+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Hugrabug
| | | | |-+  Rayla Blake (Moderátor: Rayla Blake)
| | | | | |-+  Bosa
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Bosa  (Megtekintve 592 alkalommal)

Sophie Vanheim
Hugrabug
*


rebbenő szemmel ülök a fényben

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2020. 03. 02. - 18:08:53 »
+1

csakeggönc
Siamo unici, unici, gli unici
anche se, non lo saprà nessuno
siamo unici, unici, gli unici
io e te, l’amore in primo piano
metti qualcosa e usciamo
da qui


Mi ez már megint?

Lala
(2000. 07. 19.)


Rayla lakásában egyedül maradtam a kezemben lévő limonádéval és egy tapottat sem mozdulva szürcsölgettem, miközben valahova eltűnt a kísérőm. Mármint gonodolom ebbe a cuccban nincsen semmilyen altató, meg ez tényleg az ő házuk és nem valami maffiafőnöké, és igazából ő nem csalt ide, csak monjduk átöltözik, vagy ilyemsik. Az átöltözésen én is elgondolkodom, de most mégis hogy csináljam a nappali közepén? Végignézek a fura artos fehér pólómon és a rövidnacimon. Az egyszer biztos, hogy ez olyan várdologhoz kényelmes, de azért csak eldöntöttem, hogy lecserélem a szandimat, mert valahogy nem igazán volt kedvem egy elhagyatott vár belsejében vesebajt kapni, így elővettem a sporticőpmet a virágos gumicsizmám mellől, mert hát angol vagyok, az esőre mindig fel kell készülni. Szóval abba gyorsan beleugrom, és mire összepakolom a cuccaimat meg is jelenik Rayla friss illatfelhő kíséretében. Alig várom, hogy találjak valami kis olcsó helyet ahol én is le tudom magam tusolni. A testem nincs hozzászokva a tartós meleghez, azért se, mert a hűvös angol tengerpart kicsit se olyan olaszos és romantikus. Inkább olyan halál meg ilyesmi hangulata van.
Elindulunk végre és nagy lelkesen caplatok mellette gyönyörködöm  atájbam, élvezem ezt  atömég forrú kissé fülledt levegőt, a madarakat, a tipikus olasz robogókat, meg úgy mindent, és ahogy elhagyjuk  avárost egyre jobban fellelkesedem ahogy a lankás szőlőültetvényes tipikus olasz tájon keresztül caplatunk a célunk felé. Örültem volna, ha Rose néni is itt van vele, vagy Ave, hogy ők is részese legyenek ennek a szép olasz tájnak. De talán, majd egyszer elhívom ide őket, ha mondjuk jobban előkészülök ennek az útnak és nem leszek felelőtlen.
- Sosem értettem ezeket a hatalmas megkülönböztetéseket a házak között. Az embereket nem lehet csak úgy négy csoport alapján bekategorizálni... Esküszöm, láttam már Mardekárost sarni, mert valaki meghúzta a haját. Szóval ennyit arról, hogy megtörhetetlenek... - nagyban bólogatok, hogy egyetértek, bár remélem nem Ave haját húzták meg. Bár szerintem ő nem sírt volna sokkal inkább. Hát lehet nélne azóta az illető.
- Mindegyik házból ven bennünk egy kicsi azt hiszem - teszem hozzá, bár nem tudom bennem milyen griffendéles lélek bújkál mélyen. De annyira nem is vagyunk egyszínűek. az, hogy kiderült Rayla is a háztársam, egyszerre virul fel az arcom és vigyorgok rá valahogy úgy hogy: háztááááááárs, de szégyellem is magam, mert ez elég ciki is. Végül is egy légtérben vagyunk úgy-ahogy, de komolyan ez elég kellemetlen.
- De jóóóó. Én is, aha - mondom még minidg csillogó szemekkel. - Mindig jó egy háztárssal összefutni, az olyan családias vagy nem is tudom. - menet közben előreveszem a táskámat, mert kezd meleg lenni, és valami savanyút hirtelen nagyon is megkívántam, édes dolgok ide vagy oda, és előkapartam a hátizsákom egyik zsebéből az egyik nem egészen varázs, de mégis varázsrágómat. Valami citromos, lime-os cukorka volt, egész jó frissítő tudott lenni. Nem ment el az íze sem, mint a rágóknak általában, így addig nyammogok rajta mindig, míg el nem fárad a szám.
- Kérsz? - nyújtom felé is a rágót. - Citrom-Lime féle rágó, és nem veszíti el az ízét öt perc után. Nyugi nem olyan, mint a csokibéka, mej nem adsz ki tőle mozdony hangokat se, ez ilyen majdnem muglis rágó - magyarázom miközben a sajátomon nyammogok. Közben elérjük a klasszikus olasz várat a szép barna falaival és a kissé romos külselyével is, de egyből be akartam menni, még ha nem találunk ott semmi aranykupát meg ilyeneket. Izgatot vagyok, de nagyon. Jó szabálykövető, angol polgárként neki is indulok a fizetős ablak felé, de Rayla valamerre másfelé megy én meg követem, mert biztos hátul is izgis meg ilyenek, aztán kijukadunk a susnyásban ahol a lpéteim alatt kiröppennek az aranyos tücskök ciripelve.
- Hűű, ez ilyen szuper titkos bejárat - mondom lelkesen és én is követem az átlendülésben bár közben eltakonyolok, mert nem is én lennék. Most hogy a fehér felsőmet még némi zöld színmaradvánnyal is feldobtam, nyugotan teljesítettem a napi célkitűzést is, hogy egyszer legalább valahogy el kell esnem. Azért egyszer hátrapillantok, nehogy odateleportáljon valami puskás olasz izomrendőr és lőjjön ránk. Túl sok film, Sophie, túl sok film... - Mondd csak, vesz egyáltalán bárki is jegyet? Ez olyan titkos útnak tűnik, ami már senkinek se titkos - teszem hozzá vigyorogva és a kiszáradt növények között caplatva nagyon is örülök, hogy sportcipőre váltottam. Ahogy haladunk a fal mentén a kezemet végighúzom a kőfal mohás, zöldes romos oldalán, mert a tapizás jó, pláne az ilyen régi cuccoknál. - Vicces lenne, ha valami kincsesizét találnánk - jegyzem meg suttogva, bár én se értem hogy miért suttogok. Ez valami Pavlov féle reflex, hogy az ilyen helyeken suttog az ember amint meglát egy csendesebb épületet? Mondjuk még jó, hogy nem a nyálelválasztás indul be. Jó sokan tocsognánk akkor a múzemokban is, juj. Egyébként megint mik ezek a morbid gondolatok? A Nap. Biztos a Nap.
- Remélem - vigyorog rám Lala, miközben belépünk a vár sötét belsejbe, ahol valamiért automatikusan lumost akarnék gyújtani, de eszembe jut, hogy se nem vagyok 17 és a pálcám sincsen itt. - Nem sok mindent látok... -
- Ó, énis. Lehet olyan izgalmas halála volt, mint Félig Fejnélküli Nic-nek - teszem hozzá izgatottan, bár lehet ez egy szellemnek nem izgalmas. Minden esetre nekem nem sok kedvem lenne kísérteni. Unalmas lenne. Közben óvatosan haladok előre, valamerre. - Vajon van itt várbörtön? Lehet ott vannak a szellemek - mondom, miközben eddig tényleg nem sok minden történt velünk. A következő pillanatban a hátam mögül valami akkorát csattan, hogy visítva megugrok, aminek következtében egy csomó denevér kezd el összevissza rajzani én meg reménykedem, hogy nem esznek meg mert egyikük se vámpír vagy ilyenek. A szívem kalapál egy ideig, és meredten állok, mint valami rémült őzgida, aztán realizálom, hogy ez csak egy vár, és Rayla ment neki valaminek a sötétben. Amint lenyugodtam sóhajtok egyet.
- Hát hirtelen azt hittem elsütöttek egy ágyút - motyogtam aztán valami hűvös suhan át rajtam, hogy kiráz a hideg.
- Óó, megint háború van? - hallok meg egy hangot valahonnan mellőlem és aztán cak nagyokat pislogok és dörzsölgetem a szememet. - Mit nézel így, nem láttál még halottat? - rivall rám valami páncélos... szellem... sisakkal... karddal és alsó testrészek nélkül. Igazából láttam, de annyira meglepődök, hogy csak pislogok, mint hal a szatyorban.
- Öhh.. hellóóó? - Rayla felé lépek, ha mondjuk ő nem szala dki azóta  avilágból, de mielőtt megszóllatam volna felhörrdül a szellem.
- KI BORÍTOTTA FEL A PÁNCÉLOMAT?

Naplózva


Rayla Blake
[Topiktulaj]
*


az olasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2020. 03. 26. - 00:32:29 »
+1

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16



- Kérsz? - nyújtott felém Sophie egy csomag rágógumit. - Citrom-Lime féle rágó, és nem veszíti el az ízét öt perc után. Nyugi nem olyan, mint a csokibéka, mej nem adsz ki tőle mozdony hangokat se, ez ilyen majdnem muglis rágó.
Felcsillant szemekkel kaptam a rágó után - nem számít, hogy már túl voltam ma egy félig elfogyasztott fagyin - nyugodj békében... - meg egy nagy tál tésztán, még mindig fért belém egy kis édesség, mert hát belém mindig minden... Öhm, hagyjuk. A lényeg, ez volt az én bűnöm; fájdalmasan imádtam enni, túlságosan is. Bármennyit, bármit... De főleg egészségtelen, hizlaló és zsíros kajákat. Piizzaa... A pizza volt az életem. Meg a tészták. Meg mindenféle. De ez nem is meglepő, lévén hogy mi a származásom...
Bedobtam a számba a rágót, és azon nyammogva nézelődtem végig szeretett otthonom... Imádtam itt lenni. Minden egyes pillanatát imádtam.
Lassacskán el is értük a kastély falait, ahol szinte rá se pillantottam a bejáratot jelző kordonnál kígyózó sorra, hanem megcéloztam egy alternatív bejutási módot.
- Hűű, ez ilyen szuper titkos bejárat - lelkesedett mögöttem Sophie, miközben áttörekedtem magam a gazon. Azért próbáltam halkan mozogni, mert ki tudja, de miután ő felborult mögöttem és nem haltunk meg, én se vettem olyan komolyan a dolgot. - Mondd csak, vesz egyáltalán bárki is jegyet? Ez olyan titkos útnak tűnik, ami már senkinek se titkos.
Megvontam a vállamat, közben pedig beslisszantam a sötétbe. Ott aztán erősen hunyorognom kellett, hogy a szemem hozzászokjon valamelyest a fényviszonyok hirtelen változásához, és megtalálni az utat, hogy merre induljak.
- Hát, mint láttad... Túl sok a rendszerető ember. - Vetettem felé egy vigyort, még ha valószínűleg nem is látta. - Ha jön szembe egy őr, csak viselkedj természetesen. Ha pedig a jegyek után érdeklődik, akkor mind a ketten angol turisták vagyunk, rendben? Meglepődnél, de nagyon sokan nem beszélnek angolul... Ha ez mégis, akkor remélem, gyorsan futsz.
Azért egy kicsit reméltem, erre végülis nem kerül sor... Bár izgi lenne. Nagyon izgi.
- Vicces lenne, ha valami kincsesizét találnánk - suttogta közben, ahogy igyekeztem fényforrás felé haladni... De csak nem sikerült.
- Milyen kincsizét? - kérdeztem, aztán egyszerűen csak nekimentem a falnak... Mert ilyen kibaszottul béna voltam, hát ez hihetetlen. Persze csak koccantam, de fura, undi zöld mohás lett a kezem, szóval nem is nagyon tudtam figyelni arra, amit mond, azt próbáltam meg leszedegetni magamról, amíg neki nem mentem valaminek megint, ami olyan hangosan csattant, hogy felsikkantottam.
- Hát hirtelen azt hittem elsütöttek egy ágyút - motyogta, mire én is zavartan megdörzsöltem a tarkómat. Nem szeretem ezeket a hirtelen hangokat... Nm szeretek megijedni.
- Óó, megint háború van?... Mit nézel így, nem láttál még halottat? - Hatalmasra nyílt szemekkel fordultam a sötétben derengő, zavaros fényesség felé, hogy leessen az állam. Persze, a suliban voltak szellemek... de ez nem azt jelenti, hogy hozzászoktam a jelenlétükhöz. Pláne nem, ha fegyver van nála, és... nincsenek... lábai...?
Miért nincsenek lábai?!
- Tejóságos... ég... - És hátráltam ismét, nem is nézve, Sophie követ-e vagy sem - feltételeztem, hacsak nem akar meghalni, vagy... elbeszélgetni ezzel a lábtalan izével, bánom is én, de nem, engem semmi nem vesz rá a maradásra. Lépkedés közben azonban félig átestem az előbb felborított dolgon... A hangok alapján legalábbis.
- KI BORÍTOTTA FEL A PÁNCÉLOMAT?
Aha, tehát a páncélján. Vettem... Vajon mit rak a lábai helyére? Úgy döntöttem, ezt inkább nem kérdezem meg hangosan is.
- Ó, hát pont arra futott! - mutattam hirtelen az ellenkező irányba, aztán egyszerűen megragadtam az időközben mellém keveredő Sophie kezét, és rohanni kezdtem valamerre. Tök mindegy, hogy hova, nem is érdekelt, komolyan, de miért nincsenek lábai?! És nem hiszem el, hogy az egyetlen szeretett városomban is szellemek laknak, ráadásul lábtalanok!
Addig rohantam, amíg már teljesen világos volt a folyosókon, és emberek is lézengtek körülöttünk, furán pillantgatva ránk, hogy miért vágunk olyan fejet, mint akik szellemet láttak... És ha tudták volna!
Lihegve megálltam, és nekitámaszkodtam a falnak.
- Ahhh... Akarsz még nézelődni itt, vagy...? Ha ez a cucc tud futni, hát én komolyan... Miért nincsenek lábai?!?!
Ám mielőtt egy kicsit is megnyugodhattam volna, hogy nincs több szellem, meghallottam oldalról az olasz kiáltást. Odapillantva pedig egy hegyomlás már közelített is felénk. Ó, hogy az a...
Összeszorítottam ajkaimat, és ellöktem magam a faltól.
- Na, Sophie, emlékszel még, mit mondtam a biztonságiakról? Angol turista, baby! - kurjantottam fel, aztán kézen ragadtam megint, nehogy véletlen leblokkoljon, és nekilódultam a folyosón.
Bárcsak tudtam is volna, merre megyek!
Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


rebbenő szemmel ülök a fényben

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2020. 03. 29. - 16:46:36 »
0

csakeggönc
Siamo unici, unici, gli unici
anche se, non lo saprà nessuno
siamo unici, unici, gli unici
io e te, l’amore in primo piano
metti qualcosa e usciamo
da qui


Az olasz kaland

Lala
(2000. 07. 19.)


Igazából álmomban sem gondoltam volna mire nem képes egy jégrémes pálcikán nyert sorsjegy. Mert ilyen komolyan csak a fura amerikai filmekben van, hogy ennyi minden történik egy emberrel. Egyik esemény a másik után. Igazából én teljesen az eseménymentes élethez vagyok szokva így komolyan nagyon úgy érzem magam most a vár felé baktatva, hogy igazából ez csak álom. Ebbe mondjuk kicsit kétkedni kezdek, ennyire kreatív agyam nincs nekem. Szóval inkább csakélvezem az olaszos látványokat meg hegyeket, dombokat, az olaszos tenger felénk sodródott illatát, a napfény ízét meg minden ilyet, miközben Indiana Jonesosan bemászunk a várba. Az már egyszer biztos, hogy meg fogom írni ezt az egészet Rose néninek is, mert nem bírom ezt a sok mindent mgamba tartani. Még akkor is, ha én hamarabb hazaérek mint maga a levél a baglyommal. Mert ő is képes nagyon durván eltévedni. Pedig Atlasznak hívom, de úgy tűnik ez sem segít rajta. Szóval Rose néninek is írok,meg Avenak is, ha mondjuk oda érünk hogy lemegy a nap meg ilyenek.
- Olyan kincsizét, ami a várakban van. Valami kehely, emiről kiderül, hogy műanyag, vagy valami elveszett gyémánt ilyesmi. - Túl sok filmet néztél a nyáron, Sophie.
- Hát, mint láttad... Túl sok a rendszerető ember. Ha jön szembe egy őr, csak viselkedj természetesen. Ha pedig a jegyek után érdeklődik, akkor mind a ketten angol turisták vagyunk, rendben? Meglepődnél, de nagyon sokan nem beszélnek angolul... Ha ez mégis, akkor remélem, gyorsan futsz. - Nagyban bólogatok a sötétben, miközben kicsit élvezem, még ha csak botorkálva haladok, a vár hűvös kissé zárt levegőjét. Szinte érzem, hogy kellemesen sóhajtanak fel egyenként a sejtjeim.
- Hüm... Remélem elég gyorsan - gondolkodok el. Valahogy Rayla fittebbnek nézett ki nálam. Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy ezek a hírhedt olasz vacsorák mennyire halálosak egy olyan lánynak, akinek néha véletlenül macskakaját adtak, de ekkor felbukkant a szívbajos csörömpölés után egy szellem.
Igen, egy szellem.
És nem, nem voltam hozzájuk szokva, és ahogy a sötétből ki tudtam venni Rayla sem.
- Igzaából láttam halottat, csak nem szoktam meg, hogy izé. A koporsón kívül vannak... hehe - motyogom, majd szinte belehátrálok Raylába, aki nemes egyszerűséggel karon ragad és visz. Visz valamerre, gondolom  ő csak jártas ebben a várban meg ilyesmi.
- Ó, hát pont arra futott! - a szellem meg el is indul arra, amerre Rayla mutat. EZt még van aki beveszi? Jó, lehet az... 1700-as években nem nagyon szivatták ezzel egymást az emberek, de hát na. Szóval ő balra mi jobra.
- Ahhh... Akarsz még nézelődni itt, vagy...? Ha ez a cucc tud futni, hát én komolyan... Miért nincsenek lábai?!?! - állunk meg kifulladva az egyik falnak támaszkodva. Jó ég nem vagyok hozzászokva ehhez. Amúgy miért is menekültünk el, ha ő másfelé ment? Na mindegy ez ilyen random szellem és fussunk reflex lehet.
- Nem tudooom... Biztos megölelt egy ágyúgolyót... Lehet összebarátkozna Nickkel... És nem hiszem hogy tud szaladni. Maximum. Lábatlankodva suhanni - motyogom, miközben kezemet a szúródó oldalamra szorítom. Aztán egyszer csak valami irdetlenul döngő léptek zaját hallom, és elfele nézve Rayla feje felett látok egy Bud Spencer klónt közeledni. Most akkor kell angol túristát játszani vagy nem?
- Ööö... Háááj - integetek ártatlanul és angolosan a melák felé, de közben már repülök is tova. Valamerre. Igazából csak futok, egészen addig míg le nem érünk valami nagyon alsó és sötét pincébe. Ahol mindig meg szokott halni valaki a filmekben.
És hogy honnan tudom? Mert amikor nagy nehezen ésmételten lihegve lefékezünk, én komolyan összerogytam és beleültem valami láncba. Egek bárcsak lehetne varázsolni nekem is...
- Izé... A várbörtönbe kerültünk? - kérdezem suttogva. Mert valahogy sötét van és suttogni kell. - Remélem nem támad hátba minket még egy halom lábatlan szellem.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.073 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.