+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Benjamin R. Fraser (Moderátor: Benjamin R. Fraser)
| | | | | |-+  Valami csönd van köztünk
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Valami csönd van köztünk  (Megtekintve 1950 alkalommal)

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 02. 20. - 00:59:53 »
+1





What about us?
What about all the times you said you had the answers?
What about us?
What about all the broken happy ever afters?
What about us?
What about all the plans that ended in disaster?
What about love? What about trust?
What about us?

●2001. 02. 22-. ●
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 02. 20. - 23:21:28 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Non mi interessa

2001. február; Roxfort; öltözet


A lábamra terítettem a vékony plédet, ahogy összegömbölyödtem a kanapén, és belebámultam a kandallóban ropogó lángokba. Az Imbolc estéjére emlékeztettek, amely óta már majdnem egy hónap eltelt, Bennel pedig... Nem is tudom, mióta nem beszéltem. Néhány napja. Hiszen csak a múlt héten volt a Valentin nap.
Ha arra az estére gondoltam, még mindig hányingerem volt egy kicsit. De már egyre kevésbé. Tettem, amihez a legjobban értettem: falat emeltem az emlék köré, és úgy tettem, mintha meg se történt volna. Úgy tettem, mint akit totálisan hidegen hagy. És ez így nagyon is kényelmes volt.
Ez volt a védekező mechanizmusom, azt hiszem. Megijesztettek azok a lángoló érzések... nagyon, de nagyon megijesztettek. És nem értettem. Komolyan nem értettem magam, hogy jutottam idáig, és tudtam, hogy nagyon hamar orvosolni kell ezt az egészet magamban, mielőtt rossz vége lesz. Mondjuk, mielőtt meglátom őket smárolni a folyosón, és megint elbőgöm magam, mint ott a faluban. Mondjuk az biztos, hogy nem sokáig kéne együttélnem a szégyennel, mert az olyan erős lenne, hogy azon nyomban kivetném magam a legközelebbi ablakon.
És kész! szenvedés vége, Benjamin Fraser, te meg cseszheted.
Amúgy is, egyáltalán minek küldözget nekem ilyen rohadék leveleket, ha a másik percben Esther szájában van? Igen, megtudtam a nevét. Micsoda boldogság, úgy érzem, mostmár jobban tudok majd aludni, meg ilyesmi.
Az egész klubhelyiségben csend uralkodott, a legtöbben már aludtak, vagy legalábbis fent voltak a hálókörletükben. Én délután kimentem futni - hideg volt, és az eső is csepegett, de úgy éreztem, sürgősen szükségem van néhány kilométerre, hogy kitisztuljon a fejem. Igazából tényleg hasznos volt, de talán kissé túlzásba estem, hiszen mire visszaértem, már sötétedett. Szóval megvártam, amíg kicsit kiürül a klubhelyiség, átöltöztem valami kopott, de roppant kényelmes pulóverbe és bekuckóztam a kanapéra tanulni.
Igen, néha még én is szoktam... Hihetetlen, mi?
Persze a figyelmem hamar elkalandozott. Igazából mindenfelé, de mivel álmos nem voltam még, úgysem tudtam volna mit kezdeni magammal. Ám a figyelmemet csak azért is elterelte a nyávogó Claw, ahogy a kandalló előtt hempergett, kiélvezve annak melegét. Őt nem vittem magammal Olaszországba nyaranta, bármennyire is szerettem volna, tudtam, hogy csak szenvedne az utazás közben abban a kis ládában, rettegve, hogy mi történik, és hol vannak az ismerős arcok... Szóval anyával hagytam, nagyon reménykedve, hogy ő majd a nagy festegetések közepette nem felejti el megetetni... Legalább két naponta... Clawt ismerve elvolt ő egy ideig kaja nélkül, de azért na.
- Claw, gyere ide! - nyújtottam felé a kezemet, mire feltápászkodott, és kissé imbolyogva odaszaladt hozzám, felmászva mellém és befészkelődve az oldalamhoz. Megsimogattam a kis fejecskéjét, aztán tényleg visszafordultam a tankönyv felé, de alig olvastam el az első bekezdést, valaki őrült erővel verni kezdte az klubhelyiség ajtaját.
Összerezzentem, aztán az ég felé emeltem a tekintetem. Fogalmam sem volt, mi ez, ki ez, mi lehet ennyire rohadt fontos, de nem is érdekelt, én emiatt biztosa nem fogok megmozdulni, pláne, amikor már Claw is idebújt... Amúgy is, bakker, nem a prefektusok dolga ez, hogy szemmeltartsák az olyan állatokat, mint ez, akárki is legyen?
Mélyet sóhajtottam. Nem, Rayla, nem érdekel... Kit érdekel? Majd megunja!
Visszafordultam a füzet felé, de baszki, nem, nem unta meg. Nagyon, de nagyon nem unta meg. Haszontalan sárga banda, és a haszontalan prefektusok... Mi vagyok én, csendőr, bakker?!
Felpattantam, lelöktem a plédet a karfára, és nagy - zoknim miatt kissé csúszkálós - léptekkel az ajtó felé indultam, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, akárki is ez. Vagy akármi. Ebben a szaros iskolában bármi megtörténhet.
Kirántottam az ajtót, hogy nekiveselkedjek annak a vandálnak.
- Az emberek aludnának, mandi a quel paese! - Csak akkor realizáltam, ki áll előttem, amikor a szavak már elhagyták az ajkaimat. A fejemben elszámoltam nyolcig, hogy ne akarjam reflexből visszacsapni rá az ajtót, aztán sóhajtottam egyet. Remek. Itt álltam kinyúlt pulcsiban, fekete leggingsben, félig már szétesett kettős-fonattal meg pingvines zokniban... Nem is lehetnék attraktívabb, de tényleg. Jesszusom...
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 02. 25. - 19:25:36 »
+1

22/2/2001
● RAYLA ●
⭃ Valami csönd van köztünk ⥷



I'm sorry I don't understand
Where all of this is coming from
I thought that we were fine (Oh we had everything)
Your head is running wild again
My dear we still have everythin'
And it's all in your mind (Yeah but this is happenin')
You've been havin' real bad dreams oh oh
You used to lie so close to me oh oh
There's nothing more than empty sheets between our love, our love
Oh our love, our love


Kész voltam. Teljesen kész. Az életem romokban. A kapcsolataim szintén, és még rátett egy lapáttal az is, hogy két csodálatos lány közzé szorultam. Hogy miért történt mindez? Mert egyszerűen képtelen voltam elszakadni a múltamtól, bennem égett, minden egyes együtt töltött kis pillanatuk Estherrel, és azokban az emlékekben fürödtem mikor néha mostanában összefutottunk, amikor még minden rendben volt. Nem tudtam akkor semmit, nem is akartam a jövőbe nézni, és a legnagyobb problémám az volt, hogy mi a fenét csináljak a tanárokkal megint vagy hogy miért nem képes megérteni Aiden. És mégis betegesen elletmondásos az egész. Esther arra emlékeztet, hogy mi volt. Hogy mi volt az életemmel, amikor még éltek a többiek. Keserűen fájt. Mégis kapaszkodtam belé is, mintha ezzel valakit feltámaszthatnék, mintha visszatérhetnének...
De Rayla más volt. Ő nem mutogatott nekem smemit a múltból, csak élhettem mellette bele a világba és néha talán még kicsit erősebb is és bátrabb is tudtam mellette lenni. Valami olyasmit hozott ki belőlem, amiről azt hittem már réges régen elveszett. És valahogy mellette nem éreztem magam egy nagy szarkopacnak a sárkányok segge alatt, hanem valahogy éltem.
És az a cseszett Valentin-napon mindent elrontottam. Nem akartam elveszteni, nem akartam elveszteni benne sem a lányt, sem pedig a barátot, mert ő volt az egyetlen, akihez félelem nélkül is mehettem. De eleve összezavart azzal a fura viselkedéssel, egyik percben mintha akart volna, aztán meg mégsem. Miért hiszik azt a lányok, hogy mindig a fiúknak kell csörtetni értük? Úgy én is hiába kajtattam utána, ha tökre feélreérthető jeleket küld. Nem értettem, de féltem vele beszélni erről. De talán kéne... De... előbb rendbe kéne hozni azt, ami elromlott. Apám okossága most jól jöhetett volna.
Minden nap azzal győzködtem magam, hogy most elé állok, de valahogy ha megláttam inkább elvegyültem, mert nem is tudom, nem akartam ott mindeki előtt könyörögni neki, hogy bocsásson meg, mert mégis csak volt némi büszkeségem is. Már ha azt vesszük,ami maradt. Amúgy sem értettem semmit. Se Esthert, aki csak úgy megjelent, aki csak úgy megcsókolt, azt, hogy miért feküdtem betört fejjel a gyengélkedőben, és még most is fájt meg sípolt a fülem.
De ezen az estén nem bírtam már magammal, egyszerűen kipattantam egy szál pisziben, egy elnyűtt fehér pólóban, és Batmanes nadrágban, hogy minden előkészület és túlgondolás nélkül rátörjem a Hugrások ajtaját Raylára. Még abba sem gondoltam bele, ha a prefektusok nyitották volna ki, mégis mit kezdtem volna magammal, egy olyan szöveg, hogy bocs, téves, valahogy hülyén jött volna ki. Mindegy, de én most nagyon, de nagyon akartam vele beszélni. Valahogy akkorra töltődtem túl úgy mindennel, és igen is férfi éltemre nagyon is őrlődtem. Köztük.
Szóval a hidegben végigosontam a lépcsőkön és folyosókon át egészen a klubbhelyiségükig, és talán túl hangosan, de kopácsolni kezdtem az ajtón. Nahyszerű, mint valami részeg harkály, úgy dörömbötem, de aztán csak nem adtam fel, és csodák csodájára, Rayla képe bukkant fel az ajtó mögül. Egy nagyon morcos rayla képe.
- Ööö... Hát helló - nyögtem végül be, majd megköszörültem a torkomat. - Figyelj, tudom, egy idióta barom voltam azt hiszem múltkor... - motyogtam tovább, és kerestem a szavakat. A múltammal ide vagy oda, a bocsánatkérés sosem ment jól, bár régebben a büszkeségem miatt nem. Maradt nekem egyáltalán olyanom? Valahogy ezt erősen kétlem. És én akartam kviddics játékos lenni. Röhejes vagy, Benjamin. Kész vicc. A hallgatásom kicsit hosszúra nyúlt, de aztán összeszedtem magam. - Ne haragudj, én... nem akarok veled egy nagyon fontos barátot elveszteni... tényleg - néztem rá, és magamban a reakcióit lattolgattam. Tökön fog-e rúgni, vagy tökön fog-e szúrni? Valahogy csak fájdalmas variációk jutottak eszembe.
Merlinre, Benjamin Ray Fraser, ne fossál már be egy csajtól.
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 02. 29. - 14:45:14 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Non mi interessa

2001. február; Roxfort; öltözet


Komolyan, mekkora szerencse kellett ehhez, hogy pont Benjamin Frasernek nyissak ajtót? Aki úgy álldogált ott pizsamában, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, totálisan tojva a tényre, hogy ha még egy percig veri az ajtót, egy egész sárgahadsereg vetette volna rá magát agyonverni a plüsshadseregükkel.
Vagy vattacukorral. Fura sárgák. Mindenesetre talán nem lehet klassz belefulladni egy nagy adag kalóriadús rózsaszín izébe... Ó, jesszus, minek gondolkozok ilyeneken? Le kéne feküdnöm aludni.
- Jé, bocs, ez nem a Griffendél klubhelyisége, szóval... - kezdtem volna bele, hogy rávághassam az ajtót, hogy aztán visszakuporodjak a kanapéra, de neeeem, Benjamin Fraser nem eltévesztette az ajtót, nem. Ő egyenesen hozzám jött. Santa Maria!
- Figyelj, tudom, egy idióta barom voltam azt hiszem múltkor... - Azt hiszed?! Felvontam a szemöldökömet, és a félfának támaszkodva vártam a felsejlő csendben, hogy folytassa már, közben érezte, hogy Claw ott sündörög a lábamnál.
- Ne haragudj, én... nem akarok veled egy nagyon fontos barátot elveszteni... tényleg.
Ezután az én csöndem következett, amely még talán egy kicsit hosszabbra is nyúlt, mint az övé.
Hogy mi lett volna hirtelen a legegyértelműbb reakcióm? Amely csak úgy zsigerből, átgondolás nélkül jött - úgy, mint ahogy alapvetően, szinte minden helyzetben - volna? Rávágni az ajtót és visszaszambázni a kandalló melegéhez. Játszani a vérig sértettet. Tulajdonképpen nem lett volna tényleges megjátszás, de közben meg mégis, mert amit most éreztem, az valami egészen más, egészen különös dolog volt, valami olyan, amely túl idegen volt, és amelyet nagyon is, minden erőmmel ajtón kívül akartam tartani.
De képe voltam vajon rá? A napokban úgy tűnt, hogy igen. Hiszen nem találkoztunk. Párszor összenéztünk a folyosón, aztán valamelyikünk elfordult, és éltük tovább az életünket, mint azelőtt, hogy összetalálkoztunk volna karácsonykor.
Ben tényleg kihozta egy másiik oldalamat. Ez nem pontosan tudom, hogy jó vagy rossz volt... De jó érzés volt vele lenni. Élveztem a társaságát, és azt hiszem, tényleg megtaláltam benne a barátot. Na de hogy esetleg még többet annál? Nem tudom. Tizenöt éves voltam, és bakker, marhára nem tudtam, mit kellett volna vagy nem kellett volna éreznem. Csak élni akartam az életemet. Ben hetedéves volt, így amikor jövőre visszatérek a kastélyba, ő már nem lesz itt. Ahogy valószínűleg nyáron sem fogunk találkozni. Tehát, minden további kérdés nélkül, nehezen erőt vetve magamon és összerakva a készérveket - akartam, hogy legyen valami köztünk? Nem. Mindenkinek jobb, sokkal jobb volt addig, amíg nem gondoljuk túl a kettőnk közt lévő érzelmeket. Erre Valentin napkor begolyóztak az érzelmeim, a műszereim megőrültek és megbolondultam, határozottan és visszafordíthatatlanul.
Rávághattam volna, hogy persze, mondani mindent lehet, meg már elkésett, bla, bla, bla, de mi értelme lett volna? Én sem akartam elveszíteni egy barátot. Még akkor sem, ha már képtelen voltam rá ugyanúgy tekinteni - azt pedig, hogy helyette milyen szemekkel néztem rá, még nekem sem volt egyértelmű és tiszta.
- Értem. - És mintha a nyelvemre gördülő rideg szavak erről tudomást sem akartak volna venni. Telibe szarták egészen konkrétan az érzelmi hullámvasutat, amit lejátszottam magamban. - Ki mondta, hogy el kell veszítened? Én nem mondtam.
Kicsit úgy éreztem, mintha nem is én beszéltem volna. A hangom érzelemmentes volt, hideg, és a földön, a lábam körül mászkáló macskát figyeltem, aki minden gond nélkül dörgölte oda magát Benhez is, aztán a félfához. Sosem bír magával... De képtelen voltam felnézni Benre. Ha az arcát figyeltem, akkor csak az jutott eszembe, ahogy épp Estherrel smárol a falu közepén.
Amint elment, felpofozom magam, az biztos.
- Ennyit akartál mondani? Csak mert már elég késő van, szóval akkor...
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 02. 29. - 19:42:30 »
+1

22/2/2001
● RAYLA ●
⭃ Valami csönd van köztünk ⥷



I'm sorry I don't understand
Where all of this is coming from
I thought that we were fine (Oh we had everything)
Your head is running wild again
My dear we still have everythin'
And it's all in your mind (Yeah but this is happenin')
You've been havin' real bad dreams oh oh
You used to lie so close to me oh oh
There's nothing more than empty sheets between our love, our love
Oh our love, our love


A csend, ami köztünk volt, fojtogatott. és nem csak a beállt hosszú csöndre gondoltam, hanem arrais, hogy milyen csönd lett köztünk úgy eleve. Mintha elfogytak volna azok a szavak, és egyre inkább csak azt éreztem még ezzel is csak messzebb került tőlem, pedig nem akartam. Nem mertem semerre se lépni, csak azért mert féltem és ez lett belőle. Ebben a csöndben végigpörettem az agyamban azokat az emlékeket amikben benne volt. Benne voltunk, azokat a rövid pillantásokat amikor néha alsóbb ávekben is elkaptam őt, amikor éppen nem Estheren és a többi szarságon örlődtem. Azok a pillanatok, amikor úgy elvoltunk és beszélgettünk, amikor csak néztem őt, és hozzá akartam érni, a bál, amikor magamhoz öleltem és az a szánalmas valentin napos faszság, amikor Esther mindent felkavart. De ez így nem volt igaz, nem foghattam mindent másra. Ez rajtam is múlott, hogy geyszerűen megőrültem, hogy ha a közelben volt, és képtelen voltam lépni, ellenkezni. Pedig alartam megmondtam neki, de nem engedett el, és közben rájöttem, hogy én sem tudtam elengedni. Mintha akkor elfelejtenék mindent.
Szánalmas voltam. És a csönd csak dermedten állt közöttünk, mintha valami erdőből szabadult slanderman lenne, és bármilyen hülye hasonlat is ez, egyszerűen nem is tudtam a csendtől tisztán látni. Lehunytam a szememet mert már nem tudtam nézni a hűvös tekintetét, és valahogy sejtettem is, hogy ebből nem lesz az a rá se hederíts-vállabbokszolás-Ben, pedig valamennyire reménykedtem benne, mintha még mindig a látszat ellenére végtelenül romantikus lennék, pedig már annyira nem is tudom minek neveztem volna akkor azt az állapotot amiben akkor voltam vele. Se ez se az. Valahogy a kettő között, ahol üresség volt. Bennem is üresség volt, mert egyik lányhoz sem tudtam csak úgy kötődni. Szánalmas voltam annyira szánalmas, szinte láttam magam előtt Aiden megvető és gunyoros tekintetét, azt a tekintetét, hogy na látod, Ben ebben is én vagyok a jobb. És amúgy is mi lett volna a suli után? Egyetemre sehova sem vettek volna fel, az RBF-em is szánalmas volt. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán fogok-e kvidicsezni, hogy felvesznek-e, mert abban is egyre szarabbul teljesítettem. És ha fel is vettek volna máris meccs meccset követett volna. És tudtam, hogy Esther úgysem jönne el egyikre se, mert utálta a tömeget, az üvöltözést meg úgy mindent, ami nem volt nyugodt. Ez vonzotta őt Aidenhez. Mert ő nyugodt volt, én meg heves. Igazából mélyen tudtam, hogy nincs köztünk semmi más Estherrel a múlton és a szenvedélyen kívül. Demiért is gondolok máris úgy erre, mintha járnék vele? Rayla meg megint nem jött volna el, neki az élete Olaszország én meg nem is erőszakoltam vona rá azt, hogy jöjjön ide a szenzonban Angliába. Amúgy is túl varázslatos lett volna neki.
- Értem. - mondta aztán olyan hidegen, hogy még bele is borzongtan. Automatikusan rápillantottam, pedig nem kellett volna. A hűvös tekintet és az arca teljesen kifejezéstelen volt. Én meg valahogy hagytam is, hogy oké, akkor ezt már nem lehet jóvá tenni. Mert nincs is mit. - Ki mondta, hogy el kell veszítened? Én nem mondtam.
- Valahogy olyan mintha már nem is... - próbáltam kimondani azokat a szavakat. A szeveket, amiket mindeképpen ki kellett volna, ahogy apámtól is tanulta, ahogy a bálon is tettem, ahogy máskor is tettem őszintén, de most egyszerűen elfogytak, mintha a víz alatt lennék, és nem lenne levegőm. Annyira elfogytek és kapkodni se tudtam utánuk, így csak félbehagyva lógott a levegőben. Rayla macskája odadörgölőzött hozzám, én pedig az ölembe vettem és simogattam. Nekem csak egy szabadszellemű baglyom volt, aki hol itt volt hol eltűnt hetekre. Még anno a leveleimet is hetekkel később adta át, de valahogy megszoktuk tőle. Ő legalább szabad volt, egy igazi szökevény. Meg most komolyan akkor már nem is volt kivel leveleznem. A macska dorombolt az ölemben miközben megköszörültem a torkomat. - Hát oké. - Bólogattam, mintha minden rendben lett volna, majd csöndben néztem a macskát.
- Ennyit akartál mondani? Csak mert már elég késő van, szóval akkor... - sóhajtottam és hátráltam egyet, még az sem tűnt fel, hogy a macskája még a kezeim között volt. Hát úgy kb akkor ennyi is volt ez? ennyi lett volna nem? Ezt akartam hinni, de az érzelmeim akkor sem ezt mondták. Nagyon is vonzott Rayla, már csak az a gondolat is, hogy hallhtom a fecsegését, a hangját, láthatom a szép szemeit, és hülyülhettem is vele, mintha  arégi lennék. Olyan egyszerűen meg tudott változtatni, előhozta belőlem azt aki voltam, hogy az még Esthernek se sikerülne soha. Összepréseltem a számat és lemondóan, szomorúan ránéztem. Ugyan úgy, mint ahogy eddig is néztem  avilágra karácsony előtt. Minden értelmetlen tekintettel.
- Szóval akkor... Ja... akkor jó... - makogtam aztán majd gyorsan feleszméltem és a kezeibe sóztam a macskáját. - Hát akkor szia - motyogtam és hátraarcot vágtam, hogy vissza se térve a hálókörletembe felmásszak vakahova nagyon magasra, és a tetőn ülve a semmibe bámulva nézzem az üres eget, és hallgassam a bennem lévő űrt, mely olyannyira zavaros volt, hogy semmit sem láttam tisztán, és belül mardosott az a zöldszínű keserűség, és megannyi fájdalom, hogy igen is elvesztettem valaki nagyon fontosat. Ismét. Már az sem érdekelt, hogy a mérges könnyeim csak úgy legördültek az arcomon. Ha az egész világom csak az elengedésről fog szólni akkor ideje megtanulnom ezzel eggyütt élni, gondoltam, de annyira fájt... annyira...
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 02. 29. - 23:10:44 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Non mi interessa

2001. február; Roxfort; futósban

Valamikor mégiscsak ránézhettem, azt hiszem. Mert tudom, hogy csak bámultam utána, ahogy sarkon fordulva elindult... Ahogy otthagyott. Ahogy elértem, hogy hagyjon ott. Hiszen én ezt akartam, nem igaz? Hiszen engem nem érdekelt ez az egész... Itt volt az ideje arrivederci-t mondani a hülye érzelmeknek, és kizárni őket az ajtón - majd eldobni a kulcsot.
Bámultam Ben arcának a helyét, éreztem a szavai nyomát a levegőben. Mintha ahogy kimondta őket, ott ragadtak volna, soha el nem tűnve... Vajon minden egyes alkalommal érezni fogom, amikor áthaladok a klubhelyiséghez vezető ajtón? Ez roppant rémisztő gondolat volt. Megpróbálhattam volna elhessegetni, de vajon a kezemben lógó macska értékelte volna? Kötve hiszem.
- Szia... - Már rég jó messze járt, mire utána leheltem a szót, aztán visszahúzódtam a félhomállyal lepett kis helyiségbe, és behajtottam magam után a nehéz ajtót. Claw erre kiugrott a kezemből, én meg figyeltem a kanapéhoz billegő mozdulatait.
Hogy képes leszek-e ezek után tanulni bármit is? Nem, ne hiszem. Pedig alig volt két perc ez az egész beszélgetésnek nem csúfolható akármi.


Végigszántottam a már nem túl zsúfolt folyosón, és azon ügyködtem, hogy a hajamat valahogy egy vállalható kontyba passzírozzam. Nem mintha a szerteszét-lógó hajszálaim akárkit s különösebben zavartak volna az átlagosan bejárt kis utamon a birtokon, amelyet ma is épp meglátogatni készültem, de azért az nem lett volna hátrány, ha megmarad stabilan, és nem hullik szét minden száz méterenként.
Péntek volt, gyönyörű pénteki nap, még a nap is mintha sütött volna ma - el se hiszem -, de ami még durvább, hogy épp nem szakadt az eső - komolyan, hihetetlen -, szóval igazából minden porcikám vágyódott ki a levegőre mozogni egy kicsit. Bár hidegnek még egy kicsit hideg volt, amint elkezdtem futni, ez igazából már úgyse tűnt fel.
Ilyenkor általában már nem sokan lézengtek kint, mindenki behúzódott valami meleg sarokba és merengett az életen, gondolom én. Vagy bandázott valakivel, valakikkel, igazából édes mindegy, nem érdekel.
Nem érdekel, hogy ő kivel van.
Valamiért egyre szorítóbbnak éreztem, hogy kijussak az épületből. Nem igazán tudtam volna megmondani az okát, csak megszaporáztam a lépteimet.
Nem is igazán tudom, mi elől menekülök... Nem csak most, napok óta. Komolyan, az arcától? Annyira szánalmas volt ez az egész. Főleg azért, mert én voltam az egyedüli, aki megoldhatta volna ezt az egész helyzetet. Ő már lépett, odajött. Most én következtem, miután akkor sikerült úgy elzavarnom, hogy az a tekintet még mindig ott égett bennem... Igazából akárhova is néztem, az a tompa, szinte élettelen pillantás köszönt vissza, amely ismét emlékeztetett arra a fiúra, akivel a vásárkor szerencsétlenkedtünk a hóesésben - és amivel együtt ismét eltűnt a tizenhárom éves kisfiú, aki minden elővigyázatosság nélkül ugrált lefele a tetőről.
Szóval a lényeg; az én köröm következett. De mit is kellett volna mondanom? Vagy tennem? A fenébe már, annyira szar voltam az ilyenekben. Ez az egész helyzet már most annyi nyomást helyezett rám ezzel a sok érzelemmel, hogy nagyon is szerettem volna szedni a motyómat és addig rohanni, amíg az összes hülyeség lepotyog rólam útközben és elgurul, bánom is én, hogy merre.
De úgy látszik, csak én fogok most itt gurulni. A fejem különféle részei mindenféle irányba, mert cazzo, nem belerohantam valakibe?!
A csapódás nem volt orbitális, bár akárkinek is vágódtam neki, mint a ketten megrándultunk, és engem szerintem csak az olasz konyha istene tartott meg a két lábamon - mert igen, ez volt az egyetlen istenség, amelyben én hajlandó voltam valamiféle hitet vetni.
- Bocs... - motyogtam az orrom alatt, de ahogy felcsendült a hang, az a hang, még a szőr is égnek állt a tarkómon.
Bakker, bármikor megismertem volna. Bármikor. Ez pedig nem volt jó jel.
- Legközelebb legalább a lábad elé nézhetnél... - Megőrülök. Sikítani fogok és csapkodni. Egyszerre. Hangosan. És veszélyesen. És nem fogsz neki örülni, Esther!
- Te meg máshol vonulj fel-alá, még a pornép felborít... - prüszköltem felé, csak ezután szúrva ki a mellette álló... Ó, nem, nem, ez nem igaz, oké, köszöntem mindent, én most meghalok, ti pedig, szánalmas kis sárgák, igen, hozzátok szólok most és csak hozzátok; ne merészeljetek gumicukrot szórni a síromra. A koporsómba kérem, hogy a lelkem tudjon legalább falatozni a pokolban.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 03. 01. - 00:23:09 »
+1

22/2/2001
● RAYLA ●
⭃ Valami csönd van köztünk ⥷



I'm sorry I don't understand
Where all of this is coming from
I thought that we were fine (Oh we had everything)
Your head is running wild again
My dear we still have everythin'
And it's all in your mind (Yeah but this is happenin')
You've been havin' real bad dreams oh oh
You used to lie so close to me oh oh
There's nothing more than empty sheets between our love, our love
Oh our love, our love


A pár nappal ezelőtt teljesen kiégtem. Sosem akadtam ki így ennyire régóta, hogy az egész ideőt fent töltsem egy szál pizsamában atetőn és bámuljam az eget. Néztem ahogy  aNap lassan kel, és bukik csak ültem ott egész nap és gondolkodtam. Mindenen gondolkodtam, még azon is, hogy Aidenben mit szeretett Esther és bennem mit szerethetett. Tudtam, hogy kettőnkből azt, ami a másikból hiányzott. És tudtam hogy fájt még most is az a késszúrása a levéllel. De valakibe kapaszkodnom kellett. Megpróbáltam Raylába, de kicsúszott a kezeimből, egyszerűen olyan könnyedén és kecseszen, ahogy egy elérhetetlen táncos is tette volna. A magány meg az egyedüllét annyira pofán csapott, hogy fájt. Fájt a hűvös tekintete a kiengesztelhetetlen, rideg hangja, és az, hogy komolyan mégis hogy legyek ezek után a barátja. Tudtam, hogy akartam őt, akár csak ennyire is magam mellé. Legalább vele lehettem volna. De nem tudtam nem arra gondolni, hogy szerettem őt. És ez is fájt. Nem akartam úgy, miközben ott volt Esther is.
Esther. Valahogy akkor ott a tetőn az ő arca jelent meg, a kedves gyengéd hangja, az alakja ahogy olvas, ahogy történeteket ír, ahogy kedvesen megcsókol, magához húz, az a kókuszillat és az a megannyi keserédes füstös, mámoros emlék mind elözönlött és valahogy nekem akkor ott nagyon nagy szükségem lett rá. Tudtam, hogy ezzel hibázok. Hogy egy múló árnyba kapaszkodtam. Tudtam, hogy ő sem szeret úgy de szüksége volt rám. Tudtam. És ő is tudta, hogy nekem is csak azért kell, hogy... Hogy valami legyen bennem. Valami, ami megköt mert szétesek. Még ha a régi múlt lánca is az. Odamentem hozzá másnap este.
Járjunk. Legyél a barátnőm. Csak az én barátnőm legyél. Mert nincsen már Aiden. Ninncsen senki, csak mi ketten. A világ ellen. A múltunk ellen. Mert Esther élete sem volt jó. Tudtam az apjáról. Tudtam a gyilkosságáról. Két sérült ember félig szerelmes félig csak ábrándos kapcsolata lett az, ami köztünk volt. Még akkor is, amkor lefeküdtünk egymással. valami olyat kerestünk egymsban ami tudtuk, hogy elveszett. De mi mást csinálhattunk volna. Mi is elvesztünk. Annyira elvesztünk.
- Mondd csak, Ben jó ez így neked? - kérdezte lágy hangon, miközben kint sétáltunk.
- Hát Passz - vonta meg a vállamat olyan szomorúan, és csak néztem a szemét, a szép haját, mintha részeg lettem volna, és belegabalyodtam abba az abszurd vonzalomba amit éreztem iránta.
- Te kellesz nekem Benjamin. Szükségem van rád. És neked is rám... Mi így tudjuk túlélni. Te is tudod, hogy egyedül nem ment... Az  a lány meg nem tud úgy megérteni, ahogy én.
Az a lány alatt Raylát értette és felsóhajtottam. Nem volt kedvem megint előhozni azt, hogy nem lesz senkim csak a legjobb barátom marad, de ezt valahogy nem értette meg. Nők. Miért képtelenség egy pasiban bízni? Na mindegy. Nem is nagyon haragudhattam rá emiaat.
- Rayla csak a barátom - mondtam aztán, és kézen fogva elindultam vele valamerre. Nem sokat beszélgettünk igazából, mert mi már tönkre mentünk. Csak romjaink voltak egymáshoz kötve, hogy jobban ne essünk szét. Ahogy lassan lépkedtem mellette a harmatos, kicsit zúzmarás fűszálakat néztem, és Raylára gondoltam. Mert hogy lehettem ekkora balfasz, hogy még szex közben is ő jutott az eszembe? Annyira vágytam Esther érintésére illatára csókjaira, de nem, akkor valahogy nem kellett.  Szánalmas vagy Ben. Esther is ezt érezhette? Valószínűleg. Sokszor lehelte csukott szemmel Aiden nevét közben. Reméltem legalább ennyiszer mondta ki neki az én nevemet.
Az idő kezdett unalmasan angolos márcussá változni. Abban reménykedtem, hogy Szökevény is előkerül hamarosan... Hát valahonnan. Igazából nem tudtam mit beszélgetni vele, és ő sem velem. Nem azok a kölykök voltunk, és valahogy őt se nagyon érdekelte az ami engem én meg csak elfogadtam azt amiket ő csinált. Már éppen mondtam volna, hogy menjünk be, amikor valaki Estherbe szaladt és hátrarántódtam én is, miközben erősen fogtam a kezét. Először nyilván felé néztem, hogy jól van-e, de aztán meghallottam a hangot. Az ő hangját. És csak bámultam rá. Először fel sem fogtam, hogy egymáshoz beszéltek. Miért kellett ez? Komolyan még külön-külön is kettejük között vergődtem, hát most nem egyszerre felbukkant mind a kettő? Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem vele.
- Hát helló - nyögtem ki valami köszönést, és komolyan akkor ott hirtelen kedvem volt Esthert tovább vinni, de ő dühösen nézett Raylára. Olyan dühösen, hogy az egyenesen abszurd volt, és ahogy Rayla méregette a néla magasabb lányt meg aranyos.
- Úgy közlekedsz, mint valami megvadult bika - veti oda neki Esther, és hiába akarnám mondani, hogy oké, ne essen neki, ő már felprörgött. Basszameg mi a francot csináljak? Esthert tudtam, hogy nehéz vitapartner mert ott üt, ahol a legjobban fájt, főleg akkor ha védett valakit. Ezt bőven volt ideje eltanulni az apjától, bár kb sosem alkamazta. És igen annyira meglepett hogy ezt teszi, hogy nem bírtam semmit se reagálni. Pislogtam. mint golymók a kalitkában.
- Te csak egy senkiházi vagy, aki még azt sem érdemli meg, hogy Aiden rámosolyogjon - na megint, komolyan, kezdtem már megszokni. Csoda, hogy a halott húgom nevén nem hívott még. - Komolyan azt hiszed, lehetsz a barátja, lehetsz valakije, amikor azt sem tudod, hogy min ment keresztül? Te ostobán csak egy felszínt akarsz kedvelni továbbra is... Undorító... Te szánalmas olasz kurva - köpte felé a szavakat, mire én csak bámultam rá. Ha pasi lett volna azon nyomban neki estem volna, de mit csináljak egy lánnyal?
- Esther... - szólaltam meg tőlem szokatlanul fagyos hangon, mire ő rám nézett.
- De Ben, ő árt neked...
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 03. 01. - 01:27:44 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Non mi interessa

2001. február; Roxfort; futósban

+16

Fenomenális. Hát, Blake, ez a te formád, itt egy csomó ember, akit felborogathattál volna, de neked pont a szőke angyalkát kellett... Amivel mondjuk nincs baj, ó, nem, tényleg, nagyon szívesen felborítanám én egymás után többször is, de talán nem éppen itt, nem éppen most, nem, hogy a feje felől Ben bámul vissza rám, ugyanazokkal a szemekkel, amikkel otthagyott az ajtóban.
A francba! Olyan volt, mint amikor az ember belenéz a Napba - ismét belémégett, és bár néhány rövidke pillanat után elnéztem, már megint mindenhol azt a szempárt láttam... Azt a tekintetet...
Talán fel is sóhajtottam volna, ha Esther nem vesekedik nekem úgy, hogy még én is meglepődtem.
Úgy értem, akkor mindenekelőtt, vegyük számításba ezt a csajt. Mérjük csak fel szépen. Ártatlan pofi, szőke hajzuhatag, kék szemek, na meg Hollóhátas, és azok egy légynek sem tudnak ártani, maximum, ha véletlen valakinek a lábára ejtenek egy enciklopédiát. Visszabámultam rá, töretlenül állva a tekintetét, mg mielőtt azt hiszi, hogy megijesztett, mert hah, haha, jó vicc - én ilyen kis picsáktől nem szarok be.
Mert az. Egy picsa. Aki mindenkinek adja az ártatlant, úgy bömböl a mindenség közepén, mint egy elhagyatott szegény kis árva, akinek semmi boldogság nem jutott az életben, aztán - amikor senki nem figyel persze - elővillantja a karmait.
Szóval azt hitted, meglepsz, mi? Nem, dehogyis. Én pontosan tudtam, hogy milyen kis alattomos, kétszínű picsa vagy.
- Úgy közlekedsz, mint valami megvadult bika. - Majdnem fel is horkantottam, ez aztán oltáááári beszólás volt, komolyan, valami jobb nem akadt?
- Akkor sajnos legközelebb neked kell vigyázni, és nem is tudom... Arrébb takarodni az útból? - Úgy tettem, mint aki nagyon töpreng a lehetőségeken és még le is biggyesztettem az ajkam a szerephez. Persze, értettem én, mit evett ezen a csajon Fraser.. Hisz vak nem voltam - egyelőre, de kurvára bepöccenek ha ez a kis izé azt is megpróbálja kikaparni -, de komolyan, ilyen jól el tudta rejteni előle az igazi oldalát, vagy pedig csak Ben volt hülye? Reménykedtem az első opcióban, komolyan. A hülye emberek reménytelenek.
De Esther nem futamodott meg. Nem, nagyon nem - olyan lendülettel veselkedett nekem, hogy szinte arcon csapott a hevessége.
- Te csak egy senkiházi vagy, aki még azt sem érdemli meg, hogy Aiden rámosolyogjon. - Majdnem egyenesen a pofájába visítottam, de ezt szerencsére még épp sikerült visszafognom, hogy csak egy vigyor olvadjon szét arcomon. Vajon ez ilyenkor neki is legalább annyira fáj, mint nekem? És most a szánalmasság fájdalmára gondolok. Amikor csak égeti a mellkasod, és semmivel sem tudod leöblíteni.
- Komolyan, baszki, tanuld már meg legalább a pasid nevét - szakítottam közbe. - Lebetűzzem neked? B-E-N. Nem olyan nehéz, bizonyára neked is menni fog...
Egyébként vallom magamról, hogy olasz vérhez képest, még a nyugodtabb fajtába tartozom. Úgy értem, mindenbeli hevességem ellenére, olyan nem gyakran van, hogy az olasz ordibálásomtól zeng a kastély folyosója, míg ez sokszor szinte mindennapos otthon. Ha a város megfelelő pontjain járunk, szinte minden utcasarkon bele lehet botlani valami szánalmas botrányba, ami egyébként vicces, egészen addig, amíg bele nem keveredsz te magad is. De az biztos, hogy tulajdonképpen mindenféle eshetőségre fel voltam készülve. Simán lekaratézom, ha esetleg úgy dönt, hogy nekem jönne. Apa tanított önvédelemre - és kinek kell ide varázspálca, ha az apád vérbeli olasz?
- Komolyan azt hiszed, lehetsz a barátja, lehetsz valakije, amikor azt sem tudod, hogy min ment keresztül? Te ostobán csak egy felszínt akarsz kedvelni továbbra is... Undorító... Te szánalmas olasz kurva. - Őszintén? A kurvára azért nem voltam felkészülve. Úgy értem, azért mégiscsak... valljuk be, alábecsültem. De nézzünk csak rá! Nem az a típus, akinek a szájából kisejteném ezt a szót.
Olyannyira sokkolt egy pillanatra, hogy csak pillanatokkal később esett le, mit is mondott. Minek is nevezett. Éreztem, ahogy felforr a vérem.
- De Ben, ő árt neked... - Ó, szóval mostmár tudod a nevét, igaz?! Eljátszottam a ténnyel, mi enne, ha itt helyben mennék neki és szaggatnám ki a haját a fejbőréből, vajon hány hektoliter madárszart kéne kiskanállal összeszednem utána a bagolyházból? És bassza meg, megérné, annyira rohadtul megérné!
De nem, ha erre most tényleges erőszakkal lépnék, az nem lenne okos döntés. Csak lejáratnám magam, és nem, az nem az én reszortom. Azt sokkal jobban szereti Esther képviselni.
De csak hogy magamra vonjam a figyelmét, ha felpillantott Ben felé, megragadtam az egyik vállát. Közelebb rántottam, ami nem volt nehéz, fűtött az adrenalin, és túlságosan elszánt voltam ahhoz, hogy ez ne sikerüljön.
- Te beszélsz a felszínről, de most komolyan? És minek nevezed azt, ahogy előadod a Roxfort jókislányát Aidennek, visszabömblöd magad a karjaiba, majd pedig az orrodig se látsz a féltékenységtől? Te jó éég, megszerezted magadnak Benjamin Fraser! Baszd meg, gratulálok. Komolyan, őszintén gratulálok! Pontosan hány évig szövögetted a kis tervedet, négy-öt? Kettőnk közül nem én vagyok a szánalmas, nem én kergetek felszíneket, Esther. Nem én kergetem Aident. - Ha nem lett volna önbecsülésem, akkor egész biztosan pofánköpöm. De mivel volt, és cazzo, nem is kevés, csak még egy mondatot címeztem oda, mielőtt visszalöktem volna őt a srác karjaiba. - Ja, és ha még egyszer olasz kurvának nevezel, akkor ne aggódj, megmutatom neked, milyen egy igazi olasz kurva. És hidd el, igazából, bármilyen nagylánynak is érzed magad... Arra nem vagy kíváncsi.
Elengedtem a vállát, és megköszörülve a torkomat húztam egyet a copfomon, hogy nem lazult-e meg eközött a sok izgalom között. Aztán vetettem egy mosolyt a csaj felé.
- Öröm volt beszélgetni! Remélem, legközelebb te is a lábad elé nézel.
És láss csodát, még csak nem is igazán küldtem el a francba. Fogalmam sincs, hogy csináltam, de azt hiszem, kijelenthetem, hgy ezért most díjat érdemelnék. Nem olyan egyszerű ám legyűrni a tömény vágyat, hogy megtépj valakit...
Meg se vártam, mit lép erre, elkezd megint óbégatni vagy bömbölni, sarkon fordultam, és elindultam a fák felé, félúton át is váltottam kocogásba. Igen, azt hiszem, most határozottan jól fog jönni, ha kifújhatom magam... És legalább kitalálhatom, miféle módokon átkozom el ezt a kis gyökeret lefekvés előtt.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 03. 01. - 12:11:50 »
+1

24/2/2001
● RAYLA ●
⭃ Valami csönd van köztünk ⥷



I'm sorry I don't understand
Where all of this is coming from
I thought that we were fine (Oh we had everything)
Your head is running wild again
My dear we still have everythin'
And it's all in your mind (Yeah but this is happenin')
You've been havin' real bad dreams oh oh
You used to lie so close to me oh oh
There's nothing more than empty sheets between our love, our love
Oh our love, our love


Amikor kitört a vihar, egyszerűen képtelen voltam bármit is csinálni. Álltam ott mint egy farok a lakodalomban, és csak néztem hogy ezek ketten egymásnak este. Nem is tudom mire számítotttam. Raylától arra, hogy nekimegy, és megkéseli, Esthertől pedig arra, hogy az egyetlen fegyverével harcol. A szavakkal. És nem tudtam, hogy mégis kit védjek. És őszintén én mán nem is foglalkoztam azza, hogy a halott bátyám nevén hívott talán kicsit gyakrabban. Megszoktam, mert nem volt választásom. Mert szükségem volt rá. És megszoktam azt, hogy ő ilyen. Kedves és aranyos volt, és azt gondoltam raylának nem volt túl sok mndenben igza, hogy miket vágott hozzá. De mégis, kurva jól esett, hogy még mindezek ellenére valahogy kiállt értem. Mert azt éreztem, és lehet, hogy nem éppen az volt a célja, hanem hogy alaposan kossza Esthert ahogy csak tuja, de valahogy talán egy picit megnyugodtam. Hogy nem utált. Hogy valamiért még a barátja voltam.
Raylára néztem, majd Estherre. Ő összeszorított ajkakkal állt, lehunyt szemekkel hallgatta a visszafelé csattanó szakavak, mert azokat már kevésbé tudta elviselni. A kiabálást meg pláne nem bírta, így nem is csodáltam, hogy sírva fakadt, némán potyogtak a könnyei, és csak tűrte, hogy Rayla visszatámadt. Esther neheze tudott azok után visszaszúrni és most sem tett így. Remegve felsóhajtott, mintha várta volna a kegyelem döfést, mintha várta volna, hogy eléálljak, és leállítsam Raylát, hogy fogd be, mit is képzelsz, de én nem mozdultam. Ott álltam és azon agyaltam, hogy mégis kinek is kellett volna ott, akkor segítenem? Akárki pártát fogtam volna a másik sértdődött volna meg. Gyűlöltem hogy ilyen voltam, ennyire bizonytalan és balfasz. Nem mertem lépni, konkrétan féltem, mert azt éreztem valamelyiküket elvesztem. De Ben, lépned kell, nincs olyan, hogy ne vesztenél el valakit, az élet ilyen. De nekem elegem volt a búcsúzásból, elegem volt az elengedésből, elegem volt abbó, hogy előbb utóbb a szeretteim vagy így, vagy úgy de eltűnnek. A családom háromnegyede az életből tűnt el, a maradék pedig az életben is.
Ahogy ezen vergődtem, Rayla aztán kifújta a levegőt és hátraarcot vágott. Néztem ahogy fut elfele, és én valamiért utána indultam, de egy gyenge reszkető kéz megfogta a csuklómat, majd hallottam, hogy Esther lerogyott a földre. Nem szólt semmit, és én sem. Leguggoltam mellé majd átöleltem. Tudtam, hogy mérges rám is rá is. De még mindig meg tudott nekem így bocsájtani, mintha otthagytam volna teljesen faképnél, vagy ha Rayla mellé álltam volna. Sokáig térdepletem mellette, miközben vártam, hogy összeszedje magát. Aztán sóhajtott egyet, letörölte a könnyeit és a szemembe nézett.
- Játszunk megint, Ben... Szükségem van úgy Aidenre is... - suttogta, én meg egy sóhaj kíséretében felhúztam és húztam a régi csónakház, hogy Piton szoborfüle megint végighallgassonk minket, ahogy játszunk. És én megint Raylára gondltam. Esther meg Aidenre. Menthetetlenek voltunk.


● KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! ●
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 23. - 20:25:38
Az oldal 0.171 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.