Valentin nap kicsit másképp

London varázslónegyede és valahol északon




Február 14. - Valentin nap

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Késésben voltam, mint mindig – nem tudom, hogy miért nem tudom megszokni, hogy időben elinduljak valahova. Talán nem is ez a probléma, hanem az, hogy még mindig nagyon szétszórt voltam. Össze-vissza közlekedtem a varázslók és a muglik világa között, miközben próbáltam megtalálni a helyemet. Azonban most nagyon fontos lett volna, hogy minél előbb eljussak a színházba, ahova végre behívtak egy meghallgatásra. Ez egy olyan lehetőség volt, amit nem hagyhattam ki, elvégre sok esélyem nem volt, hogy a közeljövőben ismét behívnak bárhová is meghallgatásra. Nem gondoltam, hogy a varázslószínházak ennyire népszerűek, de úgy tűnt, hogy egy-egy helyért nagyon nagy a versengés bármilyen darabban. Rengeteg nálam sokkal tehetségesebb táncos is volt a varázslók között, ami egy kicsit elvette a kedvemet attól, hogy próbálkozzak, de mégsem adtam fel.
Anya és apa miatt meg kellett próbálnom minél gyorsabban találni legalább egy szerepet valamilyen kicsi darabban. Kezdetnek legalábbis azt gondoltam, hogy ennyi elég lehet ahhoz, hogy elinduljak a kijelölt úton. Ha egy rendező esetleg felfigyel rám, akkor pedig több esélyem van, hogy több szerepet is kaphassak. Sokszor eszembe jutott Reeve miközben próbáltam elérni a céljaimat, de fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogjuk megtalálni őt vagy hogy egyáltalán mennyi esély van erre. De apának ez most nagyon fontos volt és anya is vissza akarta kapni Reeve-t, ebben biztos voltam. Szóval miattuk ezt is komolyan kellett vennem, de természetesen én is vissza akartam kapni az öcsémet, hiszen Rupertet már nem kaphattam vissza.
Most azonban nagyon izgatott voltam a meghallgatás miatt, a darabot nem ismertem különösebben – ez nem egy számomra megszokott mugli előadás lett volna, hanem egy olyan történet, ami a varázslók között volt népszerű. Talán ismerkednem kellene az itteni balett előadásokkal is, de még egyelőre nem volt időm csak úgy beülni egy színházba sem. Most még úgy éreztem, hogy az életem eléggé szét van esve, de tudtam, hogy adnom kell magamnak időt, hogy megtaláljam a helyemet és komfortosan érezzem magamat. Arról nem beszélve, hogy abban biztos voltam, hogyha megint színpadon állhatok, akkor sokkal jobban fogom érezni magamat.
Miközben a varázslónegyed most már ismerős kis utcáin szaladtam a színház felé nem gondoltam, hogy egy pillanat alatt olyan események sodrásában fogom találni magamat, amelyek mellett később ez a meghallgatás eltörpül. Körülbelül öt percem volt, hogy odaérjek a színházba, ami még legalább három ilyen kis utcával odébb volt. Azonban ezen a hideg februári napon az utcákat hó borította és a hóréteg alatt jég bújt meg, amin a következő pillanatban elcsúsztam és majdnem elestem, de valaki még azelőtt elkapott, hogy nagyobb katasztrófa történt volna.
– Úristen! – sikoltottam fel ijedten, miközben megkapaszkodtam a férfi karjába, aki megpróbált megmenteni attól, hogy végleg elterüljek a hóban. Azonban nem volt időm azzal foglalkozni, hogy majdnem elestem, az öt percemből már csak körülbelül két percem volt, hogy a színházba érjek. Tudom, hogy hopponálhattam volna, de őszintén nem voltam benne túl jó, így inkább meg sem próbáltam. Más lehetőségekbe pedig bele sem gondoltam, a muglik között megszoktam, hogy sétálok vagy buszra ülök.
Meg akartam köszönni az ismeretlennek, hogy elkapott, de akkor mellénk lépett egy öreg néni és hirtelen mintha rózsaszín konfetti kezdett volna hullani az égből – biztosan valami varázslat miatt, amit a néni használt. Azonban nem értettem miért történik ez, míg az öreg néni el nem kezdett beszélni a mézes-mázos hangján.
– Kedveskéim, nagyon szép pár vagytok, kérlek gyertek be a kávézónkba és próbáljátok ki a Valentin napi epres fehércsokis forró italunkat! – mosolygott a néni, a férfi azt hiszem még mindig a karomat fogta.
– Nem, nem vagyunk együtt… én csak majdnem elcsúsztam a jégen, úgy közlekedek néha mint a pingvinek és ezért csúszkálok ennyit… – magyaráztam, de a nénit nem érdekelte, megfogta a másik karomat és berángatott a kávézóba, ami borzasztóan rózsaszín volt belülről és a hideg rázott tőle. A hely már így is tömve volt, nem értettem, hogy miért kellett még minket is berángatni ide.– Ne haragudjon, maga nagyon kedves, de meghallgatásom van és már így is késésben vagyok! – próbálkoztam, de a nénit nem érdekelte és úgy éreztem, hogy ez életem legszörnyűbb napja. Csak akkor fogtam fel, hogy Valentin nap van tényleg, amikor a néni szívecske alakú sütivel kínált meg és azt gondoltam, hogy minél előbb ki akarok szabadulni ebből a rózsaszín rémálomból.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

Hajnali öt-hat óta szobroztam a Vakegér előtt – ami meglepő módon eddigre már zárva volt. Meglehet azért, mert Christopher Cartwright főnöksége alatt mindenki elpuhult. Persze nem az én feladatom volt ezt megítélni, én nem neki dolgoztam és nagyvalószínűséggel soha nem is fogok. Arra ott vannak az olyan nyámnyila alakok, mint az az Elliot Lee vagy éppen a többi talpnyalója, akik időnként ki akarnak dobni a kocsmából. Hát most nem volt itt egy sem… ahogy a fickó sem, akinek át kellett volna adnom Jørgen megrendelési listáját.
A hó éppen akkor kezdett el esni, mikor már úgy döntöttem, igazából jobb lenne tovább állni, mielőtt még belefutok valakibe. De nem tettem. A lábaim nem mozdultak, csak egy hosszú pillanatra felpillantottam a szűken álló házak között, hogy az arcomat érjék a hópelyhek. Tudtam, hogy úgy fognak csillogni a szakállamban, mint annak idején apáméban. Szerettem azt nézegetni, ahogy elolvadnak az aprócska fehér pelyhek a szőrszálak között. A havazás amúgy is azt idézte fel bennem, mikor a házunk ablakának üvegét egészen beleheltem, ahogy közelnyomtam az arcom hozzá, hogy lássam az első hópelyheket elérni a földet. Szerettem a telet, a hideget, hiába voltam nyári gyerek.
Ezer meg ezer emlék rohant meg ott ácsorogva a Zsebpiszok köz mocskában. A kutyánk, ahogy belehempergőzött a hóba… az öcséim felcsillanó szemei, ahogy meglátták az első havat. Ezek mind-mind egy olyan idilli élet képei voltak, mely nem létezhetett sokáig. Így álltam ott hosszan, talán egy-másfél órát is, azon a régi időn elmélkedve, ami már sosem lesz az enyém újra. Abban a pár évben olyan jó volt gyereknek lenni. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy felnővök majd valaha és mindennek vége szakad.
Már a nap is felbukkant a horizonton, mikor megindult. Gyalog, vissza Jørgenhez. Én nem panaszkodtam a jég miatt, amin meg-megcsúszott a talpam vagy azért, mert hűvös lett az idő. Egyszerűen élveztem, hogy ez az egész most itt van és én jobban otthon érzem magam Londonban, mint valaha.
Hosszan sétáltam, nem érdekelt, hogy hoppanálással ez a rengeteg idő öt percre csökkent volna. Most élveztem mindent. Egészen addig a pontig, míg az a nő belém nem csapódott. Nem is nő, inkább lány, mert amint megláttam az arcát, biztos voltam benne, hogy nálam legalább tíz évvel fiatalabb volt.
– Nem úristen, Håkon… – magyaráztam, mikor végre megállítottam a talpán. Én nem akartam elkapni vagy segíteni neki. Igazából észre sem vettem volna, ha nem esik egyenesen nekem a piros kis kabátjában. Egy kicsit az én talpam is megcsúszott, ahogy az egyensúlyt kerestem a jeges úton, így egy kicsit talán hosszabban fogtam, mint kellett volna.
– Kedveskéim, nagyon szép pár vagytok, kérlek gyertek be a kávézónkba és próbáljátok ki a Valentin napi epres fehércsokis forró italunkat! – Valaki hirtelen odalépett hozzánk és ledarálta ezt a hülye szöveget. Eper… csoki… egy mondatban is maga volt a borzalom, még a hozzá adott cukormennyiséget elgondolva a gyomrom egyenesen kavarogni kezdett.
– Na, de mama… – kezdtem volna, de a kiscsaj is magyarázásba kezdett.
–  Nem, nem vagyunk együtt… én csak majdnem elcsúsztam a jégen, úgy közlekedek néha mint a pingvinek és ezért csúszkálok ennyit… – Én ebből csak annyit fogtam fel, hogy fecseg és közben valahogy engem is rángatnak be a giccsparádéba. Ha valami nagyon nem én voltam, hát akkor az a csicsamicsa, ami odabent fogadott. Rózsaszín falak, macskaszobor és egyebek, amikről leginkább éneklő szűzlányok jutottak eszembe, nem pedig a romantika. – Ne haragudjon, maga nagyon kedves, de meghallgatásom van és már így is késésben vagyok!
– Nekem meg fontos dolgom, ezen az ajtón kívül… ahol nem világítóan rózsaszín minden…– közöltem, majd ráeszméltem, hogy mégis mi a jó büdös francnak magyarázkodom én itt. Hát fogtam magam és tettem hátra egy óvatlan lépést, óvatosan a nőt is kirángatva a szorításból. S hát… itt volt az idő annak, amit meg kellett tenni. Hoppanáltam. Haza… haza… koncentráltam erőszakosan. Aztán megéreztem az arcomon a süvítő szelet, a hideg és hirtelen nem láttam mást csak határtalan kékséget. A talpam bizonytalan talajt ért és mikor megbillentem fogtam fel, hogy egy szikla szélén állok és egyenesen egy jeges tavat bámulok.
– A jó büdös… – üvöltöttem öblösen és ahogy hátrébb léptem magamhoz rántottam a koloncom. Ez persze olyan hevesen sikerült, hogy szerencsétlen arccal leginkább a mellkasomnak ütközhetett.
– Bocsika… nem akartam betörni az orrod… – magyaráztam és még mindig próbáltam felfogni, hogy mégis hol a Merlin háta mögött vagyunk éppen. Az persze biztos volt, hogy nem Londonban, de még csak nem is Angliában. Holott én arra gondoltam, hogy haza akarok menni.
– A kentaúr citromba! Hiszen Norvégiában vagyunk!

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Nem egészen erre számítottam, amikor ma reggel felkeltem és elindultam az első lehetséges meghallgatásomra. Azonban jelenleg úgy tűnt, hogy a meghallgatás az már nem fog összejönni, ugyanis ez a pasas, aki miatt rájöttem ismét, hogy gyűlölök hopponálni bejelentette, hogy Norvégiában vagyunk.
– A kentaúr citromba! Hiszen Norvégiában vagyunk! – egész pontosan így fogalmazott, miközben úgy éreztem, hogy a hopponálástól felfordult a gyomrom. Igazából percekkel ezelőtt akár le is zuhanhattunk volna a mélybe, amikor éppen ennek a hatalmas sziklának a szélére sikerült hopponálnia. Azonban a látvány gyönyörű volt, akármilyen körülmények között is voltunk itt. Az pedig mindenképpen megnyugtató volt, hogy kiszabadultunk a rózsaszín rémálomból. Sosem tudtam kifejezetten értékelni a Valentin napot, persze biztosan, akinek van párja az várja ezt a napot minden évben, de nekem ez nem fontos. Amíg nem kerültünk abba a szituációba amibe, addig fel sem fogtam, hogy tényleg ma mindenki csak a szerelemre gondol körülöttem. Egyébként szerencse, hogy addig nem jutottunk el, hogy az öreg néni tényleg ránk tukmálja azt a cukros valamit, amit ajánlgatott a kávézóban.
– Norvégiában? Mi a fenét keresünk Norvégiában? – kérdeztem és próbáltam elhúzódni tőle, de a kabátom egyik gombja beleakadt az ő kabátjába.
Nekem egyáltalán nem itt lett volna a helyem, hanem London varázslónegyedében az egyik színházban kellett volna most éppen a legjobb formámat hoznom. a színpadon Természetesen egyértelmű volt, hogy ma már nem fogok eljutni a meghallgatásra, hiszen emiatt a kis „kitérő” miatt már régen elkéstem. Miért történik velem mindig valami ilyesmi? Valahogy minden megakadályozza, hogy rendesen be tudjak illeszkedni a varázslók közé. Talán meg kellene mondanom apának, hogy jobb lenne, hogyha nem próbálkoznék ezzel az egésszel. Mert valami mindig közbejön, vagy egyszerűen nem vagyok elég jó. Azt hiszem nem is vethet rám túl jó fényt, hogy nem jelentem meg ezen a meghallgatáson, a legjobb az lesz, ha annak a színháznak a közelébe sem megyek többet.
Iszonyúan hideg volt itt, persze Angliában is az volt, de itt valahogy másmilyen volt még a hideg is. Azonban mégis a körülmények ellenére nyugodtság töltött el, miközben megfordultam és jobban megnéztem a tavat, amely a szikla lábánál terült el. Még a színek is mások voltak, mint Angliában, sosem jártam ezelőtt még ilyen szép helyen azt hiszem.
Vettem egy mély levegőt és visszafordultam a férfi felé, majd elkezdtem kiszabadítani a kabátom gombját az ő ruhájából.
– Ruby vagyok – mutatkoztam be, azt hiszem ezen a ponton azt már tényleg feladtam, hogy odaérjek a színházba. Ami azt illeti nem is igazán szerettem volna még egyszer hopponálni a közeljövőben, de ezt inkább nem mondtam, el tudom képzelni, hogy mit gondolt volna rólam ez a pasas. Ugyanazt, mint mindenki más, hogy gyenge a varázserőm és a táncon kívül semmihez sem értek. Na igen, ebben lehet, hogy van valami, varázslatok terén sokszor inkább ügyetlen voltam, főleg azóta, hogy mi történt a bátyámmal.
– Van rá esély, hogy vissza juthassunk Angliába? Ha lehet hopponálás nélkül? – kérdeztem, reménykedtem benne, hogy ki tud valamit találni. Ha nem, akkor feltételezem egy ideig még itt maradunk Norvégiában.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

Furcsa volt megint Norvég levegőt szívni. Látni az ismerős hegyeket és gleccsereket. Bár sokkal északabbra nőttem fel ettől a vidéktől, erre is otthonként tekintettem. Cseppet sem hasonlított a Fonó sorbeli mocskos lakásra, amiben Londonban éltem. Ott nem volt fény, nem voltak növények, de még csak bútorok sem. Egész más volt itt, mint Angliában. Ez a hely tökéletesen én voltam.
– Norvégiában? Mi a fenét keresünk Norvégiában?
A sápítozó nőre pillantottam. Korábban még a megmentésén fáradoztam, most viszont egész egyszerűen szabadulni vágytam. Nem akartam egésznap ezt hallgatni, miközben én egész egyszerűen szabadultam volna. Kicsi volt, törékeny, nem élte volna túl a skandináv hidegben s éppen ezért nem akartam a panaszkodását hallgatni.
– Gondolom elrontottam a hoppanálást – válaszoltam egyszerűen, még vállat is vontam mellé. Igazából ekkor volt lehetőségem őt kicsit jobban megnézni. Túl csinos volt ide, a mandulavágású szemei a zaklatott hangszín ellenére kedvesen csillogtak. Nem illet egész egyszerűen Norvégiába. Bár anyám a leggyönyörűbb nőnek számított az egész faluban, de neki is alkalmazkodnia kellett az itteni hideghez. A szép ruhák legfeljebb nyáron voltak lehetőségek.
– Így meg fogsz fagyni – közöltem durva, északi akcentussal, mire a nagy csodálkozás után végre rám pillantott. Talán ennyi idő kellett, hogy felfogja, valóban egy kiálló sziklanyelv szélén ácsorgunk egy tükör vízű tó felett.
Az összeakadt kabátjainkat kiszabadított egymás fogságából. Így végre külön-külön is tudtunk mozogni anélkül, hogy mondjuk leszakadt volna róla az utolsó réteg, ami még megvédi a hidegtől. Engem mondjuk nem a ruhám foglalkoztatott, egészen más dolgokon agyaltam. Azon, hogy milyen furcsa az élet, a hajnali hóesés és a csúszós utak nekem ezt a helyet juttatták eszembe és annyira hazavágytam. Meglehet, hogy ezért is sikerült ennyire félre ez a hoppanálás, mert a honvágy hosszú idő után megint rám talált s ha már itt voltam, olyan szívesen ültem volna fel egy seprűre, hogy eljussak végre újra a családomhoz.
– Ruby vagyok – mutatkozott be aztán, szép lassan feladva a tényt, hogy már pedig nem lehetünk Norvégiában. Felé nyújtottam hát a kezemet és óvatosan megszorítottam az övét. Esküszöm, olyan volt, mint azok a porcelánszobrok az STB-n… akármelyiket érintettem meg összetört, pedig sosem voltam az a durva fajta... csak is valami hülye átok ülhetett rajtuk. Az északi férfiakhoz képest még meglehetősen alacsony is voltam s talán nem is olyan izmos. Mégis az angolok úgy bámultak rám, mint valami durva alakra.
– Håkon. – Komolyan koncentrálnom kellett, hogy ne szorongassam meg, majd azonnal el is engedtem. Hirtelen kicsit zavart is lettem ettől a jelenettől. Igazság szerint kevés ilyen nővel találkozom. A Zsebpiszok köz hemzseg a prostiktól és a nagyszájú, undorító nőszemélyektől… akik bár alapvetően egész jó társaságot tudnak nyújtani, ha az ember szórakozni akar, másra nem igazán jók. Ezért hát nem is nagyon tudtam, hogyan kéne hozzáállnom ehhez az apró nőhöz.
– Van rá esély, hogy vissza juthassunk Angliába? Ha lehet hopponálás nélkül?
Összehúzott szemekkel néztem végig rajta. Mármint tény, hogy félrement a buli, de azért képes vagyok normálisan célozni is. Már-már fel is háborodtam, hogy azt hiszi, nem vagyok ennyire képes, ám ehelyett, megint a törékenysége nevében lenyugtattam magamat, majd lekapva a kabátomat, azt egyszerűen a vállára hajítottam. Nehogy már miattam dögöljön meg itt a hidegben.
– Hát… az nem egy nap lesz. – Bólintottam. Ismertem néhány csempészt, aki bár varázsló volt, mégis hajókkal vitte a holmikat Angliába. Persze az is varázslat volt, az hajtotta őket. – Viszont ahhoz északabbra kellene jutnunk és gondolom nincs a retikülödben egy seprű még véletlenül sem. – Magyaráztam és elindultam a túraútvonal felé, ami a muglikat idáig felhozta a jobb időkben. Most valószínűleg durva, havas és csúszós lehetett, viszont a legközelebbi faluig valamilyen úton-módon el kéne jutni.
– Remélem nem tűsarkúban vagy... abban aztán szépet taknyolhatnál – Tettem hozzá, de nem néztem hátra, hogy ellenőrizzem a dolgot.

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Håkon valószínűleg tisztában volt vele, hogy Norvégia számomra teljesen ismeretlen. Nem arról van szó, hogy nem volt lenyűgözően szép a természetben lenni, még csak a hideg sem zavart (ezen mondjuk rendkívül sokat segített az, hogy odaadta a saját kabátját is nekem), hanem egyszerűen elveszettnek éreztem magamat. Tudom, hogy ketten voltunk és Håkon ismerős volt erre, de mégis. Egy idegennel voltam egy idegen országban és közben ha az órámra néztem volna, akkor még kellemetlenebbül éreztem volna magamat, hogy nem értem oda a meghallgatásra. Lehet, hogy ez is egy jel volt, hogy semmi keresnivalóm semmilyen meghallgatáson. De ha nem színházban dolgoznék, akkor mégis hol? Nem tudtam elképzelni egyelőre az életemet a tánc nélkül, de kezdtem úgy érezni, hogy sajnos jobb lenne, ha feladnám az egészet.
Azonban ha nem táncolhatok, akkor mégis mit csináljak? Egyszerűen semmihez sem értek, a varázslatokban ügyetlen vagyok és egyedül a színpadon van némi magabiztosságom. Egyébként a saját lábamon is alig tudok megállni, mint azt korábban Håkon is megtapasztalhatta.
Azért reménykedtem benne, hogy nem értett félre – nem akartam megbántani azzal, hogy nem akarok megint hopponálni. Az sem érdekel, ha hosszabb időt vesz igénybe, hogy így visszajussunk Londonba… most már mindegy igazából amúgy is. A meghallgatást lekéstem és ha ennek híre megy, akkor talán egyetlen színház sem akar majd látni engem. Igazából emiatt kellemetlenül kellett volna éreznem magamat, de itt voltam Norvégiában és lekötött, hogy megnézzem a tájat, ami körbevesz.
  – Remélem nem tűsarkúban vagy... abban aztán szépet taknyolhatnál – jegyezte meg Håkon és rá kellett jönnöm, hogy nem valami jó a megfigyelő képessége.
– Természetesen nem, de anélkül is el tudok esni – válaszoltam, miközben követtem. Valószínűleg rajtam kívül senki sem bízott volna meg benne ilyen rövid idő után, de mégis mit tehetnék? Nincs itt senki más, akiben megbízhatok, így őt kell követnem, akármerre is megy. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy csak egy kolonc vagyok a nyakán. Nagyon fura ember volt, mert alapvetően úgy nézett ki, mint aki folyamatosan citromba harap, de mégis odaadta a kabátját anélkül, hogy belegondolt volna, hogy anélkül ő is éppen ugyanúgy megfagyhat, mint én. Szóval azt hiszem, hogy a látszat ellenére jó szíve lehet.
Viszont biztos voltam benne, hogy azt gondolja, hogy én csak egy gyenge nő vagyok… és ezt utáltam, az emberek mindig elkönyvelnek valaminek, ami nem vagyok és nem hagyták, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Persze, aki balettozik az mindig törékenynek tűnik és aprónak, de olyan erős a lábam mint senki másnak. Éveket öltem abba, hogy a legjobb táncos legyek és közben annyi sebet szereztem, hogy megszámolni sem tudom. Volt idő, amikor naponta estek le a lábujjkörmeim és úgy nézett ki a lábfejem, mintha ráejtettem volna egy nehéz üstöt – de azt hiszem, hogy ezt olyan ember nem értheti meg, aki sosem balettozott. Nem is igazán éreztem szükségét, hogy magyarázzam, de a fizikai fájdalom manapság már egyáltalán nem volt rám hatással. Hiszen a fájdalom is valamilyen szinten a balett része volt és együtt lehetett vele élni. A lényeg mindenesetre az, hogy én nem vagyok gyenge és egy kis sétától meg hidegtől nem fogok megijedni.
– Nem éppen így képzeltem a Valentin napot… de ez a hely gyönyörű – mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán meghallja. Nem vagyok romantikus és nem is tartottam volna meg normál esetben a Valentin napot sem, de meg kell hagyni, hogy azért megérte rossz helyen kikötni, hogy láthassam ezt az országot is legalább egyszer az életemben.

 

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

A szikláról lefelé menet a meredek-csúszós-erdős talaj nem sokat segített rajtunk. Még az én lábam is időnként meg-megsiklott a nedvességtől és a jégtől. Télen sokkal, de sokkal nehezebb gyalog közlekedni Norvégiában, de ha valamiben igaza volt a kiscsajnak, hát akkor az az, hogy én sem szívesen hoppanálnék most még egy darabig. Éreztem a fejemben a zsongást, a gyomrom pedig, mintha lift módjára le-felmozgott volna a testemben. Túl nagy távolságot ugrottunk át, ráadásul még csak nem is szándékosan.
Haza. Többé nem gondolhatok erre a szóra, mikor menekülhetnékem van. Eddig is tudtam, hogy ez leginkább Norvégiát jelenti számomra, de nem ilyen élesen és határozottan, miközben a haza alatt a saját kissé üres-poros lakásomat jelentette.
–  Természetesen nem, de anélkül is el tudok esni.
A válaszon kívül persze a törpeségéből is rájöhettem volna, hogy mára félretette a nagysarkú cipőket… de pedig esküszöm, mostanában Londonban állandóan olyanokkal taposnak meg. Mintha az új trend az lenne, hogy minél hegyesebb sarokkal, minél jobban megtiporják az ártatlan férfiak lábát. Nem volt persze az sem bíztató, hogy nem tudott magától megállni a lábán, de már annak is örültem, hogy nem mugli, hanem boszorkány. Egy olyannal nehezebb dolgom lett volna, amneziálás meg minden.
– Hát azt észrevettem… – válaszoltam kissé dörmögve, majd indultam is tovább a veszélyesen csúszós ösvényen.
A táj persze gyönyörű volt a maga veszélyességében is. A talajon megülő jég és az időnként igencsak mély hó szépen, harmónikusan váltakozott előttünk. Volt ebben az egészben valami megnyugtató. Pláne, ahogy az ember felnézett és az örökzöld fenyők tűlevelein ülő hópelyhekre pillantott. Ez volt Norvégia minden kegyetlen szépsége és ez csak ott északon, a szüleim aprócska falujában volt még ennél is sokkal lenyűgözőbb.
– Nem éppen így képzeltem a Valentin napot… de ez a hely gyönyörű – magyarázta a lány, én pedig a szemem sarkából rápillantottam. Hát én sem így képzeltem ezt a napot, főképpen, mert nem is rémlett, hogy ilyen romantikus izé van ma. Sosem ünnepeltem ezt. Nem azért, mert tartós kapcsolatom nem sok akadt, egyszerűen csak mindig igyekeztem magam távoltartani attól a túlzott materializmustól. Így hát ez nem az én ünnepem volt.
– Ennél már csak északabbra szebb – magyaráztam durva akcentussal, ahogy a fatörzsekre festett jelzéseket figyeltem. Minden bizonnyal jó felé haladtunk. A hegy lábánál volt egy fogadó, ahol kizárólag boszorkányokat és varázslókat fogadtak, ráadásul a muglik számára láthatlan volt. Jó lett volna behúzódni egy kicsit a melegbe, mielőtt eljutunk egy olyan helyre, ahonnan közvetlenül Londonba tudunk majd menni. Nem sok ilyen helyet ismertem és a helyi minisztériumot sem szívesen kerestem volna fel. Így hát maradt a feketébbik megoldás vagy ténylegesen az, hogy északabbra megyünk majd és Alfredtól kérünk segítséget. Egyik sem volt éppen veszélytelen, ám előbbi még drágább is lett volna.
– Mondd csak, te gazdag vagy? – kérdeztem és egy fatörzsébe kapaszkodva próbáltam nem elcsúszni egy igencsak jeges területen. Aztán hátra nyújtottam a kezemet, hogy átsegítsem őt is rajta. Ruby. Ruby a neve… próbáltam memorizálni. – Igazából két lehetőség fordult meg a fejemben. Az egyik az, hogy fizetünk egy illegális zsupszkulcsért, de azok nagyon drágák itt Norvégiában… vagy egészen északra utazunk és a családomtól kérünk segítséget. Ehhez viszont lopnunk kell egy seprűt.
Ahogy ezt kimondtam a fák között kirajzolódott a fogadó romos kis épülete. Hallottam a klasszikusnak nevezhető viking zenét, a társaság morajlását. Ez volt az otthon igazán.

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Úgy éreztem, hogy Håkon sem ragaszkodik ahhoz, hogy ismét hopponáljunk. Legalább nem kellett tovább magyarázkodnom, hogy miért nem akarok hopponálni. De lássuk be, így is túl nagy távot tettünk meg teljesen véletlenül. Arra rájöttem, hogy Håkon biztosan honvággyal küzd, különben nem lettünk volna itt, elvégre kettőnk közül ő született Norvégiában. Nagyon szép helyeken sétáltunk, de a két kabát ellenére is kezdtem úgy érezni, hogy egyre hidegebb van és ugyan még sok idő nem telhetett el azóta, hogy hopponáltunk itt már kezdett egyre sötétebb lenni. Biztos voltam benne, hogy egykönnyen nem fogunk visszajutni Londonba, úgyhogy már feladtam az egész meghallgatást meg azt hiszem, hogy minden mást is. Nem is érdekes, hogy mi történik most Londonban vagy hogy egyáltalán lesz-e esélyem még bármilyen más meghallgatásra elmenni. Majd valamit kitalálok, hogy mit kezdjek magammal, de most jelen pillanatban nem ez volt a legfontosabb.
– Mondd csak, te gazdag vagy? Igazából két lehetőség fordult meg a fejemben. Az egyik az, hogy fizetünk egy illegális zsupszkulcsért, de azok nagyon drágák itt Norvégiában… vagy egészen északra utazunk és a családomtól kérünk segítséget. Ehhez viszont lopnunk kell egy seprűt. – magyarázta Håkon, miközben egy romos fogadóhoz értünk. Biztos voltam benne egyébként, hogy nem tudtam volna kifizetni egy zsupszkulcsot itt Norvégiában, hogyha tényleg annyira drágák, ahogy Håkon állította.
 – Nincs nálam túl sok pénz – válaszoltam, elvégre nem így készültem a mai napra. Azt hittem, hogy csak táncolok majd pár órát egy színpadon, aztán valakik eldöntik, hogy alkalmas vagyok-e a szerepre vagy nem és utána esetleg mehetek lakást keresni magamnak. Ezen a fronton még mindig nem állok jól, márpedig ki kell költöznöm a muglik világából amilyen gyorsan csak lehet. Megígértem apának, hogy gyorsan szerzek magamnak lakhelyet, de úgy tűnik, hogy eddig ez ment a legkevésbé. – A családod biztosan fog tudni segíteni? Nem fogjuk őket zavarni? – kérdeztem, közben egyre közelebb mentünk a fogadóhoz és végül be is mentünk. El sem tudtam képzelni Håkon milyen családból jöhetett, de nem akartam volna alkalmatlankodni náluk, elvégre nem tervezetten jöttem ide Håkon-nal, hanem egyszerűen csak itt vagyok… azt hiszem, hogy teljesen véletlen, hogy éppen engem hozott magával Norvégiába. Gondolom, ha egy másik szerencsétlen megy neki és esik el majdnem, akkor most ő lenne itt és nem én.
Odabent kellemes meleg volt, nem is csoda, az egyik sarokban hatalmas kandalló állt, ami csak úgy ontotta magából a meleget. Rögtön közelebb is mentem, de megszólított egy férfi – aki ha jól sejtem a tulajdonos lehetett, de egyetlen szavát sem értettem. Reménykedtem benne, hogy Håkon átveszi az irányítást itt, hiszen ő biztosan tudott norvégul. A férfi végül eltűnt, közben én leültem az egyik asztalhoz, ami közel volt a tűzhöz.
– Muszáj seprűt lopnunk? Nem tudnál kérni egyet kölcsön itt valakitől? – kérdeztem, miközben próbáltam felmelegedni valamennyire. A seprűlopás sem igazán tartozott azok közé a dolgok közé, amiket szerettem volna csinálni, de persze ha nem lesz más megoldás, akkor ebbe is bele kell mennem. Ha ezt az egészet megtudják a szüleim, akkor fogalmam sincs, hogy mit fognak szólni hozzá.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

Még nem láttam ennek az egésznek a végét, de nem frusztrált annyira, mint hittem. Talán azért, mert tudtam, hogy ez a hely biztonságot ad, mert ez volt lényegében az otthonom. Mégis valahogy furcsa érzés fogott el, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a métereket kifelé az erdős-hegyes részről, egészen valami lakottabb vidékig. De emlékeztem rá, hogy erre van egy mágus fogadó, de kandallót használni az én családomhoz lehetetlen volt. Nem akartam megemlíteni ennek a kis csajnak, hogy nagyrészt muglik, két kisebb testvérem kivételével, ám róluk aligha gondolta volna bárki, hogy majd segíteneket.   
– Nincs nálam túl sok pénz. – Ahogy sejtettem. Mordultam egyet végül, de nem számított, valahogy megnyugtatott, ahogy a fák között lassan megláttam a kissé romos fogadó épületét és az onnan csendülő muzsika hangot. Ez volt az, ami a leginkább északi volt. – A családod biztosan fog tudni segíteni? Nem fogjuk őket zavarni?
Megráztam a fejem. Ez volt az egyetlen válasz, amit most meg mertem engedni magamnak. Harald talán segített volna, de Thor maga volt az átok. Még csak tizenkilenc éves volt, de már is istennek titulálta magát. Talán azért, mert ő volt hármunk közül mindig az, aki a leginkább birtokában és tudatában volt a hatalmának. Anyám tudta, hogy látóképességeim vannak, mégsem engedte, hogy foglalkozzak vele. Így olyan volt, mint valami csökevényes testrészt, csak kínzott, de haszna nem volt igazán. Hogy én éreztem-e magam valaha istennek? Soha s még a kegyükben sem hittem igazán, apám minden szava ellenére sem.
A romos kis kocsma épületének küszöbén még egyszer az engem követő lányra pillantottam. Egész csinoska volt, ezért komolyan féltettem. Az ilyen helyeken, ha egy nő nem valakinek az asszonya, mindjárt három-négy jelentkező nyomul rá erőszakosan. Ilyen ez az északi temperamentum.
– Karolj belém odabent és ha bárki kérdezi, a feleségem vagy – mondtam. Nem akartam most csetepatét Ruby miatt. Nem, nem az a helyzet volt, hogy rostokolni kellett volna valamiért. Egyszerűen csak egy seprűre meg némi pénzre volt szükségünk, amit igazság szerint könnyen leakaszthat egy ilyen helyen az ember, ha kellően leissza magát a társaság.
A kellemes meleg egészen meglepett. Csábító volt a kandalló, de nem sétáltam oda Rubyval ellentétben… hát nem megmondtam neki, hogy karoljon belém, ne szakadjon le? Odamentem hozzá, éppen akkor mikor a tulajdonos elsétált.
– Ne kószálj! – Mordultam rá s amikor végre helyet foglalt az egyik asztalnál, én is így tettem. – Nem tudok rád vigyázni, ha nem vagy a közelemben, érted? – kérdeztem még mindig kicsit ingerülten, de aztán megenyhültem. Igazából volt annyira kedves arca, hogy az ember ne tudjon rá sokáig haragudni. Sosem volt húgom, de ilyen érzés lehet egy lányért aggódni.
Körbe néztem az embereken. Közben éreztem, ahogy elér hozzám a tűz kellemes melege. Végig cirógatott a teljesen átfagyott ujjaimon, az arcomon és éreztem, ahogy szép lassan felmelegszem.
– Muszáj seprűt lopnunk? Nem tudnál kérni egyet kölcsön itt valakitől? – kérdezte, erre végig cirógattam a szakállamon zavaromban. Reméltem, hogy nem hallja meg senki a dolgot, nem kellett volna, hogy még meg is verjenek vagy kihívjanak egy klasszikus élet-halálpárbajra.
– Kérünk két mézsört! – szóltam oda norvégul a kocsmároshoz, aki az imént megkörnyékezte a „nejemet.” Aztán beletúrtam a zsebembe. Lapult ott egy-két hazai érme, a biztonság kedvéért ilyesmit is tartottam magamnál, ha esetleg ki kellett ruccanni csempészés miatt. Ám ez édes kevés volt ahhoz képest, amire szükségünk lett volna.
– Megoldjuk. Ne pánikolj ezen, csak tedd, amit mondok. – Magyaráztam és ahogy elhaladt mellettem egy varázsló, meglehetősen ittas állapotban leszakítottam az övéről az erszényét, hogy észrevétlenül a zsebembe csempésszem. Ő pedig hamarosan távozott is. Nem voltam olyan jó tolvaj, hogy józan ember zsebeljek ki.
– Megisszuk az italt, mintha csak beugrottunk volna, majd odakint ellopunk egy seprűt. – Olyan halkan mondtam, közel hajolva hozzá, egészen azt asztalra támaszkodva, mintha csak szerelmes szavakat súgnék. – Kint van egy tároló, ahol lerakhatja az ember az ilyesmit. Ha szerencsénk van, akkor akad egy jobb fajta.
Ahogy befejeztem a mondandóm, megérkezett a kocsmáros a mézsörökkel, én pedig mosolyogva biccentettem neki.

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Még sosem találkoztam olyan emberrel, mint Håkon és megmondom őszintén nem voltam benne biztos, hogy most mennyire érzem magamat biztonságban. Itt voltam egy idegen, de persze gyönyörű országban, ahol konkrétan csak vele tudtam kommunikálni és ez a fogadó nem tűnt túl barátságosnak miután már negyed óránál hosszabb időt töltöttünk itt. Mármint a kandalló az barátságos és meleg volt, de egyébként úgy éreztem, hogy nagyon kilógok itt a sorból. Óvatosan körbe néztem, de őszintén nem túl sok nőt láttam magamon kívül idebent, ellenben sok volt a részeg és furcsa alak.
Håkon nem sokkal ezelőtt a szemem láttára rabolt ki valakit, ez is olyasmi volt, amit biztosan normális körülmények között nem láttam volna. Ez egy kicsit elgondolkodtatott, hogy mégis milyen emberrel hopponáltam egy teljesen másik országba? Nem szabad félnem, Håkon nem tűnt félelmetesnek vagy legalábbis én nem találtam annak, de mégis el kellett mondanom magamban többször is, hogy nem szabad félnem. Ha pedig mégis történne valami, akkor vagyok annyira erős, hogy meg tudjam védeni magamat. Igen, lehet, hogy sokszor elbénázok dolgokat, de abban biztos voltam benne, hogy ha a helyzet úgy adódna, akkor meg tudnám védeni magamat. Azért reménykedtem benne, hogy Håkon-ban megbízhatok… elvégre mi mást tehetnék? Ha nem bízom benne, akkor lehet, hogy sosem lenne esélyem normálisan visszajutni Londonba. Szóval igen, ez van, meg kellett benne bíznom.
Azt mondta, hogy tegyek úgy, mintha a felesége lennék – ezt sem gondoltam feltétlenül jó jelnek. Persze az itteni kultúrát ő ismeri jobban, úgyhogy azt hiszem, hogy jobb volt betartani a szabályokat, amiket ő tudott. Ezek után már fogalmam sem volt róla, hogy mégis milyen lehet a családja, de nem is akarok előre ítélkezni, ha segítenek, akkor minden rendben lesz. Nem akarom zavarni őket, de ha ma nem tudunk visszajutni Londonba, akkor talán egy éjszakát ott tölthetünk és normális ágyban alhatunk. Aztán holnap nyugodtan elindulhatunk haza, rám pedig valószínűleg várni fog egy levél, ami közli, hogy soha többé nem akarnak behívni egyetlen meghallgatásra sem. De azt hiszem, hogy ez most annyira nem is volt fontos.
– Megoldjuk. Ne pánikolj ezen, csak tedd, amit mondok. – mondta Håkon, miután rendelt nekünk mézsört.
– Addig nem pánikolok, míg nem kell még egyszer hopponálni. – válaszoltam. Most abba inkább nem akartam belemenni, hogy utálok hopponálni és elég volt ebből a borzalmas élményből egy is egy napra. Egyébként sem szerettem volna elmagyarázni, hogy mennyire kétbalkezes vagyok varázslatok terén.
– Megisszuk az italt, mintha csak beugrottunk volna, majd odakint ellopunk egy seprűt. Kint van egy tároló, ahol lerakhatja az ember az ilyesmit. Ha szerencsénk van, akkor akad egy jobb fajta. – magyarázta a tervet, közben megkaptuk az italunkat, de nem igazán vágytam rá, hogy belekóstoljak. A seprű lopás miatt kicsit izgultam, aminek talán semmi értelme nem volt. A balett miatt fegyelemre és szabálykövetésre neveltek, ami az élet minden területén befolyásolt valamennyire és most úgy éreztem, hogy megszegek egy szabályt. De mindegy, valahogy el kellett jutnunk Håkon családjához és gyalog nyilván nem ment volna, hopponálni nem akartunk, így maradt a seprű lopás.
– Nagyon remélem, hogy nem fogunk lebukni. – jegyeztem meg halkan és beleittam a mézsörbe, ami nem is volt rossz. Azért izgultam, ki tudja mi történt volna, hogyha lebukunk mégis? Így is úgy éreztem, hogy mindenki figyel minket, ezért inkább megfogtam Håkon kezét és próbáltam úgy tenni, mintha nagyon szerelmes lennék belé.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

Csak az számított, hogy őrizzem meg a nyugalmamat, úgy nem tűntem ki még ebben a kocsmában sem. Persze a kandallóba nézve azt gondoltam, milyen kényelmes is lenne, ha a családom nem egy mugli kolónia kellős közepén élne és csak belépnék itt a lángok közé, ott meg kint. Az utazás ilyen módja ugyanakkor követhető volt, amit szintén igyekeztem volna elkerülni… na nem, mintha a hoppanálás nem ez a fajta dolog lett volna, azt sem ártott volna kihagynom inkább. Nem, mintha egy túl keresett bűnöző lennék, de tény, ami tény, csempészekkel dolgozok és elővigyázatosabbnak kéne lennem, ennél sokkal inkább.
– Addig nem pánikolok, míg nem kell még egyszer hopponálni. – Jegyezte meg Ruby, amivel kivételesen egyet tudtam érteni. Egy ilyen mellényúlás után én sem szívesen próbálkoztam volna meg újra vele, pláne, hogy nem éppen illik csak így átugrálni országhatárokat. Azt hiszem ez is elég nagy hiba volt s ha a minisztériumban rájönnek, tuti mindkettőnknek utánanéznek majd.
– Nos, ebben egyetértünk – bólintottam és végig néztem közben a kocsma társaságán. Lényegében mindenféle alak volt erre: utazónak tűnő varázsló, magányosan az ablak mellett, tőle nem messze egy túlzottan is sokat mutató, cseppet sem nőies boszorkány, aki egy késsel piszkálta ki a körme alól a mocskot. Persze a szokásos részeg társaság is megvolt, akik annyira röhögtek, hogy már nem értették egymás szavát sem és ettől persze csak még hangosabb hahotában törtek ki. Nekünk mondjuk éppen kapóra jött, hogy a legtöbben azt a három, igencsak ittas varázslót bámulták meg. Nem akartam feltűnést kelteni.
Miközben felvázoltam a tervemet megérkezett a két korsó mézsör is. Ezt az egy italt sehol máshol nem készítették finomabban, mint itt Norvégiában. Nem egy ember volt, aki mást állított volna, csakhogy nagyon hazafias megjegyzésekkel ostromolhasson, de sajnos akkor sem lett volna igazuk. Belekortyoltam az italba, éreztem, ahogy a bajszomon megül a hab, ezért amint lettem a korsót, óvatosan végig töröltem az arcomon a kézfejemmel.
– Nagyon remélem, hogy nem fogunk lebukni.
Megforgattam a szemeimet. Mégis minek nézett? Olyannak, aki nem ért semmihez? Mármint arra nyilván nem jött rá, hogy bűnöző vagyok, de azért gondolhatta ránézésre is, hogy a jég hátán is megélek, még ha nem is a klasszikus tagbaszakadt, kétméteres vikingek sorát erősítettem.
– Miért buknánk le? – kérdeztem és megint felemeltem a korsómat, annak láttán, hogy még ez a kis nő is iszik. Meglepett, hogy nem fintorodott el bevallom, de igazából ez tetszett benne. Egész jófejnek látszott hirtelen. Szóval, miközben ittam, őt figyeltem. Három nagy kortyot vettem mindössze magamhoz, hogy egy sóhajjal engedjem aztán le a korsót a mocskos asztallapra és megint ösztönösen végig töröljek a szakállamon.
– Te túl jó kislánynak látszol – közöltem vele némi szenvtelenséggel a hangomban. Na nem az alkohol hozta ki belőlem a túlzott őszinteséget, egyszerűen csak kezdtem feloldódni a társaságában. Amúgy rendszerint csak morogtam mindenki mellett, kellett az a bizonyos fél-egyóra ahhoz, hogy magamat tudjam hozni.
– De ne aggódj, neked nem kell semmit csinálni, csak bízd rám. – Az asztallapra tettem néhány érmét a kocsmárosnak, aki megint arra járt és felfogta, hogy hozhat még egy kör italt. Biccentve sétált vissza pult mögé. – Melegedj fel, mert ezután csak rosszabb lesz. – Tettem hozzá, ugyanis az ablakon keresztül is láttam, hogy odakint egészen elszürkült az idő és megindult a hóesés. Tudtam, hogyha nem vigyázunk még a végén idebent is ragadhatunk. – Hóviharban nagyon nehéz repülni és könnyű megfagyni.

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Odakint elkezdett esni a hó és megmondom őszintén most már kezdtem úgy érezni, hogyha nem muszáj akkor nem szeretnék túl sok időt itt tölteni. A sok részeg és hangos ember között nem éreztem magamat jól és zavart, hogy nem értem mit mondanak az emberek. Tudom, hogy nem kellett volna ezzel foglalkoznom, elvégre volt nagyobb problémánk is, de ettől még idegesített, hogy fogalmam sincs mi történik. Még gyerekkoromban sem nagyon tettem ki a lábamat Angliából, úgyhogy furcsa volt egy másik országban lenni.
Håkon egyébként teljesen nyugodtan tűnt ahhoz képest, hogy éppen azon törte a fejét, hogy hogyan lopjunk seprűt anélkül, hogy bárkinek is feltűnne. Egyébként a családjáról nem mondott semmit sem, nem tudom, hogy szándékos volt-e, de igazából megnyugtatott volna, ha legalább egy-két szót mondott volna róla. De nem feszegettem a témát egyelőre, inkább ittam még a mézsörből, tényleg nem volt rossz.
– Te túl jó kislánynak látszol – közölte Håkon, de erre inkább nem reagáltam. Tudom, hogy mindenkinek ez az első benyomása. Végül is mi más lenne? Csendes vagyok, balettozott, mindenki csak egy törékeny kislányt lát bennem. De akkor is utáltam, ha ezt gondolták rólam az emberek, én azért ennél többnek éreztem magamat. Lehet, hogy nem beszéltem jól másokkal, nem tudtam könnyen feloldódni, de azért nem csak egy „jó kislány” vagyok és valamiért ahogy Håkon mondta ezt még rosszul is éreztem magamat. Inkább ittam megint egy kortyot.
– De ne aggódj, neked nem kell semmit csinálni, csak bízd rám. – folytatta, mintha nem most sértett volna meg. Jó, nem tudhatja, hogy rosszul esett, mert nem szóltam egy szót sem. De mindegy is, gondolom, ha ez a „kaland” véget ért akkor valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni. Úgyhogy egy pár napig még el tudom viselni, míg visszajutunk Londonba és az biztos, hogy ezek után sem fogom megszeretni a Valentin-napot.– Melegedj fel, mert ezután csak rosszabb lesz. Hóviharban nagyon nehéz repülni és könnyű megfagyni.
– Igazából, már eléggé felmelegedtem, úgyhogy essünk ezen túl minél előbb. – válaszoltam. Rengeteget gyalogoltunk korábban, kezdtem fáradt lenni és ha lehetséges, akkor szerettem volna valami nyugodtabb helyen lenni. – Egyébként… tudnom kell valamit a családodról? Úgy értem, ha nem akarsz, akkor ne beszéljünk róla, de szeretném tudni, hogy mégis hova készülünk.
Halkan beszéltem, mert még mindig úgy éreztem, hogy a fogadó fele minket bámul és ez nem volt jó érzés. Nem tudtam, hogy Håkon akar-e a családjáról beszélni, de abban egyet kell velem értenie, hogy talán jobb, ha valamennyire felkészülten megyek oda. Bejelentés nélkül megyünk oda és valószínűleg ott sem fogok egyetlen szót sem érteni abból, hogy ki mit beszél. Egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy csak teher vagyok Håkon nyakán, úgyhogy tényleg jó lett volna ezen az egészen gyorsan túllenni.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

Jól esett a hazai sör. Valahogy felmelegített és visszahozta bennem azt az északi virtust, ami Londonban kicsit elkopott és megváltozott. Én is kezdtem felvenni azokat a nyugatias szokásokat, amiket odahaza még hírből is alig ismertem. Túl elzárt környéken életem ahhoz, hogy sokat tapasztalhassam meg. A szüleim a hagyománynak szentelték az életüket és a varázslóiskolába sem jutott be mindabból, ami Osloban vagy akár Londonban fogadott. De végül is ez a sörözés nem is csak azért volt jó, mert emlékeztetett arra az életre, amit még most is a legjobban tudnék élni. Nem. Ahogy a tekintetem Rubyra tévedt újra és újra megborzongtam. Kislányos volt ugyan, de szép és kecses, ezért élveztem a látványát. Persze próbáltam nem egy nyálcsorgató öregember hatását kelteni, így ha esetleg észrevette mennyire bámulom, elkaptam a tekintetem.
– Igazából, már eléggé felmelegedtem, úgyhogy essünk ezen túl minél előbb. – Mondta Ruby, eddigre értem egyébként a söröskorsó fenekére. Éppen csak egy kis hab csillant meg még az alján, ahogy visszahelyeztem az asztal lapjára. Óvatosan végig simítottam a szakállamat, nehogy megüljön benne valami hasonló. –  Egyébként… tudnom kell valamit a családodról? Úgy értem, ha nem akarsz, akkor ne beszéljünk róla, de szeretném tudni, hogy mégis hova készülünk.
Halkan beszélt. Tetszett, hogy fogta az adást és érezte, hogy a helyzetünk kényes. Ha idő előtt gyanússá válunk, fújhatjuk ezt a seprű dolgot és nehéz lesz felgyalogolni északig. Így hát, kicsit közelebb hajoltam én is hozzá.
– Nagyon északiak. – Mondtam és felé nyújtottam a kezemet, hogy miközben felegyenesedem, őt is felhúzzam. Végig szorongattam a kézfejét, nehogy felmerüljön a gyanú, hogy nem vagyunk együtt és valaki a nyomunka eredjen a kislány miatt. Még egy érmét letettem a kocsmárosnak az asztalra, majd egész egyszerűen kihúztam Rubyt az épületből.
Még odakint is hallatszott a zene és a részeg emberek hangos beszélgetése. Azonban a fák között és a kitaposott ösvény felöl most nem volt semmi féle mozgás. A faépítményt így megkerültem végre és a jobb oldalán ott voltak a seprűk. Nem sok, két darab. Egy régebbi, meg egy mégrégebbi.
– Ez jó lesz. – Elvettem a kevésbé viharvertet, hogy a lábaim közé csapjam. Intettem a lánynak, hogy üljön fel mögém, aztán lassan emelkedni kezdtem, szerencsére feltűnés mentesen. Ahogy pedig kibukkantunk a fák lombkoronái között, a havazás elállt és megpillanthattuk a nap aranyló sugarait, ahogy finoman előbújik a felhőréteg mögül.
– A családom kicsit kemény, egész életükben harcoltak azért, ahol most vannak. De jó emberek és haza tudnak juttatni minket. – Meséltem el röviden, mielőtt elnyelt volna minket a süvítő zaj, a fagyos hideg. Ruby testmelege kevés volt, hogy engem melegítsen, de őt talán az enyém melegített annyira, hogy kibírja azt a másfél-két órát, amibe az út került.
Nem a falunál kezdtem el ereszkedni. Sokkal korábban, hogy kicsit összeszedjük magunkat, mire odaérünk. A seprűt elrejtettem a bokrok között és a sálamat kirángatva a nyakamból a lányra tekertem, úgy, hogy eltakarja az száját és az orrát is. Ez a kétréteg elég lehetett arra, hogy kicsit jobban érezze magát. Sőt a felém eső kezét, bedugtam a kabátzsebembe.
– Így majd átmelegszel kicsit. Ott pedig már meleg ital és kandalló vár. – Magyaráztam és a falu felé böktem, amit már láthatott az útról. Réginek tűnő, fakunyhók, apám hosszúháza és egy csomó hagyományos viking dolog gyűlt itt. – Mindenki mugli, kivéve két testvéremet és engem. Anyám volt az első boszorkány, aki a közösségbe költözött. – Meséltem el röviden a történtetemet.

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Mikor megszereztük a seprűt én még akkor is kételkedtem abban, hogy csak úgy le tudunk lépni a fogadótól feltűnés nélkül. De úgy tűnik itt északon az embereket jobban lekötötte az ivás, mert senki sem kapott el minket és nem átkoztak meg, miközben Håkon elcsente az egyik seprűt. Nem volt egy csúcsminőség, de legalább működött és a hopponálásnál még ez is jobb megoldás volt.
Azon gondolkodtam, hogy Håkon mit érthetett az alatt, hogy a családja „nagyon északi”, őszintén nekem ez semmit sem mondott. Soha nem jártam Anglián kívül, talán ezért nem is voltam annyira tájékozott. De azt sem tudtam eldönteni, hogy izguljak-e vagy ne. Meg kell próbálnom minél természetesebben viselkedni, nem arról van szó, hogy féltem. Egyszerűen csak itt voltam egy idegen országban és nem értettem egy szót sem abból, hogyha hozzám szóltak. Ráadásul nem ismerem ezt a kultúrát, úgyhogy nem akarok abba a hibába esni, hogy akaratomon kívül megbántok valakit.
– A családom kicsit kemény, egész életükben harcoltak azért, ahol most vannak. De jó emberek és haza tudnak juttatni minket. – Ezt még akkor mondta Håkon, amikor még a levegőben voltunk. Már azért hálás voltam előre, hogyha a családja tényleg haza tud minket valahogy juttatni.
Azt hiszem még ennyire ezelőtt sosem fáztam, mint most, miközben a seprűvel száguldottunk valamerre. Természetesen nem tudtam, hogy hova megyünk, nem ismertem ezt a helyet, de mi van ha nem volt jó ötlet megbíznom Håkon-ban? Mi van, ha ezzel most hatalmas hibát követtem el? Nem lenne újdonság, sokat hibázok és képtelen vagyok jól megítélni az emberek személyiségét az első találkozás után. De ha keserű szájízzel is vallottam be magamnak, sajnos itt északon rá voltam utalva. Egyedül lehet, hogy el sem jutottam volna a fogadóig sem.
Mikor már rendes talaj volt a lábunk alatt egy kicsit megkönnyebbültem, jéghideg volt, de Håkon rám tekerte a sálját és a kezemet a saját kabátzsebébe dugta. Nagyon figyelmes volt, biztosan látta, hogy fázok. Ugyanakkor még mindig biztosan csak egy törékeny kislánynak tart. Ettől kicsit elszomorodtam, szeretném, ha egyszer már végre valaki észre venné, hogy nem csak egy rakás szerencsétlenség vagyok.
– Így majd átmelegszel kicsit. Ott pedig már meleg ital és kandalló vár. Mindenki mugli, kivéve két testvéremet és engem. Anyám volt az első boszorkány, aki a közösségbe költözött. – magyarázott Håkon, miközben a falu felé közeledtünk. Az egész csak apró faházakból állt, Angliában ilyet nem nagyon látni az biztos.
– Várj csak… ez akkor egy kolónia? – kérdeztem, miközben közeledtünk a házak felé. Muglikat egyelőre nem láttam, de biztosan mindegyikük bent melegedett a kandalló mellett ebben a farkasordító hidegben. – Londonban én is muglikkal élek, de az egészen más. Olyan mintha nem is lenne itt senki. –tettem hozzá, a szememmel még mindig a muglikat kerestem, de csak egy kutya futott elénk, aztán vidáman csaholt, miközben visszaszaladt a házak közé.
Próbáltam mindent megfigyelni, de már a kabátom alatt is reszkettem, Londonban nem volt ennyire hideg a tél, mint itt. Azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg hazajutunk-e és vajon behívnak-e még egy meghallgatásra? Ha nem, akkor megmondom apának, hogy ez így nem fog menni, máshogy kell megoldanunk, hogy megtaláljam az öcsémet. Håkon-ra néztem, még most sem tudtam sok mindent a családjáról, csak annyit, hogy az anyja volt az első boszorkány itt és van két testvére, akik szintén varázslók.
– Két testvéred van, igaz? – ebben a helyzetben lehet ez volt a legbutább kérdés, amit feltehettem. – Nekem… volt egy bátyám meg egy öcsém, de most egyedül vagyok. – nem tudom miért mondtam ezt el neki, biztosan nem vagyok normális. Nem akartam, hogy sajnáljon, csak beszélni akartam. Nem pont erről, de kínosnak éreztem volna, ha semmit sem mondok, miközben az egyik nagyobb házhoz értünk végül. A csaholó kutya visszatért és mielőtt bármelyikünk kopogtathatott volna az ajtó kinyílt. Azt hiszem valaki Håkon nevét kiáltotta, de lesütöttem a szememet, nem mertem egyelőre senkire sem ránézni, mert nem tudtam hogy illik itt viselkedni.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

A repülés a hideg levegőben még engem is megviselt. Nem csoda, hogy Ruby reszketett a hidegtől. A hó legalább nem hullott az arcunkba, ezt a részét megúsztuk a dolognak. Végig rajta tartottam a szememet, ahogy a most hólepte kis ösvényen megindultunk a távolban húzódó faházak felé. Az egész olyan autentikus volt, olyan nem a világba illő.
– Várj csak… ez akkor egy kolónia? – kérdezte, ahogy közeledtünk és a házak mindinkább elnyerték eredeti méretüket szemeink előtt. A kutyára mosolyogtam, ami előttünk rohangált, majd távolodott el, szinte mutatva hova figyeljünk, mit nézzünk itt.
Még mindig lenyűgöző volt ez a hely, ahogy ilyen természetesnek hatott ebben a környezetben, az ember pedig ésszel tudta, hogy az ilyesmi már nem létezik, már minden tele van a muglik berregő, robbanó dolgaival, az éjszakák nappallá váltak. Ez azonban itt érintetlen volt, mintha a világ megragadt volna, valahol ezer évvel korábban. –  Londonban én is muglikkal élek, de az egészen más. Olyan mintha nem is lenne itt senki.
Hümmögve mutattam neki a házak között mozgolódó alkokra. Két kisgyerek volt, akik fakarddal estek egymásnak. Hátukat prémes kabát védte a hidegtől. Itt nem volt még helye a nyugati ruháknak. Mindenki hagyományos, egyszerű viseltet hordott. A férfiak szakállát fonás díszítette a nők pedig egyszerű hosszú ruhában szelték át a falucskát. Ez volt az, ami ma már csak emlék a legtöbb északinak.
– Határozottan vannak itt… nem is kevesen. – Magyaráztam, ahogy újabb és újabb embereket pillantottunk meg. Egy-ketten biccentettek felém, mások szinte rémülten pislogtak rám, aki már megrontott a civilizált világ. – Ez volt apám álma. A hagyomány őrzés. Ezért hozta létre ezt a helyet a családjával.
A ház ahova tartottunk pontosan a falu másik végén volt, legalább egy negyedórás sétára onnan, ahol földet értünk. Szóval bőven volt időm Rubyt beavatni a szükséges információkba. Előbb-utóbb úgyis rájött volna, hogy ez az egész hogyan is működik a mi családunkban.
– Két testvéred van, igaz? – kérdezte és folytatta a beszélgetést. – Nem volt egy bátyám meg egy öcsém, de most egyedül vagyok. – Mesélte, engem pedig valahogy megnyugtatott a hangja. Ugyanis Thor miatt kicsit aggódtam. Anyánk halálra kényeztette, szinte belenevelte azt az őrült gondolatot, hogy márpedig isten. Isten, akinek nagyobb hatalma van, mint bárkinek. Ehelyett csak egy beképzelt és veszélyes varázsló lett belőle, aki túlzottan is szerette fitogtatni az erejét.
– Négy testvérem van. Apám első házasságából egy bátyám és egy nővérem, a másodikból pedig két öcsém. Velük vagyunk édestestvérek, mint mondtam, az anyánk boszorkány. Apám házasember volt, mikor megismerte. – Meséltem, ahogy elhaladtunk a hosszúház mellett. Már nem lakott benne senki, üresen állt apám halála után. Helga a saját házában nevelt minket, ami egészen közel feküdt az erdő széléhez. Tudtam, hogy Haraldot és Alfredet ott fogom találni, remélhetőleg az öcsénk nélkül.
– Aflred a bátyám és Harald, az idősebb öcsém képes lesz segíteni nekünk. – magyaráztam és a falu északabbi részéhez érve végre megpillantottam a fák mentén álló faházat. Helga ott volt kint az udvaron, valami kosárral bajlódott. Ősz haja ellenére is látszott, hogy gyönyörű nő, így Rubyt azonnal oda invitáltam. Helga lényegében apám első felesége volt, aki anyámat mindig gyűlölte, de a mi sorsunkat a szívén viselte. Ezért támogatott minket a szüleink halála után.
– Fiam! – Nevetett fel, ahogy meglátott és azonnal meg is öleltük egymást. Ekkor fordult csak Ruby felé. – Vendéget is hoztál?
– Ő Ruby, egy kis baleset miatt keveredtünk ide északra – magyaráztam. – Ruby, ő a nevelőanyám, Helga. – Tettem hozzá, így persze őt is azonnal jó alaposan megölelgette, mielőtt beinvitált minket egy teára a tűz mellé-