami vagyok, nem igazán azért lettem, mert akartam. Egyszerűen rákényszerített az élet, miután kirúgtak a Roxfortból. - Erre hümmögök egyet. Nem különösebben háborít fel a tén, sőt nem is kérdezek rá. Azt hiszem elég mély nyomot hagyhatott ez benne. És még nem is mondahatom azt, hogy nem tudom átérezni.
- Nem attól lesz valaki jó varázsló, hogy elvégzi az iskolát. Én sem fejeztem be a Durmstangot, csak az első évben jártam oda. Egymagad megtanulni életben maradni az iskola védőburka nélkül igazi kihívás, de az eremedménye mindig megvan - mondom elgondolkodva. A kalózok, akik megtaláltak engem és Rettát szerencsémre varázslók voltak, így nem okozott gondot a tapasztalatok megszerzése, bár elég kűzdelmes volt 11-12 évesen egymagam elsajátítani az átkokat és varázslatokat. De azt hiszem erősebb lettem, sokkal erősebb, mintha csak abban a sötét iskolában tanultam volna.
– Mostanra ez az egész átment szórakozásba. Élvezem, hogy megszerezhetem, amit akarok. Az élet másterületeire ez úgyis kevésbé igaz már. - vigyorra húzom a számat, miközben közelebb sodródom Elliothoz. A közelsége megnyugtató, a szem is messze van, és ez annyira jó érzés volt, hogy szinte felszabadultam mellette. SZinte, mert azt hiszem sosem leszek úgy igazán teljesen felszabadult.
- Jó dolog, ha az ember talál magának egy célt, ami életben tartja - dünnyögöm. Igazából csak ártatlan kérdés volt tőlem ez a gyerek téma, de valahogy ha blöffölök rá szoktam tapintani a lényegre, holott arra is fel voltam készülve, hogy azt válaszolja: nincsenek.
– Hát… honnan tudod, hogy vannak gyerekeim?
- Csak blöff volt - válaszolom őszintén.
- Két évig voltam a házas. A férjemnek volt két gyereke, aztán befogadtunk egy bajba jutott kamaszlányt… és hát a közös gyerekünk, az én vérszerinti gyerekem majd nyáron fog megszületni. De azt hiszem, sosem fogom látni. Neked vannak gyerekeid?
Erre egy hosszú hümmögéssel váratom a választ, mert őszintén én sem tudom. Lehet kapok majd egy csomó levelet régen meglátogatott nőktől, hogy amúgy fogllakozzak a gyerekeikkel,a mik amúgy az enyémek is. Sokszor voltam feszült és csak belemenekültem néhányszor a forró, heves szenvedélybe, csak hogy elzavarja valami az anyám szörnyének sárga tekintetét.
- Nem tudom. Az is lehet, hogy van egy csomó - vonom meg a vállamat.
– És mi a helyzet a te démonoddal… honnan er… – kezdte volna, mire őszintén megkönnyebülök, hogy a kérdés lógva marad  alevegőbe, és a tekintetem a romos torony felé fordítom, és szinte vele egyött sóhajtok fel csalódottan. Csak egy céltalan kitérő, én pedig nem kedvelem az ilyen céltalan és felelsleges utakat. Hozzászoktam, hogy az idő és az út pénzbe kerül, és ha az áruért is megyek az elvesztegetett idő miatt csökkenhet az ára is.
– Ez… Ez volna a torony?
- Úgy tűnik...
AZtán ahogy felesznélnék, Elliot már lódul is tovább, én pedig sietve, öles léptekkel követem. Aztán a fa, ami előtt megállunk egyre kísértetiesebb képet fest, és az események olyan gyorsan peregnek, hogy mire felfogom, hogy ebből a fából valami vészjósló erő ered, Elliot már a földön van, én meg apáim régi ruháiban feszítek, Elliottal együtt. Nem mintha nem tetszene, kifejezetten jól is néz ki még Elliot is benne, de az egész römét elveszi a fa törzsében lévő arc ordítása és a hirtelen kibontakozó csata. Emberek feszülnek egymásnak, én meg Elliot felé lépek, felhúzva őt a földtől. Egy kósza kard eltalál, és érzem, ahogy a karomon csorogni kezd a vér.
– A fa… – ordítja Elliot, majd felé rohan, mire én követem. Még szerencse hogy a vikingek közzül is a testesebb fajtába tartozom így nem olyan nehéz átverekedni magam a harcoló tömegen, bár itt ott szerzek még némi vágást magamon, de nem nagyon izgatnak a sérülések. A fához érve megragadom Elliot karját, és az arc hatalmasra tartott szája felé mutatok, ahol már vér is bugyog kifelé, és mintha minden ordítással valami erősebb lökést is generálna, ami miatt úgy hat, sosem érhetjük el.
- A szája - mondom hangosan artikulálva - Fénylik benne valami - Előhalászom a pálcámat és egy védőburkot emelek körénk, abban reménykedve, hogy az egyre erősebb és metszőbb löketektől legalább egy kicsit megvéd minket, majd ütemesebb léptekkel az ordító fa arc felé vonulok.

Az igazat megvallva szívesen részt vettem volna ebben a csatában, bár arra kíváncsi lettem volna, hogyan keveredtek pssze és miért a takedák a vikingekkel. Viszont nincs időm arra, hogy ilyen kérdéseken gondolkozzak és vágyakozva nézzem a harcot, halgassam a halált, ahogy kipréseli az elullt őseim tüdejéből az utolsó levegőt egy erőteljes ordítás kíséretében. Némileg büszke is vagyok, mert mégsem egy gyáva népségből származom, akik csak úgy elinalnak a félelmetes szamurájpáncl láttán. Meg kell hagyni ezek a maszkok a szamurájok fején kifejezetten jól is mutatnak. De most sokkal fontosabb Elliot meg az, hogy vigyzzak rá, így kivonom a fenyőpálcámat, ami kellemesen simul a kezeimbe, és csöretek nagy léptekkel a férfi után, a latyakos, sártól és emberi tetemektől egyre sűrűbb, véres földön. Szinte hallom, ahogy cuppog a bőrcsizmám alatt a föld. Egy pillanatra felrémlik előttem apám megcsonkított, levágott lábú vergődő, hánykódó teteme, és az anyám estének összerogyása, amint a fejszét beleállítom a fejébe, és látom, ahogy a vér áztatja a fapadlót. Kívácsni vagyok van-e abban a lakásban valami szörnyű jelenség. Egészen biztos gonoszok által lakott fészeknek tartják a kisváros lakói. De ebben igazuk is van. A szörnyetek élt ott, azzal a különbséggel, hogy azóta már elköltözött és velem van, engem üldöz.
De most nem fontosak a sárga pillantások, a felhasított heg a fekaromon, a hátam mögött fel-felkurjanó halálhörrgések, csak Elliot számít és utána vetődöm, attól félve, hogy eltalálja valami repülő lándzsa, vagy balta. Nem mintha nem tudta volna magát megvédeni, de ami a fában lüktetett jobban vonzotta, így arra tippeltem nem igazán figyelt a környezetére annyira.
Aztán a következő pillanatban - kissé csalódottan - veszem tudomásul, hogy eltűnik a csatazaj, de a föld a taplunk alatt még mindig vérben és sárban ázik, nyoma sincsen a zöld, harmatos friss pázsitnak. És a cuccunk is, amit megkaptunk az illúzió alatt rajtunk marad. Elégedetten dörmögök az orrom alá, majd rápillantok Elliotra, aki a véres kezében szorongatja a... kupát.
- Roppant hatásosan festesz ebben a szamuráj páncélban, Elliot - bókolok vigyorogva, majd igyekszem összeforrasztani a faarc foglenyomatait a kezén. Lesznek nyomai, de azok csupán halovány hegek, mégsem vagyok medimágus, és a gyógyító varázslatok nem tartoznak a szakterületeim közé.
– Jól van a sérülésed?
- Remekül - bólogattam továbbra is mosolyogva.
– Ezt kerestük. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy sikeres volt az akció.
- Ezért a kupáért haltak meg annyian? Szinte érzem felőle, hogy valami nem stimmel vele, remélem sehol nem akarsz vele pohárköszöntőt mondani - hümmögök, majd odapillantok a vérző fához. Megesik a haldokló fán a szívem, ahogy látom inkább az ő vére szennyezi a földet, nem pedig az illúzió maradványa. De lehet itt már minden egybefolyt. Azért csak ki tudunk hajózni innen anélkül, hogy átlépénk valami ebilági és túlvilági határt, idő előtt. Nem viselném jól a testvéreimmel való találkozást. Kinyújtóztatom a tagjaimat amik recsegve ropogva roppannak ki, majd miután Elliot belém karol lassan visszaindulunk a hajómhoz, ami hűségesen ringatózik a lágy hullámok között, és Valkűr is vidáman dugja ki a fejét a korlát mögül amikor eghallja a vánszorgó lépteinket. A csempászet magányos dolog, nem gyakran társulok másokkal, nagy a kockázat. Vagy elárulhatnak, vagy elbasszák az egészet. Egy kutya pedig tökéletes társaság, főleg hogy nem félik úgy a vizet, mint a macskák.
A hajón aztán leülve szivarra gyújtok és egy sörösüveget nyújtok Elliot kezébe.
- Nagyon meg szeretnéd ismerni a démonomat, ha ennyiszer felhozod - mondom két pöfékelés között. - Viszont a tudás nincs ingyen - kacsintok rá.

– Csakhogy semmi közöm a japánokhoz. Minden felmenőm kínai volt anyai ágon tudtommal… – vigyorog rám Elliot, mire megvakargatom a szakállamat.
- Úgy tűnik az illúzió sem nagyon tud a japánok és a kínaiak között különbséget tenni - dünnyögöm. Nem mintha én annyira értettem volna hozzájuk, de azért nagyjából el tudtam dönteni az ázsiaiakról, hogy hova tartoznak. A kínaiaknak elég a járásukat megfigyelni, mert trappolnak és a talppal lépkednek, mert náluk sok volt a mocsaras terület, amiben kellemetlen lehetett elsüllyedni. - Legalább engem eltalált - pillantok végig magamon. Az egész olyan volt, mintha csak egy kalandjáték során megszerzett bónusz kincseket kaptunk volna fizettségként, amiért kiálltuk a próbát. Nem is lenne rossz, ha több ilyen izgalmas helyzetben lenne részem, bár a csempészetet még mindig szívesen űzöm.
Egy kicsit még álldogálunk a fa mellett, de még mindig úgy érzem, hogy a csata részese vagyok, már csak azért is, mert valaki megvágott. Furán belém kúszott adrenalin lenyomata még egészen sokáig bizsergeti a tarkómat és a véremet is. Mintha még a hangok sem némultak volna el teljesen. Látom Ellioton, hogy valami kérdezni akar, de sürget az idő, és a hajóm sem állhat egy helyben örökké. De ha jól sejtem talán még benne is ugyan úgy lángol annak a csatának a heves nyoma.
Ahogy visszabandukolunk a hajó felé, és közelebb érzem magamhoz Elliotot, kevésbé égetnek a szemek, a tesvéreim szemei, a sárga pillantások. Eszembe jut, hogy van vajon a drága húgom, Retta, vele minden rendben-e. Éget a bűntudat, hogy az egyetlen életben maradt testvéremet is képes voltam így cserben hagyni. De biztos vagyok benne, hogy életben van. Mert akkor az ő kék pillantását is a hátamon érezném. Legalább is ezzel hitegetem magam. Szeretnék felkerekedni és megkeresni, de abban sem vagyok biztos, hogy ebben az országban van. Nem mintha a határok bármilyen módon akadályt jelentenének pont nekem. De azt hiszem tényleg rá kellene szánnom magam arra, hogy szépen lassan elkezdjem felderíteni Európa szerte a vöröslámpás negyedeket.
Annyira belemerülök ezekbe a gondolatokba, hogy észre sem veszem és a hajóm közelében vagyunk. Aztán az egész gondom pillanatok alatt el is seprődik valami távolabbi sötétebb mélységbe, amikor Elliot elkezdi magát riszálni előttem, én meg nem tudok nem elismerő pillantásokat vetni a formás, izmos fenekére és alakjára. Aztán ahogy közelebb hajolunk egymáshoz, szinte egyértelművé válik, hogy az egész csak egy roppant izgató játszadozás, amibe én is szívest örömest beszállok. Az élette élvezni kell, az alkalmakat a jelenben meg pláne. Mosolyra húzom a számat, miközben megcsap Elliot alkoholos, forró lehelete, de én is csak egy egészen picit hajolok közelebb, és sejtelmesen felvonom a szemöldököm.
- Talán megtalálom a megfelelő fizetőeszközt hozzá. Most pedig kiszedhetnél ebből a páncélból, marhára nehéz. –
- Szerencséd, hogy vetkőztetésben jó vagyok - kacsintok vissza én is, majd nekiesem lehámozni róla a pámcélt. Aztán amikor végre lehámozom róla játékos csókot lehelek a nyakára és a füle mögé.
– Tudod ki az én démonom? Éppen őt nézed - pillant mélyen a szemembe, mire elismerően hümmögök egyet és közelebb lépek felé.
- Ezt a démont meg tudnám szokni, minden nap - mondom kissé sejtelmes hangon, és addig hajolok hozzá, hogy éppen nem érnek össze az ajkaink. - Néha-néha kísérthetnél te is

Nem voltam sosem az  aheves érzelmes kölyök még akkor sem, amikor anym jól volt. Inkább örököltem azt a tipikus északi nyugalmat. Azt a fajta nyugalmat, amit a fenyvesek érasztanak magukból, amikor befedi a földeket a hó. Olyan nyugalmat, ami a tenger habzó mélységében rejlik. De a mélységben ott rejlik a sötétség, és úgy tűnik az is egyaránt ott pislákol bennem. Érzek valami lángolásfélét Elliot felől, valamit ami meg akar bennem mizdítani valamit. AMi szikrát próbál gyújtani, de egyelőre az egész lelkem vér és vízéztatta, így képtelen tűz gyúlni bennem hosszabb ideig. Talán a szem miatt is van. talán a múltam miatt is van.
Viszont az nem kétséges, hogy jól esik a társaságában lenni, mert egy olyan ember aki ugyan úgy nyughatatlan, mint én. Bár az okaink azt hiszem lehet különbözőek. Mert lehetetlen lenne számomra, hogy egy hosszabb időre megtelepedjek valahol. Szeretek mozgásban lenni, szeretek a hullámok habjain hajózni. Talán igazából csak a sárga szemű démonom elől menekülök. Azt hiszem ez tényleg igaz lehet. Pedig szinte vágyom arra, hogy egyszerűen végre elsodorja mellőlem valaki.
Fura páros vagyunk mi ketten Elliottal, mintha az egész valami kétélő penge lenne, az egyik éles és erős, míg a másik tompa és gyenge, és bár nehezem ismerem be magam a saját gyengeségemet tudom, hogy a tompább végű él az én oldalam. Furcsán nyugodt mederben vagyok, amiből nem olyan könnyű kiszakadni, és azt hiszem talán sosem voltam az a fajta, aki lángolni tud. A lángolással vajon meg tudtam volna védeni a testvéreimet? Talán az az egy szikra és tűz volt eddg az életemben, amikor apám baltáját anyám koponyájába mélyesztettem. És a családom halálával mintha a tűz is kihunyt volna belőlem.
– Ha cicamicák bugyikáját szoktad lerángatni, aligha megyek sokra a tudással… – mondja Elliot, mire félmosolyra húzom a számat és dörmögős hanggal válaszolok.
- pedig elég nagy rutint adnak ehhez a feladathoz. - mondom, majd miután megszabadítottam a páncélzattól, félig felvont szemöldökkel végigmérem, és egy kicsit csak kiélvezem azt, hogy a szemek sem tapadnak rám olyan égetően nagy fájdalommal, hogy láthatatlan helyeget égessenek a hátamon keresztül a lelkembe. Közben adok egy tál kutyakaját Valkűrnek, majd lassan eloldozom a kikötött hajót is. Aután fordulok csak vissza Elliot felé, hogy újra kicsit közelebb menjek hozzá.
– Tudod, nem biztos, hogy jól járnál, mert ha én egyszer elkezdelek kísérteni nem lesz ilyen nyugis életed. – mondja suttogó hangom, miközben kiélvezem, hogy az ujjai az ajikaimon végigsimítanak. Furcsa volt a köztünk bizsergő levegő, mert bár nem szikrázott valami bizsergett, és mindenképpen izgalmassá tette a dolgot. - Nem biztos, hogy ennyit megérek…
- Dehogy is nem - dünnyögöm, aztán hagyom, hogy végül is ő irányítson. - Mindenképpen izgalmas lenne kipróbálni milyen kizökkenni a nyugis életből. - Bár a csempészet nem mindig az, főleg ha az ember mondjuk háborús övezetben visz be vagy ki néhány dolgot. Vannak muglik is akik felkeresnek, így sok esetben nem hagyatkozhatok a hopponálásra vagy ilyenekre. Minden esetre talán az ilyen éles helyzetek miatt is kell megőriznem a nyugalmamat. Viszont azt hiszem Elliotnak hagynám, hogy kirángosson egy kicsit ebből a nyugalmi állapotból. Lehunyom a szemem és csak élvezem az érintését, miközben a hajó is lassan útra kel. Néha megbűvölöm, hogy hazavezessen, és jelenleg ez biztonságos ötletlen tűnik, ha úgy adódnak a dolgok, hogy eljátszunk és puhatolózunk a másikkal. Igazából még én magam sem tudom, hova vezet köztünk ez az egész, de minden pillanatát élvezem. És engedem neki, hogy ő irányítson.
Ahogy a hajó végül pár nap múlva megérkezik a kikötőbe nagyot lélegezve lelépek a fedélzetéről, és ha Elliot is kilép velem vigyorogva felé fordulok.
- Ez remek út volt, minden pillanata tökéletes volt a számomra - mondom kacsintva. - Remélem még lesz alkalmunk találkozni - mondom neki, aztán mint egy búcsuzóul csókot lehelek Elliot dús ajkaira, mielőtt elindulnék a többi hajóhoz, hogy meg nézzem, hogy haladnak a minkával az embereim. Igazából még vágyok is arra, hogy lesz alkalmunk újra kalandozni. Ha elment, egy ideig csak a gondolataimba mélyedve csorgok a hajnali köd derengésében, majd végül kavargó gondolatokkal vágok bele megint a szokásos munkába, miközben egy percét sem bántam meg, hogy azt a pár napot Elliottal tölthettem.