ha te vagy a szerelem, miért fájsz ennyire?

szösszenetek neked, rólad, nekem, rólam

Ha te vagy a szerelem, miért fájsz ennyire?



1999. április

Csak néztem, ahogy ott állt a romos falaknál és felpillantott a romos várfalra. Nagy volt, erős, mégis valahogy sebzett és ártatlan, akit az ember egyszerűen csak megóvni kívánt. Ahogy felsejlett egy hűvösebb, tavaszi fuvallat az esőtől terhes szürke felhők alatt, csak oda akartam lépni, megragadni és ölelni, hogy óvjam a testemmel. A lábaim azonban nem mozdultak. Hirtelen nyilallt belém valami felismerés féle… nem érezhetem ezt.
Harcolj ellene, O’Mara… Rebegte a sötét hang, mintha csak érezte volna, ezt a csatát már vesztette, mert ez a hatalmas ember olyan diadalt alatt felette és felettem is, amiről nem álmodott egyikünk sem. Küzdj, akár az életed árán is… Súgott újabb és újabb parancsokat, ám olyan lágyan, olyan barátságosan, mintha csak engem akarna menteni. A lábaim azonban nem mozdultak, a szívem olyan hevesen vert, olyan erőszakosan jelezte, hogy most ez más… ez nem csak egy vágy… én pedig pánikba estem. Tudtam, hogy nem érdemlem ezt. Esmét már azelőtt elvesztettem, hogy a szerelmünk tényleg igazi szerelemmé válhatott volna, a kis kalandjaim meg aztán végképp nem voltak alkalmasak.
Ez az ember mégis más volt. Láttam, hogy erős, láttam, hogy ő áttudná törni a hatalmas kőfalat, ami már olyan régóta körbevett engem és ami mögé nem mertem senkit sem igazán beengedni. Esmé után pedig csak még erősebb falat vontam elé, még magasabbra építettem, hogy olcsó trükkel azt senki sem tudja átlépni… de ott állva, nézve őt, ahogy kémleli a régi épület romos falait, arra vágytam, hogy fülébe súgjam: „Törj be hozzám, vegyél el… kérlek… ” Azonban hiába tettem meg végül felé azt a pár lépést, a torkom, az ajkaim egészen kiszáradt, nem tudtam  egy szót sem kipréselni magamból.
Csak éreztem, ahogy az édes illat végig cirógat az arcomon s furcsán keveredett valami tintás keserűséggel, pontosan ugyanúgy, ahogy a patikában is éreztem. Beleborzgontam s ahogy átfutott rajtam a hideg még közelebb léptem, hogy felnézve az én szemeim is azt nézhessék, amit az övéi. Készen állok, hogy elvesszek az erdőben… Ezúttal saját belső gondolataim suttogtak olyan szenvedéllyel, mintha csak a vágyak elnyomták volna a józan észt. Nem érdekel, ha megsebeznek a faágak vagy felperzselődik egy része… nem érdekel… csak hadd vesszek el… A szívem még vadabb ritmust kezdett el járni mellkasomban, szinte éreztem, hogy lassan kiszakad onnan. Az sem érdekelt, csak bámultam oda, ahova és azon agyaltam, vajon mi járhat a fejében.
Egy pillanatig tartott a boldogság. A vágyakból, a szenvedélyből hirtelen düh lett, mintha valami megfordította volna bennem a dolgot. Nem akartam, hogy ő sebezzen meg, nem akartam megint megtörve sírni, mint Esmé után. Nem akartam én lenni az, aki végül szenvedve, fájdalmak között jön ki ebből az egészből. Hát hagytam, hogy a kezem meginduljon, hogy én kerüljek nyeregbe, hogy most én okozzak fájdalmat…