+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara
| | | | |-+  A Suttogó (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | | |-+  Nappali
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nappali  (Megtekintve 2255 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2020. 05. 25. - 07:02:19 »
+1

A vér kötelez… vajon mire?



Apuci
2001. május 24.

outfit

Nem volt szabad sem esetlennek, sem megtörtnek tűnni. Nem volt szabad kimutatni semmiféle érzést. Ezeket a gondolatokat mantráztam magamban, miközben az előszoba tükör előtt ácsorogva egy utolsó pillantást vetettem talpig fekete öltözékemre. Sok minden történt a múlthéten, sok olyan dolog, amit bántam, de lehet így alakult a legjobban. Sem Natnak, sem nekem nem kell szenvednünk és még a gyerek is biztonságban lesz. Egy részem persze tényleg apjaként tudta szeretni Phillip Rowle-t, egy másik pedig egészen rettegett tőle. Ezért hát, jobb volt legalább azt biztonságban tudni, ami csak és kizárólag az enyém és Naté volt.
Amikor kopogott, odaléptem az ajtóhoz és komoly képpel kinyitottam. Jól van, O’Mara, add a szenvedő kölyköt! A hang bíztatott, én pedig nem álltam ellen a parancsnak. A lehető legkomorabb, legfájdalmasabb arckifejezéssel intettem a köszöntésére, majd kitártam az ajtót, hogy jöjjön be. Még nem volt a Suttogóban, ezért minden, amit itt látott újdonság lehetett neki… őszintén nem érdekelt a véleménye, sem a kritizálása. Tudtam, hogy nem elég tiszta, nem elég fényűző és a padláson csapkodó szellem is halk morajlást biztosított. Nem volt nyugodt hely és ezt én magam is tudtam, hiszen mikor legutóbb laktam itt, majd szétvetett a stressz és az ideg. Most is kezdtem így érezni s éppen ezért kellett nekem valami feladat. Például az, hogy Rowle legyek.
–  Hogy vagy? – kérdezte apám, miközben beléptünk a nappaliba. Ez sem volt éppen impozáns, ami azt illeti a falak kopottak voltak, a kanapé régi, az étkezőasztal öreg. Még is ez utóbbi felé vettem az irányt, hogy kihúzzak magamnak egy széket. – Hogy viseled a baba elvesztését?
Ülj le… – Suttogtam, egészen jól adva a megtört embert, aki nem rég veszítette el a gyerekét. Én is leültem végre. – Megnyugtatlak, rendben vagyok. Talán azért, mert fel sem fogtam igazán, hogy gyerekem lesz. – Vontam vállat, de azért lebiggyesztettem az ajkaimat.
Tudom, hogy amit tettem rossz és hogy ezért küldött el Nat, ezért írta alá a papírokat és éppen ezért értettem meg én magam is, hogy nem mehetek vissza. Nem akartam bántani, mégis megtettem s talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, az utolsó intő jel, ami felhívta a figyelmem arra, hogy ennek a kapcsolatnak tényleg jobb a végén lenni.
Megkínálod öreg apádat egy jó adag kávéval? – kérdezte Phillip, miközben valami csomagot helyezett az asztalra. Semmi kedvem nem volt vele eszegetni – azt ugyanis azonnal kiszúrtam, hogy egy jó adag sütemény volt az, amit éppen lepasszolt a terítőre – és kávézgatni. A végére akartam érni ennek az ügynek, hogy megkezdjem az új életemet.
Egy pálcaintéssel odakint megindult a csörömpölés. A kávéfőző szörcsögve köpte ki magából a forró, fekete italt, majd porciózta ki azt. Így Phillip már csak azt láthatta, ahogy táncolva repül be két csésze kávé, két kanál, az ezüstös díszdobozban tárolt cukor és egy kisebb kancsó tejszín. Hamar elfoglalták helyüket az asztalon, meglepő módon anélkül, hogy bepiszkolták volna a terítőt.
Parancsolj, öreg apám – vontam fel a szemöldökömet, de egy pillanatra sem mosolyodtam el. Minden olyan más lett körülöttük hirtelen. Még mindig nem igazán bíztam benne… valahogy éreztem, hogyha a nevére vesz, ha bemutat a családnak, minden megbomlik s én egy másik ember leszek. Ez is meg fog változtatni, ahogy annak idején Esmé, majd Nat is tette. Két évenként változnék? Ez lenne a kifutási ideje mindennek, amiről azt hiszem örökké tart? Ezért aztán kár volt hazatérni ebbe az országba.
Szükséged van most valamire? – kérdezte aztán, mintha csak átlátna az álarcon és tudná, hogy nem vagyok jópasszban. Hazugság lenne azt mondani, hogy fájdalom és minden egyéb nélkül el tudtam fogadni az új helyzetemet. Figyeltem, ahogy meglazítja a nyakkendőjét és ledobja a zakóját… ez is picit Natra emlékeztett. Szerettem, mikor ezt csinálja. Akkor még szerelmes voltam belé. Az életben nem is volt ijesztőbb dolog, mint felismerni, hogy az ember már nem szerelmes és nem akarja olyan égő vággyal a másikat. Inkább csak bántottam, hogy izzon a levegő. Én rontottam el, nyilván.
Megvagyok. Tényleg. Ne aggódj értem! – Legyintettem, majd nyeltem egyet, hogy megküzdjek a torkomban ülő gombóccal. – Már kezdem egészen megszokni, hogy minden, ami jó szép lassan szétesik. Soha semmi sem tartós.
Egy kanálnyi cukrot dobtam a kávémba. Nem vágytam az édes ízt, de a keserűt sem. Hosszan kevertem a fekete löttyöt, nem nyúlva a tejszín és apám süteményes csomagja után, s közben sóhajtottam egyet. Mostanában sokszor történt ez, mikor a heves szívverést és a nyomást éreztem a mellkasomban. Nem kéne kávéznom sem. Az sem tesz nekem jót, csak még nehezebben viselem a stresszt.
Kicsit furcsa érzés, hogy mostantól az igazi fiad leszek… – mondtam és még egy pálcaintéssel magamhoz hívtam a születési papírjaimat. Nem akartam anyám nevéről lemondani, nem éreztem magam jó gyereknek, miközben ő annyit harcolt értem s tudtam, hogy éppen abba a csapdába sétálok bele, amitől ő távol akart tartani. Mégsem ment. Egyszerűen ez voltam én. A véremben volt mindig is, hogy Rowle vagyok igaázból.
Apám előtt landoltak a papírok közvetlenül.
Ezeket adta oda Dean.
Naplózva


Phillip Rowle
Eltávozott karakter
*****


Mr. Protektor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2020. 05. 25. - 18:11:43 »
+1

A vér kötelez


Elliot O’Mara
2001. május 24.



Ez a hely még annál is rosszabb állapotban van, mint amire gondoltam. Mármint biztos voltam benne, hogy amennyire tudja, a fiam rendben tartja, de ez nem illik hozzá. Még akkor sem, ha eltekintek attól, hogy az én vérem folyik az ereiben. De ha neki megfelel, akkor nem fogom azt mondani, hogy ne itt éljen. Most a mentális állapota egyébként is jobban érdekel. De nem csak a mentális, hanem a fizikai is. Alaposan megnézem magamnak a lábát.
-  A lábad hogy van? – Figyelmen kívül hagyom a felszólítását. Egyelőre nem akarok leülni.
Azonban kicsit megkönnyebbülve hallom, hogy nem viselte meg annyira a baba elvesztése. Lesz még lehetősége arra, hogy gyermeket nemzen, hiszen a papírok aláírásával és a szerződés megkötésével lényegében ezt is vállalja. Utódot kell nemzenie, hogy a család bármilyen módon, de tovább vigye a vérvonalat. Az ő kapcsolata az unokabátyjával még segíthet is abban, hogy visszakerüljünk a főág kegyeibe.
- Lesz lehetőséged még arra, hogy gyermeked legyen. Ne aggódj, ha kell, segítek mindent elrendezni.
Néha azt gondolom, hogy nem tudja mivel jár, ha felveszi a Rowle nevet és sikeresen elfogadtatom a családdal. Nem csak a vagyon és a hírnév vagy hírhedtnév jár vele. Kötelességek és kötelezettségek. De ha majd aktuális lesz ez a kérdés, akkor újra vissza fogunk rá térni. Ha az ő része megvan, a második fázisba léphet a tervem. De addig is, szeretnék kicsit beszélgetni vele, megismerni, mert eddig csak távolról láthattam azt a néhány alkalmat leszámítva. Most viszont sokat kell majd együtt lennünk, hiszen be kell majd mutatnom, hivatalosan a fiamként.
- Köszi – mondom, miután a csésze kávé landol előttem az asztalon.
Egyelőre nem emelem a számhoz, inkább várok rá, hogy ő is igyon. Kiveszem a süteményt is, de szemmel láthatóan nem kell neki. Sóhajtok egyet, mert itt úgy tűnik, hogy még nagyon sok dolgom lesz. Azt is látom, hogy bár azt gondolja jól van, nincs jól.
- Elég sok minden van, ami tartós. Talán csak még nem találtad meg azt, ami valóban számodra is tartóssá teszi. Amúgy pedig… - A számhoz emelem a csészét és belekortyolok. Megborzongok, mert elfelejtettem, hogy nincs benne semmi ízesítő. – A vér mindig állandó és tartós.
Teszek egy kevés cukrot a kávémba, majd kevergetni kezdem, miután leülök a helyemre. Így, hogy kicsit lazítottam a megjelenésemen, remélem tudom neki sugallni, hogy nem csak azért jöttem, amiben megegyeztünk. Van olyan, amit nem hagyhatok figyelmen kívül, és nem válaszolhatok csak egy mosollyal. Elliot nagy tévedésben van, ha azt gondolja, hogy eddig nem volt a fiam.
- Elliot, te eddig is az igazi fiam voltál. A kapcsolatunk volt az, ami leginkább ellehetetlenítette azt, hogy aként is mutassalak be.
Vannak szabályok, amiket be kell tartani, ha valaki beletartozik egy elit osztályba. Az egyik ilyen szabály, hogy soha ne áruld el senkinek sem az igazat, ha sokáig titkolóztál. Mikor berontott az estélyre, ahol Esmét próbáltuk kicsit bemutatni, és elhangoztak azok a szavak, akkor nem tehettem semmit. Ha tagadom, akkor azért lettem volna gyanús, ha elismerem, akkor örök életemre eláshatom magam én és az egész családom is. Utólag persze elmagyaráztam mindenkinek, hogy alkohol befolyása alatt állt a lány szeretőjeként. Majd most lesz egy érdekes rendezvény, mikor bemutatom fiamként. Szép mese lesz az is.
- Majd meglátod, ha hivatalosan is be foglak mutatni mindenkinek. Már nagyon várnak ám rád.
Talán csak a lányaim nem, de az megint egy más kérdés. Hamarosan azonban papírok landolnak előttem az asztalon. Azonnal kiszúrom a tetején lévő anyakönyvi kivonatot és rajta Jia nevét. Még mindig szép emlékként gondolok vissza rá, és bevallom kicsit diadalittasan is, hiszen mindaz, amitől próbálta megvédeni a fiát, most valósággá válik.
- Ezeket elteszem.
A táskám felé nyúlok, hogy kivegyem belőle az új iratokat és eltegyem a régit. Nem is tudom, miért nem semmisítem meg azonnal, hiszen, ha kikerülnek innen, akkor rossz kezekben, akár végzetes is lehet rám nézve a dolog. Odatolom elé az új anyakönyvi kivonatát, amin ugyan Jia keresztneve szerepel, de egy kínai aranyvérűnek mondható család sarjaként van feltüntetve. Ezzel lényegében valamennyire elvágom a gyökereit a fiamnak és magamhoz láncolom. Ha sokat mondogatja magában, hogy ez a valóság, akkor tényleg ez lesz a valóság.

Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2020. 05. 27. - 07:11:43 »
+1

A vér kötelez… vajon mire?



Apuci
2001. május 24.

outfit

Annak ellenére, hogy apám nem ült le, én könnyedén huppantam bele az asztal mellett várakozó székbe. Öreg volt, így még az én testsúlyom alatt is nyikordult egyet. Furcsamód szerettem ezt a hangot, békés volt s megmelengette a szívemet. Talán egy egészen kicsit azokat az időket érzékeltette, amikor még Észak-Írország hatalmas, zöld mezői között éltem és kisgyerek voltam. Dean annyira ennek a tájnak a része volt, én meg annyira nem, mégis ott éreztem magam a leginkább otthon. Tudtam, hogy ilyen hely már nem lesz többé, még ha az életemet is élem le egy helyen. De ezt már a múlt volt, ami nem térhet vissza többé. Talán lesz még valaki, aki olyan mint Nat és aki majd azt akarja, hogy költözzek a házába, vagy meg sem hallgatva az én véleményemet, ragaszkodik a déli, tengerpartos ötletéhez.
A hatalmas ablakokra bámultam, figyeltem, ahogy a fény az öreges csipkefüggönyön áthatolva, csodás mintát rajzolva a fal egy pontjára. Ha Zeusz ebben a helyiségben lett volna bizonyára rávetett volna magát a pöttyökre, nem értve, hogy azokat nem kaphatja el. Vicces volt, szerettem, hogy így játszik.
A lábad hogy van? – kérdezte apám, kicsit kirángatva a melankóliából. Próbáltam erősnek tűnni, de a szakítás megviselt, mint mindig. Most nem én mondtam ki, hogy menni kell, nem én hisztiztem és akadtam ki… igaz ezt Nat sem tette. Csak egyenesen, nyíltan ragaszkodott ahhoz amit korábban is elmondott. A szalag. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd az fogja okozni a boldogtalanságom. Mármint persze, felkavart bennem egy halom érzelmet, de attól voltam erős, vakmerő és veszélyes. Valahol az volt minden hatalmam forrása. Megborzongtam a gondolattól, hogy éppen ez, ez tette tönkre a házasságom.
Napról napra jobban.
Ez nem volt hazugság. Bár még fájt és még mindig nem tudtam futni, érezhetően javulásnak indult a helyzet. Talán kellett egy kis lefutási idő, míg a helyzet ennyire felfejlődött és ténylegesen hatása lett a bájitaloknak és kenőcsöknek, amiket adtak. Ettől függetlenül persze továbbra sem voltam elájulva a Mungós kezelésektől… bár amikor az ebédem mellé kaptam egy csokibékát az azért eléggé meggyőző tudott lenni.
Lesz lehetőséged még arra, hogy gyermeked legyen. Ne aggódj, ha kell, segítek mindent elrendezni.
Halovány kissé gúnyos mosoly jelent meg az arcomon. Ha valamit nem akartam, akkor az az, hogy Phillipnek bármiféle köze legyen a szexuális életemhez. Tudom, hogy most ő a fontoskodó apa, de előbb-utóbb úgyis tudatosítani fogom benne, hogy én irányítok. Ha azt akarja, hogy az örököse legyek, kénytelen lesz hagyni a dolgot. Mindenesetre erre egyelőre nem reagáltam, hogy békességbe legyünk.
Magamhoz vettem a kávémat és nagyot kortyoltam belőle. Ez elmosta a gondolatot, miszerint nem akarok már mással gyereket. Natot akartam, de őt már nem kaphattam vissza. Megmondta, hogyha nem veszem le a szalagot, elválunk és nem vettem le. Szóval aláírta a papírokat, ha meggyorsítjuk is ezt az egészet, pár héten, hónapon belül nem leszünk házasok.
Nem akartam apámmal erről beszélni, szóval inkább megvártam, míg magától témát vált, nem kommentálva a mondandóját. Keserű dolgokat éreztem, ha csak szóba került az új kapcsolat, a válás és minden egyéb, ami ehhez tartozott… kivéve a gyerekeket. Őket még mindig magaméként szerettem. Avery pedig egyenesen barát és lánygyermek volt a szememben. Nem is kívánhattam volna ennél többet három évvel azután, hogy visszatértem abból a puritán életből, amiben tizenhat évig rostokoltam.
Elliot, te eddig is az igazi fiam voltál. A kapcsolatunk volt az, ami leginkább ellehetetlenítette azt, hogy aként is mutassalak be. – Magyarázta, én pedig bólintottam. Nem gondoltam, vele ellentétben, hogy a kapcsolatunk bármiben is jobb lenne jelenleg. Lehet, hogy a fia vagyok, de igazából csak egy eszköz, amivel megpróbálja helyrehozni a családját. Mégis kinek lenne rendben minden a háza körül, ha olyan lányai vannak, mint Lisbeth és Prue? Egyikük sem kifejezetten normális.
Majd meglátod, ha hivatalosan is be foglak mutatni mindenkinek. Már nagyon várnak ám rád.
Ebben őszintén kételkedtem. Senki sem tudta kivagyok, legfeljebb azt, hogy Phillip félrekacsintott a házassága elején. Ez pedig, aligha volt pozitív, még akkor is, ha állítólag egy aranyvérű nőcskével lépett félre. Vajon a felesége mit fog szólni hozzám? Abban sem kételkedem, hogy esetleg megpróbálja kikaparni a szememet… vagy leátkozni a fejemet.
El tudom képzelni. – Nevettem fel kissé keserűen még mindig. Jól van, most erősnek kell lenned. Még egy pillantást vetettem anyám nevére az anyakönyvi kivonaton. Tudtam, hogy mit tettem, hogy ennek most itt vége. Új személyiséget kaptam, elvették a múltamat… elvették a célt, amiért anyám harcolt. Rosszul döntöttem, de talán mégis valami más lesz, valami új és én nem csak Elliot a tolvaj leszek, hanem valaki, akit még tud szeretni Nat… valaki csillogóbb.
Ennek a nőnek kiejteni sem tudom a nevét… Xiu Yen… – olvastam fel túl angolosan is. Nem tudtam, hogy bármi közve van e ahhoz a Dzou Yen nevű alkimistához, aki többé-kevésbé nálunk is ismert volt. Mindenesetre jól mutatott volna, ha igen. – Gondolom a történeted szerint nem Kínában nevelkedtem, szóval nem gond, ha nem beszélem a nyelvet.
Vártam egy kicsit, hogy beavasson, mit is kéne ennek fényében tudnom az álmúltamról. Nem akartam belegondolni, hogy anyám mennyit sírt Phillip miatt, hányszor nézett rám aggódva és félve… hányszor simított végig az arcomon remegő kézzel. El akartam terelni a gondolataimat.
Azért remélem nincsenek máris házassági terveid velem.

Naplózva


Phillip Rowle
Eltávozott karakter
*****


Mr. Protektor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2020. 05. 27. - 21:58:41 »
+1


A vér kötelez


Elliot O’Mara
2001. május 24.



Örömmel hallom, hogy egyre jobban van a lába. Akkor a későbbiekben már nem fogja hátráltatni a feladataiban. Mert elég sok feladata lesz. Nem is vagyok biztos benne, hogy fel van készülve mindenre, ami most ezzel jár majd. Aztán csak némán nézem, ahogy elgondolkodik valamin, majd elém rakja az anyakönyvi kivonatát. Picit elidőzök rajta, majd magamhoz veszem őket és megcserélem a két iratot.
Kis keserűséget hallok a hangjában, amikor mesélek róla már mennyire várják a családban, hogy megismerjék. Nyilván nem a lányaimra gondolok, hiszen ők egyértelműen nem akarják még a családi birtok közelében sem látni. Egyik közelében sem, de tudjuk, hogy ha aláírja a papírokat, akkor újra övé lehet az, amit legutóbb visszaadott. Sőt, akkor még több is.
- Ne törődj vele. Kénytelenek lesznek elfogadni téged. A többi az én dolgom, hogy milyen mesével állok elő.
Persze, tudom, hogy erről őt is tájékoztatni kéne, de még nem vagyok biztos benne, hogy minden apró részlet meg van-e. Amit lehet, akkor azt úgyis elmondom, legfeljebb kicsit agyalunk az apróságokon. Meg aztán annyit úgyse fogunk tudni kitalálni, ami mindenre rákérdezhetnek.
- Nem baj, ha nem tudod most még. Majd gyakorolsz egy picit. – Párszor elmondja hogyan kell kiejteni. – De mivel nem tudsz kínaiul maradhat az angolos kiejtés.
Sóhajtok egyet. Igen, már el is jön az idő, amikor be kell őt avatnom mindabba, amit eddig kitaláltam. Az én részem nem is annyira fontos, az ő része az. Szóval akkor vágjunk is bele.
- Valóban nem, bár ahogy látod, még ott születtél – mutatok egy kínai város, Nanking nevére az anyakönyvi kivonaton. – Az édesanyáddal egy diplomáciai megbízásom során találkoztam. Egy brit varázsló kellett intéznem kínában, és ő volt a tolmácsom, nem mellesleg a neves Dzou Yen alkimista leszármazottja, így elég részre vissza lehet vezetni az aranyvérűséget. Hallottál már Dzou Yenről?
Bevallom, mivel nem tanultam alkímiát, a mágiatörténet meg nem éppen az erősségem, egészen az ál mese kitalálásáig én sem nagyon hallottam róla, de ezért volt emberem arra, hogy felkeressen valami nagyon híres kínai embert és esetleg utánanézzen a családnak is, hogy vannak-e még leszármazottjai. Összességében ez a rész volt a legkönnyebb.
- Szóval ott ismertem meg édesanyádat, és az üzleti kapcsolat hamar valami mélyebbe fordult. – Nem volt nehéz, akkoriban tényleg jártam Kínában és a házasságom nem volt éppen a legjobb, szóval ez a része még hihető a családomnak is. Nem gondoltam volna, hogy annak a pár hetes kiruccanásnak ekkora jelentősége lesz. – Járni kezdtünk, udvaroltam neki, majd megfogantál, de mikor vége lett a tárgyalásnak, akkor én hazajöttem, és nem is tudtam a létezésedről, egészen addig amíg meg nem hallottam édesanyád halálhírét és jutott tudomásomra a létezésed. Kerestelek, de külföldön voltál, majd mikor hazatértél, igyekeztem felvenni veled a kapcsolatot.
Egészen eddig olyanokról beszéltem, ami neki nem igazán volt lényeges, szóval ideje lesz rátérni a számára fontos információkra.
- Xia a születésed után nem sokkal hagyta el Kínát, mivel a családja megtagadta tőle a további védelmet. Engem keresve érkezett Angliába, viszont mikor a tudomására jutott, hogy nős vagyok és megszületett Lisbeth is, akkor úgy döntött, hogy egyedül folytatja az életét. A Minisztériumban vállalt állást, mint a Máguskapcsolatok egyik munkatársa. Sokat ingázott Kína és Anglia között, ezért rád is gyakran dadusok vigyáztak. Pontosabban az az egyetlen hűséges szobalánya, aki követte őt is, mikor elzavarták az országból. Minden jól is ment, amíg meg nem halt abban az évben, mikor elküldtek a Roxfortból.
A többit szerintem nem kell ecsetelnem, hiszen az ő életét már nem akarom megmásítani. Arról túl sokan tudnak és lényegében nem is tudnám, hiszen alig jött vissza az országba már meg is ismerkedett a Fawcett lánnyal. Ha meg akarom tartani az ígéretemet neki, akkor hozzá pedig nem nyúlhatok.
- Egyelőre ennyi, nagy vonalakban. Később ráérünk kitalálni az apróságokat is, kivéve ha van most kérdésed, ami még eszedbe jut.
Addig is, legyen elég ennyi. A házassági tervekről beszélve persze, nekem mindenre van tervem. Arra is. Nem véletlenül írtam a levelemben, hogy már ki van választva számára a megfelelő ara, aki csak arra vár, hogy Elliot Rowle felesége lehessen.
- Ha nincs több kérdésed, akkor van még néhány papír, amit alá kéne írnod, már az új neveddel. Ha kell, akkor hagyok időt, hogy gyakorolni tudj.
Kiveszek egy köteg pergament a táskámból, amik már nem tűnnek olyan idősnek, mint az anyakönyvi kivonat, hanem szemmel láthatóan eléggé újak. Mellé teszek egy másik pergament is, amin tudja gyakorolni a nevét, ha akarja.

Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2020. 05. 28. - 07:00:38 »
+1

A vér kötelez… vajon mire?



Apuci
2001. május 24.

outfit

Sejtettem, hogy apuci ezt is át gondolta, mert miért is ne tette volna. Az igazat megvallva ettől függetlenül teljesen abszurdnak tartottam a dolgot. Mégis mi a francért ne tanított volna meg egy büszke kínai nő az anyanyelvemre, ha egyszer oda születtem? Általában úgy gondoltam magamról, a mandulavágású szemek ellenére is, hogy nálam angolabb ember nem sok van… ha pedig nem angol, hát ír. Kínainak maximum addig tűntem, míg meg nem szólaltam, meg nem mozdultam s cselekedtem.
Valóban nem, bár ahogy látod, még ott születtél – magyarázta, közben a papírokra pillantottam. A városnevet sem tudtam volna kiejteni, ami ott állt. – Az édesanyáddal egy diplomáciai megbízásom során találkoztam. Egy brit varázsló kellett intéznem kínában, és ő volt a tolmácsom, nem mellesleg a neves Dzou Yen alkimista leszármazottja, így elég részre vissza lehet vezetni az aranyvérűséget. Hallottál már Dzou Yenről?
Biccentettem válaszképpen. Nem volt ezen, mit kommentál, meg akartam várni, míg befejezi, mielőtt előkapom a kérdéseimet, mert hát már kapásból akadt pár. Azt persze elhittem, hogy a Yen család elég híres ahhoz, hogy még ide is eljusson és nyilván egytől egyig tisztavérűek. Ha apám jól akart cselekedni, hát úgy bizonyos, hogy már lefizette őket, ha meg kihaltak, hát úgy még szerencsésebb.
A romantikus részletek nem érdekeltek. Azokról úgysem tudtam volna, hiszen amúgy sem faggattam anyámat Phillipről. Mármint nyilván, csak nem éppen arról, hogyan jöttek össze. Azt csak később tudtam meg, Deantől. Gyerekként annyim volt, amennyit anyám mondott: az apád veszélyes ember, menekülnünk kell. Én pedig menekültem vele.
Xia a születésed után nem sokkal hagyta el Kínát, mivel a családja megtagadta tőle a további védelmet. Engem keresve érkezett Angliába, viszont mikor a tudomására jutott, hogy nős vagyok és megszületett Lisbeth is, akkor úgy döntött, hogy egyedül folytatja az életét. A Minisztériumban vállalt állást, mint a Máguskapcsolatok egyik munkatársa. Sokat ingázott Kína és Anglia között, ezért rád is gyakran dadusok vigyáztak. Pontosabban az az egyetlen hűséges szobalánya, aki követte őt is, mikor elzavarták az országból. Minden jól is ment, amíg meg nem halt abban az évben, mikor elküldtek a Roxfortból.
Magyarázta, de valahogy túlzottan egyszerű volt ez a történet. Én nem hittem volna el, ha nekem próbálják meg beadni.
Egyelőre ennyi, nagy vonalakban. Később ráérünk kitalálni az apróságokat is, kivéve ha van most kérdésed, ami még eszedbe jut.
Ezzel a történettel elég sok baj van, ugye tudod? – kérdeztem. – Egyrészről miért Elliotként vagyok anyakönyvezve, ha Kínában születtem? Kétlem, hogy ott rajongtak volna az ilyesmiért, pláne, ha egy neves család sarja vagyok. – Nyeltem egyet. Már annyi féle nevem volt. Mikor megszülettem Elliot Lee voltam, aztán O’Mara lettem, majd Forest, sőt szinte Rowle is, most megszokjak hozzá ehhez a Yenhez. Borzongtam az egész gondolatától. O’Mara… O’Mara… – ismételgettem magamban a nevet, hogy ne veszítsem el teljesen önmagam.
Ahogy mondtam, nem fogom leadni a nevemet. O’Mara maradok, tehát jó lenne valahogy ezt is beleszőni a történetbe. Dean megérdemel ennyit, még ha te utálod is őt meg féltékeny vagy. Sokat köszönhetek neki. – Magyaráztam és a papírokat nézegettem hátha még eszembe jutott valami. – Miért pont a minisztériumban dolgozott? Az nem túl nyomonkövethető? Ha valaki utána néz, már rájön, hogy kamu az egész. Vagy ez a nő létezett, itt ebben az országban? Akkor halt meg tényleg, mikor elszöktem otthonról? Ezek lehet, hogy szerinted apróságok, mégsem működnek enélkül a dolgok, ezek ugyanis a sebezhető pontjai a mesének. – Tettem hozzá és megittam a kávém alját.
Megvártam míg válaszol. Igazából egy részem talán meg akarta fúrni ezt az egészet. Apám nevezhet Rowle-nak, de hivatalosan akkor sem leszek az, soha. Nem engedhettem meg magamnak, hogy tönkre menjen bennem minden. Az O’Mara volt az az arconcsapás, ami minden egyes alkalommal kijelentette az arcomba üvöltve: ez vagy te! Kellett ennyi támpont a sok szörnyűség között, ami körbe vett.
Ha nincs több kérdésed, akkor van még néhány papír, amit alá kéne írnod, már az új neveddel. Ha kell, akkor hagyok időt, hogy gyakorolni tudj.
Mordultam egyet, továbbra sem tartottam az új nevemnek. Fogtam a tollat és könnyedén aláírtam a papírokat, szépen sorban. Ezután toltam vissza azt apám elé. Nekem aztán nem kell gyakorlás, tudok írni és már ezerszer elképzeltem, ahogyan ezt megteszem.
Kész.
Naplózva


Phillip Rowle
Eltávozott karakter
*****


Mr. Protektor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2020. 05. 28. - 20:40:04 »
+1


A vér kötelez


Elliot O’Mara
2001. május 24.



Én is érzem, hogy a mesém a fiam új múltjáról eléggé foghíjas. Hamar túl akartam lenni rajta, talán ezért is mondtam el neki ennyire felületesen. Nem tagadom, az mozgat elsősorban, hogy a papírokat végre aláírja. Akkor aztán minden szempontból elkönyvelhetem magamban azt, hogy a mi kis harcunkban, ami szerint ő soha nem lesz az én fiam, soha nem akarja, hogy köze legyen hozzám, mégis olyan útra lépett, hogy közöm lett hozzá. Talán kéne küldenem Forestnek valamit a hálám jeléül.
De akkor vissza a részletekhez, hiszen az ördög mindig abban lakozik. Igyekszem én is kijavítani a közben eszembe jutó dolgokat, de bízom a fiam ítéletében. Ő sokkal inkább megfordul azokban a körökben, ahol a szélhámosság játszik fő szerepet. A nagypályás csalások az én műfajom, nem ezek a piti dolgok.
- Igen, tudom, még nagyon sok információ hiányzik, de hallgatlak, hogy szerinted mi az, ami nem stimmel.
A név. Számítottam erre a meglátásra, de nagyon egyszerű a dolog, és részben már el is mondtam korábban.
- Az anyád úgy gondolta, hogy a félig brit gyökered miatt a keresztneved legyen angol. Ez is vezetett ahhoz, hogy végül elüldözték otthonról. Sokat veszekedtek, mert nem volt hajlandó kínai nevet adni neked.
Persze, ez megint egy olyan dolog, hogy ahhoz nagyon elkötelezettnek kéne lennie a nőnek az irányomba és elvakultan szerelmesnek, hogy így megtagadja a családját, hiszen a felfogás már a gondolkodását is irányítja. De úgy gondolom, hogy mivel két különböző nemzetről van szó, talán ez még eléggé hihető. Akkor mi is van még itt?
- Rendben. Akkor módosítsuk úgy a történetet, hogy miután hároméves korodban Dean elvette Xiut, Ekkor kezdett el dolgozni egy patikus mellett, és tért át teljes mértékig az itteni szokásokra. A patikus azóta egyébként meghalt, így nem fognak tudni utánajárni. Örökös nincs, a patika meg romokban, nem vette át senki. Tőlem lehet amúgy ugyanaz a helyiség, mint amit Dean és Daniel most bérelnek vagy mit csinálnak és akkor bezárul a kör.
De mi van még itt, amire meg kell találni a választ? Igen, a személye még mindig kérdéses, hiszen Dean felbukkanásáig semmi sincs róluk hivatalosan.
- Lényegében az anyád, amíg Dean fel nem bukkant, háziasszony volt, és leginkább alkalmi munkákból élt. A tudását árulta és így is került a patikus mellé. Az első hivatalos feljegyzések róla a házassági levél.
Elliot elé tolok egy papírt, amin rajta van Xiu és Dean aláírása, amit elvileg az esküvőjük napján tettek meg. Igen, felkerestettem Deant és kértem tőle egy aláírást. Ő nem tudja mit csináltam vele. Wade-et küldtem, mint egy vásárlót, és kértem számlát, amin szerepelnie kellett az aláírása.
- A többi akkor mehet Jia életútja alapján, szerintem. A lényegen akkor nem változtatunk. Ha neked is megfelel így. Akkor nem kell annál több embert belekeverni, mint akik most is benne vannak. Értem úgy – ráteszem a házassági levélre a kezem -, ha mondjuk Dean megtudná mi van ezen a lapon, akkor mindenki bukik. Te is, ő is, mert ezt a szégyent nem biztos, hogy túlélné.
Előveszek még néhány papírt, amik között átruházási papírok, vagyon nyilatkozatok, elismerések és még hasonló papírok vannak. Ha ezeket aláírja, tőlem akár O’Maraként is, akkor lényegében kész is vagyunk. Még lesz egy hivatalos bemutatás, amit meg fogok szervezni. Egy interjú Vitroltól vagy akárkitől, vagy egy parti, majd meglátom.
Amikor aláírja, akkor a szívem nagyot dobban. Hát, itt a cél. Lényegében átléptük azt a bizonyos határt. Elmosolyodom, majd a papírokért nyúlok.
- Mik a további terveid? – kérdezem pakolás közben.

Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2020. 05. 29. - 09:19:55 »
+1

A vér kötelez… vajon mire?



Apuci
2001. május 24.

outfit

Csak annyi volt a bajom, hogy a történet kezdett túl bonyolulttá válni s a bonyolult történetek kevésbé voltak hihetők, mint a többi, pláne ha valahol hiba csúszik a számításba és egyikünk véletlenül mást mond. Örültem, hogy legalább annyi van benne, hogy Deant belevenné a történetébe. Valahol sejtettem, hogy mindig is féltékeny volt rá, nem csak anyám miatt, hanem miattam is. Tudhatta, hogy apámként tekintem őt, még ha gyerekként nem éreztem sohasem a szeretetét. Dean mogorva ember volt, de az élete árán is megvédett volna, ha kell. Ez számomra már régóta nem volt kérdéses. Fiatalon, gyerekként az ember sok mindent hajlamos nem jól látni, azt érezni, hogy nem szeretik, mert nem cirógatják és babusgatják. Ma már tudom, miért volt ilyen. Ma már tudom, hogy az anyám iránt érzett szeretet elég erős volt, hogy engem is elfogadjon… csak egyszerűen nem tudta kimutatni. Ez volt Dean, a morgós, komoly férfi, aki egy törékeny kis nőbe lett szerelmes. Bár sosem láttam bele a kapcsolatukba igazán, mégis az a nyugalom, ami kettejükből együtt áradt idillikussá tette az egészet. Bárcsak egyszer tudnék valakit így szeretni… bárcsak tudna engem valaki így szeretni. Ez a kívánság már annyiszor fogalmazódott meg bennem, de közben tudtam, képtelen lennék rá. Nem erre születtem.
–  Lényegében az anyád, amíg Dean fel nem bukkant, háziasszony volt, és leginkább alkalmi munkákból élt. A tudását árulta és így is került a patikus mellé. Az első hivatalos feljegyzések róla a házassági levél. – Magyarázta és elém tolt egy papírt.
Csak mordultam magamban egyet, ahogy megláttam a nevelőapám aláírását. Tisztességtelenül szeretem meg Phillip tőle azt. Ismertem már ennyire és amúgy is, ha odament volna, hogy megkérje, arról már régen tudnék. Dean ugyanis pont annyira nem tolerálta őt, mint fordítva. Azonnal hozzám fordult volna, az apámra meg asztalt borított volna.
A többi akkor mehet Jia életútja alapján, szerintem. A lényegen akkor nem változtatunk. Ha neked is megfelel így. Akkor nem kell annál több embert belekeverni, mint akik most is benne vannak. Értem úgy – folytatta, de én szüntelenül a papíron lévő aláírást bámultam. Nem akartam, hogy ezzel visszaéljen, hogy úgy tegyen, mintha ez rendjén lenne. Phillip Rowle-nak is meg kell tanulnia, hogy vannak dolgok, amiket tisztességtelen helyzetben is tisztességesen kell kezelni… pláne, ha a fiaként és nem az ellenségeként akar számon tartani engem. – ha mondjuk Dean megtudná mi van ezen a lapon, akkor mindenki bukik. Te is, ő is, mert ezt a szégyent nem biztos, hogy túlélné. – Rátette a kezét a papírra, de én megfogtam és elhúztam előle. Még egy dühös pillantást vetettem a rajta lévő névre, majd egyenesen apámra emeltem a tekintetem. Lássa csak, milyen amikor mérges vagyok, amikor veszélyben van. Megölni talán nem tudom, mert ahhoz még túlságosan Elliot O’Mara vagyok, de fájdalmat tudok okozni, olyat, amit megemleget.
Aláírtam a papírokat Rowle-ként és O’Maraként is, de a tekintetem újra és újra a házasságlevélre vándorolt, ami még mindig szorosan mellettem volt. Undorodtam attól, hogy ezt tette.
– Mik a további terveid?
Egészen pontosan? Hát ez. – Jelentettem ki, majd egy pálcaintéssel lángra lobbantottam a lapot. Ha hozzá próbált volna nyúlni vagy eloltani, úgy a kezemben tartottam továbbra is a pálcát, hogyha szükséges, hát lefegyverezzem. – Ne merészeld eloltani! – Szegeztem egyenesen a mellkasának a pálcámat. Az sem érdekelt, hogy lángra kap a terítő vagy az egész ház. Semmi sem számított, csak az, hogy ez az egész semmisüljön meg.
Ha még egyszer át mered verni Deant nem a fiad leszek, hanem az ellenséged és azt szerintem nem akarod. Ezt neki tudnia kell. De mivel benned nincs egy csepp tisztesség sem, majd én elmondom. – Jelentettem ki és mikor már megfeketedett a papír és a terítő is, eloltottam a tüzet.
Naplózva


Phillip Rowle
Eltávozott karakter
*****


Mr. Protektor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2020. 05. 29. - 20:52:07 »
+1


A vér kötelez


Elliot O’Mara
2001. május 24.


Látom rajta, hogy valami még mindig nem jó. Azt is látom, hogy nem csak a történet zavarja, hanem valami más is. Nem hagyok kétséget afelől, hogy amennyiben nem tudja tovább magában tartani, akkor az én tudomásomra is fogja hozni. Viszont abból ítélve, hogy magával a történettel kapcsolatban nincs több kérdése, úgy gondolom, megtaláltuk a megfelelő változatot.
- Ha majd mégis felmerülne valami akkor, amikor én nem vagyok ott, akkor majd tájékoztass, kérlek.
Ez a legkevesebb és a legtöbb is, amit tudunk tenni az álcánk megtartásának érdekében. Azt gondolom, hogy nem kell figyelmeztetnem, mekkora veszélynek tehet ki bárkit is, ha véletlenül elszólja magát. Egy barátnak beszél róla, akiről azt gondolná, hogy megbízható. Márpedig ahogy végignézek a fiamon, azonnal rájövök, hogy nagyon zavarja a házassági levél. Akár tetszik neki, akár nem, muszáj volt megszereznem. De miután úgy érzem, hogy végeztünk, mert aláírt mindent, megbeszéltünk minden részletet, már tudom, hacsak nem akar egy kis délutáni teázást megejteni, akkor ideje lesz mennem. Még vár egy másik tárgyalás is, bár ott elsősorban tanácsadóként szerepelek majd.
- Mit…
Hirtelen felugrok, de ennek leginkább az az oka, hogy nem lehet ennyire felelőtlen. Magára akarja gyújtani a házat? Előkapom a pálcámat, hogy eloltsam, és ezzel legalább az irat egy részét megmentsem, de akkor rám szegezi a fegyverét.
- Megőrültél? – kérdezem enyhe felháborodással. – Rendben van, hogy egy rakás dologhoz jutottál most hozzá, de azért nem kéne felgyújtanod a házat és legfőképp azt a papírt.
Nem értem. Néha tényleg nem értem a felfogását. Most mondtam, hogy minél kevesebben tudnak erről, annál jobb. Ha beavatja Deant, akkor már be kell avatnia Danielt is. Arról nem beszélve, ha ők ketten tudni fognak róla, akkor ki tudja kinek adják még tovább.
- Nem, nem mondhatod el neki. Tényleg tönkre akarsz tenni mindent? Szerinted mi lenne az első dolga? Naná, hogy jelenteni fogja a Minisztériumnál.
Az asztalra csapok. Hogy lehet ennyire ostoba, hogy veszélyeztet mindent? A tervemet? De legalább azzal, hogy eloltja a tüzet, látszik, hogy nem akarja ténylegesen leégetni a házat. Összepakolom a holmimat, elég indulatosan, majd magamhoz veszem az öltönyömet. A nyakkendőm most nem érdekel. Megindulok a táskámmal együtt a kijárat felé. Nem hiszem, hogy kell neki mondani, de ha Dean keresztbe tesz neki, akkor nem leszek az, aki csak fenyeget. Nem Lis lesz az, aki néha olyan esetlen módon próbál meg eltenni valakit láb alól. A legjobbra fogom bízni, hogy egy gyenge láncszemmel kevesebb legyen ebben a gépezetben.
- Állj készen, majd üzenek! – közlöm elég szűkszavúan. – Talán hamarabb, mint gondolnád.
Még biccentek felé egyet az ajtóból, majd rögtön onnan dehoppanálok is haza.



Köszönöm a játékot!  Mosolyog
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2020. 06. 05. - 14:33:35 »
+2

A vér kötelez… vajon mire?



Apuci
2001. május 24.

outfit

Égtek az ujjaim ott, ahol a tollat fogtam és felzaklatott a papír, amin Dean neve egy másik nőé mellett szerepelt. Nem akartam látni, nem akartam ebbe ilyen undorító, aljas módon belerángatni éppen őt. Neki köszönhettem, hogy az az Elliot még létezik egy kicsit, akit ő és anyám nevelt Észak-Írországban. Ez nem helyes! A hang szinte üvöltött bennem, ahogy ösztönösen előkaptam a varázspálcát. A tűz hirtelen csapott fel, lusta, keskeny kis lánggal, a füst szag pedig azonnal körbe lengte a szobát.
Megőrültél? – kérdezte szinte felháborodva. Nekem a tűz láttán azonban vigyor kúszott az arcomra. Szerettem az érzést, mikor irányíthatok. Márpedig most így volt, hiszen a pálcám hegye időközben az ő mellkasa felé szegeződött, egyértelműen jelezve: ne merészelj hirtelen mozdulatot tenni! A döntés megszületett, a fia vagyok, de gondolom azt azért sejtette, hogy nem egy olcsó báb vagyok, amit ide-oda rakosgathat kedve szerint. Akármennyire is úgy éreztem, egyre ridegebb vagyok, az érzéseim a szeretteim iránt megmaradtak. Ennek körébe pedig Phillip továbbra sem tartozott bele, Dean viszont nagyon is. Meg akartam óvni, csak annyira belevonni, amennyire engedi. – Rendben van, hogy egy rakás dologhoz jutottál most hozzá, de azért nem kéne felgyújtanod a házat és legfőképp azt a papírt.
Leszarom a papírodat. Ez nem így működik. – Jelentettem ki a lehető legellenségesebb hangvételben. Nem akartam ezt és ő is érezhette, hogy érzékeny pontra tapintott. Lényegében a megkérdezésem nélkül hamisított egy papírt Dean nevével, s ki tudja, miképpen szerezte meg az aláírást rá. Ezt nem teheti meg vele, sem pedig velem. Tisztáznunk kellett a határokat, amiket jelenleg Phillip igencsak át készült lépni. A fia vagyok, de csak a fia, semmi egyéb, ami miatt megbíznék benne ennyire.
Nem, nem mondhatod el neki. Tényleg tönkre akarsz tenni mindent? Szerinted mi lenne az első dolga? Naná, hogy jelenteni fogja a Minisztériumnál.
Az asztalra csaptam, mire a hamuvá változott papírkupac ugrott egyet. Nem érdekelt. Sem pedig az, hogy mocskos lett a terítő és lyukas persze. Az sem, hogy Frank odafent a padláson csapkodni kezdte magát, tökéletes háttérzajt szolgáltatva a cseppet sem idilli helyzethet.
Dean a fiának tart engem és sosem tenne olyat, ami árt nekem. Nem fog örülni, de tudja, ha téged felnyom a minisztériumnál, akkor én is megyek veled. – Válaszoltam határozottan. Tudtam, miről beszélek. A nevelőapám Phillipnél is okosabb ember volt, csak kevésbé szerette a feltűnősködést. Míg az igazi apám rendszerint nagyon próbálta magát agyafúrtnak eladni, addig Dean csendes volt, csak mi, a közeli ismerősei tudtuk, mi rejlik benne. Phillip szemében ő csak egy patikus volt, aki elvette tőle a családját.
Túl keveset nézel ki belőle. Nem mindenkit vakít el a gyűlölet. – Mordultam rá. – Ez csak egy rád jellemző tulajdonság.
Sóhajtottam egyet még a mondandóm végére, de addigra ő már távozni készült… és őszintén szólva egy cseppet sem bántam. Ez az alig egy óra csevegés is túl sok volt vele. Ezek után majd biztos be akarja pótolni a kimaradt éveket. Képtelen voltam elképzelni, hogy elmenjek vele fagyizni vagy valami… Merlinre!
–  Állj készen, majd üzenek! Talán hamarabb, mint gondolnád.
Bólintottam. Igazából fel sem fogtam mit mond, csak intettem után és megvártam, míg magától távozik. Aztán jött is a bűntudat, ahogy kellett, mert elárultam az anyámat… de valahol tudtam: belülről bomlasztani a legegyszerűbb azt, amit gyűlölök. Ahogy mondani szokták, a legjobb közel tartani az ellenséget magunkhoz. De vajon ezt rajtam kívül megértené bárki? Például éppen Dean… vagy majd Avery, mikor beavatom?

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2021. 02. 21. - 09:48:03 »
+1

búcsú ● Suttogótól


Edward Nott
2002. március 1.

outfit

i don’t remember
not being tired

Csendesen álltam meg a nappali közepén. Egy pillanatra csak mozdulatlanul bámultam a helyet, ahol elhittem, hogy új életet kezdhetek. Talán valóban megtörténhetett volna, ha nem hozok meg újra rossz döntéseket. Mostanra persze ez sem volt több egy poros, elhagyatott háznál. Zeuszék nélkül olyan néma, olyan üres volt… egészen olyan volt, mint én belülről. Mindent, ami mosolyt csajt az arcomra kiirtotta mellőlem az élet. Már csak ez az új valami maradt, ez a vékonyka kötél, ami talán elbírta a súlyom, talán nem. 
Óvatosan gomboltam ki a fekete szövetkabát anyagát, hogy aztán a szürke sállal együtt a kanapé támlájára lökjem. Már ennyitől is felkavarodott a por, ami megült az öreg bútordarabon. Eszembe jutott, milyen volt, mikor Aiden egyszer a semmiből termett itt, megtörve és szeretetre vágyva – bár ezt sosem mondta ki.  Összeszorult a szívem az Averyvel itt töltött magányos karácsony emlékére. Akkor még bútorok sem voltak itt, csak mi és egy csomó kaja meg egy üveg kellően erős bor. Tudtam, hogy hiányozni fognak ezek a képek, mégis ideje volt új életet kezdeni és átlendülni mind azokon a fájdalmakon, amik értek. Nem voltam benne biztos, hogy menni fog… túl sokszor határoztam el mindezt az elmúlt félévben s bár nagyon szerettem Miltont, fogalmam sem volt, mit hoz a jövő… de már nem is mertem beleélni magam igazán. A lényem egy része elfogadta, hogy sosem fogok megállapodni és nyugalmat kapni, hiába vágynék erre.
Csak arra húztam el a számat megint, mikor odafent a padláson Frank, a kopogószellem dobálni kezdte magát… vagy valamit, amit az egykori tulajdonosok abban a helyiségben felejtettek. Ez is apró adaléka volt ennek a háznak, olyan tökéletes, olyan idevaló. Legszívesebben megragadtam volna az ide kötődő emlékeket, hogy aztán magamhoz húzzam őket és csak öleljem szorosan. Úgy beletemetkeztem, úgy éltem volna a múltba megint… de hiába hiányzott annyira, nem tehettem. Nem tehettem, hogy ismét megsebezzem magam.
Nyeltem egyet, ahogy az órámra pillantottam. A vásárlom nagyjából tíz perc múlva ígérte magát, így volt még egy kis időm a házzal kettesben. El akartam búcsúzni tőle, ezért hát az ablakhoz sétáltam. Most a fák odakint csupaszok voltak… a tél marka még erősen szorongatta őket, hiába ez volt a tavasz első napja. Mikor utoljára voltam itt még ősz volt. Az ablak alatt álló asztalnál ültem és éppen Natnak írtam néhány sort. Emlékszem, hogy a leveleket is emlegettem, amik elsárgulva hullottak alá a betonra. Sosem küldtem el neki az írásaimat, sosem ment Tengerszembe bagoly, csak ha a gyerekek láthatását beszéltük meg nagyritkán… az érzéseimről sosem mondtam semmit. Kár lett volna tovább feszíteni azokat a húrokat, mielőtt mindenkinek jobban fájt volna. Nekem már így is éppen eléggé fájt.
Kihúztam a széket az asztal mellől, hogy leüljek pontosan ugyanoda. Azon gondolkodtam, most kinek írnék levelet… mit fogalmaznék bele. Fejezd be, O’Mara… fejezd be… – mondta a hang, én pedig beleborzongtam az igazába. Nem kellett volna átadnom magamat ezeknek az érzéseknek. Sokkal, de sokkal erősebbnek születtem ennél. Szívós voltam, olyan aki bár a saját múltja áldozata volt, sosem engedett neki igazán… egészen addig, míg Nathaniel Forest az életébe nem került. Ő tudott csak akkora sebet ejteni rajtam, hogy onnantól minden fájjon. Talán azért, mert nekem mindig is ő volt az igazi. Hogy ez valaha változni fog-e, lehet-e az ember életében két vagy több igazi… nem tudtam.
Mindenesetre ebből a letargiából a kandalló felől érkező pukkanás rángatott ki. Azonnal felpattantam és odasiettem az érkező felé. Magas, széles vállú fickó volt. Jóformán egy kétajtós szekrény volt, amit valaki nyitva felejtett.
Helló. – Köszöntem rekedten. – Te vagy Edward?– Kérdeztem és mint valami szerencsétlenkedő kamaszkölyök, feszengve a zsebeimbe rejtettem a kezeimet.

Naplózva


Edward Nott
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2021. 02. 21. - 15:07:56 »
+1

Ház-nézőben
2002. Március 1.

 

to mr. Elliot Hö?



- Uram… Mr. Nott... Utasított, hogy keltsem fel… - hallom a távolból a halk és viszhangos, mégis fülsértő zavakat.
- Meggondoltam magam - morgom, és a fejembe nyomom a párnát. A sötét megnyugtat, bár a világ forgását így is érzem. Alapból nem idegen a helyzet, hogy arra ébredek, hogy élek, és hogy fájok, szédülök, szóval a szokásos, mindennapi másnap van. Jim bosszantóan nyugodt, hivatalos hangszíne se másabb, mint egyébként, mégis rossz előérzetem van, de ez valahonnan mélyebbről jön, a tudatalatti emlékek alkoholgőzös mocsarának fenekéről.
- De uram… Ragaszkodott hozzá…
- Az ágyhoz ragaszkodom, Jim! - csattanok fel, orgánumom megrezegteti a képemre szorított párnát, aztán csend ereszkedik rám, de Merlin tossza meg, tudom, hogy a kis nyikhaj még mindig itt áll az ágyam mellett, elszánt pókerarccal. Hiába fiatal lakáj, érti a dolgát. Kelletlen, dühös sóhajjal hozzávágom a párnát, de még ezt is rutinos mozdulattal kapja el, majd helyezi a közeli székre.
- Mondd, mi van. Mi olyan sürgős? Nem akar lekopni a csaj? - kérdezem, de a fejét rázza.
- Nem érkezett Önnel hölgytársaság. De figyelmeztetett, hogy ne hagyjam lekésni a mai ingatlan-átadást. Ugyanis minden jel szerint vett egy...
- Mi?! - pattanok fel ültömbe a meglepetéstől, ami hiba, mert így a világot is meglódítom magam körül, és az nem áll meg a függőlegesnél, hanem tovább imbolyog körülöttem.
- Igen, itt az időpont, meg a cím, minden - mutat fel a komornyik-csíra egy számomra tökéletesen idegen adás-vételi szerződést. Idegen lenne? Talán mégsem annyira. Homályosan kezd derengeni valami.
- Mi az, hogy nem hoztam fel csajt? - dörmögöm háborogva, és a kezeim közé temetem az arcomat, hogy megkíméljem magam a függönyök közt beszivárgó napfény okozta kínoktól. - Hihetetlen…
- Uram, ezek szerint a papírok szerint tegnap este Ön megvásárolt egy házat - hallom magam felett a papír lobogásának zörgős zaját. - Mindjárt ott kell lennie, hogy a tulaj körbevezesse, átadja a kulcsokat...
- Megint valami rázós mugli cuccot toltam tegnap, mi...? És nem lehet, hogy valakitől jöttem haza? Hogy a…
- Egész biztos vagyok benne, Mr. Nott, hogy tizennegyedike óta nem volt senkivel, továbbá ha nem készül el öt percen belül, akkor a találkozóról is elkésik - köti az ebet a karóhoz a hű alkalmazott, én meg kikászálódom az ágyból, és áttámolygok a fürdőbe, hogy a csap alá nyomjam a fejemet.
A hideg víz nem mossa ki a gondolataimat, de legalább rendet sodor köztük. Ezek szerint tegnap teljesen elszállva vettem egy házat - és még így sem ez a legnagyobb szokatlanság az estével kapcsolatban.Nem is emlékszem már, utoljára maradt ki két hétnél hosszabb idő. Még akkor se, amikor egy bevetésen eltörtem a lábamat pár hónapja. Belenéztem a tükörbe, aztán megráztam magam, és csillogó vízcseppekkel borítottam be mindent, hogy a stréber Jimnek legyen takarítani valója.
- Mit tett velem az a nő?! - túrok a hajamba suttogva, és eldöntöttem, ha túlesek ezen a ház-izén, elhúzok valahová, ahol lányokat lehet felszedni. Talán nem is egyet… A helyzet súlyos.
- Edward Nott, te senkiházi, rosszéletú gazember! Hol jártál megint egész éjszaka, csak nem megint hazahoztál egy k… - tör rám rikoltozva egy, a szekrényből kimászó, hajcsavarós, karikás szemű házi-banya, és már emeli a sodrófát, mikor ráripakodok, hogy visszhangzik a fehér csempés fürdő.
- Nem kell a műsor, nem halottad, hogy nincs csaj? Nem kell senkit lekoptatni. Húzz vissza a gardróbba, commiculus - lövöm képen a nőt a mumus ellenátokkal, mire annak idomai zépen felfújódnak elöl-hátul, szilikonos stílusban, s azzal a lendülettel visszalejt a helyére.
*
Öt perccel később, hogy Jim segített emberivé varázsolni a képem, azért felcsapok egy fekete napszemüveget, hónom alá veszem a papírokat, és viszonylag rendezetten sikerül el-hopporzanom a megfelelő címre.
– Helló. Te vagy Edward? - köszön rám egy tinisrác, legalábbis a sötétben, meg a napszemüveg alatt hunyorogva annak tűnik. Baromira igyekszem, hogy ne hányjam telibe se őt, se a frissen vásárolt kéglit. Nagyon cikisen mirolos húzás lenne. Egyébként még azt hiszem, sose láttam igazán a lakást, legfeljebb képről tegnap, a vásárlás ködös körülményei között, vagy ha igen, hát nem emlékszem rá. Jó is, hogy az eladó nem ragaszkodik az olyan felnőttes formalitásokhoz, mint a kézfogás, mert valószínűleg nem találnám el a jobbját.
- Üdv. Nagyjából - bólintok dörmögve, aztán nagyon meresztgetem a szememet. Egyrészt azért, mert fogalmam sincs, hová kerültem, pedig ha már az enyém lesz, illene tudnom. Nem mintha bármikor zavarna, mit illik, és mit nem, de azért kíváncsi is vagyok mérsékelten. Másrészt meg mert próbálom bemérni, hol a kanapé, amire ledobhatom a hátsó felem. Kényelembe is helyezem magam, és a huppanás hatására jókora porfelhő lebben fel körülötten, amitől óvatosan, csukott szájjal köhögök - kinyitni most inkább nem merem.
- Van itt kávé? - térek egyből a lényegre, mintha csak emiatt venném meg a kócerájt. Próbálok nem olyan elnyúzottnak tűnni, amilyen vagyok éppen. Mondjuk nem én vagyok a szobában az egyetlen.
- Rád is rád férne. És te pedig… - hagyom nyitva a mondatot félig kérdésként, a másikra pillantva. Próbálok rázoomolni a kamaszgyerek arcára, és az is lehet, hogy ismerős valahonnan, de még mindig kevéssé jól látok, ahhoz meg aztán végképp semmiképp se jól, hogy mondjuk lepuskázzam a nevet a nálam lévő papírokról. Ahogy azonban egyre alaposabban vizsgálódok, és ahogy szokja a szemem a sötétséget, mégiscsak egyre ismerősebbé válik az előttem álló alak.
- Lehetséges, hogy… - dünnyögöm, és feltolom a szemüveget a homlokomra, feljebb tekerve a világ színeit, na nem mintha ez segített volna az ipse sápadtfehér arcán és poros-fekete  hajloboncán, de a vonásai csak megfognak valahogy. Rájövök, hogy mégsem iskolás korú, hanem idősebb, és hogy biztosan nem most látom először.
- … szerintem én ismerlek…? - kérdezem, magam se tudom, hogy röhögjek-e, vagy mit csináljak, de azért vigyorgok elgondolkodva. Több lehetséges név is eszembe jut....

Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2021. 02. 25. - 12:28:03 »
+1

búcsú ● Suttogótól


Edward Nott
2002. március 1.

outfit

i don’t remember
not being tired

Suttogó olyan volt, mint a fájdalmas emlékek sötét, poros tárháza. A szívem még is őrülten kalapált, ahogy körbe néztem. Ezen a kanapén bújtam először igazán össze Aidennel, előtte itt ölelt Nat, mikor már nem voltunk együtt… de még mindig szerettük egymást. Annál az asztalnál ücsörögtem és írtam azokat a fájdalmas sorokat, amiket az egykor olyannyira szerető férjem már nem olvashatott el. Minden sora apró vallomás volt arról, hogy mindig is ő volt nekem az igazi… s talán, most kéne megint tollat ragadni, újra búcsút venni, jelezve, itt már nem talál meg. Ki tudja hol fog és mikor, olyan változékony és szeszélyes ez az élet, hogy már nem is hiszem el, amit a kezem közé pakolnak sem.
A valóság nem volt több, mint múló ábránd s annak állandó sodrása egész egyszerűen magával ragadott. Már nem kapaszkodtam, hagytam, hogy a hullámok ide-oda dobáljanak. Engedtem, hogy összetörjön, hogy kárt tegyen bennem újra és újra… mert már nem is igazán számított. Nem tudtam számított-e már bármi is. Csak léteztem. Léteztem bele ebbe a bizonytalan valamibe, abban reménykedve, hogy még lehet jó valami… csak a szívem mélyén tudtam igazán, hogy ez való nekem. Ez a magány, amit annyira a magaménak éreztem. A mély érzéseket szabadjára engedni olyan volt, mint kitárt karokkal belépni egy rám szegezett pálca elé, s várni, hogy egész egyszerűen mellkason találjon valami súlyos, fájdalmas átok.
A keserű gondolatokról csupán az érkező vonta el a figyelmemet. Zsebre dugott kézzel léptem a kandalló elé és bámultam meg, miután rákérdeztem ki ő. A napszemüvegből azt sejtettem, hogy előző este legalábbis alaposan beivott… nem mintha előlem azt rejtegetnie kéne.
– Üdv. Nagyjából – válaszolta.
Engedtem, hogy máris körbe nézzen. Érzékelhette, hogy jó ideje nem éltem itt, minden csupa por volt. Ehhez elég volt a szőnyegre lépni, azonnal felverte a kosz kis szemcséit, hogy az ember orrát csiklandozva töltötte meg. Még én is éreztem, milyen fojtogató, pedig ennél sokkal, de sokkal helyeken is laktam.
Nagyjából? – kérdeztem vissza.
Elég furcsa válasz volt ez, mikor valaki mindössze a keresztnevére kérdez rá. Nem számított, ebbe is bele tudtam törődni, hiszen most csak az számított, hogy eladjam ezt a helyet és lezárjam életem egy olyan szakaszát, amit egészen egyszerűen már nem volt szabad folytatni. Nem. Döntéseket kellett hozni. Méghozzá olyanokat, amik megmásíthatatlanok… és többé nincs visszaút.
– Van itt kávé? – kérdezte. Nyeltem egyet, hogy megint elnyomjam a gondolatokat… és megpróbáljam értelmesen átgondolni, mint hagytam ezen a helyen. – Rád is rád férne. És te pedig…
Fogalmam sincs… elég régen voltam már itt. De gondolom észrevetted. – válaszoltam mímelt magabiztosággal és elindultam a konyha felé, intve, hogy esetleg kövessen. – Egyébként Elliot vagyok. – Tettem hozzá és visszafordultam annyira felé, hogy megnézhesse esetleg megint az arcomat, mintha csak ráéreztem volna, hogy éppen akkor tolja fel a szemüveget.
– Lehetséges, hogy… – dünnyögte. Csak akkor fordultam vissza, mikor a küszöbhöz értünk. Ki kellett lépni a rövid, lépcső felé vezető folyosóra ahhoz, hogy átsétáljunk az éppen szemközt helyet kapó konyhába. Az is olyan öreg volt, mint a nappali.
– … szerintem én ismerlek…?
Ne, O’Mara, mondj valami okosat! Nem szabad, hogy ez is… A hangot elnyeltem, ahogy a folytatta volna az újságokra és Vitrolra célozgatva. Nem. Én sem akartam ezzel törődni már valóban.
Hát… talán a Roxfortból.  Én ’79-ben kezdtem. – Vágtam rá gyorsan, mielőtt jobban belemennénk. Korban nem állhattam olyan messze tőle. De mielőtt még jobban belementünk volna, inkább a konyhaszekrényhez léptem. Kutakodva túrtam fel a régen is üresen álló bútordarabot.
Van üres bögre, meg üres tányér… de kávé… – Álltam lábujjhegyre. A kezem becsúszott az étkészlet mögé – ami szintén elég hiányos volt, nagyjából egy emberre felszerelkezve. – Áh! – Kiáltottam fel szinte lelkesen, ahogy ujjaim végre valami papírzacskó félére találtak. Még talán Nat hagyhatta itt, mikor meg akarta menteni az életemet.
Szerencséd van. – Tettem hozzá és elkezdtem a kávéfőzővel matatni, ami mindig ott pihent a konyhapulton, készen állva, hogy felpakoljam a tűzhelyre. – Komolyan érdekel ez a ház? – Nem fordultam felé. Elvoltam magamban a kávéfőzővel a pultnál, ő meg esetleg leülhetett a kis, kétszemélyes asztalhoz.
Naplózva


Edward Nott
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2021. 02. 28. - 20:27:54 »
+1

Ház-nézőben
2002. Március 1.

 

to mr. Elliot Hö?



– Nagyjából?
Biccentek, de igazából akár be is vallhatnám, hogy némileg idegennek érzem a palit, aki a tükörből visszanéz rám. Na nem a másnaposság eltéveszthetetlen külsérelmi nyomai miatt, sokkal inkább épp a tekintet ismeretlen. Magam sem tudom mitől más, de elég seggfejnek tűnik, úgyhogy meg is jegyzem magamban, ha véletlenül megvettem már ezt a kecót, a tükröt tuti kihajítom. Még az eladó gyerek is szimpatikusabbnak tűnik annál, mint akit a gonosz, fényes tárgy mutat vissza rám.
A kávé, mily fájdalom, nem lesz olyan egyszerű ügy, de miért is lenne? Legalább van időm  akanapén aklimatizálódni.
– Fogalmam sincs… elég régen voltam már itt. De gondolom észrevetted. Egyébként Elliot vagyok.
– Persze, hogy észrevettem. Auror vagyok, ez a munkám. Azt is látom, hogy elég régen nem volt itt  senki lakásnézőben sem - dörmögöm mintegy mellesleg, a padlóra pillantva, ahol a mindenen ülő finom porban csak a mi, friss  lábnyomaink voltak láthatók. És bólintok is feléjük, nagyon lazán, nagyon apró mozdulattal, próbálva nem belélegezni a körülöttem terjengő port. Mert egyetlen másnapon sem szabad megbízni egy tüsszentésben. Vajon hivatalos területmegjelölésnek számít, ha dobok egy rókát a padlóra? Persze nem fogok, az évek rutinja valahol csak ott van bennem. Méltóságteljesen és pókerarccal fogok túlélni, ahogy mindig.
De azért jófej, hogy elindult életmentő elixírt kotyvasztani, és mivel visszanéz, csak kénytelen vagyok követni. Már csak azért is, mert bezony, nagyon ismerős valahonnét.
– Hát… talán a Roxfortból.  Én ’79-ben kezdtem.
– Hm, pedig fiatalabbnak néztelek. De akkor biztos onnan - bólintok, miközben zsebre tett kézzel, körbe-körbe nézve követem a másik helyiségbe. - Én meg már azt hittem, valamelyik aktán lévő fényképről - teszem hozzá, merő poénból talán? Ettől még az is bemajrézik, akinek köze sincs az aurorparancsnokságon futó egyetlen ügyhöz sem.
– Van üres bögre, meg üres tányér… de kávé…
Ledobtam magam egy székre, és onnan figyeltem a ténykedését tovább.
- Nekem egy fazékból is jó. Vázából is. Megiszom a főzőből - legyintek, és tovább bámészkodom. Annak ellenére, hogy láthatóan minden porosan-pókhálósan elhagyatott, azért hangulatos kis hely. A Nott-kúria vacakabb állapotban volt, mikor megkaptam, és abból is egész pofás főhadiszállás lett.
- De kávé… Áh! Szerencséd van – mondja a tag, én pedig színpadiasan teszem össze a kezemet. Nem is tudja, neki mekkora szerencséje van. A halott vevő nem vevő. Bár, ha ki is fizettem ezt a kócerájt, akkor azért is ajánlatos lenne, ha egy kis kávé átszínezné és emelné a nézőpontom fényét.
A kávéfőző csörgésére pókerarccal reagáltam, végülis, hallottam már rosszabbat is, például mikor egy sárkány üvöltött rám két centiről. És most nem Melanie-ra gondolok, pedig gondolhatnék, mert az ő orgánuma is súrolja néha a maradandó károsodást okozó szintet. Vagy ha kárt nem is okoz, hát fájdalmasan maradandó…
– Komolyan érdekel ez a ház?
– Érdekel? - kapom fel a fejem, aztán félig az asztalra könyökölök, a hirtelen mozdulatokkal jobb lenne óvatosan. – Még nem fizettem ki?!
Lehet, hogy illetlenség volt ennyire fellélegezni, nem mintha nagyon adnék az illemre, na de afelé, aki nekem ilyen reggelen kávét főz, érzek némi ajánlatos tapintatot. Úgy éreztem, jobb lesz pontosítani, mielőtt meggondolja magát, és kirak a házból… Kávé nélkül.
– Na jó, vicces sztori a tegnap esti… Gondolom, csak nem emlékszem rá. Asszem kicsit kiütöttem magam - vakartam meg a fejemet fintorogva.
– De akkor… Még nem az enyém? Amúgy… Nem vészes a hely. Látszik, hogy sokat mesélhetne. Ha jó lesz a kávé, és a házzal adod a főzőt, lehet mégis megveszem - kedélyeskedtem. A kicsike, antik asztal mellett mondjuk nehezen fértem el az én termetemmel, és a kezemmel mini por-angyalkát gyárthattam volna a lapjára, de tény, hogy látszott az egész berendezésen, itt bizony még minden bútordarab szívvel-lélekkel készített korú, és korának megfelelően sok izgalmas történetet láthatott.
– Sokat láttak ezek a falak, mi...? Mikor épült ez a ház? És te, vagy a családod mióta a tulajdonosa? - kérdeztem, úgy téve egy pillanatra, mint valami komoly vevő, meg mert ahogy az ipsét végigmértem, az a sejtésem támadt, hogy a ház idősebb nála. A nagyapja lehetne, akár.


Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2021. 03. 02. - 08:31:08 »
+1

 
búcsú ● Suttogótól


Edward Nott
2002. március 1.

outfit

i don’t remember
not being tired

– Én meg már azt hittem, valamelyik aktán lévő fényképről.
A megjegyzésre kihívó vigyor ült ki az arcomra. Hát, ha onnan ismerős, akkor kapj el, Gorillaember! – Futott át a gondolat az agyamon, majd egész egyszerűen tovább pakolásztam a cuccok között a szekrényben. Lépten-nyomon aurorokba botlottam mostanában, mintha csak vonzanám a bajt… de hát végül is Gabriel ügye voltam, így pedig mások még annyit sem tudtak rólam, mint ő. Mindig ügyeltem rá, hogy ne hagyjak nyomot. De amúgy is inkább azt tartottam valószínűnek, hogy az egyik szennylapban látta a fejemet… mondjuk a Szombati Boszorkányban, ahol már a „házasságunkat” is kiteregette Vitrol.
– Nekem egy fazékból is jó. Vázából is. Megiszom a főzőből – mondta a férfi, nem figyeltem mit csinál amúgy mögöttem.
Nem vagyok ennyire amatőr. – válaszoltam és békésen kivettem a bögrét meg a tányért. Ekkor húztam csak elő a pálcámat. Óvatosan kocogtattam meg a tányér anyagát, hogy a porcelán finoman csendüljön egyet s az, egy pillanat alatt szép, világoskék bögrévé változott, tökéletesen passzolva a mellette várakozó zöldhöz. – Nos, egy kicsit csorba, de megteszi. McGalagony, milyen büszke volna rám! – Sóhajtottam és elvigyorodtam.
Hamarosan megkerült a több hónapos kávé is, amit a kotyogóba pakolva kezdtem el előkészíteni a feketét. Ahogy az a tűzhelyre került és újabb pálcakocogtatással főni kezdett, megfordultam Edward felé. Alaposan összepartizhatta magát az este… ez pedig nekem látszólag jól jött. Túl akartam adni a házon, minél gyorsabban, szabadulva az emlékektől.
– Érdekel? – kérdezett vissza, ahogy az asztalra könyökölt. Ó igen, mocskosul másnapos volt és ezt még csak le sem tudta volna tagadni. – Még nem fizettem ki?!
Majdnem felröhögtem magamat, ezért inkább visszafordultam a pult felé. A kotyogós kávéfőzőben már felsejlett a sercegő hang, egyértelműen jelezve, hogy bizony nagyon is közel vagyunk ahhoz, hogy végre megigyunk egy jó adag kellemes, meleg italt. Valóban rám fért, ebben igaza volt a fickónak… ez  hely ugyanis furcsa kábulatot okozott bennem, mintha a múlt emlékei egész egyszerűen elnyomtak volna bennem mindent, s eltompultam.
– Na jó, vicces sztori a tegnap esti… Gondolom, csak nem emlékszem rá. Asszem kicsit kiütöttem magam.
Tényleg? – kérdeztem vissza, s ezúttal muglimódra egy konyharuhával fogtam meg a kávéfőzőt, hogy annak tartalmát szépen felosszam a bögrék között. Ez éppen két adagot volt képes lefőzni, hiszen nekem többre nem volt szükségem, ahogy a vendégeimnek sem általában. Legfeljebb egy-egy ember éjszakázott nálam, mikor magányos voltam és szükségem volt egy kis kényeztetésre. Alapvetően viszont mindig egyedül voltam ezen a helyen.
–  De akkor… Még nem az enyém? Amúgy… Nem vészes a hely. Látszik, hogy sokat mesélhetne. Ha jó lesz a kávé, és a házzal adod a főzőt, lehet mégis megveszem – faggatózott, így hát amikor letettem a bögréjét elé, egy kis kanalat, meg azt a kevés kockacukrot, amit találtam, s aztán leültem a szemközti székbe, elmosolyodtam.
Letetted a foglalót, ami a teljes ár fele volt. – Válaszoltam, bár én csak az ingatlanostól kaptam egy üzenetet baglyon keresztül. – Szóval lényegében a tiéd, csak hát előtte mindenképpen látni akartad. – Tettem hozzá, hogy értse a helyzetet, majd két kézzel felkönyököltem az asztalra, ujjaim közé vettem a bögrét és finoman megfújtam annak a tartalmát. – A kávéval kapcsolatban én nem vagyok ennyire bizakodó… ezer éve itt lehet már.
Végre kortyoltam egyet belőle. Hát nem is volt olyan rossz, így gyorsan még egy második kortyot is mohón benyeltem, miközben ő kérdéseket fogalmazott meg. Csak a sorsnak voltam hálás, hogy odafent még Frank nem kezdte el csapkodni magát, de hát bizonyára ebbe is beavatom majd. A padláson lakó, igencsak hangos szellem kellemes hozadéka és érdekessége volt a Suttogónak.
– Sokat láttak ezek a falak, mi...? Mikor épült ez a ház? És te, vagy a családod mióta a tulajdonosa?
A 19. század legvégén épült. – válaszoltam. Ha kívülről megnézte volna az épületet láthatta volna a viktoriánus stílus kellemes jellemzőit. Az épületet nem újították fel ugyanis, csak rendszeresen karban tartották. – Én csak 2000 decemberében vásároltam meg, de sosem laktam itt huzamosabb ideig. Mindig egy-két hónapot töltöttem ezen a helyen. – Magyaráztam és megint kortyoltam a kávéból egyet. A keserűsége kezdett felrázni.
Van egy kísértet a padláson, állítólag a testét odafent gyilkolták meg… de ez csak mendemonda. Mindenesetre elég jól távol tartja a muglikat, na meg egy-két varázslót is.
Naplózva


Edward Nott
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2021. 03. 03. - 14:17:33 »
+1

Ház-nézőben
2002. Március 1.

 

to mr. Elliot Hö?



Nézem, ahogy a tányérból bögrét bűvöl, próbáltam nem hunyorogni a bosszantó, éles porceláncsörömpöléstől, ami a fülemen át sajgó agyam kínozta, és halkan hümmögtem a régi öreg, átváltoztatástanos bútordarab nevét hallván.
- Nem vennék rá mérget, nem volt bőkezű a dicséretekkel - morgom elgondolkodva. Persze, fő tantárgyat vivő tanárként érthető is. - Beheggesztené veled a csorbulást. És zöldre bűvöltetné veled, hogy a másikhoz teljesen egyforma legyen. És ha sikerül… Akkor ő is azt mondaná, megteszi - tettem hozzá. Igen, McGalagony talán ezt tette volna, velem legalábbis sosem volt kíméletes, de legalább meg is lett az eredménye, az ő tárgyából egy percig sem volt gondom a Godrikon.
A kávé felszálló illata enyhített valamelyest  a nyomoromon, kellemes keveréket alkotva a vendéglátóm ironikus visszakérdezésével. Fájdalmas vigyorral helyeseltem, közben próbáltam türtőztetni magam, hogy ne arccal fejeljek a frissen bűvölt bögrébe.
Nem nyúltam se a kanálhoz, se a cukorhoz, csak az ivóedény füléhez. Most feketén kellett, erősen és keserűen, hogy magamhoz térjek tőle. Már az első kortyot fogyasztottam, amikor a velem szemben ülő közölte a tényállást:
– Letetted a foglalót, ami a teljes ár fele volt. - Próbáltam pókerarccal lenyelni a kávét. Most akkor a bögre félig tele van vajon, vagy félig üres? De mondhatnám ugyanezt a pénztárcámmal is. Túlzás, hogy földhöz vágna egy újabb, kisebb ház vásárlása, de az is igaz, hogy rámenne az összes tartalékom. Ami valljuk be, nem a kemény és becsületes munkával szerzett aurori béremből gyűlt össze. Talán meg kellene látogatnom a Nott família egy másik, eddig még békében hagyott ágát némi védelmi pénzért?
– Szóval lényegében a tiéd, csak hát előtte mindenképpen látni akartad.
- Még jó, hogy ilyen józan és gyakorlatias voltam - sóhajtottam kissé fájdalmasan, és megvakartam a tarkómat.
– A kávéval kapcsolatban én nem vagyok ennyire bizakodó… ezer éve itt lehet már.
Elmélázva szemeztem a fekete folyadék tükrén magammal, és megrántottam a vállam.
- Jól illik a házhoz. Amúgy… Nem is rossz - mondom, direkt kétértelműen, mert hát mindkettőre igaz. Szélesebb mosollyal ragozom még, csak hogy az előbbi bögrés üggyel is párhuzamba állítsam: - Megteszi.
– A 19. század legvégén épült. Én csak 2000 decemberében vásároltam meg, de sosem laktam itt huzamosabb ideig. Mindig egy-két hónapot töltöttem ezen a helyen.
Auror vagyok ugyan, nem művészettörténész, de a jó minőséget szeretem. Nem mindig értem, de valahogy érzem. A vastag kőfalakat, csicsás izéket a plafon meg a tapéta találkozásánál, az öreg és tiszteletet parancsoló házak kellemes, semmihez sem hasonlítható és egyedi illatát… És igen, az a dolog, ami ebben a káosszal teli világban, muglik és mágusok által egyaránt kavart viharok közepette évszázadokat túlél, az megérdemli az elismerést.
Nyomozni, jeleket keresni és olvasni nem tudtam volna még, amíg el nem fogyasztottam a kávét, ezért inkább csak szóban érdeklődtem:
- Hogyhogy?
Aztán egy szuszra felhajtottam az összes maradék keserű löttyöt, majd letargikusan vártam, hogy beüssön a koffein löket, és eldöntsem, mit akarok.
– Van egy kísértet a padláson, állítólag a testét odafent gyilkolták meg… de ez csak mendemonda. Mindenesetre elég jól távol tartja a muglikat, na meg egy-két varázslót is.
Érdeklődve vontam fel fél szemöldökömet.
- Férfi, vagy nő? Láttad már? Beszéltél vele? Vajon hogyan ölték meg? Felmentél már megnézni a helyszínt? - emelem a tekintetem a plafon felé. Mintha át akarnék látni rajta, s közben gépiesen eldünnyögöm a kérdéseket, már szinte maguktól jönnek. Igen, kezdem érezni, hogy valami dolgozik, vagy a koffein, vagy az adrenalin, vagy a tudat, hogy vettem egy padlást, ami talán megoldatlan ügyet is rejt. Jobb, mint egy rejtvényfüzet, emellé kávé is járt. Meg egy ház is, amit még nem is láttam igazán.
- Akár körbe is mehetnénk. Hadd lássam, minek vettem már meg a felét. És esetleg ránézhetünk arra a padlásra is - teszem hozzá, nem is titkolva csibészes lelkesedésem, újból a plafon felé sandítva. Halk zajok ütik meg a fülemet, de nem én vagyok az az ember, akit ez távol tart. Sőt.
Naplózva
Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 03. - 14:34:05
Az oldal 0.119 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.