+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Rejtély a Roxfortban
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Rejtély a Roxfortban  (Megtekintve 940 alkalommal)

Hana Tachibana
Tanár
*****


let me forget all of the hate, all of the sadness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2020. 04. 19. - 15:19:01 »
+2

Naite iru kodomo no koe
dressu

minnasan
2001. 04. 06.
ongaku




Yare, yare, rendkívül bántott az a teás baleset, legközelebb talán nem kellene így túlaggódni a diákok és a tanárok hangulatát... Mattaku, egyre kétségbeesettebben és egyre nagyobb lelkiismeret furdalással keltem útra Miss Cassen és Miss Everfen között igyekezve tartani magam, hogy ne sírjam el magam kétségbeesetten, de az nem is illő dolog, de ez az egész sírás rendkívül megvisel. Még esténként hallom Shouta hangját is, és borzasztó nehezen tudok csak elaludni tőle, hiába hitegetem magam azzal, hogy ő már egy szép helyen van, hogy ő most boldoh haha-ue és chichi-ue mellett. Fáj a hiánya, és minden egyes hang egyre jobban ráemlékeztet. De most nem menekülhetek, nem szabad, hiszen itt van rám szükség.
- Hm... Jól van, Tachibana professzor? - szólít meg Mis Cassen, mire egy halvány mosollyal felé fordulok.
- Hai, hai, Avery-san, minden rednben van, ne aggódjon - hajolok meg felé egy kicsit megköszönve az aggódást. - Remélem ön is jól van - mosolygok rá kedvesen, aztán már csak meg is torpan a kis csapat, és aggódva fürkészem Fejnélküli Nick-sant, aki rendkívül kétségbeesetten lebeg előttünk. Végül nem túl hosszú idő múlva Merel-san ráveszi a segítségre Nick-sant, én pedig egyre rémültebben haladok a többiekkel, és egyre jobban hallatszik a sírás is.
- Ez a zokogás... Egyszerűen őrjítő, én mondom! Na, de jöjjetek csak utánam, aztán kezdjetek vele valamit! Az én idegem már ki vannak készülve!
Watashi mo, Nick-san. Sóhajtok magamban, és minden erőmet igyekszem összeszedni, hogy valamiféle tanár erős jelenlétet sugározzak a többiek felé. Ha azt látják, hogy félek, ők sem fognk nyugodtak lenni. Egy aprót lélegzem, és némileg helyreállítom magamban a belső nyugalmat, hogy aztán némi aggodalommal lefelé menjünk a sötétbe.
Naplózva


Joanna Prescott
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2020. 04. 19. - 18:02:38 »
+2

REJTÉLY A ROXFORTBAN

Ahogy megindul a kis csapat előre a folyosón, én türelmesen várok. Elengedem magam előtt a diákokat és a tanárokat is, majd pálcával a kezemben követem őket, és figyelem, hogy minden rendben van-e. Willow ötlete nem rossz, gyorsan a fülembe is rakom a füldugókat, majd tisztes távolságból követem a társaságot, hogy legalább a hátsó emberek kapjanak rendesen levegőt. Nem szeretem a tömeget, nem véletlen tehát, ha nem erőltetem rá másokra sem. Mégis meglepetésként ér, amikor a maréknyi csapat szinte egy emberként torpan meg Nick előtt. Kiveszem az egyik füldugót, és a tompa sírás hirtelen felerősödik. Nick szavaiból ugyan nem értek sokat, annyit mégis sikerül leszűrnöm, hogy tud nekünk segíteni, ezért meg sem lepődök, ahogy ismét útnak indulunk.
Rövidesen egy olyan helyhez érünk, ami nem kifejezetten tetszik, és van egy olyan érzésem, hogy másoknak sem ez lesz a kedvenc helye a továbbiakban. Ms. Vanheim arcáról mindenesetre valami hasonlót olvasok le. Osztom az aggodalmát, nem nem véletlenül vagyunk együtt, nem véletlen van itt négy felnőtt is - bár a csapatból lemaradt Mr. Lancaster és Ms. Winters, úgy gondolom, hogy ők ketten elég megbízhatóak ahhoz, hogy uralják a helyzetet. Nem is szóltam nekik, hogy siessenek, csak megkerültem őket. Majd zárják a sort, ha úgy gondolják, érdemes tovább indulniuk, addig pedig lehetőség szerint nem szakadok le a többiektől. Nem biztos, hogy szerencsés lenne három embert is elveszíteni ezen az éjszakán. Ha Reedék úgy döntenek, hogy nem követnek bennünket, az az ő dolguk, de én szeretném megtudni, hogy mi zavarja meg a diákok nyugalmát, és minden erőmet be is vetem, ha arról van szó, hogy ezt esetlegesen ki is kell iktatni. Bár remélem, hogy erre nem kerül sor, és könnyen, csendesen el tudjuk majd intézni ezt a problémát. De ezzel bizonyára csak magamat áltatom, illetve a közelemben idegeskedő Ms. Vanheimot.
- Minden rendben lesz, és hamarosan megoldódik ez a helyzet. - legszívesebben a vállára tenném a kezemet, de a sietős tempó mellett ezt az ötletemet inkább elvetem. Helyette hátrapillantok a vállam fölött, hogy a lemaradók követnek-e bennünket, de a sötétségben nem látni hátra.
Naplózva

Margery Winters
Jegelt karakter
***


soul gardener

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2020. 04. 19. - 21:19:43 »
+1

★ Rejtély a Roxfortban ★
2001. április 6.

Mi van akkor, ha valaki bántja a lányt? Ki lehet az? Nem vettem észre, hogy eltűnt volna egy diáklány. A hollóhátasok között legalábbis biztosan mindenki megvan, a kisebbekre különösen igyekszem figyelni. Mondjuk azokra is, akik csak egyszerűen szétszórtak, és még a harmadik évükben is eltévednek takarodó előtt pár perccel a klubhelyiség melletti folyosón. Mindenkinek van gyengéje, egyeseknek a tájékozódás, mások pedig könnyen befolyásolhatóak. Remélem, hogy nem jutott be senki az iskolába, aki kihasználja a diákokat. Biztosan rosszul érintene, ha valami történne, és én nem vettem észre hamarabb a sírást, és nem jelentettem azt korábban.
- Ezt mindenki dugja be a fülébe! Nem fog tökéletes védelmet nyújtani, de valamennyire tompítja a sírás hangját. - először majdnem elejtem a füldugót, annyira remegnek a kezeim, és nem is vagyok benne olyan biztos, hogy szeretném tompítani a kínzó hangszínű és erősségű sírást, hogy emlékezzek rá, mi is a cél. De mégis a fülembe dugom, hogy bevédjem magam. Tudom, hogy nem vagyok ahhoz elég erős, hogy ép ésszel sírás nélkül kibírjam nélküle.
- Ne aggódj, Mary, biztos csak beszorult valaki az ujjánál fogva az ajtóba... Akkor én is pont így bőgnék. Vagy... lehet, hogy csak a szél tüsszög így... Vagy nem tudom - kedves Sophie-tól, hogy nyugtatni próbál, de nem sok haszna van. Azért egy erőtlen mosolyra kúszik a szám, szóval annyira nem bukott bele, csak egy kicsit.
A füldugó úgy tűnik, tökéletesen jól szuperál, mert amikor elindulunk, akkor lassítja a reakcióidőt, ezért majdnem nekiszaladok az előttem lévőknek, amikor megállnak, és még ráadásként a szellemet sem hallom. Nem jut eszembe, hogy akár ki is vehetném a fülemből a dugót, és akkor hallanék bármit. Na nem baj, úgy tűnik megoldották ezt így is. Merel ügyes, talpraesett, erre én meg itt megzuhantam...
– Hogy érzi magát ma este? Mármint a nyilvánvalót leszámítva... - kicsit megijedek, és majdnem ugrok is egyet az ellenkező irányba, amikor mellém kerül mr. Lancaster, és érthetetlen módon ismét elfog a gyógynövénytan órákon is érzett hányinger. Ó, ne csináld ezt velem, miért büntetsz, csak egy csók volt, és nem is akarok tőle semmit...
- Azt hiszem egészen tűrhetően, köszönöm. - ahogy a válaszom végére érek, meg is állok, mert valami nincs rendben a tanár úrral. Reflexszerűen közelebb lépek, és keresem a tekintetét, hátha abból ki tudok olvasni valamit. - Mi a baj?
Naplózva


Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2020. 04. 20. - 10:55:22 »
+4

Rejtély a Roxfortban



2001. április 6.



Lassacskán már mindenkit elért a pincéből felfelé áradó jeges hideg. Az iskolának rengeteg eldugott pontja és rejtett, sötét zuga volt, így talán nem is volt olyan különös, hogy az egyre szűkülő, már ablakok nélküli kis folyosón felbukkanó nyílás senkinek nem volt különösebben ismerős.
És pont ezért, a diákok szinte egyszerre hördültek fel, de ez már nem állíthatta meg Nicket, aki a csapat elején suhant. Mielőtt teljesen elnyelte volna a sötétség, vetett a két professzor felé egy kifürkészhetetlen kis fintort.
Pontosabban, addigra Willow professzor igazából már egyedül maradt, mert idő közben a társa valahogy hátra keveredett. Még szerencse, hogy az SVK tanárt nem bizonytalanította el az egyre hangosabb, már-már fülsiketítő bömbölés, határozottan leindult a lépcsőn, intve a diákseregnek, hogy kövessék. Alapesetben nem szívesen keverte veszélybe a diákjait, de ez alkalommal annyira bizonytalan volt a helyzet, hogy maga sem tudta, mi lenne a helyes döntés... Közben pedig Nick is olyan gyorsan szelte a fokokat. A férfi pálcájával a kezében igyekezte felmérni a helyet, és azon reménykedett, hogy a párbajozás szakértőjeként, bármilyen hirtelen helyzetet kezelni tud.
Nem ő volt az egyetlen, aki fényt gyújtott, Miss Cassen és Miss Everfen pálcájából is kibukott egy-egy Lumos, miközben a hugrabugos lány kissé előrébb furakodott a csapatban, hiszen bátrak elő, nem igaz? Szeretett volna minél előbb túllenni ezen persze, és a többiek sem ellenkeztek, hogy megelőzze őket, így lassan kikötött Fawcett professzor mellett.
Miss Cassen inkább maradt Tachibana professzor mellett, maga sem tudta miért, talán csak a nő megviselt látványa, bár a tanárnő tényleg igyekezett összeszedni magát, és ő is elővette a pálcáját, minden eshetőséget végigpörgetve a fejében, és persze közben mélyeket lélegzett.

Pedig közben a zokogás csak erősödött. Visszhangzott a hang a sötét falak között, és minden lépéssel egyre inkább megfájdult a jelenlévők feje, csak úgy, mint a kissé lemaradt Lancaster professzornak. És természetesen, hiába a helyzet komolysága, most is akadt pár lány a sor végén, aki kíváncsian lesekedett hátra a férfi és Miss Winters párosára, ám őket gyorsan helyre intette Prescott professzor. A hölgy szigorú pillantást vetett Miss Vanheimre is, pedig a lány csak megzavarodott, hogy hova tűnt az, aki eddig mellette jött... Aztán a Hugrabugos inkább visszafordult előre, hogy bizonytalanul belépjen társai után a sötétbe... Se ő, se a mögötte haladók nem sejthették még, hogy mi fogja fogadni őket odalent.

Fawcett professzor elérte a lépcső végét, és óvatosan, lassú mozdulatokkal körbevilágított... És ebben a pillanatban elhalt a sírás. Mögötte mindenki feszült csendben álldogált, de valahogy nem jött az a várva-várt megkönnyebbülés a némasággal. Pontosan érezte mindenki a bizsergést a bőrén, hogy ez csak a vihar előtti csend... Majd a férfi pálcája elérte a pince egyik sarkát, ott pedig felbukkant egy alak. Csak egy röpke pillanatra, hogy épp csak a szerencsések szúrtak ki bármit is a búzaszínű fonatából, vagy halványlila ruhájából... Aztán akkora sikítás harsant, hogy az egész biztosan elhallatszott a hálókörletekig.
- Ó... Talán nem szereti a világosságot... - szólalt meg elől a Griffendél szelleme, de épp csak Fawcett professzor és Miss Everfen hallhatta ezt, ők voltak ehhez elég közel, aztán hirtelen suhanás hallatszott, és a diákok pálcáiból engedett fénysugár segítségével látni vélték, ahogy ez a bizonyos kislány felugrik és felreppen mellettük a lépcsőn. Erre a csapat rémült kiáltással préselődött neki a lépcső korlátjának, a mostmár sikító kislány suhanását pedig a pinceszerűség apróbb tárgyai követték, amik aztán megtámadták a lépcsőn állókat. Kisebb edények, tányérok, trófeák, különféle könyvek csapódtak a diákok és tanárok közé.

A sötétségből kicsapódó alakot a lemaradt Lancaster professzor és Miss Winters is észrevette, szerencsére a férfi pedig egy egészen rövid ideig tartó sokk után, összerakta magában a képet, hogy ez nem egy diák volt... A kislány ugyanis magasan a padló felett suhant, és ugyanolyan áttetsző alakja volt, mint a kastély többi szellemének. Így a férfi hirtelen az alak után vetette magát, a Hollóhátas lány pedig csak kicsivel később követte, ahogy mindenki elkezdett kicsörtetni a pincéből. Közben a kislány még mindig sipítozott, de az egyre szaggatottabbá vált, egy idő után már-már inkább szipogássá. Lancaster professzor és Miss Winters igyekeztek kedvesen és nyugtatóan szólongatni, hogy a kislány végül lassítani kezdett... majd pedig besurrant az egyik sarokba, egy terebélyes, zöld növény mögé. A csapat maradék tagja pedig ekkor érte utol őket, lihegve, egyesek még csúnya horzsolásokkal és pirosas foltokkal tarkítva a tárgyak támadása után. Közülük verekedett elő Fawcett professzor is, hogy óvatosan a szipogó, nyolc-kilenc év körüli kislány összehúzott alakja felé lépjen.




A következő mesélői reag április 26-án érkezik!
Minden hozzászólás 2 pontot ér, reagsorrend nincs.
Aki kihagy két kört egymás után, azt nem mozgatom tovább! A visszatérés egy bagolyba kerül.
Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2020. 04. 22. - 22:12:22 »
+3

Rejtély a Roxfortban



Diákjaim és professzor társaim
2001. április


Lassan teljesen felesleges dolognak tartom a füldugót. A sírás mostanra már olyan hangos lett, hogy csak zavarja a fülemet. Amíg Nick után megyünk, addig kiveszem. Most már hallani akarok mindent, habár hamarosan úgyis meg fogunk fagyni. Ahogy haladunk a pince felé, úgy kell egyre jobban összefogni magamon a taláromat. Mindig is utáltam ezt a ruhadarabot, és ezután sem fogom kedvelni, de most jól jön, hogy rajtam van. Csak ne este kéne ezzel foglalkoznom, és akkor talán a fáradtság sem tenne rá még egy lapáttal.
Amikor elérjük teljes egészében a pincébe vezető lépcsőt, akkor mintha meglátnék valamit Nick arcán átsuhanni, de szinte biztos vagyok benne, hogy csak rosszul láttam.  Reed eltűnését mellőlem viszont nem csak képzelem. Pedig meg akartam kérdezni tőle, hogy ő is látta-e azt, amit én. Mindegy, biztos csak képzelődtem. Dudorászni kezdek, hogy legalább a belső fülemmel hallhassam kicsit azt a dallamot, amit éppen Hanának komponálok. Ilyet még nem tettem, szóval nem tudom mennyire leszek sikeres vele.
A lépcső aljához érve viszont elfog valami eddig megmagyarázhatatlan, furcsa érzés. Aprókat lépkedve haladok előre, közben a saját magam megnyugtatására a kedvenc dallamom kezdem dúdolni. Az egyik sarokban azonban meglátom azt, aki miatt az utunk ma este ide vezetett. Tehát tényleg arról van szó, amit Minerva is sejtett, csak nem volt benne biztos. Az utána következő sikítás viszont akkorára sikeredik, hogy a pálcámat eldobva tapasztom a kezemet a fülemre.
- Nem a világosságot nem szereti – próbálom a sikítást túlüvölteni.
Én már tudom, hogy miről van szó, és nem is értem, hogy miért kételkedtem benne egészen eddig. A másik kérdés viszont az, hogy hogyan fogjuk majd megnyugtatni. A galiba azonban csak ekkor következett be. A folyosón lévő tárgyak repkedni kezdenek a lányka nyomában. Mivel senki másnak nincs fogalma arról, hogy mi folyik itt, igyekszem a tömeg nyomába menni figyelve arra, hogy a közelemben lévő Ms. Everfen előttem maradjon közvetlenül.
Így sikerül felfognom néhány trófea és könyv támadását tanítványom elől. Az egyik azonban a fejemen talál el, amitől kicsit megtántorodok, de szinte azonnal indulok is tovább. Nem maradhatok le. Maradjunk annyiban, hogy mire utolérem a kis csoportot, addigra eléggé megviseltnek tűnhetek és a legkevésbé sem bizalomgerjesztőnek. Pedig most el kell nyernem a kisasszony bizalmát, különben megint dobhártyaszaggatóan fog elkezdeni sírni.
- Te vagy Leila, igaz? – lépek keresztül a kollégáim és diákjaim tömegén.
Lassan közeledek, nem akarom megijeszteni, tartani akarom a távolságot. Leguggolok, majd le is térdelek a földre, hogy körülbelül egy magasságban legyünk.

- Segítünk, rendben? Mi mind azért vagyunk itt.
 
Naplózva


Avery Cassen
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2020. 04. 24. - 12:35:18 »
+4

Rejtély a Roxfortban

2001. április 6.
o u t f i t


Pálcámmal  a kezemben csoszogtam Tachibana professzor mellett, és inkább lemondtam arról is, hogy megkeressem a barátnőmet... Őszintén, nem szívesen akartam itt furakodni össze-vissza, a sok ideges diák közt, szóval csak meghúztam magam a nő mellett, és igyekeztem kilátni valahogy az előttünk lépkedők közt, hogy mi történik... De közben egyre csak sötétedett, hogy egy finom kis borzongás kúszott végig hátamon, pedig akkor még nem is ért el annyira a hideg. Majd csak utána. De nem tetszett ez nekem... A sírás akkorra már olyan erőssé vált, hogy egyenesen sértette a fülemet, sőt már a saját gondolataimat sem hallottam.
Közben azért gyújtottam egy Lumost, ezzel legalább kissé bevilágítva az utat magunk előtt, hogy legalább már attól nem féltem, legurulok a lépcsőn.
Már bőven lent jártunk a lépcsőn, amikor hirtelen egy pillanatra elhallgatott. A némaság viszont szinte fájt az azelőtti hangos zokogás után, így nem voltam képes megkönnyebbülni, csak megdörzsöltem karomat a dermesztő hidegtől a a pulóverem anyagán át.
A csend nem tartott tovább néhány másodpercnél, pedig többnek tűnt... De az azt követő sikítás mindennél rosszabb volt.
A fülemre tapasztottam a kezem, ám ebben a pillanatban akármi is volt ez, elsuhant mellettünk a lépcsőn, hogy akaratlanul is odébb ugrottam a többiekkel együtt, hogy oldalam nekiütközött a korlátnak, kipréselve ezzel belőlem a levegőt.
- Merlinre... - makogtam, ám ebben a pillanatban újabb kiáltások harsantak mindenfelől, és egész hamar meg is értettem, miért - egyszercsak nekicsapódott valami a vállamnak, amiről csak kicsit később realizáltam, hogy egy könyv volt, a sarka pedig pontosan azt a pontot érte el, ahogy egy átok hege húzódott, így újra levegőért kaptam a fájdalomtól, és vállamhoz kaptam. Remek...
Ha ez pedig nem lett volna elég, mindenki elkezdett felfelé rohanni, ám én makacsul megmarkoltam a korlátot, hogy hozzápréseljem magam, és megvártam, hogy a csapat végére kerüljek, még akkor is, ha mindenféle tárgy továbbra is ott keringett a fejünk felett.
Szemeimmel közben a vörös hajtömeg után kutattam, és valahol meg is pillantottam őt a zaklatott diákok között.
- Sophie! - kiáltottam oda, miközben kitértem egy felém reppenő kupa elől, aztán felsietve azon a pár lépcsőfokon elkaptam a kezét, ha sikerült utolérnem. Kissé zihálva kapaszkodtam meg a karjában, ahogy kivergődtünk a pincéből. - Merlinre! Mi a... Te láttad, mi volt az?
Aztán átlesekedtem mellette előre, hogy felmérjem, merre mennek a többiek, és végül én is elindultam, húzva magammal, még ha a vállam pokolian sajgott is. Rohadt Tessana, és a rohadt átka...
Lent nem sokat láttam abból a kis alakból, épp csak talán annyit, ahogy elsuhan mellettünk a lépcsőn... De ennyi is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, nem ember volt. És persze egy embernek nem is lehetett ilyen hangja.
Ha közelebb értünk, akkor nyújtogattam a nyakam, figyelve ahogy Willow professzor közelebb lép a kislányhoz... Merthogy mostmár kirajzolódott előttem, egy fiatal lány kuporgott ott valami növény mögött, lila pizsamaszerűségben, itt-ott átlátszó vonalakkal, hogy tudjam, ő már csak egy szellem... Erre kicsit elszorult a torkom, hiszen még annyira fiatal volt. Most meg ott üldögélt szipogva, átölelve a saját lábait.
- Oh... - mormoltam halkan Sophie felé, és sajnálkozva összehúztam a szemöldökömet. Szegény...
Naplózva


Reed Lancaster
Tanár
*****


A Hugrabug ház vezetője

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2020. 04. 24. - 18:45:22 »
+4

Zokogás a folyosókon


2001. április 6.

outfit

Nem tudom, mit éreztem. De valahogy Miss Winters közelében ez az állandó kényelmetlenség, vagy valami ahhoz hasonló, megfoghatatlan dolog. Nem próbáltam meg még véletlenül sem azonosítani fejben, mi ez. Nem szerettem elemezni magam, mert az csak összekavarta volna az egész helyzetet… ugyanis az én életem is kellőképpen katyvasz volt mostanában. Először is ott volt Rose, imádtam, sőt egyenesen rajongtam érte, de mivel itt voltam a Roxfortban, nem tudtam magam igazán apának érezni. Viszont közben ott maradt a vágy, hogy itt maradjak, mintha a szülői kötelességeim édeskevesek lettek volna ahhoz, hogy hazacsábítsanak. Minél jobban tervezgettem ugyanis a felmondásomat, annál inkább ott suttogott bennem egy kis hang, hogy bíztasson, maradjak.
– Attól még, mert magához szólok, Miss Winters, nem azt jelenti, hogy gond van – válaszoltam. Igazság szerint ezzel valami olyasmit szerettem volna mondani, hogy jó lenne ezeket a dolgokat megoldanunk magunk között, anélkül, hogy tinédzserek susmusolnak a hátunk mögött. Hallottam én, csak marhára nem érdekelt… talán azért, mert én éppen nem a kamaszkori mélypontomat éltem meg, mint Margery Winters.– Csak tudni akartam, hogyan is érzi magát, hiszen régóta nem beszélgettünk feszültség nélkül.
Nem tudtam, hogy kiérzi-e a szavaimból, mit akarok. Igazából abban sem voltam biztos, hogy ő rendbe akarja-e egyáltalán hozni mindazt, ami közöttünk történt. Én ugyanis egyre inkább erre vágytam. Persze, mikor eszembe jutott az a különös csók, a füleim azonnal égni kezdtek a zavarodottságtól. A mi kis csevegésünk egy pillanatra még a hangokról és a küldetésünkről is elterelte a figyelmemet… csupán arra figyeltem fel, hogy hirtelen csend lett. Jobb kezemmel megszorongattam a pálcámat, várva, hogy mi fog történni. Nem szóltam többet, de minden porcikámban éreztem, amint átjár a feszültség. Talán egy kicsit attól tartottam, hogy előkerül Hóborc és megdobál trágyagránáttal… valószínűleg számomra az lett volna a legijesztőbb jelenet, ami az iskola falai között történhet. Ezért hát, ahogy eddig is tisztességes távolságot tartottam a magát viccesnek gondoló szellemtől, úgy ezután is szerettem volna megtartani ezt a szokásomat.
Elől volt valami mozgolódás, de nem láttam jól, miért. Aztán rájöttem: tárgyak repkedtek, majd egyszercsak egy kislány alakja rajzolódott ki. Először az gondoltam, hogy egy szomorú alsóbb éves diáklány, aprónak tűnt ugyanis, de ahogy megcsillant a pálcák fényében s látszott milyen ezüstösen áttetsző, felfogtam: egy szellemmel van dolgunk, abból is a rosszabb, hisztérikusabb fajtával. Azonnal utána iramodtam, éreztem, hogy némileg késve, de Miss Winters is követ.
– Héé… nyugodj meg… nem akarunk bántani… – mondtam neki a lehető legkedvesebb hangomon. De sajnos, nem értettem a gyerekekhez, amitől hirtelen végig futott rajtam valamiféle pánik. Biztos voltam benne, hogy olyan apa leszek, mint az enyém volt, aki képtelen megérteni a saját gyerekét. Ráadásul egy lány! Egy kislány… Merlinre, szerencsétlen bizonyára nem fogja jól viselni, hogy egy Reed Lancaster féle alak az édesapja.
– Miss Winters, kérem nyugtass meg valahogy őt… – suttogtam oda a hollóhátas lánynak és finoman a hátához érve közelebb toltam az egyre csak lassuló alakhoz.
Hirtelen a kislány eltűnt egy sarokban várakozó növény mögött. Ekkor vetette magát be Fawcett professzor. Nem is tudtam, hogy ennyire ért a gyerekekhez s hogy tudja a szellem nevét… furcsa. Talán találkoztak már?

Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


rebbenő szemmel ülök a fényben

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2020. 04. 24. - 21:44:09 »
+2

ღ pizsi ღ
s ű r ű - k ö d - v a n

ღ a síró fal rejtély ღ

tanárok és prefektusok
(2001. április 6.)


Pince. Sötét mély, ki tudja milyen lényekkel teli pince.
Pince. Ahol a horrorfilmekben az embereket odadibják. Miután megölték őket. Vagy miután megölik. Hé, én nem akarok megölődni jó? Fellesek a mellettem szigorúan bámuló tanárnőre, és ijedten nyelek egyet. Nem lehet mindeki hős, jó? És ez mondjuk egészséges félelem oké? Mert nem megyek oda, ahol mondjuk tudom, hogy meghalhatok... De ezekszerint a többiekben nincs annyi egészséges félelem, és lehet bennem van túl sok, de nekem még mindig az a stratégiám, hogy ha megijedek, akkor szaladok. De még mennyire, hogy szaladok. Bár előbb szaladás előtt a barátaimat is ki kéne menekíteni, majd utána szaladok.
MIért is megyek le én is a lépcsőn? Mármint elegen vagyunk már lent nem? Ahj és ha valaki kívülről bezár minket, az nem jut eszébe senkinek? Vagy csak túl sok filmet nézek minden nyáron. De hát jó, akkor megkezdem én is az alászállást aaa... öööö. Pokolba? Pokol Bugyrába? A Sötétség Gyomrába?
Igazából nem is nagyon sok az időm így filozofálgatni, mert azt hiszem menetközben kiesett a füldugó a fülemből, és nagyon süketülök. Másrészről meg. Hát izé. Megőrülök.
Jaj csönd lett. MIért érzem úgy hogy...
És támadnak a mindenféle pincebeli eszközök.
Valaki ezt ilyen kütyüraktárnak hazsnálta, auch... oké, asszem egy vödör esett a fejemre. Hát jó, asszem ezt még nem veszem, le a végén valami kiveri a szememet is, bár ha megvakulnék se tudnám, mert sötét van és ajh, haza akarok menni. Miért ilyen fárasztó az iskola? Annyira el vagyok foglalva azzal, hogy támad a pince, hogy nem is igazán foglalkozom mással, csak azzal, hogy támad a pince. Aztán amikorkilesek a fejemet fedő vödör alól egy kislány suhan el mellettem, mire én csodálkozva eltátom a számat.
- Sophie!
- Úúú Avee! - dobom le a fejemről a vödröt, hogy valami láthaó is legyen a fejemből, és a hangja velé kezdek araszolni. - Utálom amikor támad a pince - keveredek hozzá sóhajtva. Nem mintha tapasztalt lettem volna a pincetámadások terén... De aztán egymás kezébe kapaszkodva kikeveredünk a picéből. Még jó, hogy nem összeverekedünk. Oké, hagyjuk most a szóvicceket.
- Merlinre! Mi a... Te láttad, mi volt az?
- Azt hiszem Rapucel - bólogatok, amikor próbálom felidézni a gyerekszellem képét. - Oda suhan! - mutatok valami növény mögé, és vonulok is a legjobb barátomba kapaszkodva.
Igazából, a tény, hogy gyerekszellem önmagában kellően szomorú, de látni is egyenesen lehangoló. Kérdőn nézek szét, és emelem a tekintetem Willow professzorra, aki valahogy mintha tudná ki ő, majd  atöbbi tanárra, mert lehet ők is tudják ki ő. De az egész annyira szomorú, hogy legszívesebben a szellem kislány mellé kuporodtam volna sírni, hogy ne egyedül sírjon. Egyedül sírni a legszomorúbb és legmagányosabb dolog a földön.  
-Oh...
- Óóóhh...
És a szellem kisgyereket látva akartalanul is arra gondoltam, vajon Balthasar is itt lenne valahol? Ez a gonodlat meg még jobban szomorúvá tett. Kicsit összébb húztam magam, hűvös a suli egy szál pizsiben.
- Segítünk, rendben? Mi mind azért vagyunk itt. - Willow professzor hangjára csak úgy bólogattam, bár nem tudom, hogy egy szellemen hogy lehet segíteni.
Naplózva


Margery Winters
Jegelt karakter
***


soul gardener

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2020. 04. 26. - 00:22:24 »
+2

★ Rejtély a Roxfortban ★
2001. április 6.

Olyan ez az egész, mintha egy maroknyi ember elindult volna megkeresni azt, ami talán csak a szeszély egy újabb játéka a varázsvilággal. Már az elején is gondoltam rá, hogy talán erről lehet szó, mert már találkoztam vele, de nem gondoltam volna, hogy ismét ez áll a háttérben. Illetve, inkább csak nem akartam erre gondolni, nem akartam valami ismeretlenre fogni az egészet, mégis talán ez volt a legbiztosabb magyarázat, amit ki tudtam rá találni. Más kérdés, hogy itt nem az a feladat, hogy idióta agyszüleményeket hangoztassunk, és majd azokból összeáll egy történet. Sokkal inkább az a cél, ha már prefektusok és tanárok vagyunk, hogy megoldjunk egy olyan helyzetet, amit a mi tisztünk megoldani - nem biztos, hogy jó ötlet volt engem kinevezni prefektusnak, elvégre nem csak a tanulmányok számítanak, hanem a talpraesettség, segítőkészség, és én ezeknek már egy ideje nem állok a magaslatán. Persze nem az én tisztem, hogy felülbíráljam a vezetőség döntéseit, de már egy ideje gondolkozok azon, hogy leadom a jelvényemet. Biztos van más rátermett lány is. Nem tudok eleget tenni a prefektusokat illető elvárásoknak.
– Attól még, mert magához szólok, Miss Winters, nem azt jelenti, hogy gond van - hogy micsoda? Hisz az előbb még a fejét fogta, és látszólag eléggé fájt neki. Ne szívasson azzal, hogy érdeklem, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez nincs így. Nem kell vetíteni, megértettem elsőre is, hogy elvetettem a sulykot, és már nem kíváncsi rám semmilyen formában. Csak ne színészkedjen ennyire, mert elég rosszul áll neki - persze ezt nem mondhatom meg neki. Nyilván nem... – Csak tudni akartam, hogyan is érzi magát, hiszen régóta nem beszélgettünk feszültség nélkül. - nagy levegőt veszek, de igyekszem nem túl feltűnően, sóhajként kiereszteni, ezért jobbnak látom, hogy gyorsan válaszoljak helyette.
- Talán már tudnánk... Tudja, én is tudnék normálisan... viselkedni... - nem vagyok zavarban, inkább csak egyértelműen szégyellem magam, és a hányinger kerülget. Nem hiszem, hogy a viselkedni a legmegfelelőbb szó, de más nem jut eszembe. Ebben a keserves sírásban csak a borzalmakra tudok koncentrálni, amit átélhetett a lány, aki így tud sírni. Legszívesebben megölelném, és addig ölelném, simogatnám, amíg meg nem nyugszik annyira, hogy elaludjon, vagy elmondja a baját.
Mintha a gondolataimat a lány is meghallotta volna, nem csak a fejemben hangoztak volna el. A tömeg zavarát észrevéve próbálok jobban koncentrálni arra, hogy mi is történik a csapatnál, akiktől mi lemaradtunk, és amikor előremozdul egy alak, erősen megmarkolom a pálcámat, nyelek egy nagyot, és felkészülök a legrosszabbra. vajon mi lehet az, ami ekkora pánikot váltott ki? Vajon mennyire veszé...
Nem tudom befejezni a gondolatot, mert belémhasít a felismerés. Nem lehet veszélyes egy ilyen pöttöm lányka szelleme. Hacsak nem a Hóborc kategória, márpedig a tárgyak záporozása a folyosó másik oldalán engedhetne erre következtetni. De mégsem... Sokkal másabb, mint Hóborc. Nem olyan vad, nem olyan kárörvendő, inkább csak kétségbeesett, ezért csak egy pillanatig habozok, és már követem is mr. Lancastert, és ahogy közelebb érek, próbálom megnyugtatni egy kicsit a lányt. Aligha árthat ő bárkinek, ezért a hátamon érzett kis lökésnek nem ellenállok, hanem közelebb is lépek, és leguggolok. Magas vagyok én is hozzá képest, de talán mégsem olyan marcona a külsőm, mint a tanár úré.
- Ne sírj, nincs semmi baj. Mi nem bántunk téged. - főleg nem Lancaster, aki egy légynek sem tudna ártani. Annál inkább a lelkemnek, hogy nem érti, hogy én NEM akartam. - Hogy hívnak? - válaszig azonban nem jutunk, legalábbis nem a lánytól, aki egyre csak sír, de talán már nem olyan keservesen, mint eddig. Bevágódik a képbe ugyanis Fawcett professzor, de nem gondolom, hogy egy férfi segítene a lány riadalmán. Talán egy lányban jobban megbízna, mindenesetre guggolva maradok, kedvesen mosolygok, és figyelem, ahogy mr. Fawcett varázsol mosolyt Leila arcára - mint kiderült a lány neve.
Naplózva


Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2020. 04. 26. - 22:57:49 »
+4

Rejtély a Roxfortban



2001. április 6.



Valahogy mindenkinek sikerült kikászálódnia a pincébe vezető szűkös kis folyosó tárgyzuhatagából, volt, aki kisebb, volt, aki nagyobb sérülésekkel. A hirtelen megszűnt sírást mostmár a sikoltás metsző éle váltotta fel, ám egyre csak elhalkult, ahogy a kislány alakja biztonságos búvóhelynek titulálva, behúzódott egy nagydarab, zöldellő növény mögé. Az eddig sosem látott lány szelleme kócos, vaskos fonatot viselt, de itt-ott kiálltak az egykoron búzaszőke tincsek, és egy halvány, kopottlila kis ruhácskában kuporgott, felhúzott lábakkal, amelyeket aztán át is ölelt, mintha így akarta volna védeni magát.
Miss Cassen és Miss Vanheim valahogy összeverődtek a nagy keveredésben, megkönnyebbülve, hogy legalább ők jól vannak, és a már idegőrlő zokogás is alábbhagyott. A folyosót lassan nem töltötte be más, csak egy gyenge, erőtlen, ám folytonos szipogás, amiből az embernek szintén hamar elege lehetett, de egyelőre felüdülésnek hatott az elmúlt éjszakák után... A két lány érkezett meg utoljára a kis csoporthoz, akik körbeállták a szellemkislány bujkálni próbáló alakját.
Fawcett professzor sejtett valamit. Hogy mit? Azt csak ő tudhatta, de mindenki meglepetten pislogott rá, ahogy átpréselte magát a diákok közt, majd úgy szólította meg a kislányt, mintha ismernék egymást. A közelben csak óvatosan álldogáló Lancaster professzor - nehogy megijessze a kicsi lányt - meg is jegyezte magában, hogy ennek majd még utána kérdez kollégájától... De csak amint már biztonságban a hálókörletében tudhatta az összes diákját.
Prescott és Tachibana professzor aggódva nézték a jelenetet, mind a két nőt megviselte a szellem látványa... Hasonlóan Miss Wintershez, aki csak nehezen tudta visszanyelni könnyeit, elképzelve, hogy hogyan halhatott meg a lányka... Miss Everfent is egész biztosan megviselte volna a dolog, ám ő éppen a Griffendél hős szellemét, Nicket próbálta valahogy lekaparni magáról, a félig fejnélküliségben valami különös vágy ébredt ugyanis a Hugrabugos leányzó felé.  

A kislány viszont valamilyen okból kifolyólag nem találta szimpatikusnak egyik tanárt vagy diákot sem, pár hosszúnak tűnő pillanatig csak szipogva gubbasztott a cserép mögött, mire aztán nagy nehezen csak elődugta a fejét. Homlokába hulló tincsei alól pislogott ki bizonytalanul a népre, hiába próbálkoztak körülötte többen is, valahogy mintha meg sem hallotta volna... Sőt... Mintha csak mégjobban idegesítette volna az a sok, egybefolyó beszéd. Egyszercsak visszahúzódott a levelek mögé, és kis kezeit a fülére szorítva billegett ide-oda, aztán a már-már néma csendben felcsendült valami kis dúdolás a kislány ajkaiból - egy francia népdal üteme, amit érthető okok miatt sokan nem ismertek fel, de Fawcett professzornak ismerősen csengett a kellemes, finom kis dallam. Így egy idő múlva úgy döntött, miért is ne, és az ő hangja is csatlakozott a kislányéhoz, az pedig mintha felbátorodott volna, érdeklődően kicsusszant a bokros növény takarásából. Egy pillanattal később pedig Miss Vanheim is csatlakozott a dalhoz, aki nyaranta gyakran hallotta ezt a dalocskát az őt befogadó nénitől, hogy már szinte a szövegét is fejből tudta... még ha félig francia, félig angol szöveggel. A kislány pedig olyannyira felbátorodott, hogy lelkessége szinte beragyogta a folyosót - olyan volt, mintha több napon át tartó esőzés után végre kisütne a Nap. Még Félig Fejnélküli Nick is elragadtatva figyelte a jelenetet, egy pillanatra arról is elfelejtkezve, hogy udvarolnia kellene...

A kis szellem teljességgel kifordult magából. Lelkesen, csillogó szemekkel nézte a kis csapatot, még az sem ijesztette meg, amikor Félig Fejnélküli Nick átsuhant a diákok között, közelebb hozzá.
- Milyen egy drága, angyali teremtés... - És szinte olvadozott - már amennyire ez lehetséges egy szellemtől -, amikor a kislány odaszaladt hozzá, hogy átölelje a lábait, mintha csak úgy érezte volna magát biztonságban.
- Óóóó... Merlinre...
Prescott és Fawcett professzor összenéztek, és amint a férfi biccentett egyet, a hölgy elégedett mosollyal - amilyet egy megoldott ügy végén villantani szokás - a diákság felé fordult, hogy megköszönje a munkájukat engedélyezze nekik, hogy visszatérhetnek a hálókörleteikbe, holnap reggelinél pedig egész biztosan értesítenek minden tanulót a fejleményekről a kislányt illetően. De már késő volt, itt volt az ideje, hogy mindenki ágyba térjen. Lancaster professzor azokat hívta magához, akik komolyabb sérülést szenvedtek a repkedő tárgyak támadásakor, hogy elkísérje őket a Gyengélkedőre. Aztán azért még afelé a bizonyos Hollóhátas tanítványa felé fordult, de addigra Miss Winters már nekilendült a folyosón, hogy visszatérjen az ágyába ezután a megviselő este után... Miss Everfen hasonlóan fellélegezhetett, és ő is visszaindult a Hugrabug klubhelyiségébe kiélvezve, hogy az a bizonyos szellem már nem rá figyel. Miss Vanheim pedig követte is volna, ám legjobb barátnője, Miss Cassen kézenragadta, és egy cinkos vigyor kíséretében elhúzta maga után a másik irányba a folyosón, a cél pedig ismét csak a Konyha volt... Hiszen ki tudott volna aludni egy ilyen izgalmas este után?
Miss Tachibana lépett oda Fawcett professzorhoz, mikor szinte már csak ketten maradtak a folyosón, és a férfi kezéért nyúlt, már csak azért is, hogy saját magát megnyugtassa, hogy végre vége... Legalábbis remélhetőleg. Reménykedett benne, hogy tényleg sikerült megnyugtatni a kislányt annyira, hogy többé ne találkozzanak ezzel a keserű, végtelenül szomorú sírással. Miután Nick lelkére kötötték, hogy vigyázzon rá akkor is, ha nincs a közelben senki, négyen indultak el az igazgatónő szobája felé, hogy McGalagony professzor is értesüljön a hírről: A Roxfort szellemeinek száma még eggyel bővült.
 

Köszönöm a játékot!



Minden hozzászólás 2 pontot ér, reagsorrend nincs.
Választ írni május 2-ig van lehetségetek!
Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2020. 04. 27. - 19:52:40 »
+2

Rejtély a Roxfortban



Diákjaim és professzor társaim
2001. április


Meg kell nyugtatnom a kislányt, aztán majd valamikor el is kell magyaráznom a többieknek, hogy mi volt ez az egész. A két esemény ebben a sorrendben a legfontosabb. De arról fogalmam sincs, hogy miként fogom megnyugtatni a lányt, ha a szép szóra nem ért majd. Amennyire meg van riadva, feltehetően én se tudnék olyan könnyen megnyugodni. Azt látom, hogy ő is próbálkozik, érdeklődik utánunk, de valami mintha mégis megijesztené.
Sóhajtok egyet, majd megvárom, hogy mi történik. A legrosszabb esetben pillanatokon belül elkezd megint sírni, és akkor nekünk annyi. Mármint a dobhártyánknak biztosan. Szerencsére azonban ez nem történik meg, hanem hallok egy dallamot. Nem tudom, honnan, de nekem is ismerős, ezért dúdolni kezdem utána. Abban reménykedem, hogy ez majd segít abban, hogy megnyugodjon. Először eszembe jut, hogy magamhoz hívom a gitáromat is, de mikor meghallom, hogy mások is csatlakoznak hozzánk, akkor úgy döntök, hogy kihagyom.
Egész jó hangulat alakul ki pillanatok alatt, mintha a nem sokkal korábbi és a napok óta tartó sírás nem is lett volna. Mintha még el is mosolyodna a lányka. Nick ekkor jelenik meg a mellette. Mindig is utáltam, ahogy elsuhan közöttünk, nem szeretem, amikor egy szellem keresztül megy rajtam, de néha teljes egészében kivédhetetlen. Felállok, és leporolom a talárom, meg a nadrágomat, miközben megkérem Nicket, hogy egy ideig viselje gondját a lánykának. Úgy gondolom, hogy a Griffendél ház szelleme nagyszerűen fog bánni Leilával.
Körbenézek a kis társaságon, nem is tudom mire várnak még. Biccentek tanár társaimnak, egy kis mosolyt is megengedek magamnak. Végül is, sikerült az, amiért jöttünk, és még csak nem is követelt olyan nagy áldozatot.
- Köszönöm szépen mindenkinek a részvételt. Úgy tűnik, minden megoldódott, ma este már nyugodtan fogunk aludni.
Ezzel el is engedném őket, de látom néhány diákom és kollégám testtartásán, hogy további kérdéseik vannak, és ezekre, ha lehet azonnal választ kérnek. Sóhajtok egyet.
- Minden kérdésükre holnap fogok válaszolni. Ha lehet akkor ne egyesélve keressenek meg, hanem jöjjenek reggel az első óra előtt a szobámba.
Remélem, hogy ezzel legalább átmenetileg megnyugtatok mindenkit. Úgy tűnik, hogy igen, mert lassan elkezdenek szállingózni az emberek a folyosóról. Csak Hana és én maradunk, meg a két szellem. Magamhoz ölelem szerelmemet, egy puszit is nyomok a homlokára.
- Menjünk, elmondom a történteket Minervának, aztán mit szólnál hozzá, ha a ma estét nálam töltenéd? – kérdem szerelmemtől, miközben megindulunk az igazgatónő irodája felé. Remélem annyira még nincs késő, hogy felébresszük őt.
 

Köszönöm a játékot!  :3
Naplózva


Reed Lancaster
Tanár
*****


A Hugrabug ház vezetője

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2020. 04. 28. - 20:39:08 »
+4

Zokogás a folyosókon


2001. április 6.

outfit

Még jó, hogy ott volt velem Miss Winteres. Azt hiszem, sosem tudtam volna ahhoz a teremtményhez olyan kedves hangon szólni, mint ő. Nem ez volt az erősségem, ahogy az sem, hogy egyáltalán gyerekeket nyugtassak. Nem is az a szánalmas ebben az egészben, hogy tanár vagyok. A tanári karból nem valószínű, hogy én vagyok az egyetlen, aki nehezen kezeli az ilyen jellegű stresszt… de apaként ez maga a vereség.
Fawcett kérdése kicsit meglepett. Mégis honnan ismerte a szellemet? Hiszen az elmúlt napok előtt még csak szóba sem került a létezése és biztos vagyok, hogy a Roxfortban élő kísérteteket emlegető híres művek sem említettek hasonló nevet. Valahogy az az érzésem volt, hogy új jövevényről van szó… s hogy hogyan került ide? Nos azt talán éppen a kollégától kellene talán megkérdezni.
Értetlenül bámultam a jelenetet. Az előbb a kislány még keservesen szipogott a növény mögött, majd egyszerűen csak dúdolásba kezdett, mintha az nyugtatná meg. Nem volt különösebben ismerős, de amikor Willow bekapcsolódott mély orgánumával… még gyanúsabbnak tűnt a jelenet. Még az is megfordult a fejemben, hogy a kolléga csalta ide valahogy. Hamarosan még egy diák becsatlakozott, egészen pontosan Miss Vanheim. A kislány pedig kicsusszant a bokor mögül. Egy ideig borzongva bámultam rá… aztán hirtelen, mintha melegség járt volna át és az a kislányból áradt. Félig Fejnélküli Nickhez rohanva pedig egészen olyan volt, mint egy igazi kisgyerek, nem egy bolyongó lélek. Halovány mosoly futott át az arcomon. Úgy tűnt, most már tényleg biztos kezekben vannak.
– Köszönöm szépen mindenkinek a részvételt. Úgy tűnik, minden megoldódott, ma este már nyugodtan fogunk aludni. – Jegyezte meg Willow. Megvártam, míg befejezi a mondandóját, majd a diákok felé fordultam, hogy megnézzem, ki szorulhat esetleg segítségre.
– Aki korábban megsérült, kérem kövessen a gyengélkedőre! – Mondtam fennhangon s míg vártam, hogy az érintettek körém gyűljenek, a tekintetem oldalra vándorolt, Miss Winterst keresve. Azonban már csak a folyosón meg-meglendülő szőke tincseket pillantottam meg, amint egyre távolodik tőlünk. Még szívesen váltottam volna ma vele egy-két szót, de későre járt. Így volt jobb, mielőtt megint különös érzések ragadnának el minket… még a gondolatba is beleborzongtam. Valahogy az a nap olyan keserűen… sőt nyersen emlékeztetett arra, amit én „kapcsolatnak” nevezek Batsával. S azóta is egyre növekedett bennem. Távol voltunk egymástól, s távol voltam a gyerekemtől, de mire meghoztam volna a döntést, már nem is akartam annyira hazamenni.
Nyeltem egyet és a sérült diákok felé fordulva ismét intettem, majd szépen elvezettem őket a gyengélkedőbe. Egészen addig ott várakoztam, míg az utolsó gyereket el nem látták, majd nagyot sóhajtva a fáradtságtól, én magam is visszaindultam a szobámba.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Naplózva


Avery Cassen
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2020. 04. 30. - 20:00:04 »
+3

Rejtély a Roxfortban

2001. április 6.
o u t f i t


Belekapaszkodtam Sophie karjába, nehogy megint elsodorjon minket egymástól valami, mondjuk egy nagy Szeszélyvihar, mert itt már bármi lehet... Közben pedig olyan átkozottul sajgott a vállam, ahol eltalált az a hülye könyv... Persze, hogy pont bele az átok lenyomatába, mintha nem lenne így is elég kellemetlen az ott húzódó heg.
- Azt hiszem Rapucel - mondta Sophie, hogy összehúztam a szemöldökömet.
- Rapukicsoda? - pislogtam értetlenül, aztán esett csak le, hogy talán Rapunzel, a hercegnő, vagy mi is az... Szóval a hosszúhajú csaj mágusított verziója, vagy ilyesmi, amit én nem ismerek...
- Oda suhan! - Aztán inkább követtem az ujja hegyét, ahogy a szellem bekuporodott az egyik méretes növény mögé, és kissé sajnálkozva lebiggyesztettem ajkaimat. De rossz lehet ilyen fiatalon meghalni... Hiszen még ott állt előtte az élet. Persze, talán a Roxfortban szellemként létezni tovább talán nem is olyan rossz dolog. Hiszen itt még találhat is pár vele egykorút, akivel mondjuk eljátszogathat egy ideig, de persze biztos nagyon élvezetes minden este ordítani is, és nem mondom...
Halkan sóhajtottam egyet, már-már reménytelenül, hogy most aztán gubbaszthatunk körülötte egész éjszaka, de aztán egyszercsak elkezdett valami dúdolni a kislány. A zokogásához hasonlóan beterítette az egész folyosót, de ez már lágy volt és finom, nem olyan, mint ami mindjárt kirobbantja az ablak üvegét a helyéről. Aztán egyszercsak csatlakozott hozzá Willow professzor is... Aztán hirtelen Sophie is mellettem, meg még páran a többiek közül, hogy csak pislogtam, most komolyan velem van a baj, hogy abszolúte nem ismerős a ritmus?
És komolyan csak ennyi? Énekelni kell neki, aztán megnyugszik? Merthogy a kiscsajnak hirtelen nagyon is jó kedve lett, oda is szaladt a közölünk felbukkanó Nickhez, hogy átfonja karjait a szellem lába körül... Ami végeredményben egészen aranyos látvány volt.
Nemsokára pedig Willow professzor is kiegyenesedett.
- Köszönöm szépen mindenkinek a részvételt. Úgy tűnik, minden megoldódott, ma este már nyugodtan fogunk aludni. Minden kérdésükre holnap fogok válaszolni. Ha lehet akkor ne egyesélve keressenek meg, hanem jöjjenek reggel az első óra előtt a szobámba.
Szorosabban fontam Sophie karja felé az enyémet, és el is kezdtem odébb húzni, miközben a többi prefektus is szétvált, hogy elinduljon. Én viszont még nem voltam igazán álmos... Ez az izgalom épp elég volt ahhoz, hogy kicsit felélénküljek, és úgy döntöttem, húzom magammal Sophiet is... Reménykedve benne, hogy egyik tanárnak sem tűnik fel, hogy nem egy házba tartozunk. Még jó, hogy nem volt rajtam a Mardekáros uniform.
A lány felé vigyorogtam, aztán gyorsan elhúztam magammal a másik irányba, és a folyosó fekete sötétjében elindultam a Konyha felé.
- Képzeld, olyan finom fehércsokis muffint szereztem a Konyhán, de véletlen szétkentem Willow talárján... - meséltem neki halkan, vidáman húzva magam után. Se zokogás, se semmi, csak mi ketten, és a finomságok hívogató illata... Ajj, valami borzalmas módon imádom az édességeket. A Konyha pedig mindig tele van mindenféle ínycsiklandozó dologgal. - Képzeld, múlt héten olyan finom epres-sajttortát kaptam a manóktól, óóó... Oké, kicsit túlságosan sajt szaga volt, de tényleg nagyon finom volt.
Lelkesen vigyorogtam felé, majd ha elértük a Konyhát, be is húztam magam után a cuki kis manók közé... Ők vajon sosem alszanak? Vagy lehet, csak lesben állnak, hogy mikor bukkan fel ismét egy éhes Avery Cassen.

Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


rebbenő szemmel ülök a fényben

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2020. 05. 01. - 15:41:46 »
+1

ღ pizsi ღ
s ű r ű - k ö d - v a n

ღ a síró fal rejtély ღ

tanárok és prefektusok
(2001. április 6.)


- Rapukicsoda?
- Az a hosszúhajó lány, akinek az anyja képosztát evett és eladta a boszorkánynak - magyarázom, bár belegondolva lehet rosszul mondtam a nevét. De nem tudom ijedten mindenfélét tudok összebeszélni és nem csodálkozom azon, hogy Ave se nagyon értette mit is mondok.
Aggodalmasan pislogok a kislányra, mintha attól félnék, hogy mondjuk kirobban belőle egy sikítás és mind belehalunk. Mármint... Képesek erre a szellemek egyáltalán? Halálba sírni minket. Minden esetre nagyokat pislogva kapaszkodom bele a legjobb barátnőm kezébe, és félve várom a csodát. Mert hát végül is nem értek még mindig a varázsdolgokhoz és szinte minden olyanhoz úgy állok hozzá, hogy az halálos is lehetne. Végül is elég kiszámíthatatlan időket élünk már megint. De aztán történt valami egészen fura dolog. A kislány dúdolgatni kezdett, és nekem egyre jobban ismerőssé vált, hogy ez valami francia izé, amit még Rose néni is dódolgatott néha kötögetést közben. Vagy nem is tudom ahhoz illett, de nagyon szép dal volt és szerettem, aztán még mielőtt tényleg túlgondolnám csatlakoztam halkan a dallamhoz, ami a legnagyobb meglepetésemre a kislány egyre jobban fellelkesült, és bár mérhetetlenül zavarban érzem magam ettől az egész énekelgetéstől, azért mégis csak örülök annak, hogy kezd megnyugodni. És amikor odalibben Nickhez én elolvadok. Ahhw. A jelenet annyira aranyos, hogy alig tudok visszatalálni Fawcett professzor hangjához.
- Köszönöm szépen mindenkinek a részvételt. Úgy tűnik, minden megoldódott, ma este már nyugodtan fogunk aludni. Minden kérdésükre holnap fogok válaszolni. Ha lehet akkor ne egyesélve keressenek meg, hanem jöjjenek reggel az első óra előtt a szobámba.
Hát ö. Erre mint lehet mondani? Nagyon szívesen tanárúr, máskor is jövök szellemkislány keresésre, egy kisebb zenekarral, ha már ez éneklés ilyen hatásos. És neee, megint olyan korán kell kellni? Ajj már. Lemondóan elsóhajtok egy vöröses tincset az arcomtól, majd Ave felé pislognék, aki már húz is el a tömegből.
De... de... de az ágyaaam. Hát jó.
- Hova megyünk? - kérdezem suttogva, bár kezd egy bizonyos sejtésem lenni, hogy hova is. És mintha a hasamnak is, mert megkordul.
- Képzeld, olyan finom fehércsokis muffint szereztem a Konyhán, de véletlen szétkentem Willow talárján... - erre felkuncogok, képzelem milyen fejet vághatott.
- Jajj ne szegény süti. Úúú fehércsokiii az nagyon finom - csillan fel a szemem és annyira örülök, hogy van egy kis idő bekonyházni Aveval, mert alig tudunk egymással bezsélgetni és ez nagyon is hiányzik. Még akkor is, ha legutóbb kicserélődtek az állataink. Az rémisztő volt. Még most is félek megsimogatni Tarzant, pedig azóta nem került a testébe egy bagoly.
- Képzeld, múlt héten olyan finom epres-sajttortát kaptam a manóktól, óóó... Oké, kicsit túlságosan sajt szaga volt, de tényleg nagyon finom volt.
- Lehet szó szerint értették a sajttortát, vagy ez is valami fura mágusvilágbeli édesség - dünnyögöm az orrom alatt. - Szernted van a konyhában barackos süti? Az olyan finom, meg a tetejére kis fahéjból szórnak rá mindenféle mintákat. legutóbb egy furkász volt rajta - magyarázom, majd alig várom, hogy beletemetkezzek valami mennyie finomságba.

ღ köszönöm a játékot! ღ
Naplózva


Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2020. 05. 02. - 23:23:54 »
0

Kaland lezárva!
Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 05. 01. - 21:22:50
Az oldal 0.198 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.