+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Hana Tachibana (Moderátor: Hana Tachibana)
| | | | |-+  Hana története
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hana története  (Megtekintve 758 alkalommal)

Hana Tachibana
[Topiktulaj]
*****


let me forget all of the hate, all of the sadness

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 09. 03. - 14:48:33 »
+2

Halott virágok illatát nyögik a fák
dressu

Watashi
1990. 08. 29. - 1994. április 18.
ongaku

18+




1990. augusztus vége
Az Abszol úton mindig is szerettem a nagy nyüzsgést, valamiárt mindig a Japán káosz jutott róla eszembe. Sosem zavart különösebben, ha lökdösődtek, ha bökdösődtek. A szüleim minidg is mondták, hogy a japán túlságosan hozzá vannak szokva a másik arcába álláshoz, így elég sok Európainak kellemetlen az a kis emnnyiségű távolságtartás amit csinálnak, bár engem igyekeztek az európai normákhoz hozzászokatni. De szerencsére nem utáltam meg az összepréselődést sem.
Egy baglyot kerestem, míg a barátnőim beszerezték a megfelelő könyveket. Nem mintha olyan lelkesen tanultunk volna, engem is minidg más és más szórakoztatott, az órákon is jobban lefoglalt az, hogy az előttem ülő Priscilla Metthys fora hajában számoolgassam a szöszöket. Nem tehetek róla, az Átváltoztatástan a világ legunalmasabb órája. Pedig otthon is mondogatják nekem, hogy szedd össze magad Hana, mert nemsokára R.A.V.A.S.Z., de gőzöm sincsen, mit csináljak. Egyetemet illene elvégezni, de még abban sem voltam biztos, hogy varázsállásom lesz. Határozottan kétségbeesett kamasz voltam már akkor is, akinek semmi kedve nem volt semmihez, kivéve ha nem volt szórakoztató.
Olyan elevenen él bennem az a nap, mintha csak tegnap lett volna, hogy beleüttköztem a széles, bőrjeckis hátába, amire Guns'n Roses emléma volt hímezve. Buktam a rocker pasikra, magam sem tudom miért, pedig mindig kifinomult hölgynek igyekeztek nevelni. Magas volt, hosszúhajú, szakállas fickó, karakán arccal és durva tekintette. Azt hiszem nem voltam normális. Nem vettem észre amit észre kellett volna...
A furcsa, nyájas vigyorát, a tekintetét, ami nem is engem figyelt, hanem csak a testemet. Nem értem miért habarodtam bele, egy akkor 26 éves féregbe.
- Nahát, micsoda bájos teremtés - kacsintott rám, mire valami folytán csak idétlen nyerítést adtam ki. Felkavarodtam, mint a ruhák a mosogépben. Kikapcsolódott a józanságom. Olyan gyorsan történt minden, nem is értettem az egészet. Nem tudtam még, hogy mi vár rám. Nem szóltam otthon róla. Pedig találkoztam vele. Minden nap. A sok hízelgése elvette a józanságomat.
Fiatal naív fruska voltam, aki megtalálta azt a férfit, akit örökké szerethet. Jó, stabil családi példa volt mögöttem, szüleimnek is az első szerelemből született az a hosszú, kellemes és tiszteletteljes házasság, na meg persze én. De gy valamit hiányoltam, talán ezt kerestem olyan buzgón másban. A szenvedélyt. A japánok szerelme a tiszteleten alapult, nem nagyon hangoztatják, hogy aishiteru. Túl mély. Túl hosszútávra szól. Túlságosan lelki mélysége van. Apám 58 évesen mondta először életében anyámnak, hogy Aishiteru. A lelki társam iránti szerelem. Talán... ha én is megfontolt vagyok, nem pedig egy fruska... Nem pocsékoltam volna erre a rohadékra az aishiteru-t. Milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam...

1990. téliszünet
Leveleztünk. Mindenféle dolgokról. Lassan fokozatosan építette fel a bizalmamat felém, és környékezett meg, mint egy kígyó. Nem nagyon foglalkoztam az iskolával, bár tanulgattam, a szociális kapcsolataim ezt a lázadó, heves szerelmet erősen megsínylették. Észre sem vettem, és teljesen magamra maradtam. Először elvette tőlem a gyanakvásom. Ellopta az első csókom. Megfosztott a barátaimtól.
Fokozatosan, precízen leépítette azt az alacsony falat, amit óvatosságként kellett volna magam köré húznom egy idegen férfival szemben. Lassan nem szégyelltem "mocskos" dolgokról írni. Nem szégyelltem magamat előtte. Megtanított hazudni a szüleimnek. Lassan lefejtett rólam mindent, minden kétséget, minden félelmet, én pedig örömmel vetkőztettem ki magam ezekből, azt hittem így tisztán létezhettem előtte, azt hittem biztonságban vagyok vele.
Amikor a téliszünetbe haza sde mentem. Már nem látezett számomra senki más, csak ő. Azt hazudtam szüleimnek, hogy egy barátomnál fogom tölteni a szünetet. A japánok amúgy is máshogy ünnepelik a karácsont. De már tudom, hogy nagyon megbántottam őket. Valahogy ez nem érdekelt. Megtanított hazudni. Hozzá mentem. A lakására. Nem értem, miért nem volt bennem félelem. Sohoban lakott. Egy rozga épületben. De ő a félelmet is elvette tőlem akkor. A kedves szavai a leveleken megnyugtattak. Hiszen bármi bánatomat is sírtam el neki, mindig küldött valami apróságot. Valami kedves szót, és megnevettetett. Milyen ostoba voltam, milyen együgyű.
Nem volt bennem semmi, és örömmel adtam át magam neki, mintha mindig is arra vágytam volna. De aztán egyszerre minden sötét lett, olyan sötét.
Kiszedett belőlem minden aggályt, és félelmet ültetett belém. ELvette a szeretetemet, és gyűlöletem emésztett fel. ELvette a testemet, melyet nem neki kellett volna szánnom. Elvette a hitemet, pedig olyan fiatal voltam. Elvette az életemet, hogy egy másiknak adjam.
Nem emlészem, hányszor ütött meg. De azt tudom, mikor történt meg az első. Nem szedtem fel a cigaretta csikket, amit a földre dobott. Nem akartam megtenni, így levert nekem egyet, és elterültem a padlón. Nem is tudom melyik fájdalom volt erősebb. Talán a lelkemé. És a lelkiismeretemé, hogy ilyen idióta voltam. Nem tudtam bátor lenni. Így mindenben kénytelen voltam neki engedelmeskedni. Amit eldobott felszedtem, amit elszívott eltűntettem, ha megütött csöndben voltam, ha engem akart, hagytam neki. Mindent mindent. Olyan lassan teltek a szünet utolsó napjai, és ő el sem akart engedni. Még az iskolából is késtem... Talán ha nem küldnek értem valakit, még most is ott lennék.

1990 nyaráig
Nem tudtam a családom szemébe nézni. Nem tudtam velük egy szót sem váltani. Ha rájuk néztem menten elszégyeltem magam. Ők úgy pillantottak rám, mint akik meg akarnak érteni. Mint akik sosem haragudtak. Hogy tudtam én hazudni nekik? HOgy? Azt hiszem, az utolsó félévem az iskolában egyenlő volt a szellemi léttel. Tanultam, mint az őrült, de nem én voltam. Levizsgáztam sikeresen, de nem én voltam. Nem tudtam megszabadulni tőle. Ott kísértett mindenhol. Összerezzentem a hirtelen zajokra. Összerezzentem a hirtelen felbukkanó alakokra. Mint valami félős üregi nyúl. Nem voltam önmagam. És a levelei. Azok a levelek. A mocskolódás, egyik percben meg a könyörgés. Nem tudtam, hogy mit akar. Azt írta nem ura önmagának, és a nyáron beszéljem meg vele a dolgokat. Még minidg hittem neki. Miután végeztem a Roxfortban, és felvettek az egyik random megjelölt szakomra, megint odamentem hozzá. De ugyan azt kaptam, mint télen. Megalázást, gyötrelmet. Én pedig túl gyenge voltam onnan kiszabadulni. A szüleim nem tudtak rólam semmit. Lassan már én se tudtam magamról semmit.
Aztán egyszer csak megunta. Azt mondta legalább elmondhatja magáról, hogy volt egy ázsiai állata is. Ha bátor lettem volna, ha lett volna erőm, biztos, hogy megvédtem volna magamat. De nem tettem. Először nem is értettem mint mondott nekem. Az egész "kapcsolatnak" a végét az jelentette, amikor megtudta, hogy terhes lettem. Egyszerűen eltűnt másnap.
Én pedig hazamentem...
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 16. - 14:29:30
Az oldal 0.068 másodperc alatt készült el 32 lekéréssel.