Az éves seprűverseny

2000.Október 1. és 2.
Az első futam.

Egy ötéves álom, kemény edzés, felkészülés… eddigi élete harmadát áldozta kishíján arra, hogy az elsősként forgatott könyv, a Kviddics évszázadaiként kiadott segédanyag pár mondatában megemlített, általa először látott esemény résztvevője lehessen. Az éves svéd seprűverseny, mely a tizedik század óta van megtartva, hol a résztvevők 437 mérföldön keresztül mérik össze tudásukat végig suhanva az ország nagyján, Kopparbergtől Arjeplogig, még egy sárkány rezervátumon is átverekedve maguk, hogy övék lehessen az örök dicsőség, melyet a kupa jelképez, mely egy Svéd Sróforrú sárkány alakját kapta. Október hónap elejét járták, ekkorra volt kitűzve a verseny, s ahogy azt kell, egy nappal korábban érkezett a helyszínre Ayako, s gondviselője, anyja egykori osztálytársa, a mindig jóvágású Robert Hidrich, ki még ide is zakójában érkezett. (A férfi intézte Hidayashi kikérőjét is az eseményre.) Az egykori griffendéles nem sokat tudott az efféle dolgokról, ugyanis azon kevesek egyike volt, akit teljesen hidegen hagyott a seprűk, a kviddics és a versengés világa. Kipakolták holmijukat, s felhúzták ideiglenes lakként szolgáló sátrukat. A hollóhátas lány, hátizsákjával fél vállán enyhén sápadtan nézett szembe az eléjük terülő látvánnyal…

A lány szeme folyamat körbejárt versenytársain. Egyetlen dolog volt, amitől, ha lehet, még jobban is félt mint a sárkányoktól… A tűzvillám. Nem egy új vívmány, de ismeretei szerint az egyetlen seprűnek számított, ami képes lehet leküzdeni övét sebességben.
-Mi az, mit keresel?- Bökte oda Robert, enyhe óvatossággal hangjában.
-Egy seprűt… mármint, egy bizonyos fajtát. Elég ritka, drága. A tűzvillám. Még akkortájt jelent meg, mikor elsős voltam. Kőris nyél, aranyozott szerelékek Tíz másodperc alatt éri el 150 mérföldes csúcssebességét… az enyém 10 alatt jó ha 120ra képes, és én még könnyű súlyban is vagyok. A végsebessége is csak 135 körül mozoghat, legjobb esetben. – Csóválta fejét Ayako, fürkészve tovább keresett seprűje után. – Jószerével viszont Nimbuszokat látok… kétezres, kétezeregyes. Egész jó esélyeink vannak.- Analizálta helyzetét, majd a távolba, az égre mutatott. -Azoktól a hegyektől indul majd a tényleges verseny. Ott derül ki, kinek milyen a gyorsasága. A többi onnan dől már el. A gyorsabbak lehagyják a lassabbakat, kialakulnak az él, közép és hátsómezőnyök. Odáig kell épségben, baleset nélkül eljutnom… aztán…- Sóhajtott egyet.
-…a sárkányok? – Fejezte be kérdő hangsúllyal mondatát gondviselője, melyre csupán nagyot nyelve bólintott egyet.
-Holnap kemény napod lesz, pihenj le inkább. Hamarosan jön a nyitóünnepség. Nem árt, ha nem maradsz ki sokáig. 400 mérföld elég sok lerepülni. – Adta ki a tanácsokat lelki edzője, mielőtt elkezdett volna hátrálni. – Én is jövök majd… eszembe jutott valami. Ne várj ébren, majd jövök. – Integetett, s fordult azzal sarkon, szapora léptekkel megiramodva autójuk felé.
~Vajon ebbe mi ütött? ~ Hasított Ayako fejébe a gondolat, mikor visszatért sátrukba.
Egy órán keresztül, falfehéren bámult maga elé, próbálta memorizálni a teret, a pályát, míg jól hallhatóan a többi résztvevő és a nézőközönség már megkezdte az ünneplést.
-A hegyekig sprint verseny. -Motyogta magában. – Előzési zónák húsz, hetvenegy, kétszáznégy és négyszáz mérföldnél. Első pont viadukt alatti rész, utána a barlangfolyosó lehetetleníti el az előzést. Enyhén balra fordul, külsőbb íven jobb lendületet ad…- Játszotta le fejében, miközben maga elé képzelte az egészet.
Nagyot sóhajtva dőlt hátra, gondterhes arccal. Ez egy bevett gyakorlat volt a muglik versenyzői közt. Memorizálni a pályát, fejben minél többször átmenni rajta. Az igazán profik csupán egy-két másodperccel ha eltérnek fejükben vívott csatájuk során a valós legjobb köreiktől. Ő maga is sokszor alkalmazta ezt, mikor még gokart és superkart bajnokságokon mérte meg tudását. Utóbbi gépek esetében a kis bestiák pedig még hasonló sebességre is voltak képesek, mint a versenyseprűk… csak éppen sárkányok nem voltak sehol a mugli versenyeken. Ismerős volt már ez az egész neki. Mint egy mondóka, úgy mormolta a verseny szakaszait idestova ötödik éve már. Most viszont, hogy előtte állt a nagy lehetőség, enyhén rémisztő lett. Előbbi mondatai szűntelen ismételgetésével dőlt ki végül kimerülten.

-Ébresztő! Nem alvó versenyre jöttél kishölgy. – Csattant fel energikusan Robert.
-Ne… ne kishölgyezz, hányszor mondtam már? – Jött a válasz, egy hatalmas ásítás kíséretében, enyhén artikulálatlan formában.
-Na haladjunk, mutatni akarok valamit. – Húzta szét a sátor bejáratát a férfi, izgatott vigyorral.
Ayako követni kezdte mostoháját, ki végig vezette a parkolóig.
-Tudtam, hogy láttam valahol. Esküdni mertem volna rá… és igazam volt. Megtaláltam. Háhá… pedig már épp kezdtem feladni, mikor eszembe jutott az egyik kollégám, tudod akitől a jegyet is kaptuk a világkupára régen. – Hadarta szünet nélkül önfeledten.
-Hopkins? Mégis hogy jön ő ide? – Kérdezte értetlenül, álmát szeméből törölve a lány.
Jeremiah Hopkins, Robert egyik „kollégája” volt. Mindketten a minisztériumnál dolgoztak, ám míg Robert a Nemzetközi kapcsolatok szintjén dolgozott, addig Jeremiah két szint különbséggel a Varázsjátékok és Mágikus Sportok osztályán tevékenykedett.
-Tudod meséltem neki arról, hogy minden vágyad ez a verseny. Kissé megdöbbent mikor hallotta, viszont eléggé felpörgette őt is a téma. Elkezdett hadoválni a seprűkről, meg minden, aztán megmutatta a gyűjteményéről készült képeit és felajánlotta, hogy megválna az egyiktől, amennyiben szükséged van rá, hisz neki úgyis kettő van. Nemet mondtam, mert annyira dicsérted a sajátod, és nem igazán jött szóba ez a másik… én meg azt gondoltam, hogy szép-szép de biztos nem annyival jobb. – Értek oda autójukhoz, melynek csomagtartóját egy határozott mozdulattal nyitotta fel a férfi. – Utólag ugyan, de… boldog születésnapot. – Felelte, enyhén lihegve. Az előbbi hadarás alkalmával szinte levegőt se vett.
A csomagtérből egy szépen polírozott, teljesen újnak tűnő seprű tekintett vissza arany szerelékekkel. A lány szava elakadt, szeméből az álom azonnal kiszökött.
-Tudod, nem könnyű neked soha ajándékot hozni. Amire szükséged van, azt átlagban megveszed magadnak még mielőtt bármit kitalálhatnék… Most az egyszer viszont talán sikerült…- Folytatta büszkén, ahogy a lány hálás tekintettel pillantott rá.
Óvatos mozdulattal simította végig a nyelet, miközben alaposan megnézte azt.
-Ezzel már nem kell félned a sárkányoktól… úgy helyben hagyod őket, hogy csak na. – Bíztatta kicsit, mire a lány arca elsavanyodott.
-Nos igen, de tudod… ez egy másik seprű, és teljesen más a kezelése, amit napokba telne megszoknom. – Szabadkozott a lány.
-A franc… sajnálom…- Csukta vissza azzal a csomagtartót búsan Robert.
Ayakonak nem volt szíve megmondani az igazat… Az igazság, hogy ugyan tény, hogy egy barna, néhol aranyozott seprűről volt szó, de… ez egy Kométa volt, nem egy tűzvillám. Robert persze csak egy szép seprűt látott. Szépnek szép volt, aranyozottnak aranyozott, de ez a darab még az övénél is lassabb típus volt. Ayako homlokáról letörölte az izzadtság cseppeket. Nem kenyere hazudozni, viszont tudta, hogy összetörte volna gondviselője szívét, ha megmondja kerekperec, hogy ez számára szinte használhatatlan. Persze nem egy lassú seprű, de semmi esetre se lehet rá azt mondani, hogy versenyseprű. A Nimbusz 2000 alatt van valahol, nemhogy a 2001 felett legyen.

Hárítva a veszélyt, lassan készülődni kezdett. Varázspálcájának tartóját alkarjára kötötte, a versenyhez használt köpenyét felöltötte. Híján volt bárminemű hasonlónak, így a hollóhát kviddics csapata által is használt kék kviddicsköpenyekből kért kölcsön egyet, mondván, hogy legalább látják, honnan jött. A résztvevők seprűre szálltak, s fellebegtek. Négy sorból indultak, függőlegesen elrendezve, soronkénti tíz emberrel. Így senki nem indult hátulról, vagy előröl, mindenkinek ugyanannyi esélye volt. Ayako fentről a másodikban foglalt helyet, jobbról az ötödik állásban. Idegesen kesztyűjében markolta ébenfekete seprűjének nyelét, egy utolsónak szánt pillantással végig mérve vetélytársait, hogy utána csak maga elé koncentrálhasson. Feldördült a jelző lövés, a versenyzők kiugrottak a helyükről, s ahogy azt a lány jósolta, egy kisebb szakasz elszökni látszott a mezőny többi tagjától, s egész a hegyekig versengtek az egyenes vonalon, pusztán seprűjük teljesítményére, súlyukra bízva a dolgot. Ayako, s egy másik lány itt egy kisebb előnyre tettek szert, ahogy méterről méterre előrébb araszoltak a testes férfiak mellett. Súlyuk végett seprűjük gyorsabban volt képes szállni, hamarabb elérve kicsivel végsebességét, mint a többi. Ekkor az elsők is több részre szakadtak. A kométások hátrébb kerültek, a Nimbuszosok pedig előre törtek, legelöl négy 2001essel repülve. Lassú léptekkel cserélgették helyeiket, mire elérkeztek a viadukthoz. Hidayashi bemagolta a tananyagot, negyedik helyen száguldott, mikor egy határozott mozdulattal kivetődött a szinte libasorban haladó versenyzők közül, s a kiszemelt lyuk felé vette az irányt, míg a többiek felette igyekeztek átrepülni, hogy egy zuhanómanőver után kapják fel a seprűt. Ez azonban kevésbé volt okos megoldás… a fokozatos zuhanásból, szépen ívesen felkanyarítva seprűjét sokkal több sebességet volt képes megtartani a roxforti diák, nem beszélve arról, hogy ezt a lendületet tovább kamatoztathatta, egy hosszabb, egyenes szakaszon, ahol ideje volt felhasználni ezt a zuhanásból jött pluszt, míg a többiek egy éles kanyarodással húzták fel maguk ugyanarra a pályára. A harmadik helyen versenyző lány így hát a második helyen száguldott immár a barlang bejárata felé. A sötétség szó szerint megvakította őket, hisz idő kellett, mire szemük hozzászokik a hirtelen változáshoz, ez pedig csúnya balesethez vezethet. Emlékezetből kellett fordulniuk hát az enyhén balra kanyarodó ívben, ez viszont nem mindenkinek sikerült. Egy távoli csattanás is hallatszott, az egyik hátrábbi versenyző balesetét sejtetve. Ayako pálcáját kapta elő, hogy segítse az elkövetkező szakaszokban.
-Lumos!- Kapcsolt fényt pálcája végéből, ezzel egy kézre szorítkozva kormányzásnál.
Nem csupán a sötétség okozott gondot, de a barlangon belüli kisebb nagyobb kőképződmények is. A sárkány állkapcsának is becézett szakasz nem hazudtolta meg önmagát. Egy majdnem félkör alakú szakasz, melyet fogszerű hegyes kőképződmények tarkítanak végig. Legjobb reflexeit kellett, hogy elővegye, ugyanis a külső íveken haladva indult meg, eleinte lemaradva az előtte állótól, később viszont pont, hogy a nyakába érve, kihasználva a szélárnyékot, melyet a másik termetes teste szolgáltatott. Az elöl haladó szorgosan robbantotta maga elől az útban lévő köveket pálcájával, melyek törmeléke egyenesen Ayakora esett volna, így hát a lánynak fokozottan ügyelnie kellett. Kezével bármikor készen állt a protego bevetésére, s kellett is. Egy adott ponton azonban az előtte lévő hibát követett el, s ennek majdnem a lány itta meg levét. Az egyik masszívabb kőnyúlványt nem tudta lerobbantani a férfi, így egy éles mozdulattal rántotta el előle seprűjét. A mögötte haladó, Hidayashi, kinek szinte leheletét érezhette nyakán, pedig hasonló manőverre kellett szánja magát, ezzel viszont egymás mellé kerültek valahogyan. Fej-fej mellett suhantak a szűkös, patkószerű alagútban. „Reducto, Bombarda, Confringo” Sorolta egymás után begyakorolt átkait, mikor melyik pálcamozgása esett épp kezére. A két versenyző egyike se engedte el a pozíciót. Egyszerre pár perc múlva hirtelen vakító fény áradt be a járatba. Kiértek a szabadba ismét. Pár másodpercbe beletelt, míg a sötétből kiérve ismét visszakapták látásukat, ekkor viszont Ayako szeme hatalmasra tágult. Egy ormótlan nagy hegycsúccsal nézett farkasszemet, melyet a másik szerencsésen kikerült, neki viszont egy elég nagy kerülőt kellett tennie, hogy ne lapuljon ki… Ezzel viszont visszaesett egy helyezéssel, s ismét a harmadik helyen találta magát. Pálcáját elrakta, a kanyargós részeket minél laposabbra próbálta venni, hogy felzárkózzon a második helyezetthez. Előzni azonban nem sikerült, míg el nem érkeztek a harmadik előzési zónához… A Sárkányrezervátum bejárata… A versenytáv felénél kezdődött, s nagyjából 100 mérföldön elnyúlt. Pechjére a diáknak ráadásul viharos időre lehetett számítani a sötét felhők látványából adódóan. Az ekkorra felzárkózó negyedik helyezett, ki Ayako mögött közeledett túl közel repült a fellegekhez, s villámcsapás áldozata lett. Noha ettől a lánynak nem kellett félnie, hisz már a Nimbusz 2000res is el volt látva bűbájjal, hogy az efféle esetektől biztonságban tartsa utasát. A második helyezett viszont lelassulni látszott… az első helyezett úgyszintén.
-Ügyes taktika.- Szűrte le a lány gyorsan.
Az élen haladó visszább vesz tempójából, ezáltal pedig közelebb kerül a többiekhez. Van aki még a pozícióját is átadná, lásd a második helyezett, hisz ha egy sárkány támadna, csoportban haladva több esélyük van, s valószínűleg az elől haladót hamarabb veszi észre, így ő kapja a legnagyobb veszélyt. A köd viszont sűrűsödni látszott, hamarosan alig láttak az orrukig, az ekkor már harmadik helyre visszacsúszott versenyző tovább lassított, tekintettel a rossz látási viszonyokra. Az első kettő viszont akárcsak a barlangban, úgy itt is töretettek előre, ahogy csak bírtak. Csupán tízen pár méterre volt a lány riválisa, mégis csupán körvonalait, árnyékát engedte látni a sűrű tejköd. Ami eztán következett… talán jobb is hogy nem saját szemmel látta. A köd enyhén feltörni látszott, kettejük közt pedig egyenesen az égfelé robogva egy hatalmas, szárnyas teremtmény röppent fel. A lány tátott szájjal figyelte, ahogy magasztosan felrepül, majd a mélybe veti magát, célba véve az előtte haladót, aki kitérni kényszerült. Nem látta mi lett a vége, hamarosan mindkettő eltűnt a rövidke látóteréből. Ez viszont további motivációt adott neki, hogy minél hamarabb kijusson innen. Előre dőlt seprűjén, mellkasához szorítva már a nyelet, kierőszakolva minden csepp benne maradt erőt. A köd felszakadozni látszott, a fehéres tiszta ég látványa megnyugtató volt. A zöldes, deres tájat felváltotta a hófödte vidék, s már nem csak a hegycsúcsok hava vakította fehér színével a versenyzőket. Az előbbi támadás áldozata sehol se volt, s csak ekkor realizálta Ayako, hogy bizony jelenleg, legjobb tudomása szerint első helyen versenyzik. Ennek viszont nem örülhetett túl sokáig, háta mögül egy hangos bestiális üvöltés hangja remegtette meg a csúcsokat. Félve egy lopott pillantást vetett hátra, s szeme elé tárult az, amit korábban csupán árnyként látott. A sárkány lenyűgöző, s félelmetes sebességgel szállt fel az egyik fennsíkról, méreteit meghazudtoló sebességgel iramodva meg az aprócska lány után. Szlalomozni kezdett a hegyek között, hogy lerázza, de mind hiába. Egyre közelebb és közelebb ért, néha egy-egy lángcsóvát megeresztve. Ayako hallotta a pletykákat ezen bestia lángjairól, hogy másodpercek alatt égetik porrá az embert, így tudta jól, nem hibázhatott. Próbált minél keskenyebb részeken átjutni, hogy a méretes állatnak kerülnie kelljen, lemaradjon, ő pedig időt nyerjen. Már előkapta pálcáját, hogy szükség esetén megpróbálja tűzzel oltani a tüzet, s egy külön a jeges területekre begyakorolt varázslatát használja, a Draconis Flatus viszont biztos felbőszítette volna a Sróforrút, így hamar letett az ötletről. Egyszer azonban úgy tűnt mintha…, nem, határozottan azt látta, hogy visszafordul. Egy tábla jött vele szembe, mely a sárkányrezervátum végét jelezte. Hatalmas kő esett le szívéről, látva a bestiát visszafordulni. Örömteli ujjongását visszhangozta a terület. Általában csendesebb típus, nem enged utat így érzelmeinek, de nem minden nap szökünk meg egy sárkány elől. Ekkor tudatosult benne ténylegesen… első hely… már csak valahogy meg kell tartania a pozíciót. S ha a közelben nem is látni kihívót, még vagy 100 mérföld hátra volt. Egyetlen hiba és elbukhatja az egészet. Torka összeszorult, s nem csak a jeges levegő végett. A tőle telhető leggyorsabban próbálta lezárni a versenyt, egy erős hajrával befejezve.

Kezeit, ruháját vékony jégréteg fedte, haját a hó részint fehérre festette, mire felbukkant Arjeplog látóhatárán. Hatalmasat dobbant a szíve, szinte hallani lehetett a süvítő menetszélben, mikor meglátta a falu épületeit. A főtéren kellett leszállnia, ám elgémberedett, görcsös, fagyott tagjaival elég nehézkes mutatvány volt, majd orra is bukott, ahogy leért lába. A nézők azonnal odasiettek. Nem őt ünnepelték, hanem a versenyt magát inkább. A kiesett résztvevőket is megpillantotta egy-egy hordágyon. Ki magánál volt, ki épp kiütve heverészett ott. Vetélytársát is látta, a férfit, akit a sárkány vett üldözőbe. Később kiderült, hogy a vadőrök húzták ki a bajból. Akárhogy is, kétségkívül egy álom vált valóra az nap. Azaz egy álom és egy cél… célja volt eljutni ide, de csak álmodni mert arról, hogy nyerhet is. Kék hollóhátas kviddics köpenyében magasba emelte trófeáját, s megígérte, hogy nem ez volt az utolsó részvétele a versenyen. Örömkönnyek csordogáltak le arcán szolid mennyiségben, mikor rálelt Robert is, aki gratulált, majd feltette a legjobb kérdést valaha…
-Viszont… az autó amott maradt, ide pedig hopponálva jöttünk… vajon vissza is visznek? – Kérdezte enyhe rémülettel hangjában.