+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Elvarázsolt kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 5 6 [7] 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elvarázsolt kastély  (Megtekintve 2534 alkalommal)

Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #90 Dátum: 2019. 08. 15. - 14:04:18 »
+1

Elvarázsolt kastély


Illetlen szavak előfordulhatnak…



Mikor felemelkedtem a lány mellől, mozdulatommal szinkronban fekete, gomolygó ködnyalábok lebbentek a magasba. Finom, elegáns elégedettséggel figyeltem tettem eredményét, s csak úgy, kíváncsiságból meglegyintettem a karddal a sötét felleg hozzám legközelebb eső sarkát. Mire azonban a penge odaért, az illékony anyag már sehol sem volt. Különös érzés fogott el, némileg feledtette velem a szédülést és a vérveszteséget, a fájdalmakat… De annál mélyebbre ment.
Nem tudom, miért jutott eszembe édesanyám, de hirtelen ott volt lelki szemeim előtt. Nagyon, nagyon régen nem éreztem már így, mint abban a pillanatban. Ha akkor megállt volna az idő… De nem állt meg. Anyám előttem lebegő illúzió arcán a kedvesség hirtelen iszonyodó bánatnak adta át a helyét, majd az egészet elnyelte a sötétség. A tüdőm megtelt a fémes vérszaggal, elfogott a hányinger, a forgás – de én apatikusan, mondhatni megnyugodva tűrtem. Igen, ez az állapot volt számomra ismerős, sokkal megszokottabb, mint az iménti, különös lázálom szerűség. Elnyelt a sötétség, de ez valahol még jól is esett. Már tudtam, hogy a manőver célt ért, hogy sikerült, hogy mindjárt megérkezek a jól ismert, kegyetlen és tökéletesen kiszámítható valóságba.
A székemen ültem, karjaimat keresztbe fontam magam előtt, tarkómat lazán támasztottam a támlán. A szédülést leszámítva egészen úgy éreztem magam, mintha csak hosszabb ideig tartott volna egy pillantásom. Felpattantak a szemeim, és levegőt is alig véve sebesen felmértem, milyen állapotok vesznek körbe. Nos, kellemesen kaotikus, amint észrevettem. És ezt a növekvő kavarodást szépen keretezte az egyik szemem pilláin ülő alvadt vércseppek és rögök tábora. Odanyúltam, hogy letöröljem onnét, lassú, de viszonylag biztos mozdulatokkal. Egy medimágus toppant mellém, és segített valamellyest, de mivel sok volt a dolga, nem időzött velem hosszan. A fejemet és a csuklóm sebét ellátta, de aztán a dolgára sietett.
Egy jókora puffanás vonta magára a figyelmemet. A mellettem ülő kis vörös hajú vágódott hanyatt, bohókásan rázta meg magát, és dünnyögve bosszankodott.
- El kell tűnnöm, mielőtt Cartwright meglát, mert ezért…
Nem terveztem, hogy hosszan foglalkozom holmi kisleányokkal itt, de az általa említett név megállította pillantásomat. Mégsem lendültem tovább a dolog felett, hanem összehúzott szemekkel méregettem.
Hiszen feladatom volt. Azért jöttem ide. Minden név, aki a Falka figyelése alatt állt, az eszemben volt, és éppen erre is jól emlékeztem. Nem alakult jól az előadás, és amint látom, mindenki hamar távozásra fogja adni a fejét, ugyanakkor… Talán mégis megtudhatok egy s mást.
Láttam, hogy bujkál, és hogy inkább megpróbál feltűnés nélkül kimenni, de azt is, hogy kimaradt az ellátásból emiatt. Ahogy az ajkai elé emelte mutatóujját, ahogy ravaszkásan és csillogó szemekkel rám meredt… Szánalmas kis szerencsétlennek tűnt. Az ilyenekben szokás csizmát törölni, de mivel most kapóra jöhetett, úgy tettem, mint egy úriember, és finoman bólintottam felé. Sőt, mikor a környékünkön épp senki sem tartózkodott vagy figyelt, pálcát tartó kezem mutatóujjával aprót, hívogatót intettem a lány sérült csuklója felé. Nonverbális varázslatot használva, az asztalterítő rejteke alatt végighúztam a mágikus fegyver hegyét a vágott seb felett, mire az szépen összezárt. Tudtam, megnyertem magamnak a kislányt. A hálás mosoly biztosított felőle.
Nem nehéz eljátszani a jófiú szerepét. Meglepő, de a legsötétebb alakoknak megy ez sokszor a leginkább. Mert tudatosan csinálom. A figyelmesség döntő ilyenkor. Láttam, hogy a kicsi hol a kijáratot, hol meg az igencsak ismert nevű tolvajvezért vizslatja. Tudtam, mi jár a fejében. Nem került nekem semmibe a lábammal óvatosan megbökni őt, elnyerve becses figyelmét, majd újabb, szavak nélküli bűvöléssel kiábrándító bűbájt szórni rá. Én azért még láttam őt. És ez fontos, mert úgy terveztem, együtt fogunk távozni. Megvártam, amíg a helyzet elrendeződik körülöttem, csendben és zord szótlanságban ülve a helyemen, majd aprót intettem, és felemelkedtem a székemről. Az illúzióból ismerős arcok felé elegáns biccentéssel köszöntem, elidőzve egy cseppet a fegyverhordozó fiú látványán. Ha az aurorok vagy a medimágusok kérdeztek valamit, arra célratörően és szűkszavúan válaszoltam. Aztán nyomomban a láthatatlan és fájdalmasan naiv kis hölggyel, elindultam a kijárat felé.
 
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #91 Dátum: 2019. 08. 16. - 21:47:38 »
+2

e l v a r á z s o l t  k a s t é l y

Amint kinyitottam a szemem, minden más volt. Apró, csillogó pontokat láttam magam előtt mindenfelé, amiket néhány másodpercig be sem tudtam azonosítani, csak miután már nem folyt úgy össze a kép. Beletelt pár pislantásba, hogy kiélesedjen előttem a tér és felfedezzem, hogy ezek itt a szemem előtt nem csillagok, hanem a tükrök leheletnyi kis szilánkjai, amelyek most megemelkedtek és puhán csillogtak mindenfele... Gyönyörű volt. Annyira, hogy egy pillanatra el is felejtkeztem a kezemet ért vágásról, és az ezek mellett éktelenkedő többi sebről, horzsolásról. Arról, hogy mi is történt, a Sophie-t fojtogató Annáról, és a többiekről, akik szintén megsérültek...
Egy egészen rövid pillanatra hunytam csak le a szememet. Biztos voltam benne, hogy nem lehetett több egy pislogásnál, mégis, amint felkaptam a fejem, egyszerre öntött el a hányinger, az émelygés, a vér érdes szaga, és úgy kaptam levegőért, mintha ezelőtt befogták volna az orrom. Az oxigén pedig égette a torkomat, mint a fene.
Még a kép sem élesedett ki, hogy merre vagyok, önkéntelenül oldalra kaptam, mert úgy éreztem, zuhanok. Pedig ültem, erre csak később jöttem rá, ugyanabban a Három Seprűs kényelmetlen székben, ugyanabban a ruhában, amelyben érkeztem, a kék, szakadt anyagnak már hűlt helye sem volt. Tekintetem lassan csúszott végig a kocsma falain, a szívem valahol a torkomban dobogott, egy röpke pillanatra képtelen voltam megszólalni, egy szót sem tudtam kibökni. Lassan pörögtek végig a fejemben az események, s úgy kerestem a szememmel már valamivel sebesebben a társaimat, köztük kiemelten Sophie-t, hogy jól van-e, de a többieket is megtaláltam.
Mindenki egyben volt. Én is, azt hiszem. A levegőt viszont csak lassacskán engedtem ki, hogy kicsit nyugodtabban hátradőljek, és ebben a pillanatban tűnt fel az is, hogy beteges módon kapaszkodtam eddig a mellettem ülő kezébe. Florian felé kaptam a fejem, és még a helyzeten át is elvörösödtem egy kicsit, ahogy lassan elhúztam a karomat, pedig legalább ha más nem, az érintése megnyugtatott valamelyest. Viszont legalább nem ott kaptam el, ahol az enyémhez hasonló vágása futott, hiszen akkor... Várjunk! Ugyanolyan vágása volt, mint nekem.
Felpillantottam Florian arcára, és szinte elborzadtam, ő sokkal rosszabbul festett, mint ahogy én kinézhetettem. Észre sem vettem, hogy a kezem lágyan visszacsúszott az övére aggodalmamban.
- Florian! - Csak ennyit tudtam kipréselni magamból, nem is tudtam, mit kérdezzek. Nem kellett túl okosnak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, ő is valami hasonló helyen járhatott, mint mi. - A fenébe... Szóval te sem úsztad meg...
Közben közelebb csúsztam, néhány medimágus pedig felbukkant, hogy elássa a sebeinket. Azonban gyanúsan olyan néma csendben dolgoztak, hogy az már kissé zavarrbaejtő volt. Inkább visszafordultam a fiúhoz.
- Mi történt? Neked is meg kellett küzdened egy tükörrel? - érdeklődtem halkan, ugyanis kimerült voltam és mindenem sajgott, de tudni szerettem volna, ő mit élt át - már ha akar róla beszélni. És aggódtam is a sérülései miatt, reméltem, hamar jobban lesz.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #92 Dátum: 2019. 08. 17. - 06:50:52 »
+1



Elvarázsolt kastély

2000. július




A tükrök szétzúzása bennem is összetört valamit. A fal, ami tudatomat távol tartotta a valóságtól, lassan szilánkokjaira robbant, és én már nem csak tehetetlen nézőként szenvedtem mögötte. Elkezdtem igazából érezni a tenyerem alatt lüktető nyaki ütőeret, a bennakadt levegőt, az áldozat vergődését… A szorításom először lazult, ahogy lassan átvettem testem felett újra az uralmat, majd úgy kaptam el onnan a kezem, mintha a másik lány bőre megégetett volna.
Bár úgy lett volna. Bár ne történt volna meg az egész, de különösen ez az utolsó részlet, amely előcsalta belőlem a fenevadat…
- Úgy sajnálom – tátogtam szinte hang nélkül, de mielőtt igazán a szerencsétlenül járt lányhoz fordulhattam volna, figyelmemet elvonták a levegőben kerengő, szikrázó csillámpor-szemcsék. Ólmos fáradtság kerített hatalmába, és nem maradt már erő bennem, hogy küzdjek ellene. A  sötétséggel keringőzve elfogott a hányinger és a remegés, újból megcsapta orromat a vér szaga, de ettől szerencsére most már nem találtam olyan csábítónak, mint az imént, hanem egészséges mértékben viszolyogtam tőle.
Mikor a szemem felpattant, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. A szám elé kaptam a kezem, s egyiket a másikra kulcsoltam, mintha attól tartanék, megint ártani fogok majd valakinek általuk. A sebből a vér már gyengén szivárgott csak, de a helyzetváltoztatás következtében egy kis cseppecske lustán, ragacsosan indult el a könyököm felé.
Körbenézvén alig vetettem ügyet a körülöttünk ügyködő medimágusok és aurorok aggasztó hadára. Christophert kerestem meg rögtön, de persze nem kellett messze néznem, hisz úgy ült ott mellettem, mint az előadás kezdete előtt is. Úgy tűnt, viszonylag jól van, és a medimágus is jó munkát végzett rajta.
„Lehetett volna akár ő is…” – Mindig úgy képzeltem, hogy ezek a gonosz, kegyetlenül igaz gondolatok a farkastól származnak, aki bennem él. Szinte láttam lelki szemeim előtt a kutyaféle pofájának élvezet-teljes vigyorát a gondolatra. Az iszonyattól bennem rekedt a levegő. Hiszen így is… Mit tettem? Majdnem kitekertem egy szerencsétlen kislány nyakát!
- Jebaty… - suttogtam az idegennyelvű otrombaságot. Nem jellemző rám, hogy káromkodjak, de ha már úgyis kitörik belőlem, tegyem azt az anyanyelvemen, mert úgy az igazi. Hirtelen az volt minden vágyam, hogy eltűnjek innen, el a vendégek közül, el Cartwright meg az ismerősei közeléből… Bár kevés realitása volt, attól rettegtem, hogy akár újra kitörhet belőlem az őrület, és megtámadhatok újabb, ártatlan valakit. Azt pedig el kell kerülnöm, minden áron.
- Jól… Jól vagy, ugye? – fordultam Chris felé, de alig vártam meg a választ, félig már fel is pattantam az asztal mellől. Amint láttam, komoly sérülést talán nem szerzett, nincs életveszélyben, a medimágusok pedig majd ellátják, ha hagyja nekik, de ezúttal én képtelen vagyok közel menni bárkihez is.
- Nekem most… Most mennem kell… Jibonnüj kasmar... Jobb, ha megyek. Sajnálom – nyögtem futólag Christopher és a többiek felé, és felpattantam a székről, már amennyire tudtam az engem ért hatások ellenére. A mozdulatok remegősek, bizonytalanul kapkodók voltak, de mégis megnyugtatott a menekülés. Persze, sajnos sosem fogok tudni véglegesen elmenekülni az elől a másik oldalam elől, a bestia elől, de a menekülés legalább segít úgy érezni, hogy távolabb maradok tőle. És egész addig így is lesz, míg az állandó űzetés hatására össze nem esem. Mielőtt tovainaltam volna, még megkapaszkodtam a székem háttámlájában, s bár nem akartam, még egyszer utoljára megkerestem tekintetemmel azt, akivel jöttem. Csak egy futó villanás volt, arcomon láthatta, hogy sajnálom, hogy kiborultam és hogy nincs maradásom… Aztán sarkon fordultam, és a kijárat felé indultam.
 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #93 Dátum: 2019. 08. 17. - 09:05:34 »
+1

only one king



...az illúzió az élet elhagyhatatlan része,
S az illúzió születése nem feltétlen a valóság halála...



..a trágár szavak esélyesek...

Talán ahogy Elliot sem szorul megmentésre úgy Nathanielnek nekitámadni is merő ostobaság volt. De ha mindez nem esik meg, nem gurul le a fejemről a korona és talán nem is leszek az a Chris Cartwright, aki valójában vagyok. És persze... nem állítja meg épp Mirabella a lábával az arany karikát, ami eddig ékesített.
Ahogy meglátom a fényben a lány arcát máris elfelejtem hogy mit művelt Forest Elliottal vagy hogy egyáltalán nem támadott azóta. Úgy engedem el, hogy észre sem veszem, nem is foglalkozom vele, velük csak Mirára pislogok és már a nyelvem hegyén van a mondat:
Ezért még számolunk...
Csakhogy nincs időm kimondani, mert körbeér minket valami újabb módszeres sötétség tarka fénypontokkal megtűzdelve és mire kinyöghetnék bármit addigra már el is tűnik minden, ami illúzió.
Sűrű pislogások közepedte tűnik csak fel, hogy ülök. Nem igazán tudom mikor kerültem ide, hogyan és miért, de mégis csak a Három Seprű világába rekedek újra. Hiába tudom, ez már nem mese habbal hanem a valóság mégis nehéz elhinnem. Pillantásom a színpadra téved, de ott senki nincs mindössze egy termett darab medimágus fehér köpenye állja el a látóterem.
- Hagyjon már békén maga szarházi!
Förmedek rá és kikapom a kezem a szorításából, mert leszarom a csuklómon lévő sebet és azt, hogy matat rajtam. Ne matasson. Nem engedtem meg.
Pillantásom immár más felé terelődik mégpedig Elliot és Nat párosáról tovasiklik Annára.
Megkönnyebbülten lélegzem fel, hogy itt van, hogy egyben van és láthatóan semmi baja.
- Jól… Jól vagy, ugye?
A hangja megremeg, amit nem tudok hirtelen mire vélni így csak bólintok. Kezemeim ösztönösen a lány arcára tévednek és úgy nézem meg magamnak, mint egy orvos a betegét.
- Persze, csak karcolás. Semmiség...! Egész végig téged kerestelek...
Ezzel el is akadok, mert ő lefejti magáról az ujjaim és zavartan pislog körbe. Valami nem stimmel, érzem.
- Nekem most… Most mennem kell… Jibonnüj kasmar... Jobb, ha megyek. Sajnálom...
- Anna...
Pattanok fel utána, de máris késő, ő már a kijárat felé robog feltartóztathatatlanul. Tudom, hogy választanom kell. Tudom, hogy most vagy vele tartok itt hagyva Mirabellát ha csakugyan a lányom van itt vagy elengedem őt. De önző vagyok és én egyszerre akarok, mindent. Így csak futólag pislogok körbe remélve, hogy kiszúrom egy váratlan pillanatban a vörös tincseket, és elismételhetem a bennem rekedt mondatot:
Ezért még számolunk...
Ez azonban nem következik be. Így hát cifrán káromkodom csak egyet és Volkova után vetem magam, hogy még mielőtt hoppanálna utol érjem és vele tartsak. Mert mégis milyen randi az már, ahol nem a férfi kíséri haza a nőt?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #94 Dátum: 2019. 08. 17. - 17:35:36 »
+2

Elvarázsolt kastély


2000. július 7.

.outfit.

Még láttam, amint a szorítás csökkent s Christopher már nem akarja megölni Natot. A tekintete valahova a távolba révedt, éppen őt figyeltem, ahogy az a furcsa érzés lett úrrá a testemen… nem akartam mozogni, de talán nem is lettem volna képes rá. Úgy tűnt, mintha ólomsúlyok nehezítenék el minden tagomat. Szóra ugyan nyitottam volna a számat, de már az sem ment. Csak a csillogó apró pöttyöket láttam… mintha csak a sötét égboltot bámultam volna a mezőn fekve vagy az ablakból a hóesést télen. Gyönyörű volt, szinte szívet melengető, de olyan rövid pillanat alatt vált semmivé. Sötétség vette át a helyét s a kastélyképe szertefoszlott körülöttünk. Olyan volt az egész, mint mikor felébred az ember, de nem pattannak még ki a szemei azonnal. Furcsa szédelgés és kavargás, hányinger lett úrrá rajtam. S hamarosan megpillantottam újra a Három Seprűt, ahonnan indultunk. Nem volt ott sem trónszék, de még csak hercegi gúnya sem volt rajtam. Ugyanaz a fekete selyem ing és fekete nadrág volt rajtam, amit reggel ráncigáltam magamra. Hülye álom… A hang ezúttal a szívemből szólt.
Lassan emeltem fel a fejem az asztalról, ami egy kicsit megnyomta a homlokon. Ahogy a kézfejem megrezzent a falapon, észrevettem, hogy valaki ott matat rajtam. Egy a vértől átázott kötést próbált a csuklómra erősíteni, éppen ott, ahol a vágás keletkezett. Megdöbbentem, amikor teljesen kiegyenesedve megéreztem az oldalamon azt a sérülést. Felszisszentem és az éppen szabad kezem odaszorítottam.
Mr. Forest, kérem ne mozogjon! Mindjárt megnézem a másik sérülését is – magyarázta a fehér taláros fickó mellettem.
A tekintetem a szemközt ülő Cartwrightra tévedt, aki éppen lerázta magáról a segítséget. Az a nő annyira fontos volt neki, hogy a vérző seb sem érdekelte, csakhogy máris vessen rá egy pillantást. Furcsa volt, hogy ránézésre mennyire nem illetek össze… mégis mennyire ragaszkodott hozzá. Cartwright szerelmes volna? Ez a gondolat még különösebb volt, de nem számított. Ez már nem rontott volna az amúgy is életképtelen barátságunkon… mármint, ha annak lehetett egyáltalán nevezni azt, ami közöttünk volt.
Az Anna nevű nő után bámultam, ahogy elsietett. Cartwright egy szempillantás alatt pattant fel és rohant utána… egy rossz lányregénybe beillett volna a jelent. Elhúztam a számat, nem is tudom miért. Talán utánad nem rohant Forest, tolvajkám? A hang gúnyosan röhögött fel a fejemben. Nem tudom mi lett volna a válasz. Nem emlékeztem rá, de nem is számított. A kapcsolatunk így is, úgyis megromlott, nem volt már ezen mit szépíteni igazából. Nem fogják megváltoztatni a próbálkozások, amiket egyedül én veszek komolyan.
Nem fáj semmim – válaszoltam. Aztán egyszerűen elhúztam a kezem és magamhoz szorítottam. A fickó persze hozzá akart érni az oldalamhoz, ezért ráütöttem a kezére. – Hagyjon már békén!
Végre félrevonult és megpillantottam Natot. Az ő csuklóján is ott volt a seb, amire most csak hunyorogva bámultam. Fogalmam sem volt mi ez az egész, mi okozta azt a sérülést… hiszen az volt az egyetlen, amit megmagyarázhatatlan okokból szereztem és ezek szerint ő is.
Remélem, már nem akarsz megfojtani, Forest… – Halkan beszéltem, mielőtt még körbe néztem volna a teremben. Megpillantottam Merelt, aki ott volt velünk szintén a trónteremben. Hosszan figyeltem remélve, hogy rám pillant és legalább egy bólintással biztosít arról, hogy jól van. Ha így történt, akkor megkérdeztem félhangosan, jól artikulálva, hogy: – Jól vagy?– Csak ezután kerestem meg a tekintetemmel Esmét. Reméltem, hogy Mirát is megláthatom ott a tömegben.

Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #95 Dátum: 2019. 08. 17. - 22:25:19 »
+1


Elvarázsolt kastély



A harcos és a szörnyeteg



          Szinte remegésként fut végig rajtam a megkönnyebbülés, ahogy szerelmem és legjobb barátnőm magamhoz ölelem. Mind a ketten éltünk már meg együtt és külön-külön is olyan eseményeket, hogy tudjam, hálásak lehetünk a sorsnak, ezt megúsztuk ennyivel. Vagy legalábbis remélem, megúsztuk, mert a rám támadó lány állapota még kérdéses.
          Akármi is vár ránk, abban biztos vagyok, hogy a barátaim adnak elég erőt a harc folytatásához, még akkor is, ha amúgy nem vagyok nagyon ügyes a harcoláshoz. Szerencsére azonban nincs szükség további menekülésre, félelemre és kétségbeesésre. Ahogy a fekete felleg felszáll úgy nyugszom meg én is. Egészen addig, amíg eszembe nem jut, hogy még mindig egy illúzió foglyai vagyunk, és ki kell jutnunk innen valahogyan.
          - Mi legyen most? Hogyan fogunk kijutni az illúzióból? – kérdezem a többiek, mindenki felé fordulva.
          A válasz azonban nem érdekelt. Olyan melegség járt át, hogy azt kívántam, bárcsak ebben a nyugodt időben és helyen maradhatnék. Milyen jó lenne, ha itt laknánk a többiekkel és minden rendben maradna, örökre. A kívánságom azonban nem teljesülhet és erre akkor jövök rá, mikor elkezdek szédülni. Nem hiszem, hogy az éhségtől, bár ki tudja mennyi ideje vagyunk az illúzióban, talán a fizikális testem – már amennyiben nem ez – nagyon is éhes. Mondjuk ezt az elméletem azonnal meg is cáfolja a hányinger, ami követi. Amit pedig vagy a szédülés okoz vagy valami teljesen más.
          Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy már nem érzek a közelemben senkit, aki fontos nekem, és így megrémít a helyzet. Nem tudom mennyi idő telik el, mikor újra történik valami. Érzek. Hallok és a hangok nagyon ismeretlenek. Valami nyomja a fejemet is, és az egyik karom el is van zsibbadva. Nedvességet is érzek. Lassan nyitom ki a pilláim, de minden olyan homályos. Csak eztán jövök rá, hogy folynak a könnyeim. Sírok, de miért?
          Tippem nagyon is van, hogy miért, de azt nem gondoltam, hogy ennyire ki fog hatni majd a testemre. Mert az illúzióban zokogtam, mikor szerelmem láttam élet-halál halálán lebegni. Most viszont itt van mellettem. Fogja a kezem és már látom, mintha mosolyogna. Nem foglalkozok a vérrel vagy a hozzánk lépő aurorral. Igazából még azzal sem igazán, hogy nem tudom ő mennyire tért magához. Nekem csak az a fontos, hogy most teljesen odahúzom mellé a székem és megölelem, majd megcsókolom. Ha tehetném az ölébe vagy a mellkasához hajtanám a fejem, de itt ez képtelenség lenne.
          - Azt hittem elvesztelek. Nem bírtam volna ki. Még egyszer nem.
           Mikor kicsit megnyugszom, és elhasználok egy halom zsebkendőt, akkor nézek körbe. Már Shirley is magához tért. Rámosolyodom, örülök, hogy ő is jól van. Legalábbis remélem, hogy jól van.
          - Shirley, rendben vagy?
          Azt hiszem, ha arra lesz szükségünk, akkor át kell beszélnünk a dolgokat. Az a hely nem volt valóság és én nem szeretném, hogy bárkinek is bűntudata lenne a történek miatt. Tekintetem tovább vándorol Sophie-ra. Ő nem tudom hol volt, mi történt vele, de eléggé megtépázottnak tűnik.
          - Sophie, minden rendben?
          Persze, ez egy nem normális kérdés, hiszen, ha minden rendben lenne, akkor nem kéne feltenni a kérdést. De akkor is, valahogy meg kell tudakolni, hogy mi történt, és mi van vele. A mellettünk lévő aurorhoz fordulok.
          - Hol van az illúzionista? Mi történt?
          Mintha a falnak beszélnék, nem kapok választ. Nem értem, az összes aurornak szerepel a kiképzésében, hogy nem válaszolhatnak egy normálisan feltett kérdésre? Erről viszont eszembe jut, hogy Willow. Tekintetemmel a keresésére indulok, de azt látom, hogy őt kicsit jobban meg kell támogatnia egy aurornak. Látszólag rendben van, de vele sem tudom, hogy mi történt. A tekintetemmel most Elliotot és Natot keresem. Ők úgy tűnik rendben vannak, és mikor Elliottal találkozunk akkor egy mosollyal és egy biccentéssel jelzem, hogy én is, mi is jól vagyunk. Már ha nem ijeszti el a vöröslő szemem ettől a kijelentéstől.
          A csuklómra nézek, majd megmutatom Ginevrának ügyelve arra, hogy más ne láthassa. Most két vágás van egymás mellett a csuklómon. Az egyik már nagyon régi, de örökké emlékeztet arra, amit tettem, és hogy miért kell óvatosnak lennem.

          - Vajon mit jelent a vágás? Ugyanúgy meg fog maradni, mint a kísérletem eredménye? Annyi kérdésem van, de nem tudok senkiből semmit kiszedni. Neked sikerült már?


Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #96 Dátum: 2019. 08. 18. - 17:23:06 »
+3

▪ 2000 július 7 ▪
mindenki


Valami határozottan megváltozott. Éreztem, amint valami melegség járja át a testemet, majd vége láthatatlan sötétségben lebegtem ismét. Bele sem gondoltam mit láttam: a kéz csók, a testből távozó árny csupán akkor esett le, mikor összerezzentem ott a székemben, a Három Seprűben lévő asztalom mellett. Nem tudom mi történt, össze-visszacsapkodtam a kezemmel, mire egy egész poharat levertem az asztalról. Talán az a rezzenés okozta. Nem is tudom, mintha csak ijedtséggel keltem volna fel abból a lidérces álomból.
A szemem sarkából láttam Averyt és a hugrabugos lányt, aki éppen most járta ki a hetediket. Olivia, ez a neve. Tudatosítani akartam magamban a dolgot, miközben tekintetem önkéntelenül is saját csuklómra tévedt. Nem a szokásos fehér bőr és véraláfutások fogadtak, hanem vöröslő folyadék, mely az egész asztalt bemocskolta. Felnéztem a két lányra, tekintetem Olivián állapodott meg.
– Ezt a kastélyban szereztem… – mondtam és akkor láttam meg az ő kezén is egy pontosan ugyanolyan sérülést. Különös volt, még a vágás formája is hasonló volt és legalább annyi vért veszített, mint én. Körbe néztem, ekkor fogtam fel, hogy nem csak a Három Seprű alkalmazottai sündörögnek körülöttünk. Aurorok és fehér taláros medimágusok voltak. Az utóbbiak közül egy végre odatévedt az asztalunkhoz.
– Avery, jól vagy? – kérdeztem, de közben már a kezemet kezdték kötözni. A tekintetem egy pillanatig a lány szőke tincsein pihent. Eszembe jutott az ígéret, amit tettem. Ha neki lesz valami sérülése, akkor ott ülök mellette és majd szórakoztatom. Így hát, fogtam a székem és közelebb húzódtam hozzá, a karomat elhúzva a gyógyítótól. Az persze készségesen követett oda is és tovább babrált a kötéssel.
– Megígértem, hogyha valami gondod lesz, melletted fogok ülni és szórakoztatlak majd. – Mondtam és megfogtam Avery kezét barátságosan. Nem tudtam persze, hogy emlékszik-e még a Gyengélkedőben tett beszélgetésre, azóta rengeteg idő eltelt. Még nem voltam persze erőm teljébe, de biztos voltam benne, hogy azért így is szórakoztatóbb vagyok, mint az a véres seb az ő karján is. Vajon mi ez a seb mindenkin? Vajon mit jelent? Talán a titkos társaság miatt, amelynek tagja voltam, egészen furcsa gondolatok és összeesküvés elméletek töltötték meg azonnal a fejemet.
Közben persze hallottam a kérdését, de alig jutott el a tudatomig. Még túl fáradt voltam hozzá.
– Egy szörnyeteggel harcoltam azt hiszem... Nem különös… – Kezdtem és Averyre pillantottam. – Mindenkin éppen ugyanott van ez a sérülés és ha megnézed, még az alakja is hasonló. Mi okozta? – Azonnal a medimágus felé fordultam.
– Maradj nyugton, fiam, míg bekötözöm a karodat. – Mondta, mintha csak nem akarna választ adni a kérdésre. – Most már nem lesz semmi baj, a legjobb kezekben vagy, akárcsak a barátnőd.
– Nem a barátnőm – válaszoltam égő fülekkel. Teljesen zavarba hozott még a gondolat is. A szilveszteri buli jutott eszembe, ahol összefeküdtem Cassandrával, csak azért, hogy kitöröljem „őt” a fejemből. Aztán jött az a bizonyos nap a fülkeméretű raktárban, ahol seprűk és felmosók között csókoltam az egyik professzorom. Rossz döntés volt és emiatt csak még jobban kerülnöm kellett. Akár milyen csinos is volt Avery, még most is az a bolond járt a fejemben és szinte éreztem azt az őrült vágyat, amivel egymásnak feszültünk. Talán szólnom kellett volna neki erről a napról, de nem tudom miért. Jól esett volna elmondani neki azokat az érzéseket, amik bennem dolgoztak az álomban… és hogy sikeresen támadtam meg egy szörnyet.
Naplózva


Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #97 Dátum: 2019. 08. 18. - 18:44:21 »
+2

Elvarázsolt kastély



A hercegnő és a tükörszoba


Remegve állok fel a földről. Nem is gondoltam volna, hogy a testemmel való viaskodás ennyire megviseli azt. Másrészről viszont örülhetek, hogy ennyivel megúszom. A legrosszabb az lett volna, ha kárt kell tennem magamban, hogy másban ne. Bár, ez még mindig a jobbik megoldás lenne, mint az, ami történt. És most nem a stuporra gondolok, amivel szerencsésen kiütöttek.
Remegő tagokkal állok fel, és célzok az utolsó tükör felé. Nem tudom, hogy ez számít-e valamit, segít-e majd innen kijutni, de mielőtt még megvárnám erre a kérdésemre a választ a férfi felé fordulok, akiről tudom, hogy az előbb még pillanatokon múlt csak az élete.
- Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. Remélem nem okoztam túl nagy kárt és egy sör mellett majd sikerül tompítani ennek az élménynek az élén.
Tényleg remélem. Akarom, hogy tudja, én nem ilyen vagyok. Bár mondhatnám, hogy a légynek sem tudok ártani, de ez azért nem így van. Egy legyet simán lecsapok, ha nagyon felbosszant.
A következő pillanatban azonban – mire a kezem nyújtanám egy kézfogáshoz -, elkezdek szédülni, hányingerem támad. Ha tehetném akkor megkapaszkodnék valamiben, de nem tehetem. Nincs semmi, amibe kapaszkodhatnék csak a sötétség. Ez már ismerős barátként köszönt rám. A kérdés már csak az volt, hogy véget ér-e valaha vagy ezúttal véglegesen az keblére ölel?
A kérdésemre hamar megkapom a választ, amikor kinyitom a szemem, és bár ekkor még nem tudatosul bennem, hogy magamhoz tértem, az mindenképpen, hogy a remegésem olyan mértéket ölt, amitől majd leesek a székről. Szóval ezt magammal hoztam az illúzióból. Hálásan pillantok az aurorra, aki kisegít abban, hogy ne essek le a földre.
- Köszönöm, de azt hiszem, szükség lesz egy medimágusra is.
Ha nem marad abba a remegésem, akkor biztos vagyok benne, hogy egy éjszaka legalább vár rám a Mungóban. Tekintetemmel Sage-et keresem, és meg is találom Ms. Niel mellett.
- Sage, tényleg sajnálom, ami történt. Remélem, meg tudsz bocsájtani.
Az egy dolog, hogy ő meg tud-e nekem, a kérdés, hogy én meg tudok-e magamnak. Az biztos, hogy ha megkapom a válaszát, akkor én is meg tudom mondani, hogyan tovább.

Egy fura érzés kerít hatalmába, mintha figyelnének. Csak ekkor jut eszembe, hogy Esmé is itt van. Keresni kezdem, de valahogy nem bököm ki elsőre. Fel akarok kelni, de még nincs elég erőm hozzá. Ha ez pedig nem lenne elég megnyugtató, akkor az auror is elég erőt fejt ki ahhoz, hogy ne tudjam legyőzni. Pár pillanattal később azonban egy ismerős hangot hallok.
- Innentől átveszem – hallom meg barátom hangját.
Valahogy Kean mindig ott van, ahol a legforróbb a talaj, főleg alattam, és mégis van ideje a család dolgaival foglalkozni.
- Te mindenhol ott vagy?
- Valakinek ki kell húznia a segged a szarból. Mégis ki lenne az, ha nem én?
- Örökre lekötelezel. De most mégis miért vagyok bajban?
Ellép kicsit, így látom, hogy Esmé is épségben van, és úgy tűnik sokkal jobb állapotban, mint én. Ez megnyugtató számomra. Remélem, neki nem kell majd egy hosszabb pihenő, mint nekem. Barátom viszont látom elrévedni egy másik asztal irányába, aztán biccent egyet, meg mintha tátogna is valami „Üdv!” vagy „Hello!” félét.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre.
- Nem is fogok – ismerem már azt a hideg auror tekintetet, amivel most rám néz. Tényleg nem fog, de nekem ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam, valami tényleg nincs rendben, és nem csak egy normális műsorról van szó. Később ki kell kérdeznem majd, ha lesz rá lehetőségem. Muszáj.
Naplózva


Sage Bolton
Tanár
*****


Rúnaismeret és Alkímia professzor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #98 Dátum: 2019. 08. 19. - 09:53:29 »
+4

 
TO; M I N D E N K I

2000. július 7.


"The moment you doubt whether you can fly,
you cease for ever to be able to do it."

Hosszan csengett a fülemben a repedező és szétrobbanó tükrök zaja. Fogalmam sem volt, hogy tényleg ráleltem-e a megoldásra, ami aztán elűzni a szörnyeteget közülünk… ha egyáltalán szörnyeteg volt, nem csak egy átok. Engem megszállásra emlékeztetett az egész helyzet. Mintha valami gonosz szellem ugrott volna be látogatóba Fawcett fejébe, majd mintha Annát találta volna meg magának.
Az utolsó tükör következett. Hallottam a csörömpölést, talán láttam is, ahogy az udvarhölgyünk ujjai engednek a szorításon. Aztán minden szilánk apró piheként emelkedett a levegőbe. Gyönyörű jelenség volt, de csak egy pillanatig élvezhettem. Éreztem, amint a vadászénem egyre távolabb kerül és szépen bekerülök a sötétbe. Vajon milyen lett volna abban a világban vagy milyen volt azelőtt, hogy kiharcoltuk magunkat a tükrök között? Tania bizonyára nem lehetett volna úgy a közelemben, mint odakint. Nem élvezhettem volna a társaságát mindennap, nem érezhettem volna olyan közel az illatát magamhoz.
Nem is tudom mi történt. A testem összerezzent, majd hirtelen kipattantak a szemeim. A hányinger és a szédelgés még hatással volt a testemre, talán még kábulat is rajtam volt, de csak azt fogtam fel, hogy meg kell védenem Taniát, méghozzá azonnal. Így hát, megfogtam a kezét és odahúztam magamhoz. Kellett egy pillanat így együtt, aztán néztem csak a többiekre. Ott volt Piroska, láthatóan épségben, leszámítva, hogy az ő karja is vérzett… pont, mint az enyém, pont mint mindenki más abban az álomban.
– Sage, tényleg sajnálom, ami történt. Remélem, meg tudsz bocsájtani. – Magyarázta egy hang, ekkor fogtam fel, hogy Willow az, aki az álomban bolondként fojtogatott. Még éreztem a szorítását a torkomon, de már nem volt olyan fájdalmas, mint amikor majdnem elveszítettem az eszméletemet. Éppen csak a légzésem hallatszott a sípolás.
– Valamit hatással volt ránk abban az álomban vagy illúzióban. Nincs okom haragudni.– Válaszoltam, ahogy elhúzódtam Taniától, de a kezét továbbra sem engedtem el.
Sőt, amikor egy fehértaláros fickó lépett oda mellénk, akkor sem. Nem érdekelt, vigyáznom kellett rá azok után, amilyennek ott láttam. Megint kiborult, remegett és félt. Nem engedhettem, hogy ez a rettegés állandóan eluralkodjon rajta… ha egyáltalán rettegés volt az. Fawcett percek alatt kivonta magát a társaságból, így azt a beszélgetést nem folytattuk tovább amúgy sem. Tökéletesen tudtam figyelni az asztal körül ücsörgőkkel.
A medimágus Taniát akart előbb ellátni, így addig Merelre és Liliumra pillantottam.
– Veletek minden rendben?– kérdeztem még mindig kicsit rekedten. – Nem láttalak titeket az illúzióban. Egy tükörszobában voltunk, ahol hirtelen megvadultak egy páran a csoportunkból... – Elment a hangom a mondat végére. Éppen ekkor lépett hozzám is oda az ismeretlen, fehérköpenyes gyógyító, hogy kötözni kezdje a sebet.
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #99 Dátum: 2019. 08. 19. - 16:29:01 »
+2


SEHOLORSZÁG KIRÁLYA  
ÜVEGHEGYEK HERCEGE

Pár percig csak a kövek merev hidege és a testemből távozó sötétség pillanatnyi üressége számított. Hagytam, hogy a józanság egy darabig lesújtóan telepedjen rám. Érezni akartam minden porcikám és izmom mozdulását, tudni akartam, hogy immáron én vagyok saját tagjaimnak az ura és parancsolója. Reméltem, hogy nem is tér vissza mindaz, ami hatalmába kerített. Borzalmas volt az ujjaim között érezni Elliot puha bőrét, miközben féltem, hogy végül én leszek az, aki kioltja az életet és tüzet szervezetéből. Valahol hálásnak kellett lennem Cartwrightnak és ez bosszantott. A pálcám felé akartam nyúlni, nem mintha tudtam volna merre van, miközben Elliot tekintetét kerestem. Akartam a bizonyosságot, hogy jól van és minden rendben közöttünk. De ismét nem voltam képes megmozdulni…

Pánikolva vettem néhány levegőt, miközben előrekaptam a kezemmel, legalábbis azt hittem, hogy mozdulatom valódi, de ismét láttam, hogy nem mozdulnak tagjaim. Ahogy éreztem a mázsás súlyokat testemre telepedi, úgy vártam ismét azt a fájdalmas sötétséget. Még számat szólásra nyitottam volna, „Meneküljön mindenki”… Mondtam volna, de már nem sikerült. Sajnálom… Sajnálom bármivé is változom. Nem vagyok gyilkos, de a sötétség mindent elborít…

Mikor kinyitottam a szemem hirtelen emeltem fel testem. Valamit arrébb is löktem, éreztem oldalamon a taszítást, de nem tehettem róla. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas levegő vétel, mikor az ember nagyon mélyről a medence aljáról végre felbukkan. Éreztem az ujjakat magamon, ahogy próbáltam visszatolni és az első gondolatom az volt, hogy vajon mekkora kárt tehettem, amíg nem voltam önmagam? És mégsem tudtam megkérdezni. Egész testemben remegtem csupán és olyan erőtlen voltam, hogy egyszerűen hagytam magam visszanyomni a székre.
Arra a székre, ahova teljesen nyugodtan ültem le, talán egy fél élettel ezelőtt, Elliot társaságában, hogy megnézzünk egy előadást.
- Elliot… - Kaptam oldalra a fejem és akkor végre meg is pillanthattam a fekete tincseket és a gyönyörű arcát, amivel most is, mint mindig, mogorván tolta arrébb a medimágusok kutakodó kezeit.
- Jól vagyunk. – Mondom, de persze érzem az éles nyilallást a kezemben, amire időközben kötés is került. Eddig észre sem vettem azt a vágást, persze… Hisz lefoglaltak gyilkossági kísérleteim. De most látom, hogy mindenki kezét elcsúfítják. – Jól vagyunk. Köszönjük. – Ismétlem meg és finoman Elliot kezéért nyúlok, hogy ujjaim ujjai közé csúsztathassam. – Nem. Már nem akarlak. És a közeljövőben nem is tervezem, hogy ezt akarni fogom… - Sóhajtom szomorkásan és finoman a homokára puszilok egyet. – Bocsáss meg. – Suttogom, majd ő hozzá hasonlóan én is körbejáratom a tekintetem az embereken. De nekem nem olyan széles az ismertségi köröm ezen a szinten, mint Elliotnak. Én csak Esméért aggódhattam rajta kívül. De szemmel láthatóan, ő rendben van. – Amint lehet menjünk haza… Pihenni akarok…
Naplózva


Tania Niel
Griffendél
*


~Naprapörgő~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #100 Dátum: 2019. 08. 20. - 01:39:31 »
+2

e l v a r á z s o l t k a s t é l y
2000 július eleje

princess

to: m i n d e n k i

A hercegnő és a tükörszoba

Már fájt a fülem a szilánkok csörömpölésétől. Szinte áldásnak éreztem, hogy elfogytak a tükrök. Az ajtó felé indultam volna, amikor minden sötétbe fordult, a szilánkok pedig mint apró fénypontok táncoltak körbe minket. Valószínűleg élveztem volna a látványt, ha nem csapott volna meg a vér fémes illata. Minél inkább próbáltam a fényekre koncentrálni, egyre jobban émelyegtem, majd kénytelen voltam lassan lehunyni a szemem. Nem tudtam még egyszer kinyitni, hogy legalább a tekintetemmel megkeressem Saget.
Arra tértem magamhoz ismét, hogy valaki magához ránt. Nem volt bunda, sem szíjak, sem fekete bőrkesztyű. A dohány illat maradt. Felnézek Sagere, csak ezután tudatosul bennem, hogy ismét a Három Seprűben vagyunk. Nem jutok szóhoz, csak egy gombócot érzek a torkomban. Mintha Fawcett prof hangját hallanám, ahogy Sage elhúzódik tőlem, de a kezemet kitartóan szorongatja. Lenézek a kezeinkre, a kezem ragacsos a saját véremtől. Egy tökéletesen egyenes vágás a csukló magasságában. Majd egy lesz a többi heg közül a karomon. Egy medimágus szakítja félbe az elmélkedésemet. Felpattanok, majd faggatni kezdem.
- Mi a fene történt itt? - elsőre egy lesajnáló pillantást kaptam, majd megpróbált visszaültetni a székre. Ellöktem a kezét.
- Mi történt? - teszem fel még egyszer a kérdést.
- Nem tudjuk, mi is csak találgatunk. - motyog a köpenyes, ahogy a kezemet kötözi. Ahogy befejezte, továbbirányítom Sagehez, neki valószínűleg szüksége van az ellátásra. Elindulok a káoszban, a kijárat felé. Habár eltűnt az anyag súlya, és a fűző szorítása, olyan súlyosnak érzem magam, hogy alig tudok menni, az út pedig mintha örökké tartana. Még egyszer körbepillantok a helyiségben, majd a táskámban kezdek turkálni, a walkmanem után. Ezek után jól fog esni alapos sírás, egyedül, a még az enyém szobámban. Amikor kitúrom a walkmant, nem indulok tovább. Még érzem a belső késztetést, hogy visszarongyoljak Sagehez és az asztaéhoz, de legalább visszanézzek. Megmakacsolom magam, ott félúton toporogva, és hátra sem pillantok. Ha nem kapta el senki idő előtt a kezem, lassan továbbindulok.
Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A Próféta üdvöskéje

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #101 Dátum: 2019. 08. 21. - 19:27:34 »
+1

ELVARÁZSOLT KASTÉLY


A harcos és a szörnyeteg

to Mindenki

Bár a szőkeség láthatóan magához tért, és egy hosszú pillanatig idilli harmónia tört ránk, ez bizony nem tartott sokáig. Éreztem, hogy elkerülhetetlenül magába kebelez a delíriumos álom, ami igen kellemes volt, bár nem tudtam volna megmondani felébredni, mi is volt az. Merthogy felébredtem…. Hála Merlin trottyos valagára! Szerelmem könnyes arcát pillantottam meg először, aki átölelt és megcsókolt, természetesen én is teljes erőmből öleltem őt vissza, ahogy csak tudtam.
- Azt hittem elvesztelek. Nem bírtam volna ki. Még egyszer nem - mondta egyetlen Esmém.
- A számból vetted ki a szót Életem. De ilyen könnyen nem szabadulsz ám tőlem! – mosolyogtam rá, miközben letöröltem a kezemmel pár könnycseppet az arcáról – Mi a baj, miért sírsz? – kérdezem, de sejtem, hogy ezt majd egy hosszabb beszélgetés során fogjuk tudni kibeszélni inkább, hiszen neki is számos ismerőse van itt, akiknek a biztonságáról most meg akar győződni. Így is tesz, mire én nekiindulok, hogy némi információt szerezzek a  Próféta számára. Az illuzionistát lefogadnám, hogy már nem találom itt, ekkora botrányt aligha tudna kimagyarázni, így egy szembejövő medimágusnak szegezem a kérdésemet először.
- Uram, mégis mi a fészkes sellőganéj történt itt? Tudna valamiféle felvilágosítást adni? – nézek rá idegesen, elvárva, hogy feleljen őszintén, de tisztán látszik, hogy halvány lila fogalma sincs a válaszról, ezért továbbhaladok az egyik közelben intézkedő aurorhoz és a mellette fontoskodó felszolgálóhoz , hogy őket is kérdőre vonjam. Ezután rögvest visszaindulok szerelmemhez, út közben biccentek egyet Shirleynek, aki kicsit arrébb van tőlem, hogy lássa, részemről minden oké. Mikor Esméhez érek, lágyan átkarolom őt és nem tágítok mellőle többé.
Ő diszkréten felém mutatja a csuklóját, amin a korábbi vágás mellett most egy újabb éktelenkedik. Lehelek rá egy gyors puszit, tudom, hogy ezzel nem fogom tudni begyógyítani, de talán jól esik neki majd.
- Vajon mit jelent a vágás? Ugyanúgy meg fog maradni, mint a kísérletem eredménye? Annyi kérdésem van, de nem tudok senkiből semmit kiszedni. Neked sikerült már? – kérdezi tőlem kíváncsian, de egyelőre lemondóan csóválom a fejem.
- Áhh, itt szájzárt kapott mindenki, úgy tűnik. Mégha tudnak is valamit, akkor sem árultak el semmit. De abban biztos lehetsz, hogy nem hagyom annyiban a dolgot – simítom meg kedvesem arcát és csak most veszem észre, hogy az én csuklómon is ott éktelenkedik a seb.
- Ez az illuzionista biztosan nem ússza meg szárazon a dolgot… Pláne, hogy nagy eséllyel maradandó nyomot hagyott a nézőin – morgom a sebemet bámulva, közben már azt tervezgetve, hogy az első dolgom lesz holnap behajtani az aurorparancsnokságon dolgozó informátoromon azt a múltkori szívességet….
A Prófétának ugyanis thesztrál kötelessége lesz a mélyére nézni ennek az egész mutatványnak, amely finoman szólva is hülyét csinált egy csomó varázslóból…. A varázslókra pedig sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy szeretik, ha egy önjelölt showman a bolondját járatja velük…Elvégre mik vagyunk mi, közönséges muglik? Hogy úgy megtévesszenek egy trükkel, hogy utána azt se tudjuk, valóság vagy mese volt, amit láttunk? Mert ahogy most körbenézek, a többség arcán ugyanazt a bizonytalanságot látom visszatükröződni, amit én is érzek legbelül.

Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #102 Dátum: 2019. 08. 22. - 08:36:22 »
+5

ELVARÁZSOLT KASTÉLY



Ki-ki felpattant a helyéről, hogy sietősen távozzon, míg mások értetlenül meredtek egymásra vagy beszélgettek a történtekről. Közben az aurorok munkája sem állt meg, nyomok után kutattak a kocsma teljes területén, mások pedig kis csoportokba verődve beszélgettek, ám ami mindenképpen a leggyanúsabb volt, hogy maga a mágiaügyi miniszter is felbukkant a helyszínen. Kingsley Shacklebolt csinos, lila selyemtalárban lépett be a Három Seprű robosztus ajtaján és máris tájékoztatást kért a nyomozást vezető auroroktól, aki jobban megfigyelte, láthatta, hogy gondterhes arccal figyel, csak időnként bólint feszülten.
Eközben a Három Seprű alkalmazottjai hatalmas tálcákon teás csészékkel sétáltak be az est vendégei közé. Mindenki elé került a gőzölgő italból. A pincérek biztosították őket, hogy mindez a ház ajándéka és kicsit megnyugtatja az idegeket, mielőtt hazaindulnának, ugyanis azok levendulát vagy éppen citromfüvet tartalmaztak. Előbbit lila, utóbbit kék pöttyös porcelánban szolgálták fel.
Shacklebolt miniszter úr végül felpattant a színpadra, amin korábban az illuzionista ácsorgott. Baljára és jobbjára is egy-egy auror állt.
– Üdvözlök mindenkit! – Emelte jobb kezét a miniszter, mire mindenki elhallgatott. Ösztönösen kapták fejüket a mély hang irányába, figyelmesen hallgatva a szavát. – Tudom, hogy a ma este történtek sokukat megijesztette és bizonyára számos kérdésük van mindarról, amit láttak és hallottak. Azt kívánom, bár kielégítő választ tudnánk nyújtani mindezekre, ám sajnos ez lehetetlen jelen pillanatban. – Folytatta és egy pillanatra lesütötte barna szemeit. Csak akkor nézett ismét az asztaloknál ülő emberekre, mikor egy perc hallgatás után, ismét szóra nyitotta ajkait. – Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy a kezükön lévő seb komolyabb okkal született, mint egyszerű fájdalom okozás. A vérüket akarták valószínűleg. Erre az egyetlen bizonyítékunk, hogy két vérrel töltött fiolát összetörve találtak az aurorok közvetlenül az ajtónál. Menekülés közben hagyhatta el az úriember. Ám kérem, ne essenek pánikba! Minden erőnket bevetjük, hogy megtaláljuk ezt az Illuzionistát!
Mély levegőt vett. Tekintetét végig futtatta a tömegen.
– Engedjék meg, hogy a gyógyítók ellássák a sebeiket, aztán menjenek haza és próbálják meg kipihenni a történteket. Nem kizárt, hogy az aurorkollégák felkeresik magukat később vallomásért! – Magyarázta, majd biccentett egyet köszönésképpen, aztán eltűnt a színpadról. Még néhány szót váltott az aurorokkal, egy-egy medimágussal és végül egy riporterrel távozott a színről.
Az est résztvevői is lassan távozni készültek. Először azok, akik már nem élvezték mások társaságát vagy éppen a történtek annyira felkavarták őket, hogy nem vágytak másra csak az otthon melegére. Mert hát kiben nem merült volna fel a kérdés: mégis mit akarnak éppen az én véremmel?

KÖSZÖNÖM A RÉSZVÉTELT!



A záróra augusztus 28 23:59-ig lehet reagálni.
Reagsorrend nincs.
Minden karakter szabadon mozoghat, ahogy
nektek jólesik!
A reagok 5-5 pontot érnek, amik
az új tanévhez lesznek elszámolva!
Csók Men?
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #103 Dátum: 2019. 08. 24. - 09:49:23 »
+2

Elvarázsolt kastély


2000. július 7.

.outfit.

Egy kő esett le a szívemről. Esmé mosolygás egyértelmű jel volt arra, hogy jó volt. A firkász barátnője, vagy akárkije nem érdekelt, felőlem ott is maradhatott volna… akkor talán nem akart volna többé senki sem kizsarolni egy interjút velünk. Undorodtam attól a nőtől és ezt nem is óhajtottam eltitkolni előle az elkövetkezendőkben sem. Akkor sem, ha éppenséggel valami köze van Esméhez. Többekkel összetalálkozott a tekintetem.
Hallottam, hogy Nat bocsánatot kér, de valójában csak vállat rántottam rá, ahogy ismét felé fordultam. Végül is nem haltam bele és hazugság lenne azt állítani, hogy most először szorongatta meg a nyakamat. Talán csak annyi különbséggel, hogy ez a helyzet kevésbé volt szexi. A kezem ösztönösen emeltem fel. Az ujjaim erőtlenül simítottak végig az érzékeny bőrön, biztos voltam benne, hogy látszik a tenyér nyoma, pontosan olyan erőteljesen, mint a karomon lévő sebhely.
Amint lehet menjünk haza… Pihenni akarok…
Ismét vállat vontam.
A nagy Nathaniel Forest akkor sétál ki az ajtón, amikor akar… nem? – kérdeztem, de a szemem sarkából újabb érkezőt szúrtam ki. A mágiaügyi minisztert… ötletem sincs mi a fickó neve. A fejét is csak azért jegyeztem meg, mert egy ideig mindennap az ő képe virított a Reggeli Próféta címlapját. Kár, hogy aztán én és Forest érdekesebbek lettünk.
Mindenesetre magam elé vontam a kék pöttyös csészében felszolgált teát. Azonnal megérezhettem a citromos illatú gőzt, ami nedves cirógatással ért az arcomhoz. Valóban el kéne húzni innen, O’Mara… A hang kegyetlensége megszűnt, úgy suttogott. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ilyen közel legyek aurorokhoz és a mágiaügyi miniszter jelenléte is frusztrált. Egy ideig el akartak kapni, most meg az elsősorban ültem egy rendezvényen elegáns ruhában, jól fésültén. Az egész olyan összegyeztethetlenül idegennek tűnt abban a pillanatban, ahogy átfutott a régi idők emléke a gondolataimon.
Kortyoltam egy aprót a még meglehetősen forró italból. Nem zavart, hogy leégette a nyelvem, aztán a torkom is. Túlságosan belemélyedtem a gondolataimba és egészen addig űztem régi menekülések emlékképét, míg a miniszter mély hangja be nem töltötte a teret. Szinte akaratlanul is felé pillantottam.
Tudom, hogy a ma este történtek sokukat megijesztette és bizonyára számos kérdésük van mindarról, amit láttak és hallottak. Azt kívánom, bár kielégítő választ tudnánk nyújtani mindezekre, ám sajnos ez lehetetlen jelen pillanatban.
Hát engem kurvára nem ijesztett meg… Felmordultam hirtelen magamban, de végül nem szóltam semmit, csak újabb kortyot vettem magamhoz az italból. „A vérüket akarták valószínűleg.” Hirtelen még nyelni is elfelejtettem. Kellett egy pillanat, hogy megértsem mit mond… de nekem egészen más futott át már megint a gondolataimon. Nem az, hogy ellopták a vérem és Merlin szaros hátsófelére, mi lesz velünk! Nem. Hanem az, hogy mi van, ha kiderül belőle, hogy valami közöm van a Rowle családhoz… és Philliphez. Akkor tényleg nem lesz más lehetősége a saját bőre mentéséhez, minthogy elad aranyvérűnek az egész világ előtt. S akkor a kis játéka része leszek és már nem tehetem többé tönkre ezzel a kis információval. De vajon lehetséges ez? A véremből megmondani ki vagyok?
Még be sem fejezte a mondatot felpattantam és elindultam kifelé a kocsmából. Nem érdekelt, hogy Nat jön-e utánam, nem akartam ott maradni. Úgy löktem félre az aurorok és medimágusok kisebb csapatát, mire végre az ajtóhoz fúrtam magam. Csak kint akartam lenni a levegőn, végig gondolni, utána nézni, megoldani…

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Sage Bolton
Tanár
*****


Rúnaismeret és Alkímia professzor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #104 Dátum: 2019. 08. 24. - 13:53:35 »
0

TO; M I N D E N K I

2000. július 7.


"The moment you doubt whether you can fly,
you cease for ever to be able to do it."

Egy pillanat volt az egész és Tania már nem is volt ott mellettem. Hogy mi történt? Fogalmam sem volt, csupán abban voltam biztos, hogy megint túlzottan felzaklatták a történtek. Egy másodpercnyi gondolkodási időm sem volt, csak felpattantam és rohantam után, hogy legalább az ajtónál elkapjam és visszahúzzam.
– Tania, mit csinálsz? – kérdeztem és a tenyereim közé fogtam az arcát. – Együtt jöttünk, ezért a minimum, hogy együtt is távozunk, nem igaz?
Fogalmam sem volt, mi történt. Láthatta a szememben ismét az aggódó csillogást, akárcsak az illúzióban. Ott sem akartam mást, csak megóvni őt, mégha nem is tudtam hogyan kell. Szerettem volna megölelni, magamhoz húzni és nyugtatgatni, hogy minden rendben lesz.
– Vagy rám haragszol? – Ezt még halkabban kérdeztem meg, mint az előzőt. Másnak nem volt hozzá köze, csak neki és nekem. Még az a sötéthajú lány sem érdekelt annyira, akit legutóbb Piroskaként volt szerencsém megismerni. Csak Tania foglalkoztatott, az ő felzaklatott lénye, akit szerettem volna felvidítani.
Egy kicsit oldalra néztem, mikor nyílt az ajtó és még egy adag auror sétált be a mágiaügyi miniszterrel. Shacklebolt a szokásos, lila selyemtalárjában lépett be a Három Seprűbe, az arcán látszott, hogy zaklatott, de meg akarja őrizni a rá jellemző tartást. Többekkel is beszélgetett, de nem számított, az én tekintetem visszavándorolt Taniára. Finoman átkaroltam a vállát, hogy úgy tessékeljem ki a Három Seprűből. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy kettesben legyek vele a friss levegőn. Rám fért egy séta, hiszen az oxigén hiánytól és a vérveszteségtől még mindig szédelegtem egy kicsit.
Nem szóltam hosszú percekig, csak elindultam valamerre Roxmorts macskaköves utcáján, belebámulva az esti sötétségbe. Azon törtem megint a fejem, hogy vajon mit kéne tennem? Vajon hogyan oldjam meg ezt a helyzetet? Eddig sem voltam különösebben jó Tania vigasztalásában és ez nem tűnt úgy, mintha változna.
– Tudom, mi történt… én is ott voltam és engem is felzaklatott. – Kezdtem bele végül valamiféle szövegbe, hátha kicsit megnyugtatja, hogy beszélünk róla. Sok mindent átéltem északon, nem rázott meg ez sem. Sőt, valójában ennél jóval komolyabb sebeket is szereztem magamnak. – Emiatt akartál elrohanni? Nekem elmondhatsz bármit.
Nem tudtam, hogy mennyire veszi komolyan a szavaimat. Mindenesetre már az is előre lépés lett volna, ha menekülés helyett megpróbálja velem megosztani azt, ami bántja. Nem beszéltem tovább, vártam a válaszát, közben a vállát szorongattam, mintha attól félnék, hogy elesik. Persze fájdalmat nem akartam okozni neki. Ha akart, könnyedén eltéphette volna magát és elfuthatott volna. Nem rohantam volna utána… mégsem vagyok az apja, hogy neveljem. Én csak meg akartam vigasztalni…

Köszönöm a remek játékot!
Naplózva

Oldalak: 1 ... 5 6 [7] 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 02. - 03:20:12
Az oldal 0.118 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.