+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara
| | | | |-+  A Suttogó (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | | |-+  Konyha
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Konyha  (Megtekintve 224 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 02. 13. - 21:41:55 »
+2





Aprócska, kissé piszkosnak ható konyha. A legtöbb dolgot úgy lopkodta össze Elliot, ami itt található, de az öreg konyhabútort szépen tisztára sikálta és egész otthonosnak hat a piszkos fallal együtt. Egy aprócska asztal is található itt, de bent a nappaliban egy komplett étkező lett kialakítva, ha esetleg nemvárt vendégek érkeznének.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 07. 30. - 11:44:00 »
+1


VÁROK



Sötét éjszaka van, mikor végigsétálok a néptelen utcán. Meleg, nyári este köszöntött ma is ránk. Kellemes, szinte romantikus nosztalgiában jártam az utcákat. Fiatalságom bolondságaira emlékeztetett az utcalámpák fényében alig pislákoló csillaghad fejem felett. Milyen is volt, mikor azt se tudtam, merre haladok és hol kötök majd ki? S milyen is volt, mikor hirtelen gazdagságomban önelégült vásárlásba kezdtem?
És mégis… Életem egyik legjobb döntése volt, mikor leheveredve az öreg, szinte teljesen lepusztult pajta mellé és felnéztem az égre. Ahogy ott feküdtem, a tenger felől érkező hűvös szél borzolta a hajamat, libabőrössé változtatva bőrömet. Olyat éreztem akkor, mint amit addig sosem. Múltat hajszoló énem, amit az élet előbb egy szűkös családi házba, majd egy ódon kastélyba zárt, végre kiszabadult, s ott, a fűben, egy pillanatra békére lelt.

Másnap ajánlatot tettem a területre, pár napra rá pedig megismerkedtem a hozzám hasonlóan fiatal és pimaszul tehetséges építészzsenivel. Tengerszem volt az én első szerelmem. Minden négyzetcentiméteréért odáig vagyok, a legelső fadeszkától a legutolsó szögig, amit belevertek az építőmunkások. Azt gondoltam sose fogom elhagyni. Ott voltam minden apró dolognál, amit beleépítettek, ott voltam a születésénél, s ápolni akartam egész életemben. Ilyen hát a hűtlenség és az új szerelem. Mindent, ami volt, fel kell adni egy újért. Nem mintha valaha is el tudnám adni azt a házat… Még a kiköltözés is fájdalmas…

hangosat sóhajtok, mire egy éjjeli lámpa óvatosan meghajol előttem. Meglepődve nézek a furcsa tárgyra, de nem is tudom mit vártam egy olyan helytől, amit mágus lakik. Amikor tengerszembe költöztem, hirtelen jelentek meg a mágikus teremtények a kertemben, egymás után, vagy változott, mint ez is, egy utcai kis lámpa, udvarias út mellett állóvá. A mágia körülvesz minket, s önkéntelenül hagy lenyomatot a közelünkben. Pont mint ez az utcai lámpa is, itt Elliot házának közelében. Fejet hajtok én is, majd az ajtóhoz érve kinyitom azt, s be is lépek rajta. Magam mögött hagyva a kellemes éjszaka, apró kis kedves gondolatmeneteit.

Immáron az aggodalomé volt a főszerep. Agyam bugyraiban és szívemben is azonnal cserélődtek a gondolatok és érzések. Vajon valóban hazaérkezik-e? Vajon épségben van? Miért kell folyton aggódnom és félnem? Azon, hogy elhagy-e… meghal-e… visszajön-e hozzám… Csak szeretni szeretném. De azt hiszem mindketten megváltoztunk annyira már ebben a kapcsolatban, hogy kimondhassam, nem létezik olyan, hogy a megváltoztatás szándéka nélkül… Mindenki változik és változni is fog. És nem minden abba az irányba, amibe szeretnénk. Ilyen ez… És el kell fogadni…

Lepakolom a konyhában a számtalan dolgot, amiket beszereztem különböző éttermekből. És mellé pakolom a doboznyi kötszert és megannyi gyógyitalt, amit a biztonság kedvéért magammal hoztam. Mert hát őszeszélyességétől sose lehet tudni, mit is várjon az ember… Aztán főzök magamnak egy nagyon édes forró csokit és leülök, hogy olvasással múlassam az időt, míg Elliotot hazavárom.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 07. 31. - 18:30:15 »
+1

és visszatérek


Nat
2001. július 20.

outfit

Szakadtan lógtak rajtam a ruhák, a nadrágom vérfoltosan tapadt a lábszáramra. A sportcipőim mocskosak és sérültek voltak… és a bal lábamban nem sok élet volt. Vonszoltam magam után, miközben a jobbomon ugráltam a Suttogó felé. Már az utca végében jártam, mikor valami furcsa kis zene csapta meg a fülemet… csak a szomszédos vénbanya házából jött, aki nem tudott aludni. Nem zavart, adott egy kellemes, szánalmas aláfestő zajt annak, ahogy botorkáltam hazafelé. Képtelen voltam hoppanálni, képtelen lettem volna kandallón át jönni.
A testem minden porcikája fájt. A fejemben valami kegyetlen érzés lüktetett, a jobb lábam, amin a térdhajlat felett véraláfutásos-fekete nyomként még látható volt a kígyómarás helye, és a bokám, ami kifordult egyetlen, elkeserítő fájdalomként jelezte, hogy nem javult a helyzet az elmúlt órákban sem. Ezen kívül több helyen horzsolások, véraláfutás borították a bőrömet… és rendszerint kirázott a hideg. Ami ott történt azon a romos, ősi helyen, elmondhatatlan volt. Nem lehetett szavakba önteni, ahogy mélyen a bőröm alá furakodott a sötét jelenlét, ahogy éreztem figyelnek, ahogy a gondolataimat kegyetlenebbnél kegyetlenebb képek töltötték meg s a láthatatlan érintések nem evilágiak voltak. Megborzongtam megint, ahogy ujjaim a következő kerítésbe martak támaszért.
Eszembe jutott a marás után állapot, ahogy lehunytam a szememet, erőre vágyva. Nat… Nat… – ismételgettem a nevét, miközben Pedro a hátára kapva rohant végig velem az erdőn, átugorva indákat, félre lökve hatalmas leveleket. Azt vártam, hogy majd előkerül Nathaniel Forest a dzsungel közepén, megfogja a karomat, magához ölel és megment. De nem jött… mert nem tudta, hogy bajban vagyok, hiába szorongattam a nyakláncot, amit tőle kaptam. Egyszerű medál volt, aprócska kör, amin egy szó díszelgett: Minden. Azt mondta, hogyha megszorítom és rágondolok, akkor majd érzi, hogy hiányzom… nem voltam benne biztos. Már külön éltünk és bár ő próbálkozott, meg én is, megváltoztak közöttünk a dolgok. Hiába könyörögtem az éghez, hogy hallja meg a nevét és jelenjen meg. Persze nem is volt túl reális kívánság, én mégis úgy éltem meg, mintha nem sikerült volna, mintha kegyetlenül belebuktam volna a dologba.
A következő ház kerítésébe kapaszkodva húztam magam előre egy métert, hogy aztán megint nyöszörögve megálljak a fájdalomtól. Utáltam, hogy legyőz, hogy ez is erősebb nálam, mint minden, mióta elengedtem a mágiám forrását… legalábbis azt, ami mocskosul felerősítette azt. Az indulatam már nem voltak elegek, hogy megvédjem magamat, már nem tudtam ugyanúgy törni előre az utat… és féltem. Rettegtem a sötét rémképektől, amiket a romoknál láttam. Rettegtem, mikor az ujjaim megsérültek a csapdától… és rettegtem, hogy nem jövök többé haza, mert nem volt ép felület a testemen.
Menj… mindjárt otthon vagy… mindjárt érezheted az illatát… Próbáltam magam bíztatni, de a térdeim egyre inkább remegtek a fájdalomtól, ahogy elértem a Suttogó előtti kis kerítést, hogy aztán meginduljak balra még azon az egy méteren, ami az ajtóhoz vezetett. Úgy estem neki a feketére festett fának. Azonnal rászorítottam a kilincsre, hogy megtartsam magam a lábamon… de hiába nyomtam le az ajtó nem volt nyitva. Hangosan kopogtam kettőt.
Nat! – próbáltam elég hangerőt kipréselni magamból, hogy kinyissa az ajtót. Ilyen időpontban persze amúgy sem sokan kopognának be, de nálam aztán ki tudja. A Rowle család bérgyilkosai is lehettek volna éppen, vagy egy elégedetlen tolvajkolléga… esetleg Cartwright egyik riválisa.
Alig, hogy nyílt az ajtó, éreztem, hogy dőlök. Dőlök arccal bele a tinta savanykás-kesernyés arcomájába. Átadtam magam az érzésnek, kapaszkodtam bele, martam a ruhája anyagát, hogy ne zuhanjak teljesen össze.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 08. 03. - 11:24:11 »
+1


VÁROK



Nem merek túl messzire elkóricálni. Nem mintha ez egy hatalmas ház volna, lássuk be nem egy Tengerszem, ahol nem is hallod a ház túlsó végében álló személyt, ha netán fal-falmentén állva lenne kedvetek beszélgetni. Tudom… nem túl reális. De ott némiképp indokoltabb lenne, az, hogy a mosdóig se voltam hajlandó elmenni.
Elliot azt mondta korahajnalban vagy reggel érkezik. Én pedig úgy gondoltam a hajnali három már bőségesen korahajnalnak számít. Szóval lényegében odaszögeltem magam az ajtó mellé egy kényelmetlen székre száműzve termetes lényem és úgy őriztem a bejáratot, mint hűséges házőrző eb a telket. Az összes kinti nesz jobban érdekelt, mint bármi, ami a kezemben tartott könyvben szerepelt. A baj csak az, hogy én tökkelütött egy ismeretlen szerző, kiadásra vagy épp elutasításra váró kéziratával jöttem el ide. Vajon mit gondoltam? Itt, pont itt, az ajtó mellett izgulva fogok tudni döntést hozni efölött? Egy ideje amúgy is a főszerkesztőm intézi az ilyesmit. Én már csak a tényleg ígéretes, ismeretlen szerzőtől is a bestseller gyanúsakat kapom átolvasásra. Vagy már a javában bejáratott, régi és sikeres íróink munkáit ellenőrzésre. De az is az én feladatom, hogy más kiadótól elorozzam a leghíresebb húzóneveiket. Bár ezt kevésbé szoktuk alkalmazni, mivelhogy eleve elég nagyra nőttük már ki magunkat így is. Akad versenytársunk, ami javítja a piacot, meg a lelkesedésemet is, szóval egyáltalán nem bánom.

Bádogos. Lapozok a kézirat elején szereplő nagyban felírt, majd áthúzott, végül mégis mellé firkantott címre. Ezen még lehet dolgozni, az bizonyos, de, hogy a könyvvel mi újság, azt jelen pillanatban nem tudnám megmondani. Szóval inkább csak felállok és leteszem valahol a konyhában.

Akkor hallom meg. Hirtelen azt hittem csak én rúgtam bele valamibe, és az koppant. De aztán mintha mást is hallani véltem volna. A nevem. Haloványan, halkan, de mégis átszűrődve az ajtó fáján. Bizonyára csak képzelődöm, hessegettem el a gondolatot, de persze ezzel együtt azt is tudtam, hogy ha kinyitom és megnézem mi újság odakint, azzal nem veszthetek semmit. A bennem növekvő várakozás amúgy is feszített már, szóval tudni akartam, nagyon-nagyon tudni akartam mikor ér végre ide. Bárcsak jobban meghatározta volna az időt. Bárcsak vele mentem volna inkább… Sóhajtottam gondterhelten, miközben a lépteim szinte kapkodóvá, mozdulataim gyorssá alakultak. Itt van. Hirtelen bizonyos lettem benne. Itt áll az ajtó előtt. Engem vár. Vár, hogy beengedjem.

Mozdulataim gyors egymásutánban nyitották a zárat és nyomták le a kilincset, hogy aztán karjaimat azonnal szélesre tárva, ölembe is fogjam azt a gyönyörű, fáradtnak tűnő testet, akinek hiánya egész héten úgy emésztett.
- Elliot… - Suttogtam, némiképp, csak némiképp, megkönnyebbülve, miközben óvatosan teljesen ölembe emeltem, levéve lábairól minden súlyt, és elindultam vele a nappali felé. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de egyelőre nem tudtam erre koncentrálni. Érezni akartam, hogy minden tagja megvan, hogy sehol sem vérzik, hogy immáron biztonságban van a karjaim között. – Itthon vagy Elliot. Megérkeztél. – Mondom csendesen, miközben lerakom a nappali kis ülőalkalmatosságára. – Kérsz valamit? – Kérdezem halkan, miközben sötét szemeibe nézek. Tudom. Szemeiből azonnal tudom, hogy fájdalmai vannak. De nem mondok semmit, csak nézek rá, szeretetet sugárzó tekintettel, várva a szavait, a szavait, melynek nyomán tudni fogom, mit is kell tennem…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 08. 04. - 12:01:29 »
+1

és visszatérek


Nat
2001. július 20.

outfit

Hát ezt jelenti hazajönni. Érezni az illatát, a teste melegét és a nevemet hallani a szépséges mély hangon. Megremegtem egy pillanatra, ahogy megemelt, megint mutatva, milyen erős hozzám képest. Csak átkaroltam a nyakát és beszippantottam az illatát, megtehetett velem bármit. A sérült lábamról levált minden megfeszített teher. Már nem kellett botorkálnom, nem kellett kapaszkodnom, mert ő fogott és vitt a Suttogó belsejébe.
Hamarosan a kesernyés-savanyú tintaaroma belekeveredett a dohos, kissé poros otthon illatba. Ehhez elég volt csupán átlépni a nappali küszöbét. Éreztem, hogy Nat utálhatja ezt a helyet, olyan idegen volt tőle, mint minden ház, ahol valaha otthon éreztem magam. A kopott falak, a karmolások a vakolaton, az öreg, megvetemedett ajtók, a viseltes padló mind azt mutatták: ennek a helynek múltja van. Én nem akartam új történetet, én folytatni akartam egyet. A házét, a sajátomat, a miénket.
- Itthon vagy Elliot. Megérkeztél. – Magyarázta, miközben karjai szorosan tartottak. Nem akartam, hogy elengedjen és véget érjen ez a pillanat, mert akkor talán megint egyedül és elveszve találom magam... mint az elmúlt félévben annyiszor. Én csak szerettem volna, ha megfog, ha húz, ahogy addig én húztam ót. De nem lehettem mindig én az erős, a határozott, a támasz. Engem nem támasztott soha senki, és harminc év után nagyon is rám fért volna.
Bólintottam a szavaira, ahogy a testem a puha kanapéra került. Sóhajtva dőltem hátra a párnákra, nyöszörögve rúgtam le a cipőt magamról. Mocskosul fájt minden mozdulat, mintha még dolgozna bennem a méreg, időről időre görcsösen összerántva minden izmom. Ne engedd, hogy gyengének lásson! A hang ott volt nagyon is, szalag és vér nélkül. Ugyanolyan szemét volt, ugyanolyan hideg.
Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy lihegve kapjak levegő után. A szívem fájdalmasan kalapált a sok réteg ruha alatt, ami még így is kevésnek tűnt az angol nyári estéken. Ma kifejezetten hűvös volt. De nem zavart a párás forróság után.
-Kérsz valamit? – kérdezte, én pedig ismét ránéztem. Azt kívántam bár nem is hallgatna el azzal a gyönyörű hangjával. Bár beszélne még, hogy megtöltse a furcsa csendet.
Előrenyúltam, hogy megfogjam a ruháját. Hördültem halkan, nem akarva mutatni, mennyire fáj behajlítani az ujjaimat, aztán csak húztam.
- Csak vizet... – suttogtam. Nem voltam képes most több hangot kipréselni magamból. A megkönnyebbülés átvette felettem az uralmat. A hátam, a derekam fájdalmasan jelezte mekkora szükség volt azokra az isteni, nagyon is viharvert párnákra. A nem Natot fogó kezemet a mellényemhez húztam, hogy ügyetlenül babrálva pattintsam ki a gombokat. Bár nagy volt rám, mégis úgy éreztem szorít. Amint engedett a mellkasomon, mély levegőt vettem. A tüdőmet megtöltötte a dohos levegő, fent pedig Frank kezdett el csapkodni. Végre a ház is üdvözölt.
- Ne menj el... - Erőtlenül markoltam Nat pólóját. Nehezemre esett még a konyháig is kiengedni őt. Nem láttam, amit én láttam. Nem tudta, miért akarom magam mellett tartani s ez így volt rendjén. Nem akartam arról beszélni, amik a romoknál történtek. Még Pedronak sem említettem meg igazából. Ijesztő volt... még éreztem minden porcikám an azt a rettegést, amit ott.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.066 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.