+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Benjamin R. Fraser (Moderátor: Benjamin R. Fraser)
| | | | | |-+  Hová tűntünk?
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hová tűntünk?  (Megtekintve 199 alkalommal)

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*


szívemhez szorítom a testem-olyan kár hogy nincsen

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 03. 08. - 14:53:43 »
+1





Lithium, don't want to lock me up inside
Lithium, don't want to forget how it feels without
Lithium, I want to stay in love with my sorrow
Oh, but, God, I want to let it go
Come to bed, don't make me sleep alone
Couldn't hide the emptiness; you let it show
Never wanted it to be so cold
Just didn't drink enough to say you love me

●2001. 03. 11. ●
Naplózva


Rayla Blake
Hugrabug
*


az olasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 03. 08. - 17:55:20 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Voglio scappare

2001. március; Roxmorts; öltözet


A fejemben számtalanszor pörgettem át ezt a pillanatot. Úgy éreztem, tökéletesen fel vagyok rá készülve. Hogy nem jöhet olyan tényező, amely majd nehezebbé vagy egyáltalán zavaróvá teszi a pillanatot. És igazából nem is jött. Tényleg. Az egész önmagában rohadtul nehéz volt és elcseszett.
Markoltam az üveg nyakát, egy asztalnak támaszkodva hátulról és így tartva meg magam, a tekintetem pedig egy irányba tapadt a mindenfele hullámzó diákok között. Azt se érdekelt, ha meg-meglöktek, ha meglöttyent az alkohol az üvegben és a kezemre folydogált, ha átkoztak, mert telibe eltakartam az apró kis falatkákat - amelyekből talán hasznos lett volna magamévá tenni néhányat, mielőtt elkezdem önteni magamba a szeszt.
Olyan erősen szorult össze az állkapcsom, hogy fájt. A francba, a rohadt életbe, és a rohadt érzékeimbe, amelyek képesek voltak elhitetni velem azt, hogy nem, ne aggódj, Rayla, nem fog fájni.
És most mit csinált, na, vajon? Hát fájt, mint a kurvaélet. Úgy éreztem, mintha épp egy kést forgatnának meg a mellkasomban, és csak figyeltem, ahogy ezek ketten egymásba gabalyodva ki se szakadnak a másik szájából.
Olyan erőse szorítottam az üveget, hogy szinte féltem, szét ne roppantsam. Még ha erre nem is lett volna túl sok esély. Úgy nézhettem ki, mint akinek elmentek otthonról.
Felemeltem az üveget és számhoz biccentettem, hogy levágtázzon torkomon az folyékony tűz, égetve és perzselve mindent, amely csak az útjába kerül. Meg se rezzentem. Csak az ég felé erőszakoltam a pillantásomat, és megpróbáltam eltüntetni azokat a rohadt könnyeket, amelyek csípték szememet.
Francba, a francba! Annyira elmondhatatlanul hülye vagyok, hogy azt hittem... Nem is tudom, mit hittem. Igazából csak reménykedtem, hogy most majd... Valahogy jobb lesz. Valahogy kicsit összeszedem magam, ha a dolgok visszazökkennek valami normálisabb ritmusba. De a helyzet nem akart javulni. Anyám nem akart leszállni rólam. Én pedig valahogy belegabalyodtam abba a gondolatba, hogy majd helyrehoz... De mégis hogy a francba gondoltam? Már megszokhattam volna, hogy nekem nem jár csak úgy a "helyrehozás".
A múltkori Három Seprűs incidens óta az akkor lezáratlan vitáink csak lógtak a levegőben. Nem számított egyik sem, mert akármikor összefutottunk mondjuk a folyosókon, odáig fajult a dolog, hogy egy üres kis zugba keveredve ismét egymáson lógtunk. Nem számítottak a vitáink, nem számított, hogy féltem az érzéseimtől, nem számított Esther, nem számított semmi, csak egymás érintései és csókjai. És nem gondoltam magam annak a lánynak, aki egy ilyen kis hülyeség miatt megbolondult. De láthatóan éppen megtörtént, és éreztem, ahogy a bal orcámon végigcsorog a könny, hiába az erőteljes pislogások. Jézusom, de gyűlölök sírni!
Persze, a józan eszem próbált segíteni. Hogy attól, hogy éppen nem láttam az elmúlt napokban, Esther még ugyanúgy van és létezik... És persze azt is tudtam valahol mélyen, hogy úgyse versenghetek vele. Hogy úgysem fogok majd olyan helyet elfoglalni Ben szívében, mint amilyet ő.
A józan eszem próbált szólni, de úgy tűnt, túlságosan elvakított a naivság. És jesszusom... elhittem, hogy ez az egész több lehet, mint egy kis smárolás a sarokban.
Továbbra sem voltam benne teljesen biztos, hogy mit akarok. Csak azt tudtam, hogy amikor a karjai közt tartott, akkor semmi nem érdekelt. Akkor semmi nem fájt, és akkor egy kicsit ismét Raylának éreztem magam. Aztán amikor elengedett? Mintha átsüvített volna rajtam a hideg szél, és újra hideg lettem, üres, rámragadt, anyám által küldött levelekkel.
El akartam neki mondani, be akartam fészkelődni a karja alá, és megkérdezni, szerinte mi a francot csináljak, csendben üldögélni és élvezni az illatát, megfeledkezni a tényről, hogy jövőre nem fog ide járni, de basszus, mg azt is elhitegettem magammal, hogy attól még maradhatunk barátok! Vagy akár kicsit többek is. Hiszen miért is tiltakoztam ennyire ellene, ha végre életemben először tényleg azt éreztem, fontos nekem valaki? Ha úgy éreztem, hogy szeretek vele lenni, és szeretnék vele lenni.
Miért is nem jutott ez el hamarabb a tudatomig? Talán eljutott volna, ha észrevettem volna a jeleit. Azokat a bizonyos jeleket, amikről magyarázott. De talán ennek így kellett történnie. Hiszen a sors élvezi, ha szorongathatja a szívemet. Talán el kellett veszítenem ahhoz, hogy leessen, hogy mennyire rohadtul nem bírom elviselni a hiányát.
Újabb adagot öntöttem a számba, aztán lassan leengedtem a remegő kezemet. Még egy utolsó pillantást vetettem feléjük, mielőtt ellöktem volna magam az asztaltól, és elindultam volna valamerre. Olyan hatalmas volt a kísértés, hogy elvonuljak mögöttük és fellökjem azt a csajt! De nem tettem. Nem tettem semmi ilyesmit. De elegem volt.
Miattad sírok, cseszd meg. Elég volt.
Nagyon sürgősen el kellett terelnem a figyelmemet. Valamerre. Bármerre. Az üveg szájára tapadva verekedtem magam végig a tömegen, magam sem tudva, hova tartva. Ez az egész felhajtás valami nagyon menő srác szülinapi bulija volt, amit fogalmam sincs, hogy engedtek meg a tanárok - gondolom azzal a feltétellel, hogy nessun alcool, na mindegy - , de most pont kapóra jött, hogy a föld alá igyam magam. Mert igen, pontosan ez fogom tenni. Szarok Benre. Szarok arra a kis picsára. Szarok a világra, jesszusom! Amúgy is, mikor táncoltam már egy jót? Már nagyon hiányzott, és épp itt volt az ideje. Szóval nem elég, hogy szánalmasra iszom magam, még keresek is egy dögös táncpartnert.
Szóval ezt is tettem. Addig pusztította a kortyokat, amíg már minden maradék gátlásom elszállt, de szerencsémre nem volt szükség rá, hogy én vessem rá magam valakire. Meg is közelített egy egészen magas, sötéthajú srác - konkrétan ennyit tudtam kiszúrni, meg azt, hogy bőrdzsekiben volt -, én pedig hagytam... Mert semmi okom nem volt nem hagyni.
Szemem sarkából persze továbbra is őket figyeltem, akármerre is keveredtem. Mert egyszerűen nem bírtam ki. Hogy azt akartam-e, észrevegyen? Nem is tudom. Talán. De sokkal inkább voltam dühös. Meg szomorú. Zavarodott. Csalódott. Minden egyes korty mást váltott ki belőlem, de ahogy megéreztem az alakot az oldalamnál, megrezzentem - ugyanis lehelete egyenesen a fülemet súrolta meg.
- Túlságosan feltűnően vagy féltékeny - szólt épp annyira halkan, hogy az embereken és a zenén keresztül is meghalljam. Felpillantottam rá, nagyjából felmértem az arcát, aztán újat kortyoltam az üvegből. - Nem neked kéne a srácok után rohanni.
- Nem is rohanok... - ingattam meg a fejemet. - Tökéletesen nyugodtan álldogálok, ha nem látnád...
A srác erre felnevetett, és megéreztem a kezét a derekamon. Helyesnek látszott, de valahogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy komolyabb vonzalmat is érezzek. Mindenesetre felhúztam a szemöldökömet.
- Na, akkor most felkérsz táncolni, vagy sem?
- Nem játszom a féltékennyé-tévő szerepét - válaszolta, de ezzel egyben közelebb is húzott magához, ujjait pedig végigjáratta az oldalamon, mint csak a zongora billentyűin szokás.
- Ugyan már... - Felé fordultam, hogy átkaroljam a nyakát. Ő sem lehetett sokkal alacsonyabb, mint Ben, így kicsit nehézkes volt a művelet. De nem gondolkodtam, csak a hajába vezettem az ujjaimat, hogy közelebb húzzam magamhoz. Az ismeretlen srác haja nem volt olyan puha és selymes, mint a Bené, és az illata is csak tömény alkoholból tevődött ki, de kit érdekel Ben? Hagytam, hogy közelebb vezessen a táncoló tömeghez, és közben ismét kortyoltam. Már kezdtem eljutni arra a szintre, hogy alig mart - vagy inkább csak nem érdekelt, na meg fel se fogtam -, közben pedig táncolni kezdtünk, talán még beszélgettünk is, igazából nem voltam benne biztos. Ahogy abban sem, hogy mennyi üveget öntöttem már le a torkomon - de kit érdekelt? Nem érdekel, az égvilágon semmit nem érdekel...
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*


szívemhez szorítom a testem-olyan kár hogy nincsen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 03. 08. - 18:51:22 »
+1

11/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Hová tűntünk? ⥷



Alpári lettem ha a szerelemről van szó
Vadállat lettem ha a békéről kérdezel
Azt mondod pont ilyen az ördög
és magadra gondolsz miközben elélvezel
ártatlannak születni
Szüntelen az ártatlanság árát fizetni
én próbálok erősebb lenni

megyek és kiírom a falra, hogy ennyi


A forró édes ajkán csüngtem, mintha valami nagyon édes gyümölcsbe haraptam volna bele. Behunyt szemmel is részeg voltam, az illatától attól a valamennyi alkoholtól, amit csak úgy magunkba döntöttünk. De csókoltam. Mintha boldog lennék. Mintha minden rendben lenne. Csókoltam úgy, ahogy régen, hevesen és vadul. Mámorosan. Csókoltam, mintha szeretném. És ő elhitte, hogy úgy csókoltam, mintha szerettem volna. De nem, még most is más lányra gondoltam, arra a remegő érzésre, amikor vele voltam, az ő illatára, az ő hangjára. Szóval Raylára gondoltam. Kicseszettül Raylára gondoltam, és kicseszettül szemétnek éreztem magamat. Hogy mégis ezt tettem, hogy képtelen voltam elszakadni. Szemét voltam. Esther kiéhezve a hajamba túrt én meg azt képzeltem Rayla tette. Halkan suttogott a fülembe, én meg Rayla hangját akartam hallani. Ha már úgyis tévképzeteim voltam a családomról, megtettem ezt vele is. Undrorító volt és szánalmas. Jobb is volt, hogy a családomból sem látott engem ilyen állapotban senki. Teljesen kifordultam magamból, elvesztettem az irányítást. Az elmém teljesen elszabadult, áttörte a falakat, amiket magam elé emeltem az ürességben, és akkor vadul szántott bennem fel mindent, amit csak tudott.
Hánytam volna magamtól, ha nem lett volna a számon Esther ajka. És nem toltam el. Miért is tettem volna? Végül is most már nem volt Aiden. Mintha bosszúból akartam volna ezt tenni vele. De ez nem volt igaz. Raylát kerestem mindenhol benne, mégis amikor néha csak Estherként láttam magam előtt akkor is betegesen vonzott. A régi lány vonzott. Mert tudtuk jól, hogy ő sem olyan már. Egymásba kapaszkodtunk, és azt reméltük meg tudjuk javíteni a másikat. De csak még méllyebbre keveredünk még nagyobb káoszba.
És még csak fogalmam sem volt róla, hogy Raylát ez hogy érintette. Nem tudtunk megbeszélni semmit, a vitánkon túl sem, mert ha összetalálkoztunk is volna, nem is beszélgettünk, csak élveztem az ő testének minden porcikáját. Annyira kívántam, annyira akartam. Annyira, hogy nem akartam tönkre tenni. Amúgy is mit jelenthettem neki. Csak egy szabad kapcsolatot, ami nem áll komoly lábakon. És el is hittem, hogy így érzett, mert igazából, mint mondtam nem beszéltünk meg semmit. Képzelen voltam megérten, hogy miért volt olyan dühös, mintha csak játszotta, volna az érzéseivel, mintha olyan szarul bántam volna vele. Meg akartam tartani azt a barátságot, ami köztünk volt, és mégis belekeveredtem vele egy olya hálóba ami egyre csak megfojtott mind a kettőnket. Merlinre, még ha azt mondta volna egyenesen a szemembe, hogy szeret, akkor se hittem volna el. Olyan mélyen voltam önértékelésileg, hogy egyszerűen nem értettem volna. Egy nagy szar alaknak tartottam magam és az egészet még tetézte az is, hogy egyre nagyonn érzelmi mélypontokba keveredtem miattuk. És Esther még csak nem is tudta.
Nem voltam képes irányítani semmit.
Ezt gondoltam, ezzel mentegettem magam, pedig belül tudtam a választ, mégsem mertem lépni, mégsem mertem bevallani, mert féltem, féltem, hogy még jobban tönkreteszem, féltem hogy még jobban összazavarom, féltem, hogy megint elutasít, és ebben biztos is voltam.
Elhúzódtam végre Esthertől és körbenéztem a pulzáló tömegbe, és hallgattam a dübörgő zenét. Nem ismertem a csávót, akit most nekem is kellett volna ünnepelni, Esther rángatott ide magával, és igazából nem is érdekelt. Fura, hogy ezt engedték a tanárok, de igazából nekem mindegy volt, hogy hol téptem saját magamat. Esther sóhajtva hozzám bújt,én meg reflexből megöleltem. Mindent reflexből csináltam vele kapcsolatban, mindent gépiesen tettem, és ez is megrémített. Főleg mert mégsem tudtam elszakadni.
- Beeeen, táncolunk? - rikácsolta bele a fülembe Esther, mire összerezzentem.
- Nem tudom, nekem nincs kedvem... - mormogtam, de valahogy őt nem érdekelte. Nem ivott, nagyon is józan volt, az alkoholt az apja miatt is kerülte, mégis valahogy ráragadt a tömeg hangulat és ráncigálta a cuccomat. Valahogy a táncolás sokkal izigsebb lett volna, ha Raylával vagyok. Kíváncsi voltam, hogy mit csinálhatott most.
- Kérlek - nézett rám a nagy szemeivel és belecsókolt a nyakamba, mire megint éreztem az a régi fel-fel lobbanó vágyat, amit még a 14-15 éves koromból megőriztem. Megkérdezhettem volna miért tette ezt velünk. De miért is? Csak elsepertük a szőnyeg alá, nedves rongyokkal borogattuk a sebeinkat és szartunk rá, a múltunkra, miközben betegesen annak a fogjai voltunk. Sóhajtottam majd felkászálódtam a fotelből és magam után húztam, miközben leemeltem egy nagy korsó sört és magamba gurítottam. Estherre néztem, de ő ingatta a fejét. Nem félt tőlem. A táncparkett közelébe húztam, és akkor ott megpillantottam.
Csak egy villanás volt, méggis egyből kiszúrtam a haját, és a mozgását. nem tudtam mással összekeverni. Magamról és Estherről is megfeldkezve belehúztam őt a tömegbe, hogy megtaláljam. Itt volt, és már csak a tudat is elég volt ahhoz, hogy teljesen feléledjek. Mert ezt tette velem. Életet adott nekem, holott még Esther sem volt erre képes. Valamiért vele a régi voltam,és akkor elhittem magamról, hogy menő gyerek vagyok, nem pedig egy szánalmas, emberi roncs.
Arra gondoltam milyen édes volt a csójka, menniyre élettel telibb, mennyire szenvedélyes és mennyire szerettem volna vele lenni a nap miden percében, mert ő nem fojtogatott nem szembesített azzal aki már nem lehettem, és vele még a jövőmre is mertem gondolni. El akartam neki ezt mondani. De nem mertem. EL akartam neki midnent mondani, ami csak eszembe jutott ostoba mindent, amit Aidennel éreztem, mindent amit Esther felől éreztem és meg akartam neki mondani, hogy sokkal többet jelent nekem, mint bárki ezen a cseszett világon. Mert sokkal inkább éreztem azt, hogy nem csak kívánom, de szeretem is. Esther felé pedig csak ostoba kamaszos vágyat éreztem mindig is, aki nem tudott ellenállni. és hiába látták annak, mind a ketten tudtuk, hogy ebben nincs szerelem, ami köztünk volt. Mégsem akartunk ezzel szembesülni.
És akkor megláttam, hogy egy másik srác karjaiban ringatja magát.
Igazából sosem gondoltam bele abba, mi van ha neki bejön egyszer csak egy másik srác. De nem is kellett volna ezzel foglalkoznom, nem igaz? Mégis annyira dühös lettem, hogy kedvem lett volna rájuk rontani. De nem, nem balhézhattam egy bulin. Ütközött az elveimmel, és abból pedig tömeg verekedés lett volna amibe nem akartam Esthert se meg Raylát se belekeverni... És még ott égett bennem az a gátlástalan verekedés emléke, Valentin-napkor.
Úgy tettem mintha nem érdekelt volna, és mégis valahogy mindig arra felé rángattam szegény Esthert amerre Rayla volt, ő pedig csak simult hozzám gyerekes naivitással és boldog mosollyal az arcán. Aztán egyszer csak beleütköztünk valakikbe.
Pedig esküszöm nem így akartam.
Naplózva


Rayla Blake
Hugrabug
*


az olasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 03. 08. - 19:49:26 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Voglio scappare

2001. március; Roxmorts; öltözet


Közel simultam a sráchoz, olyannyira, hogy összesimult a mellkasunk minden egyes alkalommal, amikor épp nem megforgatott vagy egy kicsit eltávolodtunk egymástól tánc közben. A francba is, annyira jól esett egy kicsit kiadni magamból ezt az egészet, ráadásul a srác is egészen jól táncolt, még ha a lehelete nem is éppen mérsékelt iszogatásról árulkodott. Az egyik kezemben tartottam az üveget, hagytam, hogy vezessen, nem is érdekelt, kinek megyek neki közben vagy ki lök meg engem, csak élveztem a súlytalanság gyönyörét, amely minden egyes korttyal erőteljesebb lett.
Egyszer csak aztán megragadta a kezemben tartott üveget, és kifejtette az ujjaim közül - a zene épp lelassított, mi pedig pihentünk egy kicsit, így végignéztem, ahogy lehúzza az utolsó kortyot a piámból. Közben éreztem, ahogy az ujjai ismét bekúsznak a pulóverem alá, de csak a derekamra fektette tenyerét, hogy közelebb húzzon, így nem ellenkeztem. Sőt, igazából a meleg érintése még majdhogynem kellemes is volt.
- Az az enyém volt, nem zavar? - vonogattam a szemöldökömet, az pedig mélyen felnevetett. Aztán már csak azt láttam, ahogy valamerre oldalra löki az üveget - gondolom nem zavarta, ha eltalál valakit vele, bár megsúgom, ezen állapotomban engem sem különösebben -, az arca pedig közeledik, a következő pillanatban pedig megéreztem ajkát az enyémen.
Szájának ugyanolyan íze volt, mint amilyen aromája a leheletének - egy kis édeskés narancs keveredett erős alkohollal. Szája éppen csak végigsimított az enyémen, aztán már éreztem is, hogy távolodik, de a kezem automatikusan csúszott fel a hajába. Visszahúztam, erre ő közelebb vont, és tovább csókolt. Én meg viszonoztam. Arra gondoltam közben, hogy "cseszd meg, Fraser", de a francba is, minden egyes mozdulatnál azt kívántam, bárcsak Ben lenne.
És ezt utáltam. De akármilyen közel is húztam, akármennyire is szorongatta a derekamat, nem múlt el az érzés. De végül nem én voltam az, aki elhúzódott, hanem ő - mélyen beszívtam a levegőt, ő pedig elhúzta a kezét.
- Hozok neked másikat - suttogott a fülembe, és egy pillanatra egyedül hagyott, ami tökéletes időzítés volt a részéről.
Nem akartam rosszul érezni magam, mert Ben pontosan ugyanezt csinálta velem. Miért kellett volna bűntudatot éreznem, amiért én is jól érzem magam egy kicsit? Egy fiúval, aki tud táncolni, és... és a nevét nem tudom, de még helyes is.
A srác visszatért egy bontatlan üveggel, hogy együtt nyissuk ki, és azután felváltva kortyolva belőle, tovább folytassuk az előbbi táncot. Aztán valahogy előkerült egy másik üveg, amikor pedig az is kiürült, egy újabb, hogy már szédültem, és a tömeg mindenhol ott volt, még felettem is, ahogy a srác szája is. Olykor a számon, de aztán éreztem a nyakamon és a fülemen is, miközben ide-oda ringatóztunk. Már ha akartam volna, se tudtam volna ellenkezni, csak belesimultam az ölelésébe. Mondanám, hogy nem is akartam, de ez nem volt teljesen igaz. Percenként váltakozó érzések halmai öntöttek el, hogy az egyik pillanatban végre felszabadultan és boldogan éreztem magam, a másikban pedig fojtogatott a sírás, amiért nem Ben karjaiban billeghettem.
Aztán valahogy kicsit kijjebb keveredtünk a sűrűből - ezt csak onnan éreztem, hogy hidegebb lett -, pontosabban inkább a srác húzott, én pedig kapaszkodtam a kezébe, nehogy a földre hemperedjek a nagy lendületben.
- Nem zavar, ha rágyújtok? - Ingattam a fejemet, amíg ő előhalászta a zsebéből a hozzávalókat. Figyeltem a kezében pihenő szálat és az öngyújtóját, miközben újabbat kortyoltam az ezúttal már valami gyümölcsös, kevert cuccból. Ez már nem lehetett olyan erős, de nem is volt szükségem további arconcsapásra.
- Én is... Én is kérek - mutattam felé, ahogy a srác a szájába tette a szálat. Felvonta a szemöldökét, én pedig várakozóan pislogtam, és kinyitottam felé a számat, hogy igenis kérem.
Vigyorogva előhozott egy másik szálat, és odaadta nekem, aztán meg is nyújtotta, amíg én azon töprengtem, vajon ezt hogy a francba is kell csinálni... Aztán hirtelen túl hamar nyeltem túl nagyot az orrommal vagy a számmal, nem voltak toppon az érzékeim, csak köhögnöm kellett.
- Csak óvatosan... - Aztán valami zavarosan elmagyarázta, hogy a francba kell ezt úgy csinálni, hogy ne haljak bele, és egy idő után ment is annyira, hogy nagyon büszkén vigyorogva az arcába fújjam a füstöt.
- Ügyes vagyok?
A névtelen lovag már vigyorogva közelebb is hajolt, de aztán hirtelen erősen nekem ütközött, hogy összefejeltünk, és felszisszentem. A világ meginkább megpördült velem, mint előtte, és kellett egy jó adag szerencse, hogy ne essek hanyatt. Vagy falami fenti entitástól, vagy valakinek sikerült elkapnia, de én csak ide-oda pislogtam. Aú...
- Vigyázz már, merre tolakodsz, baszdmeg - mordult valaki felé az előttem álló, mire kipislogtam a teste mögül, de egyelőre csak egy mellkast és széles vállszerkezetet láttam kényelmesen... Magasabbra emelni pedig a fejem, nyuhm… Olyan kényelmetlen lett volna. Inkább ismét az ajkamhoz emeltem a cigarettát, hogy aztán kifújjam a fura, fejetlen idegen felé, mert miért is ne?


Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*


szívemhez szorítom a testem-olyan kár hogy nincsen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 03. 08. - 20:23:33 »
+1

11/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Hová tűntünk? ⥷



Alpári lettem ha a szerelemről van szó
Vadállat lettem ha a békéről kérdezel
Azt mondod pont ilyen az ördög
és magadra gondolsz miközben elélvezel
ártatlannak születni
Szüntelen az ártatlanság árát fizetni
én próbálok erősebb lenni

megyek és kiírom a falra, hogy ennyi


Oké, tényleg el kellene engednem őt. Ogen tetszhet neki másik pasi, és nem is kötöm meg, hogyan is tenném. Semmi okod arra, hogy féltékeny legyél Benjamin, hiszen ő még csak 15 éves élhette az életét úgy ahogy akarta. De mégis... A francba is mégis rohadtul irritált. nyomorultul éreztem magam, és még stherről is megfeledkeztem szerencsétlen ahogyan rágnattam jobbra-balra, a tömeg hullámzó emberein keresztül, csak azért, hogy szemmel tartsam legalább annyira, hogy hagyja-e magát megerőszakoltatni vagy nem. Mert akkor én nem is tudtam volna eldönteni kit ütöttem volna le először. Vigyázni akartam rá, meg akartam ölelni, és megkérdezni tőle, rendben vagy-e Rayla. Nem nem volt rendben csak azt nem tudtam összerakni, hogy miért nem. Semmi sem bánthatta, azon kívül, hogy belelöktem egy mocsaras trutymóba és úgy válzogattam a csókokat közte és Esther között, mint ahogy mások az alsóneműt. De hogy komolyra fordítsam a szót, nem is értettem ez miért zavarta. Mármint oké, nyomi érzés lehetett hogy ő az a lány, akivel Esthert megcsalom, de ő sem érzett irántam semmi komolyabbat. AMit én éreztem iránta meg próbáltam nem túl felszínre engedni. Mert úgyis felesleges lett volna. Idegesen elhúztam a tömegből és rágyújtottam. Aiden fura muglis világháborús fém öngyújtóját használtam. Valami mugli piacon lomizta magának. Valamiért imádta azokat a világháborús dolgokat, miközben mindig mondta, hogy sosem jönne össze, csak aranyvérű lánnyal. Ahhoz képes jól összejött Estherrel. Mert miért ne? Baszki. ELegem volt. Dühösen elengedtem Esthert és kitolakodtam a tömegből, miközben idegesen fújkáltam a füstöt, a lány meg aggódva követett.
Az ütközés meg telejsen véletlen volt. Mert totál elmerültem a heves gondolataim viharába és abba, hogy magamban vívódtam, mint olyan sokszor.
- Vigyázz már, merre tolakodsz, baszdmeg - ütötte meg egy érdes mély hang a fülemet. Esther még meg is rémült és elhátrált egy kicsit. Nem akartam verekedni, pláne nem egy alsóbb éves kölyökkel, pláne nem most, hogy ott van Rayla, de egyelőre nem is néztem rá, csak sóhajtottam egyet. Őrizd meg a hidegvéredet Ben, légyszives, és próbáld nem felidegesíteni magad azzal, hogy a csávó Rayla seggét kezdi el simogatni.
Na mondj egy bocsit, és lépj le semmi közöd hozzá.
- Ben... - suttogta ijedten Esther is. Komolyan ma midneki bekattant.
- Hát bocs... - igen, ennyi elég Ben, gondoltam, lépés indulj, hátra arc, és huss el. Már tényleg indulni akartam volna, amikor megcsapta a füst a fejemet. És ez a füst nem a csávó felől jött, hanem Raylától. Ó, nem baj az, én is szívtam. Éppen elnyomtam a csikket és de nem. Nincs jól. Mert nem tudom mi a franc történt vele. Rábámultam egyenesen a szemébe, és teljesen ki volt ütve. Mi történt veled, Rayla? Abban sem voltam teljesen biztos, hogy felismer-e. Mélye szívtam a tavaszi, hűvös levegőből, miközben igyekeztem összerakni, hogy mi is lehetett a baja. Azon kívül, hogy úgy nézett ki, mindjárt lefekszik ezzel a gyerekkel, és komolyan a seggét fogja.
Mégis nem tudtam mit mondjak, amivel nem idegelem fel, amivel nem teszek megint mindent tönkre, amivel nem nézek ki valami apáskodó gyökérnek.
- Hát helló Rayla - mondtam aztán. Komolyan ennyire tellett tőlem. - Amúgy Benjamin vagyok. Rayala legjobb barátja. Szóval ha nem vigyázol rá szétrúgom a segged - bámultam komolyan a csávó szemébe, mire ő visszabámult rám, de valahogy fentebb csúsztatta a fenekéről a kezét a derekára. RAylának olyan szép kecses dereka volt. Egész nap öleltem volna. Nagyszerű, most itt fogok állni egész este és Rayla részeg felszedett pasijával szemezek majd a buli hátralévő részében. Közben Esther is előmászott a hátam mögül és aggódva nézte Raylát.
- Jól vagy? - kérdezte kedvesen és komolyan, annyira aranyos volt. De igazából ez sem jelentette azt, hogy annyira aranyos, hogy meghalok érte. Képtelen voltam megfejteni mi volt kettőnk között. De komolyan. És azt is, hogy Rayla miért nézett ki úgy, mint aki átsírta volta az utóbbi pár napot.
És igen idegesített, hogy cigizett, idegesített, hogy mással smárolt, idegesített, hogy más tetszett neki. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem tudtam milyen szar érzés, hogy mással is kavar az, akiről azt hiszed úristen ő a nagy ő. De komolyan, hirtelen minden olyan kibaszott nagy gombócnak tűnt, és ahogy ott álltunk és bámultunk egymásra, úgy éreztem mindenki rohadtul el volt aznap cseszve, és sehogy sem találta a helyét.
És ha megint rám fújja a füstöt én komolyan kiveszem a kezéből, hangoztattam magamban.
És akárhogy is próbáltam nem tudtam nem úgy ránézni. Mint aki borzasztóan szerelmes. És megint egy aljas szemétládának éreztem magam, hogy képtelen voltam azonnal kitépni a csávó kezei közül és elszaladni vele... Valahova... akárhova...
Naplózva


Rayla Blake
Hugrabug
*


az olasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 03. 08. - 21:56:26 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Voglio scappare

2001. március; Roxmorts; öltözet

tizenhatságok


Nem is tudom, mikor esett le, hogy kik szaladtak belénk. Először nem is érdekelt, mert csak vissza akartam húzódni a srác karjaiba, mert ott olyan kellemesen meleg volt. Hiába a sok alkohol, azért kicsit fáztam így március elején a kis kantárosnadrágszerűségemben meg pulcsimban, a kabátomat természetesen a kastélyban hagytam, mert hogy nézett volna ki? A térdig futó harisnyám sem fűtött igazán. Tánc közben egészen jó volt, a srác karjai közt, de így? Vissza akartam bújni és hagyni, hogy tovább csókolgasson. Mert miért ne? Ennek az egész napnak nem volt semmi más értelme.
Még éreztem a füst aromáját a számban, ahogy kissé bizonytalan mozdulatokkal, de kivettem a fiú kezéből az üveget, hogy számhoz emeljen, és megízleljem a cigifüst alkohollal és gyümölcsös édességgel való keverékét.
- Hűűű… - köszörültem a torkomat, és habként a tortán szívtam még egyet a csikkből, hogy az ég felé fújva azt képzeljem, ez is valami furcsa, sötét felhő... Bárcsak megjegyeztem volna a nevét, hm...
- Hát helló Rayla. - Mi a franc, hozzám szólt a felhő? Zavartan oldalra biccentettem a fejem, és mintha tényleg, a füstből valami arcszerű forma kerekedett volna ki... Aztán egy zebra. Úúúú, egy zebra! Nagyon bírom a zebrákat, menők a csíkjaikkal. De hol vannak ennek a csíkjai? Oh... Talán nem is zebra... Talán nem is ez szólt hozzám? Tovább vezettem a pillantásomat, ahogy a kis zebrafelhő is elmosódott, és lévén, hogy épp felfelé bámultam, kissé oldalra sandítva pont kiszúrtam Ben arcát... És hirtelen úgy éreztem, az előbb benyelt alkohol mind visszajön.
Egyszerre akartam sírni és pofán röhögni. Belebújni a karjaiba és a nyakába fúrni az arcomat, és visszasimulni a másik fiúhoz, hogy tovább piszkálja a derekamat a pulcsim alatt. Egyszerre akartam arcon csapni ezzel az üveg valamivel, amit épp tartottam a kezemben, és megcsókolni.
- Hmm...
Felidéztem a csókjának ízét. A finom, forró ajkakat, amelyek valahogy mindig kellemesen mentolosok és frissek, mint a rágó. Nem olyan, mint a kedvenc rágóm, mert az almás, és csak Olaszországban lehet kapni... De ha lenne Ben lehelet ízű rágógumi, az is biztosan az egyik kedvencem lenne. Tök jó lenne, mert akkor nem vágynék annyira arra, hogy megcsókoljon... igaz? Hiszen csak bekapnék egyet abból a rágóból... És mindent megoldana...
Megkapirgáltam egyik kezemmel a másik kézfejemet, de aztán valami forró, égető érzésre felszisszenve arrafelé kaptam a tekintetemet. Véletlen hozzányomtam a bőrömhöz a cigarettát, amely már apró, piros nyomot is hagyott a bőrömön. Óvatosan megdörzsöltem, és inkább csak visszadugtam a szálat a számba, hogy megpróbáljam elismételni, amit... Aaron?! Valahonnan beugrott, de lehet, hogy nem ez a neve. Vagy American. Van egyáltalán ilyen név? Valamiért ismerős. Talán csak Amerikáról? Nem, nem hiszeeem… Vagy de? Felkuncogtam a saját gondolataimon, és inkább oldalra biccentem, hogy pont nekiérkezzek Amerikának, aki már körém is fonta a karjait.
- Amúgy Benjamin vagyok. Rayla legjobb barátja. Szóval ha nem vigyázol rá szétrúgom a segged.
Éreztem, ahogy Amerika keze megszorul egy kicsit a derekamon. És azt is éreztem, ahogy valami furcsaság elkezdi égeti a szememet. Először csak a füstre fogtam, hiszen a srác is szívta és én is, de nem is tudom... Éreztem, ahogy elborítja a fájdalom a mellkasomat. És ez most rosszabb volt, mint bármikor előtte.
Rayla legjobb barátja. Hozzátehette volna, hogy az a fajta legjobb barát, akivel néha egymás szájában vagyunk. Vigyázz rá, vagy szétrúgom a segged... Szóval őt nem is zavarta ez az egész, igaz? Ahogy ez lassan realizálódott bennem, olyan volt, mintha minimum arcon vágtak volna. Éreztem, ahogy az ujjaim megszorulnak a csikken, miközben kihúztam a számból, hogy újra kifújjam valamerre. De ez már nem sikerült olyan szerencsésen, felköhögtem, hogy Amerika közelebb vont magához.
Úgy éreztem, mint akinek kitépik a helyéből a szívét. Szóval én voltam az egyetlen, akinek fájt őt mással látni. Akinek úgy fájt, mintha kitépnének belőle valamit... És most is ugyanúgy fájt... És egy kicsit dühített is. Egy embernek akartam fontos lenni. Egy rohadt embernek, mert senkinek nem voltam az. Anyámnak? Ugyan már, anyám csak az elvesztegetett lehetőségeit látta bennem, és az indokot, amiért folyton kiabálni kell. Apám? Ő talán szeretetett, de év közben eszébe se jutottam. Pedig küldtem neki leveleket... És csak nagyon ritkán jött válasz.
A barátaim? A francba is, azok az emberek, akikkel néha beszélgetek vagy hülyülök a klubhelyiségben? A tanárok, akik közül mindegyik a béna olasz csajt látja bennem, aki a hülye poénok mögé menekül, csak hogy ne kelljen varázsolnia?
Amikor Bennel voltam, végre egy kicsit úgy éreztem, hogy számítok. Hogy valaki nem csak a hibáimat látja, és azt, hogy milyen elcseszett egy valami voltam, hanem valami szebbet. És most? Őt sem érdekeltem többé. Mert én senkit nem éreztem. Amerika sem fog rám emlékezni holnap, maximum holnap után reggel. Mert ez ilyen. Múlandó vagyok. Nem tartozom sehova, se Angliába, de Olaszországba, és senkihez, mert valahogy senkit nem tudok megtartani magam mellett.
Mert ennyi vagyok - semennyi. Egy üres, töredezett kis váz.
A földre ejtettem a csikket, és nagyjából beletapostam a fűbe. A szívem közben apró kis darabokra szaggatva magát lett öngyilkos, és éreztem, ahogy ez a fájdalom még több könnyet présel ki belőlem. Most már mindegy volt, nem? Teljesen mindegy.
- Hát, nem úgy tűnik, mintha a legjobb barátod olyan szarul érezné magát a karjaimban. - A fiú közelebb húzódott, és meg hozzápréselődtem a mellkaséhoz. Kiélveztem, hogy talán ő még nem tudja, milyen értéktelen vagyok... - Szóval nyugodtan élvezheted tovább az estét, haver.
Kissé remegő kezekkel emeltem fel az üveget, és a számhoz nyomtam. Öntöttem magamba az édes alkoholt amíg már annyira égette a torkomat. De végre elterelte a figyelmemet a fájdalomról... Ha csak egy pillanatra is... Egy rövid pillanatra...
- Tényleg, lekophatsz, Benjamin... Lekophattok... - Kétségem sem volt, hogy ő is ott van, pedig csak utána lépett oda megkérdezni, hogy jól vagyok-e... Üresen, rezzenéstelenül bámultam az arcába. Szinte már aggódó volt a hangja... Szinte... De tudtam, hogy csak Ben miatt. Bár múltkor is az ő jelenlétében üvöltött le. Igazából nem számított. Nyertél, Esther. Rá akartam kiabálni, hogy nyert. Kibaszottul nyert... De csak egy keserű kis mosolyt tudtam a könnyáztatta arcomra teríteni.
Elmondhattam volna neki, igaz? Elmondhattam volna neki, hogy amikor nem figyelt, a fiúja velem csókolózott valamelyik raktárban vagy a könyvtár egyik eldugott részében. Annyira könnyű lett volna... Csak kinyitottam volna a számat, a szavak pedig ömlöttek volna kifelé... Az a rengeteg mondanivaló...
Újat kortyoltam az üvegből. Aztán Amerika felé fordultam, felsandítottam az arca felé, és szabad kezemmel felnyúltam, hogy ujjaimat hajába vezessem, és magamhoz húzzam. Egymásra préseltem ajkunkat. Szinte csalódás volt azután, hogy felidéztem Ben szájának az ízét... De nem érdekelt... Hagytam, hogy közelebb húzzon, átöleltem másik kezemmel is a nyakát - az ital közben ránk csöppent, de nem érdekelt, csak belekuncogtam a szájába, a haját túró ujjaimmal pedig levezettem fejét a nyakamhoz. Hogy hogy vagyok? Soha a kibaszott életben jobban!
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*


szívemhez szorítom a testem-olyan kár hogy nincsen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 03. 09. - 00:34:46 »
+1

11/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Hová tűntünk? ⥷



Alpári lettem ha a szerelemről van szó
Vadállat lettem ha a békéről kérdezel
Azt mondod pont ilyen az ördög
és magadra gondolsz miközben elélvezel
ártatlannak születni
Szüntelen az ártatlanság árát fizetni
én próbálok erősebb lenni

megyek és kiírom a falra, hogy ennyi


Hitegethettem magam, hogy nincs jogom beleszólni, hogy nincs jogom ő rajta atyáskodni. Igazából egészen sokáig kibírtam így ezzel a gondolattal. Le akartam nyelni, hogy cigizett.Én is megtattam néha, de általában csak Aiden napjain gyújtottam rá. Mert mégis csak a tetves testvérem volt basszameg. A szülinapján is. A halálán is. Mindig gyújtottam egyet. Mostanában meg talán kétszer egy héten. Mert nem tdutam mit kezdeni a sok baszott gondolattal amik az őrületbe kergettek, amikor nem voltam Raylával, és amikor nem voltam Estherrel sem.
Mert egyedül egy nagy nulla voltam. Egy üres kis héj, aki még létezni se bírt rendesen, csak hagytam hogy ezt a kis héjat ide-oda lökjék az érzelmek, a viharos szelek, hogy aztán belefulladjon egy olyan feneketlen tóba, amit sosem ismert. Fuldokoltam, és vergődtem a tóban, mint egy lőtts zárnyú madár.
És igen. Megakadályoztak a cselekvésben azok a gátak. Amiket magamhoz emeltem, mert nem akartam bántani nem akartam az életébe beleszólni. De miért, Fraser? Ennyire nem érdekel téged? Ennyire leszarod, hogy mi van vele, hogy úgy néz ki, teljesen szét van csapva és még cigizik és rádfújja a füstöt? Azért nem akart cselekedni, mert Esther ott van ugye? A gyermek énbennem kiabált és tépett belülről a régi józan Ben ott süvöltött a fülembe. Hogy szard lesz Esthert, ő nem szenved ennyit, mint amennyit Rayla szenved előtted.
Hová tűntem el? Hová tűntünk el mi ketten? Kétségbeesetten gondoltam vissza azokra a vidámabb pillanatkora, amikor csak agyütt lógtunk a folyosón, amikor nem számított se a múlt se semmi, amikor ott volt velem, és hallgattam azt a gyöngyöző kacaját  avidám pörgős és eszméletlen szexi olasz akcentusát, vagy káromkodását. Hová tűntünk mi el ebben a fekete kátrányos tóban? Hová?
Néz már rá, Ben, nézd mit csináltak vele a szavaid, szólt belőlem megint a kölyök, én meg néztem ahogy Rayla egyenesen elkeseredett. Ez csak az alkohol, tudod, hol fent, hol lent. Nem akartam elfogadni, hogy én bántottam meg. Tagadásba menekültem, amit régen sosem tettem meg. Egyszerűen annyira meg akartam óvni őt tőlem, hogy ezzel bántttam. És ezt nem akartam elhinni, inkább csak lenyomtam a gyerek hangom torkán a fejemben. Nem, nem lehet, hogy raylát az bántja, hogy csak a legjobb barátom.
- Hát, nem úgy tűnik, mintha a legjobb barátod olyan szarul érezné magát a karjaimban. Szóval nyugodtan élvezheted tovább az estét, haver.
Fájdalom. Mert így láttam ót egy random gyerek karjai között.
Düh. Mert ilyen pöcs módjára viselkedett, pedig én is ezt tettem volna a helyében.
Féltékenység. Mert ez a gyerek is sokkal közelebb állt most Raylához, mint ahogy én kerülhetnék hozzá bármikor.
- Tényleg, lekophatsz, Benjamin... Lekophattok...
Idegesség. Azért vagyok itt, hogy elvigyelek. ELvigyelek tőle.
Értetlenség, hogy hogy lehetett ennyire rideg.
Fájdalom. Mert fájt őt így látni. Mert maga alatt volt.
- Ben, kérlek menjünk... Hagyjuk őket.
Esther hangja idegesített. Mégis elkezdett húzni tőlük, a testem meg ment utána. Hátráltam.
És akkor megcsókolták egymást.
És nekem most lett elegem.
Jogtalan lesz amit csinálok? Igen. Teljesen ireális, és logikátlan a helyzetemre nézve? Még jó hogy. De az idulatos szavak csak úgy kicsapódtak belőlem.
- Ó, nem nem megyek én sehova - kihúztam a kezem Esther szorításából, márha azt annal lehetett nevezni és mérgesen trappoltam a páros felé. - Nem, kizárt, hogy valami random gyerekkel itt hagyjalak Blake - dühösen kicibáltam a cigit a kezéből, ha azt szorongatta. - Azt kérdezed, hogy miért nem? - meg se várva azt, hogy mit akarnak mondani, folytattam. - Először is ezért - emeltem fel a kézfejét és az orra alá  nyomtam a megégett sebet, amit a cigi nyoma okozott. - Jól vagy összerakva? Komolyan normális vagy? - Ekkor húztam el a csávótól, és nem érdekelt mennyire volt gáz. Nem, most Rayla állapota érdekelt. Az agyamat elöntötte a sárga ideg, meg mindenféle indulat és bár nem emeltem fel a hangomathallatszódott rajta, hogy kész ideg voltam.
-Hé, azt mondtam húzz el, haver - lépett felém a gyerek én meg beleütöttem a gyomrába. Igen, frászt hoztam Estherre. Nem szerette az erőszakos embereket. És most pont leszartam Esthert. Mert Rayla máscsávó nyakába borult. És elegem lett. Kurvára. Mert a világ nem bír néha egyszerűen működni.
- Azt mondtam vigyázz rá, mit nem fogtál fel ezen? És nem vagyok a haverod. Vágod, "haver"? - mondtam zaklatottan és húzni kezdtem Raylát. Nem érdekelt senki, de egyszerre csak Esther is elém keveredett.
- Ben mi ütött beléd? Miért vagy ilyen?
- Hagyjál, most Esther. Két idegbeteggel jártál egyszerre, szóval ne rémüldözz... - morogtam felé és igen. Ott hagytam. Rayláért ott hagytam. És vittem elfelé, miközben mérgesen magyaráztam neki is, mint akit felhúztak. És igen fel voltam húzva. Nem érdekelt Esthert sírós, elhaló hangja, a futó léptei ahogy az sem, hogy eltűnt a tömegben.
- Hogy képzelted ezt? Vágom, hogy szar az élet, meg igyunk, meg piázzunk, és bár kurvára nincs semmi közöm azzal, hogy kiven boronálod össze magad ilyenkor, mégis van - éljen a logikus magyarázat. - Oké, hogy iszol, de cigi? Rayla, ne nevettes, tökre szarul állt neked, és mellesleg ki ez a csávó? HOgy hagyhattad, hogy valaki így felszedjen? Amúgy is, tudod mit? Kurvára fontos vagy nekem, és bár egyre megnvezhetetlenebb az ami köztünk folyik, nem fogom eltűrni, hogy mindenféle pasival összecsókolózz - cibáltam oda egy fához és nekidöntöttem a törzsének, hogy belenézzek a szemébe.
- Mi van veled Rayla Blake?
Naplózva


Rayla Blake
Hugrabug
*


az olasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 03. 10. - 22:59:49 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Voglio scappare

2001. március; Roxmorts; öltözet

tizenhatságok


Kezdett velem forogni a világ. Az alkohol, a cigifüst, a hideg márciusi levegő és Amerika illata lengett körbe, ezekbe kapaszkodtam, és ezek voltak amik fent tartottak valamelyest... Hogy aztán újra belemélyedjek a fiú ajkaiba, azt képzelve, hogy Bent csókolom.
Igazából ez egyre egyszerűbb volt. Minél inkább behálózta az agyamat az alkohol, annál kevésbé érdekelt a külvilág, és annál egyszerűbben kreáltam meg a saját valóságomat. Ahogy csókolt, egész egyszerűen csak azt mondtam magamnak, ez Ben, Ben zár a karjaiba - mintha hirtelen elfelejtettem volna minden dühömet és fájdalmamat felé, csak a karjai közé akartam simulni, és elégedetten felsóhajtani erre. A testemet az már nem érdekelte, hogy a két srác semmiben sem hasonlított egymásra... Sem az érintéseik, se a csókjaik, se az illatuk, egyetlenegy porcikájuk se. De nem, ez most nem számított. Nem volt fontos.
Felejteni akartam, elüldözni a szorongató gondolatokat. Erre tökéletes volt a helyzet. De nem tartott sokáig... Még ha először nem is voltam képes megállapítani, mi szakította félbe a csókot. Csak azt éreztem, ahogy elrántódok - a fejem persze erre mintha ezernyi darabra szakadt volna szét, akárcsak szerte-szét futó apró cukorkák a padlón -, és valaki kiabál. A szavak csak lassan váltak összefüggővé... Értelmessé... És csak nagyon-nagyon lassan fogtam fel, hogy Ben hangja az.
- Jól vagy összerakva? Komolyan normális vagy? - A fejem sajgásától képtelen voltam rájönni, miről beszél... De ebből valami olyasmit sejtettem, hogy nem, nagyon nem lehetek jól összerakva, hiszen aú... Nyöszörögtem is egy sort, ahogy rángatott, az ital üvegét elejtettem, hogy a csattanására megrezzenve egyenesen nekitántorodtam Bennek. A karjának, a mellkasának... Nem is tudom... De forgott velem a világ... Forgott velem minden.
- Hogy én... - hebegtem, és ahogy a szavak lassan jelentést értek el a fejemben, szerettem is volna elmondani neki, hogy én bizony nagyon-nagyon normális vagyok, nincs velem semmi baj, de nem sikerült. A következő homályos jelenet, ahogy Ben a másik gyomrába vágja az öklét, befogta a számat, és csak pislogtam, egészen addig, amíg Ben újra meg nem indult velem.
Fogalmam sem volt, hova megyünk. A talaj, a lábak és a sötétedő, mindenféle fényfüzérszerűségekkel kidíszített égbolt egybemosódott egy alaktalan pacává, hogy csak rángatódtam a fiú felé. Vagy a fiúval. Talán ha nem húz maga után olyan erősen, akkor már rég összegabalyodott volna a lábam és elterültem volna a fűben... de talán nem is lett volna az olyan rossz. Szívesen elhevertem volna igazából, hogy pihenjek egy picit, mert már a fülem is zúgott, nem csak a fejemben és a szemem előtt pattogott minden össze-vissza, mint valami elszabadult üveggolyó...
- Ben... Ne... - Nem nagyon tudtam hirtelenjében összefonni a szavaimat, csak azt tudtam, azt akartam, hogy elengedjen, és visszahúzódhassak Amerika karjaiba... Még ha a szívem mélyén nyilvánvalóan nem is erre vágytam. De az a vágy most túl mélyre temetődött a sok fájdalom alatt, hogy még a szívem is szeretett volna inkább kettéhasadni. A hirtelen jött magabiztosság - amikor megcsókoltam a fiút - egyszeriben ismét odalett, hogy egyre inkább felfogva a helyzetet remegni kezdjen az ajkam.
Miért rángatott el magával? Miért koptatta le még Esthert is?  Hiszen nem érdekeltem. Hiszen szart rá, hogy mi van velem, kivel vagyok és mit csinálok... Hiszen neki úgyis ott volt Esther, nem? akivel aztán lehetett enyelegni, én pedig ott voltam, ha épp a szőke elfoglalt volt. És ez rohadtul fájt. Tényleg ilyen lett volna Ben? Mert akkor baromira félreismertem. Vagy ez valami szabályszerűség volt, hogy akárki felé elkezdek komolyabb érzelmeket táplálni, az át kell, hogy forduljon valami világi rohadékba? Úgy éreztem, ez egy rendszer, amely követ egész életemen keresztül, és kezdett belőle komolyan elegem lenni. Komolyan velem volt a baj? Nem lehetett, hogy senkinek nem voltam fontos... hogy senkinek nem voltam elég. És éreztem, hogy remegni kezd a kezem is.
Fogalmam sem volt, hanyadjára bőgtem el magam az elmúlt napokban... Szánalmas volt. A józan énem ezt pontosan tudta, és fel is pofozta volna magát, de a bepiált Rayla elfogadta, hogy képtelen bármit is tenni a könnyek ellen. Ismerősként folytak végig a sós kis patakok arcomon, miközben csak zötykölődtem... Egészen, amíg a hátam neki nem csattant valami rohadt keménynek, hogy össze is rándultam. Éreztem még a pulóver anyaga alatt is a sajgó fájdalmat, amely még az alkoholon át és végigdübörgött rajtam.
Aztán Ben úgy elkezdett kiabálni, hogy szerettem volna belesimulna a fa recés törzsébe.
- Hogy képzelted ezt? Vágom, hogy szar az élet, meg igyunk, meg piázzunk, és bár kurvára nincs semmi közöm azzal, hogy kiven boronálod össze magad ilyenkor, mégis van. Oké, hogy iszol, de cigi? Rayla, ne nevettes, tökre szarul állt neked, és mellesleg ki ez a csávó? HOgy hagyhattad, hogy valaki így felszedjen? Amúgy is, tudod mit? Kurvára fontos vagy nekem, és bár egyre megnvezhetetlenebb az ami köztünk folyik, nem fogom eltűrni, hogy mindenféle pasival összecsókolózz. - Csak pislogtam, a könnyek folytak az arcomon, le az államra és a nyakamra gördülve, körmeimmel pedig a tenyeremet kapargattam, mintha azzal elterelhettem volna a figyelmemet. Naiv álom volt. A szavai úgy visszhangoztak a fejemben, mintha minden egyes szóra lekevert volna egy pofont is mellé... - Mi van veled Rayla Blake?
Hogy mi van velem? Hogy mi van velem... Ez remek kérdés volt. Nem, tökéletes. Az a fajta, amire egyszerűen csak rávágnád a választ, de aztán rájössz, hogy képtelen vagy rávágni a választ. Mert nincs válasz.
Mert mi is volt velem? Igazából mindig is ez voltam én, de mégsem; egy félig összetört váz, amely próbál értékesnek tűnni, miközben nem az. Nem, egyáltalán nem az. És próbáltam... De úgy látszik, képtelen voltam. A személyiségemmel lehettek bajok, amin képtelen voltam változtatni. Így maradtam ez. Rayla Blake. Egy név, egy test, és emögött semmi más - se célok, se eredmények, se pedig barátok... se pedig család.
A földre bámultam. Nem néztem rá... Nem akartam ránézni. Nem akartam látni az arcát, hogy eszembe jusson, hogy nézett Estherre az előbb, amikor éppen nem csókolta, és hogy hogy nézett rám a srác karjaiban...
Nem érdekelte. Nem érdekelte. Nem érdekelte.
- Miről beszélsz, Ben? - Szipogtam. Nem akartam beszélni hozzá, csak bekuporogni valahova és ott maradni, amíg nem is tudom... Lebomlik a hús a csontjaimról. - Nekem... Nekem miért nem lehet, ha neked igen? Miért kéne rosszul éreznem magam, amikor te sem érzed rosszul magad... Emiatt az egész miatt? Miért érdekel egyáltalán? Ott van neked Esther. Akkor foglalkozz vele...
Megcsóváltam a fejem, ezzel pedig éreztem, ahogy ismét megfordul velem a világ - mintha süllyedtem volna a mély felé, a térdem megremegett, és elkezdtem lefelé csúszni, amíg a talajnak nem érkeztem. Valahogy felhúztam magamhoz a térdeimet, hogy kicsit melegen tartsam magam így, és reménykedtem, hogy Ben elmegy, mert úgy éreztem, nincs tovább erőm... Nincs erőm folytatni ezt az egészet.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*


szívemhez szorítom a testem-olyan kár hogy nincsen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 03. 11. - 00:23:49 »
+1

11/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Hová tűntünk? ⥷



Alpári lettem ha a szerelemről van szó
Vadállat lettem ha a békéről kérdezel
Azt mondod pont ilyen az ördög
és magadra gondolsz miközben elélvezel
ártatlannak születni
Szüntelen az ártatlanság árát fizetni
én próbálok erősebb lenni

megyek és kiírom a falra, hogy ennyi


Hirtelen olyan mérges és ingerült voltam, hogy teljesen megfeledteztem arról, hogy egy minden bizonnyal nagyon részeg lányt rángattam magam után. De attól féltem, ha megállok és ránézen nem fogok tudni tovább tenni egyetlen lépést se. Ha vissza fordulok és megláttam volna Esthert megint nem tudtam volna tenni egy lépést se. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem magamat. Szerencsére  atömeg lassan elapadt eltűnt valahova, és én úgy éreztem túlmentem a horizonton és az egyetlen biztos pont az a fa volt, ami olyan ynomorultul és magányosan állt ott. Zúgott a szél felborzolta a hajamat és ahogy a tömeg nem ligehte körbe a teret hűvös is lett.
Nekidöntöttem a fának és igazából mást sem akartam, csak magamhoz ölelni, hogy megnyugtassam, de csak az indulatok záporoztak ki belőlem, pedig sosem voltam olyan idegbeteg és dühöst, de minden zavarodottságom és mérgem ajta csapódott, pedig nem kellett volna. A legrosszabb volt amit csak tehettem vele. Vajon hányszor tapostam bele a lelkébe úgy, hogy nem is akartam? Vajon hányszor égettem a bőre alá mélyvörös foltokat.  Ahogy vágtam a fejéhez  akérdéseket a felháborodásomat úgy hunytam be a szememet. Nem akartam látni a könnyes arcát, amik miattam könnyesek. Nem, nem akartam beismerni hogy valamit én tettem vele, mert nem... Menekültem bele a sötétségbe, amit olyan jólismertem. A gondolatmentes ürességbe. Nekitámaszkodtam a fának, és az ökölbe szorított kezemet a homlokomnak döntöttem.
Mondj már valami normálista Fraser. Mondj valami olyat amitől jobb lesz.
Gyűlöltem ezt.
Hogy megint képtelen vagyok valakit megmenteni. Mert ez is egy életről szólt.
- Miről beszélsz, Ben? Nekem... Nekem miért nem lehet, ha neked igen? Miért kéne rosszul éreznem magam, amikor te sem érzed rosszul magad... Emiatt az egész miatt? Miért érdekel egyáltalán? Ott van neked Esther. Akkor foglalkozz vele...
Beleharaptam a számba és hallgattam. Nem tudtam megszólalni, mert mit mndhattam volna? Vajon most milyen embernek látott? AKi csak úgy kihasznál és eldob midnekit? Az agyam üresen visszhagnzott. Mert én így is tudtam megemról, hogy a világ legnagyobb barma voltam, aki így viselkedett egy lánnyal. Sőt, ekktővel. Sosem lettem volna képes ezt megcsinálni. Régen. Amikor midnen olyan egyszerű volt. Csókot loptam, mert menő volt, és sosem keveredtem senkivel viszonyba. Egészen Estherig. Mert ő felébresztett bennem valami vágyat, valamit amit sosem éreztem és csupán ebből állt a kapcsolatunk. Gyerekes kíváncsiságból... És mégis utáltam ahogy viselkedett. Nem értettem meg, Igazságtalan volt. És én mindig az igazságot kerestem meg a jó utat. Ahol megvédhetek midenkit ahol csak én sérülök. Mert törni akartam az utat, hogy a többiek csak egy erős bátor és védelmező hátat lássanak és ha meg fordultam akkor is csak a vigyorom számítson.
De Ben, hogy véded így meg Raylát? Hol van most az igaszság? Hol van most az az utad amit addig olyan elszántan követtél? Hol vagy most?
Két kézzel a hajamba túrtam és elléptem a fától, egészen addig hátráltam míg elég távol nem kerültem tőle. Belebámultam a tömegbe. Valahol ott volt Esther és itt ült előttem Rayla. Fojtogattak az érzések, és úgy éreztem megőrülök őlük. Mert nem tudtam mit kezdeni velük. Nem volt senki, akinek ezt elmodnhattam volna. Belegondolva beszott magényos voltam. Még Esther mellett is. Basszmeg Ben. Olyan egyszerű pedig.
Rayla. Ennyi ez a válasz minden bajodra.
A hang annyira feltépett bennem mindent. AHogy ott álltam és betört a csenbbe, és beleüvöltött a mocsaram fenekébe. Mert mindig Rayla mellett voltam normális. Mert igazából hhozzá menekültem. Mert igazából Esther mellett fuldokoltam. Mert az ő érintése megnyugtaott, és mellette éreztem azt nem számított ki vagyok, ki voltam csak léteztem és jó volt. Mert nekem adta az élni akarást, hogy legyne ki előtt menőznöm még ha fele annyira is voltam jó. És képes voltam nevetni mosolyogni.
De. Ott volt a de. Ő mit akart? Mert nem mertem közeledni. Mer tudtam a választ nem mertem lépni.
Komolyan kezdtem megőrülni. EL akartam rohanni ki a suliból elhagyva magam mögtt mindent csak szaladni és szaladni el. Bele a semmibe egészen addig míg bele nem halok, el minden elől. De nem. Az nem te vagy Ben. A régi kölyök bennem még most is veszekedett. És ő nem engedett elszaladni. Mert nem hagyhattam ott akit mindennél jobban szerettem. Nem hagyhattam magára. Kifújtam a levegőt és a fához léptem. lecibáltam magamról a felsőmet és a hátára terítettem. Hülye, hogy is öltözött fel ilyen bénán egy kinti bulira.
Nem mondtam semmit. Nem tudtam. Úgyhogy inkább csak tettem amit gondoltam. Hogy hátha azzal nem bántom. Mellé ültem a főbe, ami nedves volt és lucskos, lehet szemrkélt a eső, és ez fel sem tűnt. Mahamhoz hútam és csak simogattam a törékeny szipogó hátát, a szép haját. Most az egyszer ne gondold túl, Ben. Most az egyszer csak légy ott. Egy ideig úgy ültem mellette, azán ha hagyta felém fordítottam az arcát és a homlokának döntöttem az enyémet, miközben két kezem közzé fogtam gyengéden az arcát. Letöröltem a könnyeit. Gyűlöltem így látni. És nem volt bennem meg annak a Bennek az ereje, akiből csak egy gyerekes hang maradt a fejemben. Így nem rángattam fel, nem ordibáltam vele nem cibáltam fel egy Tűzvillámra. Csak belenéztem a szemébe és néémán kerestem  atekintetét. Igyekeztem elmondani csendben, hogyan is éreztem. Mert azokhoz nem voltak meg a szavak. Nem léteztek azok a mondtaok. Csak az érzések.
Aztn nagyon hosszú idő elteltével megtaláltam  a hangomat is.
- Azért érdekel, mert szeretlek. - Oké Ben. Kurvára nem ezt akartad mondani. - Szeretem a nevetésed, a mosolyos, ahogy belém boxolsz, ahogy csillog a szemed - Sok volt mégis az a pia, ugye? Állj le. - És fáj látni, hogy így vagy. Mindennél jobban meg szeretnélek védeni, hogy ne sérülj. Mégis egyfolytéban megsérülsz miattam Rayla. Csak a mosolyodat akartam újra látni azt a gyönyörű mosolyodat...
A hangom megremegett és inkább nem mondtam tovább. Nem mertem megmozdulni. Nem tudtam mit kéne csinálnom. Nem tudtam mi lenne a helyes. Ezek után... Már biztosan elüldözöm. Mert ő nem szeret. Nem szerethet úgy, ezt annyira elképzelhetetlennek tartottam.
Naplózva


Rayla Blake
Hugrabug
*


az olasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 03. 11. - 21:19:36 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Voglio scappare

2001. március; Roxmorts; öltözet

tizenhatságok


Amíg le nem ült mellém, addig nem mozdultam. Csak szorongatva a térdemet figyeltem a nedves fűszálakat, amelyeken megcsillantak a fények, még ha azok csak nehézkesen és halványan is jutottak el idáig... Belemélyedtem a furcsa fényjátékba, közben pedig térdemre fektettem arcomat, hogy lassacskán oldalra folyjanak le könnyeim. Már meg se próbáltam megakadályozni őket... Valószínűleg nem is lettem volna rá képes állapotomat tekintve, de ez akkor nem jutott el agyamig, csak annyi, hogy nem is érdekel, jó ez így...
Szerettem volna egy gombnyomással kitörölni mindent. Minden egyes részletet, amely a ma estéig vezetett. De sajnos nem voltam erre képes. És senki más sem. Muszáj volt valahogy egymásra pakolgatnom a polcokra és elhelyezgetnem őket... Hogy felejtsek.
Mert jelenleg csak ezt akartam. Elfelejteni. Visszatérni ahhoz a karácsony előtti élethez, átvészelni ezt a néhány maradék hónapot, és visszatérni haza.
Felidéztem magam előtt Bosa utcáit, a házunk otthonos részleteit. A tánciskolát, a piacokat, a kedvenc fagyizómat és éttermemet... Éttermeimet... Minden egyes éttermet, ahol valaha is jártam. Apát és a barátnőjét, amint lent boroznak a medencénél, én meg fent heverek a szobámban a lemenő nap fényében kiélvezve, ahogy a végre lehűlt levegő beáramlik az erkélyajtómon.
Lehunyt szemmel képzeltem magam elé a képet. Az ott uralkodó béke semmihez sem volt fogható... Már a béke a lelkemben. Hiszen azért Olaszország izgalmas volt, olyan hely, ahol forrott az élet, az emberek pezsegtek. De imádtam. A függőjévé váltam, és minden egyes pillanat, amikor el kellett onnan szakadnom, fájt. Mert amikor ott voltam... Talán egy kicsit még úgy is éreztem, oda tartozom. Anglia határait átlépve pedig mindig úgy éreztem, egy kis részem ott maradt apáéknál… Talán ez a rész minden évben egyre nagyobb volt. Talán most annyira, hogy már nem bírtam.
Megéreztem a simogató érintést a hátamon, hogy halk sóhajt engedtem a csendes estébe. Nem húzódtam el, sőt, hagytam hogy közelebb húzzon, de nem engedtem el a térdeimet - úgy kapaszkodtam magamba, mint egy összegömbölyödött sündisznó. Csak az én töviseim most eléggé el voltak töredezve.
Lassacskán vándorolt csak a tenyere az arcomra. Pedig őszintén, én már készültem, hogy visszavág valami ordibálással, amire méginkább elsírom magam... És akkor talán vége lett volna. Talán még a szétcsúszott énem is felfogta volna, hogy ennek az egésznek köztünk akkor már ténylegesen, visszafordíthatatlanul vége.
Lágyan tenyeréhez simítottam arcomat, ahogy végigsimította azt. Jól esett a puha érintés, ahogy pedig kinyitottam a szememet, végre össze is akadt a tekintetünk... hosszú idő után.
- Azért érdekel, mert szeretlek. - Éreztem, hogy gombóc költözik a torkomba - de most ez másfajta gombóc volt, mint eddig bármikor. - Szeretem a nevetésed, a mosolyos, ahogy belém boxolsz, ahogy csillog a szemed. És fáj látni, hogy így vagy. Mindennél jobban meg szeretnélek védeni, hogy ne sérülj. Mégis egyfolytéban megsérülsz miattam Rayla. Csak a mosolyodat akartam újra látni azt a gyönyörű mosolyodat...
Nem is tudtam, mit válaszoljak. Hogy hova nézzek, hogy mit gondoljak, hogy hogy vegyek levegőt, hogy vegyek-e levegőt, mert egyelőre azt még nem mertem megtenni. Féltem, hogy egyetlen rezdülésemmel is meggyilkolom a pillanatot.
Csak pislogtam rá, ahogy a lehelete az arcomat simogatta az ujjaival együtt, a szavai pedig úgy visszhangoztak bennem, mintha csak lenyeltem volna őket. Kellett néhány pillanat, hogy felfogjam őket... Hogy elfogadjam... De az valljuk be, nem sikerült tisztán. Mert hogy is mondhatott volna ilyeneket szívből, mikor láthatóan... láthatóan nem ez volt a helyzet? Mert nem érdekeltem... Mert amit az előbb is mondott... És ahogy Estherre nézett, és őt csókolta...
Minden egyes gondolatommal szembemenően közelebb csúsztam - nem volt könnyű hadművelet ilyen mindenfelé billegő léttel -, és valahogy a karjai közé sikerült szerencsétlenkednem, hogy a mellkasára billenthessem arcomat. Örültem, hogy emlékeim szerint nem tettem ma fel szempillaspirált, különben most mindenem tiszta olyan lenne... És így ő is, ahogy odasimultam mellkasához. De oda befészkelődve olyan meleg volt, hogy eszem ágában sem volt többet mozdulni.
- Nem értelek, Ben... - motyogtam aztán bele a pólójába, miközben úgy helyezkedtem, hogy még a lábaimat is neki tudjam támasztani az övéinek. - Komolyan. Egyáltalán nem értelek...
Bárcsak meg tudtam volna fogalmazni a gondolataimat... de erre jelen pillanatban képtelen voltam, csak a mellkasára tapadva felsóhajtani, hogy ujjaimmal aprón birizgáljam is egy ponton.
- Nem csak miattad sérülök... Inkább az a kérdés, mi nem akar kicseszni velem... Sono stanco… - motyorásztam szipogva. Szinte szánalmasan, de ez most nem érintett meg igazán... Majd később.
- Haza akarok menni.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*


szívemhez szorítom a testem-olyan kár hogy nincsen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 03. 18. - 17:18:57 »
+1

11/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Hová tűntünk? ⥷



Alpári lettem ha a szerelemről van szó
Vadállat lettem ha a békéről kérdezel
Azt mondod pont ilyen az ördög
és magadra gondolsz miközben elélvezel
ártatlannak születni
Szüntelen az ártatlanság árát fizetni
én próbálok erősebb lenni

megyek és kiírom a falra, hogy ennyi


Ahogy Raylaközelebb bújt hozzám, átöleltem. Ezer felé szakadt az agyam, midenféle gondolatok cikáztak a fejemben, harsogott a régi Ben. Ellenkezett, félt és összezavarodott volt ez a Ben, aki én vagyok és nem mertem lépni. Most nem, csak annyit teszttem, hogy egy helyben álltam és néztem, ahogy ketté válok, két lány felé szaladok egyszerre és tudom, hogy fáj, hogy mindnekinek fáj, hogy mindeki sérül. És egyre jobban azt éreztem, miattam nem lehet senkit megmenteni. Még akkor sem, ha eltűntem volna.
Lehunytam a szememet és az államat Rayla fejére tettem, és csak simogttam a fejét, a hátát, ahogy szoktam. Ahogy egy normális ember is teszi ezt azzal, akit szeret. De én hol voltam én a normálishoz? Voltaképpen sehol.
- Nem értelek, Ben...  Komolyan. Egyáltalán nem értelek.
- Én sem értem - dünnyügtem kicsit rekedtesen, belebújva a hajába. A távolból még felénk hallatszott a diákok csoportosulása, ér legbelül reménykedtem, hogy Esther nem indl el keresni, hogy valahol elveszik a tömegben, vagy visszazárkózik a Hollósok tornyába. Most nem akartam, hogy ellopjon tőlem bármit is.
- Nem csak miattad sérülök... Inkább az a kérdés, mi nem akar kicseszni velem... Sono stanco… Haza akarok menni.
Csendben öleltem magamhoz és csak hallgattam, hogy kizúdoljon belőle minden fájdalma. Mégis mit mondhattam volna neki? Mit? Leginkább arra volt szükségge, hogy azt érezze ott vagyok mellette. És akkor valahogy máshoz nem is nagyon volt igazán erőm. Ha bár legbelül teljesen zavarodott voltam egy kicsit azt éreztem, hogy mit kellett tennem. Mert ha maradt is belőlem egy cseppnyi a régi énemből az ez volt.
- Ha tudnálak most rögtön hazavinnélek - mondtam halkan a hajába fúrva az arcomat. - De most csak annyit tudok tenni, hogy melletted vagyok. És ezt nem szabad elflejtened sosem, Rayla Blake. Mert én, ha a világ is  atetejáre áll ott leszek melletted. Ha bajban vagy, vagy ha csak egy srác kell akihez random olasz káromkodásokat dobálsz. csak szólsz és jövök, oké? - úgy ültem, hogy a monológom végére megint belebámulhassak a szomorú, könnyes tekintetébe. - Nem vagy egyedül, amíg én itt vagyok nem hagylak egyedül. - Még ha Estherrel vagyok is. Még ha elhgyom a sulit. Még ha ki tudja merre visz  a jövőben az utam. Nem hagyom egyedül. Mert egyedül lenni fájdalmas.
A világ túl nagy és túl fájdalmas ha megnkra maradunk. Talán nem is nagyon vettem volna ezt észre, ha nem tűnik el az életemből a fél családom. Talán nem is érdekelt volna. De most ahogy ránéztem, valahogy az juott eszembe, hogy rayla valójában baromira egyedül lehetett. És ezt rossz volt látni. Hogy így szétesett és csak sírt. A mosolya jobban állt neki, bár aranyos volt könnyes tekintettel is. Minden esetre borzalamasan szarul éreztem magam, mert miattam került ilyen iárnyvesztett állapotba. És még ki tudja mi miatt. lehet én is csak lapátoltam rá a szart.
Fraser, te akkora gyökér vagy, hogy a világ nem látott még ilyet. És önző is.
Habár ezzel a szar helyettel, amibe Rayla is belekeveredett még mindig nem tudtam mit kezdeni. Nem mertem belegondolni a jövőbe sem, még a holnapot is alig láttam. Egyedül azt éreztem holt biztosan, hogy nem akartam őt bántani. És meg akartam őt védeni. talán magamtól is. Mindenkitől. Talán valami régi szikra kezdett el bennem felébredni, már  abálon is. De ő túl fontos és kedves volt nekem, mintsem hogy szenvedni lássam. Lelkileg és testileg is. Úgyhogy Benjamin Fraser visszavesz most a nagy pofájából és kidugja a fejét a földből. Mert erősebbnek kellett lennem. Hogy megint képes legyek megvédeni mindenkit, akit szeretek. Nem akartam kifogásokat keresni. Sem csak állni. Valahogy hirtelen mindekit meg akartam menteni. Még magamat is. Mert egy roncs Ben mégis hogy lenne képes vigyázni Raylára?
Ki tudja meddig gubbasztottam ott. De lassan kedztem nagyon is megérezni, hogy még  tökre messze volt a nyár, és tökre közel volt még a tél. Labilis ez a március. Olyan mint Gollam, a gyűrűk Urából. Rápillantottam, és megállapítottam, hogy ő talán duplán fázhatott így hajnal felé, mint én. Megköszürültem a torkomoat miközben még mindig úgy bújtam hozzá, mintha el sem akarném engedni.
- Kezed rohadt hideg lenni. Szóval ha haza nem is tudlak vinni a hálókörletedhez elkíséérhetlek... - motyogtam. Pedig még órákig el tudtam volna ölelgetni.
Naplózva


Rayla Blake
Hugrabug
*


az olasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 03. 25. - 22:50:59 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Voglio scappare

2001. március; Roxmorts; öltözet

tizenhatságok


Ahogy csak ültem ott, belefészkelődve Benjamin jóillatú ölelésébe, ahogy a hideg levegő mégiscsak megcsapta az arcomat és még a kis esőcseppek és csöpögtek bőrömre, egyre csak kezdtem magamhoz térni... Már amennyire persze ez lehetséges volt jelenleg, tekintve, hogy annyi alkoholt öntöttem magamba, mint még sose. És még cigiztem is... Amiben ki a fene tudja, hogy mi volt?
Még mindig forgott velem a világ, a fűszálakat böngésztem, mintha olyan érdekesek lennének, nem csak néhány múlandó, zöld izé, amelyeket a legapróbb lépésünkkel is visszataposunk a sárba... Én nem voltam ilyen. Engem nem lehetett csak úgy visszataposni a sárba, igaz? Amit most éreztem, mindaz csak egy átmeneti állapot volt, amiből ki kellett valahogy kászálódnom. Mert jelenleg így nagyon nem volt jó.
És ennek az egésznek Ben volt az elszenvedője, de akkor is, mindennél jobban esett, hogy most itt van mellettem. Hirtelen megint nem számított, hogy pár hónap és utána talán sosem látjuk egymást... Mert nem lehet tudni. Nyáron el fogok menni Olaszországba - mert anyámnak nincs olyan módszere, amivel megállíthatna, nem, elég időre szakított el már az otthonomtól -, utána pedig ahogy elkezdődik a Roxfort újra, ő már nem fog ide járni.
De most itt van, és ez a lényeg. Most itt van, és ez a lényeg.
Igyekeztem magam valahogy összekaparni a sárból, hiszen gyűlöltem ott lent lenni, de egyelőre erre nem segített rá az alkohol, amely fel-le rohangált testem különböző pontjaiból a másikba. A helyzet olyannyira eldurvult, hogy a föld és annak zsenge növényeinek az illatát, az eső aromájával keverve, lilának éreztem... Ami talán nem volt egészen normális.
- Ha tudnálak most rögtön hazavinnélek. De most csak annyit tudok tenni, hogy melletted vagyok. És ezt nem szabad elflejtened sosem, Rayla Blake. Mert én, ha a világ is  atetejáre áll ott leszek melletted. Ha bajban vagy, vagy ha csak egy srác kell akihez random olasz káromkodásokat dobálsz. csak szólsz és jövök, oké? Nem vagy egyedül, amíg én itt vagyok nem hagylak egyedül.
Hosszan szívtam be a levegőt az orromon. Tudtam, hogy ha holnap felébredek, akkor nagyon meg fogom bánni ezt a dolgot. Ezt az egész estét, a bőgésemet, azt, hogy így szétcsaptam magam. És a java még csak most következett.
- Emlékszel, hogy említettem, hogy kilenc éves koromban elköltöztünk Olaszországból, igaz? Az anyám... Igazából csak elrángatott. Igazából az ő hibája az egész. Persze, tudom, gyerek voltam... De apa helyében én is megcsaltam volna. Ő a legunalmasabb, legutálatosabb ember a világon, aki a saját... saját keresű... kesr... - Néha alapból belecsavarodtam ezekbe az angol szavakba, de így most duplán. Nem volt egyszerű, olyan volt, mintha még sosem beszéltem volna angolul, minden szavam először olaszul gördült volna ajkamra, és úgy kellett gyorsan átváltanom a másik nyelvre. Így aztán bőven belekeveredtek amúgy is eléggé érthetetlen mondandómba olasz töredékek, angol-olasz összenyúzott valamik. - Aki csak a saját ke-se-rű élete sajnáltatásával törődik... Semmi mással... Egész nap festegeti a hülye képeit a padláson, és az se érdekelné, ha egyszer csak nem mennék haza... - Mély levegőt vettem. Talán nem kellett volna így beszélnem az anyámról... Hiszen mégiscsak az anyám volt. Nem csak benne a volt hiba, tudtam én... Hiszen én is csúnyán tudtam vele beszélni, és nem voltam egy álom gyerek, aki mindent úgy tesz, ahogyan mondják neki. De nem... Nem is akartam olyan lenni. És nem is tudtam az lenni. Pláne nem ha feldühítettek.
De bíztam benne, hogy lehettem volna jobb. Egészen biztosan lehettem volna jobb, ha ő is... Valahogy... Végighúztam fogaimat alsó ajkamon.
- Nem is, nincs igazam... Érdekelné. Mert azt akarja, hogy medimágus legyek. Én! Érted? Csak mert neki nem sikerült. Csak azért kényszerít, mert ő elbaszta a vizsgáit... De engem nem érdekel, rohadtuuuul nem érdekel, nem akarom ezt az egészet, nem akarok boszorkány lenni, nem akarok varázsolni, nem akarom... Normális akarok lenni... Elmenni innen, és soha vissza se jönni...
Eddigre már egészen el is apadtak a könnyeim. Talán a beszéd egy kicsit rásegített, hogy a szavaimra koncentráltam a bőgés helyett, de mindenképpen közbejátszott Ben ölelése is, ami már úgy hiányzott.
Még mindig nem tudtam, persze, hogy mit is érzek... De valamit éreztem, nagyon is határozottan. Aztán úgy döntöttem elengedem. Mindent elengedek... Mert semmi értelme nem volt így kifordulnom magamból. Nagyon gyorsan helyre kellett magam raknom ezek után a napok után... mert én nem ez voltam. És nem, nem is akartam ez lenni - ami talán még fontosabb annál, hogy mi vagyok és mi nem. De vissza akartam térni az előző, normális Raylához, különben még júniusig sem bírom ki. Pláne nem még két évig.
- Kezd rohadt hideg lenni. Szóval ha haza nem is tudlak vinni a hálókörletedhez elkíséérhetlek... - Én is éreztem, ahogy a rétegek alatt megborzongok a hidegtől, így röviden bólintottam. Mostmár tényleg jól esett volna lezuhanyozni és bedőlni az ágyamba, hogy holnap délig a fejfájás és a hányinger édes egyvelegétől meg se bírjak mozdulni. A Gyengélkedőt meglátogatni meg persze kinek lett volna pofája?
A felállás gondolatától így is megrándult a szám. Egyáltalán képes leszek rá? Mély levegőt vettem, aztán inkább kicsit arrébb söpörtem ezt a gondolatot. Épp csak néhány centire, vagy inkább percnyire, és helyette Ben felé fordítottam arcomat, hogy így majdnem össze is értünk.
- Köszönöm... - mormoltam a szájára, azért továbbra is érezhetően mámoros állapotban és hangulatban. - Hogy... Ezt az egészet. És sajnálom... Nem várom el, hogy... Válassz. - Hogy engem válassz. De az talán még a részeges énemnek is túl erős lett volna.
Hátrébb húzódtam valamelyest, felkészülve arra, hogy akkor most megpróbálok felkászálódni, de... de vaffanculo, nem. Nem most. Egy sóhajjal dőltem hozzá vissza, és ezúttal már hagytam, hogy a szám rátaláljon az ő puha ajkaira. Elengedtem mindent, nem érdekelt, hogy ez a csók lezárás, elengedés, vagy valami egészen más, nem is gondoltam semmire, csak kiélveztem a pillanatot, hogy a szánk egymáson siklik, és az arcára vezettem a kezemet, hogy kicsikét közelebb is húzzam... De sokáig nem hagytam magam elidőzni az ajkain.
Néhány pillanat múlva elhúzódtam, és rávettem magam, hogy valahogy talpraküszködjek. Aztán ha ő is felállt, akkor egyből bele is karoltam, mert féltem, ha teszek egy lépést, benyalom a földet.
- Oké... Visszakísérhetsz... - jelentettem ki nagy nemesen, mintha csak az engedélyemet adnám, aztán közelebb húzódtam felé, hogy el is induljunk végre a kastély felé, én pedig nagyon gyorsan eltehessem magam egy kényelmesebb pozícióba.
Ez a nap pedig minden volt, csak nem kellemes. De azon kívül tényleg nagyon sok minden.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*


szívemhez szorítom a testem-olyan kár hogy nincsen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 03. 28. - 13:47:19 »
+1

11/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Hová tűntünk? ⥷



Alpári lettem ha a szerelemről van szó
Vadállat lettem ha a békéről kérdezel
Azt mondod pont ilyen az ördög
és magadra gondolsz miközben elélvezel
ártatlannak születni
Szüntelen az ártatlanság árát fizetni
én próbálok erősebb lenni

megyek és kiírom a falra, hogy ennyi


Szerettem volna egy naora egy kicsit más lenni. Kilépni ebből a testből, magam mögött hagyni minden nyomorúságot, hogy valami új emberként kerüljek Rayla elé, aki nem halmoz hibát hibára. Aki csak feleannyira bátor és elszánt, mint amilyen én voltam, aki képes dönteni ebben a kilátástalan helyzetben és aki nem fél közeledni, nem fél előre lépni. Szerettem volna valaki más lenni, aki egy tényleges támasz neki, és aki képes vigyázni rá análkül hogy szétszaggatná a lelkét. De ez nem egy sci-fi film, ez a valóság, egy olyan valóság, ahol nem lehetett mindent megoldani varázslattal, és ez az a világ volt ahol ez emberek hibáznak. Túl sokat hibáznak és ezért túl sokat is veszítenek.
Halkan sóhajtottam, és aztán még én magam sem hittem el, de egy hosszúnak tűnő csönd után végre megszólalt Rayla, kissé remegő hangon, kicsit talán halkan és furcsán tagoltan, mintha valahogy megrekedt volna ő is két világ peremén.
- Emlékszel, hogy említettem, hogy kilenc éves koromban elköltöztünk Olaszországból, igaz? Az anyám... Igazából csak elrángatott. Igazából az ő hibája az egész. Persze, tudom, gyerek voltam... De apa helyében én is megcsaltam volna. Ő a legunalmasabb, legutálatosabb ember a világon, aki a saját... saját keresű... kesr... - nem mertem közbe szólni, féltem, hogy akkor ennek az egésznek annyi, hogy a hangját is elveszítem. Túl sok embert vesztettem már el, túl sokszor kellett ezt lenyelnem, és túlságosan féltem, hogy ez újra megtörtéénhet. Senkit nem akartam elveszíteni. Főleg nem Raylát. Szóval inkább hallgattam, hogy édesen kűzdött a szavakkal, miközben én csak öleltem, a homlokomat a feje búbjának támasztva. - Aki csak a saját ke-se-rű élete sajnáltatásával törődik... Semmi mással... Egész nap festegeti a hülye képeit a padláson, és az se érdekelné, ha egyszer csak nem mennék haza...
Belegondolva szinte semmit sem tudtam róla. Szinte semmit sem tudtunk egymásról. Csak eltemettük magunkba, mintha attól még nem léteznének a bajok. De amikor vele voltam valahogy kevésbé számítottak. Kevésbé üldöztek a rémképek, az árnyak a falok, a halott szeretteim hangja. Valahogy akkor vele annyira nem számított. Annyira el tudtam fogadni, hogy olyankor tényleg túlléptem. Furcsa volt és ijesztő. Miközben Estherrel egyfolytában a múltban dagonyáztam, mintha az lett volna a megoldás. De Raylával más volt, minden olyan kesvervesen édesen, egyszerre fájdalmasan és gyönyörűen más.
Ezzel együtt meg szégyelltem is magam. Dühös voltam, mert nem vettem észre, hogy ő is szenved. Hogy neki sem tökéletes minden. Mert Bennek lehetnek csak problémái ugye? Csak neki, másnak biztos sokkal könnyebb. A francbe, milyan önző fasz voltam. Bele tudtam volna fejelni abba a fába, aminek a törzsénál gubbasztottunk. Ha magamat nem, legalább őt kéne ebből megmenteni, nem igaz?
- Nem is, nincs igazam... Érdekelné. Mert azt akarja, hogy medimágus legyek. Én! Érted? Csak mert neki nem sikerült. Csak azért kényszerít, mert ő elbaszta a vizsgáit... De engem nem érdekel, rohadtuuuul nem érdekel, nem akarom ezt az egészet, nem akarok boszorkány lenni, nem akarok varázsolni, nem akarom... Normális akarok lenni... Elmenni innen, és soha vissza se jönni...
Belegondolva nem nagyon tudtam milyen lehet olyasvalakinek ez az egész, aki nem ebbe született. Mert nyilván nem mindnekinek volt ez a normális, sőt nem mindenki volt ettől az egésztől oda meg vissza. teljesen megérteni sosem tudnám, hiszen én meg aranyvérű voltam, akinek ezek mindig is magiktól értetődőek voltak, bár én a legtöbb mugli dologhoz alig értek. Meg el se tudtam volna magam képzelni egy olyan éleben, ahol mondjuk ezek a dolgok nincsennek velem. És lehet így érezhetett ő is. Idegen volt neki ez a világ. És valahogy magamban azt gondoltam talán én is idegen vagyok neki ezzel a mindenféle dologgal. Még akkor is, ha nem nagyon sejtette, hogy aranyvérű családból származtam. Mondjuk ennek egyre inkább elvesztődik az értéke... Aminek én mondjuk örültem.
- Nem kell annak lenned, ha nem akarsz. Igazából csak ezt a pár ávet kell elviselned, és utána meg már szabadon hazatérhetsz jó? Addig meg itt leszek veled - mondtam és bár az az addig nem volt olyan sok idő, de mégis mi mást mondhattam volna neki? Csak azt akartam, hogy jól legyen, hogy Raylás legyen, hogy csak úgy ellegyünk. Bár legbelül tudtem, hogy ez a csak úgy ez valami sokkal kuszább sokkal bonyolultabb dolog.
Annyira belevesztem a kusza gondolataimba, hogy egyszer csak azt vettem észte Rayla közel van. Nagyon nagyon közel. Én pedig néztem talán megbabonázva  aszép íves ajkát, és a könnytöl még csillogó szemét. Szerettem volna minden pillanatot minden rezdülést jül az eszembe vésni, mintha attól féltem volna, hogy ez lesz az utolsó alkalmunk, hogy így vagyunk. És reméltem hogy nem. Egyszerűen csak őrizni akartam minden percet minden emléket vele. Mert rettenetesen hiányzott akkor, amikor nem láthattam, amikor nem csókolhattam.
- Köszönöm... Hogy... Ezt az egészet. És sajnálom... Nem várom el, hogy... Válassz.
Válassz. EZ a szó olyan fájdalmasan hangzott, hogy még az ajkamba is beleharaptam egy pillanatra. Még ki se tudtam nyögni semmi választ, Rayla visszabújt hozzám és az ajkunk egyméshoz ért, én pedig úgy csókoltam vissza, mintha nem is tudom... Ezer éve erre vártam volna. Fájdalmasan rövid pillanat volt, ésmár vége is lett.
Megköszörültem a torkomat, majd én is talpra vergődtem magam. Ekkor tudoatosult bennem, hogy nem csak  alábam zsibbadt el, hanem a seggem is. Na szuper. Közben Raylát átöleltem, mert nagyon nem akartam, hogy elvágódjon.
- Oké... Visszakísérhetsz... - mondta, mire én halványan elvigyorodtam.
- Lekötelez, hölgyem... És ha megbocsájt... - mormogtam,majd egyszer csak gynegéden felemeltem az ölembe és úgy vittem vissza a hálókörlet felé, jó nagy ívben kikerülve a tömeget. - Bocs, de még engedd, hogy egy kicsit öleljelek - suttogtam a fülébe és átvágtam a hatalmas placcon, a Hugrások körlete felé. Még jó, hogy régen annyit csöveztem a Konyhában.


● KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! ●
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 03. 20. - 19:10:50
Az oldal 0.108 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.