+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Az Imbolc bál
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az Imbolc bál  (Megtekintve 1340 alkalommal)

Sophie Vanheim
Hugrabug
*


rebbenő szemmel ülök a fényben

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2020. 02. 10. - 14:19:02 »
+2

ღ ki lettem rittyentve ღ
...Drink, Dance, Fun...

ღ Nyanyatámadás és tűzbe jövés-menés ღ

Mira & mindenki
(2001. 01-31//02-01.)


Nem is tudom, hogy mi számít forróbb helyzetnek, a sátor belsejében égni, vagy pedig az arcom amikor kaptam nem is olyan rég egy nagyon is szenvedélyes csókot Mirától. Igazán romantikus hangulatban lehetek még azóta is, mert valahogy mindenhol egyre jobban kivörösödöm.
Na de Sophie, éppen most készülsz elevenen elégni a többiekkel együtt, és amúgy is minek is jöttél ide be? Ráadásul Mirával? Ráadásul úgy, hogy nem vagy a toppon annyira a varázslatokkal, de legalább nem egy tűzhányó sárkánnyal állunk szemben, hanem egy random tüzelő sátorral. Hülye Szeszély. Vagy nem tudom. És bárki bármit is mond, a sárkányok tüzet hánynak, vagy köpnek, de ami általában a hasból jön, az hányás. Mondjuk biztos össze-vissza eszik az embereket meg a birkákat meg nem tudom. Amúgy meg miért is gondolkodom ilyen hülyeségen? Inkább elvizezem Mira feje felett égő sátrat, meg igyekszem a Banyát is oltani.
Amúgy is, a néni igazán megkímélt volna minket mindentől, azzal, ha kiszalad nem pedig ácsorog. Mondjuk lehet nála is bevált volna az a taktika, mint a tűztől félő állatok és a vizes ruha a szemre dolog, bár tartok tőle, hogy akkor is zavarta volna az a tudat, hogy ég. De nagyon. És azt hiszem a bőrét is elérhette a tűz, vagy valamelyikünkét, mert égett emberszag is volt lassan. Rémülten nézek hol Seamus, hol Mira felé, és nagyon nem is tudom mit csináljak, amikor meghallom Mira hangját.
-Próbáld a sátrat
Erre csak aggódó fejjel bólogatok, mert mindenem megtelt már füsttel, szerintem most a testemb nagy százalékában már nem víz van, hanem füst és korom és minden ilyen dolog. A szemem is csípődik, égnek a falak, vagy mik, az anyagok, meg hamuzik a sátor, ilyesmi és nem is nagyon tudok másra figyelni, aztán megjelenik Ave is, és kicibálják a nénit.
- Sophie! Menjetek ki! - hallom is a legjobb barátnőm hanját, mire én engedelmesen bólogatok, hogy jójó, csak hagyj egy picit megfulladni, de amúgy minden oké, megyek én utánad, sima ügy, Mirával tök jól vagyunk, meg minden. Persze kétlem hogy látni a vörös hajam és fejem. De persze ennek az agyfagyásnak következtében megint csak nem fogom fel a dolgokat körülöttem, mert miért is nem foglalkozom azzal, hogy le kéne innen lépni... De aztán elmúlik a tűz, mintha csak beképzelném az egészet és jé, csak büdös marad.
- Ööh, hát oké, lehet csak meg kellett volna várni míg magától elmúlik...mint valami hasfájás vagy ilyesmi - nevetek fel kicsit feszülten és megölelem Mirát. Mert ölelni jó. Persze miért is nem igyekszem ki. Valahogy a fejemben a fontossági sorrendek valami hülye kaotikus őskáoszban vannak. Ekkor hallok meg valami reccsenést, mire összeráncolom a szemem, aztán tekintetem az ijesztő gyorsasággal repedő üveggömbre téved, ami kezdi megkongatni a fejemben azt a nagyon is halk vészharangot, hogy húzzunkmárinnen! Időm sincsen levegőt venni, rándulok a nagy lyukadás felé, Mirástól, majd csak egy robbanást hallok vagy pukkanást, miközben végignyalom a földet.
Kicsit szédelegve körbenézek, észre veszem Avet és Seamust a jósnéni társaságában meg még egy halom embert is.
- Jól vagy? - kérdezem Mirától, mert nekem az a gyanúm, hogy fájok. De nagyon. Mind a két térdem reszketni kezd, és érzem, hogy egyre jobban lüktet a könyököm is, miközben némi földet meg egyéb izét próbálok a kezemmel kibányászni a számból fintorogva. Közben felülök nagyban szenvedve és látom a bazinagy sebet a térdemen, amik véreznek és amúgy milyen dekoratív lett már így a véremmel meg mindennel az egybe ruhám szoknyája. Tiszta punkos. De azért fájok és a könyökömet is nézegetve elkezdem fújkálni a sebet. Mert ha sebes az ember nyílván fújkálni kell. Közben aggódva ránézek Mirára, hogy neki nincs-e nagy baja.
Naplózva


Søren Stærmose
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #46 Dátum: 2020. 02. 10. - 20:49:17 »
+2



Adressat: Esmé Fawcett // mindenki
0. kihívás -- 1. kihívás

18+

Ez a káosz nem nagyon tud kizökkenteni az egyensúlyomból. Már ha azt a labilis, felkavart állapoton annak lehetne nevezni, hogy valami undormány van mindig a nyomomban és még zaklatott is vagyok... De a lényeg az, hogy hidegen hagy a pánik, az a dermedt csönd és rémület. Megéltem én már ezerszer rosszabb, torokszorító félelmet azokon a napokon, amikor anyám megöltem, amikor halálra ítélve hánykódtam a testvéreimmel a hajón. Ez muslicafint ahhoz képest, mellesleg elég jól kezelem a stresszhelyzeteket is szerintem. A füstöt mélyen belélegezem és behunyt szemmel fekeszem a földön, mert jól esik. Érzem, hogy felettem emberek toporognak, valami gyerek nevát motyogják és fel is pattannak, Elliot is megmozdul, én pedig meg sem érzem, hogy könnyebb lettem-e attól, ha esetleg leszáll rólam.
A tömeg egyre jobban nyüzsög, és egyre jobban nem tudom, hogy mit is csináljak. Maradjak-e itt lent a földön... A szivar közben megtölti a tüszőm, majd halk sóhajjal kifújom a füstöt a számon és bámulóm a hajó alakú szürkés gomoly tovaillanását. Jobb lenne kimaradni ebből, nem hiányzik nekem semmilyen hülye plusz meló, vagy feleslegesen szerzett sérülés. Nincs kedvem most annyira bedobni magam. De csak nem hagy nyugodni az az énem se, aki valamennyire mégis csak érdeklődik a történések iránt. Valami nagy balhé a közelben, ahol végre harcolhatok, meg ölhetek, hogy dicsőséget szerezzek, igazán jó lenne már. Lehunyom a szemem. De aztán egyre csak hallom a hangot. A tömegen és a kiáltozásokon át is olyan tisztán értem minden egyes szavát, hogy beleborzongok és végigzongorázik a hideg a csigolyáimon egészen a tarkómig.
Gyere közel hozzám, miért menekülsz előlem? Ne légy rossz fiú Søren, tudod, hogy gyűlölöm a rossz fiúkat és megbüntetem őket. Ne akard úgy végezni, mint Viljar. Erre felpattan a szemem és nem a sátor bársonyos falait látom, hanem egy apró, püffedt kis testet a habokban. Annyira ökölbe van fagyva a kis ökle, annyira kék az arca, annyira torz. Egy csontos kéz nyúl a tököm fel hirtelen én pedig olyan gyorsan pattanok fel és hátrálok, hogy egy szerencsétlen civilt fel is döntök. A kezemmel idegesen végigsimítok a fejemen, majd felkapom a földön maradt sapkámat. Nem maradhatok itt. Túl közel van, túl közel. És amúgy is az az őrült ötletem támad, hogy csak nem kéne megfrörmedni hagyni azt a pasast se, így hát inkább utánuk igyekezem, akit el is kapok a férjéval együtt még pont a kijárat előtt.
- Bocs. De rossz érzésem van, így talán jobb lenne ha csatlakoznék -mormolom szivarral a számban, miközben felkapom a pasast a gallérostól. Közben ki is sodródom a sátorból, és valami füstölgő másik sátrat pillantok meg, ahonnan néhány kölyök szivárog ki. Felvont szemöldökkel tekintek a távolba miközben egyre jobban akarnék menni is, mert emgem akkor is kerget az a szar. Aztán amikor sikerül édeshármasban útra kelni láthatóan a kölykök felé, egy egyre erősödő tűzrakás közelébe érünk és őszintén még meg is könnyebbülök, mert ide nem jöhet utánam. Mert tűz, és a tűz éget. Talán nekem is bele kéne sétálnom, hogy örökre békén hagyjon. Megbabonázva állk meg az őrjöngő lángol előtt és az sem izgat, hogy egyre jobban éget és kicsap egészen elém a lángcsóva. Most azt kívánom bár elérnének engem is. Pedig úgy a Valhallába sem juthatok, de ez izgatott a legkevésbé.
De aztn rájövök, hogy nem akarok szénné égni, mert szagolhatom halálra égés közben a saját bűzömet amíg le nem olvad az orrom. Rásandítok a kicsit nervøs párocskára mellettem, hogy ők hogy vannak ezzel a tűzzel, amikor hirtelen egyre nagyobb őrvényként kezd el lobogni a rakás, mintha egy tűzörvény lenne, és igen csak sokszor csap ki minden felé, aztán mert olyan kjære vagyok megpróbálom a társaságom elhúzni a lángoktól. Nem vagyok ma beszédes kedvemben, nem volt kedvem kiabálni hogy vigyázzatok meg faszom se tudja, azt eleve jobban megérzik, ha valamerre húzzák őket.
Naplózva


Lupa Tenebris
Griffendél
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2020. 02. 11. - 12:24:31 »
+2

Szerencsétlen Lupa

- Nem mintha számítana, de Jay vagyok egyébként. Nem unod ezt a nyál fröcsöt itt?-kérdezte, de mielőtt válaszolhattam volna, elestünk.
A sikoly és a borzalmas emlékeim szintén megakadályoztak a válaszadásban, de mikor ismét képben voltam, körbenéztem. Az emberek többsége megindult a hang irányába, bár nem tudom, hogy segítő szándékkal, vagy csak kíváncsiságból. Igyekeztem odébb kúszni a taposó lábak elől, szememmel valami menedéket kerestem, de nem láttam semmi használhatót. Közelebb mentem Jay-hez, gondoltam ha ketten vagyunk akkor hátha jobban észrevesznek és nem taposnak halálra.
- Én Lupa Tenebris vagyok, de hívj nyugodtan Lupnak.
Mikor már nagyjából megnyugodott a tömeg, végre felállhattam. A ruhám egy kissé elszakadt a nagy esdeklésekbe és el is vágtam a kezem valamivel. Ahogy magamat ismerem fűszállal, vagy esetleg egy gömbölyű kővel. Nem volt nagy seb, ezért nem nagyon foglalkoztam vele. Ismét körbepillantottam, akkor megláttam, hogy valaki kimegy az ajtón. A sátor nyitott ajtaján keresztül pedig hatalmas tüzet pillantottam meg. Mikor megindultam volna, éreztem, hogy valaki megfog és elkezd húzni. Jay volt az. Kérdőn néztem rá, mert nem értettem mit akar tőlem.
- Hova megyünk?
Mikor kiértünk a sátorból, meghallottam, hogy nem szabad a tűzhöz menni. Kicsit csalódott voltam, de örültem, hogy meg tudják oldani a problémát. Kíváncsian nézelődtem, amikor megérkeztünk a következő sátorba. Ott úgy tűnt, mintha valami nagy veszekedés lett volna, de mielőtt jobban körülnézhettem volna, ismét fellökött valaki. Nem hiszem el.... egész este mást sem csinálok, csak elesek, felkelek, elesek, felkelek. Mit akarsz tőlem Sors? Mi ezzel a célod? Vagy csak vicces kedvedben vagy? Puffogtam magamban. Ismét felkeltem, kissé talán idegesen, de nem tehetek róla, hiszen ahhoz, hogy az ember ennyiszer elessen ilyen hamar, már inkább szerencse kell, mint balszerencse. Lehet jobban jártam volna, ha farkasként az erdőt járom. Négy lábbal nehezebb elesni.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2020. 02. 11. - 13:18:40 »
+4

Imbolc bál



2001. január 31 – február 1.

outfit

Nem hittem, hogy a sikoly tényleg Averyhez tartozik… egyszerűen csak belém hasított a felismerés, hogy ő is éppen ezen a helyen lehet, hiszen beszéltünk a ruhájáról, a költségekről, olyan apásan. Szóval nem nagyon akartam belemagyarázni a dolgaiba, elvégre már nagykorú és gondolom akkor is csak leégettem volna, ha nekiállok távolról integetni. Nem tettem hát semmit, inkább Nattal voltam elfoglalva, meg azzal, hogy ez az egész működőképes legyen közöttünk – még akkor is, ha féltem régen bízni ebben az egészben.
Most inkább ebbe se mássz bele, O’Mara! A hang dörmögött bennem egy sort, miközben megéreztem a rángatást. Már amúgy is éppen leszálltam Sørenről, nem volt semmi értelme ennek az egésznek.
Merre? – kérdezte, mikor végre elengedett. Nem hittem volna, hogy sikerül észrevenni, hogy meg tudok állni a saját lábamon. Túl szorosan tartott, túl erőteljesen rángatott és ez nem tetszett. Nem szóltam érte, miért tettem volna? Rendszerint, ha megjegyzem, hogy valami nem esik jól, vagy úgy tesz, mintha nem történt volna semmi vagy előadja a világ legnagyobb drámáját ahelyett, hogy megoldást keresne ezekre az apró-cseprő dolgokra.
Hát gondolom, kifelé a sátorból… – vállat vontam. Rohanni ugyan nem kezdtem, de kellően sietősre vettem a lépteimet ahhoz, hogy máris megérezzem a combomban a régi sérülést. Hogy miért lett megint ilyen erőteljes az jó kérdés, ám nem sok kedvem volt medimágusról medimágusra járni. Úgysem tudnak mit kezdeni ezzel s talán nekem is ideje lenne megbékélnem azzal, hogy a testem már koránt sem úgy működik, mint régen.
Éppen, amikor megpillantottam – kissé megtorpanva a sátor bejáratánál – a lángok közül kilépő Averyt, ismét megéreztem a szivarillatot, ami annyira csábított Søren közelébe korábban is. A lányunknak egyébként láthatóan nem sok baja volt némi ijedtségen kívül, mégis úgy vert a szívem, mintha minimum a megmentésére kéne sietnem. Egy kicsit aggódtam, hogy akár azzal is leégetném, hogy odamegyek és megkérdezem jól van-e. Vele volt a barátja, akit eddig egyébként nem is láttunk.
Bocs. De rossz érzésem van, így talán jobb lenne ha csatlakoznék – hallottam meg a viking ismerős hangját a hátam mögött, a galléromra siklottak az ujjai és olyan erősen tartott, mintha éppen valami rosszat tettem volna. Nem különösebben nyugtatott meg most semmi, sem a szivar aroma, sem az erőteljes érintés. Egyszerűen ölni tudtam volna Averyért… valaki felgyújtotta azt a sátrat… valaki ártani akart a gyerekednek… A hang buzgón mormolta a szavakat a fülembe, szinte erőszakosan buzdítva arra, hogy tegyek valami meggondolatlanságot.
Ha Søren nem tart és irányít a tűz mellett, lettem volna olyan elvakult, hogy a lángok között is átrohanva, de elérjem Averyt. Ehelyett most csak morogva hagytam magam irányítani a forróságtól távolabb.
Megölöm, aki hozzá mert érni! Megölöm! – üvöltöztem magam elé, nem érdekelte, hogy Nat vagy Søren mit reagálnak erre. Akár el is kaphattak, hogy visszatartsak, én akkor is ki akartam volna szabadulni. Közben a szmoking zsebében kutattam a pálcám után.
Naplózva


Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #49 Dátum: 2020. 02. 11. - 19:11:02 »
+1

Imbolc bál



Hana Tachibana és minden jelenlévő
2001. február


Bár ez az idegen nem ütött akkorát, hogy komolyabb bajom essen az ajkam felrepedésén kívül, azért van egy félelmem ezzel az egésszel kapcsolatban. Ismerve Hana múltját félek tőle, hogy mi lesz velünk. Csak remélni tudom, hogy nem ijesztem el magam mellől. Persze, ezután a jelenet után minden esélye meg van, hogy soha többé nem áll szóba velem, és teljesen jogosnak is érzem, de azért remélem nem ez lesz ennek az estének a kimenetele.
Örülök neki, hogy elrakom a pálcámat, mert látom, hogy a férfival érkezett hölgy szintén pálcát ránt. Nem is tudom, nem vagyok annyira régimódi, de eléggé szégyennek érzem, ha egy nőnek kell megvédenie egy férfit. Persze, ha egyenrangúakként tekintenek egymásra csak a férfi most elengedte magát, az azért más kérdés. Jelzem a nőnek, hogy nem áll szándékomban semmit sem tenni a párjával vagy kivel, aztán már csak szerelmem tekintetét keresem. Tudni akarom, hogy mit gondol rólam, még mielőtt bármit is mondana.
A sikoly azonban mindent megváltoztat. Látom, hogy mennyire megviseli, ezért odamegyek hozzá és félve megölelem. Az engem is nyugtalanít, hogy egy diákunkról lehet szó, de vannak itt elegen, nem fogok odarohanni, ha másnak itt van rám szüksége.
- Nem lesz semmi baj. Nyugodj meg – suttogom.
Lassan vezetem ki a sátorból, de mintha a sors vagy valami nem akarná, hogy békésen távozzunk. Káosz tör ki ebben a sátorban is, mindenki kíváncsi rá, hogy mi lehet a sikítás oka. Közben én Hana tekintetét keresem még mindig, de aztán hamar megváltozik megint a helyzet, amikor szerelmem eltűnik mellőlem, és megint ez a férfit kapom meg. Sóhajtok egyet, de ezúttal igyekszem megtartani a hidegvérem.
- Barátom, most már ideje lenne elszakadnunk egymástól, mielőtt még komolyabban megsérül valamelyikünk.
Nem tudom az ő ujjai milyen állapotban vannak, de szemmel láthatóan szenved picit, és eléggé érződik rajta az az alkohol mennyiség, amit eddig magába döntött. Szerintem jobb lenne, ha hazamenne és inkább kipihenné magát, mint ez a bohóckodás, amit csinál. A végén még komolyabban megsérül. Segítek neki egyenesen megállni, majd a kísérője felé fordulok.
- Szerintem jobban jár, ha hazaviszi. Úgy tűnik ez megint egy nem nyugodt esemény, a végén még komolyabban meg fog sérülni a kísérője.
Ezzel visszafordulok szerelmem felé, majd a karom nyújtva megindulok a kijárat felé vele. Közben igyekszem összeszedni a gondolataimat, és előveszem a pálcámat is megint, aminek használatával rendbe teszem kicsit a kinézetemet.
- Sajnálom, hogy ezt látnod kellett – suttogom. – Nem szokásom erőszakosnak lenni, és… megérteném…
Hirtelen úgy érzem a szavaira várva, mintha a világ megállna körülöttünk, az idő lelassulna. A szemébe nézek, tudni akarom, hogyan érzi most magát, hogy ha kell, azonnal el tudjunk menni innen.
- Szeretlek! – suttogom tovább, és fejem a vállára hajtom.
 
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #50 Dátum: 2020. 02. 12. - 18:12:42 »
+2

16+, mert csúnya beszéd.


Nem talál be az átkom, de valamelyest jobb a lelkiismeretem, bár még így is idegesebb leszek, hogy még ezt is elbaszom. MInd mostanában mindent, egymás életét, egymás nem tudom milyét, a varázslásokat mindent, a kurva életbe mindent. Gyűlölöm ezt, hogy ennyire nem látok ebből a fagyos veremből kiutat, gyűlölöm, hogy mindenre mérges vagyok és gyűlölöm, hogy teljesen elvesztettem önmagamat. Ha csak egy valaki lenne, aki ebből kirángatna én olyan hálás lennék. De úgysincsen senki, Sierrát elvesztettem, és azt hiszem nem is létezik a földön senki, aki képes lenne mellettem maradni. Barátként, vagy nem tudom. De ah hagyjuk is nem érdekel. Feltápászkodok megint, és a sokolyra aztán meg végkép semmi kedvem megint valami szaros eseménybe belekevereni. Nem, hogy még egyszer átéljem azt amint azon a hülye vacsorán. Nem. Nem, nem nem és nem. De nem. Ha rám égne ez a kurva sátor akkor sem mennék ki oda a tömegbe.
- Én Lupa Tenebris vagyok, de hívj nyugodtan Lupnak - mondja, miközben végre ismét talpon vagyunk. Ha valaki nekünk jön megint én megbaszom. A seggébe nyomom a varázspálcám. Vagy mit tudom én, de nagyon elegem van abból, hogy amióta itt vagyok bowlingbábuként mindig leteper valaki.
- Fura név - mondom neki rendkívül kedvesen, mert miért is nem telt volna ki tőlem annyi, hogy klassz név, vagy ilyemsi. De legalább nem azt mondtam, hogy de szar lehet ilyen névvel élni. Remek, elértem a középutat. Hurrá. - És, Lup, te is abból a nemes célból vagy itt, hogy kiüsd magad? - kérdezem csak úgy, de nyilván nem. Csak az én célom ez. Mert nyilván ezt teszik az idegroncs tinik. Isznak. de természetesen mindenkinek meg kell indulni kifelé, a sikoly felé, ahol én is látom ég egy sátor, de mi a francnak mennénk oda? Nem, nem megyünk. A lány elindul a sátorból kifelé.
- Na nem, kizárt, nem megyek oda - nem mintha össze lettem volna nőve vele, de nem is érdekel, elég irreális vagyok mostanában. El is húzom elfele a céljától egy másik sátor felé.
- Hova megyünk?
- Tök mindegy, csak el a sok hülyétől - morgom, hogy ő is hallja, de persze csöbörből vödörbe, az ivós sátorban is megy a balhé. Basszameg, mindeki megőrült ma? Mi van a levegőben?  Ahj minek kell most verekedni a pult előtt? Amúgy is mi történt Fawcettel és Tachibanával? Mindjárt megverik a tanárainkat, hát kurva jó, és még inni sem tudok menni.
- Szerinted van itt olyan hely, ahol nyugisan lehet csak úgy létezni? - teszem fel a kérdésemet de tudom is a választ. Nem, nincs olyan hely, mert a világ el van baszva. De alaposan. Mielőtt rendesen megnézhettem volna a balhét emberek taszítódnak valahonnan és Lup a karjaimban köt ki. Morogva arrébb pakolom, de megint elesünk. Francba már.
- Van ragasztód? mindegy lenne ha itt élnénk le a hátra lévő életünket, úgyis a földre kerülünk ezek szerint - morgom megint csak. Oké, sors, akkor a padlón fogok megrohadni. Okés.
Naplózva


Mikhail Belot
Varázsló
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #51 Dátum: 2020. 02. 13. - 16:53:44 »
+3


m i a t ö k ö m e z a b á l ?
20010131 0201

to: mindenki

o u t f i t

Józanság. Órák óta nem érzett állapot, mely olyan hirtelen hasított belém, ahogy csak lehetett. A fickó miatt, a mocskos, idegesítő, tapizó fickó miatt.  Egészen pontosan, amiatt, ahogyan szólított: – Barátom, most már ideje lenne elszakadnunk egymástól, mielőtt még komolyabban megsérül valamelyikünk.
„Barátom.” Mégis milyen idióta nevez a barátjának valakit, aki amúgy legszívesebben letépné a fejét? Nem csak a fejét, hanem minden egyéb letéphető részét. Szánalmas volt, arról nem is beszélve, hogy mikor nyúltam volna Miss Liu puha, segítő keze után, egyszerűen megragadott és talpra rángatott. Itt pedig elszakadt bennem valami. Talán érzékelhetett is, hogy egy pillanatra dühösen, dacosan bámultam rá. Nem ismert fel és ez volt az egyik nagyon nagy hiba, amit ezen a napon vétett.
– Szerintem jobban jár, ha hazaviszi. Úgy tűnik ez megint egy nem nyugodt esemény, a végén még komolyabban meg fog sérülni a kísérője. – Közölte a kísérőmmel, mintha legalábbis olyan fene komoly lenne. Nem volt az. Meggondolatlan volt és aligha körültekintő, mert egy világsztárt nem ismert fel, ráadásul még pálcával is megfenyegetett.
– Igen, jobb lesz, ha hazavisz és megteszem a szükséges intézkedéseket magával szemben. – Bólintottam és készen álltam rá, hogy feljelentést tegyek. Ha más nem, hát Miss Liu is látta, hogy rám támadt, a mocskos kezét hozzám érintette és még emellé olyan hangnemben is beszélt, ami nem csak sértő, de egyenesen felháborító. – Kösse fel a gatyáját, sokba fog ez kerülni magának! – Tettem hozzá, aztán egyszerűen megindultam a sátor kijárata felé, Miss Liu tanácsainak megfelelően. Nem tudtam persze ki ez a faszi, de majd az aurorok megtalálják.
Aztán hirtelen megtorpantam – még egészen közel a korábbi események helyszínéhez – és még egyszer visszanéztem a támadómra. Meg kellett jegyeznem tökéletesen az arcvonásait. Közben megigazítottam a ruhámat, hogy pontosan úgy nézzek ki, mikor ideérkeztünk.
– Ezt nem ússza meg tényleg ennyivel… – mondtam a kísérőmnek és a szemem sarkából rá pillantottam. Amúgy nem érdekelt az sem, ha nem értette egyet a tetteimmel. – Tudja Miss Liu, sok ilyen mitugrásszal találkoztam. De nekem van a legkiválóbb protektorom egész Londonban azt hiszem. Eddig mindent ügyet megnyertem. – Büszkén húztam ki magam a mondandómra. Óvatosan beletúrtam a hajamba, a kevésbé törött ujjaimmal és helyre igazítottam a tincseket.
– Ért esetleg a törésekhez? – toltam felé a kezemet. Mégis csak auror volt, sok ilyesmivel találkozhatott már. Sőt, az sem volt kizárt, hogy saját magán kellett kezelni hasonló dolgokat. Eközben futott át az agyamon, hogy talán Holden szívesen eltenné lábalól, ezt a Mr. Nagyonkomolyembervagyok alakot. Igen… talán ez még egy feljelentésnél is jobb lenne. Elásná és nem lenne többé baj vele.
Miközben ezen elmélkedtem, valaki meglökött. De olyan lendülettel, hogy métereket buktam előre, bele egyenesen ugyanannak a tahónak a karjaiba. – Bassza meg az a jó…! – üvöltöttem bele a pasas arcába. – Engedjen el maga perverz állat! – Kiáltottam és elléptem tőle, s védekezés képpen magam elé emeltem a karjaimat.
Naplózva


Rayla Blake
Hugrabug
*


az olasz

Elérhető Elérhető
« Válasz #52 Dátum: 2020. 02. 13. - 18:44:03 »
+2

B  e  n  &  t  ö  b  b  i  e  k


balliamo

2001. január 31-február 1; Roxmorts; öltözet


A kelleténél talán kicsit tovább bámultam a lángokat. Ahogy narancssárgára festették a sötéttel fedett környéket, kellemesen melegítette az arcomat. Talán ez másnak már égető volt, de lévén, hogy Olaszországban nőttem fel, meg a nyarakat is ott töltöttem, hát, semmi sem lehetett elég meleg. Még a füst sem zavart igazán. Csak fél füllel észleltem igazából mellettem Ben többiekhez intézett szavait, és csak akkor pillantottam felé ismét, amikor kicsit közelebb húzódott. Így még a füsttakarón keresztül is megcsapott az illata, és felsandítottam felé, akaratlanul is felé araszolva valamelyest.
Igazából zavart egy kicsit, ahogy múltkor csak úgy lekoptatott azért a csajért... Meg hát nem is igazán értettem. Éppen elővettem az együttérző énemet és próbáltam egy kicsit jobban megismerni, aztán csak úgy ott hagyott. És láttam ám azt a tekintetet. Láttam, hogy követte a szőke lány alakját, mintha hirtelen csak ő létezett volna a világon.
Nem vagyok féltékeny, nem, egyáltalán nem. Miért is lennék az? Semmi nincs köztünk barátságon kívül, az meg, hogy engem hívott el a bálba... Ki tudja, mi lehet a háttérben? Talán így próbálja meg féltékennyé tenni azt az akárkit. Bár őszintén, ezt nem igazán nézném ki Benből... De hát na, ki tudja? Mindenre fel kell készülni. Szóval körbe is sandítottam, hogy kiszúrom-e azt a bár nem túlzottan ismerős, de azért felismerhető szempárt az emberek közt, ám ez nem történt meg. Talán ez lehetett az oka, hogy én is közelebb húzódtam... Legalábbis ezzel nyugtattam magam, vagy valami ilyesmi.
De igazság szerint, talán már egy kicsit bele is éltem magam a pillanatba. Ahogy oldalról melegített a tűz, ahogy a keze felém kúszott, és ahogy elkaptam a meleg tekintetét. Nem volt baj Bennel, tényleg, semmilyen szempontból... Helyes volt, izmos, karizmatikus, egyre inkább nyitott és talán vidámabb is, ami talán a legjobb érzéssel töltött el. Őszintén? Jól esett azt látni, hogy jobban érzi magát. Az, hogy ezt esetleg a társaságom váltotta ki, már teljesen mellékes volt. Egyszerűen csak örültem a boldogságának, ez minden. Így pedig természetesen még nehezebb volt figyelmen kívül hagyni az egyértelműt... A külsejét. Hiszen azért mondjon bárki bármit, a külső igenis nagyon fontos tényező. Nos, Benjamin nem panaszkodhatott etéren, egyáltalán.
Ám mielőtt még igazán belelendülhettem volna ebbe az egész forróságba, valami sikítás ért el minket, hogy bele is rezzentem az élbe, és felkaptam a fejem. A közelünkben mindenki teljesen átlagos állapotúnak, úgy értem, leszámítva azokat akik esetleg szerettek volna beleszédelegni a lángokba. De nem, a veszély forrása egyértelműen nem itt volt... Sokkal inkább kicsit arrébb, ahol lángra kapott valami sátorszerűség.
Óóóó, damm.
- Hát baromira remélem, hogy nem most perzselődik meg valaki emberi chicken nuggetsnek - jegyeztem meg elhúzva a számat, aztán Ben el is kezdett rángatni a sátor felé. - Ó, hé, hé, szépfiú, akkor most megnézzük közelebbről is? Nem, mintha problémám lenne a chicken nuggetsszel, csak tudod, én még szívesek maradnék Rayla... - Hadartam utána sietve, igyekezve elkapni a tempóját. És hát nem, mintha betojtam volna, vagy ilyesmi... Én? Soha! Csak... Hát tudod, az a sikoly, meg a nagy lángok... Nem volt csábító, oké?! Kíváncsi voltam, de azért önként vállalkozni a halálra, srácok...
Ekkor valami extrém forróság ért el oldalról, hogy akaratlanul is felhördültem, és talán, ha Ben nem ránt odébb a megfelelő pillanatban, még a kabátomra is lyukat éget a melegség. Arrafelé pislogva rájöttem, hogy az előbb általam szeretettel nézegetett kis lángocskák, hát, mostmár gusztustalanul ormótlan tüzes izékké változtak, amik nagyon nem voltak szimpik. De nagyon nem.
- Mondtam már, hogy utááálooom a varázsvilágot? - nyavalyogtam, és teljesen Benhez simultam, átölelve a karját, belecsimpaszkodva. - Che diavolo sta succedendo qui?
Szinte fel sem tűnt, hogy olaszul tudakoltam, mi a jó franc folyik itt, de na, stresszhelyzetben még az átlagosnál is rosszabb az angolom... Szóval talán most nem érti, mit mondok, de még mindig jobb, mintha azt nyögtem volna be, hogy mi a jó franciágyterítő folyik itt, nem?


Naplózva


Irene Liu
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #53 Dátum: 2020. 02. 13. - 19:31:38 »
+2

Tűz és vér


Moonlight drowns out all but the brightest stars


Ez a bál egyáltalán nem olyan volt amilyennek elképzeltem. Táncnak nyoma sem volt, ahogyan a jókedv is hiányzott – vagy legalábbis az italos asztal mellett a vidámság szikráját sem lehetett látni, pedig ha valahol jó kedvűek az emberek, akkor az az alkohol mellett egyértelműen azok. Ehhez képest itt több volt a dráma és a veszekedés, mint amennyit el tudtam viselni.
Azonban az sem lepett meg, hogy Mr. Belot feljelentést akart tenni, nem is igazán vártam tőle mást. Ez a férfi több ízben megsértette, mármint valószínűleg nem vette volna mindenki sértésnek, ha nem ismerik fel vagy olyan jelzőket használnak rá, mint a „barátom”. Ellenben Mr. Belot ezeket a legnagyobb sértésként élte meg és ennek nyilvánvalóan következményei is lesznek, ahogy azt előre lefestette. Nagyon biztos volt magában, miközben elmesélte, hogy milyen kiváló protektora van, őszintén remélem, hogy tényleg meg fogja tudni majd védeni, hogyha belebonyolódik egy feljelentésbe.
Mindent félretéve sajnáltam, hogy Mr. Belotnak nem éppen úgy sikerült ez az este, ahogy tervezte. Nyilván csak le akarta inni magát még jobban és esetleg beszélgetett volna szívesen olyan emberekkel, akik felismerik és imádják őt. Nem tudom pontosan, hogy mit tervezett, de én azt biztosan nem terveztem, hogy törött ujjakat kell majd meggyógyítanom. Igaz eddig el sem jutottunk, hallott minden szót, amit Mr. Belot mondott, de már régen nem rá figyeltem. Volt egy furcsa alak a bálozók között, nem is igazán értettem, hogy rajtam kívül miért nem tűnt ez fel senkinek. Hiszen mégis mi értelme volt itt csuklyát viselni? Csak akkor csinál ilyet valaki, hogyha azt akarja, hogy ne lássák – habár a csuklya éppenséggel csak még jobban felhívja a figyelmet a viselőjére.
Percekig csak figyeltem az alakot, elsőre nem tűnt úgy, hogy bármit is tervezne, de aztán hirtelen gyorsabban kezdett el mozogni. Mindenkit fellökött, aki az útjába került, miközben a sátor kijárata felé igyekezett. Ebből már sejtettem, hogy valami nagyon nincsen rendben és mikor a férfi fellökte Mr. Belotot, akkor egyértelmű volt, hogy valami készülőben van. Az már csak a ráadás volt, hogy Mr. Belot ismét a „támadója” karjaiban végezte. Úgy érzem, hogy ennek most már tényleg feljelentés lesz a vége.

– Mr. Belot! – mondtam, megpróbáltam elkapni, de ugyanakkor nem akartam szem elől veszíteni a csuklyás férfit sem. Nem hagyhattam, hogy meglógjon innen, miatta mindenki veszélyben volt.
– Bassza meg az a jó…! Engedjen el maga perverz állat! – Mr. Belot magából kikelve üvöltött, ami nem lepett meg, de sajnos mégsem tudtam foglalkozni vele. A csuklyás férfi túl közel került a kijárathoz, így a pálcámat erősen szorítva utána mentem. Továbbra is mindenkit fellökött, miközben próbált eltűnni innen. Azt hiszem Mr. Belot még üvöltött pár keresetlen szót a „támadójának”, lehet, hogy az én nevemet is mondta, de már nem figyeltem rá.
Otthagytam a veszekedő kettőst és a csuklyás alak után eredtem, aki annyira menekült, hogy valószínűleg észre sem vette, hogy követtem.

– Álljon meg és azonnal vegye le a csuklyát! – mondtam hangosan és felemeltem a pálcámat, készen álltam bármire. Meg kellett védenem amennyi embert csak tudtam, elvégre auror vagyok, annak idején erre tettem fel az életemet. És lehet, hogy már nem hittem ebben az egészben, de attól még azt nem hagyhattam, hogy bárkinek baja essen ezen az elcseszett bálon.
Az alak megállt, amire őszintén nem számítottam, azt hittem, hogy majd tovább menekül vagy legalábbis pálcát ránt és megtámad valakit. De talán csak húzta az időt, nagyon lassan fordult felém, ami idegőrlő volt, de láttam, hogy a pálcáját időközben ő is elővette és sejtettem, hogy támadni akar majd. Reménykedtem benne, hogy Mr. Belot legalább menedéket talált magának időközben, végül is elsősorban azért vagyok itt, hogy őt védjem meg.
Naplózva


Charlie Oswin
Mardekár
*


fura szláv gyerek

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #54 Dátum: 2020. 02. 14. - 08:58:19 »
+2

 
Az Imbolc bál
2001. január 31 – február 1.




Pofátlanul csak azért is odanéztem, ahol a sárkányfej volt… meg egy picit lejjebb is. Az ujjaim időnként meg-megpiszkálták a faragott fát, cseppet sem szégyellve a tényt, hogy óvatosan végig is simítottam némiképpen odébb. Legfeljebb leöklözi az arcom, rosszabb nem nagyon történhet. Ha mégis, akkor állok elébe, ezért a kis játékért mindenképpen megéri.
– Ha ez most arról hivatott meggyőzni, hogy itt helyben előcsapjam bizonyításként,.. Mondjuk úgy, hogy bízom a képzelőerődben. – Felvontam a szemöldököm és az ujjam beakasztottam a csipkébe, hogy óvatosan elhúzzam onnan. Nem túlzottan, éppen csak annyira, hogy egy picit lássak be. Azért a szemtelenségemnek is van határa és egyelőre nem akartam a mi kis játékunkból valami perverzbe átvedleni.
Aztán vigyorogva bólintottam egyet, elismerésképpen: – Valami ilyesmit képzeltem. – Magyaráztam, a cigi még mindig kilógott a számból, de már eléggé leszívtam ahhoz, hogy hamarosan félre dobhassam. Valójában nem gondoltam volna, hogy ennyire jól meglesz a kémia Everfennel. Mármint persze, azt már korábban is láttam, hogy szép, de most valahogy egészen izzot körülöttünk a levegő… és nem csak a hatalmas tűzrakás miatt.
– Aaaha, úgy tűnik, te kicsit odébb tárolod. Csak le ne robbantson ott valamit, aminek nem örülnél.
Hümmögve nyomtam magam hozzá közelebb odalent is, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, jött az a sikoly, a füst. A sátor lángokban állt és én nagyon nem akartam odamenni. Nem féltem vagy ilyesmi, csak éppen a saját életemet fontosabbnak tartottam másokénál. Egyedül Merel foglalkoztatott az egész őrült tömegből, akik egyre csak hömpölyögtek a füstmérgezés felé.
Láthatóan Merel egy kicsit jobban kezelte a pánik helyzetet, mint én. A tömeg egyre inkább körülvett minket, és ő egész egyszerűen szépen félrehúzott onnan. Csak ezután nyúlta pálcája után és…
– Sonorus. Kérjük, mindenki, aki nem a probléma elhárításában segédkezik, fegyelmezetten távolodjon el a sátortól, és hagyjon körülötte szabad helyet. Köszönjük.
Lehet, hogy furcsa, de meglepően szexinek találtam, hogy ilyen jól kézbe veszi a helyzeteket. Vajon egy olyan helyzetben is inkább irányítana, minthogy csak hagyja, hogy kényeztessem… te jó ég, beleborzongtam, határozottan jó értelemben, ebbe a gondolatba. Nem kellett volna, nagyon nem. Egy pánik helyzet közepén úgy elöntöttek a hormonok, mintha valami őrült, forró lávatenger közepén ücsörögtem volna, ami mindjárt felemészt. Egy pillanatra az sem számított, hogy valaki sikítozik vagy éppen megég.
– Maradjunk távolabb az eseményektől.
Bólintottam és magamhoz ölelve tarottam. Ha akart még ígyis odébb húzhatott az örömtűztől, amihez még most is viszonylag közel álltunk. Nem zavart, azért bőrkabátban még meglehetősen hűvös volt erre, Merel is biztosan fázott abban a vékonyka ruhában. Hirtelen indíttatástól vezérelve arra gondoltam lekapom a kabátomat és a vállára terítem, de még csak egy gyors mozdulatot tettem, már éreztem is, hogy valami nem oké… furcsa szag volt és a könyökömnél forróságot éreztem.
– Jaj… – közöltem színtelen hangon, mikor észrevettem, hogy a kabátom ujja füstölög. Gyorsan leráncigáltam magamról és a kezemmel megcsapkodtam a felületet, szerencsére lángra nem kapott. Ha sikerült eloltanom végre, úgy Merel vállára dobtam a kabátot, hogy ne fagyjon szét, bár láthatóan az enyhén megvadult tűzrakás gondoskodott arról, hogy rendben legyünk hőmérsékletileg.

Naplózva

Benjamin R. Fraser
Griffendél
*


szívemhez szorítom a testem-olyan kár hogy nincsen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #55 Dátum: 2020. 02. 14. - 17:31:20 »
+1

31/1/2001
● RAYLA & t ö b b i e k●
⭃ Ez egy tűz ⥷
<0. & 01. kihívás>



Gyújtsd fel mind a fényeket!
Gyújtsd fel mind, hadd égjenek!
Meglátod, a pusztulásban mennyi szépség, mennyi báj van.
ded3c0


Hirtelen csapott le rám az érzés. Valami rossz közeleg. Valami nagyon rossz. Olyan volt mint régen, amikor azon a napon, amikor a háború napján Aiden közölte velem, hogy menjek haza, mert valami készül, és nekem otthon kell maradnom és vigyázni a családomra, Ő meg elintézi Pitonnál, hogy miért is tűntem el. Akkor már éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, hogy volt rajta valami fura, és az utat hazafelé annyira tehetetlenül tettem meg. Nem akartam elmenni otthonról, harcolni akartam volna, ahogy a többiek is akartak, ahogy a felsőbb évesek Harry-t várták én is hittem benne, hittem Ronban és Hermionéban is. De nem, nekem a testvérem terve miatt haza kellett mennem. Hogy aztán megölje, vagy megölessék vele a húgunkat az apánkat és majdnem engem is. Nem értettem. De aznap szétvetett a feszültség és egyre idegesebb voltam. Valami jön, valami nagyon rossz.
Ezt éreztem most is, nem tudtam volna megmondani miért, de ez volt bennem a sikoly óta. Hogy valami lesz. És nekem meg kell védenem Raylát. Azzal nyugtattam magamat, hogy ez beteges képzelgés, egy halom rossz emlék kitörölhetetlen lenyomata. Mert aznapról mindenre emlékszem. Az illatokra, az asztalterítőre, a pókra az eresz alatt, akit akkor láttam amikor a húgom labdáját kerestem. Mindenre olyan pontosan és lehet, hogy az akkor érzéseim talán a röpke stressz hatására felszabadultak bennem. De csak nem hagytak el, nem tűntek tova, űrt hagyva bennem.
- Hát baromira remélem, hogy nem most perzselődik meg valaki emberi chicken nuggetsnek - jegyezte meg.
- Az rendkívül kellemetlen halál lenne - válaszoltam neki, ésa fulladásnál talán még kellemetlenebbnek gondoltam a halálra égést. Ha választani kellett volna, inkább teletoltam volna magam altatóval, hogy legalább a szeretteimet ne csináljam ki még jobban a puszta látványommal is, épp elég lett volna nekik a tudat, hogy meghaltam. De jelenleg nagyon is éltem.
- Ó, hé, hé, szépfiú, akkor most megnézzük közelebbről is? Nem, mintha problémám lenne a chicken nuggetsszel, csak tudod, én még szívesek maradnék Rayla... -
- Ha velem vagy, Rayla fogsz maradni - mondtam határozottan és hősiese, miközben komolyan a szemébe néztem. - De nem tudnék csak így ácsorogni, azzal a tudattal, hogy lehet valaki azért sérült meg, mert én itt voltam a közelben mégsem tettem érte semmit - fordultam felé, és igen, még ha húztam is magam után azért tettem, hogy vigyázzak rá, ha velem volt jobban tudtam rá figyelni, pedig itt is hagyhattam volna. De valamiért csak húztam magam után. Aggodalmasan néztem az égő sátor felé, ahol lassan alábbhagytak a lángok, és kiszaladtak onnan meg kizuhantak az emberek inkább meg is torpantam menet közben, aztán ahogy Rayla felé pillantva meglássam a mögötte kígyózó tűzforró lángokat, amik ott nyaldosták a földet és a levegőt, ahol állt. A szívem megint a torkomba ugrott, amire Rayla tett még egy lapáttal is, mert hozzám bújt. nem tudtam eldönteni, hogy zavaromban dübögött a szívem vagy attól, hogy megint tartottam valami nagyon rossztól. 
- Mondtam már, hogy utááálooom a varázsvilágot? Che diavolo sta succedendo qui?
Nem tudtam mit tett hpzzá olyan szexin olaszosan már megint, de magamhoz öleltem és megpusziltam a fejét.
- Minden rendben, itt vagyok.
Igazából nem tudtam mi ütött akkor ott belém, de valami olyami jutott eszembe, amit nagyon sokszor megbántam. Ha azon a napon kiengeszteltem volna a húgomat nem ölne minden reggel és éjszaka a lelkiismeret hogy nem tettem meg. Nem akartam semmit úgy tenni innentől, hogy kisiklik a kezeim közül, pedig ott volt rá a lehetőségem. Valahogy talán ezért is öleltem annyira magamhoz. Meg mert nem akartam még valakinek a halálát végignézni. Úgy, hogy nem tudok érte tenni semmit.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #56 Dátum: 2020. 02. 15. - 02:04:37 »
+1

Merész, nagyon merész. Szemtelen, pimasz, határeset pofátlan.
Mintha ezek rólam nem lennének elmondhatók gyakran. Nem is azért, hogy panaszkodnék, ezek kérem tények. A megfelelő körülmények között egész szórakoztató tények igazából, nem vagyok én ezekre sértődékeny. De attól még nem minden. Kezdésnek nem rossz, de kezdésnek nem rossz.
-A-aa...- lépek hátrébb egyet, sunyi félmosollyal persze, hogy a ruhám pereme kicsússzon a kontárkodó ujja alól. Bár előfordulhat, hogy ezzel egy rovidített pillanatra pontosan hozzájárultam a szándékához, nem meghiúsítottam, de cserébe annyival rövidebb ideje lett leskelődni.
Végülis, nem azon a véleményen vagyok, hogy biztos ne lehessen sikere. De meg kell dolgoznia az apró kis győzelmeiért.
Az illúzióért, hogy ezek az ő kis győzelmei. Gonosz vagyok.
Hagyom magam közelebb húzni, csipkelődök, pimaszkodok, a jelek szerint a lovat adom lá, nem elrettentem, ami igazán felüdülés. Igen, beismerem, sütkérezek a figyelmében, ezt teljesen pofátlanul teljesen kiélvezem, és ha valakinek baja van ezzel, visszatérhet a saját magánéletéhez az enyém helyett, mert nem tartozik rá. Illetve, abban az egy esetben, amiben tartozik, ott meg a jeleket elnézve baja nincs a dologgal túlzottan.
Nekem is csak az esemény történéseive és nemtörténéseivel van, igazán.
Mit is vártam? Hogy érek el bármit, ha már azok helyett dolgozok, akiknek ez a dolga illene legyen? Vannak itt olyanok egyáltalán, vagy le is spórolta a szervezés? Minek töröm magam még egyáltalán...
-Qu'vathl...
Nem kérek aurorkülönítményt, tényleg. Még ha az is indokolt lehetne igazából. Nem, csak két-három biztonsági varázsló, akár beépítetten, akár csak figyelni, hogy ha pontosan ilyen incidensek történnek, mint kibontakozik, csak azt kézbevegyék, hogy úgy tereljék biztonságba a vendégeket, teszemazt el a tűztől és gyúlékony sátraktól, hogy abból csürhetaposós pánik ne legyen.
Hogy ne egyedül egy kibalettozott tinilánynak legyen elég töke megpróbálni lépést tenni a közbiztonság ügyében. Akit rövidúton ignorálnak is egyébként, mert "tizenöt ha van, mit ért az ilyenhez, még éretlen gyerek", valószínűleg. Innen két és fél köpésre, Halloweenkor, a kiba Nagyteremben egy diákot meggyilkoltak, és azt csodálom, hogy a pánik miatt nem volt mégtöbb áldozat, mert én magam is csak azért nem lettem összetaposva maradandó sérülésekig, mert elég hamar eszembejutott behúzódni egy asztal alá.
Eskü felmondok, pedig még nincs is honnan, és legfeljebb katasztrófaturizmus céljával látogatok szervezett eseményt legközelebb. Úgyse fogok tudni távolmaradni, magamat ismerve.
Kegyetlen kijelentés, de a szituáció kiérdemelte magát, ha jól mérem fel a dolgokat itt.
-Woó!- hőkölök hátra, ahogy az örömtűz - "öröm"tűz - lángjai ugyanabban a pillanatban csapnak feljebb, mint odébbvontam a tűz közvetlen közeléből, de ezzel csak nekibotlok, fel nem lököm legalább. Megtart átkarolva, és egy kósza pillanatra azért átsejlik a magabiztos arculatomon, hogy jólesik ez a kis biztonságérzet, még ha tűz ellen nem is sokat számítana. Közben megtapogatom a szemöldököm, hogy a helyén van-e még, mert valaminek égett szaga van, itt a közvetlen közelben.
-Milyen lovagias valaki.
Oswin kabátja az igazi ludas, mint kiderül, de ha ilyen hősiesen rámteríti, én kérem teljesen pofátlanul el is bitorlom, a jobb karomat bele is bújtatva a kabátujjba, kezemben tartott pálcástól. A másik fele ellesz úgy terítve is, Charlie-t meg majd fűtik bizonyos gondolatai, amik kétségtelenül vannak.
A biztonság kedvéért pár lépéssel továbbterelem magunkat, el mindentől a közelben, tűztől, sátraktól, emberektől. Féloldalasan közelebbhúzódok a fiúhoz, de a zajló események irányában készenlétben tartom az akadálymentesített karom, és árgusan figyelek, nem minket fog meglepni a káosz itt.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #57 Dátum: 2020. 02. 15. - 16:42:51 »
+1


Imbolc bál


Søren és mindenki más
~ set ~



          Rossz érzés fog el ezzel az egész estéllyel kapcsolatban. Most már kicsit megbántam, hogy eljöttem, de azért még alakulhatnak jól a dolgok. Ez a tánc is olyan jó ötletnek indul, aztán valahogy balul sül el. Nem nekem, hanem a partneremnek. Látom rajta, hogy összezavarodik, mikor realizálódik neki, hogy nem Elliot az, akit táncba visz. Ismerem már ennyire Natot, hogy tudjam. Meg aztán az se utolsó szempont, hogy egy perc figyelmet se fordít nekem, hanem mindig azt lesi, hogy ő mit csinál. Lehet inkább hagynom kéne a táncot, de aztán meggondolom magam. Nem a dal között akarok lelépni, az olyan bunkóság lenne.
          Ezt a lépést végül nem én teszem meg, hanem Nat. Egyszerűen faképnél hagy a tánc közben. Egy pillanatra megdöbbenek, hiszen pont ő az, akiről nem voltam képes elképzelni ezt az arcátlanságot. Szinte leforrázva érzem magam.
          - Pukkadj meg, Nathaniel Forest! – kiáltom utána sértettségemben.
          Sok időm azonban nincs a puffogásra, mert meghallom azt a sikolyt, amit nem akartam egész életemben. Avery bajban van, és bár fogalmam sincs merre lehet, elindulok kifelé a sátorból, amilyen gyorsan csak tudok. Mikor kiérek a sátor elé, akkor látom meg a lángokat. Nem kérdés, hogy onnan érkezett a hang így én is abba az irányba indulok. Valahogy segítenem kell a benn rekedteknek, és azon túl, hogy el kell oltanom a tüzet, az például nem jut eszembe, hogy az így fellépő füst szintén veszélyes lehet rájuk nézve.
          Valami egy másik irányból azonban felém nyúlik. Nem tudom mi az, ezért odafordulok. Mikor meglátom, hogy mintha az örömtűz nyúlna értem, lépek pár lépést hátrafelé és még a pálcám is eldobom. Remek. Ebben a világosságban nem is fogom megtalálni, szóval csak abban reménykedem, hogy nem töri el valaki véletlenül. Hátrálok továbbra is pár lépést, de nem foglalkozok vele, mert meglátom Averyt a sátorból kilépni. Megnyugszom, hogy olyan nagy baj most már nem lehet, főleg miután látszólag semmilyen külső segítség nélkül elalszik a tűz. Talán valaki úgy csinálta, hogy azt én nem láthatom.
          Most már, hogy úgy gondolom, minden rendben lesz, elkezdem keresni a pálcámat. Közben féltő pillantásokkal azért szemmel tartom Ave-t. Az örömtűz azonban csak nem akar fékeződni így a pálcámhoz sem férek hozzá, akárhol is legyen a környéken. Lényegében egyhelyben toporgok.
          - A fene vinné el, ezt a rohadékot. Miért nem lehet már eloltani a tüzet? Vagy megállítani azt, aki így szórakozik vele??
          Dacosan dobbantok egyet, majd tovább kutatom a tekintetemmel a nyamvadt kis fadarabot. Igen, mérges vagyok, és addig nem is fogok megnyugodni, amíg vissza nem kapom azt. Szükségem van a festéshez hozzá, pont egy projekt közepén elveszteni balszerencsés jelnek mondható.

Naplózva


Mira L. Wyne
Hugrabug
*


Jenkibogyó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #58 Dátum: 2020. 02. 15. - 19:14:47 »
+2

Tűz. Lángok mindenhol. Kigyulladó padok, lángrakapó ruhaujj. Elpatanó támasz-üvegcsék a mennyezeti oltóberendezésbe, mindenfele fröcsög a víz, de nem tünteti el az összes lángot.
Ívfény színű lángcsóva, megégett karra tekeredő átokheg.
Félkörívbe felcsapó lángfal, ami mögött próbálom összehúzni magam minnél kisebbre, görcsösen szorongatott pálcával a kezembe...
Nem.
Ezek nincsenek.
Ezek csak voltak. Messze már, időbe évek és térbe óceánok túloldalán. Koncentrálj, Lu.
A tűz az reális. Az itt van, itt is mindenhol, és ahogy kiszakad a sátor fala, magávalviszi ugyan a ponyva lángjait, de minden más láng, ami nem ott folt, feljebb csap az új légáramlatra éhesen. Próbálok minnél kevesebb levegőt venni, hogy kevesebb füstöt nyeljek, de nem sok hatása van, ha a pánikolt zihálást kell leküzdenem hozzá. Belekapaszkodok Sophie-ba, fel sem fogom egészen, mit mond, csak próbálom kihúzni a frissen tépett nyíláson.
-Protego!
Nem is tudom, mi ellen húzom magunk mögé a pajzsbűbájt, Sophie-t láttam megijedni valamitől mögöttünk, inkább nem is kockáztatok, bármi legyen az. Végül látom, szinte túl jól, ahogy a kristálygömb szilánkjai felénk tartva megakadnak, hullámok futnak végig a levegőn, ahogy a védelmező varázslat megállítja a repeszeket. Minket nem.
Nem tudom, lökéshullám, vagy csak a saját lábunkba botlunk bele, de kizuhanunk a sátorból, Sophie előre, én oldalasan, ahogy épp hátrafordulva botlottam. Pánikoltan próbálom felsegíteni, és minnél távolabbra kotródni a sátortól, legalább néhány yardra mindenképp.
-Jól, jól...- vágom rá a kérdésre egyből, pedig csak közbe nézek végig magamon én is, a zakóm válla kiszakadt, ahol ráestem, de talán nem több annál, hogy megütöttem magam. Nem is érdekel nagyon, arról nem tudom levenni az aggódó tekintetem, hogy Sophie fehér ruháját mocskolják ijesztő vörös foltok.
Segítenem kéne neki.
Segítenem kéne, de fogalmam sincs, mit tudnék egyáltalán, csak ülök a földön Sophie mellett, aggodalmasan karolok a derekába, másik kézzel még mindig csak görcsösen szorítva, igazából kapaszkodva a varázspálcámba, kétségbeesetten nézelődök valami segítség vagy támpont, vagy bármi után, ami akár csak megnyugtatni segíthet. Esélytelen...
Naplózva


Avery Cassen
Játékmester
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #59 Dátum: 2020. 02. 16. - 14:16:58 »
+1

Imbolc bál


2001. január vége - február eleje
o u t f i t


Egyik kezemben még mindig a pálcámat szorongatva, a másikkal a jós asszonyt próbálva megtartani léptem ki a friss levegőre. Az oxigén szinte arcul csapott, még ha a füst ide is követett, de már bőven nem volt akkora a sűrű feketeség, mint odabent. Ahogy a levegő utat tört magának a torkomba, muszáj volt elengednem a banyát hogy legalább a szám elé kapjam a kezem, ahogy felköhögtem, de minden erőmmel igyekeztem nem hagyni, hogy legyűrjön a rosszullét. Inkább Seamus felé fordultam, mert ebben a pillanatban rajta kívül senki más nem érdekelt, de éppen ebben a másodpercben, észleltem szemem sarkából, ahogy a bársonysátort nyaldosó lángok kialudnak. Csak pislogtam egy pillanatig - a hirtelen kihunyt recsegés-ropogás olyan csendet hozott magával, amely csaknem arcon gyűrt, és csak meredtem a megperzselődött maradékokra, reszkető kezekkel szorongatva a pálcámat.
Az nem lehet, hogy...
A mindenfelé reppenő szilánkdarabok hirtelen sziluettjére aztán riadtan hátrébb ugrottam, még ha innen nem is volt esélyük elérni. Itt már nem volt tűz, csak tiszta levegő és még ép fű a talpunk alatt, hogy bár a szívem továbbra is zakatolt, mint egy őrültnek, végre Seamus felé fordultam, hogy odalépve belekapaszkodjak a garbójába.
- Soha többet nem csinálhatsz ilyet! Tudod, hogy aggódtam?! - szegeztem neki a kérdést, miközben alaposan végigmértem, hogy a lángok nem kapták-e el valahol. Ha úgy ítéltem meg, hogy egybe van, akkor reszketegen kifújtam a levegőt, és hagytam, hogy a karjaim a nyaka köré fonódjanak. Nem érdekelt, hogy mindketten bűzlöttünk a tömény füsttől, csak kapaszkodtam belé. Túl elevenen égett bennem a kép, ahogy a lángok közé veti magát, és hogy mit éreztem abban a rohadt pillanatban. - Merlinre, Seamus!
Nem akartam elengedni. Sosem éreztem még ilyet, de remegett a kezem, és rettegtem, pedig már minden rendben volt, igaz? A tűz elaludt, mindannyian kijutottunk egy darabban.
Aztán persze ott motoszkált bennem a gondolat... Akármennyire is rettegtem és aggódtam, tudnom kellett... Hiszen a karácsonyi vásáron mesélt erről az egészről... És akármennyire is nem akartam számításba se venni, hogy esetleg köze van hozzá, egy kicsit hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézzek.
- Seamus... Ugye nem...
– Megölöm, aki hozzá mert érni! Megölöm! – Megrezzentem egy kicsit, ahogy a hang átcikázott a téren, és oldalra kaptam a fejem. Persze azonnal megismertem Elliot orgánumát, és ahogy észrevettem, mögötte loholt Nat is a hatalmas, apamacis méreteivel, meg valami random fickó, akit még soha életemben nem láttam.
Egyszerre töltött el boldogsággal, hogy látom őket, de aztán persze jött a tény, hogy Seamus karjaiban vagyok, és bár Elliotnak már meséltem róla egy keveset, Natnak még nem... Meg hát Seamusnek is elfelejtettem említeni a tényt, hogy tulajdonképpen... kik is az új szüleim... vagy mi.
Aztán végül egy egészen más érzés lett rajtam úrrá... Nem ácsorogtam ott tovább, kiibújtam a fiú karjaiból, hogy Elliot felé induljak, aki zaklatottnak, és talán dühösnek tűnt. Örültem, hogy láttam, és legalább ők jól voltak, de kicsit megijesztett az indulat, ami áradt belőle.
- Elliot, hé! Semmi baj! Jól vagyok - Odaérve hozzá még egyszer hátrapillantottam a sátorra meg Seamusre, aztán vissza Elliotra, és el is felejtkeztem arról ismét, hogy mindenem megszívta magát bent a tűz füstjével, csak átöleltem, hogy tudassam vele: minden rendben, egyben vagyok. És ő is egyben volt. Szóval mostmár igazán megnyugodhattam volna végre, de a szívem még mindig dübörgött a mellkasomban, mintha felhúzták volna. - Csak valahogy lángrakapott a sátor, de valószínűleg sikerült eloltani a vízsugarakkal... Minden oké.
Hogy a vízsugarak oltották-e el? Nem tudom. De nem is érdekelt. Nem égtünk meg odabent sem mi, sem Sophie-ék, sem pedig a banya, és ez volt az egyetlen dolog, ami számított.
Naplózva

Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 02. 18. - 22:09:16
Az oldal 0.223 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.