+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Letarolás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Letarolás  (Megtekintve 1546 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 12. 26. - 18:25:11 »
0

LONDON MUGLI RÉSZE - SZENT ANDRÁS TEMPLOM & TEMETŐ, WROXETER



2000. december 20.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 12. 26. - 18:25:31 »
+2

Letarolás



3C
2000. december 22.

outfit

Lihegve futottam végig a hosszú utcán, miközben a kezemben még mindig ott szorongattam a megperzselődött papírokat. Wade azt mondta, hogy majd könnyű lesz megszerezni az ipsétől. Azt nem említette még véletlenül sem, hogy három gorilla is körbe veszi, na meg, hogy amint meglát a kandalló tüzébe veti majd az iratait… mintha csak sejtené, mit a célom. Az ujjam még mindig égett a fájdalomtól, pedig már nem nyaldostál a lángok, mégis az orromba ivódott az égett bőr szaga és ahogy rápillantottam rohanás közben, láthattam is, amit a hólyagok elborítják a mutatóujjam, a kézfejem. Nem gondolkodtam, csak odaugrottam a kandallóhoz és benyúltam a tűzbe.
Gyerünk, O’Mara! Valami hang felcsendült bennem, jelezve, hogy most aztán bizony nem ártana futni. Talán azért, meg közben a hátam mögül valami olyasmit hallottam, hogy: „Kapd el a mocskot! Kapd el!” Én pedig éppen csak egy pillanatra megfordulva, a vállam felett megpillanthattam a gorillákat. Hát nem érdekelt, ahogyan az a fájdalom ott lüktetett a combomban, nem érdekelt semmi. Csak rohantam, mint egy állat, beleadva minden erőmet, mindent, ami csak bennem volt. Lihegve, fáradtan, de bekanyarodtam egy újabb, immáron zsúfoltabb sarkon.
Bassza meg! – Üvöltöttem, miközben úgy lökdöstem félre azokat, akik nem voltak hajlandóak maguktól félre állni. Közben nem csak a kézfejem, de a sérült lábam is egyre erőteljesebben jelezte, hogy meg kéne állni. Nem volt idő… nem állhattam meg, mert már ott lihegett a nyakamban az egyik. Épp csak egy karnyújtás választott el tőle. Hallottam, ahogy kapkodja a levegőt, ahogy mocsoknak hív. Éreztem, amint kicsusszan az ujjai közül a gallérom.
Merlin mocskos szakállára! – Kiáltottam, majd mielőtt becsapódtam volna még valakibe, egész egyszerűen hoppanálásra koncentráltam… illetve koncentráltam volna, ugyanis éppen akkor éreztem meg, hogy valami nagy, szilárd, mégis puha dologba csapódok. S ezzel a tudattal tűntem el London kellős közepén, feltehetően érthetetlen muglikat hagyva magam mögött és landoltam a Szent András templom öreg temetőjének nedves talaján.
A hátamra fordultam és lihegve pillantottam fel a szürke felhőktől terhes égboltra. Éreztem, ahogy egy-egy eső csepp éppen a hajamon, az arcomon… sőt egy a szememben landolt. Remek, O’Mara… A kegyetlen hang bennem úgy szúrt oda, mintha valami szörnyűség történt volna. Nem számított, inkább megnéztem a kezemben szorongatott papírkupacot, ha már egyszer helyszínen voltam, ugyanis azok Wade Rivers állítása szerint a templomba… illetve a templom alatti részre vezető különböző járatok leírásait tartalmazták. Nem egy volt belőle, erre már magamtól is rájöttem, ám az egyik olyan szűk volt, hogy nem fértem be még én sem, a másiknak meg be volt omolva elég rendesen a vége, a varázslatok pedig nem működnek itt.
A rohadt életbe! – Üvöltöttem fel és toporzékolva eldobtam egy halom papírt… csak ekkor tűnt fel az a valami… vagyis valaki, akit sikerült magammal rántani. Hirtelen már nem érdekelt, hogy valami szerződésféléket sikerült ellopnom a megfelelő leírás helyett. – Ki a franc vagy?! – Kérdeztem meglepetten, de egyelőre csak ültem a nedves földön, várva, hogy a fájós részeim némileg megnyugodjanak.
Naplózva


Clayton C. Colton
Eltávozott karakter
*****


Merel Önjelölt Talpbetétje

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 12. 28. - 19:53:21 »
+2

Letarolás

to: Elliot O'Marha

2000. december 22.

Megjegyzés: +16 (Clay a játékhelyzetnek megfelelő gondolatvilágot fog ápolni, azaz egyes kifejezések nem összeegyeztethetőek a katolikus liturgiával)

Elméletileg nyugodtnak ígérkezett a karácsony, szokás szerint mondhatni nem akartam hazamenni a téli szünetre, most legalább meg is volt az okom a R.A.V.A.SZ.-ra hivatkozás miatt és még csak nem is hazugság. Mágiatörténet? Jöhet. Rúnák? Minden mennyiségben. Átváltoztatástan? Na, ezen a ponton elkezdődnek Triple C gondjai. De ez van, bevállaltam, meg kell csinálni, nem szeretnék csalódást okozni Everdean professzornak. Ez az egyik része. A másik meg, hogy nem szívesen jártam haza az utóbbi időben. Anya folyton részeg, ha nem dolgozik, apa meg idegenkedve mered rám, még ha el is dugom a pálcámat. Nem csodálom. Hatodik éve élek együtt a Száguldó Merlin Cirkusz összes résztvevőjével és még nekem sem sikerült megszokni, mikor random alakulnak kehellyé patkányok, barátságosan útba igazítanak a festmények a falakról ha eltévedtem, áttetsző rémalak ajánlja fel, hogy gyónhatok ha olyanom van, végül is még mindig fel van szentelve és bakfis kislányok repkednek háztartási tisztító eszközökön olyan sebességgel, hogy az ING biztosító egészen biztosan nem találna rá sávot. Furcsa világ ez.
Talán ezért is volt jó egy picit kiszakadni belőle. Kértem és kaptam engedélyt, hogy kiléphessek egy délutánra a muglik Londonjába. Muglik Londonja... Merlin bojtos alvós sapkájára, hát ez az igazi London nekem a fene essen bele! Egy volt osztálytársamat és barátomat, Fredet látogattam meg, csaptunk egy kis kitérőt, ittunk egy forralt bort, zabáltunk némi sült gesztenyét, ökörködtünk, mesélt a sulijáról. Én az enyémről annyira nem, de legalább hasonlított arra, amikor két régi osztálytárs, két jó cimbora összefut. Valamivel jobb kedvvel cammogtam békésen visszafelé, már tárt karokkal várt a Roxforti Varázs- és Elmebajgyűjtő Közintézmény, noha még volt pár órám visszaérni, de nem akartam feleslegesen húzni az időt. Vásároltam ugyan ezt-azt, de nincs olyan sok barátom, hogy túl kelljen ezen pörgetnem magamat. Margerynek vettem egy pár hollóhát kék térdzoknit, amiket teletömtem mugli édességekkel, gumicukorral, tejcsokival, szaloncukorral és ilyesmivel, ha már karácsony ideje van és vagyok olyan kövér mint a jó öreg Miklós püspök, a pálinkafőzök védőszentje. Meg egy nagy rakás különféle tea került még bele. Majd megkérem az egyik háztársát, hogy csempéssze be a hálótermükbe, hogy ott várja, mikor megjön a téli szünetről. Abigail úgyis lóg eggyel, hogy tavaly segítettem neki rúnatanból átmenni az év végén, háztársaként nem lehet nagy kaland.
Ahogy a kopott, öreg farmerom zsebébe süllyesztett kezekkel, a hideg miatt a Tottenhames szurkolói dzsekimben is kissé összehúzódva jártam az utcákat ugyan eltűnt egy pillanatra a hátam mögül a rendellenes zaj, de ahogy megfordultam, már nem tehettem semmit. Csak egy feketés villanást láttam meg éreztem, ahogy nekem csapódik valaki, vagy valami és megforgott velem a világ.
Na most erre mondaná Anaximenés Hasmenés, a nagy, óbabiloni szecesszionista filozófus, ki hordóban lakott és elvesztette a vízbe mártott súlyokat, különben meg három részből állott úgy mint fej, tor és potroh, nos a maga emelkedett, mély filozófiától és magas irodalomtól messze csengő szoprán hangjának mélységein: "Hát akkor bizony most meg fogunk baszódni". Most mi van? Művelt volt, azért mondta. Ezért volt művelt. Tudott angolul. Különben is, ne legyünk már álszentek, mindenki mond ilyeneket adott helyzetben, csak ez ritkábban marad fent. Nekem senki ne mondja hogy XIII. Holofernész Habakuk nagykirály miután tökön vágta magát a reggeli kardfelcsatolás során azon merengett, hogy van-e hangja az erdőben kidőlő fának, ha senki nincs ott, hogy meghallja? Nagy hippogriff szart kérlek! Becsületesen és egyértelműen azt gondolta: "Hogy baszd meg a jó anyád!" És ebben most határozottan közös nevezőn voltam vele. Nem tudom feltűnt-e, hogy elég rosszul viselem a hoppanálással járó pergést? Mintha kissé zavarosak lennének a gondolataim.
Még nem voltam benne biztos hol is kötöttünk ki, de valami vallásos hely lehet, mert érkezésből homlokkal lecsöcsörésztem a Szűz Máriát. Azt hiszem. Nem vagyok otthon a katolikus szentekben, de ez szerintem az. Jelzem,olyan kemény kőből vannak, mint Friccs szíve. Rázogattam a busa fejemet az ütközés után, majd kissé véreres szemekkel felpillantottam. Fekete Villám jobban jött ki belőle, ő csak elterült a földön a sírkövek között. Sírkövek? Faja, akkor temető... Felmértem emberünket. Mandulavágású szemek, a Beatles idején divatjamúlt frizura, a gönceit meg vissza fogja perelni Lugosi Béla. Ki ez a pozőr barom? És én vagyok a ki a franc?!
Na most vannak élethelyzetek, amikor egy kérdésre adhatsz kétféle választ. Az egyik az őszinte. Ez nagyjából így hangzik: "Egy szerencsétlen és egyébként nem olyan régen éhes, most már hányingerrel küzdő roxforti diák, akit voltál szíves magaddal hoppanálni, hogy annak a jó ősi foglalkozást űzve közerkölcsrendészeti szabálysértést foganatosító, sarkon álló jó közvetlen nőági felmenőd magzatvízében miért nem tudott úszkálni magzati korodban egy fél tucat pörölycápa te Mátrix szökevény?!" Igen. Ezt hívjuk őszintének, de momentán ez csak a szemembe ült ki. Szóban a kettes válaszhoz folyamodtam. Az udvariashoz.
- Clay. Clayton - válaszoltam a szűzanya csecsbimbóinak helyét taperálva a homlokomon. -  Ha jól emlékszem nem volt jelenleg előre megbeszélt hoppanálásom a... Hova is..? Kedves Mr..?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 12. 31. - 09:24:13 »
0

Letarolás



3C
2000. december 22.

outfit

Éreztem, amint a szívem heves lüktetéssel jelzi, hogy ezt elbasztad, O’Mara. Az agyam is, mintha lezsibbadt volna, ahogy a majdnem Nat-méret óriáskölköt bámultam. Csak egy kérdés foglalkoztatott, hogy ez mégis hogyan történt? Belehoppanáltam volna egy mugliba? A zsibbadtság hamarosan elérte az ujjaimat is, miután már átfutott az egész testemen, valahonnan a homlokomtól kiindulva. A vérnyomásom olyan hirtelen ugrott meg a szokotthoz képest, hogy hirtelen kockázatosnak éreztem volna felállni… még a végén itt helyben elpatkolok.
Clay. Clayton – közölte a nevét, miután megkérdeztem, hogy úgy mégis ki a franc ő. – Ha jól emlékszem nem volt jelenleg előre megbeszélt hoppanálásom a... Hova is..? Kedves Mr..?
Jól van, baszki, jól van… ez varázslókölök. A hang megállapította bennem ezt az egyszerű tényt, így mielőtt még bármit is mondtam volna, nagy nehezen, a levegőt hosszan kifújva, megpróbáltam feltolni magam a hidegtől enyhén nedves talajról. A tenyerem valami követ is érintett talán… meglehet, hogy egy régi sírkő maradványa volt, amit már rég nem gondozott senki. Erről pedig eszembe jutott, milyen régen látogattam el anyám sírjához. A bennem újra és újra életre kelő sötétség pedig ezt imádta… még egy ok, hogy gyötörjön, hogy az orrom alá dörgölje, milyen szörnyű gyerek voltam világ életemben. Hát igen, az voltam, nincs ezen mit tagadni… de anyám ennek a felét még csak nem is fejtette. Nem tudott semmit a kis szórakozásomról. Ha el akartam venni valamit valakitől, elvettem, gondolkodás és könyörület nélkül, sőt addig gyötörtem másokat, amíg csak örömömet leltem benne. Anyámnak azonban mindig az angyali oldalamat mutattam. Tudtam, hogy hogyan kell mosolyogni vagy beszélni ahhoz, hogy fel se tűnjön neki mindaz, ami a maszk alatt van. Kár, hogy azóta felnőttem, ő pedig már egész egyszerűen nincs.
Szuper… Merlin szaros valagára… – Állapítottam meg háborogva. – Elliot vagyok. – Közöltem egyszerűen, mert az már biztos volt, hogy nem olvas újságokat vagy legalábbis pletykalapokat s ennek örültem. Nem akartam még egy idiótát a nyakamban, aki azért zaklat, hogy miért hagytam el az imádott íróját. Én ugyanis nem akartam híres lenni, főleg nem Forest miatt. Ha valami nem tett jót a Zsebpiszok közi hírnevemnek, akkor az ez a kapcsolat volt.
Előrángattam a pálcámat és a kölyökre fogtam.
És most, ha nem haragszol, gyorsan túl esnék azon az amneziáláson – folytattam komolyabban, majd közelebb lépve hozzá egyenesen a homlokához szegeztem. Na nem annyira, hogy esetleg kiszúrjam vele a szemét, ha belemozdul. Azért kellő távolságot tartottam, mégis csak hatalmas. Két ütés és megölne, szóval jobb az óvatoság Husi esetében. – Ígérem, után gondoskodom róla, hogy hazakerülj épségben. – Tettem hozzá, ám ahogy léptem volna még egyet felé, éreztem, hogy a cipőm talpa megint valami kőfélére téved. Az is egy régi sír lehetett, csakhogy nem a megszokott semmi követte ezt. Nyikorgás következett, majd eltűnt a lábam alól a talaj. Már csak annyi lelki erőm volt, közvetlenül azután, hogy a pálcámat elejtettem, hogy belekapaszkodtam a kölyök kabátjába. Aztán zuhanni kezdtem lényegében el sem engedve a Husit. Kétlem, hogy magammal tudtam volna rántani, egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. A zuhanás egyébként nem tartott különösebben sokáig, de a vége fájdalmas volt. A karom nem köszönte meg, hogy ráestem, ahogy az oldalamba is belenyilallt a kín, de talán nem olyan hevesen, mint a sérült lábam. Olyan hevesen szúrt belé valami lüktető szarság, hogy hörögve tudtam csak feltolni magam a kemény földről.
Élsz, Pufi? – kérdeztem, de közben a félhomályban, előre hajolva kerestem a pálcámat. Nem számít a fájdalom… Ezzel bíztattam magam, miközben minden lépés olyan volt, mintha kést döftek volna a régi hegbe.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.091 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.