+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  A KisLak új lakója
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A KisLak új lakója  (Megtekintve 77 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 08. 10. - 21:46:04 »
+1

London és Észak-Írország



2000. augusztus
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 08. 10. - 23:21:53 »
+2

A FOREST HÁZASPÁR

.outfit.
2000. augusztus

Halkan beszívtam a levegőt ajkaimon, miközben tekintetemet, szinte centiről-centire végigfuttattam a félhomályba borult szobámon. A csupasz, halványlila falamon, reggel bevetett, ám mostanra összegyűrődött ágyamon és a nyitott ajtajú szekrényeimen, amelyeknek annyi emléket kellett volna árasztaniuk felém, ám nem tették, helyette csak mintha vádlóan meredtek volna rám: "Komolyan? Ez a megoldás?"
Tudtam, hogy nem. Legalábbis majdnem biztos voltam benne, hogy tudom. A legutóbbi kis kiruccanásomnak nem volt jó vége, az apám csak még dühösebb lett rám, amit meg kéne értenem, hiszen mégis csak megijeszthettem, hogy eltűntem, de szinte nevetséges volt, hogy úgy tett, mintha egyáltalán nem tudná az okát.
Pedig most már ő is az volt. Próbáltam ellene küzdeni, de vajon mit csinálhattam volna másképp ahhoz, hogy Karen ne fertőzze meg az egész családunkat, vagy legalábbis azt, ami maradt belőle?
Könnyáztatta arcom még égett az ütéstől, amely után bezárkóztam a szobámba. Sosem hallottam apámat ordítozni. Összekuporodtam az ágyam és a szekrénysor melletti kis résben, mintha így nem hallanám, mintha így kizárhatnám magam a dologból, mintha nem tudnám, hogy a szidó szavai nem csak a nagynénémnek, de nekem is szólnak, ám akármilyen erősen szorítottam a kezemet a fülemre, a hangja úgy is átütött.
Mióta hazajött Németországból, minden csak rosszabb lett, pedig annyira vártam azt a pillanatot, mint éhező egy falat kenyeret. Egy egész hónap itthon nélküle, a folytonos viaskodásaink Karennel, és az egyetlen, ami miatt nem vesztettem el a józan eszem a folyton körbelengő negatív hangulatban, apám volt. Bíztam benne, hogy amint hazajön, helyreáll kicsit a béke. Sok időt töltünk majd együtt ketten, mielőtt visszamegyek a Roxfortba, és remélhetőleg megkapom tőle azt a törődést, amire talán már kétségbeesetten várok anya halála óta. Eddig mindig így volt, vagy legalábbis nagyon hasonlóan a felvázolthoz.
Talán túl sok volt az a pár hónap, amit a Roxfortban töltök, távol tőle. És Karen végül is a testvére, nem várhatom el, hogy lássa azt a kígyó oldalát, amelyet nekem naponta megmutat. Nem várhatom el, hogy válasszon kettőnk közül. Bárcsak ne érezném úgy, hogy ő mégis ezt tette!
Pulóverem ujjával megtöröltem az arcomat. Még mindig éreztem a feszültséget a bőrömön, holott a kiabálás már abbamaradt. Még mindig éreztem a fájdalmas csípést az arcomon, holott már talán egy óra is eltelt azóta. Hallottam, amint apa fel-le masíroz a folyosókon, tudtam, hogy képtelenség lesz átjutnom rajta az ajtóig, és tulajdonképpen nem is akartam látni az arcát. Mielőtt megmarkoltam volna a hátizsákom pántját és Jensen ketrecét, az ablakhoz léptem. Kitárva azt megcsapott a hűvös levegő, az eső illata, és vártam az érzést, amely majd visszatart, vártam a szorításra a mellkasomban, ám egyik sem jött.
Minek maradnék itt? A még több gyűlöletért? Már nem kérek ebből, elfáradtam, le akarok pihenni, anélkül, hogy görcs lenne a gyomromban, mert akármelyik pillanatban meghallhatom Karen hangját. Nem akarok tovább küzdeni. Nem akarok tovább a csalódást okozó kölyök lenni, aki folyton csak problémát generál itthon.
Egy ollóval elvágtam a szúnyoghálót, aztán a hirtelen táskába kényszerített néhány cuccommal és baglyommal együtt kimásztam az ablakkereten. Kész voltam elhúzni innen valahova, bárhova. A kapuig vezető úton azt mondogattam magamnak, hogy ez mindenkinek jobb lesz, aztán lassan megcsóváltam a fejem. Ha csak nekem, az se érdekel.


Az eső hidegen csapott az arcomba, az ütés helye mellett pedig most már a bal térdem is pokolian sajgott, hiszen néhány utcával arrébb, nem sokkal, hogy leszálltam a buszról, elcsúsztam a vizes úton, és amellett, hogy kiszakadt a nadrágom, még vérzett is a horzsolás amit szereztem. Az eső meg persze csípte, ami egyébként szintén nem rég kezdett szakadni, de a pulóverem és fekete nadrágom már teljesen átázott, úgy nézhettem ki, mint egy útszélre lökött kismacska. Jensen sem értékelte túlzottan a nedvességet, de ő legalább alaposan felborzolva a tollait nem fázott annyira, mint én. Ráadásul egészen rámsötétedett, és pontosan még csak nem is tudtam, merre tartok. Arra gondoltam, egy motelben veszek ki szobát, a baj csak annyi volt, hogy az eső teljesen átvette a tájékozódási képességeim felett az uralmat, és valószínűleg a buszról is rossz helyen szálltam le, mert a környék egyáltalán nem volt ismerős. Ezen szitkozódtam magamban, miközben igyekeztem egy táblát találni, ám a sötét köd ezt szinte ellehetetlenítette, ráadásul egyre kellemetlenebb volt ez a fázás dolog. Annyira, hogy már remegtem, és majdhogy fájt, ahogy az apró cseppek bőrömhöz értek. A reménysugár egy boltsor volt, amin oldalt hirtelen megakadt a tekintetem, és bár úgy tűnt, mindegyik zárva van, legalább némelyiknek olyan hosszan kinyúlt a teteje, hogy behúzódhattam az alá, és végre nem ömlött rám telibe az eső. Letettem Jensen ketrecét, mellé pedig a hátizsákomat, és miközben már teljesen átfagyott ujjaimra ráhúzkodtam a pulóvert, lekuporodtam a cuccom mellé a földre törökülésben, annyira elfáradtam a sok céltalan bolyongásban. Arra gondoltam, keresek valami helyet, ahol legalább átöltözhetek, de aztán elvettetem a dolgot, tekintve, hogy az égre pillantva nem úgy nézett ki az idő, mint amely mindjárt kivirul, így pedig teljesen mindegy volt, mert perceken belül úgy is ismét eláztam volna.
Bedugtam az egyik ujjam a baglyomhoz, és lágyan megsimogattam a kis fejét, aki kicsit megrázta magát és közelebb bújt. Halványan, erőtlenül rámosolyogtam, aztán közelebb húztam a táskámat is. Egészen az aljára belegyűrtem egy kis bagolycsemegét is, így azt kerestem elő, hogy adjak neki néhány darabot, közben pedig zsepit is kerestem, hogy letöröljem a térdemről a vért. A helyzet elég szar volt, de bíztam benne, hogy miután kicsit összeszedtem magam, találok egy motelt. Legalább a könnyeim már nem akartak előtörni, ez is haladás volt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 08. 11. - 14:39:17 »
+1

KisLak


Avery & Nat
2000. augusztus

.outfit.

Szakadó eső. Érződött, hogy egyre csak közeledik az ősz, robosztus nagy léptekkel és már nem volt visszaút. Egyre többször jártam kiskabátban, pulóverben, a kezemben esernyővel. A tipikus angol időjárás egyre terhesebben vette át az időnként igen csak forró nyár helyét. És hogy bántam-e? Cseppet sem. Ha tehetettem volna, én magam is elköltözök északra, mint annyian, akik nem bírják a meleget és Jégkocka biztonságos falai között éldegélek. Az az egyszerű élet lett volna az én boldogságom… de végül is az új házunk sem olyan szörnyű Észak-Írországban. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben csörtettem végig az egyik külső-londoni kis utcán, a zsebemben szorongatva azt a kis dobozt, amiért egy vagyont fizettem – természetesen a Nathanieltől lenyúlt pénzből. Már egészen besötétedett, bár lehet, hogy leginkább az esőfelhők sötétsége miatt, ráadásul a hajam is egyre jobban átázott a cseppektől. Nem számított. Elmosolyodtam.
Egy különleges fűszerért jöttem be egészen idáig. Utáltam főzni, világ életemben utáltam és nem is igazán tudtam… habár szerettem volna meglepni Natot. Most ő hozott áldozatot az én kérdésemre, ő tett valamit értem és én, én meg akartam hálálni azzal, hogy legalább valamiben jó vagyok a háztartásban. Nem áll ez neked jól, O’Mara… – gúnyolódott a hang, a szalag lüktetésével egy ritmusban. Beleborzongtam és elkomorodtam, mintha ott sem lett volna soha az a mosoly. Tudtam én, hogy a valódi veszély ott van bennem, minden porcikámban. Sötétségként kerített hatalmába újra és újra.
Éppen egy pocsolyába léptem be, mikor a köd és eső keverékén keresztül megpillantottam egy alakot. Ez nem is lepett volna meg, ha nem esernyőtlenül, teljesen átázva, ráadásul egy bagolykalitkával lett volna. Látszott, hogy jó ideje odakint van és a madár sem örült különösebben a helyzetnek. Ahogy közelebb léptem egy fiatal, talán a kamaszévei elején-közepén lévő lány volt. A rajta lévő pulcsi egészen megtelt vízzel, akárcsak az én cipőm a pocsolyának köszönhetően.
Nem baj, O’Mara, jó helyen van… – súgta a hang és én el is akartam sétálni mellette. Ám egy lépéssel később megtorpantam és visszafordultam. Az a nap jutott eszembe, amikor Romániában volt éppen a székhelyem… egészen pontosan egy kisebb erdőbe. Iszonyatos vihar támadt, perceken belül sáros és vizes lettem, hiába indultam meg azonnal a falu felé. Bekopogtam több házba is, a fogadóstól is megpróbáltam szállásért könyörögni, de nem engedett be. Egy hétig beteg voltam utána és csak szürcsöltem a forró teát, amit a megmaradt készleteimet felhasználva főztem.
Jól vagy?– kérdeztem hangosan, mert időközben egy nagyot dörgött is. – A szüleid itt vannak valamerre? – Faggatóztam, mintha legalábbis a világ legfelelősségteljesebb felnőttje lennék. Nem voltam az, soha életemben nem vigyáztam egyetlen gyerekre sem komolyan. Ha az öcsém egyedül is mert hagyni az unokahúgommal, akkor sem volt több egy óránál. Nat bízott rám először gyereket és azt sem biztos, hogy jól tette. Az igaz persze, hogy ez a lány kifejlettebb példány volt, tehát nagyon már nem ronthattam rajta semmit.
Nagyon hűvös van… nem akarsz megszáradni egy kandalló mellett?– kérdezgettem, miközben megnyugtatásként felemeltem a varázspálcámat. Eddigre már biztos voltam, hogy egy roxfortos diákkal van dolgom. – Főzök neked forrócsokit… csak egy gyors hoppanálás az egész.– ajánlottam felé és felé tartottam a kezem. Megvártam, míg elfogadja és ha elnyertem a bizalmát, akkor indulhattunk is az Észak-Írországban található kis kőházba, egyenesen a konyhába.
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 08. 16. - 12:14:17 »
+2


KISLAK ÚJ LAKÓJA

Nem is tudom mióta élünk már KisLakban. Valahogy úgy telik az idő, mintha mindig is itt léteztünk volna. Békés és kedves ez a hely, bár még mindig hiányzik egy olyan fürdőszoba, amihez nem kell megtekintenem egy komplett tájképet, mielőtt bemegyek. Pénzem bőséggel lenne a házhoz csatolni egy új szárnyat és teljesen újrabútorozni a belső tereket. De Elliot úgy gondolja, mindaz, amit én hozzátennék az elvenné a báját és azt hiszem vele együtt a lehetőségünket is, hogy mi magunk, mint kapcsolat felépüljünk. Nem tudom… szívesen maradok itt. Szeretem ezt a helyet és egy felújítással is megtartanám a báját. Gazdag vagyok, nem kellene nyomorognunk, még ha most ez tulajdonképpen idilli is. Ha beüt a rossz idő, ha sűrűsödnek a viharok, akkor majd előjönnek a gondok. Hóesésben nem szívesen mászkálnék a kinti mosdóba vagy engedném ki Adát… És a tetőnk állóképességében sem vagyok teljesen bizonyos, ahogy a szigetelésben sem. De majd megoldjuk valahogy. Ketten mindenre képesek vagyunk ez tény, de még ha nem is mondom ki, akkor sem értem miért jó szegényként élnünk, ha egyszer nem vagyunk azok…
Felsóhajtok és leemelem tekintetem a tetőt tartó szerkezetről, hogy újra az előttem lévő papírra meredjek. Gyorsabban haladok a regényemmel, mióta átadtam másnak az üzleti teendőket. És kiegyensúlyozottabbnak is érzem magam. Szóval amúgy boldog vagyok és ezt ez a hely is teszi valahol, tehát minden panaszkodásom valahol egy nagy katyvaszba is torkollik… ellentmondásos vagyok…

Elmosolyodom, mikor újra a papíromra nézek, de ezúttal azért, hogy felvegyem a fonalat. Pennám gyorsan serceg a lapon, még mindig nem hoztam át az írógépem, bár sokkal kényelmesebb lenne úgy írni… Felírom a teendők közé majd… Most csak tovább folytatom a szavak és mondatok egybefűzését, amik végül egy kerek fejezetté formálódnak a csöndet megtöltő fantáziám által. Akkor veszem csak észre, hogy szinte teljesen besötétedett, mikor elkezdem összerendezni a papírokat. Hogy mikor oltottam fel a lámpákat? Magam sem tudom? Hogy mikor ittam utoljára vagy álltam fel egy pillanatra? Magam sem tudom. Hogy mikor méláztam a ház felújításának gondolatával? Magam sem tudom…

Az órára tekintek. Akkor fog el az aggodalom. Már rég itthon kéne lennie. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Elmegy szinte se szó se beszéd, majd nem kerül elő csak amikor kedve szottyan. Az, hogy én aggódok érte és persze féltékenykedek is, az nem kifejezetten zavarja. Miért is zavarná? Ah.. mindegy.
Felállok és kissé megmozgatom elgémberedett tagjaim. Az ablak felé nézek, hallom ahogy az eső kopogni kezd előbb a tető puha tetején, majd az üvegen és végül a füves legelőn, aminek a közepén élünk. Oh… bárcsak hazaértél volna, mielőtt megfázol…
Nem is gondolkodom tovább, önkéntelenül kezdek neki egy friss meleg kávé, egy jó nagy adag forró csoki lefőzésének és valami meleg ételnek. Nesze. Úgy várlak haza, mint valami kedves kis asszonyka. Remélem legalább egy kicsit örülsz majd…
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 08. 17. - 22:52:31 »
+2

A FOREST HÁZASPÁR

.outfit.
2000. augusztus


Óvatosan nekidöntöttem a fejem a mögöttem húzódó hideg kőfalnak, és néhány pillanatig meredtem előre, az eső monoton zuhogását figyelve, ahogy az út kisebb-nagyobb mélyedéseiben egyre jobban megduzzad a víz. Szerettem az ősz és tél hűvös, esős napjait, habár fázós típus voltam, de mindig olyan rétegesen igyekeztem öltözködni, hogy ez ne szegje kedvem. Nem szerettem a nyári száraz forróságot, még ha Angliára nem is volt annyira jellemző. Azonban most mindenemből csöpögött a víz, reszkettem, és azt kívántam, bárcsak kisütne néhány pillanatra a nap... ami persze reménytelen volt, hiszen már későre járt, bár pontos időt nem tudtam.
Hagytam, hogy egyre nehezedő pilláim lehúzzák a szemhéjamat néhány pillanatra, és élveztem a teljes sötétséget, amely körbeölelt egy kis időre. Egy kicsit kezdtem elbizonytalanodni, jó ötlet volt-e eljönnöm otthonról. Amikor ez legutóbb megtörtént, estére csak hazakeveredtem, és még csak el sem áztam, csak az Abszol úton mászkáltam egy kicsit, hogy eltereljem a figyelmemet, most viszont még a mágiára sem vágytam. Csak egy ágyra, ahol aludhatok egy nagyot, hogy aztán holnap kitaláljam, hogyan tovább. A bizonytalanságom viszont nem tartott sokáig, mert amint az otthonomra gondoltam, elfogott egy kellemetlen borzongás, egy szorítás a mellkasomban, és tudtam: nem akarom őket látni.
Egy placcsanást hallottam, mire kipattant a szemem, és kicsit közelebb vontam magamhoz Jensen kalitkáját. Egy férfialakot szúrtam ki nem messze tőlem, mire egy kis szégyenérzettel kevert félelem kezdett el dübörögni a mellkasomban. Reméltem, hogy nem fog hozzám szólni, közben mégis azon izgultam, hogy mit gondolhat rólam. Valószínűleg, hogy egy hajléktalan vagyok, aki épp ellopott egy baglyot és azzal bujkál, mindeközben pedig jól elázott. A sötétben nem láttam túl jól a fickó vonásait, de gyorsan el is kaptam a tekintetem, és inkább a térdemet figyeltem, hiszen ha bámulom, nagyobb eséllyel észrevesz ő is, nem?
Egy kicsit megnyugodtam, ahogy elhaladt előttem, aztán viszont megállt s visszafordult. Egy röpke pillanatra próbáltam bevetni a "mintha-észre-se-vettem-volna" kártyát, de ez elúszott, amikor még hozzám is szólt. Azt csak nem tettethettem, hogy süket vagyok.
– Jól vagy? A szüleid itt vannak valamerre? - kérdezte a férfi. Szavaira egy mély dörgés erősített rá, amitől halványan összerezzentem. Igyekeztem nem olyan riadtam bámulni vissza rá, mint amilyennek éreztem magam belülről. Hangja lágy volt és talán még aggódást is felfedeztem benne, azonban nem hagytam meggyőzni magam. Legalábbis próbálkoztam. Tényleg.
- Jól vagyok - válaszoltam vissza tömören, próbálkozva megütni egy olyan határozott hangszínt, amiből aztán persze sütött, hogy hazugság. A második kérdésre pedig nem válaszoltam, csak kicsivel közelebb húztam magamhoz a hátizsákomat, mely még szét volt cipzározva, az előbbi bagolycsemege és zsebkendő keresési akcióm után. Ekkor vettem észre, hogy oldalt a pálcám hegye kilóg - eddig fel sem tűnt, hiszen nem volt fontos, viszont most, hogy itt állt előttem egy idegen férfi, ez egy kicsit kétségbe ejtett, és amilyen gyorsan csak tudtam, összehúztam a táskámat. Reméltem, nem vette észre, ha pedig igen, egyszerűen csak nem gondolt bele semmi különöset, mugli szemmel ez akár egy jelentéktelen kis bot is lehetett.
– Nagyon hűvös van… nem akarsz megszáradni egy kandalló mellett? - érdeklődött tovább. Bárcsak lett volna valami sötét él a hangjában, amitől ez az ajánlat nem hangzik ennyire csábítónak! Közben pedig előhúzta a varázspálcáját, ettől bizsergés szaladt végig a tarkómon. Nem is tudom, hogy megnyugodtam-e, vagy pont ellenkezőleg. Talán egy picikét igen, ugyanis hagytam, hogy a forrócsoki említésére megránduljon a szám sarka. Nagyon csábító volt, szinte már éreztem, ahogy átfagyott ujjaim a bögre falához érve újra életre kapnak... Annyira vonzott a meleg, a szárazság és a forró ital gondolata, hogy szinte meg se hallottam azokat az érveket a fejemben, miért nem kéne vele tartanom, pedig volt egy pár. Szinte... Azért egy bizonytalan pillantást vetettem felé, miközben lassan, óvatosan felálltam a földről, vállamon a táskámmal, kezemben pedig a kalitkával.  
- Miért akarsz segíteni? - kérdeztem halkan. Közben egy villámlás pillanatnyi fénye megvilágította az arcát, nagyjából felfedte a vonásait. Annyira fáztam, hogy fel se tűnt a talán tiszteletlen letegezés. - Mé... Még csak a nevemet sem tudod.
Talán hasznosabb lett volna bemutatkozni, mint csak rámutatni erre a tényre, de egyelőre nem forgott úgy az agyam, mint alap állapotban. Ez tehetett arról is, hogy óvatosan felé nyúltam, és elfogadtam a kezét, hogy vele tartsak.
Mire pislogtam egyet, már nem az eresz alatt kuporogtam. Egy kicsit megszédültem a hopponálástól, de a fény is olyan erővel vágott arcul, hogy hunyorogtam egy kicsit. Aztán lassan körbepillantottam, és egy teljesen átlagos, aranyos kis konyhában találtam magam. Oké, talán az átlagos nem volt a legjobb szó rá... Végtelenül hasonlított a nagymamám konyhájára, eszembe jutottak azok a napok, amiket vele töltöttem, mikor még anyu élt, s már csak a frissen sült sütemény illatát hiányoltam. Helyette viszont valami mást éreztem... Kávét, azt hiszem. Ahogy tovább pillantottam, és közben elengedtem a mellettem álló kezét, felfedeztem egy újabb alakot, amitől először megfeszültem egy kicsit. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen csak épp a konyhában sürgött-forgott, amikor behoppantunk, és talán ő döbbentebb lehetett, mint én.
- Őhm... - Még mindig remegtem kicsit, de egyelőre nem mertem letenni a cuccomat a földre, hogy átöleljem magam karjaimmal, csak végtelenül zavartan pillantgattam ide-oda a két férfi között. - A... Avery vagyok.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 08. 18. - 17:58:20 »
+2

KisLak


Avery & Nat
2000. augusztus

.outfit.

Túlságosan szakadt az eső. Túlságosan szakadt ahhoz, hogy megálljak bájcsevegni és bemutatkozgatni. Egyszerűen csak szerencsétlennek tűnt és nem akartam otthagyni. Ez akkora bűn? Engem sosem engedett annak idején senki a kandallója mellé, nem tudtam csak úgy behúzódni egy kellemes kis házba a szakadó eső elől. Így hát felajánlottam. Veszélyesnek éppen nem tűnt, ahogyan Rowle kémnek sem, ezért hát miért is ne tettem volna? Kemény vagyok, de szívtelen nem.
Miért akarsz segíteni? – Közben akkorát villámlott, hogy még én is megborzongtam. Egy kicsit jobban megtudtam nézni magamnak. Legalább annyira el volt ázva, mint én, de egész barátságos arca volt. –  Mé... Még csak a nevemet sem tudod.
Megrántottam a vállamt.
Ha megbocsátasz, akkor én részemről inkább a kandalló mellett folytatnám a bájcsevejt, ugyanis már az alsóm is átázott és rohadtul szeretnék nem idekint ácsorogni tovább.– válaszoltam. Szóval felé nyújtottam a kezemet, hogy végre induljunk meg.
A kis rántással pillanatok alatt jött a szédelgés, a hányingerkeltő érzés a gyomorban. Még mindig iszonyatosan utáltam hoppanálni, bár tény, hogy jóval egyszerűbb közlekedési mód volt ez, mint villámok között seprűre ülni és odafent cikázni. Kellett egy pillanat, hogy elengedjem a kezét, mikor a talpam végre talajt ért. A szédülés egy pillanat alatt elmúlt. A kellemetlenség helyét átvette a vidéki konyha bágyadt fénye, a kávé különös aromája, ami annyira jól kiegészítette a hely varázsát.
Mire felfogtam, hogy Forest is ott van abban a helyiségben, addigra a lány már bemutatkozott neki. Én pedig csak álltam ott, nézve azt a hatalmas embert, aki a férjemnek mondja magát. Éreztem, ahogy minden hajszálamból csöpög a víz le az öreg fapadlóra és csak figyeltem. Nem tudom miért, talán mert megint rám talált a felismerés, hogy a hatalmas méretek ellenére mennyire sebezhető is ő. Nem szóltam neki, hogy eljövök otthonról és persze megint ott volt az a szomorú csillogás a szemében, amit már annyiszor láttam. Épp csak felfogtam, hogy az ázott teremtés neve Avery.
Leszakadt az ég és hazahoztam. Az utcán ácsorgott egyedül minden cuccával. Mégsem hagyhattam ott. – Teljes nyugalommal a hangomban válaszoltam és közelebb léptem hozzájuk. – Elliot vagyok egyébként. – Tettem hozzá és a tekintetem a frissen lefőzött kávéra vándorolt. A kellemes, ébresztő hatású illat azonnal magamhoz térített, így egy kicsit megráztam a fejemet. A hajamból minden csepp szerte szét repült, Natot és Averyt találva el.
Közelebb léptem aztán Nathoz, átkaroltam fél kézzel a derekát, teljesen szembe fordulva az elázott lánnyal. Közben elővettem a pálcámat és ráfogtam. Egy pillanat alatt megszáradt a ruhája és a haja, éppen csak azaz átfázott érzés maradhatott meg.
Adjunk ennek a lánynak egy jó kis forrócsokit… – mondtam és elhúzódva Foresttől már nyúltam is be egy bögréért a szekrénybe. – Mit kerestél ekkora esőben az utcán egyáltalán? – kérdeztem és közben hozzá-hozzá értem Nathoz, mintha jelentéktelennek tűnne az egész. Valójában apró simítások voltak azok, amolyan bocsánatkérés, hogy megint leléptem. Tudtam én, hogy mi a helyes… de sosem követtem azt az utat. Ahhoz túl önző és önfejű voltam, aztán mikor megláttam a szemében azt a bizonyos csillogást, hát egészen megsajnáltam.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 08. 19. - 13:28:15
Az oldal 0.112 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.