+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Benjamin R. Fraser
| | | | | |-+  Gattons Way 14. (Moderátorok: Benjamin R. Fraser, Erica Fraser)
| | | | | | |-+  A hátsó kert
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A hátsó kert  (Megtekintve 1256 alkalommal)

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 01. 18. - 13:29:23 »
+1



A hátsó kert, ami szintén megtelt emlékkel, minden nyáron, minden Roxfortos szünidőben. A hely, ahol közösen játszhattak a Fraser csemeték, ahol gyönyörűen virágzott Mrs. Fraser féltve örzött kertje - amit Benjamin rendszeresen lerombolt -, ahol a lombos fák árnyékában Aiden olvasott, a bokrok között Chrissie kergetett békákat, és ahol Bejmanin kiabálva szaladgált kivont fakardokkal, vagy repkedett a seprűjén. A kert megyanni játékai mostanra eltűntek, és csak az üresség meg a némaság uralkodik rajta.
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 04. 10. - 16:51:02 »
+1

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style



Nem gondoltam volna, hogy amíg élek, visszajövök ide egyszer.
Sőt, biztos voltam benne, hogy nem fogok. És lám? Most itt vagyok.
Nem mondhatom, hogy a ház nem változott, mert bár ugyanaz a hatalmas, dicsőséges épület, amely hosszú, keserű évekkel ezelőtt is volt, de a sötétség úgy árad belőle, mint ahogy belőlem is, és talán ennek az érzésnek valamiféle kis szomorkás elégedettséggel kellene eltöltenie, de helyette csak mégjobban összeszorítja a szívemet, hogy úgy érzem, már nem is igazán dobban.
Lépteim halkak, de még így is több mázsásnak érzem őket, ahogy a koszos falakat figyelve átvágok a füvön. A füvön, amely csaknem térdemig ér, és ez még szomorúbb, mert még így is elöntenek az emlékek, ahogy egymással birkózunk az egyik, nyáron különösen kellemes árnyékot nyújtó fa alatt a testvéremmel.
Figyelem, hogy mindent benőtt a növényzet. Már-már uralma alá vonta a hátsó kertet, azt a hátsó kertet, ahol egykor naphosszat játszottunk, és most mi maradt belőle? Egy gázos káosz, és úgy érzem, ez az ittlétemmel csak fokozódik.
Fokozódik, fokozódik, és fokozódik, mert lehetetlen megállítani a pusztítást, amelyet magammal hozok. Húzom a nyomomban, és csak rombolok.
Kihúzom magam, mintha csak bárki is látna, de elhiszem, hogy lát is. Ők, mind itt... Ahogy a kripta öreg szemei lenéznek rám, elakad a lélegzetem. Összeakad a pillantásunk, és mintha csak azt kérdené: Hol voltál eddig?
Én pedig csak túl gyáva voltam ahhoz, hogy hazajöjjek, és belenézzek Benjamin és anyám szemébe úgy, hogy tudom, tönkretettem az életüket.
Tulajdonképpen nem is lennék benne biztos, hogy itthon vannak, ha az egyik ablakon nem derengene ki a fény. Persze, anyám volt az, aki még fényes nappal is feloltotta a villanyt, akárhova is ment, hiszen úgy félt a sötéttől. Akkor vajon most tőlem is megijedne?
Ez ma nem derül ki. És talán soha nem is derül ki.
Tudom, hogy nem kéne itt lenne. Tudom, hogy senki nem vár vissza, a francba, még anyám sem, akinek a baglyai sosem tértek vissza válasszal a csőrükben. Csak zsebregyűrtem a borítékot, majd elijesztettem a madarat, hogy még ő se emlékezzen arra, hogy megtalált.
Minden egyes másodperc kockázatos, de egy pillanatra megállok, hogy elmerengjek az épületen, egy egészen rövid pillanatig még valami mosolyszerűséget is arcomra engedek. De aztán az megy tovább, nyoma sem marad, én pedig belépek a kriptába.
Abban sem vagyok biztos, hogy Benjamin itthon van-e. Ha tavaszi szünet is van mostanában, hazajön egyáltalán? Nem tudom elképzelni, hogy bármilyen hazatérés is ide boldog legyen. Az enyém sem az.
Bent hideg van, a halk susogástól pedig megborzongok, amit a kripta tetejéhez dörgölőző szellő ringatta levelek okoznak. Pontosan ugyanaz, mint régen, egy fikarcnyit sem változott, csak már többen nyugszanak itt... Bennem pedig úgy lángol a keserű fájdalom, mint még soha.
Szabad kezemet a zsebembe csúsztatom, és úgy sétálok végig a folyosón, mint akkor. Csak úgy tiszteletből, de biccentek a nevekkel ellátott táblák felé, még ha érzem is megvető tekintetüket magamon. De nem fordulok vissza. Akkor sem, ha minden sejtem égve üvölti, hogy tegyem meg.
Megölted, megölted, megölted. A susogás pedig csak egyre hangosabb.
A kontraszt, ahogy gyermekként visítozva végigrohanunk itt, majd ahogy vakon tapogatózok a pálcám után, felettem a zokogó fivéremmel, belülről felemészt. De nem állok meg.
De hiszen ide tartozom, nem? Halott vagyok, egy összetört roncs, akiben üres gödör tátong, egy kitölthetetlen, kiégetett, elátkozott lyuk.
Figyelnek, minden egyes sarokból, de lepereg rólam. Hiszen csak két tekintet érdekel igazán. És amikor hozzájuk elérek, már semmi más nem fontos.
Christie és apám nevét majd' belehasad a szívem a fájdalomba. Hozzászoktam már, hiszen minden nap, minden egyes pillanatban ott lüktet - de nem ilyen elevenen, nem ilyen megfoghatatlanul. És most itt van. Három év, és itt vagyok, ők pedig üresen merednek rám, mert egy aranyozott gravírozáson kívül, az égvilágon semmi nem maradt belőlük.
Megölted, megölted, megölted!
Letérdelek eléjük, térdemet a nadrág anyagán is égeti a hideg kő, és ujjaimmal megsimítom Christine nevét. Beleremegek az érintésbe. Istenem, istenem, istenem... Christine... A fájdalom darabokban emészti fel a szívemet, úgy halad, lassan és kegyetlenül, mint a nyű, felfal, elpusztít. Én voltam, Christine. Én voltam, én voltam, én voltam...
Megöltelek. Elvettem az esélyeidet, az életed, azt a csodálatos életedet, istenem... A kezem egyre jobban remeg, és üvölteni akarok, úgy belefejelni a síremlékbe, hogy ismét érezzem a vért, hogy érezzem a fájdalmat, azt, amit ő is, mert édes istenem, tíz éves... Tíz éves volt... Nem több... Tíz ártatlan év, amit én egy szóval áthúztam.
Ökölbe szorul a kezem, és reszketek, mire elérek apámig. A betűket érinteni hideg, és úgy érzem, nem lehet, hogy csak ennyi maradt. Ahogy végighúzom a nevén ujjamat, egyszer, majd kétszer, elönt az a rengeteg emlék, és annyira valós, annyira élő...
Egy kis névtábla maradt utánuk. Mindkettejük után.
Abban reménykedtem, ha elkapom hármójukat, könnyebb lesz. Utána nem fognak úgy lüktetni a sebeim, nem fog úgy égni a szívem minden pillanatban, eltűnik az a megállíthatatlan hányinger, az undor, a rettegés, a düh, a düh, és a düh.
De nem, még mindig itt van, és most erősebb, mint valaha. Összecsap a fejem felett, és merülök.
Merülök, merülök, merülök, megölted, MEGÖLTED!
Kérlek, Christine, ne kapj el! Tudom, hogy megtennéd. Mert te annyira jó vagy. Istenem, Christine, annyira szeretlek. Annyira szerettelek életem minden egyes pillanatában. Tudom, hogy tudod... tudnod kell. Tudod, ugye? Még akkor is szerettelek. Akkor is, amikor elvettem tőled... elvettem tőled a fényt, a pislákolást, és hagytam, hogy egyedül, rettegve, magányosan maradj abban a sötét alagútban.
Hagyd, hogy elsüllyedjek, apa. Hagyd, hogy ne kapjak többet levegőt.
Kérlek, hagyd, hogy vele lehessek, csak egy picikét legalább.

Egy hófehér tulipánt hagyok magam után nekik. Tudom, hogy nem mentség, tudom, hogy igazából semmit sem számít, de még annyit sem. Nem is engedem meg magamnak, hogy jobban érezzem magam miatta. Egyszerűen csak elpislogom a feltörni akaró könnyeket, felállok, és kiindulok, a lépteim pedig hangosan koppannak, mögöttem pedig a kegyetlen árny úgy suhan, hogy szinte hallom, a kripta fellélegez, amikor kilépek rajta.
Olyan vagyok én, mint egy fojtogató, gyilkos kór, amely mindenhol otthagyja a lenyomatát. Ez lett belőlem. Pedig mi minden lehetett volna. Mi minden lehetett volna...
Halkan, csendesen hajtom be magam után a kripta ajtaját, és egy röpke pillanatig figyelem a nehéz ajtót, arra gondolok, ha megtehetném, otthagynám lelkem egy kis darabját, hogy ne legyenek annyira egyedül, de tudom, hogy ez képtelenség. Hiszen nincsen már lelkem, amiből adhatnék.
Hiába próbálkozol kergetni a jót, ha egyszerűen romlott vagy, penészes és halálos. Hiába, ha már a jót is csak a halálban látod. Ujjam akaratlanul is bal csuklómra vándorol, amelynek még az érintése és sajog, de nem érdekel. Összeszorítom a fogam, és erősen belemélyesztem ujjaimat a bőrömbe, hogy a hegek fájdalmasan sikoltva öntsék el kínnal a testemet.
Aztán az ég felé pillantva mély levegőt veszek. A hűs szellő hagyom, hogy lehűtse arcomat, hogy lehűtse lelkem és elmém annyira, hogy mindkét kezem a zsebembe vándorolhasson. Aztán még várok egy kis pillanatot, mire megfordulok.
Ideje eltűnni innen, nyomtalanul, hangtalanul anélkül, hogy bárki is...
És a tökéletes, hibátlan tervbe egy női sikoly zendül bele. A lelkemig hatol, én pedig megmerevedek, és lehunyom a szemem.
Ó, hogy szopj le. Igen, igen, te, ott fent.

Naplózva

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 04. 10. - 18:11:35 »
+1

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷



Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.


Veled álmodtam.
veled álmodtam megint. De nem is. Igazából ők is ott voltak. Apa és Chrissie. Fogták egymás kezét. Csendes, habos hullámok nyaldosták a bokájukat, de ezt a képet megszoktam. De sosem mertem megnézni az arcukat. Mindig felébredtem, mielőtt megtettem volna. Mert kurva gyáva voltam. Az arcukat látni. Azt, hogy csak azokat az élettelen szempárokat látom viszont, üvegesen és holtan. Ahogy Chrissie szőke tincsei az arcába hullottak, és felém nézett. Könnyes arccal. Nem, nem. Nem akartam megint így látni. Az apám arcát se. Ami akkor ott rohadtul nem mosolygot, pedig imádott mosolyogni. Nem, nem, nem. Ne emlékez rájuk Ben. De minden egyes percben amikor eszedbe jutottak. A halott szemek meredtek rám, minden emlékből. A halott szemeik.
Az álmomban megint ugyan úgy álltak. De nem csak ők ketten. Te is ott voltál. Messzebb tőlük és nekem háttal. Mert egyre jobban hátat fordítottál nekünk. Aiden, miért nem akartad, hogy megmentselek?? Ott álltál abban az álmomban megint ugyan úgy. És akkor. Felém fordultál. Három év óta először. És én nem mertem a szemdbe nézni. Mert meg akartalak ölni. Megölni, ahogy velük tetted. De Aiden...
Miért. Nem. Hagytad. Hogy. Megmentselek?
Felébredtem, mert megijesztett az a gyűlölet. Megijesztett a tekinteted, mert a szemedbe néztem. És nem akartam megint, hogy azokkal a szemekkel rám nézz.
Megölted őket. Megölted őket.
Hagytam, hogy ez váljon belőled, és nem tudtalak megmenteni. Sosem tudtalak megmenteni.
Sosem voltam hozzá elég bátor, hogy megmentselek.
Zihálva keltem fel, és fordultam le az ágyamból a földre. A szemöldökömön döfött egy régi ólomtörp. Francba. Sosem voltam elég pedáns ahhoz, hogy rendesen kitakarítsak. A francba, sosem leszek olyan mint amilyen te voltál. És ezt mindig is utáltam. Mert irigyeltelek. A francba, Aiden. Miért gyűlöllek és mégis miért hiányzol kurvára? A francba, a francba, a francba. Kibotorkáltam a szobámból, fel-felbukva minden szarban, ami ott hevert. Még abba a régi bicajba is belerúgtam. Nem is Aiden a menthetetlen. Hanem én. Basszameg.
Fojtogatott ez a ház. Minden egyes nap. Minden egyes órában. Minden egyes pillanatban. Megállt felette az idő. De nem is. Egyszerűen elnyelte az idő. Belefulladt egy fekete lyukba és örökké sötét borult mindenre. A kertre. Anyám virágaira. A kint hagyott játékokra. Chrissie babájára, amit eldugtam és már sosem tudtam neki odaadni. A francba, a franca. Nem tudtam bocsánatot kérni. Mert nekem mindig szemétnek kellett vele lennem. A francba. Tudom, hogy utáltál. Tudom, hogy utálsz Chrissie. Tudom, tudom, tudom. Mert én... nem voltam jó testvéred. És apa...én nem voltam jó gyerek. A sötét veremből kivergődtem a folyosóra. És megint. Megint megálltam Chrissie szobája előtt. Az ajtó, minden játék, minden rózsaszín bútor... Csak várta, hogy visszaszaladjon oda. Mindjárt jön. Az egész szobából ez áradt. Mindjárt jön... Képtelen voltam bezárni a szobáját. Képtelen voltam.... Mert mi van ha Chrissie nem tud bemenni a szobájába? Nagyon fog sírni...
Aiden szobája is nyitva volt. DE ő sem jött vissza. Eldőlt előttem.... Eldőlt.... A másik felem... A szegény másik felem. Nekem is fájt Aiden. Minden ugyan úgy fájt mint neked... Megálltam a szoba előtt azelőtt a makulátlan szoba előtt, ahol mindennek meg vollt a maga helye, ahol minden tökéletesen rendezett volt. Ahol direkt összekevertem a könyveidet. Ahol együtt játszottunk.
Francba, francba, francba.
Ezért jöttem én haza. Hogy megint a bőröm alá kússzon, és a lelkemet zabálja a ház minden egyes kibaszott emléke. Ahogy az arcom alá dörgöli. Hogy Ben, nem mentetted meg őket. Mert gyáva voltál. Lúzer voltál. Egy örökös vesztes voltál. Annyira fájt idebent minden lélegzetvétel. Fájt anyám sovány sziluettje a lámpa mellett, ahogy meredten bámulta a kriptát. Fájt a létezés ebben a megveszekedett őrült sötétségben. Mert idebent nem létezett fény. Eltűnt.
A fürdőben álltam és jeges vízzel mostam az arcomat. És akkor megláttam a tükörben Aident. Minden egyes alkalommal az ő tekintete bámult rám. Megvetően és röhögve. Mi van Beni, ennyire lúzer lettél? Komolyan, ennyi lett az én nagypofájú testvéremből? És megint mint annyi alkalommal ismét beleütöttem ököllel az üvegbe. Nem számított, hány darabra tört már megint. Nem számított. Mert azt a balszerencsét már régen a nyamaba kaptam. Mit számított az a 100 év megint? Mit érdekelt engem...
A francba, a francba, a francba.
Minek jöttem én haza. Minek jövök én haza. Nem létezik már ez a szó, hogy haza. Otthon. Ez csak a sötét fekete katlan volt. Akárcsak egy másik kripta, amiben az élők a nyughatatlan lelkek. Nem mertem oda menni. Eléjük állni. Veszekedtem aznap. Mind a kettejükkel. Nem mertem odamenni a gravírozás elé... Basszameg, mocsok gyáva vagy Ben. Egy pálcaintéssel összevarázsoltam az üveget és behegesítettem megint a sebeket, és a tenyerembe temettem az arcom. Nekem kellett volna meghalnom, nem neked. Még akkor is te mentettél meg. Én nem tudtalak. Miért... Miért én maradtam le tőled fényévekkel? Én vagyok a legnagyobb vesztes, pedig engem hagytál életben. Tudom, hogy meg akartál ölni.
Kezdted volna velem és abba is hagyhattad volna utána... Aiden... Basszameg...
Sikítást hallottam. Aztán még egyet. Anyám hangja volt. Rövid sikoltások egymás után mintha egy szörny lépett volna ki a kriptából, amit egyfolytában bámult. Én mégis ijedten pattantam fel. Amikor leértem csak azt láttam, hogy nem ült apa ablak felé fordított vörös bársonyfotelében. A sikoltását követtem, és komolyan azt hittem feltámadt apa. vagy Chrissie. Istenem, mi van ha ők ott ültek a jeges földön és azt várták, hogy bocsánatot kérjek tőlük?
Szaladtam anyám után, ki a nyitott rozsdásodó, málott hátsóajtón, és akkor ott megláttam.
A legnagyobb kísértetet a múltból. A legnagyobb szörnyeteget. És hozzá rohant anyám. Zokogva és még minidg halkan sikongatva. Felé nyújtott kezekkel.
- Édes fiam, édes kisfiam...
Szörnyeteg.
- Hát itt vagy...
Gyilkos.
- Merlinre... Drága kisfiam..
Rohadék.
Azt éreztem, hogy rohantam. Hogy kurva gyorsan szeltem át a gazt, a szúrós csalánost, és egyenesen feléd szaladtam. Anyánk pedig két keze közzé fogta az arcodat.
Gyűlöllek. Feltámadsz és anyánkat szóra bírod... Ami nekem sosem sikerült három éve... Idejössz...
A kriptából, ahova nem mertem bemenni.
- Megöllek!
Nem tudtam, hogy ordírtok. Azt hittem azt is csak gondoltam. De amikor odaértem belevágtam az öklömet a hasadba.
Miért nem haltál meg?
Hogyhogy életben vagy?
Dögölj meg.
Merlinre, él a testvérem.
Mégis halottak voltunk mind a ketten.
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 04. 10. - 20:40:41 »
+1

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style



Nem hiszem el, nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el!
Minden annyira kibaszott simán ment. Elmentem a ház előtt, átmásztam a kerítésen, átvágtam a füvön, egy kibaszott mocsok hang nélkül, besurrantam és kijöttem. Dél volt, délben az emberek ebédelnek, nem kifelé lófrálnak, miért jötté ki, anya, miért?
A francba is, a sikolya szinte széttép. Menekülni akarok, megragadni a pálcámat és elhoppanálni, még azt is leszarom, ha széttép közben ennek a szarnak az ereje, semmi nem érdekel, de sikít, sikít, sikít, és mikor hagyja már abba?
Évekig. Kurvahosszú évekig. Azon a napon, amikor felébredtem a saját mocskomban hemperegve, szétszedett porcikákkal, üresen és apró kis darabokra marcangolva. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda és miért, csak azt tudtam, hogy a kín kegyetlen volt. Ennyi. Ennyit éreztem, és semmi mást.
Üres voltam, törött, kihasznált. A semmi közepén. Azóta sem vagyok benne biztos, hogy kerültem oda, talán az egyik halálfaló elhoppanált velem. De nem volt semmim. Csak egy két darabra roppantott ciprusfa pálcám, amit aztán dühösen beletömködtem a sárba, még ha nem is igazán láttam, mit csinálok.
Azóta a nap óta vagyok magam. És nincs is szükségem másokra, nincs szükségem senkire, mert nem érdemlek meg senkit, nem érdemlem meg a családomat, a barátaimat, nem érdemlem meg, hogy az emberek rámmosolyogjanak az utcán, hogy egyáltalán rámnézzenek az utcán.
Hogy állhattam volna eléjük? Szia anya, szia Benjamin, na, mizu? Örültök, hogy a kis Aiden titeket nem nyírt ki? Hogy az ártatlan, tizenöt éves kisfiad, anya, akire mindig is annyira büszke voltál, mert jól tanult, okos volt és rendszerető, téged életben hagyott, csak épp a férjedet és a lányodat gyilkolta meg mosollyal az arcán, nevetve, jól szórakozva?
Hogy állhattam volna eléjük, hogy aztán felsétáljak a szobámba, elmenjek Christie szobája mellett, lássam, hogy apa irodája soha többet nem nyílik ki, és hogy kinézve az ablakon, a kriptával, a halott lelkeikkel szemezzek? Egész nap?
Így is kísértettek. Megállás nélkül. Olyannyira, hogy néha úgy éreztem, felrobbanok.
Még mindig nem nézek rá. A kerítést figyelem tompa, elátkozott szemeimmel, és mély, de halk, keserves sóhajt hallgatok. Tudom, hogy ha itthon van Benjamin is, csak másodpercek kérdése, hogy megérkezzen. Csak másodpercek kérdése, hogy ismét tönkretegyem az egész életét. Másodjára a tizennyolc évünk alatt.
Annyival jobb volt, amíg azt hitte, hogy meghaltam. Hiszen azt kellett hinnie. Látta, ahogy elkap az átok. Látta, hogy összeborul előtte a testem. Azt pedig valószínűleg nem látta, hogy nyom nélkül eltűnök a kriptából, mire eljön a temetés ideje.
És anyám? A francba is, sejtenie kellett valamit. És gyűlöltem ezért. Gyűlöltem, amiért ilyen okos volt, és lüktetett benne az az anyai ösztönnek nevezett akármi... Hiszen érezte volna, ha én is meghalok, ugye? Az anyák valahogy így működnek, nem?
És nem haltam meg. Sokszor nagyon közel voltam hozzá, nagyon-nagyon közel, igaz... De nem haltam meg. Hála neki, Részben.
Az összegei nélkül sokszor éhen és tető nélkül maradtam volna. Ezek olyan dolgok, amiken túlzottan a varázspálca sem segít. Néhány hétig ráadásul nem is volt pálcám - úgy, ahogy pénzem sem -, ezért csak bujkáltam, loptam, és próbáltam kitalálni, hogy hogyan ölhetném meg magamat a legegyszerűbben azon az undorító, sötét utcán.
Fogalmam sem volt, mennyit hallott róla a világ, bekerült-e a Prófétába, de nem engedhettem, hogy bárki is felismerjen.
Emlékszem, hogy egy valaha volt kisbolt romos falai közt kuporogtam a törmelékek között, hallgatva a kint tomboló vihar hangjait és igyekezve valahogyan melegen tartani sérült, fáradt és meggyötört testemet, amikor anyám csapzott, fáradt baglya felbukkant az ablakban, és lepottyantotta nekem a levelet.
Reszkető, piszkos ujjakkal bontottam ki, és ha a madár látványa nem lett volna elegendő, anyám kézírását sem tudtam volna összekeverni semmivel.
A kis levél mellől pedig aztán kihullottak a bankjegyek, amelyek látványa szinte idegen volt, annyi idő után.
Szóval volt miért hálásnak lennem neki, és az anyai megérzéseinek. És most mégsem vagyok képes ránézni.
Hallom, ahogy zokogva, sikoltozva átvág a fűben, én pedig minden közeledő lépésre összerezzenek egy kicsit. Még el sem ért, de már érzem érintését magamon. Már érzem, hogy mennyire fog égetni, és már érzem azt a fojtogató, fájdalmas, hányásízű görcsöt a torkomban, miközben lassan, szinte centinként, de feléjük fordulok.
Anyám ebben a pillanatban ér el hozzám. A másik felem pedig ebben a pillanatban szökken ki a hátsóajtón.
Pontosan ugyanaz, mint három éve, semmit nem változott, csak megnyúlt, de az arca? Ugyanaz a kölyök, az a szánalmas, ordítozós, energiától túltengett kölyök, aki világ életében volt.
Képtelen vagyok levenni róla a szemem, miközben anyám tenyere az arcomra csúszik, mintha csak el se hinné, hogy itt vagyok.
Tudom, én sem hiszem el, hogy itt vagyok.
Látom, hogy közelít, hogy rohan felém, de mintha közben el sem hinné, hogy engem lát. És valóban, annyira különös.
Gyerekkoromban persze megszoktam, hogy van valaki, aki az én kiköpött másom, fel sem tűnt különösebben, de három évnyi magány után, hogy hirtelen kilépett a tükörből a fiú, akihez órákon át esedeztem bocsánatért éjszakánként, majdhogy ijesztő volt a látvány. Hogy én közelítek magam felé, csak más ruhákban, és valószínűleg több érzelemmel az arcomon.
- Édes fiam, édes kisfiam...
Megrándul a szám sarka. Kérlek, anya, ne... ne hívj így.
- Hát itt vagy...
Miért akartál viszontlátni? Megöltem, anya. Megöltem, megöltem, megöltem.
- Merlinre... Drága kisfiam..
Annyira kéne most gyűlölnöd.
Az egyik felem olyan hihetetlenül vágyik rá, hogy visszaöleljen és hozzábújjon. Olyan hihetetlenül vágyik egy szeretetteli érintésre, hogy végre egy kicsit élőnek érezze magát, de közben a düh - nem érdemlek az égvilágon semmit, pláne nem annak a nőnek a finom érintését, akinek elvettem a fél családját.
Kérlek, anya, zavarj el innen, olyan messzire, amennyire csak lehetséges.
- Megöllek!
Végre elér hozzám ő is, és mintha csak anyám érezné, mi közeleg, arrébb húzódik - Benjamin pedig belevág a gyomromba az öklével, olyan erővel, hogy kibukik belőlem egy fájdalmas morranás.
Ezaz, Benjamin, üss még. Szedj darabokra.
Visszatámadhatnék, üthetnélek, megverhetnélek, s valószínűleg erősebb lennék, mint mindig is. De helyette csak eltollom magamtól.
- Öröm viszontlátni, tesó... - hörgöm, számra szinte akaratlanul gördülnek a száraz, sötét szavak, de mikor felpillantok rá, a tekintetemben nyoma sincs a gyengeségnek. Úgy teszek, mintha minden tök rendben lenne, mintha ez a helyzet teljesen hétköznapi lenne, és nem úgy, mintha éppen ismét széttúrnám a kibaszott árnyaimmal az életüket - csak úgy, mint mindig teszem.
- Benjamin... - rebegi oldalról anyánk is, de én még mindig nem tudom levenni a tekintetem az ikremről, rólad, nem tudok elnézni, képtelen vagyok, mert a fenébe is, mit tettem? Mit tettem veled, Benjamin?

Naplózva

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 04. 10. - 21:45:28 »
+1

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷



Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.


Kedves másik felem dögölj meg.
Kedves másik felem, én addig ütnélek, míg szét nem esik darabokra  akponyád.
Kedves másik felem, nem temetnélek a családunk mellé.
Kedves másik felem, remélem a pokolban döglesz meg.
Kedves másik felem miért fulldokolsz?
Kedves másik felem, engedd, hogy most az egyszer megmentselek.
Csak most az egyszer...
kérlek...
Összeakadt a tekintetünk. Olyan messziről is láttam, hogy valami nem simmelt vele. De leszartam. Csak rohantam. Át azon a kerten, ahol minden egyes kedves pillanatot megőrzött a föld magának. Ránőtt a gaz, a csalán a susnyás, de minden kedves emlék ott bújt meg. És én minden egyes rohanó, dübörgő léptemmel feltéptem a földet. Belevájtam a talpam a kissé nedves, latyakos talajba. És kimartam őket. Fel a felszínre. Hogy magam után hozzam őket. Mint egy kurva veszélyes lavinát. Hogy menekültem-e a mögöttem dübörgő emlékektől, vagy nem. Hogy csak Aiden nyakán akartam őket letuszkolni? Talán mind a kettőt akartam.
Megöllek.
Chrissie egyszer felmászott egy faágra. Nem ült jarta és egy vastagabb ágon egyensúlyozott. Lemosolygott ránk.
Megöllek.
Belekapott a szőke hajába a szél, és megkérdezte: Szerintetek jövőre melyik házba fog beosztani a süveg?
Szét akarlak tépni.
Persze hogy összeveztünk. Jaj úgyis a Griffendélbe jössz, hozzám Chrissie. Túl szép vagy a Mardekárhoz. Ahhoz pedig jobban illesz mint egy rakat forrófejű őrült hülyegyerekhez.
Megöllek. Aztán magamat is. Tudod miért Aiden? Tudod MIÉRT?
Lehuppant az ágra és csak kacagott. Göndör, vidám kacaja volt. Ránk nézett és ezt mondta: Tudjátok mit? Teljesen mindegy melyikbe kerülök. Mert ti ketten úgyis vigyázni fogtok rám. És ezért nem félek.
Nem vigyáztunk rá Aiden. Én sem. Te sem. És ezzel képtelen vagyok együtt élni.
Ahogy megláttalak úgy omlott rám minden, mint egy rahedli kő, és belegördültek a számba, egészen a gyomromog. Mert az én hibám volt. A te hibád volt. Nem vigyáztunk rá. A családunkra nem vigyáztunk. Senkire sem vigyáztunk. A tekinteted annyira könnyen tépte fel ezeket bennem, amikkel nem akartam foglalkozni annyi éven keresztül. És te megjelentél és kitéptél mindent abból  afekete mocsárból. És kövekké varázsoltad őket.
Gyűlöllek miatta. MIért nem hagytál minket békén? És anya miért szaladt úgy oda hozzád, mintha csak tegnap nem látott volna? Mintha minden rendben lett volna?! Miért?
Az ütésemben minden keserű emlékem benne volt. Magamat is ütöttem vele. És téged is. Nekem is fájt. Ahogy nekem is. Éreztem hogy az ajkaim vékony vonallá préselődtek, éreztem a lelkemben  a fájdalmat, éreztem a szememet maró könnyeket. A szemébe bámultam, miközben eltolt. A félig megcsúfolt fakó szemébe. Most az a tekintet ott állt előttem, amiktől mindig is menekülni akartam. Teljes valójában. Az a tekintet: Mi lett veled Ben? Én tettem veled Ben.
Élő vagy és holtként kísértesz a többiek között. Mint én.
- Öröm viszontlátni, tesó...
- Dögölj meg! - ordítom felé, pedig tudtam, hogy ezt nem akartam. És tudtam, hogy mennyire fájt kimondani a szavakat. Tudtam, hogy amánynak mégjobban fájt.
- Benjamin...
- Ne... Ne anya... - annyi mindet akartam a fejéhez vágni. Te tudtad, mi? Engem meg leszartál. Csak nézted a kurva kriptád és nem láttál... Nem nézed ahogy felnövök. Nem tutdam felnőni anya. Még mindig gyerek vagyok. Kimaradtak azok az évek. Nekem is fáj. Neked is fáj. Aidennek is basszameg. Mindnekit megértette, ahogy abban a groteszk pillanatban ott álltunk. De mégsem tudtam elfogadni. Megint néztem őt. A csonka másik felemet. AKiért az életemed adtam volna. Aki az életét adta értem, és rámvarrta azt a tehret hogy éljek nélküle. Hogy éljek nélkülük. Miért nem öltél meg Aiden? Annyira élvezted hogy kínoztál. Láttam rajtad. Az nem az átok miatt volt. Néztem őt. És láttam benne azt a sok üres évet, ami bennem is ott égett. Láttam benne. És örültem neki, hogy szevedett? Kurvára örültem neki. Égett bennem az az oltehetlen düh.
Miattad. Szétestünk. Meghaltunk. Mind az öten meghaltunk. Gyilkos vagy...
Hadd vegyem le rólad ezt Aiden. Istenem, hogy oldozhatnám fel őt. Legalább a másik felemet. Abból a bűnből, ami miatt mégis örömmel nézném azt hogy haláláig szenved tőlül. Addig akarlak ölelni míg meg nem fojtalak.
Annyi mindent szerettem volna neki mondani. Te visszafogtam magam. Chrissie és apa előtt. Anya előtt. A másik felem előtt. Bántani akartam őt. Anyát is. Eszeveszett dühömben minden ordítani nekik. Hogy miért? Hogy engem leszartak. HOgy miért nem engem ölt meg.
- És most? - idegesen túrtam bele a hajamba és magam sem tudtam volna megfogamazni, milen tekintettel mértem végig önmagam teljesen kifacsarodott képmását.
- GYertek - szólalt meg anyánk. Vékony kezével kisimította a szőke tincseit az arcából A hangja rekedt volt a sikoltástól. A tekintetében egy darab könny nem volt. Hogy is lett volna. Mindet elhullajtotta. - Menjünk... Menjünk ebédeljünk együtt.
Nem. Nem. Nem. N e m. És a szavaimnak nem tudtam gátat szabni.
- Ó, persze máris anyukám. Terítek apának is és Chrssienek is, mert minjdárt haza jönnek a horgászásból. Aztán tök jó együtt lesz mindenki. És sztorizgatunk. Mint régen.
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 04. 10. - 22:59:57 »
+1

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style



Nem is tudom, melyikünket szerettem volna jobban megkímélni ettől az érzéstől, testvér.
Tudtam, hogy mit érez. Egyszerűen ennyi év után is ott lüktetett a mellkasomban, és egy pillanat rövidke csendjéig csak azt gyászoltam, mivé lettünk.
Természetes volt két fivér folytonos veszekedése, de az nem, hogy meg akarjuk egymást ölni. És igazam volt. A francba is, azon kevés esetek egyike, amikor úgy igazán helyes volt, amit kimondtam - hogy a különböző ház meg fog minket ölni.
És most itt állunk egymással szemben, méregetjük egymást, és nem csak azért nem tudjuk, hogy mit kezdjünk a másikkal, mert én egy hidegvérű gyilkossá lettem.
A gyűlölet elhatalmasodott köztünk, egyszerűen csak mert nem hallottuk egymást. A Griffendél és Mardekár ellentét szobrai voltunk mi ketten, és valahogy nem találtuk mindezt nevetségesnek olyan fiatalon.
És ki tudja, talán most se találnák, mert egyszerűen mi ilyenek vagyunk. És mindig is ilyenek voltunk.
Te képtelen voltál elviselni, ha nem értek veled egyet, engem pedig irritált, hogy milyen ostobán gyerekes tudsz lenni. Úgy hajszoltad a bajt és a veszélyt, mintha csak ezzel akartál volna bizonyítani... És ez is volt a célod, ugye? Hát persze. Hiszen ismertelek. Mindig is ismertelek.
És még mindig. Látom a megtört szemeidet. Látom az üres, tompa tekinteted, pedig a te szemed nem érte átok, mint az enyémet. De tudom, hogy te is átverekedted magad a poklon az elmúlt három évben, hogy te is a sötétben bolyongsz, csak mint én.
Bárcsak ne gyűlöltük volna annyira egymást, bárcsak ne akartuk volna kiverni a szart is egymásból! Nem, tesó? Könnyebb lett volna. Könnyebb lett volna, ha nem dühítesz fel annyira minden egyes alkalommal, amikor előhozakodtál azzal, hogy rossz úton járok.
Gyűlölöm elismerni, hogy nem volt igazam, és nem is fogod hallani a számból. De attól ostoba még nem vagyok.
Tudom, hogy elbasztam, oké? Kurvára elbasztam.
- Dögölj meg! - ordítja rám Benjamin, én pedig néhány másodpercre lehunyom a szemem. Nem akarom látni a tekintetét. El akarom hinni, hogy komolyan gondolod, testvér.
Próbáltam, tudod? Nagyon sokszor táncoltam vékony jégen. és még mindig itt vagyok. Engem így köpköd meg az a szaros ott fent.
A pálcám kezdett égetni fekete szövetkabátom belső zsebében. Takarodj már innen, Aiden. Takarodj, s ne hagyd magad megtalálni soha többet, hagyd itt őket ugyanabban a keserű kétségbeesésben, mint három éve.
Mi a tökömért vagyok még itt?
Visszanézek Benjaminra, és nem fordulok anya felé, hiába beszél. Talán egy kis részem szeretné, ha azt hinnétek, azért, mert a megkínzott testvérem fontosabb, de te is tudod a választ. Ha ránézek, Christie-t látom magam előtt, és egyszerűen megőrülök.
Megőrülök, megőrülök, megőrülök.
Újra elátkozom magam gondolatban, amiért idejöttem, de csak óvatosan - egy kicsikét azért tartok tőle, hogy a pálcám komolyan veszi, és tényleg megöl. És minden hiába, ebben a pillanatban ehhez túl gyáva lennék. Ha egyszer meghalok, az nem az ő szemük előtt fog történni. Hanem mondjuk az isten háta mögött, egy dohos kis motelszoba piszkában.
Mert oda való vagyok, igaz, testvér? Szeretnéd, ha már most a pokolban égnék, mi? És közben el sem hiszed, hogy én még itt vagyok neked.
- És most? - Végigmér. Olyan zavarosan, olyan szerencsétlenül, hogy az érzelmek csak hullanak az arcától, ebben a pillanatban pedig annyira olyan, mint hosszú, hosszú évekkel ezelőtt. Amíg én megtartom az arcomat, kihúzom magam, és kifejezéstelenül visszanézek rá, ő szinte pofánköp azzal a sok szarsággal, ami kavarog benne.
Mintha amúgy nem tudnám pontosan, mit érez.
Vajon mennyi időbe fog telni, amíg eldönti, hogy gyűlöl-e, vagy sem? A képlet annyira egyszerű pedig.
Megöltem őket, Benjamin. A testvéred elvette tőled az apádat és a húgodat.
Kérlek, végezz vele, mielőtt ő teszi meg magával. Kérlek, legyél erős, csak egy pillanatra, és vágd el a torkát, aztán hagyd hátra szenvedni.

- Gyertek. - Anya hangja, ismét, és a kabáton át is érzem a finom simítását a karomon. Szinte hányingerem van tőle. Hányingerem van attól, hogy mennyire nem ezt érdemlem. - Menjünk... Menjünk ebédeljünk együtt.
Majdnem felröhögök. Hangosan, ridegen és érzéstelenül. Nem, basszameg, meg is teszem, mert nem hiszem el, amit mond!
Ebédeljünk együtt. Mintha csak egy átlagos kis család lennénk, nem? Mintha ez csak egy átlagos szombat lenne, nem? Tényleg, vajon sütött egy kis pitét is, amit majd elfogyasztunk a hátsó kert pillangói közt?!
De még csak annyira sem illetem, hogy dühös pillantással jutalmazzam. Felé sandítok, de túlságosan úgy néz ki, mint Christie. És így egyszerűen képtelen vagyok haragudni, de még egy pillanatig sem.
Szóval csak megszólalok. A hangom szenvtelen, és nyoma sincs benne humornak - de őszinteségnek sem.
- Remélem, készültél a kedvenc kókuszos pitémmel. - És Benjamin végre betöri az orrom, három, kettő, egy...
- Ó, persze máris anyukám. Terítek apának is és Chrssienek is, mert minjdárt haza jönnek a horgászásból. Aztán tök jó együtt lesz mindenki. És sztorizgatunk. Mint régen.
Kiszakad belőlem egy mély sóhaj, és olyan tekintetet vetek Benjaminra, mintha nem lenne igaza. Mintha egyszerűen nem is érteném, mire ez a megjegyzés, sőt, egyenesen nevetségesnek tartanám.
Mintha nem húzódna ott az oldalamon a nyoma annak, hogy mennyire szerettek ők ketten horgászni.
- A humorod még mindig ugyanolyan szar, öcsi. - Aztán egyszerűen csak ellépek mellette, és miközben az ajtó felé indulok, megpaskolom a vállát, egy olyan mozdulattal, mintha tényleg fiatalabb lenne nálam. Mindeközben pedig úgy teszek, mintha nem rándulna görcsbe a gyomrom, már csak a gondolattól is, hogy be kell lépnem abba a házba.
Naplózva

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 04. 10. - 23:52:06 »
+1

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷



Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.


Menthetetlenek voltunk. Katasztrofális övezetté vált házunkat egyszerre radioaktív sugárok kezdték el árasztani mindenhol. Mert itt volt. Felfoghatatlanul. Ugyan azokat a köröket futtattam le magamban amit már lassan negyed órája... Amit lassan már négy éve. Megállíthatatlanul róttam a köröket, mint egy cseszett hörcsög abba kerekében. És mindegyik lépcsőfok kereke egyre váresebb és véresebb lett. Mert kikeszte a lábam. A kezem. A lelkem.
A francba, megöltük egymást Aiden? Azon a napon amikor Umbridge miatt vesztünk össze. Nem a töréseim fájtak. Nem is hogy ott hagytál, és a házvezetőm talált meg. Hanem hogy akkor ott elengedtem a kezed. És nem is akartalak megmenteni. Jobban kellett volna próbálnom ugye? Nem csak ütnöm kellett vona téged. Nem csak ordítani. Nem csak hozzád vágni a kurva kviddics labdákat. Egyszerűen ki kellett volna nyújtanom a kezemet. Chrissienek olyan könynen ment. Miért nem sikerült nekem is?
A francba. Minidg is lúzer voltam oké? Te voltál az idősebb. Én meg kölyök maradtam. Te felnőttél. Én meg még midnig tizenöt voltam. Kurva életbe.
Bámultam őt ahogy fújt a szél, szinte hallottam a siírhalom nyikorgását, a benne lévő összel ősöm szánakozó hangját. Lúzer vagy Ben. Mert gyáva voltál felnőni. Gyáva voltál férfi lenni. gyáva voltál bátor lenni. Gyáva voltál megmenteni Aident.
Aidennél jobban csak magamat utáltam.
Hallod? Itt áll a másik nyomibb éned, aki sosem tudott utolérni. És ezt az énedet gyűlölöm. Veled együtt gyűlölöm.
Hallom, ahogy nevet. Nevet Chrissie. Franba. Nem bírom elfelejteni. És látom magam előtt az üres üveges szempárjáta hogy néz.
A hajamba markolok. Letépnék magamról minden bőrt. Hogy kifolyassam a köveket alóla. Kigörgessem... MInden egyegy halált. És akkor megszólalt. A hangja olyan volt, mintha nem változott volna semmit. Ugyan olyan rideg fasz volt ahogy válaszolt. AMiért meggyűlöletm. Amiért nem értettem. Neki akartam esni. Ütni, hogy miért veszed fel ezt az arodat? Miért hiszed hogy mindent elrejthetsz mögé? Miért akarsz már megint rohadtul egyedül kúzdeni? MIért nem engedsz közelebb? Miért akarsz mindent egyedül megoldani?
Francba. Miért akarod elérni, hogy meg akarjalak ölni? Hogy ne akarjalak megbocsájtani?
- Remélem, készültél a kedvenc kókuszos pitémmel.
- Süss magadnak, te fasz - vágtam oda gyorsan. Nem. Amány előtt nem verem szarrá. Nem. MAjd ha nem lát. De lehet engem sosem akart látni. Bántani akarlak megint. Addig amíg meg nem érted, hogy nem vagy egyedül. Nem bagy egyedül.
Megölted őket.
Nem... Nem... Nem emlékszel Aiden? Nem emlékszel mit modntam?
Ki akarom mondani megint azokat a szevakat.
Nem a te akaratod volt. Az nem te voltál. Egyedül engem akarál megölni. Mert kibaszottul gyűlöltük a másikat. Belerohantál a vesztedbe. Annyit játszmáztál, míg fel nem kötötted saját magad. A francba. De ki nem álhatlak. És mégis felnéztem rád. Mert te miattad akartam erősebb lenni. Valamiben jobb akartam lenni. Ha nem nem letél volna csak egy sza semmirekellő célok nélküli faszfej vált volna belőlem... Az alatt az évek alatt melletted akartam futni. De egyre csak lemaradtam. Gyűlölöm magam, mert feladtam hogy továbbra is utánnad szaladjak.
Gyűlölöm magam, hogy egyedül hagytalak.
Néztem, hogy talpig feketében ott álltál. A lelkem voltál a sötát másik felem és most feketében voltál az én valós tükörképem. És láttam a tekintetében ahogy rám nézett. Láttam azt amit a sajátomban is. És még valami annál sötétebbet is. Valami feneketlen fájdalmat.
- A humorod még mindig ugyanolyan szar, öcsi. - Elléptem ahogy hozzám ért, de mégis elkaptam egy pillanatra az érintését. Erőtlen lettél.
- A stílusod meg ulyan olyan, mint egy mugli parasztnak, "öcsi" - vágtam mögötte egy pofát miközben követtem. Megin. Mögötte. Ahogy mindig is tettem.
Beléptünk a házba, ahol minden betegesen félhomályos volt. Egyenesen pofán gyűrt az a hideg érzés. Az emlékek morzsái. És Chrissie nevetésének visszhangja, meg apa kopogó lépteinek a zaja.
- Megmelegítem az ebédet - amit amúgy én csináltam. - Addig beszélgessetek. Biztos van miről - mondta anya zavartan és kisietett a konyhába. Én pedig álltam mint egy nyomorék sárkány a porcelánboltban és csak meredtem Aidenre.
- Nos, drága bátyám... Gonodlom sok szép emléked van az elmúlt három évről. Kérlek avass be... Annyira kibaszottul kíváncsi vagyok.
Bocsáss meg Aiden. Megint elkezdtem. Én kezdtem ismét. Annyira egyszerűbb lett volna kimondanom azt, amit akkor. Nem te akartad ezt tenni velük Aiden. Ők is tudják. Chrissie is tudja. Apa is. Anya is. Én is. De mégis ütni akarlak. Bántani.
Bocsáss meg...
Aiden...
Itt egyedül nekem kellett volna meghalni...



...folyt. köv. máshol...
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 09. 06. - 21:20:48 »
+1


2002. szeptember 30.
outfit

Dark to light - Light to dark



El se hittem, hogy vége volt. Vége azoknak a hülye osztigáknak a bájitaloknak, aminek a felét természetesen kiöntöttem a wc-be, és végre élhettem normális húson meg kaján. A béranyában volt a gyerekem. A gyerekünk. Ez valahogy teljesen máshogy festett le mindent. Hirtelen valahol én is embernek kezdtem el magamat érezni. A hátsó kertben álltam, ujjaim között a cigarettát forgatva, miközben a családom a kinti asztalok körül tettek-vettek. Ott volt Benjamin és valami nagy baromságot magyarázott megint Esthernek, mert annyira nevettek a hatalamas tölgyfa holló arany és vörös levelei alatt, hogy még egészen a teraszihg hallottam. A fű már kezdett fakulni, sztinte csúszós volt a levelektől, anya rózsái pedig gyönörűen lengtek a szélben, maguk alá hullajtva a szirmaikat. tekintetem a Tölgyfa felé úszott, ahol régen a hintánk lengett, most pedig csak a magányos ágat mozgatta a hűvös szellő. Nem zavart a hideg, pedig széltébb fújta magamon a fejkete zakómat, és átjárta a pulcsim is, egészen a bőrömig hatolt. Lassan emeltem a számhoz a cigit, hogy aztán a számba dugva lusta mozdulatokkal forgassam a nyelvemmel az ajkaim között, és csak elnéztem, ahogy a füstje felfelé száll a felhőkkel tarkított kékes égbolt felé.
Lányom lesz. talán nem is sikerült volna anya és Lisa kapcsolati hálója nélkül, de amikor megláttam az aranyvérű nő arcát, nem is képzelhettem volna el mást a lányomnak. Nem akartam volna egy Chrissie hasonmást, egyszerűen csak túl akartam lépni a múltamon, még akkor is, ha a szemem sarkában láttam őt, tizenöt évesen, elevenen kacagva, sziporkázva, gyönyörű giccses ruhában, ahogy integet felém, és Benjamin felé. Láttam őt szinte minden nap, mintha csak egy szellem lett volna a múltból, mintha csak figyelte volna minden egyes lépésem nekem is és az öcsémnek is.
Talán most már jól leszünk, Chrissie. talán most már jól vagyunk.
talán... talán apa is büszkle rám, és a szemébe fogok tudni majd nézni.
Büszke. Biztosan az, Aiden. Mindig is az volt
Elsodorta a suttogás a hangot, ami olyan volt, mit a levelek zizagése. Lehunytam a szememet egy pillanatra, hogy egy kicsit magamban legyek, hogy próbáljam feldolgozni, hogy apa leszek. Látod, öcsi, még ebben is én voltam az első. Kicsit még midnig élveztem a versenyzést vele. Pedig voltak dolgok, amiben nem tudtam legyőzni. AMiben sosem fogom tudni legyőzni. A másik kezemben unottan forgattam a borospoharat és megemeltem anya meg Metz felé, akik egymásba karolva bezsélgettek egymással. Sean is itt volt valahol, talán az avarban aludt. Mostanában kicsit mintha magábazárkózott volna, de élveztem, hogy ő is lassan kezdett a családunk részévé válni. Cleo meg Benjamin fura, bájitalt szívott macskája is elvoltak, Cleo imádta kiszagolni, hogy hova is tűnt az a kaméleon macska.
- Nem hiszem el, hogy kilenc hónap múlva lányunk lesz - dünnyögtem a fogaim között a cigivel, és Elliot felé fordultam. - Nem hiszem el, hogy megérdemelhetem ezt - sóhajtottam. Keveset gondoltam már a tetteimre. Elliot mellett persze teljesen más volt, sokkal jobban élveztem az életet, sokkal jobban élveztem élni. - Bár legalább a gyerekneveléshez elég rutint szedtünk össze, azt hiszem - tettem hozzá fáradt sóhajjal.
- Ó, drágám, el sem hiszem, hogy nagymama leszek.... már megint elmodntam minden rokonomnak - került hirtelen közel hozzám anya, akiben azt hiszem most tudatosult, hogy nagymama lesz, és hát... teljesen lebőgte azt a finom sminket amit náha a szemére szokott kenni. - Annyira büszke vagyok rátok - nézett rám és Elliotra.
- Azta, anya úgy nézel ki, mint egy női metálegyüttes énekese - jött közelebb Benjamin is, majd ő is megveregette a hátamat. - Nyugi megkíméllek a kínos testvér öleléstől. Meg téged is Elliot - vigyorgott rá. - Elndöntöttétek a nevét? Csak ne legyen Cornélia.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 09. 07. - 18:42:03 »
+1

light in the dark
2002. szeptember 30.

a i d e n
l_s t

style: blue zene: coloratura

A gyomrom görcsölt és közben furcsa émelygés uralkodott el rajtam, mintha valami mélyről jövő erő mardosna már napok óta. Ez nem a hang volt vagy a saját belső sötétségem, ami olyan lelkesedéssel kínzott meg belülről, mintha csak muszáj lett volna. Napokkal korábban kezdődött, mikor Aiden közölte, hogy sikerült a gyereket összehozni. Nem próbálkoztunk régóta és túl gyorsan, túl tökéletesen ment minden… szinte vártam, hogy mikor csap belém egy villám vagy rontódik el minden egyik napról a másikra.
Ugyan O’Mara… csak élvezd, mert hamarosan jönnek azok a sebet… A hang kegyetlenül suttogott, mire egy kis öklendezés is fel akart szakadni belőlem. Egy nyeléssel tartottam odalent. A hangnak pedig igaza volt. Nem akartam újabb keserűségbe sodródni és átadni magam a fájdalomnak, de az elmúlt időszak nyomán el sem tudtam képzelni, hogy ne történjen valami előbb-utóbb. Addig viszont ezek a mi pillanataink voltak, amiket élvezni és szeretni akartam, hogy magamhoz ölelhessem később az emlékeket, mint egy puha párnát, amikor már nem lesz más.
Végig néztem az újdonsült családomon. Benjamin az idegesítő barátnőjével vihorászott… most még annyira erőm sem volt, hogy szemmel tudjam tartani őt. Nem, inkább tovább néztem az ismerős hátsókerten. Cleo és Benjamin cicája játszadoztak egymással, miközben Erica pakolászott és olyan boldognak tűnt. Azt hiszem, ez a kicsi majd a helyére rakja a dolgokat. Aiden anyukája is tovább tud lépni a sebein. Mégis csak kislány lesz. Kislány. Mennyit beszéltünk és álmodtunk róla és sikerült. Dean és Daniel nem segítettek volna. Ők úgy gondolták, hogy ez csak egy felmelegített kapcsolat és nem kéne elsietni a családalapítást. Csakhogy én már harmincnégy éves voltam, mire ez a gyerek megszületik be is töltöm majd a harmincötöt. Nem volt értelme várni.
–  Nem hiszem el, hogy kilenc hónap múlva lányunk lesz – szólalt meg Aiden. A szavakat úgy dünnyögte, cigivel a szájában. Így fordult felém, én meg kicsit jobban odaléptem hozzá. Az ő illata volt az egyetlen, ami nem okozott émelygést. Így elnyomott minden mást. – Nem hiszem el, hogy megérdemelhetem ezt – a foyltatástól megremegett a gyomrom. –  Bár legalább a gyerekneveléshez elég rutint szedtünk össze, azt hiszem.
Sóhajtottam egyet. Felemeltem a kezemet és finoman megcirógattam az arcát.
Megérdemelted. – Suttogtam és még közelebb léptem, hogy adjak neki egy finom puszit. Addig sem az émelygésre koncentráltam, hanem arra, ahogy a kellemes, meleg bizsergés végig cirógatott a testemen. – – Vajon honnan tudják ilyen korán, hogy lány? – kérdeztem. Nem igazán értettem ehhez, Nat valami mugli vacakkal állapította meg a gyerek nevét. Elment egy varázstalan gyógyítóhoz a nővel. Így tudtam meg, hogy kisfiú, de addigra már legalább három hónapos terhes volt az óriásasszony.
– Mindene rózsaszín lesz… – magyaráztam lelkesedve. Csak az zavart meg, hogy Erica odasétált mellénk. Kicsit feszengve, lehúztam a pulcsim ujjait, hogy elrejtsem a kezeimet a kötött anyagba. Hűvös volt már odakint, éppen ezért esett olyan jól ez a kis mozdulat.
–  Ó, drágám, el sem hiszem, hogy nagymama leszek.... már megint elmodntam minden rokonomnak – szólalt meg Erica. A gyomrom remegni kezdett megint, megéreztem a parfümje erőteljesnek ható illatát. Nem akartam elhányni magam, de éreztem, ahogy a gyomortartalmam bugyogni kezd. –  Annyira büszke vagyok rátok.
Erica ezt kimondta, én meg tudtam, hogy mindjárt baj lesz. Az első öklendezésnél még reménykedtem, hogy néhány mély levegővel el tudom majd nyomni. Nem ment. Észre sem vettem az asszony elfolyt sminkjét.
– Elndöntöttétek a nevét? Csak ne legyen Cornélia. – kérdezte Ben, erre kiszakadt belőlem a hányás, egyenesen az újdonsült sógoromat és Aident célozva meg az áldással. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de most olyan hevesen jött rám az émelygést, egyszerűen nem bírtam visszatartani.
Bocsánat… nem vagyok jól… - Remegő térdekkel görnyedtem előre. Úgy éreztem tudnék még hányni... ezért felemeltem a kezemet és intettem Ericának, hogy menjen hátrébb. – Bocs... Erica... hánynom kell tőled...
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 09. 09. - 22:19:15 »
+1


2002. szeptember 30.
outfit

Dark to light - Light to dark



zavaros érzések dkavarogtak bennem, mintha felzavarta volna valami az amúgy állandóan sötéten nyugvó tengert bennem. Annyi kérdés, amit nem tudtam megválaszolni. Jó döntést hoztam-e? Jó apa leszek-e? Egyáltalán készen állok-e erre? Nem elég-e nekem az a család, ami ELliotból, Cleóból, Seanból és anyámékból áll? Képes leszek ezekkel a sötét foltokkal gyereket bevelni? Képes leszek a szemébe mondani majd, hogy volt egy húgom, és egy apám, akinek nek az életét az én hangom, az én szavam, az én átkom, az én pálcám vette el? Összeszorult a szívem, ahogy erre gondoltam, és tudtam, ahogy benjamin felém fordult, hogy ő is érzett valamit. A belőlem áradó zavarodttságot.
Amikor megjött a levél, hogy sikeresen megmadart a magzat, egyszerre megijedtem és valami őrületes boldogság áradt szét bennem. Elindítottam egy útjára az életet. És én leszek az apja, meg ELliot. Ettől megborzongtam, és azóta állandóan zavaros bennem a víz, örvénylik és egyszerre izgatott voltam meg féltem. Tökéletes életet akartam neki biztosítani, Elliottal együtt. Olyan életet, ahol nem érheti fájdalom, amíg életben vagyunk. Olyan életet, amit a húgom is megérdemelt volna.
Elliot mellettem nem festett túl jó állapotban, amióta a baba megindult az útján, ő valahogy ezt eléggé megérezte. persze az elején betudtam valami hülye megfázásnak, az utóbbi időben volt egy-két erdős szexünk, ahol lehet, hogy megfázhatott, az én immunrendszerem ennél sokkal erősebb volt. De kezdett gyanús lenni. Azért rápillantottam, miközben még mindig úgy álltam a parti közepén, mint aki nem is érti, hogy mi történt. És mint aki nem is akarja elhinni, hogy ez megtörténhet.
- Megérdemelted. – Adott egy puszit, én pedig végigsimítottam hátul a fenekén, és felsóhajtottam. Furcsa volt, hogy ezt valaki kimondta nekem. Estánként... néha most is úgy éreztem, hogy ez csak egy álom, és valahol Amerikéban tengődök egy szállodában, ahogy régebben is tettem. De egyre ritkábban gondolok erre. Válaszul csak hümmögtem egyet, és kivettem a számból a cigarettámat, hogy az ég felé fújjam a füstöt.  – Vajon honnan tudják ilyen korán, hogy lány?
- Valami mugli cuccal. Eleve lányt kérvényeztem - vontam meg a vállamat egyszerűen. A részletekkel nem akartam elborzasztani ELliotot. De nem akartam lefeküdni azzal a nővel, és így volt a legegyszerűbb.  Csak lusta mozdulattal visszatömködtem a számba a cigimet, és élveztem hogy egy kicsit kisütött a nap, megtörve a borongós őszi idő fátyolos képét. Az utolsó melegebb napok voltak ezek, októbertől már minden egyre nyálkásabb lett, de nem bántam. Szerettem az őszt.
– Mindene rózsaszín lesz…  - suttogta lelkesen ELliot, mire én megint csak hümmögve bólogattam. Valahogy még nem jutottam túl a tényen, hogy apa lesz belőlünk, de most, hogy már a szobája is szóba került, egyre valóságosabbá és valóságosabbá vált.
- Basszus, a szoba. Csinálunk kell neki helyet, még jó, hogy tudjuk bővíteni még egyszer a házat - mormogtam elgondolkodva. - Rózsaszín szobája lesz - hangsúlyoztam. Valahogy neki hercegnőnek kellett lennie. Közben lerohant minket anya is, én meg egy ideig csak tűrtem, hogy úgy összeölelt engem és Elliotot, hogy ismételten összekoccant a fejünk.
- Jól van, anya. De ha megfojtasz minket, nem lesz az unokádnak apja - mormogtam, de azért sietve mégis csak megöleltem, mire ő szipogva hátrébb állt. A kellemes rózsaillata azonban még ott maradt a nyakunkon. Anyának midneig olyan illata volt, tudtam, hogy olyan parfümöt hazsnált, de a kertünk virágillata is megült rajta. Jó volt látni, hogy mostanában nem a száradt, halott viráhok képe köszönt rám a kertben, hanem mindenbe újra visszatért az élet. - Nem lesz Cornelia, és a te nevedet sem kapja meg - tettem hozzá, mire Benjamin felhorkant.
- Én meg remélem, hogy nem lesz olyan morgós, mint te - sóhajtott anya, majd aggódóan Elliotra nézett. - Minden rendben drágám?
– Bocsánat… nem vagyok jól… Bocs... Erica... hánynom kell tőled... - szólelt meg remegő hangon, mire anya aggódva a szája elé kapta a kezét, és mit sem törődve azzal, hogy lehányták, beszaladt a házba, hogy hozzon valami bájitalt. Én, meg benjamin kéát oldalról karoltunk ELliotba, mert mindjárt összeesett, és elvittük egy székhez, miután úgy tűnt, hogy ELliot befejezte  ahányást.
- Jól van, csak lélegezz nyugodtan. Anya hoz nem sokára valamit, ami segít - fogtam meg a kezét közben. Nem sokkal később megjelent anya is valami ősrégi bájitalos fiolával és ELliot kezébe nyomta.
- Tessék drágám, ezt akkor vettem be, amikor nekem is ilyen fájdalmaim voltak. Segít enyhíteni a tüneteket.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 09. 10. - 20:06:07 »
+1

light in the dark
2002. szeptember 30.

a i d e n
l_s t

style: blue zene: coloratura

Csendesen bámultam a kertben a családot. Valahogy furcsa volt, hogy ők az én családtagjaim is voltak, nem csupán Aidené, mert már Fraser voltam én magam is. Olyan hálás voltam, amiért mindenben támogattak. Először ott volt az esküvő, az a kis összejövetel, ahol senki sem azért piszkált, mert olyan mocskosul, hogy miért vagyok tizenöt évvel idősebb Aidenért. Senki sem hitte, hogy a pénzéért csábítottam el… vagy éppen más módon használom ki. Ez nem így volt. Én tényleg szerelmes voltam Aidenbe és ezek az emberek valamiért ezt érezték és ezért viszont szerettek engem. Ilyen családra vágytam, ilyen szerető és kedves családra. Az enyém mindig problémás volt.
Anyám jó anya volt, de túlzottan is elfogult velem szemben. Valószínűleg egyik páromat sem kedvelte volna igazán, hiszen úgy hitte volna, elvesznek tőle. Valahol igaza is lett volna, mert ragaszkodtam hozzá, de Aidenért, sőt már Natért is elhagytam volna a szülői házat. Az életem egészen másmilyen lett volna, ha az anyám életben lenne. Hiányzott.
–  Valami mugli cuccal. Eleve lányt kérvényeztem – közölte Aiden diplomatikusan a kíváncsiskodásomra. Mugli cucc… kérvényezés. Vajon a muglik fejlettebbek nálunk, hogy már tudják a nemet is befolyásolni? Reménykedtem benne, hogy igen és tényleg egy kislányt kapunk, habár én egy kisfiút is imádtam volna olyan göndör tincsekkel, amik Muci haját idézik. Az ő gyerek volt a lényeg, nem a neme vagy bármi más. Családként láttam már minket a ténytől, hogy közös gyerekünk lesz.
Máris elképzeltem a rózsaszín szobáját. Nem túl rózsaszín, csak olyan szép pasztelles, ami kellemesen öleli körbe, mikor alszik vagy játszik, ha már nagyobb. Egy olyan helyet akartam neki adni, ami nekem nem volt. Habár remek gyerekkorom volt onnantól kezdve, hogy beköltöztünk Dean kisházába, a korai éveim rettegésben, szakadt, lepuszult szobákban, néha-néha diákszállókon telt. Nem is nagyon emlékeztem másra, csak szürkés színekre, koszra. Egyetlen játékom sem volt, csak az a cintányéros majom, amit Aiden annyiszor tett szóvá a szobámban, mikor ott szexeltünk.
– Basszus, a szoba. Csinálunk kell neki helyet, még jó, hogy tudjuk bővíteni még egyszer a házat – mormogta Aiden, ahogy jött a felismerés. Talán kicsit túl korán döntöttünk az apró ház mellett, amiben eredetileg egyetlen háló volt. Persze akkoriban még nem terveztünk gyereket, igazából csak az volt a cél, hogy minél közelebb lakjunk a szülői házhoz. Az a fél utca, ami elválasztott minket Ericától, még pizsamában is legyalogolható volt a reggeli kávézásokra. – Rózsaszín szobája lesz – tette hozzá aztán.
Egy igazi hercegnő lesz. – Bólogattam. Csak egy dologra vágytam valójában: hogy elvihessem magammal kalandozni. Biztos voltam benne, hogy rengeteget tanulhatna, hogy a varázstárgyakat megszokná és nem okozna neki gondot az sem, ha véletlenül megérintene valamit. Én csak… soha nem akartam elengedni magam mellől.
Erica ölelése amúgy is megakadályozta, hogy ezt elmondjam, de tudtam, hogy Aiden kiakadna, ha megtudná, miről is ábrándozok magamban.
– Jól van, anya. De ha megfojtasz minket, nem lesz az unokádnak apja – közölte, mikor Ercia jó erősen megszorongatott minket. Még kicsit szipogott is a meghatottságtól, hogy sikerült a baba. Engem azonban egyre jobban elkezdett zavarni a parfümje. Mióta kiderült, hogy terhes a béranyánk egyre többször törtek rám a fura rosszullétek, ráadásul mostanra elviselhetetlenné vált az egész. A hányás úgy szakadt ki belőlem, mint valami forrásvíz… szinte sugárba lövellt Erciára.
– Minden rendben drágám? – nagyjából ennyit hallottam a beszélgetésből és Erica szavaiból. 
Nem tudom… – motyogtam kicsit tehetlenül. – Csak… – motyogtam kicsit szerencsétlenül, majd nagy nehezen megmagyaráztam, hogy hánynom kell tőle. A parfümje elviselhetetlen volt a mostani állapotomban. Erica elrohant, engem meg már az ájulás kerülgetett. Szerencsére Muci és Benji szinte egyszerre karoltak belém és kísértek egy székhez, hogy végre leüljek. Jól esett, a térdeim ugyanis vadul remegni kezdtek a rosszulléttől.
–  Jól van, csak lélegezz nyugodtan. Anya hoz nem sokára valamit, ami segít – mondta Aiden, ahogy megfogta a kezemet.
Jól vagyok… – motyogtam tovább, még mindig eléggé sápadtan. Ekkor rontott ki a házból Erica, hogy sietve a kezembe nyomjon valami bájitalt, aminek még az üvege is poros volt. Talán a nyolcvanas évekből felejtette valaki itt.
– Tessék drágám, ezt akkor vettem be, amikor nekem is ilyen fájdalmaim voltak. Segít enyhíteni a tüneteket. – Mondta az anyósom olyan elégedettséggel, mintha legalábbis a világot mentette volna meg. Valóban nagyon édes volt tőle, én viszont nem akartam meginni azt a valamit.
Szerencsére nem vagyok terhes nő. Csak egy nagyon empatikus férfi. – Közöltem és megnézegette magamnak az üveget közelebbről. Nem akartam többet vele foglalkozni, de Erica láthatóan azt várta, hogy majd lehúzom a tartalmát. – Ő… nem eszünk tortát? – kérdeztem, hátha elfelejti, hogy éppen mit akar belém tömni. – Mármint van torta, ugye? – Kettőt pislogtam.
A tekintetem ezúttal Aidenre emeltem, reméltem, hogy ő is mond valamit. Ha más nem azt, hogy nem kell meginnom azt a löttyöt.
Muci, ugye van torta? – próbálkoztam tovább. Most már biztos, hogy ki kell találnunk egy pánikszót, mondjuk azt, hogy padlizsán és akkor tudja, hogy meg kell mentenie az adott helyzetben.
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 09. 11. - 20:47:09 »
+1


2002. szeptember 30.
outfit

Dark to light - Light to dark



Lassan kezdtem megemészteni ezt az egészet. Az életem mondhatni őrült gyorsan felgyorsult és egy résuzem ezt baromira utálta. Én a csendes lassú történéseket kedveltem, Benjamin pörgött mintha lehetetlen lett volna megállítani. De most ELliot mellett ezeket a goyrsjáratokat is megszerettem. Voltak céljaim, volt egy jövőképem, amiről most már egyáltalán nem lettem volna hajlandó lemondani, és semmi pénzért nem adtam volna el semmiért cserébe. Végül is nem tértem el igazán attól az összképtől, amit kölyökként tűztem ki magam elé. Gondosan felépített karrier, házasság, gyerek, hogy tovább legyen hordozva a családom neve. Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, amiért tizenkét évesen már ilyen szilárd alapokkal kezdtem el tanulni, és nem voltam egy második Benjamin, aki egyik napról a másikra élt. És mégis... Anynival szabadabbnak tűnt akkor is. És most is. Nem állított fel önmagában álarcokat, és szabályokat. Csak élt, és ezért régen mocskosul utáltam. Most pedig csak büszke voltam rá. Ahogy a családomra. Azokra is, akik Amerikában éltek, apa tetsvéreire, az unoka testvéreimre. Idióta, szentimentális érzések kerítettek hatalmába, amik gusztustalanul szorongatták a torkomat. Pedig nem is én voltam terhes.
Hiányoztak azok, akik nem lehettek velem egyik életem fordulóján sem, és én nem voltam az az önámító, hogy hitegettem magam, ők láttak engem. Még csak abba sem merek belegondolni, hogy békében nyugszanak-e, vagy nem. Már az is megkönnyebbülés volt, hogy egyikük sem kísértett sem a házban, sem a kriptában. Talán ezért sem mertem röhgtön hazajönni, amikor visszajöttem Amerikából Angliába. Féletem a szellemektől, féltem a sebektől, a fájdalomtó, a múltamtól. Gyáva voltam, de tudtam ezt magamról. Nem tudtam olyan veszedelmesen őszintén felvállalni a hibáimat és szembenézni velük, mint ahogy azt az öcsém is tette. Ebben... Ebben ő és apa hasonlítottak.
Közben hagyom, hogy átjárjanak az érzelmek, és inkább a lányom leendő szobájén kezdek el agyalni, és azon, milyen kibazsott békés így a családom.
– Egy igazi hercegnő lesz. – bólogatott nagyban ELiot, én pedig elvigyorodtam. Furcsán kicsinek tűnt a házunk, amit magunknak vettünk, és sosem hittem volna, hogy így ki fogjuk nőni, de megtörtént. Ez pedig olyan szívmelengetően fájdalmas volt. Még talán volt esély egy kicsit kibővízteni, de a teleknek is megvoltak a korlátai. Viszont nem szerettem volna ennél messzebb költözni anyáéktól. Így rajtuk is tudtam tartani a szememet. Én is figyeltem, és vigyáztam rájuk. Távol. A sötétben. EZ volt a dolgom, ez volt a létezésem célja., Mindenkit megóvni.
Persze az események felgyorsulnak, lerohannak anyáék, és Elliot hányni kezd. És rermészetesen nem akarja bevenni anya régi bájitalát, pedig tudom, hogy az egy elég ritka főuet, és apának sokat kellett után ajárnia. Anya eléggé rosszul volt, amikor Chrissie-vel volt terhes, és aggódtunk is érte, mert féltettük, hogy neki meg a húgomnak baja eshet. A az helyre tette, és kevesebbet is hányt.
– Szerencsére nem vagyok terhes nő. Csak egy nagyon empatikus férfi - köuzölte ELliot, mire felhorkantottam, és elnyomtam a cigimet is, amit közben teljesen elszívtam a nagy szentimentalizmus közepette.
- Meg sem lepődök ezen, Nyuszi. Alig várom az empatikus hangulat ingadozásaidat - sóhajtottam fel, és megmasszíroztam az orrnyergemet. Persze ELliot terelte  atémát, ami anyánál persze be is jött, és letette a kezéből a bájitalos üvegcsét, hogy hozzon torát,. Csokis volt és robbanócukros, meg volt egy enyhe kókuszos beütése is. A robbanócukor Benjamin miatt volt benne, ő szerette az ilyen gyerekesen nevettséges dolgokat, de anya mindent bele akart rakatni a tortába, amit szerettünk. AMig elment, én a kezembe fogtam a fiolát, és ELliot elé guggoltam. - Idd meg, nyuszi. JObban leszel, és nem fogod lehányni a családtagjainkat - mondtam halkan, hogy cska ő hallja. Olyan furcsa volt ezt kimondani. Családtagjaink. Hiszen ő is már hozzám tartozott. És ez olyan kibaszottul jól esett. Jó lett volna,. ha megissza, mert nem tetszett, hogy rosszul volt. De ha most nem akarta, akkor egyelőre nem erőltettem, anya úgyis megjelent a torta szeletekkel.
- Köszi, anya. Felviszem Elliotot lepihenni - kaptam fel az ölembe, miközben a sütis tányérok lebegve követtek minket. A szobámba mentem, ahol nem volt rajtbu kívül senki más. - Be kell venned a bájitalt, Nyuszi, vagx pedig kegyetlenül meg foglak büntetni - suttogom és megcsókolom, ahogy az ágyamra dőlünk. persze nem volt olyan büntetés nálam, ami fájdalommal járt, de imédtam a bünti szexet, és tudtam, hogy Elliot is.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 09. 12. - 19:32:50 »
+1

light in the dark
2002. szeptember 30.

a i d e n
l_s t

style: blue zene: coloratura

Egészen különleges élmény volt a lányunkról beszélni… arról, hogy meg fog születni, hogy a miénk lesz… és hogy hamarosan egy komplett életet kell köré szerveznünk. Nem tudtam magamról elképzelni, hogy különösebben jól gondoskodnék róla. Régen sem voltam minta apa, valószínűleg Nat ezért bízta mindig az anyjára a gyerekeket munkanapokon, ahelyett, hogy engem kért volna meg a felügyeletükre. Ennek köszönhetően persze volt olyan, hogy délig ki sem dugtam az orrom a takaró alól… lényegében nem voltam más, mint egy ágymelegítő, még ha kapcsolatnak is neveztük azt, amink volt. Valószínűleg Noah sem született volna meg, ha nem kapom azon magunkat, hogy szép lassan egyre közelebb táncoltunk a képzeletbeli szakadékhoz, szinte azt várva, hogy mikor zuhanunk bele. Mire persze jött a „remek, tegyünk tönkre még egy életet” névre hallgató tervem már megbillentünk és nem vettük észre, hogy zuhanunk, annyira kapaszkodtunk egymásba. Aztán, mikor elengedtem, hogy egyedül zuhanjak, valójában Nat gyorsult fel… és egyre közelebb és közelebb került a szakadék aljához. Én pedig elkaptam a kapaszkodómat, Aiden kezét és hagytam, hogy kihúzzon a szakadékból és addig csókoljon, míg el nem hittem, hogy megmenekülhetek. Most pedig itt voltam családi körben, egy új jövő reményében.
Az sem zavart, hogy rajtam nevetnek, mert empatikus vagyok és átvettem a béranyánk tüneteit. Valahogy éppen ettől úgy éreztem, csak még jobban idetartozok… másképp a vicc tárgya sem lehettem volna. Olyan hálásan pillantottam Aiden tompán csillogó szürke szemébe, és ezzel együtt az egészséges barnába is, hogy tudhatta, akár fel is nevethetett volna, én imádnám azrt is.
–  Meg sem lepődök ezen, Nyuszi. Alig várom az empatikus hangulat ingadozásaidat – sóhajtott fel. Láttam, hogy egy kicsit megviseli a próbálkozásom a figyelem elterelésre… de nem számított. Ericánál bevárt és már nem akarta megitatni velem azt a löttyöt. Ami terheseknek bejön, nem biztos, hogy nekem is be fog… főleg, hogy legalább tizenötéve porosodott valamelyik szekrényben. Lényegében a tortát akartam, amit biztosan kihányok. Már oda is nyúltam volna a villáért, hogy teljes készenlétben várjam, mikor Aiden megfogta a fiolát és leguggolt elém. Így nem volt más választásom, mint ránézni.
– Idd meg, nyuszi. JObban leszel, és nem fogod lehányni a családtagjainkat – olyan halkan beszélt, mintha én is egy kisgyerek lennék, akit meg kéne győznie. Hallottam már ezen a csendes hangon beszélni. Ilyen volt Luluval, de még Adával is. Szerettem, hogy ennyire finoman is tudja formálni a szavakat. Férfias, felnőttes lett tőle. Belebozongtam most is az arckifejezésébe.
Muszáj? Megígérem, hogy jófiú leszek… meg a gyomrom is… – Suttogtam felé és megérintettem az arcát. Az ujjaim puhán cirógattak végig a bőrén, éreztem, hogy nem rég borotválkozott, könnyen siklott végig rajta az érintésem. Furcsa, hogy ősszel még arra tanítottam, hogyan ne vágja meg magát, most meg egész egyszerűen túlnőtt rajtam. Már nem az a sérült kamaszfiú volt, aki megtörve hoppanált be a Suttogó nappalijába, hogy vígaszt kapjon… már nem az volt, akinek elsírtam, mennyire fájt Nat születésnapját egyedül töltenem… és akibe belekapaszkodtam, hogy óvjon meg az újabb szívfájdalomtól, mégis éppen tőle viseltem el, mikor újabbat okozott.
Az ajtó nyílt és Erica tortaszeletekkel a kezében libbent ki közénk. Már nyúltam is volna a tányéromért, csakhogy Aiden még éppen azelőtt felkapott. Sokkal stabilabban tartott meg, mint régen. Nem féltem, hogy máris leejt.
– Köszi, anya. Felviszem Elliotot lepihenni – mondta, közben láttam, ahogy a sütis tányérok felemelkedtek mögöttünk és lebegve követtek felelé. A lépcsőn, a folyosón, a nappalin át haladtunk fölfelé. Végül pedig az ajtó jótékonyan becsukódott mögöttünk, a tányérok pedig szinte tudatosan tették le magukat az éjjeli szekrényre, éppen azzal egy időben, mikor én is elnyúltam a matracon.
–  Be kell venned a bájitalt, Nyuszi, vagx pedig kegyetlenül meg foglak büntetni – súgta Aiden és finoman csókolt meg. Cseppet sem bántam, hogy máris ennyire közel van hozzám. A bünti szex nem jelentett sokban mást a szokásosnál, mégis Aiden valahogy erőteljesebb volt… én pedig imádtam. Tudtam, hogy tudja, mennyire odavagyok érte olyankor és talán éppen ezért is vetette be, akárhányszor csináltam valamit.
De Muci… én nem akarok kétszáz éves bájitalokat ledönteni… –mondtam és kinyúltam oldalra, hogy belenyúljak a torta csokis krémébe és végig dörzsöljek vele Aiden ajkain. Halovány színt hagytak rajta, így húztam közelebb magamhoz és csókoltam le róla az édes ízt. – Erre nem bájitalok kellenek, hanem te… – súgtam az ajkaira, amiket korábban birtokba vettem.
Kihúztam a nadrágból a garbó alját, hogy végig simítsak a hasán. Elidőztem ott, ahol a tetoválást sejtettem… ahhoz is annyi szép emlék kötődött. Talán régen keményebb volt velem, de ha ott nyaltam meg, hát mindig feloldódott a feszültség.
Nem bánom a rosszulléteket… ez is csak azt jelzi, hogy hamarosan még boldogabbak leszünk és inkább érezzem, minthogy sehogy se vegyek részt a dologba. Eddig mindent te intéztél. 
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 09. 13. - 21:01:43 »
+1


2002. szeptember 30.
outfit

Dark to light - Light to dark

18+


Furcsán bizseregtem azt izgatottságtól, és a közelgő eseményekről. talán csak akkor voltam utoljára ilyen izgatott, amikor én is epekedve vártam a beosztásomat. Szinte előttem volt a nap, amikor lezsálltam Benjaminnal együtt a vonatról, és elém tárult az iskola lenyűgöző alakja. Az éjjeli fény pompázatossá festette, és még a gyomorgörcsöm sem volt olyan elviselhetetlen, amikor a vízen hajóztunk át. Tudtam, hogy ott volt mellettem az öcsám, akire számíthattam. De belül elfogott haloványan egy rossz érzés, ami már a nyáron is motoszkált bennem. Tudtam, hogy nem fogok ugyan abba a házba kerülni vele. És féltem, hogy ezu tönkre fog tenni minket.
Izgalom és egy kis félelem. Ugyan ezt éreztem most is. És ugyan úgy nem néztem szembe velük egyedül. Akkor is ott volt velem az öcsém, és most is itt volt, még ha kicsit távolabb is. És Elliott is mellettem állt. Talán ez mindennél többet jelentett nekem. Benne megtaláltam azt amiről eddig álmodni se tudtam. A békét. És mertem a jövőmön... A jövőnkön gondolkozni.
Nagyot sóhajtottam, miután próbáltam neki beadni azt a gyógylöttyöt, amit anyám vakart elő valahonnan. Persze nem is volt Elliot terhes, de anya mégis csak jót akart. lehet csak vizet kellett volna hozni, vagy valami normálisabb bájitalt. Bár ha megitta volna se lett volna semmi baja, maximum kicsit megnyugtatta volna a szervezetét. És még anyni mellékhatása sem volt, hogy mondjuk még jobban terhesebbnek érezte magát. ESzinte megható volt, hogy ennyire empatikus volt a gyerekünkkel, hogy ennyire várta ő is. Szerettem volna Elliotot rendesen apaként látni, aki nem csak akkor látja a gyerekeit, ha az exe megengedi.
Ahogy leguggoltam és a csillogó szemébe néztem, megint azt éreztem, hogy midnennél jobban szerettem. Szinte kimondhatatlanul, szavak nélkül. Ezért is bezséltem vele olyan gyengéden. Ritkáén használtam ezt a hangnemet, általában akkor bezséltem így, ha mondjuk gyerekekkel kommunikáltam. AMikor Benjamin leesett a fáról, és eltörte a kezét, és szinte sokkba került, én nyugtattam meg. Vagy pedig néha ELliottal, amikor szerettem volna, hogy egyen rednesen, vagy amikor azt akartam, hogy kicsit összebújjunk. Én voltam a csendesebb, a nyugodtabb, és tudtam, hogy a szavakkal a hangokkal több mindent el lehetett érni, mint az ordibálással, vagy a verekedéssel, ahogy azt az öcsém is hitte.  gyengéden simítottam végig ELliot combján a beszéd közben.
- De Muci… én nem akarok kétszáz éves bájitalokat ledönteni… Erre nem bájitalok kellenek, hanem te… – ahogy az ajkaimra kente a tortát, ahogy megcsókolt odalent is bizseregni kezdtem, és egyre inkább csak azt kívántam bárcsak kettesben lennénk. Taklán túlságosan vonzottuk egymást a manó óta, talán csak még friss házasok voltunk, nem tudtam. Csak anynit, hogy a köztünk dolgozó furcsa erő, a kémia már a manó nélkül is ott volt. És csak akkor szabadult fel igazán, amikor elengedtem a múltamat.
- Én vagyok a legjobb gyógyír, és tartogatok neked valamit a palackomban - kacsintottam rá, miközben az ajkaira suttogtam a szavakat, és felemelve elindultam a háló fele. A szobámban csak mi voltunk, élveztem az érintéseit, ahogy a tetoválásomat érintették az ujjai megborzongtam, és egy gyors mozdulattal ledobtam magamról a zakómat, és a fekete puclsimat is, hogy teljesen megcsodálhassa ELliot a bőrömet a szobám félhomályában. Közben egyik kezemmel a hajába túrva vontam magamhoz, a másikkal meg a nadrágjába nyúltam, és cirógatni kezdtem.
– Nem bánom a rosszulléteket… ez is csak azt jelzi, hogy hamarosan még boldogabbak leszünk és inkább érezzem, minthogy sehogy se vegyek részt a dologba. Eddig mindent te intéztél.
- Szóval viseljem el a hangulatingadozásaidat, és azt, hogy kétpercenként kell majd a boltba rohannom kaját venni neked? - kérdeztem, miközben finoman csókolgattam az arcát, az állának vonalát, a nyakát, ahogyan lassan megszabadítottam a ruháktól.  - Majd követelni fogom a türelmemért a jutalmamat, Nyuszi - dünnyögtem.
Fiboman nyaltam végig Elliot felsótestén, miközben gyengéden simogattam az ágyékánál, majd amikor lentre értem a számba vettem, hogy kényeztessem. Hosszan időztem el ott, minden érzésemet, amit iránta éreztem szenvedélyes csókokká formáltam, és mindent megtettem, hogy a lehető legjobban érezze magát Elliot. Amikor készen áltam, meg amikor ő is, finioman érintettem össze az csípőmet az övével, hogy aztán mozogni kezdjünk, egy újabb szenvedélyes táncot lejtve egymással, a szoba kellemes félhomályában. Előre hajoltam közben, hogy a mág ajkaimon maradt édes ízű csókot adjak Elliotnak, miközben egyre erősebb lökések követték egymást, és közben az ajkaira sóhajtottam.
- Szeretlek - suttogtam közben, szinte némán tátogva az ajkaira a szavakat, ahogyan elöntött az imsert forróság, és végighullámzott rajtam a remegés.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 09. 14. - 20:02:10 »
+1

light in the dark
2002. szeptember 30.

a i d e n
l_s t

style: blue zene: coloratura

Az ajkai olyan édesek voltak, mintha csak egy szelet tortát ettem volna… ám az a lágy nikotinos íz és a lehelete tette azzá igazán, ami a számba olvadt. Nem akartam, hogy elhúzódjon, nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, csak vonni akartam magamhoz egészen addig, míg finoman össze nem olvad a testünk.
– Én vagyok a legjobb gyógyír, és tartogatok neked valamit a palackomban.
A válaszra csak sóhajtottam egyet. Alig vártam, hogy eldőljek a matracon és a párnákat, meg a puha takarót érezzem a gerincem alatt, míg Aiden újra és újra elveszi azt, amit olyan szívesen adok neki. Megborzongtam a gondolatra is, hogy hamarosan összebújunk s még a hányinger sem zavart meg benne. Ez nem csak szex volt, hanem sokkal több annál. Minden benne volt, ami eggyé tett minket nem csupán lelkileg és egy papírral megpecsételve, hanem testileg is.
– Szóval viseljem el a hangulatingadozásaidat, és azt, hogy kétpercenként kell majd a boltba rohannom kaját venni neked? – A hátam ekkor érte el az ágyat, Aiden pedig már finoman felettem is volt, hogy az állam vonalán csókoljon végig, majd finoman érte a nyakamt is. olyan jól esett, mint egy kedves cirógatás, még a szememet is lehunytam. Válasz helyett elsőre csak egy hangos sóhaj hagyta el az ajkaimat, szinte belekiáltva a szoba csendjébe: a tiéd vagyok Aiden. Persze a bennem ülő feszültség erre összerándult úgy, hogy megmérgezze az elmémet is ezzel együtt. A szívem vad ritmusra kapcsolt… nem akartam hallani, nem akartam hallani azokat a kegyetlen szavakat… nem most… de a sötétség, mintha egyre kegyetlenebb szikrákat produkált volna. Minél boldogabb voltam, annál erőteljesebben tört elő. O’Mara… hát megérdemled te ezt… A hang pont ugyanazzal a gúnyos vihogással jelezte, ő győzött. Nem volt elég levágni azt a szalagot a csuklómról tavaly nyáron… nem volt elég megszabadulni egy átoktól… ott volt az, amit Reagantől kaptam… az, amiről nem is tudom beszéltem-e Aidennek valaha.
– Majd követelni fogom a türelmemért a jutalmamat, Nyuszi – dünnyögte Aiden, kiszakítva a sötétség hullámából. Ekkora vettem észre, hogy már nem volt rajtam a kék, kötött pulcsi, a fehér ing vagy éppen a fekete nadrág. A fehérneműt is könnyen ledolgozhattam volna.
Hiszen mindig megkapod a jutalmad, Muci… – suttogtam és megsimítottam volna az arcát, de hirtelen lejjebb siklott. A keze a legérzékenyebb részen simogatott, míg a nyelve a felsőtestemen haladt végig. Nyögtem egyet. Egészen ellazultam, csak az a maroknyi sötétség lüktetett ott bennem.
A testünk összesimult, eggyé vált. Egyetlen ritmusban mozogtunk újra és újra… már nem is léteztünk külön, külön csak együtt. Egészen addig, míg a jól ismert forróság, ami egyszerre volt mindkettőnké egy halk suttogós élvezett égett az ajkaimra, Aiden szavának simításában: – Szeretlek.
Viszonozni akartam a vallomást, de csak egy újabb nyögés volt, ahogy a forró nedvesség kiszaladt a testemből, rá a mellkasomra, a hasamra, kicsit összekenve őt is. Ekkor jött újra a sötétség és kerekedett felül: Csak egy senki vagy… egy igazi senki… A hang már nem az én hangomon szólt, de nem is ismerős csengéssel… hanem Reagan hangja volt. Amennyire fel tudtam idézni, ez annyira az övé volt, amennyire a varázslat, ami elcsúfította a csuklómat. Talán túl boldog voltam és ez zavart be. Ez hozta elő megint ezt.
Én is szeretlek… – Dünnyögtem és végig simítottam Aiden homlokán az izzadt tincseken. Szereted, mert egy senki vagy… mert egy senki vagy… – mantrázta a hang, egyre hangosabban, annyira, hogy már nem hallottam tőle Aiden lélegzetét. – Nem vagyok senki… fogad be… fogd be… – Csuklott el a hangom és hirtelen a fülemre szorítottam a kezemet, de a hang nem hagyta abba.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 07. 16. - 18:06:19
Az oldal 0.227 másodperc alatt készült el 48 lekéréssel.