+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  2000/2001-es tanév
| | |-+  Anglián kívüli részek
| | | |-+  New York
| | | | |-+  Plaza
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Plaza  (Megtekintve 818 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 09. 27. - 12:06:21 »
0





A Plaza Hotel varázsló megfelelője lényegében, mely a New York-i varázslónegyed közvetlen közelében található. A kilátás egyenesen erre az impozáns területre nyílik és az épület beleillik a New Yorktól megszokott pompába. Az építmény robosztusságát finom vonalak, arany-fekete-fehér színek használatával törték meg. A szobák mind-mind elegáns, luxus kivitelezésűek, akárcsak az étkező és a bár, ahol minden esete egy-egy amerikai híresség bukkan fel a színpadon.
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 02. 11. - 18:09:41 »
+1

amerikai rémálom



Irene
2001. február 11.

outfit

Amerikában minden undorítóan amerikai. Ez valami különleges képességük, amit mindig tudnak még jobban fokozni. Február volt ugyan, de mégis az az érzésem volt, hogy valaki fent hagyta a Plaza Hotelben az ünnepi díszítést és határozottan nem is akarta leszedni. Már a becsekkolásnál is egyértelműen éreztem, hogy kilógok itt a sorból… de ez van, ha az ember nőkkel kezd.
Irene-ra pillantottam a szemem sarkából, mikor ott álltunk a pultnál. Nem láttam az arcán, hogy élvezi-e ezt az egészet, de hát mégis csak nőből volt. A nők rajongtak a csillogásért, emlékszem, mikor Esmével megszálltunk ’99 szilveszterén abban a méregdrága kastélyban. Az ő szeme is ragyogott, mikor beléptünk és mikor meghallotta a bál hírét csak még jobban oda volt. Esélyem sem lett volna kitáncolni a nyomás alól. Egy aranyozott tollat elvettem a pultról, nyilván nem volt túl értékes, de szépen csillogott és ez is elég veszélyes mugli kacat ahhoz, hogy később még hasznát vegyem.
Hogy mi hozott minket Amerikába egész pontosan? Irene talált az aktában valami papírt, ami egy amerikai aurorhoz tartozott. A nyomozás szerint a helyi szervek nem adtak ki semmiféle adatot az alkalmazottjaikról. Ezért is keltette fel annyira Irene érdeklődését. Meglehet, hogy csak meg akarták védeni a saját emberüket, mert az egész gyilkosság hátterében valami sokkal komolyabb dolog van. Engem még is a név zavart. River Waidner… mintha már hallottam volna valahol, de hiába ismételgettem újra és újra magamban vagy nagy magányomban a Suttogóban éppenséggel hangosan… nem jöttem rá honnan olyan iszonyatosan ismerős.
Hamarosan felkísértek a szobámba, ami éppen csak egy kicsit volt távolabb Irene királynői rezidenciájától. Talán két-három ajtó volt közöttünk. Amikor beléptem az ajtón s a csomagjaimmal együtt magamra hagytak, elismerően pillantottam körbe. Tökéletes volt a kilátás – a hatalmas ablakokon át – a Central Parkra. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem mennyire utálom ezt a csillogós, túlzottan is mozgalmas életet. Ledőltem az ágyra, ami a Suttogó ágytalan üressége után meglepően kellemes volt. Igaz hamarosan talán oda is kerülnek bútorok és jobb lesz… legutóbb is simán elloptam egy asztalt meg négy széket. Ez sem lesz nehezebb, csak jól meg kell válogatni módszert, hogy hogyan fogom mindezt megtenni.
Hosszan feküdtem az ágyon. A plafont bámultam és megpróbáltam nem emlékezni semmi keserűségre. Mostanában sok jutott ki és a lábamba is visszatért a fájdalom, amit az az átkozottul régi heg okozott… nem rég még, mintha fel is szakadt volna vérezni kezdett. Ezt persze nem kötöttem Irene orrára, nem kell az aggodalma, csak szeretném magam jól érezni, kicsit távol Londontól. Olyan volt ez az egész, mint egy jól sikerült előszülinapi ajándék.
Akkor ültem fel, mikor már úgy éreztem, hogy a hátam alaposan megropogtattam. Irene a lelkemre kötötte, hogy kettő körülre érjek le és együnk valami a hotel éttermében. Így egy gyors arcmosás és hajigazgatás után leindultam. Nem nagyon érdekelt, hogy megbámulnak az emberek. Gondolom ez még a Nat-hatás maradványa vagy éppen megírták a lapok, mikor az az idegbeteg Walsh kinyírta azt a banyát, miközben mellettem állt… aztán ránk hívták az aurorokat.
Elég jól nézek ki… Megállapítottam, mindezt, mikor belépve a liftbe a hatalmas tükörben megnéztem magam. Talán nem viselek már olyan márkás cuccokat és sok minden megváltozott, de még mindig egész jól festettem. Ezekben a lopott cuccokban is voltam olyan csillogó Elliot, mint a Gucciban.
Hamarosan leértem az étterembe és meg is pillantottam az asztalnál Irene-t. Vigyorogva huppantam le az előtte lévő székbe, mire egy bájgúnár a kezembe is nyomott egy étlapot: – Mit parancsol inni, uram?
Egy lángnyelvet… – Szemforgatás és torokköszörülés persze. Muglik, O’Mara… muglik!Ja, hogy maga mugli! Dupla adag whiskeyt. – Tettem hozzá és legyintettem. A pasas meg el is csoszogott szerencsére.



Naplózva


Irene Liu
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 02. 11. - 20:08:39 »
+1

National Anthem


We were born to die


Feltételezni sem mertem volna, hogy a nyomok Amerikába fognak vezetni, de itt voltam most mégis New Yorkban. Adam többször is járt itt míg együtt dolgoztunk a Minisztériumnak, de én sosem tartottam vele, hiszen ott voltak a gyerekek vagy egyszerűen csak nem úgy jött ki a lépés, hogy rám is szükség lett volna. Fogalmam sem volt róla, hogy pontosan milyenek itt az aurorok, hogy mire számítsak tőlük és nekik milyen szabályaik vannak, az egész szervezetük egy rejtély volt előttem. Mondhat bárki bármit, ez itt Amerika, egy teljesen eltérő kultúra a miénktől, nyilván az igazságszolgáltatás sem úgy működik náluk, mint nálunk, hiába hasonló a szervezetük a miénkhez. Elvégre a varázslók világa is éppen ugyanúgy működik, mint a mugliké, minden nemzet másmilyen a maga nemében.
Ettől függetlenül még most is nehezen tudtam elhinni, hogy éppen ide vezettek a nyomok. A MACUSA valamit nagyon el akart titkolni, de én ezt nem fogom hagyni. Akárki is volt ez a River Waidner, akinek ott voltak a papírjai az aktámban, a végére kellett járnom, elvégre most minden jel arra utalt, hogy ő lehet a családom gyilkosa. És habár itt Amerikában semmi sem úgy működött, mint Angliában azt nem tagadhatta meg tőlem senki sem, hogy bosszút álljak. Ha kell, megölöm ezt az embert, legalább akkor olyan indokkal tudnak az Azkabanba küldeni, amit tényleg meg is tettem. Nyilván kétségbeesettnek tűntem, de már tényleg szerettem volna pontot tenni ennek az egésznek a végére. Addig ugyanis nem tudom nyugodtan élni az életemet, amíg ez az egész meg nem oldódik. Egész egyszerűen bizonyítanom kell a saját igazamat, mert különben nem tudok soha új életet kezdeni. Nem mintha nagy esélyét láttam volna annak, hogy valaha is tudok majd megint normális életet élni, de azért a lehetőségét meg kellett teremtenem.
Természetesen nem volt más választásom, minthogy erre az útra is Elliotot hoztam magammal. Nem mintha más nagyon tudott volna arról, hogy kutatok az igazi tettes után, tehát nem is igazán volt esélyem mást hozni magammal. Nyilván egyedül is jöhettem volna, de szükségem volt segítségre, nem hiszem ugyanis, hogy beszámítható leszek, hogyha egyszer megtalálom azt a férfit. Őszintén már ott tartottam, hogy nem is érdekel a magyarázkodása, nem érdekel, hogy miért tette, csak szenvedjen és haljon meg, ahogy a férjemnek és a gyerekeimnek is meg kellett.
A Plaza-ban szálltunk meg, de lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt muglik között mozogni. Elliot még a legjobb indulattal sem tudott elvegyülni és az sem segített sokat a helyzeten, hogy nyíltan muglinak nevezete a mugli pincért.

– Talán próbáljunk meg ennél egy kicsit jobban beolvadni –javasoltam, miután a férfi felvette a rendelést és otthagyott minket az asztalnál. Biztos vagyok benne, hogy azt gondolta, hogy nem vagyunk normálisak. De annyi baj legyen, terveim szerint nem sok időt fogunk a szálloda falai között tölteni. – Beszéljük inkább meg, hogy hogyan tovább. Az a férfi a MACUSA-nak dolgozik, de oda nem lesz annyira könnyű bejutni. Ezért hamisítottam egy engedélyt, amivel bemehetünk, az áll benne, hogy az irattárukat kell használnunk egy nyomozáshoz. – magyaráztam, majd Elliot elé toltam a papírt, hogy megnézhesse.– Mostantól pedig Elliot Stark néven mutatkozz be, a Minisztériumban körülbelül harminc évvel ezelőtt dolgozott valaki ilyen néven úgyhogy az ő papírjait meg tudtam gond nélkül hamisítani neked. – tettem hozzá és átadtam neki a személyazonosító papírjait. Valahogy be kellett juttatnom magammal, úgyhogy ez van, ennyit szerintem még életemben nem hamisítottam papírokat, de biztos voltam benne, hogy úgysem fogok lebukni. Egész egyszerűen Londonban már senki sem foglalkozott azzal, hogy pontosan mikor mit csinálok, talán ezért nem is érdekelte őket, hogy most éppen mégis miért jöttem New Yorkba.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 02. 13. - 20:02:31 »
+1

amerikai rémálom



Irene
2001. február 11.

outfit

Miközben lehuppantam és a szemeimmel próbáltam hozzá szokni a hotel éttermének cseppet sem visszafogott csillogásához. Zavart ez a rengeteg mugli, a poharak és evőeszközök halk morajlása. Régen voltam emberek között úgy normálisan, pláne egy másik kontinensen. S ha voltam is, hát odafent északon nem sok inger ért, szóval ha teljesen is máshová utaztam, az Izland vidéki területe volt, ahol a szomszédok is több kilométerre voltak tőlünk.
Talán próbáljunk meg ennél egy kicsit jobban beolvadni – jegyezte meg Irene, mikor végre távozott a pincér, aki továbbra sem értette miért hívtam muglinak… legalábbis láthatóan. Ennek ellenére, ha sikerül eljuttatnia az asztalomig a dupla whiskeyt jóban leszünk azt hiszem. Némi morgással jeleztem, hogy nem kívánom meghúzni magam egy-két varázstalan miatt. Az nem az én stílusom volt.
Beszéljük inkább meg, hogy hogyan tovább. Az a férfi a MACUSA-nak dolgozik, de oda nem lesz annyira könnyű bejutni. Ezért hamisítottam egy engedélyt, amivel bemehetünk, az áll benne, hogy az irattárukat kell használnunk egy nyomozáshoz. – Hát belevágott renden a közepébe, de nem nagyon zavart. Csendben hallgattam és közben azon elmélkedtem, hogy vajon milyen követ használtak a falak burkolásába, mert legalább olyan erőteljesen csillogott, mintha egy réteg arany lenne az.
Mostantól pedig Elliot Stark néven mutatkozz be, a Minisztériumban körülbelül harminc évvel ezelőtt dolgozott valaki ilyen néven úgyhogy az ő papírjait meg tudtam gond nélkül hamisítani neked.
Megköszörültem a torkomat, hogy elrejtsem a kitörni készülő röhögést. Igazából még mindig nem mondtam el Irene-nak, hogy az adventi vásár alatt volt némi összetűzésem a New York-i aurorokkal. Oké, nem én keltettem a feltűnést, tény ami tény azonban, hogy Walsh egy olyan nőt terített ki, aki előtte még engem akart agyonverni a retiküljével, mert elrontottam a nagy és megismételhetetlen Nathaniel Forest ártatlan kis életét. Gondolom a banya nem volt tisztába a ténnyel, hogy amúgy mekkora mocskos nagy perverz az ő kis sztárocskája.
Higgadjunk le egy pillanatra, Irene! – Emeltem fel az egyik kezem, éppen akkor, amikor a  pincér elém tette a pohár whiskeymet, tökéletesen kimérve a dupla adagot belőle. Biccentve köszöntem meg, majd amint eltűnt magamhoz is vettem egy kortyot az italból. Szerettem, ahogy a meleg végig csordogál a kissé kiszáradt torkomon s megnedvesíti a számat.
Az az igazság, hogy engem elég jól ismernek a MACUSA-nál, legalábbis nagyon valószínűnek tartom, mert volt egy kisebb összetűzésem az aurorjaikkal. Kicsit furcsállom is, hogy azóta nem kerestek meg – magyaráztam. Itt volt az ideje színt vallani, hiszen nem akartam elrontani az akciónkat. – Az egyik bérgyilkos haverommal… – kezdtem, nagyjából úgy, mintha azt mesélném, hogy tegnap puzzle-öztem este. – … eljöttünk az adventi vásárra a helyi varázslónegyedbe és az a nyomorult megölt egy embert. Mondtam neki, hogy dögunalmas mutatvány, de csak azért is ragaszkodott hozzá. Szóval ránk jött egy halom auror és hát eléggé ismert az arcom, gondolom felismertek, mielőtt hoppanáltam haza.
Gyorsan ittam egy kortyot, hogy ne kelljen látnom, ha dühös arcot vág. De készen álltam rá, hogy kitaláljak valami megoldást, mondjuk egy gyors hajszínváltást. Pillanatok alatt tökéletesen vajszínűre tudom színezni a hajam, csak a pálcám kell hozzá és két perc csend.
Naplózva


Irene Liu
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 02. 14. - 20:41:15 »
+1

National Anthem


We were born to die


Valahogy jobban örültem volna, hogyha Elliot még azelőtt mesél a „bérgyilkos haverjáról”, hogy megkérem, hogy velem jöjjön New Yorkba. Sejtettem, hogy vannak furcsa kis dolgai, de azt nem gondoltam, hogy Amerikához ilyen „jó” emlékek kötik. Nem akartam tudni a részleteket, végül is nem tartozik nekem magyarázattal, de természetesen a változatosság kedvéért ez csak tovább nehezítette a dolgunkat.
Elliot talán fel sem fogja, hogy én mennyit kockáztatok ezzel az egésszel, de végül is neki miért lett volna fontos? Ő nem ült az Azkabanban egy olyan gyilkosság miatt, amit el sem követett. Neki nem számított, hogy én akármit is csinálok az abba kerül, hogy megint mindent elveszíthetek. Értem én, hogy ő nagyon lazán elvan, de nekem a világon senkim sincsen, engem nem fog senki sem megmenteni, hogyha megint a Wizengamot előtt kellene állnom.
Igazság szerint percekig el sem tudtam dönteni, hogy most mit gondoljak erről az egész helyzetről. De nyilvánvaló volt, hogy innentől kezdve nem kifejezetten lesz a hasznomra Elliot segítsége. Vagy legalábbis a MACUSA épületén belül nem lehet a hasznomra, de ez talán annyira nem is nagy baj. Ha odabent egyedül nézek szét akkor nem kelthetek túl nagy feltűnést és gyorsan megszerzem az információkat amikért jöttem. Elliot pedig elvegyülhet a new yorki varázslók alvilágában, hátha megtud valamit ott. Azt hiszem amúgy is otthonosabban mozogna ezeken a helyeken, hiszen van egy „bérgyilkos haverja”.

– Ez esetben azt hiszem jobb lesz, hogyha a MACUSA épületébe nem teszed be a lábadat. Inkább egyedül megyek. – mondtam, erre mintha valamit motyogott volna, de nem figyeltem rá. Mindent át kellett gondolnom újra, hiszen egyértelmű volt, hogy együtt innentől kezdve nem fogunk tudni mozogni. New York nagy város, de az Elliot félék még itt sem tudnak eléggé elbújni, azt hiszem. Az az igazság, hogy én egész életemben a törvény oldalán álltam, így nem igazán tudtam megérteni, hogy Elliot élete hogyan működik, ebből kifolyólag nyilván azt sem tudtam, hogy mennyire tudna elrejtőzni, beolvadni a többi varázsló közé vagy ilyesmik.
Nem borulhattam ki, annak semmi értelme nem lett volna, de egészen egyszerűen már annyira betegesen meg akartam találni, hogy ki ölte meg a családomat, hogy attól tényleg kezdtem megőrülni. Ezek a hazugságok egyre kuszábbak voltak, sokszor úgy éreztem, hogy soha nem fogom megtalálni a kérdéseimre a válaszokat. Talán túl komoly voltam, túl görcsös, nem tudom… de ki ne lett volna ilyen az én helyzetemben? A háború alatt mindenki sokat veszített, sok ember veszítette el a családtagjait, de kétlem, hogy olyan helyzetbe sokan kerültek volna, mint én. Mindenki magának kereste az igazságát ezután a sötét időszak után, de nem tudom, hogy mindenki annyit megtett-e érte, mint én. Adam jó ember volt, nem érdemelte meg, hogy csak így megöljék valamilyen homályos indokkal. A gyerekeimről nem is beszélve, én értük tettem ezt az egészet, de ezt csak az érthette meg, akinek volt családja. Aki legalább egyszer az életében olyan boldog volt, mint én.

 – Ha megtalálom ezt a River Waidnert, akkor könnyen lehet, hogy megint mehetek majd az Azkabanba.– mondtam keserűen, de sajnos ez volt az igazság. Nem tudtam, hogy ki ez az ember, de azt tudtam, hogyha meglátom, akkor nem fogja megúszni könnyen. Éppen ezért lett volna jó, ha Elliot ott van mellettem, eddig a jelenléte valamilyen szinten mindig segített, hogy kordában tartsam magamat, de ha egyedül vagyok akkor az nem fog menni. Akkor nem marad senki sem életben, aki megpróbál csak közel jönni hozzám, ezt garantálom.
A MACUSA éppen akkora vicc, mint a brit varázslók minisztériuma, azt hiszem ebben az egész rendszerben akkor csalódtam, amikor rájöttem, hogy meg sem próbálták megtalálni az igazi tettest. A dokumentumok, amiket otthon találtam egyértelműen azt bizonyították, hogy a minisztérium és vele együtt az összes auror alkalmatlan arra, hogy egy egyszerű gyilkossági ügyet képesek legyenek lezárni. Bár tény és való, hogy az én esetemben valamit amúgy is el akartak hallgatni, nem tudom, hogy kiknek a keze van még ebben benne, de itt lesz az ideje, hogy a Minisztérium összeszedje magát. Már lassan kimondani is kellemetlen, hogy auror vagyok – de ezzel a kérdéssel majd foglalkozom azután, hogy megkaptam a válaszaimat, remélhetőleg itt Amerikában.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 02. 18. - 18:33:58 »
+1

amerikai rémálom



Irene
2001. február 11.

outfit

Egy kicsit reméltem, hogy felhúzza a tény, nem vagyok éppen hasznos a tervnek abban a szakaszában, amit mondott. De nem. Irene pontosan ugyanolyan nyugodt volt, mint egész addig és volt ebben valami bosszantó. Tudom-tudom, mit mondana most Daniel, ha látna: higgadjak le, legyek normális és minden más unalmas dolog. Az én drága öcsém nem tudta mi az igazi szórakozás. De igen, végül is Irene a rokonom volt és ehhez képest meglepően értelmesnek is bizonyult. Szóval igyekeztem vele egyelőre kedves maradni… vagy legalábbis kedvesebb, mint mondjuk Keannel, aki egy idegesítő kis… volt… Ne menjünk bele. Őrizzük meg a jókedvünket, míg lehet!
Én már nem akartam a múlton rágódni vagy azon gondolkodni, mit kellett volna másképp tenni. Csak élvezni akartam a pillanatot, mielőtt meghalok. Akárhogyis nézzük, potenciálisan nagy volt az esélye, hogy Deannél is előbb patkolok el. Ha nem a Rowle család egyik kellemes tagja végez velem, hát akkor a saját vakmerőségem visz bele valami olyanba, amibe nem kellett volna.
Ez esetben azt hiszem jobb lesz, hogyha a MACUSA épületébe nem teszed be a lábadat. Inkább egyedül megyek.
Nem kellett volna szólnod, te barom! Most ki fogsz bizony maradni a mókából. A hang persze, hogy piszkálni kezdett és sajnos ez esetben igaza volt. Még mindig nem értettem magam, hogy miért nem hazudtam inkább Irene-nak, fel sem tűnt volna neki a dolog, hiszen valószínűleg nem történt semmi. Akkor már régen Naton kerestek volna, nem várták volna meg, hogy visszatérjek az országba. Vettem egy kortyot magamhoz a whiskeyből és remegő kézzel tettem le az immáron kiürült poharat.
Ugyan már, Irene… ez még nem jelenti ezt. – Próbáltam a lehető leghiggadtabban közölni a tényeket. Hogy lehet, hogy ennyire semmibe vesz mostanában mindenki? Komolyan a Nat Forest mellett töltött másfél év ennyire lealacsonyított? Tény, hogy az Elliot Lee vagy O’Mara név már alvilági körökben sem csillogott úgy, mint annak idején és sok minden változott. Cartwright is egészen elhavazódott más dolgokkal, egyre kevesebb megbízást adott. Így hát nekem maradt Wade és az ő olcsó kis játéka.
Ha megtalálom ezt a River Waidnert, akkor könnyen lehet, hogy megint mehetek majd az Azkabanba.
Éreztem, hogy elvakítja megint a harag. De ezt is olyan elegánsan és kimérten tette, mint minden mást. Így hát megint intettem a pincérnek, hogy ugyan töltse már újra az italomat. Mikor elsietett az üres kristálypohárral. Csak akkor szólaltam meg ismét, mikor a pasas hallótávolságon kívülre keveredett.
Elkísérlek a MACUSA-ba. – Közöltem aztán és hátra dőltem a székemben. Egy ideig Irene reakcióját várva, egyenesen a sötét szemekbe néztem, majd a tekintetem a minket körülvevő, giccses teremre vándorolt. Nem, O’Mara… sok mindent eltékozoltál és elbasztál, de ha már egyszer idejöttél és kockáztatod a szabadságodat, hát akkor tessék minden percét kiélvezni! Elvigyorodtam a hang parancsára, nagy eséllyel Irene bolondnak is nézhetett, ám neki fogalma sem volt mindarról, amin az elmúlt időszakban keresztül mentem.
Majd csinálok valamit a hajammal és máris nem ismernek fel. Nat mellett mindig fekete hajjal jelentem meg, ha kiszőkítem mondjuk, akkor már fel sem ismernek. Ilyen egyszerű ez. Nem olyan okosak az emberek, mint mi, Irene. A legtöbben fele annyira jó megfigyelők is… – Folytattam, de közben visszatért a pincér az újabb adag italommal. Így hát a kezembe véve felemeltem a poharat Irene felé: – Igyunk a mi kis kalandunkra!
Naplózva


Irene Liu
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 02. 20. - 19:38:01 »
+1

National Anthem


We were born to die


Tulajdonképpen jól esett, hogy Elliot láthatóan nem akart magamra hagyni. Tudom, hogy nem szoktam nyíltan kimondani, hogy mit érzek vagy gondolok igazából, de nem lett volna jó, hogyha egyedül kell mennem a MACUSA-ba. Nem arról van szó, hogy egyedül nem lennék képes megkeresni, hogy ki ez az ember, hanem arról, hogy alapban is mennyire magányos vagyok. Mindent egyedül csinálok mióta kiszabadultam, mióta meghalt a családom. Ez a magány pedig kezd eluralkodni az életem minden területén. Nem hiszem, hogy képes lennék a közeljövőben újra családot alapítani, de tudtam, hogy idővel új fejezetet kell kezdnem az életemben.
Azonban egyelőre még nem jött el ez az új fejezet. Hiszen még le sem zártam az előzőt, addig ugyanis ennek a fejezetnek nem lesz vége amíg meg nem tudom, hogy miért kellett a gyerekeimnek és a férjemnek meghalnia. Ez volt az egyetlen kérdésem amire meg akartam találni a válaszokat és ha ez a  River Waidner a kulcs hozzá, akkor meg kell találnom, hogy ki a franc ez a férfi.
Tehát nem hiszem, hogy a MACUSA falain belül képes lettem volna megőrizni a hideg véremet, hogyha nincs ott velem Elliot. Nem véletlen, hogy őt hívtam el ide is magammal, nem véletlen, hogy minden kérdésemben rá számítok elsők között. Azt hiszem, gyakorlatilag jelenleg ő az egyetlen ember, akiben valamilyen szinten képes vagyok még megbízni. Sokat segített nekem, pedig nem tartozott nekem semmivel sem. Igazság szerint rögtön az első alkalommal mondhatta volna, hogy nem akar segíteni és elküldhetett volna a francba. Hálás voltam neki és egyszer talán majd ezt meg fogom tudni neki mondani szóban is, de nem tudom, hogy mikor jön el az a pillanat.

– Majd csinálok valamit a hajammal és máris nem ismernek fel. Nat mellett mindig fekete hajjal jelentem meg, ha kiszőkítem mondjuk, akkor már fel sem ismernek. Ilyen egyszerű ez. Nem olyan okosak az emberek, mint mi, Irene. A legtöbben fele annyira jó megfigyelők is… –magyarázott Elliot és egyet kellett vele értenem. Talán ha egy kicsit változtat a külsején már tényleg nem ismerik fel, az ázsiai vonásai egy másfajta hajszínnel elmosódnak. Azonban én ugyanaz az ember fogok maradni, aki voltam és kétlem, hogy a MACUSA ne tudná, hogy ki vagyok. A hamis engedélyek persze sokat segítenek majd, de valahogy az volt az érzésem, hogy a szemüket úgyis rajtunk fogják tartani. – Igyunk a mi kis kalandunkra! – tette hozzá, így koccintottunk. Megbíztam benne, mint mindig, elvégre ki másban bízhattam volna?
– Nem lesz könnyű dolgunk, Elliot, de őszintén örülök, hogy itt vagy velem. – vallottam be és reméltem, hogy érti, hogy ezzel mire célzok. Nem akartam túl érzelgős lenni, így megköszörültem a torkomat és inkább eltettem a papírokat, amiket hamisítottam mielőtt esetleg valaki leönti a whiskeyével (és igen, itt Elliotra gondoltam). –– Nem igazán tudom, hogy mire számítsunk odabent, de kétlem, hogy könnyű dolgunk lesz. Valószínűleg figyelni fognak minket, úgyhogy a legjobb az lesz, hogyha nagyon óvatosak leszünk. Nem mintha ez eddig ment volna, de próbáljuk meg.
Eszembe jutott, hogy mit műveltünk a Minisztériumban és hirtelen az az érzésem támadt, hogy talán mégsem egészen készültünk fel arra, hogy itt mi fogadhat minket. Mindenesetre most, hogy már itt voltunk nem igazán volt más választásunk, mint sodródni az árral és bemenni a MACUSA-ba akkor is, hogyha az felér egy öngyilkossággal.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 02. 24. - 20:05:52 »
+1

amerikai rémálom



Irene
2001. február 11.

outfit

Nem voltam hülye, hogy magára hagyjam Irene-t, mert mondhat az ember bármit, az ilyen családi dolgok mindenkit mélyen érintenek. Ő nem csak egy vérengző bosszúálló volt, hanem egy anya, egy feleség, egy szerető, akitől mindet elvettek, amit csak lehetett. Talán nem élek tökéletes kapcsolatban Nathaniel Foresttel, de attól még neki köszönhetem, hogy valakinek az apja leszek. És már azt is éreztem, milyen szülőnek lenni. A nő, akiben megbíztunk távol van tőlünk, nem tudhatjuk mi van vele és legutóbb beteg is lett, nagyon beteg. Azóta csak még jobban félek. El sem tudnám már képzelni az életet anélkül az aprócska élet nélkül, akit bár külön most már, de mindketten pontosan ugyanúgy várunk, mint a bajok előtt.
Na meg ott a kaland, te bolond… A hang emlékeztett, mintha szinte azt várná, hogy lebukok és újabb sérülést szerzek. Ezt a hang nem akart nekem jót, nem akarta, hogy boldog legyek vagy kiélvezzem mindezt, amit végre megszerezhetek magamnak. De közben növelte bennem a feszültséget, szinte üvöltötte, hogy tegyek meg mindent Irene-ért. Már sokszor tettem fel a kérdést, hogy miért történik ez? Miért fordul a saját lelkem ellenem… de sosem volt válasz igazából. Már megszoktam ezt a kettősséget az egoizmus és az önutálat természetellenes elegyét. Ez voltam én. Ez volt az életem.
Nem lesz könnyű dolgunk, Elliot, de őszintén örülök, hogy itt vagy velem. – Mondta Irene, mikor koccintottunk. Miközben beszélt én gondolkodás nélkül lehúztam az alkoholmennyiség rám eső részét. Szerettem, ahogy a whiskey végig siklik a torkomon és felmelegít, még ha ez nem is volt olyan intenzív, mint a lángnyelv jellegzetesen melengető, már-már felforrósító aromája.
Minél nehezebb, annál izgalmasabb, nem igaz? – kérdeztem és vigyorogva a terítőre csúsztattam a kiürült poharat. Egy aprócska, szinte aranylónak tetsző csepp végig siklott az üvegen, le a fehér anyagra. Éppen csak átáztatta egyetlen ponton, de nem számított. Nem az én terítőm volt, de ha az lenne sem érdekelt volna. A Suttogóban minden fakó és mocskos volt, évek, évtizedek piszkossága volt az. Kár lett volna megszabadulni tőle, annyi emlék és érzés kapcsolódott hozzá. Egyszerűen csak furcsa volt még mindig a Nat mellett megszokott csillogás után. De hát nekem sem megy olyan könnyen a változás, már nem tizenéves vagyok, aki kénye-kedve szerint járta be a világot. Már megértem, talán túlzottan is.
–  Nem igazán tudom, hogy mire számítsunk odabent, de kétlem, hogy könnyű dolgunk lesz. Valószínűleg figyelni fognak minket, úgyhogy a legjobb az lesz, hogyha nagyon óvatosak leszünk. Nem mintha ez eddig ment volna, de próbáljuk meg.
Bólintottam. Tény, ami tény, jó az óvatosság, de Irene még nem ismert annyira, hogy tudja, milyen vagyok igazi akcióban. A legutóbbi kis kalandunk a minisztériumban aprócska porszem volt ahhoz képest, amit az Elliot hurrikán takart valójában. Ha az adrenalin elkapott akkor bevadultam, felpörögtem, nem számított semmi, csak a megszerzés ténye. Valószínűleg ebben az esetben is hasonlóan cselekedtem volna.
Az óvatosság magától a helyzettől is függ. – Vállat vontam s bár nagyon szerettem volna újabb kört rendelni, végül is nem tettem. Az akcióhoz azért nem ártott, legalább viszonylag józannak maradni, még ha ez mostanában nem is tartozott az erősségeim közé. Mióta a lábamba visszatért a régi fájdalom és a heg újra vérezni kezdett, rákaptam a lángnyelvre, hiszen most már nem is volt senki, aki legfogja a kezeimet és azt mondja: nem, ezt nem teheted magaddal. Már nem volt zsarolás, nem volt erőszak. Én voltam és a saját döntéseim, aggodalom nélkül.
Ha úgy alakul a helyzet, akkor agresszívan kell fellépnünk, de ezt gondolom nem kell neked mondanom, akinek jóval nagyobb tapasztalata van a bevetésben, mint nekem. – magyaráztam és közelebb hajoltam Irene-hoz. – Mikor megyünk oda? Már nagyon érdekel ez a MACUSA és gondolom tetszeni fogok nekik szőkén. – Vigyorogva kacsintottam a kedves rokonra.
Naplózva


Irene Liu
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 02. 27. - 19:58:15 »
+1

National Anthem


We were born to die


Elliot egyenesen izgatottnak tűnt most, hogy már eldőlt, hogy együtt fogunk menni mégis a MACUSA-ba. Én is izgatott voltam, de ugyanakkor azt hiszem féltem is. Biztos, hogy meg akarom találni azt az embert, aki megölte a családomat? Biztosan szembe fogok tudni nézni vele? Képes lennék akár megölni? Ezek a kérdések jártak a fejemben már napok óta. Tudom, hogy eddig másra sem tudtam gondolni, csak a bosszúra, de én ezelőtt nem ilyen ember voltam. Tudom, hogy az átlagos életemet a családommal együtt már nem fogom soha visszakapni, de néha még arról álmodoztam, hogy talán van egy szikrányi esélye annak, hogy megint lehetek a régi. De a régi Irene talán a családjával együtt meghalt azon a bizonyos napon. Szörnyen éreztem magamat már évek óta, pont azért, mert nem voltam a régi, mert egy ismeretlen nézett rám a tükörből. Ezeket a gondolatokat azonban nagyon nehezen tudtam volna bárkivel is megosztani, hiszen attól tartottam mindig is, hogy nem értenének meg.
A legtöbb varázsló szemében egy egyszerű gyilkos voltam még mindig. Talán hosszú évek alatt sem tudnám lemosni magamról ezt a bélyeget, akármennyire is próblálkoznék. Tehát hogy bízhatnék meg akárkiben? Elliot itt van velem, de mégis magányosnak érzem magamat. Daniel rengeteget segített nekem, de akkor is egyedül éreztem magamat. Talán tényleg soha nem lesz semmi megint normális. Talán el kellene fogadnom, hogy olyan tényleg nem is létezik, hogy „normális.”

– Ne vesztegessünk sok időt, nem akarok olyan sokáig New Yorkban maradni. Még az is lehet, hogy a Minisztérium figyeltet, úgyhogy jobb, ha nem töltök itt sok időt. –magyaráztam, miközben belekortyoltam az italomba. Igazság szerint Elliot nem tudta azt sem, hogy milyen bejárni a Minisztériumba nap mint nap és eljátszani, hogy minden rendben van. Tudni, hogy a munkatársaim gyűlölnek és legszívesebben bárhol máshol dolgoznának, mint velem egy helyen. Már nem is szerettem a hivatásomat, lassan tényleg semmiben sem találtam semmi szeretnivalót. Azért ez eléggé elszomorító.
– Próbáljunk meg minél természetesebben viselkedni majd a MACUSA-ban, persze ha aranyszínű lesz a hajad, akkor nehéz lesz beolvadni, de annyi baj legyen. –mondtam, de igazság szerint nem tartottam túl jó ötletnek, hogy mindent előre eltervezzünk. Természetesen a hamis papírokat fontos volt előre megcsinálni, de azok a bejutás miatt szükségesek voltak. Azonban a legutóbbi esetünkből tanulva rájöttem már, hogy jobb lesz, hogyha sodródunk az eseményekkel. Még akkor is, hogyha ezt a MACUSA épületében kell tennünk, már nem igazán számított az egész, csak a válaszaimat akartam megkapni, hiszen most már itt voltam New Yorkban és nagyon úgy tűnt, hogy a válaszok itt vannak.

A játék új helyszínen folytatódik.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 02. 25. - 08:14:20
Az oldal 0.081 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.