+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Elvarázsolt kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elvarázsolt kastély  (Megtekintve 3831 alkalommal)

Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #75 Dátum: 2019. 08. 10. - 10:27:15 »
+2

only one king



...az illúzió az élet elhagyhatatlan része,
S az illúzió születése nem feltétlen a valóság halála...



..a trágár szavak esélyesek...

A belém kapaszkodó kéz finom és puha, felsegítem a földről, de ez sem igazán rám jellemző hanem inkább arra a mesebeli királyra, aki bár zsarnok mégis van szíve csak kurva jól titkolja. A lány hebegése mosolyt csal arcomra, de közel sem olyan őszintét vagy örömittasat, mintha Volkova mondaná ugyanezt. És valahol talán ezért is bosszant, hogy a lány félreérti a helyzetet, akarva és akaratlanul. Ahogy közelebb húzódik hozzám meglehet ösztönösen és úgy lépek el tőle hogy távolságot ékeljek közénk. Nem sok információval szolgál és amúgy is, ez csak amolyan protokolláris dolog, amibe nem kellene többet beleképzelni.
- Maradjon itt.
Közlöm a megszokott parancsolgatós stílusomban és nem is szentelek neki több figyelmet mert inkább Elliot eltűnése kezd aggasztani. Ám épphogy csak kitartom magam elé jobban a pálcám, a derengő fényárban kibontakozik egy rémes kép, amiben épp ő a főszereplő, meg az idióta Forest, aki a nyakának esve fojtogatja.
Nem tudom ez mennyire tévképzet vagy valóság. Azt sem mennyire előjáték vagy veszély. De igazából megint csak félig dühből félig ösztönből cselekszem. Egyszerűen ott hagyom Lottie-t és Nat felé futok teljes erőmből felborítva őt. Egyenesen a padlóra küldöm hacsak nem tud megkapaszkodni valamiben, ami megtartja az egyensúlyát. Nem célom leátkozni a fejét, bár egy fél percre az is megfordul az agyamban, inkább csak semlegesíteni akarom, hogy ha mód van rá ne épp Elliotot fojtogassa.... aki bár a kapcsolatuk tudtommal kellően hullámzó mégis a szeretője.
- Baszki mi a szar ütött beléd? Merlin hét poklára!
Igyekszem elkapni a karjait és lefogni, remélve hogy ez kellően kijózanítja abból a nem is tudom milyen állapotból, amibe esett.
– Semmi baj, Chris! Jól vagyok, engedd el!
- A faszt engedem el! – kiáltok hátra Elliotnak, akinek hangját hallom magam mögött jelenlétét pedig meg is érzem, hisz megérzem a kezét a vállamon. – Hogy aztán rám támadjon? Lószart vagy jól! Nem hiszem el hogy ti folyamatosan basztatjátok egymást! Minek fojtogattad? He?
Mordulok a szerencsétlen író felé és megvetéssel a szemembe pislogok rá. Aztán végül inkább győz az undorom és elengedem, mintha csak égetne a bőre. A korona legurul a fejemről és pont ez kell ahhoz, hogy rájöjjek, baromira más ember vagyok mint az a királyi bőrbe bújtatott szereplő, akinek szántak.
- Szánalmasak vagytok! Mindketten... Áhhh, meg is érdemlitek egymást! Hol van Mirabella?
A kérdésem egyenesen Elliothoz címezem, mert első célom megtalálni a lányomat és magammal rángatva őt ha megvan akkor megkeresni Annát. Aztán ha véget ér ez a rémálom elszámolok azzal a kibaszott illuzionistával is... csak jussunk ki innen végre egyszer már valahogy.
Naplózva


Florian le Fay
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #76 Dátum: 2019. 08. 10. - 15:35:09 »
+2

A harcos és a szörnyeteg
▪ 2000 július 7 ▪
mindenki


Hihetetlen volt! Az én varázslatom, az enyém betalált! Igazi meglepetés volt annak fényében, hogy a Roxofortban, egyetlen tanóránkon sem ment éppen tökéletesen. Még mindig sajgott minden porcikám azután, hogy elzuhantam az asztalról, de nem számított. Az adrenalin egészen felpumpált, készen álltam mindenre. Lehet, hogy éppen emiatt léptem a szakácsnőnk elé és próbáltam meg megvédeni.
Azt persze nem tudtam igazán mi volt az, amit láttam. A szörnyeteg megszállta volna azt a szőkehajú boszorkányt, akit tudat alatt Lilium néven ismertem, mint előkelő udvarhölgyet. A szemében láttam valami változást, mintha a pillantása nem az lett volna teljesen, mint korábban. Az őrület egy ijesztő formája ült ki az arcára. Arra persze nem számított, hogy Esmé ellép mögülem és amikor felénk ront a lány egyenesen a kemény padlóra zuhanok.
A fejemet alaposan beütöttem. Megszédültem és hirtelen, mintha minden tagom megbénult volna. Nem tudtam mozdulni, csak nyöszörgés tört fel a torkomból. Megpróbáltam oldalra pillantani, remélve, hogy meglátom a vérző fejű lovagunkat. Alexej… rá volt szükség ebben a helyzetben, mert nekem még a pálca is kiesett a kezemből persze. Esélyem sem volt megvédenem magam.
– Alexej! – próbáltam szólni, de a hangom rekedt lett. A következő pillanatban pedig már a lány talpa a torkomon volt. Hörgés szakadt ki belőlem, megpróbáltam rászorítani a bokájára, hátha akkor elenged, de a fejfájás és a szédülés miatt annyira legyengültem, hogy képtelen voltam ellökni magamtól. Ezért hát kinyúltam oldalra az egyik kezemmel, remélve, hogy a tapogatódzásra elérem a páclámat. Nem sikerült. Nem találtam semmit, csak hideg követ magam körül.
– Engedj el… – Lihegetem felé, most egyenesen a tekintetét keresve. Már alig volt levegőm, egyre jobban szédültem, a szemeim le akartak csukódni. A körülöttem lévő dulakodás hangja furcsa káosznak tűnt, mintha csak víz alól hallgatnám azt. Éppen akkor, mikor már éreztem, hogy menet elhagy a maradék erőm, ellépett tőlem. A torkom fájdalmasan lüktetett, ahogy levegőért kaptam. Kellemetlen volt, ahogy végig járta az orrom, a torkom, a tüdőm.
Nem volt időm gondolkodni. A hasamra fordultam és úgy láttam, hogy neki esik Esmének. Megpróbáltam utána nyúlni, elkapni a bokáját, hogy visszatartsam, de csak a szoknyája alját sikerült megérintenem. S éppen ekkor, szinte a semmiből hangzott el – legalábbis számomra – a sóbálvánnyá változtató varázsige. A kisasszony pedig egész egyszerűen éppen mellém érkezett a padlón. Azonnal felhúztam magam és hátrébb húzódtam.
– Most mi lesz vele? – kérdeztem rekedten. Ujjaimmal kicsit a nyakamat masszírozgattam, hátha attól múlik a fájdalom. Éreztem a helyét még mindig annak a cipőtaplnak. Tudtam, hogy ezzel nincs vége. Előbb-utóbb biztosan megszűnik a varázslat hatása, de ha mégsem, akkor is tenni kell valamit. Hiszen ilyen állapotban még sem hagyhattunk senkit.
Nagy nehezen, szédelegve talpra álltam és egészen Alexejig hátráltam. Ő volt a biztos pont, még ha alapvetően idegen is volt. Mégis csak az ő fegyverhordozója voltam ebben a történetben… és egy lovagnak meg kell tudnia oldani egy ilyen helyzetet.
Naplózva


Scarlett Bridget
Griffendél
*


Drama Queen

Elérhető Elérhető
« Válasz #77 Dátum: 2019. 08. 10. - 16:10:34 »
+2

Seholroszág királya és az Üveghegyek hercege




Sajnos nem igazán volt mondható sikeresnek az akcióm, ugyanis a lefegyverző bűbájjal épphogy csak sikerült némi előnyt szereznem, mielőtt elkaphatott volna a fiú, amelyet igazán ki sem tudtam élvezni. Hunter pálcája legnagyobb bánatomra nem esett túl messzire, pillanatok alatt újra megragadta, majd némi fény töltötte be a helyiséget. Annyira sebesen történtek egymásután a dolgok, hogy pontosan nem voltam képes meghatározni, mi is történt valójában, ráadásul azon voltam minden erőmmel, hogy épségben túléljem ezt a veszélyes kalandot. Hirtelen kapcsoltam, hogy az előbb még a kezemben volt a pálca, azonban a nagy meglepődöttség, ijedtség, adrenalin hatásának köszönhetően nem tudtam, hogy hova tűnt. Talán kiesett a kezemből? Kétségbeesetten tapogattam a padlót, de sehol sem találtam, így feladtam a keresését. Az egész testem remegett a félelemtől, amint megpillantottam a srác tűzben égő tekintetét. Óvatosan közelebb tolattam lányhoz olyan távolságba maradva Hunter-től, hogy ne érhessen el a karjával. A következő pillanatban azonban arra lettem figyelmes, mintha a fiú szorítása némileg gyengébbé válna Merel bokáján. Oltári nagy félelem volt bennem, de tudtam, hogy nincs sok időnk, nem hezitálhatok túl sokáig. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy még jobban elfajuljon a helyzet, így gondolkodás nélkül megragadtam a srác karját, és megpróbáltam elhúzni a lánytól, hátha el tud menekülni innen. Mégsem hagyhattam, hogy bántsa a másikat, talán az erős igazságérzetem és a normális helyzetekben előjövő vakmerőségemnek hála tudtam lereagálni a helyzetet. Nem tudtam, hogy mi fog történni, mi lesz a következő lépése, de valamit mindenképp tennem kellett, hogy ne történjen még nagyobb baj, vagy legalább másnak ne legyen bántódása. Miközben a srác karját cibáltam erősen, rászegeztem a tekintetemet, úgy tűnt, mintha kezdene lenyugodni kicsit. Legbelül reménykedtem, hogy még azelőtt magához tér, mielőtt tragikus véget ér ez a történet. Már nagyon bántam, hogy elmentem az illuzionista előadására, álmomban sem gondoltam volna, hogy életveszélyes helyzetbe fog minket sodorni az az álnok alak. Azt hittem, hogy majd előad néhány mutatványt szórakoztatás gyanánt, közben elkortyolgatok valamit, aztán mindenki megy a maga dolgára. Persze nem így történt, ha tudtam volna, hogy ez lesz, el sem megyek, bár szerintem ezzel rajtam kívül mindenki így vélekedett. Reméltem, hogy nem ez lesz életem utolsó fejezete, minden erőmmel azon voltam, hogy túléljem az egész hercehurcát, amit jelen pillanatban a hátam közepére sem kívántam. Talán vakmerőség volt ujjat húzni Hunter-rel, talán szimpla hülyeség, de ha én nem teszek valamit, akkor száz százalék, hogy véghez viszi, amit eltervezett, amit pedig nem akartam ölbe tett kézzel végignézni. Ráadásul magunkra voltunk utalva, ez pedig még jobban nehezítette a helyzetet. Minden reményem azon alapult, hogy a srác még azelőtt észhez tér, mielőtt nagyobb kárt tenne bennünk vagy valami sokkal rosszabb dolgot cselekedne. Utoljára a háború ideje alatt féltem ennyire, valahogy ez a szituáció is arra emlékeztetett. A hétköznapokban nem voltam félénknek mondható, de az eset már bőven túllépte az ingerküszöbömet, ráadásul nem csak én voltam veszélyben, hanem mások is. Egyelőre annak örültem, hogy volt némi fény, mert a sötétségben semmit sem láttam, csakis az érzékeimre hagyatkozhattam. Már alig vártam, hogy véget érjen ez a rémálom, de abban is biztos voltam, hogy képtelen leszek nyugodtan elaludni, ha ép bőrrel megúszom ezt a sötét kalandot.
Naplózva


Sage Bolton
Tanár
*****


Rúnaismeret és Alkímia professzor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #78 Dátum: 2019. 08. 11. - 14:06:31 »
+2

TO; M I N D E N K I

2000. július 7.


"The moment you doubt whether you can fly,
you cease for ever to be able to do it."

Borzasztóan szédültem még mindig. A torkomon akadt folyton a levegő, mintha csak egy falat kenyér lenne. Próbáltam magam talpon tartani, mert bizony meg voltam róla győződve még mindig, hogy a tükrök eltörése lehet az egyetlen módja annak, hogy a valamit csillapítsuk, ami megszállta Willowt. Egyértelmű volt, hogy a repedés hang és a viselkedése között valamiféle összefüggés lehet. Éppen akkor, éppen olyan helyevesen kántálta azt a bizonyos mondatot, ami megannyiszor tartalmazta az ölj mondatot. A tekintetem őszinte aggodalommal vetődött Taniára. Tudtam, hogy milyen érzékeny lány, aggódtam érte. Meg akartam óvni ettől az egésztől.
– Ugye bízol bennem? – kérdeztem és kicsit megszorongattam a kezét, bíztatásként. Azt akartam, hogy tudatosuljon benne, akármi is történik most itt, valahogy ki fogom vinni. Nem volt ez az egész több, mint egy rémálom, amiből fel kellett ébredni és ha a Willowban lézető szörnyeteget nem is tudjuk lecsillapítani, úgy talán a törés hangja majd megold mindent.
Felemeltem hát a pálcámat, ami nélkül korábban olyan elveszettnek éreztem magam. Éreztem az ujjam alatt a belevésett rúnákat, amint barázdálják annak felületét. Ez valamiért magabiztosságot adott. Így a pálcám hegye egyenesen a szemközti tükör felé tartottam. A fejemben megszületett pár gondolat.
– Mindenki vigyázzon! – Javasoltam, figyelembe sem véve a dulakodás hangot, ami mellettünk zajlott. Valamivel rendbe kellett tennem a dolgot. – Finestra! – Kiáltottam.
Ahogy sejtettem, először csak egy újabb repedés futott végig a felületen, majd a következő pillanatban egyszerűen szétrobbant az. Egy gyengébb Protegoval próbáltam meg magam és Taniát védeni, nehogy szétvágja a bőrét az üveg. Amikor ő is megismételte az én mozdulataimat, hasonlóan megpróbáltam megvédeni magunkat.
– Ugye nem sérültél meg? – A hangom egészen halk volt, csak Tania hallhatta meg a kérdést. Nem volt baj, neki szántam, mert jelenleg csak az ő jóléte érdekelt. Nem számított a seb az arcomon, a szorítás a nyakamon és a rekedtség. Nem volt idő ezen gondolkodni és éppen csak akkor esett le: ez az egész helyzet sokkal izgalmasabb, még úgyis hogy féltenem kell Taniát. Még egy mese, amiről majd mesélhetek a talán egyszer létező gyerekeimnek is.
Ezután néztem csak jobban körbe a helyiségben. Fawcett éppen magához tért, de úgy festett, hogy nem készül tönkre tenni semmit. Avery tekintete az egyik tükörre vándorolt, míg az Anna nevű udvarhölgy éppen nekiesett Sophie kisasszonynak. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam és rájöjjek, hova kéne kapni. Aztán megpróbáltam mindenkit ugyanarra bíztatni, megfogva és közelebb vonva Taniát ismét.
– A tükröket! Mindenki a tükrökre célozzon a pácájával! – mondtam és én magam is ismét támadásba lendültem. Először Finestrával, aztán más bűbájokkal is próbáltam annak reményében, hogy Annából ezzel elűzzük a valamit, minél gyorsabban. Csak az járt a fejemben, hogy bizony az összes tükörrel végezni kell.
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #79 Dátum: 2019. 08. 12. - 13:34:20 »
+3


SEHOLORSZÁG KIRÁLYA  
ÜVEGHEGYEK HERCEGE

Megéreztem azt az illatot, ami a legeslegfontosabb volt a számomra. Agyam tisztulni kezdett és a sötétség hagyta, hogy kimondjak pár kérlelő szót, de ujjaim továbbra sem voltak képesek ereszteni. Mintha elmémmel együtt nem lett volna képes testem is tisztulni, mintha bár tudatom már lenne, a tagjaim nem én mozdítanám előre. Csak létezek egy burokban, amiből nincs menekvésem. Legalábbis most úgy fest… Látom Elliot… Látom, hogy te vagy az, de bár képes lennék elgémberedő ujjaimnak azt parancsolni, hogy állj, vagy legalább annyit, hogy finoman… Nem ehhez az érintéshez van szokva, nem így.

Kétszer is elhaladt egy fénycsóva. Kétszer is láttam a kínlódó Elliotot, s kétszer is megmozdultam, hogy immáron elég. Elég volt, nem csinálom ezt tovább. És mind a kétszer kudarcot vallottam. Nem voltam képes mozdulataim fölött uralkodni, ami akkor és ott a legfélelmetesebb dolog volt. Nem érdekelt volna az sem, ha magamat vezetem egy szakadékba, de nem vehetik el tőlem Elliotot. Ilyen módon, sem!

Szinte örültem, mikor Chris rám vetette magát. Nem értettem, hogy ha már egyszer Elliot kezében ott volt a pálca, miért nem robbantott el maga mellől. Hisz láthatta, érezhette, hallhatta, hogy én képtelen vagyok győzni saját testem fölött.
De így most, nem is kellett… Izmaim abban a pillanatban ernyedtek el, ahogy hátam a földnek csapódott. Éreztem, hogy a nyekkenéssel együtt nem csak levegő távozik tüdőmből, de a sötétség is kipréselődik. Tagjaim elengedem, ujjaim nem feszülnek többé, s bennem sincs ott az a furcsa, fájdalmas sötétség.
De talán pont e miatt mozdulni sincs kedvem. – Ha azt se tudod, miről van szó, akkor minek pofázol? – Kérdezem elhaló csendesen, miközben felnézek Chrisre. Láthatja, hogy a védekezésnek még csak a szándéka sincs meg bennem, a támadásénak meg aztán csírája se. – Köszönöm. – Mondom azért ki, a férfinak címezve, mivel így, sajna be kell, hogy ismerjem, de megmentette Elliotot. És nekem ez volt a lényeg. De utána sem mozdulok, csak ott fekszem a földön és Elliot tekintetét keresem. – Bocsáss meg. – Suttogom felé, bár feleslegesen. Ő nagyon is értette segélykérésem a sötétben. Ő tudta, ez most se nem játék, se nem harc, ez volt nekem a fájdalom legmélyebb bugyra.
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #80 Dátum: 2019. 08. 13. - 19:05:29 »
+1

a   h e r c e g n ő   é s   a   t ü k ö r s z o b a

Éppen csak kezdtem megtalálni a nyugalmamat a helyzetben, amikor a dolgok ismét fejük tetejére fordultak. Sophie kicsit összeszedte magát, ami megnyugtatott annyira, hogy pillantásommal visszamerészkedjek Sage meg Tania felé. Éppen csak egy pillanat volt, amíg Fawcett professzort mértem fel, ám a következő másodpercben már kaphattam is vissza a fejem a komód felé - eredetileg a hangra, amellyel az apró darabokra törő tükör járt, ám miután realizáltam a jelenetet, már nem is érdekeltek a szilánkok.
Anna hihetetlen erővel vetette rá magát Sophie-ra, hogy egy másodpercre lefagytam, csak úgy, mint amikor a professzor kulcsolta ujjait Sage torkára. Csak a hugrabugos lány ijedt hangja rázott fel, hogy előreugorjak és megragadjam a percekkel ezelőtt még udvarhölgy társam karját, és a lehető legerősebben megpróbáljam lerángatni Sophieről, csak mint az előbb a tanáromat... aztán eszembe jutott, hogy most nálam van a pálcám. Közben hallottam, hogy tükrök törnek mindenfele, éreztem a bőrömön is néhány szilánkdarabkát, de fontosabb volt, hogy valahogy megállítsam Annát, mielőtt nagyobb kárt tesz az amúgy is még kis kissé kába Sophieban. Közben haragudtam magamra, amiért nem voltam képes még azelőtt megállítani, hogy megitta azt a löttyöt. Hiszen egész biztosan az okozta ezt az egészet.
Kénytelen voltam kicsit hátrébb húzódni, hogy előkapjam a ruhám övébe tűzött pálcát, ám mielőtt érdemben használhattam volna, tekintetem megakadt a velem szemben lévő tükrön. Hiába láttam benne a szenvedő Sophiet és a saját szakadt, véres ruhámat, valami mégis megbabonázott a, az aranyozott íveiben... Megmarkoltam a pálcámat. Ahogy mélyen belebámultam a tükörképembe, mintha nem is magamat láttam volna... valami egészen mély sötétséget, amitől végigborzongott a hátam, és ami miatt kissé nehezemre esett felemelni a pálcámat, hogy megcélozzam a tükröt.
Már ott volt a nyelvem hegyén a varázsige, hogy a tükörből csak apró szilánkok maradjanak mindenfele a földön, és mégis képtelen voltam kimondani. Furcsa, súlyos érzés kerített hatalmába, amely mintha le akarta volna a húzni a kezemet a föld felé, amitől hirtelen képtelen voltam kipréselni magamból a szót, amire szükség volt. Mintha mély, gomolygó sötétség huppant volna a vállaimra, és kezdték volna lassan körbefonni az egész testemet.
Reszketegen, fogaim közt szívtam be a levegőt, és amennyire csak tudtam, ráfontam ujjaimat a pálcámra. Gyerünk... ez talán hatásosabb lesz, mint kiütni Annát, nem hagyhatod, hogy felülkerekedjen rajtad ez a hely!
- Finestra! - Mintha nem is az én hangom lett volna. Fájt kipréselni a torkomon, és hirtelen össze kellett szorítanom a szemem néhány pillanatra, hogy nem láttam, mi is történik, csak a hangokból állapítottam meg, hogy varázslatom betalálhatott, a tükör pedig eltört.
Naplózva


Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #81 Dátum: 2019. 08. 13. - 20:18:27 »
+2

Elvarázsolt kastély



A hercegnő és a tükörszoba


Akarom, hogy vége legyen. Bár, megértem mind a két háborút, aurornak tanultam, és ennek ellenére még nem tapadt vér a kezemhez. Amennyire lehetett igyekeztem elkerülni mindenféle konfliktust. Ennek elsődleges oka az volt, hogy párbajozásban nem voltam annyira jártas, inkább a stratégiában. Most mégis ott tartok, hogy egy nyomorult illúziónak köszönhetően talán megölök valakit. Egy ismeretlent. Bár, talán így is lenne a legjobb. Inkább egy ismeretlen, mint egy ismerős. Nem tudom Esmé mit szólna hozzá, de az biztos, hogy nem mernék a szeme elé kerülni.
Aztán a sok kiabálás és sikítás és parancsszó között elhangzik valami. Még az sem érdekel, hogy az én pálcám nincs nálam. Nem az hajt, sőt, talán ez a szerencse. Ki tudja mit tenék, ha nálam lenne. Talán azonnal és visszafordíthatatlanul ölnék. A sok új zaj között azonban észreveszek még valamit. Csak egy pillanatra nézek fel, de ez is elég ahhoz, hogy rájöjjek, már elérhetőek a pálcáink. Megpróbálom ezt a felismerést új erővé kovácsolni. Az elmém menne érte, de a testem még mindig nem akar engedelmeskedni.
Aztán jön a villanás…
Meg még egy villanás…
A kettő pedig szinte egyszerre talál el, ezáltal egy nem túl új érzésnek átadva engem. Bár ebben a formában, mégis mondhatnám újnak. A testem már nem követ semmilyen utasítást az elmém mégis csak mondja a magáét. Adja ki a feladatot, aztán egy idő után már feladja. Szerencsére.
Igyekszem nem arra gondolni, hogy mi lehet a külvilágban. Nem akarok most azon gondolkodni, hogy vajon Sage megúszta végül vagy sem. Egyszerűen hagyom magam lebegtetni a térben, valami kis hangfoszlányok mintha elérnének hozzám, de azért közel sem annyi, mintha éber lennék. Szóval jó ez a lebegés, de lassan egy másik hang, nem a saját hangom kezdi átvenni az irányítást az elmém és a testem felett.
Törd össze, zúzd szét!
Érzem, ahogy a végtagjaim mozognak, lassan nyitom ki a szemem, és lassan térnek vissza az érzések is. Először azt érzem, hogy valamilyen kemény felület van alattam. Legalább nem valaki másra hanyatlottam. Aztán szép lassan megérzek mindent, egészen addig, hogy látni is látok. Először csak foltokat, elmosódott emberalakokat. A szavak egyre erősebbek bennem.
Törd össze, zúzd szét!
- Hol a pálcám? – kicsit be vagyok rekedve, de azért hallható a kérdésem.
Miután teljesen kitisztulok, meglátom nem messze magamtól a földön. Még pont időben kapom el, mielőtt még valaki rálépne. Először térdre küzdöm magam, majd szembe fordulok az egyik tükörrel és lényegében szét robbantom.
- Bocsi, nem így akartam. Mindenki jól van?
Kiegyenesedem végre és körbenézek a termen. Most már ki kéne jutni innen. Akár illúzió, akár a valóság, mennünk kell.

Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #82 Dátum: 2019. 08. 13. - 20:41:36 »
+1

Takarodsz már? Helyes.
Most, hogy a fogaim felszabadultak a pálca kezembe vételével, azokkal segítek meghúzni a kötést a csuklómon. Egy ideig figyelem, de nem látszik gyorsan átvérezni, úgyhogy működhetett. Remélem. És ha ennyire random akarnak történni itt a dolgok, akkor csak hátráltatni fog ez a szoknya. Felmerül bennem, hogy az egész ruhát barbárkodom le a rákba, de ahhoz nem ártana megérdeklődni a hercegnő felemtől, mi van vagy nincs alatta, jobban nem akarok nekivetkőzni, mint a közszemérem engedi.
Végülis,.. Folytatom az eddig egész jól bevált certusectet, és térdmagasságban - főleg, ha jól mérem fel a szoknya fele hosszát így ültömben - vágom rövidre a ruhadarabot. Eltart egy ideig nyiszitálni, de ilyen hosszal még segíthet is a mozgásban az abroncsozás, kitartja az utamból a ruhát, és már a lábam alá se lóg be a pereme lépéskor.
Már csak ki kéne lépni a kék kerek rongykupacból anélkül, hogy a padlón maradt fél gáncsolna ki. Milyen jó is lenne, ha mondjuk ehhet figyeltem volna eddig a környezetemre is, így viszont váratlanul ér a támadás, a bokámat is elkapja a galád, fel is lök, és a levágott szoknyaaljba akadva, még én is elvágódok, valakit megint magammal rántva. Ülve kellett volna maradnom a ku...koricaföldes életbe! Mostmár tényleg úgy is maradok, hacsak nem sürgőssé válik elmozdulni.
A bokámat szorító kezet meg hiába próbálom kicsavarni, nem ereszt. Nem fogja összeroppantani a csontomat, abban téved a szándékával, de azért próbálja rendesen. Ha így, hát így.
A szabad lábfejemet teljes erőből a fogva tartott mellé csapom, mint ha katonásan vágnám magam vigyázzba. Ennek így elhasalva nem sok eredménye van parádézás terén, de a léyeg nem is az volt. Ugyanis így boka sújt le bokára, és mindenre a két egymást tükröző csont között. Névleg: ujjak, kézfej, ízületek, azok a dolgok, amik elengednek bármit, ha két kalapács közé kerülnek.
Aztán vicsorogva adok hangot én is a fájdalomnak, mert mégiscsak a saját sérülésemet használtam üllőnek a palotaőr keze alatt.
Ahogy gyengülni érzem a fogást, át is fordulok hasról, hogy a támadóm szemébe nézhessek, bele a gyilkos szempárba.
Ilyet akarsz? Én ilyen vagyok, na gyere! Végigfutnak a fejemben a lehetőségek, rúghatom a kezét, hogy elengedjen, be tudhatom húzni magam olyan közel, hogy az arcát is elérjem,.. Pálca. Hát tényleg, tudok én átkozódni, minek a fájós bokámmal csépelném tovább?
Hálát adva a kviddicsedzésekkel járó erőnlétnek és a lefogott lábamnak, felülök hirtelen, a srác arca felé bökve a pálcámmal, araszok kérdése, hogy nem áll meg végül a szemében a fa, csak közvetlen közel.
-Lumos solem!
Az utolsó pillanatban vág csak át a harci ösztönömön a gondolat, hogy nem kéne ártani az iskolatársamnak, mert talán nem is saját akaratából cselekszik, valami megszállta, de sikerül nem valami durvább varázslatot küldeniaz arca felé.
Így is megzavarhatja a fényerő ilyen közelről, nem is lehet kellemes, de az a lényeg. ha a kiérdemelt tíz perc pislogás után sem lesz kedvesebb, kaphat a barátságtalan folytatásból is.
Naplózva


Mirabella Harpell
Jegelt karakter
***


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #83 Dátum: 2019. 08. 14. - 10:11:26 »
+1

e57070
Elvarázsolt lány az elvarázsolt kastélyban

2000. június



Az események gyors egymásutánban következtek, s ahogy a fekete vakság elillant rólunk, a helyzet a várttal ellentétben nem lett jobb. Legalább valamennyire láttuk egymást, s én elég zaklatottan vittem a pálcáját Elliot felé – arcomat némileg beárnyékolta a földrengések, a sérülésem, a furcsa füstköd és a lassan megvaduló emberek. Szóval lényegében nem tartott sokáig a megkönnyebbült pillanat, hogy megörülhessek a barát közelségének – pont addig, míg Elliotot fojtogatni nem kezdte a férje. Bár most nem úgy tűnt, hogy jóban vannak. Csak egy csodálkozó pillantásra futotta tőlem most, hogy Scarlett hirtelen eltűnt mellőlem és a földön kötött ki.
- Elég ebből, hé! – robbantam a két, nálamnál azért jóval termetesebb varázsló közé. A pálcával varázsolni a korábbiak miatt nem mertem, de úgy gondoltam, majd a gazdája kezében hatékony lesz. Aztán amíg Elliot felismerte a helyzetet, megpróbáltam simán arrébb tuszkolni a hozzám képest medvetermetű írót, persze sikertelenül.
- Nyugalom, Mr. Forest, hát így kell egy szerető férjnek viselkedni?
Sebesen kaptam a földön fekvő pálcák után, s most már vezette a kezemet saját varázsfegyverem felé valamiféle láthatatlan erő.
- Lumos! – A mágia végre tette a dolgát. Rezignált arccal világítottam meg az egyik Mr. Forest képét, bízva abban, hogy akkor a másik nem akarja kinyúvasztani. Mondjuk amiket hallani, még az is lehet, hogy ez csak olaj a tűzre, de azért próbálkoztam.
Láttam, hogy Elliot beszél Nathanielhez, és hogy a fény is használ, úgyhogy feljebb emeltem a pálcát, és kicsit hátrébb léptem, hogy nagyobb fénykörbe vonhassam a jelenetet. Többet most úgysem tudtam volna tenni. Abban a pillanatban keresztülvágódott rajtunk Cartwright ismerős alakja és ismerős káromkodásai, majd hirtelen mindenki eltűnt a világosságból. Úgy éreztem magam, mint egy világítótorony, követtem őket a fénnyel, és azon gondolkodtam, mit is kéne varázsolni, de az összegabalyodott férfiakból annyira nem sokat láttam, hogy inkább figyeltem, fintorogva. Ráadásul a hátam mögé is lesnem kellett, mert onnan is gyanús csatazajokat hallottam.
- Hol van Mirabella? – üti meg a fülemet a nevem a gyámom szájából, mire epésen válaszolok, a képébe világítva.
- Hát azt ő sem tudja pontosan, de jó lenne tudni – mondom, és a guruló koronát megállítom a lábammal.
- És jó lenne nem itt lenni – teszem hozzá fintorogva. Aztán valami fényesség támad, s hátrakapom a fejem megint, hogy ránézzek a mögöttem dúló hepajra.
 
Naplózva


Anna Volkova
Jegelt karakter
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #84 Dátum: 2019. 08. 14. - 10:41:28 »
+2



Elvarázsolt kastély

2000. július




Hallom ugyan a hátam mögött támadó zajokat, de messziről, mintha víz alól ütnék meg fülemet. Az előbb még megpróbáltam a furcsán viselkedő udvari bolond útjába állni, de aztán… Fel sem fogom igazán a körülöttem bontakozó dulakodást, sem a gazdákra találó pálcákat, nem értelmezek, csak ész nélkül érzékelek. A tudatomat immáron egyetlen dolog tölti ki, és az nem a pálcám, nem a sérülésem, nem a szabadulni vágyás és nem is Christopher fellelése – hanem az a kis üvegcse. Az üvegen megtörő fény, a hűsen hullámzó kevés kis folyadék, amit egyszerűen muszáj felhajtanom.
Nem gondolkodtam, talán csak egy villanásnyi időre futott át az agyamon a valóság, hogy gyógyító létemre felelőtlenül felhajtok egy ismeretlen eredetű és hatású bájitalt. Az az egy kortynyi idő engedett némi feleszmélést, de tenni már nem volt mit.
És a fejem megtelt idegen gondolatokkal. Idegen ugyan, de nem ismeretlen. A félelem szikrája még villant bennem egyet, mert ez az érzés egész hasonló volt ahhoz, amit teliholdkor éreztem. A farkas… A farkas vetette fel a fejét a lelkemben, annak a vérszomja volt ilyen, annak a prédára leső fenevadnak a tekintete akadt meg a sérült lányon, s a padlóra hulló rubinszín, rozsdaillatú cseppeken.
Semmi mást nem fogtam fel most már magam körül, senkit sem érzékeltem. Mintha beszűkült volna a világ egyetlen irányba, a zsákmány felé. Az első, önkéntelen lépéseim még bizonytalanok voltak. A rettegés és a tőlem független, erős akarat viaskodott egymással. Egy tükördarabban ködös, kék írisz bámult vissza rám. Fájt így látni. Ez én volnék? Elöntött az iszonyat, de nem tehettem semmit. Legalább sikerült megtorpannom. Vagy ez csak azért történt, mert valaki közém és a préda közé állt?
Mindegy volt. Hirtelen ott volt előttem. Megragadtam Sophie torkát – éreztem az ereiben száguldó vért dobolni az ujjaim alatt. Vergődött talán, valaki megpróbált róla lerángatni, de ez mind csak olaj volt a tűzre, felkorbácsolta a farkas harcéhségét, és bár a szemem megtelt könnyel, nem engedtem a szorításon. A szemem káprázott a lehulló tükörszilánkok csillogásától, a fülem a hangjuktól és a kiabálástól csengett, s belül küzdöttem magammal, de elkeseredve, tudván, hogy a szörnyeteg úgyis erősebb.
Majd minden képet, hangot elmosott előlem egy iszonyatosan erős csörömpölés, s mintha az egész világ szilánkjaira hullott volna körülöttem. Én, az eszemet elvevő szörnyeteg árnyékában nagyon reménykedtem volna, hogy most a fal törött össze, ami elzárta cselekvő tudatomat a külvilágtól.


Naplózva


Alexej A. Zharkov
Jegelt karakter
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #85 Dátum: 2019. 08. 14. - 13:09:30 »
+1

Elvarázsolt kastély


Illetlen szavak előfordulhatnak…



Hogy hibázunk-e, az nem most derül ki, hanem a végén. Majd ha túl leszünk valahogy ezen a harcon – élve vagy hava – akkor nyilvánvalóvá válik. Most csak teszem én is, amit jónak ítélek, legyen az bár a saját valóságos tudatom avagy az illúzió keltette lovag ítélete, és nem elemzem az eredményeket. Persze, tudomásul veszem a sérüléseket, de az elfolyt vér csak járulékos veszteség, a fejfájás csak bosszantó velejáró. Ami számít… Az majd a legvégén kiderül. Remélhetőleg a kardom hegyének végén.
A szörnyeteg üvöltése, a hölgyek sikolyai és kiabálása nem tudták elterelni a figyelmemet, sajnos azonban a fegyverhordozóm hirtelen hasmánt érkeztére nem számítottam, s a pálca kiesett a kezemből. Így a kardot tartó jobbomból továbbra is le-lecsepegett a fehér porba. Tudtam, nem sokat bírok már. A kis hölgyet néztem, aki a szörnyeteggel édelgett, majd ordibált. Közben oldalról is megcsapják a fülem a csatazajok, meg a hátam mögül, az ajtótól. Hörgős sóhajjal szedtem össze maradék erőmet, s azért is kitartottam posztomon. Le kell győzni a szörnyeteget, és kész.
– Eltörtem pár bordát azt hiszem…
- Örülj neki, hogy még érzed – válaszoltam Florian megállapítására, s magam is arra gondoltam, hogy a fájdalom jó, az vészjelzés, és csak akkor fogod, ha még érzel és még életben vagy. A halottnak már nem fáj semmi.
- Gondoskodjunk róla, hogy ez se ússza meg kevesebbel – tettem hozzá, bár az elszántságomat némileg beárnyékolta az innen-onnét csordogáló vér és az enyhe remegés. De gyengének lenni ráérek később is.
Követtem a fiú tekintetét, nemcsak a szememmel, de a kardommal is. Így a pallos hegye épp a halvány hajú nő szívére mutatott abban a pillanatban, mikor a rém árnyéka eltűnt benne.
– Mi történt? – tette fel a fegyverhordozó a kollektív kérdést, mire elmosolyodtam. A gesztus talán kicsit aggasztóbbnak hatott így, hogy az arcomon végig, el a mosolyba húzódott szám mellett csordogált a vörös, ragacsos patak.
- Testet öltött a dög – válaszoltam halkan. A lovag tiltakozott, de már én voltam az irányításban, és engem nem hatottak meg holmi ódon elvek arról, hogy egy lovag sosem bánthat hölgyet. Erősen rámarkoltam a kard markolatára, szinte belekapaszkodtam. Talán a veszteségtől lehetett, de magam is erősen vérre szomjaztam. Látva, hogy az eszét vesztett udvarhölgy a szakácsné felé indul, én sem maradtam le a magam bizonytalan, de elszánt mozdulataival. A szakácsné épp másra figyelt, s csak egy villanásnyi időre én is megszemléltem, amint a másik megvadult asszonyságot ölelgeti. Különös volt, hogy ahogy karjaiba zárja a másikat, annak arca mennyire megváltozik, s megszelídül. Jó lesz ezt észben tartani.
Átok pattant el előttem, majd Florian ugrott el a fehérhajú, megvadult nőszemélyre, megelőzve engem. Hiába, a fejemet ért ütés miatt lassú és szétszórt vagyok. Össze kell szednem magam.
– Alexej! – a gyenge nyögés erőt adott – magam is meglepődtem ezen, de így kicsivel határozottabb léptekkel haladtam a kialakult felfordulás felé. Még egy dühödt, rekedt morgásra is futotta, s a fegyverem is magasabbra emeltem. De mire odaértem, a hibbant fehérhajút, aki újabb préda után indult, már a földre küldte egy sóbálvány átok. Belenézve a háborgó íriszekbe tudtam, ez csak tüneti kezelés.
– Most mi lesz vele? - kérdezte a fegyverhordozó, én pedig eltűnődve figyeltem tovább a lány most kőmerev arcát. Észre sem vettem, hogy a kard hegyét ösztönösen továbbra is a lány torkának szegezve tartottam.
- Amint a varázs elmúlik, újra tombolni fog – jegyeztem meg. Közben Florian felé rúgtam az elgurult pálcáját, hogy elérje. - És ezt ugyebár nem hagyhatjuk.
Alapesetben ezt az egész ügyet egy jól irányzott döféssel oldottam volna meg. Semmi találgatás, semmi próbálkozás. A halál végérvényes, megkerülhetetlen, visszavonhatatlan. Tiszta, egyszerű. A penge megremegett, de még nem sújtott le. Úgy éreztem, ebben a helyzetben ez kellemetlen következményekkel járhatna. A kard hegye azért egy pillanatig még a magatehetetlen hölgy nyakát cirógatta, de aztán visszahúztam egy csöppet, hogy ne tűnjek olyan fenyegetőnek, de azért készenlétben tartsam. Leguggoltam a nőhöz, mélyen az övébe fúrtam a tekintetem, keresve valami megoldást, s közben beugrott az imént, a szemem sarkából látott jelenet Esmével és Shirley-vel. Hogy hogyan nyugodott meg némi kedvesebb hozzáállástól.
- De talán próbáljuk meg máshogy legyőzni – dünnyögtem, és óvatos mozdulatokkal, ugrásra készen a magatehetetlen test mellé ereszkedtem. Szabad kezemmel finoman végigsimítottam a homlokán, majd egyébként meglehetősen tetszetős, kecses arcélén. Ha a tekintetével követett is, az átok jól tartotta, mozdulni nyilván nem tudott. Végül megfogtam a kissé hűvös, mozdulatlan kezet, a szívem fölé húztam, majd halvány, de elegáns csókot leheltem rá. Biztos a francos lovagtól jött ez a gavalléros, hidegrázóan elbűvölő mozdulat. Azért a másik kezem továbbra is erősen szorította a kard markolatát. Ha netán szükség volna rá… De amint kísérletet tettem az átok megtörésére, utána állapotomhoz mérten a lehető legsürgősebben talpra álltam, és tisztes távolba hátrálva vártam a hatást. Ha ez nem használ, és másnak sem lesz jobb ötlete, visszatérek a jól bevált, mindig megbízható, mindig hűvös acélpengéhez …



 
Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


Miss Reggeli Próféta

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #86 Dátum: 2019. 08. 14. - 14:10:31 »
+2

ELVARÁZSOLT KASTÉLY


A harcos és a szörnyeteg


Az átkom sajnos nem talált be, így továbbra is ki voltam szolgáltatva Shirley bitangerős mancsainak. Végül Esmé mentett meg, aki valami csoda folytán le tudta szedni rólam ezt a vadállattá transzfigurált törékeny leányzót. Amint egy kicsit is levegőhöz jutottam, mélyeket lélegeztem és hálásan megköszöntem szerelmemnek.
- Köszönöm -  suttogtam kissé rekedten, mert egyelőre még a beszéd is nehézséget okozott. Másra viszont még tudtam használni a szám, úgyhogy amint feltápászkodtam, hálás csókot leheltem Esmé gyönyörű ajkaira. Legszívesebben most azonnal távoztam volna vele, ha tudtam volna, hátrahagyva mindent és mindenkit. Ugyanis nekem csakis ő számított innen. Persze Shirleyt is kedveltem, de az előbbiek után már most biztosra vettem, hogyha valaha is kikerülünk innen, én bizony kerülni fogom egy ideig....
Nem volt azonban sok időm ezen töprengeni, mert ebben a minutumban Lilium támadásba lendült az én egyetlenem ellen, amit nem hagyhattam szó nélkül.
Végre betalált az átkom, amit egy elégedett mosollyal reagáltam le, aztán figyeltem, mit ügyködik össze a lovag és fegyverhordozója, akit láthatóan szintén erősen megviseltek az eddigi történések.
- Most mi lesz vele? - tette fel a költői kérdést Florian, amire vállat rántottam, majd egy Valetudo varázslattal igyekeztem enyhíteni a nyakam körüli zúzódás okozta fájdalmat,ami elég aggasztónak tűnt, gyakorlatilag lüktetett a nyakam. Bíztam benne, hogy lesz időm lekezelni magam valamennyire, még mielőtt újabb szörny vagy elvarázsolt, vérszomjas királynő tűnt volna fel a láthatáron.
- Amint a varázs elmúlik, újra tombolni fog. És ezt ugyebár nem hagyhatjuk - jegyezte meg Alexej, aki ezek után igen váratlan akcióba kezdett bele. Egy kézcsók? Merlinre... Előbb csókolgatnám Shacklebolt hátsóját, minthogy ennél az őrültnél próbálkozzak, de hajrá.
Meglehetősen alternatív megoldást választott az ismeretlen férfi, de azt meg kell hagyni, volt benne fantázia. Volt valami mókás abban, ahogy elegáns lovagot játszva az ajkához emelte a sápadt, elalét szőkeség kezét.... Kíváncsi lettem rá, hogy a civil életében vajon mivel foglalkozhat, de ez nem a megfelelő alkalom volt a könnyed csevegésre.
- Remélem ez beválik, mint a mugli mesékben... - mondtam még mindig elég limitált hangerővel, ahogy visszafojtott lélegzettel figyeltem, lesz-e bármilyen hatása a próbálkozásnak....
Őszintén szólva szerettem volna megúszni ép bőrrel ezt a kis kiruccanást, és nagyon reméltem, hogy mihamarabb elmúlik ez az őrület, mi meg hazamehetünk végre Esmével, és ápolgathatjuk egymás sebeit egy pohár idegnyugtató bor mellett...
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #87 Dátum: 2019. 08. 14. - 21:37:43 »
+1


Elvarázsolt kastély



A harcos és a szörnyeteg



          Érzem, hogy meg kell tartanom az elmém épségét, ha ki akarok jutni innen. Az pedig nem éppen ebbe az irányba sodor, hogy látom haldokolni a szerelmem. El akarok menni innen, már csak erre az egy dologra vágyom. Nem is volt olyan jó ötlet eljönni erre az előadásra, még akkor sem, ha egyébként alig vártam már. Azt hiszem, erre mondják, hogy egy mágia tudort is meg lehet lepni olyan trükkel, amivel egyébként a muglikat szokták elkápráztatni.
          Azt akartam, hogy vége legyen ennek a káprázatnak. Várjunk csak, mi van, ha ez az egész káprázat és meg is lehet törni valahogy? Már csak az a kérdés, hogyan? Megindulok szerelmem felé, ha másért nem is, azért hogy lefejtsem a barátnőm ujjait Ginevráról. Lilium azonban megtorpanásra késztet. Biztos vagyok benne, hogy ha nem teszek valamit, akkor ugyanarra a sorsra fogok jutni, mint szerelmem. Hátrálni kezdek egészen addig, amíg a lovag segédje elém nem lép.
          - Mit csinálsz? Menj innen, így rád fog rád támadni.
          Próbálom elzavarni, de hajthatatlannak tűnik, ezért inkább én lépek ki mögüle. Nem figyelem azt, hogy követ vagy sem, én csak összeszedem magam, a bátorságom és követem az ösztöneim. Ezúttal nem állok meg. Már nincs időm a hezitálásra. Fél percem lehet talán mielőtt Ginevra megfullad, vagy talán egy perc, de az már nagyon optimista becslés lehet.
          - Shirley, hagyd abba, kérlek.
          Először mellé guggolok, a könnyeim lassan potyogni kezdenek. Megpróbálom lefejteni az ujjait, de hajthatatlanok. Sőt, mintha még szorosabban fognának. Megfogom a pálcámat, átölelem barátnőmet. Kénytelen vagyok megátkozni, más megoldás nincs.
          - Sajnálom, én nem akartam. Szeretlek.
          Nem tudom, mit tettem, de érzem, hogy a karjaimban tartott test lassan elernyed. Fürkészve nézem Shirleyt, tudni akarom, hogy mi történt, de csak azt látom, hogy a korábbi homályos tekintet ezúttal tisztán néz rám. Elmosolyodom és még egyszer megölelem. Szerelmem kezét megszorítom, hagyom, hogy kicsit magához térjen, és bár szívesen mellette maradnék, foglalkoznom kell a fiúval, aki magára vette az áldozat szerepét.
          Éppen csak abba az irányba fordulok, és már érzem a szorítást a pálcát tartó karom csuklóján. Magához ránt, és már érzem másik kezének ujjait a nyakamra csúszni, mikor egy elég rekedtes hangon, de hallom az átkot, a lányt pedig eldőlni. Sóbálvány lett. Így olyan békés és nyugodt, de tudom, hogy ha magához tér, akkor előről kezdődhet a tombolás. A fiú felé fordulok, aki ott fekszik még mindig a lány mellett.
          - Köszönöm, hogy elém ugrottál. Te jól vagy?
          Válasza után azonnal hátat fordítok, nem várom meg mit csinál a lovag, most az számít, hogy a karjaimban tudjam a szerelmem és a barátnőm. Leülök közéjük, és mind a kettejüket magamhoz ölelem. Nem mondok semmit, csak sírok a megkönnyebbüléstől.

          - Ne csináljatok ilyet, jó? Ne ijesszetek meg ennyire, jó?
Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #88 Dátum: 2019. 08. 15. - 07:44:08 »
+6

ELVARÁZSOLT KASTÉLY
MINDEGYIK KIS RÉSZT OLVASSÁTOK EL, MERT FONTOS INFORMÁCIÓK VANNAK BENNE.

Seholország királya és az Üveghegyek hercege


Huntert elvakított a pálcák fénye s közben érezte, amint a benne tomboló sötétség egyre erőteljesen kezd oszladozni. Valahol mindez alatt egyre-egyre inkább előbukkant a régi roxfortos diák, aki még véletlenül sem támadt volna csak úgy rá két lányra. Legurult áldozatairól, háta a hideg kőpadlónak csapódott és ahogy oldalra kinyúlt ujjai alatt megérezhette a pálcát. Szinte ösztönösen mondta ki ő is a Lumost, akárcsak mindenki más is, aki ez idáig nem tette meg – kivéve Mr. Forestet, akinek pálcája egészen véletlenül éppen Lottie kezében volt. Ez nem számított, csupán az, hogy a helyiségben lévő összes fény kigyúlni látszott. A köd oszladozni tetszett, s apró fehér fénypontok verték vissza a pálcák fehér sugarainak erejét. Gyönyörű volt, mint egy különleges hóesés. Mr. Cartwrightot annyira meglepte  Mirabella hangja és ez látvány, hogy elengedte egy pillanatra Nathaneilt. Csak nézte a jelenséget. Ugyanez történt Mr. O’Marával is, hirtelen se szólni sem mozdulni nem tudott. Miss Harpell, Miss Everfen és  Miss Bridget is úgy érezhette, mintha minden porcikája megmerevedne, csupán a szépséges látvány maradt. Lottie is csak állt ott, előre nyújtott pálcával, figyelve a hófehér pöttyöket.
Sötétség telepedett mindannyiukra. Legyőzték volna az álmot, ami a szemükre telepedett? Ki tudja, szédülés, forgás, hányinger és a vér fémes szaga volt mindannyiukra hatással. Már nem érezhették ujjaik alatt a pálcájukat. Mr. O’Mara az asztalról emelte fel a fejét, ahogy teste hirtelen megrázódott. Mellett éppen egy medimágus állt, aki a kezén lévő vérző sebet látta el. Egy másik éppen Mr. Cartwright-ot ápolgatta. Nat is éppen ekkor tért magához, tekintetével azonnal őrülten kutatva férjét. Igen, megint a Három Seprűben volt. Merel megrázkódott, mikor magához tért. Olyan volt, mintha egy hosszú zuhanás végére ért volna. Az ő asztaluknál is ott volt valaki, de az nem medimágus, hanem auror volt. Miss Lowell tekintete hirtelen pattant fel, lihegve-remegve nézett körbe a kocsma ismerős falai között, kiszúrva Mr. Collinst, akinek akárcsak mindenki másnak ott volt a vérző seb a kezén. Azt éppen egy medimágus készült ellátni. Mira annyira összerezzent ébredéskor, hogy leesett a székéről. Miss Bridget is majdnem közelebbről megvizsgálta a padlót, ám őt egy buzgó auror még időben elkapta.
Teljesen magához tért mindenki lassacskán. A kába félálom tova szállt és már biztosan tudhatták: az álom álom volt, de minden ott megszerzett sérülés elcsúfította testüket. Fájdalmas emléke volt ez a történteknek.

A harcos és a szörnyeteg


Alexej tette sikeresnek látszott. Miss Leddicius testéből sötét felhő emelkedett ki és a magasba szállt. Ott egy szempillantás alatt szertefoszlott és furcsa, meleg, kellemesen ölelő érzés járta át a konyhát. Hirtelen mindannyian azt érezték, egy életen át ott tudnának maradni… abban a mindent átjáró kedves érzésben. Még azok is beleremegtek, akiknek jeges páncél ölelte körbe a testét. Nem mozdult egyikük sem. Csak ültek a padlón, álltak a fal vagy asztal mellett. Miss Stane még a szemét is lehunyta, ahogy a melegség átjárta a szívét.
Hirtelen mindannyiukra sötétség telepedett. Talán legyőzték a gonosz mágiát? Nem tudták. Csak a szédülést, hányingert, forgást és a fémes vérszagot érezték, ami rájuk talált. Először Miss Leddicius nyitotta ki a szemét megpillantva az asztaltársát: Merelt. Igen, visszatértek a Három Seprűbe, de mindannyiuk kezén éppen ott, ahol az álomban éktelen, vérző seb tátongott. Miss Fawcett és Miss Jadisland összerezzenve, egymás kezét szorongatva tértek magukhoz, ujjaikat elcsúfította a kifolyt vér.  Ám éppen ekkora sietett oda hozzájuk egy auror. Egy medigmágus az éppen ébredező Miss White-ot próbálta rendbe tenni, a lány egész karja csupa vér volt már. Mr. le Fay összerezzent, kezével véletlenül levert egy poharat. Ekkor pillantotta meg a sebet magán, ijedten pillantott a mellette ülő Miss Stane-re, aki hasonló jelenséget tapasztalhatott. A lány aggódva keresett a tekintetével egy medimágust. Mr. Zharkov is ugyanott ébredt, ahol elaludt, Hunter, Lottie és Mirabella társaságában. A mardekáros fiút ellátó medimágus éppen hozzá lépett oda, mikor magához tért.
Teljesen magához tért mindenki lassacskán. A kába félálom tova szállt és már biztosan tudhatták: az álom álom volt, de minden ott megszerzett sérülés elcsúfította testüket. Fájdalmas emléke volt ez a történteknek.


A hercegnő és a tükörszoba


Egyre több tükör tört darabokra. Miss Volkova érezhette, ahogy benne lévő valami szabadulni kezd. Ujjai már nem szorítottak olyan hevesen  Sophie nyakán. Az utolsó tükröt Avery törte össze. Annak szilánkjai apró porrá zúzódtak és a levegőbe emelkedtek. Kicsi, csillogó pontokként töltötték meg a teret, nem téve kárt senkiben. Csak figyelték a jelenséget, míg nem szemeiket lehunyták és sötétség telepedett rájuk. Szédelgés, hányinger, fémes vérszag és sötétség telepedett mindenkire. Érezhették, ahogy forognak és forognak, míg nem… visszatértek a Három Seprűbe.
Először Miss Volkova találta magát remegve a négyfős asztal mellett, a színpaddal szemben. Nem volt már ott az Illuzionista, csak a riadt személyzet, medimágusok fehér taráljaikban és aurorok. Egy páran ott sürgölődtek körülöttük, ellátva a csuklójuknál vérző sebet. Mr. Bolton, amint kipattant a szeme, magához vonta Miss Nielt egy hosszú, nyugtató ölelésre. Csak ezután nézett végig az asztaltársaságukon: Merelen és Liliumon. Mr. Fawcett is annál az asztalnál ült, reszketve tért magához, mint aki valamiféle rohamot kapott. Egy auror azonnal odalépett mellé, hogy elkapja, mielőtt lezuhanna a székéről. Miss Vanheim, ahogy kipattant a szeme, véres kezével a torkához kapott. Hörögve vett levegőt, úgy pillantott Shirleyre, akinek éppen a csuklóját kötözték. Miss Cassen, szinte önkéntelenül kapta el Florian kezét, amikor magához tért. Az tűnt az első biztos pontnak a kocsmában. Aztán hozzájuk is odalépett egy medimágus, hogy ellássa a karjukon lévő vérző sebet.
Teljesen magához tért mindenki lassacskán. A kába félálom tova szállt és már biztosan tudhatták: az álom álom volt, de minden ott megszerzett sérülés elcsúfította testüket. Fájdalmas emléke volt ez a történteknek.



A ZÁRÓ KÖRaugusztus 22-én érkezik
Reagsorrend nincs.
Figyelem! A Három Seprűn belül szabad a mozgás,
a medimágusok, aurorok mozgathatók, de tájékoztatást
nem adnak a történtekről.
Faggatni persze lehet őket! kacsint
A sérülések, amiket az álomban szereztetek rajtatok
maradtak, az Illuzionista már nincs a helyszínen!
A reagok 3-3 pontot érnek, amik
az új tanévhez lesznek elszámolva!
Csók Men?
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Mirabella Harpell
Jegelt karakter
***


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #89 Dátum: 2019. 08. 15. - 12:23:31 »
+1

Elvarázsolt lány az elvarázsolt kastélyban

2000. június



A fények játéka egészen elbűvölt, hiába morajlott a föld, és hiába tomboltak körülöttem egyesek. A pálcák mozgása, a varázsigék különböző, lüktető világossága először hosszú árnyakat nyújtott körénk, aztán elkergetett minden sötétséget. Még a csuklómon lévő vágást is elfeledtem, annyira elbűvölt a jelenség.
Elvigyorodtam, és kinyújtottam a nyelvemet, mert otthon is mindig ezt csináltam, ha elindult a hóesés. Próbáltam elkapni egy pelyhet, de egyszerre csak nem tudtam mozdulni. A pelyhek táncán túl a furcsa illúzió-világ elmosódott, és egy az előbbitől különböző, kevésbé fenyegető fajta sötétség maradt.
Nagyjából úgy eszméltem magamra, mint mikor életemben először lőttem túl a bevitt alkoholmennyiséget, és keményen fejbevágott a másnap. Még élni is fájt akkor, és most is hasonló volt a helyzet. Hirtelen ugrottam fel, de annyira hátravágtam magam, hogy azzal a lendülettel hanyatt borultam, még hozzá székestől. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy röhögjek, úgyhogy megmaradtam valahol a kettő között.
- El kell tűnnöm, mielőtt Cartwright meglát, mert ezért… – motyogtam a plafonnak az inkább be sem fejezett mondatot.  Vagyis szándékomon kívül inkább a fekete hajú, igencsak morcosan ébredt pasasnak mondtam, aki a székéről bámult le rám. Nem volt jó állapotban szegény, csupa vér feje és ruhája eszembe jutatta, hogy én is megvizsgáljam a kezemet. Bizony, a csuklómon ott volt a vágás, amit szereztem, az nagyon is valóságosnak tűnt. Szólnom kell majd Alfrednek - de hogy a Merlin valagába magyarázom ezt meg neki?
- Hát ez mégse volt illúzió – ráztam meg magam, aztán sebesen négykézlábra fordultam, és mielőtt még túl nagy feltűnést keltettem volna, beslisszantam az asztal alá. A legközelebbi medimágusok Scarlettel foglalkoztak, és a teremben egyébként is egyre inkább eluralkodott a káosz és a kavarodás. Az asztalszomszédom volt az egyetlen, aki láthatott, s talán felvont szemöldökkel kísérte manőveremet, de én mentegetőző félmosollyal megvontam a vállam, majd kérlelő, kissé csibészes tekintettel a számhoz érintettem a mutatóujjamat. Próbáltam nagyon mélyen szugerálni, hátha megesik rajtam a szíve, és nem árul be. Jobb, ha úgy tűnök el, hogy nem vesznek észre az ismerősök. Igen, én itt se voltam, hadd higgyék azt, hogy csak az illúzió láttatott velük…
Naplózva

Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 01. - 12:06:16
Az oldal 0.3 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.