+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  A vadállat
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A vadállat  (Megtekintve 156 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2019. 09. 17. - 14:10:19 »
+1

Roxfort - Birtok - Tiltott Rengeteg



1983. november közepe
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 09. 17. - 14:10:57 »
+2

A vadállat


Kölyök
1983. november közepe

„Szivemben bujkál egy vézna vadállat,
mint kullogó farkas a rengetegben.”

Csendesen bámultam ki az egyik folyosói ablakon, éppen a rengeteg felé. November közepe volt, de máris leesett az első hó és hatalmas, vastag, fehér takaróként borított a birtokot. Nem volt nagyon kedvem kimenni, még ha a hideg hónapokat jobban is kedveltem a nyári forróságnál. A nagy hó még engem is elbátortalanított, az egyenruhához tartozó bőrcipőbe könnyen betüremkedett a hideg nedvesség ellepve a zoknimat is és itt Skóciában legalább olyan nagyhavazások voltak, mint odahaza Észak-Írországban. Figyeltem egy darabig, ahogy néhányan még a vacsora előtt hócsatáznak, közben összehúztam az egyenruha fölé kapott kabátot magamon. Ezúttal a talárt odafent hagytam, nem számított, ha a bolond Piton elkap… igen-igen tudom, éppen ő az egyik legfiatalabb tanára az iskolának, ráadásul a házvezetőm is, de valami nagyon nem stimmelt vele. Elég volt ránézni vagy a rideg hangját hallgatni, ahogy közölte: „O’Mara, tegye már bele a tatuepét, az istenért!” Én pedig csak szemforgatva követtem az utasításait. Visszasírtam a jó öreg Lumpsluckot elsőből, aki minden bénázásra csak mosolygott és amikor rájött, hogy egész jó vagyok a tárgyából, megdicsért.
Sóhajtva gomboltam be a kabátomat, majd ismét kinéztem a végtelen fehérségre. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A tekintetem ugyanis megragadta egy mozgó, fekete pont. Egy csukja… egy sötét csukja, ami végig siklott a hóval borított birtokon egyenesen a Tiltott rengeteg irányában. Apa… Ajkaim formálták a szót, de nem tudtam kimondani. Nem voltam hozzá szokva ehhez a szóhoz, hiszen mindig úgy éltem, hogy nem volt kit illetnem vele. Egyszer apának neveztem ugyan Deant, valamikor kilenc évesen, de csak bámult rám ridegen, válasz nélkül hagyva a mondandóm. Nem ölelt meg, nem borzolta össze a hajam, mint Danielnek. Csak nézett hidegen, én pedig sírva fakadtam. Attól a naptól kezdve nem kíséreltem meg újra a dolgot, inkább anyám nyaggattam azzal, hogy ki az apám és miért jár csuklyában… nem válaszolt őszintén. Rám szólt, magához képest meglepő hevességgel, hogy többé ne faggatózzak róla.
A szívem hatalmasat dobbant. Olyan hevesen, mintha ki akarna szakadni onnan. Nem érdekelt, hogy Lisbeth-tel találkozót beszéltünk meg a vacsora előtt, ami nagyjából tíz perc múlva volt esedékes. Egyszerűen fogtam magam és rohanni kezdtem le a lépcsőn a bejárati csarnokba, hogy onnan egyszerűen kint találjam magam hóban. Itt még egészen letaposták, így nem jutott be a cipőmbe egyelőre.
Elliot, nem jössz kajálni? – kérdezte egy ismerős hang. Összerezzentem, mert nem vettem észre, hogy Jasper lép mellém. Ő volt az egyetlen, akivel barátokként tekintettem magunkra. Más társaságát inkább csak elviseltem. Nem különösebben érdekeltek a társadalami kapcsolatok, mindig elvoltam a mütyürjeimmel – ahogy az öcsém nevezte a kacatokat, amiket kincsként őriztem. Azt persze senki sem tudta, hogy úgy loptam el azokat másoktól, ha pedig mégis, nem volt bátorságuk kibökni.
Mindjárt jövök. – Hazudtam, majd egyszerűen sietősre véve a lépteimet, elindultam az erdő felé. A szívem még mindig vad ritmust járt a mellkasomban, tudtam, hogy ő az… őt láttam és úgy szerettem volna elkapni a köpenyét. Visszahúzni és megölelni, mint bármelyik fiú az apját. Nekem sosem adatott ez meg, de egy igazi ölelés, csak annyi, hogy „fiam” már egészen boldoggá tudott volna tenni. Én nem akartam zsebpénzt követelni vagy ajándékokat, én csak egy apát akartam… aki szeret annyira, mint Dean Danielt. Egyelőre azonban egy körön kívül voltam.
Észre sem vettem, de már egyenesen rohantam a hatalmas hóban. A nadrágom szára egészen átázott, akárcsak a zoknim. Nem érdekelt az egész. Ahogy elértem az első fatörzset, egyszerűen csak rátenyereltem és bebámultam a fák között uralkodó sötétbe.
Láttalak… apa… – Nyögtem be a rengetegbe a szavakat, majd egyszerűen beljebb léptem. Az egész testem remegett a hidegtől.
Naplózva


Ares Murphy
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 09. 27. - 10:51:16 »
+1

A vadállat

to: Elliot O’Mara
1983. november



¤ ¤ ¤

Felix hamarosan különórát ad majd, de nem mondta meg, hogy hol. A klubhelyiségben nem volt, megnézem a Nagyteremben így a vacsora közeledtével, de ott sincs. Az utolsó reményem a könyvtár, bár őt úgy ismerem inkább, mint aki nem jár könyvtárba. Igazam is lesz, mert ott sem találom meg végül. Leülök az egyik beülőbe, majd előveszem a Mágiatöri könyvet. Nem tartozik a kedvenc tantárgyaim közé, már különböző módokat kitaláltam, hogyan tudnám könnyen megtanulni, de valahogy egyik sem válik be.
Sóhajtok egyet és visszatemetkezek a könyvbe. Legszívesebben én is kimennék inkább hógolyózni vagy a hóban játszani, annyira jó érzés az, ahogy belehuppansz. Holnap azonban vizsga, és nem szeretném, ha ezen múlna bármilyen a téli szünetet megkeserítő jegyem vagy házi feladatom. Mikor majdnem leesik a fejem a könyvre, pontosabban koccan egyet az ablakon, akkor előveszem a zongorás könyvem. Gyakorolni jobban szeretek, de egyelőre hangszer hiányában csak olvasni tudok róla, hogy jobban megismerjem.
Ahogy felcsendül bennem egy-egy dallam még a kezem is, az ujjaim is járni kezdenek egy láthatatlan billentyűzeten. Annyira jó lenne érezni már őket valóban, de egyelőre nem lehet. Még pár hetet ki kell bírnom. Végül nem fájdítom tovább a szívem, összepakolom a holmim, és úgy döntök, hogy elindulok vissza a klubhelyiségbe. Vagy a Nagyterembe, ha úgy alakul majd. Az ablakon kinézve meglátom Elliotot az erdő felé rohanni. Nem értem, miért akar ilyenkor a közelébe menni, de lehet csak Hagridhoz megy.
Már a nagyterem előtti részen vagyok, amikor meghallom, hogy Elliot továbbra sem érkezett meg, és nem is tudják, hogy hol van, pedig megígérte, hogy jönni fog. Az ajtó felé pillantok. Én tudom, hogy hol van, de miért ment oda? Igazából most már biztosra veszem, hogy nem Hagridhoz ment, hanem a Tiltott Rengetegbe. Gondolok egyet, és megfordulok. Ha ma kihagyom a vacsorát, akkor is utána megyek. A táskámat is magammal viszem, nem akarom ott hagyni az előcsarnok közepén. Sietnem kell, ha nem akarom elveszteni a nyomát. Végül még a kapu előtt meggondolom magam, ledobom az ajtóban a csomagomat, csak a pálcámat viszem magammal.
- Elliot! – kiáltok már mikor az erdő szélére érek.
A ruhám nem a legalkalmasabb arra, hogy ilyenkor hosszabb időt töltsek kinn a szabad levegőn, de őt akkor is meg kell találnom. Világosan látszik, hogy hol indult el az erdőbe, ezért tovább követem a nyomait.
- Elliot!
Nem akarok nagyon mélyre menni, ezért ott ahol még tudom, hogy kitalálok az erdőből megállok. Szólongatom, de ha még beljebb mennék, akkor tudom, hogy segítség kellene a kijutáshoz. Ráadásul, ha nem találom meg, akkor szólnom kell Pitonnak is, mert keresni kell majd őt.
- Merre vagy? Hahó?
Azt hiszem, az eltévedést kell kockáztatnom, mert nem hallom válaszolni, de a nyomai egyenesen az erdőbe vezetnek. Veszek egy mély lélegzetet, és belépek a határon belülre.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 09. 29. - 14:21:49 »
+1

A vadállat


Kölyök
1983. november közepe

„Szivemben bujkál egy vézna vadállat,
mint kullogó farkas a rengetegben.”

Bokáig ért már a friss fehér hótömeg, amikor elértem a rengeteg határát. Bepillantottam a fatörzsek sokasága közé, de nem láttam ott semmit, csak a megszokott baljós sötétséget. Nem is gondoltam bele, hogy valaki esetleg megláthat úgy, ahogyan én láttam meg üldözöttemet az ablakból. Csak a fekete csuklya számított és a mozdulat, amivel utána kapnék, hogy lerángassam a fejéről és végre a szemébe nézhessek. Hányszor gyötört már ez a kép álmomban, hányszor éreztem úgy, hogy most elkaptam és végre a szemébe nézhetek. Azonban hiába kaptam el a csuklyát és téptem le a fejéről… sosem őt láttam, hanem a saját mandulavágású barna szemeimet, a sötét tincseket.
Kit üldözöl, Elliot? Magadat vagy az öregedet? Némán pislogtam be a sötétbe egy pillanatra. Éreztem, ahogy a cipőmbe befolyik a hideg lé, majd átjárja az egész testemet a fagy. Nem mozdultam még sem, csak figyeltem, hátha meglátom a csukják. Magamat… A hang mélyen belülről jött, mintha nem is a saját gondolatom volna s megborzongtam.
Tudom, hogy itt vagy apa… – motyogtam, elnyomta a bennem cikázó kételyeket. Nem gondolkodtam, nem figyeltem a bennem tomboló érzésekre. Egyszerűen csak tettem egy lépést.
Odabent, a fák között nem ült meg annyira a hó. Éppen csak egy-egy foltban csillant meg a sötétségben. A hideg viszont még borzalmasabb volt, mint a birtokban és nem volt egy kandalló sem, amihez az ember odahúzódhatott volna. Még jobban összehúztam a kabátomat a kötött pulóver, az ing és a nyakkendő hármasa felett. Reszketve nyomtam be a kézfejemet a zsebembe.
Megint megtorpantam.
Bámultam magam elé, bámultam a sötétségben ringó leheletemre. Biztos voltam benne, hogy máris kipirult az arcom, a fülem, az orrom hegye ebben a dermesztő hidegben. Balról valamiféle zaj jött, mintha valaki rálépett volna egy száraz faágra. Azonnal arra fordultam, de nem láttam ott senkit. Így hát, megindultam, remélve, hogy a szemem elé bukkan az az átkozott csuklya. Nem érdekelt, milyen mélyen kell az erdőbe mennem vagy éppen mivel találom szembe magam.
Várj meg… mert akarok én is egy apát. Hozzá kellett volna tennem, de a gondolat csak nem ült ki az ajkaimra. Nem akartam gyengének tűnni, nem akartam azt mondani, hogy szükségem van rá. Egyre gyorsabbra vettem a lépteimet, úgy hatoltam mélyebbre az erdőben, míg valahonnan a távolból meg nem hallottam a hangomat. Ekkor rángattam ki a pálcát a zsebemből és eltátogtam: – Lumos!
A fényben végre láttam is valamit. Az erdő még sötétebbnek tűnt, mint korábban és már alig-alig szúrtam ki a lábam előtt kiálló gyökereket. Mindenesetre hátra fordultam, annak reményében, hogy nem valamelyik idióta diáktársam hangja csendült mögöttem, hanem apámé. A második szólításnál már biztos voltam benne, hogy ez nem felnőtt ember hangja.
Merre vagy? Hahó?
Ekkor szúrtam ki a tőlem jó három-négy méterre álló kölyköt a fák között. A tétova mozdulataiból, a béna hanglejtéséből tudtam nagyon jól, hogy Murphy az. Így megforgattam a szemeimet, de nem mozdultam.
Húzz el innen! – kiáltottam oda. Nem sétáltam vissza hozzá, sőt tettem hátra egy lépést, így a hátam egyenesen egy fa törzsének ütközött. Utáltam volna, ha éppen miattam keveredik valami hülyeségbe. Egy ilyen nyomorult miatt nem akartam büntetést kapni.
Semmi szükség rád, Murphy. – közöltem hidegen. Az az érzésem támadt, hogy valami bámul az erdő sötétjébe, így jobbra világítottam a pálcámmal. Láttam valamit mozdulni is, de nem tudtam kivenni az alakját. – Tűnj el! – Ismételtem meg. Hirtelen valami fájdalam nyilallt a lábamba, mintha csak bokán harapatak volna. Felüvöltöttem.
Naplózva


Ares Murphy
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 10. 13. - 20:35:23 »
+1

A vadállat

to: Elliot O’Mara
1983. november



¤ ¤ ¤

Nem is vettem észre, de nagyon gyorsan kezdtem kihűlni. Pedig alaposan fel vagyok öltözve. Mindenre felkészültem, de a Tiltott Rengeteg hideg időjárására szerintem senki sem fog tudni. És úgy, hogy nem is tudnak a jelenlétünkről valószínűleg. Mármint a tanárok, mert a rengeteg lakói már biztos tudhatnak rólunk. Nem tudom mit gondoltam magamról másodévesként. Talán még a tavalyi szabályszegő énem az, aki megpróbál felszínre törni bennem, és kicsit rosszalkodni. Hát, örülnék neki, ha kicsit másként tenné.
A nyomok egy idő után már elmúlnak, hiszen a hó nem jut be a fák között csupán a hideg. Így már nehezebb lesz megtalálnom őt, de nem lehetetlen. Vagy ha mégsem menne, akkor szólok Hagridnak. Amíg ő keresi, addig meg szólok Piton professzornak. Nem hiszem, hogy ez a legjobb ötlet, ismernék más tanárt, akinek szívesebben szólnék, de ő mégis csak a házvezető tanárunk.
- Elliot!
Nem is tudom, hogy miért szólítom a keresztnevén. Talán megszokás, hiszen igyekszem nem a vezetékneveken hívni senkit. Az annyira hivatalos, olyan nem is tudom… bonyolult és túl fellengzős. Ráadásul Elliot idősebb nálam, ami nem tudom miért fontos jelenleg, de biztos meg van az oka, ha más nem is, akkor az, hogy több varázslatot ismer. Csak nem kerülünk bajba, ugye? Ugye?
Most magam akarom megnyugtatni, de vajon elég ez? Főleg úgy, hogy még nem kaptam választ egyik keresésemre. Nem lesz ez így jó, ebben biztos vagyok, főleg mert kezdek egyre inkább átfagyni. Nem is akarom megtippelni azt, hogy mennyi időm van még vissza a teljes átfagyáshoz.
Végül mégis meghallom a hangját valahonnan előrébb. Nem lehet messze tőlem, és az is biztos, hogy rendben van. Mondjuk a válaszából arra is rájövök, hogy nem igazán akar látni, de én meg nem akarok elmenni nélküle. Mintha az életem múlna attól, hogy visszavigyem, pedig nem. Vagy most már tudja a fene. Ha történne vele valami, akkor biztos leszidnának és megbüntetnének, mert itt hagytam.
- Nem megyek, csak akkor ha jössz te is!
Követem továbbra is a hang irányát, ezúttal viszont már egy lumost is elmormolok. A sötétség miatt már nem csak a körülöttem lévő fákat nem látom, hanem a saját kezemet sem, amiben pedig a pálcát fogom. Elliot fényét viszont kiszúrom, így abba az irányba megyek tovább. Aztán megsürgetem a lépteimet, mikor meghallom az üvöltést. Az egyik gyökérben meg is botlok így lényegében úgy esek be az ő által keltett fénykörbe.
- Jól vagy? Mi történt?
Nem igazán látom okát annak, hogy miért üvöltött. Egy fának támaszkodott, de aztán látom, hogy mozog mellette a fű. Nem tudom, hogyan szúrom ki, talán csak a véletlennek vagy a hangoknak köszönhető. Feltápászkodok a földről, de olyan, mintha valami vagy valaki rám támaszkodott volna, mert nagyon nehezen megy. Ugye ez nem annak a jele, hogy elkezdtem kihűlni? Mondd, hogy nem?
- Lacarnium Inflamare – mondom és pálcámat Elliot lába melletti területre irányítom.
Ha volt is ott valami, mostanra vagy elment vagy hamuvá lett. Remélem ez utóbbi, mert akkor legalább nem kell tartanunk tőle, hogy kifelé menet ránk támad.
-  Menjünk innen.
Megfogom a kezét és elkezdem kivezetni az erdőből, és remélem hogy sikerül is, mert tévedtem el nappal is. Nem kérdezem meg, miért jött be az erdőbe, csak ki akarok jutni innen.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 10. 18. - 09:14:35 »
+1

A vadállat


Kölyök
1983. november közepe

„Szivemben bujkál egy vézna vadállat,
mint kullogó farkas a rengetegben.”

Persze, Murphy, ess ide… te hülye gyerek… Mordultam egyet magamban, miközben leguggolva a bokámat masszírozgattam. Fogalmam sem volt, mi történt. Valami lény suhant el a lábaimnál, de még a pálcám gyenge fénye is nehéz lett volna, hogy kivegyem pontosan, mi is lehetett az. A fájdalom még ott lüktetett bennem, de nem volt erősebb a dühnél, amiért ez az ostoba kölyök követett engem ide. Nem értettem, mire volt neki ez jó, de az az egy biztos volt: szokás szerint hülyét csinált magából.
Jól vagy? Mi történt?
Semmi. Húzz el innen! Mit nem értesz abból, hogy nincs szükségem a társaságodra? – kérdeztem ingerülten, de közben a hidegtől kicsit szipognom kellett. Éreztem, hogy az arcom és a füleim hegye egészen égnek a jeges levegőtől, ami a Tiltott Rengetegben uralkodott. Nem volt olyan meglepő a dolog, hiszen ide még annyi napfény sem jutott be, mint a birokra vagy a kastélyba. A lombkoronák szorosan zártak, egészen éjszakainak tűnt a kép, holott odakint még azért sápatag fény uralkodott, amit a felhőn átszűrődő, enyhe napsugarak okoztak. Hát ide ezek sem hatoltak be. Ettől pedig olyan dermesztő volt a levegő, hogy a leheletem erőteljesen kirajzolódott.
Neszelés. Oldalra kaptam a fejem és mintha láttam is volna valakit ott elsuhanni. Már mozdultam is volna, hogy ott hagyom a fagyos földön, a hóban fetrengeni Murphyt, de egyszer csak felpattant és valami béna varázslatot morgott el.
Ha itt lett volna az a valami, már leharapta volna a hülye fejed. – Közöltem olyan bunkó hangnemben, ahogy az csak tőlem telt. Azt akartam, hogy tűnjön el, hogy ne rontsa el a lehetőségeimet az apámmal kapcsolatban. Látnom kellett az arcát. Mert hiába üldöztem álmaimban az iskola folyosóján, a csuklya alatt mindig magamat találtam. Már annyiszor feltettem a kérdést, hogy vajon kit keresek én? Az apámat vagy saját magamat… igazából nem is számított. Csak az a hajtóerő volt, ami állandóan ott tombolt bennem. Meg kell találni… meg kell találni… Ezek a gondolatok mantráztak bennem állandóan és csak rohantam a csuklya után, éppen úgy, mint azon a napon a Tiltott Rengetegben.
Menjünk innen.
Erre nem megfogja a kezem ez a perverz gyerek? Hát dehogynem… ám mielőtt elkezdhetne kivezetni úgy rántom el tőle, hogy még talán meg is tántorodik. Nem érdekelt, felőlem aztán megint eleshet. Én összébb húzva magamon a kabátot elindultam arra, ahol az imént az alakot láttam.
Nekem itt dolgom van, te idióta… – Sántikálva elindultam. A bokámon ejtett seb nagyon fájt, éreztem, hogy már nem csak a hó, de a vér is átáztatja a zoknimat és a nadrágom szárát. – Nem bírom, mikor bolond kisfiúk pattognak mellettem! Kapd már össze magad! – Tettem hozzá és egyszerűen le akartam hagyni. Persze, ha követett esélyem sem volt, ez a sebhely nagyon lelassított. Ráadásul megint neszelést hallottam a közelből. Egy részem reménykedett, hogyha az a lény az, akkor ezúttal Murphyt választja.
A szemem sarkából valami békaszerűen mozgó dolgot szúrtam ki. De nem tudtam azonosítani, mert túl sötét volt és túl gyorsan is mozgott. Aztán kiszúrtam valami vöröses villogást is, ám mire odakaptam a tekintetem, már Murphy-nek ugrott a valami.
Stupor! – Céloztam meg a teremtményt.
Naplózva


Ares Murphy
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 11. 09. - 22:11:54 »
0

A vadállat

to: Elliot O’Mara
1983. november



¤ ¤ ¤

hideg van és ennél nem is lesz melegebb már. De miért kell ilyenkor kijönni? Tudom, hogy Elliot elég furcsa, mintha nem mindig lenne önmaga, de az öngyilkosság még tőle is távol áll. A Tiltott Rengetegen keresztül pedig esélytelen megszökni. Akkor mi üldözne valakit ilyenkor egy tiltott területre? Vagy egy fogadás, ami mostanában egyre durvább mértékeket ölt, vagy keres, látott valakit. Akkor pedig tényleg jó, hogy utána jöttem.
Hiába kérlel, és hiába szidalmaz, nem fogok elmenni innen nélküle. Szóval vagy együtt megyünk, vagy vinnie kell. Ezt elég határozottan eldöntöm ahhoz, hogy ne tudjon semmivel sem elriasztani a tervemtől. Láttam valamit ott, biztos vagyok benne, hogy láttam a lábánál valamit. A varázslat hatására elüldöztem onnan, bár nem lehetek teljesen biztos benne, hogy valóban sikerrel jártam, és nem csak félrenéztem valamit.
Nem akarom megtudni, hogy tényleg volt-e itt valami vagy csak én képzeltem, ezért menekülésre fognám Elliotot. Mármint ki az erdőből kijutásra mindenképpen, a többi már részletkérdés, hogy az menekülés lesz vagy szimplán kisétálunk majd. Még a kezét is megfogom, hogy nyomatékosítsam a szándékom. Erre persze elrántja, ami nem lep meg, ellenben megtántorodom, és éppen csak sikerül megtartani az egyensúlyomat.
- Mégis miféle dolgod van neked a Tiltott Rengetegben ilyenkor?
Eléggé felháborodva kérdezem, mert már a kelleténél kicsit jobban fázom, és mert nem igazán akarok innen egyedül kimenni. Ahhoz túlságosan is félek már, nagyon benn vagyunk a sűrűjében.
- Bolond a nénikéd! – hagyja el a számat egy káromkodás.
Persze, megyek utána, mert még ha lenne bátorságom is kimenni innen, már akkor sem találnám meg az utat. Szóval megyek vele. Ha annyira fontos az a dolog, ami miatt itt kell töltenem a ma estét, akkor kicsit lemaradva nézem csak, hogy nehogy megzavarjam még véletlenül se. Ez persze nem sikerül, mert a következő pillanatban már valami landol a vállamon, és mivel pont lépés közben voltam, elég volt ahhoz, hogy kibillentsen az egyensúlyomból.
Szerencsére nem esek el, főleg mert Elliot gyors közbeavatkozásának köszönhetően az a valami megmerevedik és a földre hullik. Azt látom, hogy valamilyen bestia, de nem ismerem fel, hogy mi az. De a lába mintha ismerős lenne, ezt láttam korábban Elliot közelében is.
- Ez volt az, ami megtámadott korábban téged. Vagy legalábbis valami ilyen.
Leguggolok mellé és kicsit megböködöm. Remélem, tényleg használt rajta az átok, és most nem fog megharapni.
- Te tudod mi ez? – nézek kérdőn Elliotra és remélem, hogy ismeri, mert akkor nyugodtan lennék azzal kapcsolatban, hogy nem kell vele a gyengélkedőre rohanni.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 11. 12. - 07:55:21 »
+1

A vadállat


Kölyök
1983. november közepe

„Szivemben bujkál egy vézna vadállat,
mint kullogó farkas a rengetegben.”

Mégis miféle dolgod van neked a Tiltott Rengetegben ilyenkor? – kérdezte a kölyök, nem mintha bármi köze lett volna hozzá. Jelenleg jobban lefoglalt, hogy mi a franc környékezett meg éppen minket. Hallottam a mozgása hangját, talán egy kis morgolódás is kapcsolódott hozzá. Ez biztosan nem az apám volt, s ha itt is lett volna még mindig, akkor a segítségemre sietett. Rohadt naiv vagy Elliot… hiszen sosem foglalkozott veled. Egyszer akart, de akkor anya elküldte! Ezzel emlékeztettem magam a keserű tényekre, hogy lényegében semmit nem tudok róla azóta a bizonyos látogatása óta.
Semmi közöd hozzá, te idióta… – morogtam magam elé.
Nem számított persze Murphy magyarázása. A vörösen világító szemű, békaszerűen ugráló valami, ami konkrétan fél perce még a bokámat csócsálta. Nem tudom, hogy engem vagy a kölyköt akart először tovább rágcsálni, mindenesetre rászorítottam a pálcára és az első gondolatomba szökő varázslatot, ami ugyebár egy Stupor volt, felé küldtem. Meglepetésemre még csak el sem ugrott előle, hanem megmerevedett és egyszerűen eldőlt a havas-fagyott talajon. Még nekem is feltűnt, hogy ez túl könnyű volt.
Ez volt az, ami megtámadott korábban téged. Vagy legalábbis valami ilyen.
Na nem mondod, Murphy. Esküszöm veled is csak többen vannak ebben az iskolában.– Mordultam rá a gyerekre és egész egyszerűen elindultam kifelé. Nem érdekelt, hogy Murphy bökdösi a valamit, végül is az ő arcába ugrik, amint magához tér, nem az enyémbe. Kicsit bicegtem, érezve a harapás nyomán maradt csípősségét a bokámon. A zoknimat már nem csak a hó, de a vér is nedvessé tette.
Néha-néha oldalra pillantottam, hogy látom-e az az apámat felbukkanni vagy legalábbis azt a csuklyát, amit az övének hittem. Annyira szerettem volna megpillantani, odarohanni, elkapni és lehúzni a fejéről az anyagot. Csak a szemébe akartam nézni, látni hogy nem én vagyok… mert csak nem ment ki a fejemből az az álom, ami annyiszor kísértett. Mindig magamat találtam apám csuklyája alatt. Sosem őt.
Te tudod mi ez?
Nem és nem is érdekel. Ugye tudod, hogyha a Stupor hatása megszűnik, akkor magához tér és letépi a fejedet? – kérdeztem gúnyosan és igazából nem álltam meg, de olyan lassan tudtam menni a magam bicegésében, hogy még mindig nem lehettem másfél méternél távolabb tőle.
Nem foglalkoztam vele, tovább haladtam egészen addig, míg bele nem ütköztem valamibe. Egészen pontosan valakibe, aki nem más volt, mint a vadőr, az a nagydarab óriásizé… Hagrid. Megint éreztem rajta azt a szokásos állat szagot, amit mindennél jobban utáltam. Megborzongtam, ahogy felnéztem.
Fiúk, ti meg mit műveltek itt?– kérdezte öblös hangon, majd a vállamra téve a kezét, elindított a kastély felé. – A rengetegbe belépni tilos a diákoknak, főleg tanári kíséret nélkül.
Megköszörültem a torkomat. Remek, Elliot, most intéztél el magadnak egy bűntetőmunkát. A csípős fájdalomra újra és újra felszisszentem.
Murphy miatt van minden. – Magyaráztam, de tudtam, hogy Pitonnál nem úszom meg ennyivel. Ő már ismer annyira, hogy tudja, rendszeresen a nyakamra hozom a bajt. A rengeteget senki sem nézné ki ebből a gyenge kiskölyökből. Szóval nyilván egy figyelmeztetés keretében, meg némi pontveszteséggel a nyakamba fogja testálni az újabb bűntetőmunkát.
– Ezt majd Piton professzornak elmeséled, Elliot. – Közölte Hagrid. Reménykedtem benne, hogy nem tudja fejből a nevemet, de persze már nem ez volt az első alkalom, hogy az óriás kapott rajta a „rosszalkodáson.”
Még egyszer Murphyre néztem és tátogva közöltem vele: – Neked annyi.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 10. 10. - 16:18:40
Az oldal 0.066 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.