+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Elvarázsolt kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 ... 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elvarázsolt kastély  (Megtekintve 2573 alkalommal)

Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2019. 07. 18. - 08:18:29 »
+3



Elvarázsolt kastély

2000. július




Egy álomban vagyok. A felismerés egy szemhunyásnyi idő alatt vág belém. Ez a kis szikrányi szünet választja el az iménti társalkodónőt a mostani Annától, aki hirtelen eszmélt öntudatra. A fejem még a régi szerep gondolataival van tele, de már az újak is közé keverednek; belefúródnak, mint apró, mérgező nyilak, melyek lyukakat marnak az addig tökéletes szövetbe.
A tükrök ezüstös, higanyos színe innen-onnét visszaverte a helyiségbeli derengő világosságot, s ez különösen sejtelmes fénybe vonta a bontakozó románc résztvevőit. A puha farkasprém látványa, melyben a királykisasszony és a nevelőnő keze elmerült, engem mégis megborzongatott kissé. Nem mintha ódzkodnék az állati eredetű termékektől, épp csak eszembe juttatta a valóságot, hogy én is farkas vagyok, aki a vadászra vár.
Ugyanakkor udvarhölgy is vagyok most, elegáns, finom ruhában állok a kastély egy szórakoztatóbb helyiségében, és a szívem még izgatottan dobol a fiatalok sorsának alakulását látván.
- Emlékszel a Piroska és a farkas meséjére? Itt úgy látom, a vadász és a kislány különösen boldog befejezésben részesül, ha ez így megy tovább. A farkast pedig senki sem sajnálja, nem igaz? – kuncogok oldalra, a másik udvarhölgy felé kacsintva vidámságot tettetőn. Vagy ez őszinte jókedv volt?
Minden esetre, csak addig tartott, míg az udvari bolond színre nem lépett. A sipkája csengésétől pislogtam egyet, és akkor átkattantak a gondolataim – hirtelen ráeszméltem, hogy egy álomban vagyok. Biztosan van ebben is csúfság, és zűrzavar, ahogy a másikban is, de itt még egy pillanatig csak a szépet láttam, s azon gondolkodtam, vajon mi okkal, mi céllal érkeztünk ide? Emlékeztem a Három Seprűre, az órakattogásra, Christopher kezének érintésére? Körbenéztem, de őt nem láttam. Megrántottam a vállamat, és bíztam benne, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Majd csak újra összefutnak az útjaink…
Megszokásból futtattam végig tenyeremet a drága selymen, hogy a pálcám után kutassak, aztán nyugodtan vettem tudomásul, hogy bár a kocsmában még nálam volt, most határozottan nincs. Mire eljutok oda, hogy felfogjam, a teremben vannak, egy kis komódon, melynek több tükörképét is felfedezni vélem magunk körül, ketten is ugranak két különböző komód után.
- Vigyázz! – kiáltok, és megragadom a másik udvarhölgyet, hogy legalább őt messzebb rántsam, mert azt láttam, hogy vagy a kisasszony, vagy a bolond tükörképre ugrik, és abból baj lehet. Baj is lett. A szilánkok zápora minket még egészen megkímélt, csak a ruhánkat szabdalta szét, de nem volt mindenki ennyire szerencsés.
Sietve nézek végig a két férfin, akik  a legrosszabbul jártak, aztán körbenézek a teremben, hátha meglelem a pálcámat. A fejemben az jár, hogy a rajta lévő csavaros minta emlékeim szerint az óramutató járásával megegyező irányba csavarodik. Így ha meglátok egy olyat, ami az enyémhez hasonló, épp csak fordított rajta a spirálos minta, az bizonyára tükörkép.
- Üdv! Gyógyító vagyok. Nem tudom, mennyire súlyos az a nyaki sérülés, de szorítsa rá a kezét a biztonság kedvéért, így – mutatom nyugodtan, de határozottan, hátha figyel az udvari bolondot játszó férfi. Épp úgy állt, hogy nem láttam a karcolás komolyságát, de jobb az ilyet nem félvállról venni. – Ha megtalálom a pálcám, és megengedi, meggyógyítom. És azt is – ajánlottam finoman, a két fickó felé mosolyogva, s közben óvatosan jártam körbe, hogy felkutassam az említett varázseszközt. Ha azt megkaparintottam, és megengedték, utána hódoltam szakmai rossz szokásomnak, és munkához láttam. Kicsit azért aggódtam, vajon hol van most Chris, és vajon ő milyen kalandokba keveredik? Eldöntöttem, ha itt megnyugszik a helyzet, megkeresem…


Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2019. 07. 18. - 16:13:47 »
+3

A harcos és a szörnyeteg
▪ 2000 július 7 ▪
mindenki


A tekintetem azonnal a szakácsnéra siklott. Elég volt Sir Alexejnek éppen csak elmotyognia az orra alatt a rövidke szót, én figyeltem, akár egy vadászkopó. Azt akartam, hogy lássa rajtam az elszántságot és egyszer az ő útját járhassam majd én is, ha kellően idős leszek hozzá. Én gyakoroltam vele, én rohantam utána a felszerelésével, én csutakoltam le a lovát. Igenis megérdemeltem, hogy fényes jövőm legyen majd ennek a sok gürcölésnek köszönhetően.
Nem volt nehéz leolvasni a nő arcáról, hogy nem ért egyet a tervvel vagy inkább csak rosszalja a gyilkosság módjárt. Ilyen pontossággal képtelenség lett volna meghatározni, de ott ácsorogva a konyhában a kellemes illatok között, még az én fejemben is megfordult, hogy talán nem a legfinomabb fogást kéne átitatni méreggel. Az éhség beszélhetett bennem, ugyanis azóta nem ettem… nem ettem, hogy elindultam reggel a Három Seprűbe. Három Seprű? Hirtelen eszméltelem fel a tényre, hogy valami nincs rendjén az egész helyzettel. Biztosra vettem, hogy nem voltak például azok a bőrkesztyűk a kezemen reggel, mert hát az elviselhetetlen forróságban amúgy sem lett volna ügyes húzás ilyesmivel melegíteni tovább a testemet. Ugyanez volt elmondható a térdig érő fekete csizmáról, ami a lábamon volt. A többi ruha sem illett igazán a ruhatáramba, mintha jó néhány évszázaddal elcsúszott volna a naptár.
Felocsúdni nem volt időm jó formán, csak mikor Sir… Alexej… szóval az a pasas ellépett mellőlem, hogy egy polcnyi pálcára vesse magát. Alig fogtam fel, hogy amit látok és úgy vonzza a tekintetem, nem közönséges darab. A kötődés egyértelmű volt. Sötétfa, aminek az alján az egyszerű díszítés, aminek a kidolgozása olyan finom volt, mint bármelyik Ollivander darabé. Zaj következett, olyan amilyet leginkább akkor hallottam, ha Isaac egyszerűen a galléromnál fogva megragadt és egyszerűen neki taszított a könyvszekrénynek, ahonnan jó néhány dísztárgy és vaskos kötet a földre hullott. Most azonban egy kicsit nagyobb lett a csörömpölés, mikor nem csupán a pálcáink, de némi konyhafelszerelés is a földre hullott. A pálcámat persze elveszett szem elől, így hiába léptem közelebb Alexejhez, már nem láttam sehol.
– Ne… – kutattam kétségbeesetten a tekintetemmel a padlóra került törmeléket, még akkor is, mikor Alexej és az egyik udvarhölgy vagy boszorkány – legyen akárki – hátrébb léptek onnan. Még le is guggoltam, hogy egy halom fakanál közé benyúltam, hátha megtalálom a varázspálcám.
Csak a hörgésre kaptam fel a fejem és arra a suhanó árnyra, ami megjelent a falon agyarral és más szörnyszerű ismertetőjegyekkel. Még vadabbul kezdtem kutatni a pálcámat, mert nem érdekelt. Ha ez nekem jön, én biztosan varázsolok a Roxforton kívül is. Csak Alexej újabb megjegyzésére, amit nem is nekem szánt, hanem Lilliumnak. Nekem egy kicsit lassabban jutott el a tudatomig, hogy amit látok az csak egy árnyék, melyhez test nem tartozik – legalábbis látható semmiképpen.
– Akármi is ez pálca nélkül kell harcolnom! – Parancsoltam leginkább magamra, majd egy a kezembe szorongatott fakanállal próbáltam meg védeni magam. Éppen csak előre emeltem, keresztbe az arcom előtt, pontosan tudva, milyen béna próbálkozás ez részemről, de amilyen szerencsém volt még csak egy fedőt sem találtam odalent a kutatásban.
Még meghallottam Alexej halk figyelmeztetését, de nem léptem hátrébb. Láttam, ahogy a liszt megtölti a levegőt és a morgás hangjának irányba repül a nagyja… megfeszülve figyeltem, vajon előkerül valami amott a sarokban.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2019. 07. 18. - 17:37:04 »
+3

Feszül a csönd, még a herceg felröhögése sem szakítja meg igazán, bármilyen paradoxnak is tűnhet így. Nem tudja, mivel játszik apám koronáján nevetni, vagy csak nem érdekli? Mégis végül megkímélem egy lesújtó pillantástól, megkapja azt apámtól úgyis, az én arcomra egy félmosoly húzódik. Nem kéne végülis ellenségesen állnom Üveghegy hercegéhez, ha az életünket tervezik összekötni.
Várjunk, mi van?
Ó...
Óóó!
Adom.
Utólérnek az eredeti életem emlékei, de valahogy vegyülnek a hercegnőével, egész jól is állom, végignézve mondjuk a teremben jelenlévők pillanatnyi döbbenetein. Ők is az illúzionista vendégeiként eszmélnek rá a jelenetre. Meghökkenek egy apró pillanatra én magam is, de inkább csak felismerés. Ilyen volt, nem is rég, a mesekönyv is, és ráadásul ezúttal tudom azt is, hogy a terv része belecsöppenni a történetbe, úgyhogy mire átmosódik az arcokon ki-ki felismerése, én már rég felnyaláboltam a szerepem, csak tovább szélesítve a félmosolyt az arcomon.
-Apám, kérlek,..- Bár egyáltalán nem kérlelés. A hangom inkább a fejét csóválja, csak így egy elmulasztott helyes megszólításért bebörtönözni Elliot herceget? Barbárok vagyunk? Ugyan már. -Hívjuk el inkább vadászni.
Egy vadászaton nagyon sok izgalmas dolog történhet. Mint azt őfelsége nagyon jól tudja, sok vadászaton vett már részt, és nemegyszer történtek már ott igazán izgalmas dolgok, általában a terveinek megfelelően.
Tudom jól, hogy mennyire kedvére tenne egy háború, gyors és jövedelmező, Üveghegy ellen, de ne már fater, tényleg ilyen nyíltan kéne kiprovokálni a szomszéd királyból? Pláne, hogy még ajándékot is küldött a fia mellé?
Ha történik valami az ifjú herceggel a vadászaton, Üveghegy máris az agresszor, ha nekünk üzen hadat a vadkan, medve, sárkány, tikbalang, nargli, vérnyúl, medvedisznóember, miegyéb helyett, ami ténylegesen követett el bármilyen atrocitást a vendégünk ellen. Pláne, ha a herceg meg se hal, csak nagyon, nagyon súlyosan lesérül, így jó szívvel nem engedhetjük haza, ameddig jobban nem lesz. Ami ilyen súlyos sérülésekkel bizony mennyire elhúzódhat.
Mi kérem ártatlan vendéglátók vagyunk csak, ha Üveghegy összeesküvéssel vádol minket, és annak hevében kerekedik fel ellenünk minden seregével,.. De jóapám bizonyosan jól ért mindehez, csak rövid türelemmel kelt ezen a napon.
Az ajándék persze nem kerüli el az ő figyelmét se, még a cselédlányok is felfigyelnek rá. És valóban, az én tekintetemet is megragadja egy, pikkelyesen vöröslő tiszafa, ahogy sárkányként nyújtja a fejét felém a többi markolat közül.
Pár pillanatig az asztal két vége egy western város majdnem deli főutcájává válik, feszül a párbaj előtti pillanat, ahogy Christopher király ugrásra kész macskaként fixírozza az egyik pálcát, így én is felkészülök, kiszemelve az útvonalat a tisza sárkányért, mert itt események fognak kitörni, és jobb, ha nem ér fegyvertelenül az ilyesmi.
Megremeg a föld. A tekintetem nem téveszti el a faragott sárkányét, de megtántorodok, nekiütközve a mellettem álló egyik palotaőrnek. Tőle lököm el magam, visszanyerni az irányomat, nem figyelve, merre taszítom tovább, csak hogy minnél gyorsabban vágjam keresztül magam a ránk boruló sötétségen.
Nem látom már a leboruló pálcákat, ahogy kettő-háromra is rátenyerelek, de végül ráfonódnak az ujjaim a pikkelyek, szarvak formájára.
-Lumos!
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2019. 07. 20. - 11:29:22 »
+3


SEHOLORSZÁG KIRÁLYA 
ÜVEGHEGYEK HERCEGE

Egy darabig próbálok ellenállni elnehezedő szempilláim mámorító csábításának. Nem akarok elaludni. Éppen én, éppen itt és most. Félek ez is valami, ami végül igyekszik mindent tönkretenni. Nem akarom… Annyira küzdenék, nem látod világ? Vedd már észre Elliot! Most mindent megtennék érted. Még a szememre nehezedő nyomást is legyőzném…
De nem győzöm.
Érzem, ahogy pillám még egy utolsót fellebben, majd lecsukódik. Hogy aztán olyan erővel nyíljon tágra, mintha sosem próbált volna a feketeség alvásra ösztönözni.

Csakhogy a világ, amibe ébredtem, nem igazán volt ismerős…
Zavarodottan tekintettem végig tagjaimon, miközben agyam kutakodott a legmélyebb bugyraiban emlékei után. Őr. Palotaőr. Vagy nem? Mintha ott tátongott volna egy másik élet űrt hagyó léte a lényemben, de minduntalan igyekezett felülírni azt mókás maskarám és feladatköröm. „Vigyázz Merel hercegnőre! Vigyázz rá!” Adta ki a feladatot az a benső, amit a sötét űr mellett szinte alig-alig éreztem magaménak. Mintha valahol a tátongó ürességben felejtettem volna a dolgaimat, s ez az élet most nem az én életem. Sosem volt szükség önmagam biztatására, de hang ismét kántálni kezdett, s én kihúztam magam, hogy minden kétségem ellenére is jó palotaőr legyek.

Csendben, mereven néztem hát a jelenetet egy darabig. De nem tudtam ellenállni a bennem felhalmozott keserű kétkedésnek. Christopher király valahogy messze túl ismerősnek tűnt nekem, mintha egy másik életből nézne vissza rám, koronátlan fejjel. S valahányszor Elliot hercegre nézek a szívem vad zakatolásba kezd. Tehetetlenül mozdulok egyet, mikor Christopher király börtönbe vetné vendégét. Tudom, hogy képtelen vagyok rá, mégis felé lépnék, csak azért, hogy egy kicsit érezzem az illatát, ami mintha ilyen messziről is reménnyel kecsegtetne ismerősségével. A két szolgáló csevegését csak háttérzajnak érzékelem. Ahogy a másik palotaőr jelenléte is, mintha csak háttértörténet lenne… Ismerős az érzés, ahogy minden mást figyelmen kívül hagyva, csak egy embernek akarok a közelébe jutni, csak őt érzékelem, csak őt látom…

Aztán az események gyors egymásutániságban mennek végbe. Szemem továbbra is a gyönyörű sötét hajú hercegre szegezem, akit féltékenyen húznék távolabb Merel hercegnőtől. De nincs rá lehetőségem, hogy megérintsem. A váza az asztalon összedől, s talán szét is törik. Olyan erőt szabadítva el ezzel, amilyet még nem érezhetett a kastély népe ez előtt. A föld megremeg, a herceg széke kibillen egyensúlyából. Én is csak nehezen tartom meg magam, miközben felé lépnék, hogy elkapjam vagy felsegítsem. De miközben megszállottan a gyönyörű hercegre figyelek, lökést érzek az oldalam felől, s végül én is mellé zuhanok a földre. Most éreztem csak igazán, mindennél erősebbnek azt az édes illatot.
- Elliot! – Suttogom régi ismerősként a nevet, miközben már tudom, ő hozzám tartozik, senki máshoz. – Elliot! Jól vagy? 
Naplózva


Lottie Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2019. 07. 20. - 11:45:07 »
+3

A Hercegnő és a Tűkörszoba

2000. július

[viselet]

Tania hercegnő mellett állok, magam előtt összefont kézzel. Amiota idejöttem nevelőnőnek megváltozott az életem azelőtt egy kis falucskában éltem a szüleimmel Seholországban. Igazából azt sem értem, hogy miért vagyunk itt. De azt tudom, hogy Christopher királyutasításba adta, hogy menjek el Tania hercegnővel Tükörországba arra az időre amíg ő fogadja Merel hercegnő jegyesét vagy mit. Én pedig hűséges alattvalóként eleget tettem kérésének. Így most itt vagyok.
A hercegnő derűsnek és nagyon vidámnak tűnik miközben Sage Bolton vadásszal beszélget. Lehet csak én gondolom így. de van egy olyan érzésem, hogy van itt valami a levegőben. A vadászúr egy gyönyörű prémet tartogat a kezében, amit sejtéseim szerint a hercegnőnek kíván átadni. A szemem szinte azonnal megakad a csodás ruhadarabon, azt hiszem ezzel nem is vagyok egyedül. Sophie , a társalkodónő talán még csillogóbb tekintettel néz a farkasprémre, mint én. Szerintem mindkettőnknek úgyanaz a gondolat járhat a fejében, hogy mi sosem fogunk ennyire szép prémet kapni avagy akár hordani magunkon.
Akaratlanul is kezemet a prém felé nyújtom és végig simítok a káprázatod ruhadarabon. Ám gyönyörködésemből kizökkent a két neveletlen udvarhölgy Avery és Ana kuncogása a háttérben. Mérgesen rájuk nézek és már szidásra nyitnám a számat, mikor megjelenik Willow az udvari bolond. Mintha tudná, hogy mikor kell bepattannia. remekül időzít mondhatom.
Rápillantok és szinte belém hasít a felismerés. Várjunk csak... Mit keresek én itt? A Három Seprűben tartózkodtam és egy előadásra vártam. De akkor hogy kerültem ide? Ez csakis az illuzionista műve lehetett. Biztosan csak álmodom. Ez csakis egy álom lehet. Nyugatom magamat efféle gondolatokkal, mintha ettől csak úgy eltűnne ez az egész és újra a Három Seprűben ébredtem volna fel. A pálcám! Szaporán kezdek el kutatni a ruhámban, megtapogatva minden egyes négyzetmétert, de nem találom sehol. Nincs meg! Kétségbeesetten idézem vissza az elmúlt idő történéseit hátha rájövök, hogy merre lehet a pálcám, ám nem jut eszembe semmi használható információ.
Gondolataimat az udvari bolond ugrása és üvegbe csapódása rendít ki. Arra felé nézek és felismerem, hogy mi után ugrik. A pálcák! Hatalmas szemeim egy komódra tapadnak, pontosabban egy üvegcsére, amiben számtalan pálca sorakozik. Felismerni vélem a sajátomat ám mire oda ugranék Tania hercegnő megelőz. Én pedig utána kapok, hogy megtartsam nehogy elessen. El sem érem, hiszen valamiben elbotlik a lábam és a földre huppanok. Csupán hallani vélem a tükör reccsenését és repedését valamint a többiek nyöszörgését. Úgy vélem ők is hasonlóképp járhattak, mint én.
Pár perc múlva sötétség lepi el a szememet, mintha valami megragadná a lábamat és úgy húzna magával. Egy örvény szerű forgatagba ránt, amelyben csak forgok és forgok. Szemem nem tudom kinyitni, mert ha megteszem az örvény által okozott por belerepül és nem látok tőle semmit. Próbálok valamiben megkapaszkodni, de nincs körülöttem semmi és a többiek által okozott zajok is gyorsan elcsendesednek. Egy örökké valóságnak tűnik az örvényben való forgatásom, amikor egy talaj szerű valamire pottyanok. Óvatosan nyitogatom szememet, hogy megtudjam hova cseppentem. Minden porcikám sajog, olyan erővel dobott ki az örvény magéból. Mintha ismerős alakokat vélnék felfedezni, akik a Három Seprűben is ott voltak. Nem vagyok biztos benne, hogy jól látom-e, a szemem még homályba burkolódzik, de úgy vélem  Alexej Zharkovot, Esmé Fawcetet és talán Lilium Leddicius vélem felfedezni. Ám ebben a világban semmi se biztos, úgy hiszem. Így abban sem vagyok biztos, hogy őket véltem felfedezni huppanásom után. Hason fekve, aggodalmasan fekszem. Meg sem merek moccani, hisz úgy érzem valami fog történni még....      
Naplózva


Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2019. 07. 20. - 23:07:54 »
+3

Elvarázsolt kastély



A hercegnő és a tükörszoba


Nehezen adom magam, de ennek nem az az oka, hogy nem lennék könnyen hipnotizálható. Ez inkább annak köszönhető, hogy aggódom azokért az ismerőseimért és diákjaimért, akik itt vannak. Mikor megláttam a zsebórát, akkor már tudtam, hogy nem egy egyszerű kártyatrükkről van szó. Nem is tudom, miért számítottam arra.
Mikor legközelebb magamhoz térek, egy folyosón haladok, csak fáklyák világítják meg az utat. Nem tudom hova megyek, csak azt, hogy oda kell mennem. Nem érzem valami jól magam, mintha kóvályogna a gyomrom, de nem lehetek szomorú. Lenézek a ruhámra, az valami ocsmány, de muszáj ebben lennem. A gazdám ezt várja el tőlem. A családom érdekében pedig megteszem. Muszáj megtennem, mert ha nem így lesz mindent elveszthetek. Azt a keveset is, amim még megmaradt.
Megérkezem a szoba ajtajához, ahova igyekeztem. Nem tudom miért, de ide hoz a lábam. Mintha mindig itt töltenék egy kis időt, amikor nem akarok egyedül lenni. És persze akkor is, mikor egyedül akarok lenni vagy a gazdámnak nincs rám szüksége. Az pedig eléggé kiszámítható, hogy mikor nincs. A vacsorához szokott kéretni leginkább vagy ha valamilyen fontos vendége van. Mondjuk, most is az van nála, de valamiért nem annyira fontos, hogy ott legyek. Mindegy, addig legalább szusszanok egyet.
Nagy lendülettel nyitok be az ajtón, egy pillanatra meg is torpanok a sok ember láttán. Ezek hogy kerültek ide? Talán valamilyen összeesküvés készül? Mondjuk benne vagyok, ha jobb, mint ami most van. Bár, eddig megélt rövid életem során tudom, soha nem lesz jobb hosszú távon. Mindig rosszabb lesz csak egy idő után.
- Ne zavartassák magukat, nyugodtan esküdjenek össze.
Kicsit kuncogok a szójátékon, és hogy mit szólhatnak majd hozzá, de abban a pillanatban, hogy lépnék is egyet az egyik tükör felé bekattan valami. Lenézek a ruhámra, ezúttal már más szemmel, mint pár pillanattal korábban.
- Mi a fene? – morgom a bajszom alatt.
Mikor meglátom a tükörképem, akkor jövök rá, hogy valami nagyon fura dolog történt a Három Seprűben. De mennyire illúzió és mennyire valóság? A ruhák anyaga, a tükörképem és minden valóságos, érzem ahogy megérintem, és a levegő is, amit beszívunk. Ez lehetetlen. Lehetetlen, hogy átrepített volna minket téren és időn. Ahhoz túl nagy és erős mágiára van szüksége.
Körbenézek kicsit, kíváncsi vagyok ki van velem, ki van itt. A tanítványaimat Taniát, Sophie-t és Avery-t felismerem. A másik férfi, mintha Sage lenne, akit Esmé említette, de nem vagyok biztos benne, a másik két nőt nem ismerem fel. Nem is emlékszem rá, hogy a kocsmában láttam volna őket.
- Hölgyeim, igazán lenyűgözően festenek.
Nem is tudom, miért kezdek el bókolni, most nem ez a legfontosabb. Nincs itt az unokahúgom és a párja, nincs itt Elliot. Nekik valahol lenniük kell, ahogy a pálcáinknak is. Ahogy ezt kigondolom, a terem másik felében megjelenik egy komód, rajta a pálcáinkkal. Legalábbis valószínűleg, mert több darab is van a tartóban. Nem tart sokáig kiszúrni a sajátomat.
Megindulok feléjük, majd mikor már azt hiszem, hogy meg tudom kaparintani, nagy erővel nekicsapódik a kezem a tükörnek. De hogy lehet ez. Teljesen világos volt, hogy a komód a tükör előtt volt. Sokat jártam ebbe a szobába eddig is, mármint a másik itteni énem. Ismerem már ezt a helyet, mint a rossz pénzt, és biztos vagyok abban, amit láttam.
Az események sora azonban nem ér itt véget. A kezem nyomán elkezd megrepedni a tükör. Elveszem onnan a kezem, de nem időben. Az darabjaira törik, én pedig későn kapok már az arcom el, az egyik megsérti a bőröm. Nem is akárhol, hanem a nyakamnál. Érzem, ahogy lassan csorog le a vér. A csilingelő hölgy hang felé fordulok, közben utasításának megfelelően a kezemet a nyakamra teszem.
- Willow vagyok, kisasszony. Ha van egy zsebkendője, akkor könnyebb lenne elállítani. De nekem úgy is megfelelő, ha valaki letép az enyémből egy darabot.
Az ujjaim között kifolyó vérem jelzi, hogy a kezem nem feltétlenül lesz elég. Az tudom, hogy ez a karcolás nem ért ütőeret, de elég mély lehet ahhoz, hogy kellő vérveszteség mellett elájuljak egy idő után.

- Maguk jól vannak?
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2019. 07. 21. - 22:04:42 »
+3


Elvarázsolt kastély



A harcos és a szörnyeteg



          Nagyon izgulok az előadás miatt, annyira, hogy még Ginevra bókját sem tudom értelmezni úgy igazán. De azért egy csókkal megköszönöm neki, hogy ki mer lépni velem az utcára. Nem is akármilyen módon, hanem mindjárt egy eseményre. Roxmortsban a Három Seprűben sok ismerős arccal találkozok, ami talán nem is meglepő, elég sok emberrel találkoztam eddigi életem során. Még olyan Roxfortos tanulókkal is összehozott a sors, akikkel egyébként nem biztos, hogy valaha találkoztam volna.
          A legjobban azonban annak örülök, hogy Ginevra végre a családom egyik tagjával is megismerkedik. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz majd könnyű. De minél többen állnak majd mellém, annál könnyebb lesz, ha esetleg van olyan, aki elutasít. Az asztalunkhoz lépve egy forró ölelésben részesítem Shirleyt. Sok dolgot köszönhetek neki, amiket nem is biztos, hogy képes leszek meghálálni.
          - Köszi, mi megvagyunk. Mi is örülünk neki, hogy sikerült végre egy közös programot találni, ahova mind a ketten el tudtunk szabadulni.
          Hamarosan Sophie is beesik, így már teljes az asztal társaságunk, és teljes az én köröm is. Sokkal jobban szeretem, ha olyanok vesznek körül, akiket ismerek, mint akiket nem ismerek. Ha menekülnöm kell, akkor tudjak hova és hogyan. Mert hát a párbajozás nem az erősségem. Erre egyelőre viszont nem lesz szükség, úgy tűnik. Simán elalszom bármilyen erősebb ráhatás nélkül, és még ez sem lep meg különösebben.
          Legközelebb, mikor magamhoz térek, akkor egy konyhában állok. Alig várom már, hogy nekiállhassak főzni, de valami készül, valami összeesküvés, aminek nem örülök. Morgok is a bajuszom alatt valami olyasmit, hogy „Miért az én főztömet kell elrontani.”, de ez legyen a legkevesebb. Fontos dolog van készülőben, ezt érzem a levegőben. A feszültség az egekig magasodik. Oldalra fordítom a fejem, ahol is egy nagyon csinosan öltözött nőt pillantok meg. Csak nem a király előkóstolója? Nem, ő a királyné udvarhölgye, de biztos jó lesz nekem ez így? Nem, ebben nem kéne részt vennem. Csak itt hagyom a pulton és elmegyek. Bár, ha az én ételembe kerül akkor is az én fejem fogják venni, ha semmi közöm se lesz hozzá.
          Mire felkiáltanék, hogy mi a fenébe sikerült belekeverednem, addigra magamhoz térek és az első gondolatom az, most még nagyobb bajba kerülök. Ez az illúzionista műve, de mégis hogyan? Annak legalább örülök, hogy ismerős arcok vesznek körbe, így mikor felismerem szerelmemet odamegyek hozzá és megölelem, megcsókolom. Bár valamiért úgy érzem, ez nem helyes, biztos vagyok benne, hogy ez annak a lénynek az ellenállása, aki most vagyok. Az ő története más.
          - Szeretlek – suttogom, majd a többiek felé fordulok. – Hol vagyunk?
          Tudom, hogy nem ez a legfontosabb kérdés, főleg akkor nem, mikor ők valami olyasmit vesznek észre, amit én nem. És ez a valami nem a mindenkin rajta lévő fura ruha, hanem a varázspálcák. Látom mindenki megindul a sajátjáért, így kicsit hátra maradok. Még jobb is, hogy így teszek, mert a sok embernek, aki odaér nem lesz jó vége. Az összes varázspálca ezer felé gurul. Mondjuk ez legyen a legkevesebb, majd megtaláljuk.
          - Mi volt ez?
          Valami morgás szerűséget hallok a közelemből, ezért az ellenkező irányba kezdek araszolni. A falon az edény alatt rotyogó tűznek köszönhetően egy árnyék jelenik meg, csak a testet nem látjuk hozzá. Ha már van közöttünk egy lovag, odaaraszolok a közelébe. Nem hiszem, hogy nagy segítség lennék még pálcával sem.
          - Nem voltam jó SVK-ból, párbajozásból sem. Van itt olyan, aki igen?
          Egy pillanattal később mindent és mindenkit beterít a liszt. Kíváncsi vagyok a végeredményre, mert csak így lehet esélyünk a túlélésre. No meg talán úgy, ha megtaláljuk a pálcáinkat, de az enyém jelenleg annyira kérdéses, hogy hol van, talán már nincs is egyben, épségben.
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2019. 07. 22. - 21:54:33 »
+2

a   h e r c e g n ő   é s   a   t ü k ö r s z o b a

Olyan hirtelen riadtam fel a sötétből, amennyire az jött. Ajkaimon át szívtam be a levegőt, miközben kipattant a szemem, és az első, amit megláttam, az a padló volt - annyira hirtelen ért annak fényessége a... a... Valami mintha szétolvadt volna agyamban, és amikor felnéztem, olyan természetességgel mosolyogtam a mellettem álló nőre, mintha egész életemben ismertem volna. De hiszen ez így is volt - Anna volt az első barátom itt az udvarban, így hát hihetetlen boldog voltam, hogy mellette lehetek udvarhölgy. Épp akkor fordultam felé, amint szóra nyitotta ajkait.
- Emlékszel a Piroska és a farkas meséjére? Itt úgy látom, a vadász és a kislány különösen boldog befejezésben részesül, ha ez így megy tovább. A farkast pedig senki sem sajnálja, nem igaz? – kuncogott felém, amit igyekeztem minél halkabban viszonozni, ám ez nem biztos, hogy sikerült. Mindeközben lopott pillantást vetettem Tania hercegnő, és a mellette álló vadász felé, szemeim ráragadtak az értékes prémre, és mélységesen egyetértettem Annával. Még elképzelni is hihetetlen volt, milyen lehet egy ilyen ajándékot...
Ebben a pillanatban hirtelen felbukkant egy furcsa jelmezbe burkolózott alak, engem pedig arcul csapott a valóság. Végigbizsergett minden egyes porcikámon a döbbenetes felfedezés, és első reflexből a ruhámhoz kaptam, a hasam felé. Amikor lenéztem, egy díszes, világoskék ruhát pillantottam meg, ami amellett, hogy közel sem volt az én stílusom, egészen biztos voltam benne, hogy a ruhatáram szomszédságában sem szerepel. Meg amúgy is, hol a fenében árulnának ilyet? Valami régiségkereskedésen? Régiség... Felkaptam a fejem, és miután zavarodott pillantással illettem a mellettem álló nőt, aki ezek szerint minden bizonnyal az Anna nevet viselhette, körbefuttattam a szemem a szobában. Felfedeztem néhány ismerős arcot, az udvaribolond kilétén pedig még el is mosolyodtam volna, ha nem kerekedett volna felül rajtam a rossz érzés és a talán enyhe félelem, hiszen egy fél perccel ezelőtt még a Három Seprűben iszogattam a töklevemet.
- Mi a fene... - suttogtam inkább magamnak, aztán eszembe jutott a pálcám. Bár nem tudom, milyen varázslattal repíthettem volna vissza magam a rendes kerékvágásba, idegesen megtapogattam az oldalamat, de persze nyomát sem találtam a finom, sötétbarna fűznek. Mély levegőt vettem, mielőtt teljesen elfog az idegesség, és újra felnéztem - ám éppen, hogy kiszúrtam az átellenben lévő komódot, a mellettem álló megragadott, és hátrébb rántott. Mielőtt méltatlankodhattam volna ezen, észrevettem, amint Fawcett professzor a komód felé veti magát. A keze sima felületnek ütközött, és akkora erővel csapódhatott neki a tükörnek, hogy az mentem elrepedt. Összeszorítottam a szemeimet a záporozó szilánkok ellen, azonban miután a csörgés elhalkult, lassacskán realizáltam, hogy nem esett bajom - a ruha nem úgy, azt azonban nem sajnáltam.
Kicsit megremegett az ajkam, miközben lesöpörtem magamról a szilánkokat, persze csak óvatosan, nehogy megsértsék a kezem, és lassan újra körbesandítottam, a pálcámat keresve a szememmel. Aztán, ahogy eszembe jutott az előbbi, Anna felé kaptam a fejem.
- Köszönöm - mormoltam, és közben reméltem, hogy ha már engem elrántott a nagy üvegdarabok elől, ő sem sérült meg. Egyelőre ennek nyomát nem láttam rajta. - Te jól vagy?
Közben Fawcett mellett Tania és Sage is közelebb ért, ők már kevésbé voltak szerencsések, ami a sérülést illeti, a vér látványától pedig egy kicsit felkavarodott a gyomrom, így oldalra fordítottam a fejem, hátha kiszúrom a pálcáinkat.
Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


kelekótya prefektus; VI. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2019. 07. 23. - 17:48:31 »
+5

Kastélybanzáj
2000. 07. 09.
Mindenkinek, aki él, és annak is, aki nem
Men?

tükröm, tükröm




A többiekkel nem nagyon foglalkozva taperolom végig Lady Lottie nevelőnő társaságában a míves ruhadarabot, mert szerény kis szívem titkolt vágya volt az, hogy egyszer én is ilyenbe járjak. Vagy valki nemes lelkű férfiú ajándékaként kapok én is ilyen szép alkotást. De csak egy szimpla társalkodónő vagyok, akiről a legtöbb esetben csak megfeledkeznek az emberek.
Letörten sóhajtozok, miközben próbálok végigsimítani a fekete nadrágomon, de helyette valami olcsó kis szoknyaát markolnak meg kezeim. Összezavardova nézek ki a fejemből, hogy minek is akartam nadrágot tapintani magamon, hiszen az felháborító egy dolog, micsoda gondolat, egy nő nadrágban! Hogy is jut ilyen az eszedbe, Sophie!
A teremben végre szétnézek, és mér számomra furcsán régről ismerős arcokat pillantok meg. Taina hercegnő milyen gyorsan nő, hihetetlen, hogy szalad az idő. Bár a vadász kissé ilyesztő érzést kelt bennem, de mintha találkoztam volna már vele korábban, amikor valami helyen üldögéltünk több emberrel is. Na mindegy. Meghallom Lady Avery és Lady Anna nevetgélését és kíváncsian odasétálok hozzájuk, hogy megtudakoljam mi a nevetgélés tárgya, ugyan is nagyon szereem a vidám dolgokat. Épp erre a gondolatba táncol be az udvari bolond, mire a hangját hallva előugroik egy régi kép egy kastély tanterméből, amint valami sötét varázslatok kivédéséről hadovál egy néhány unatkozó diáknak.
Aztán hirtelen észbe kapok, mint a többiek. Újra végigsimítok a ruhán, és úristen miez a ruhaaaaa? Fú de béne, hogy áll rajtam, forgoldódom körbe a tükör előtt, mint valami eltévedt statiszta egy középkori forgatásról. Te jó és... Hol a bakancsom, egyáltalán mi ez a cipő? Ahogy elnézem a többiek is meglepődve pislognak egymásra, majd egyszer csak Willow prof. hirtelen beleüttközik a semmibe. Azaz a tükörbe, amiről lepattan, mint gurkó az ütőről. Ezt a fantasztikus mozdulatot Taina is elköveti, aztán vészjósló recsegés zengi be a termet. Az előttem lévő tükör is kirobban, én pedig igyekszem a szilánkokat kerülgetni. Aztán a kavarodás közben észreveszem, hogy Lottie elesik, a professzor és az elvileg leendő új rúnaismeret tanár vérzik. A többieknek csak a ruhánk szenvedi meg a kárt. Na, ebben a cafatolt formában máris jobban tetszik ez a szerelés. Bólintok, majd Avery felé sietek.
- Hűha, egy pillanatra azt hittem, az agyamba fognak állni ezek a szilánkok... - mondom felé feszülten mosolyogva, majd kicsit hangosan hozzáteszem.
- Ha az egész terem üvegből lenne és széttört volna vajon a semmiben lebegnénk vagy mi? - tanakodom, majd most veszem észre, hogy nincs meg a pálcám. Annyira bevett szokásom lett az, hogy nem hordom magamnál sehova, hogy fel sem tűnt eddig, hogy valami hiányzik.
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


dilibigyó nekromágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2019. 07. 23. - 20:56:39 »
+1

Kísértet kastély
✿✿✿
2000. július

All in one


A nagy szörnyeteg csetepaté



Istenem, te jó ég egy óriási cselszövés közepébe csöppenek bele, ami annyira felpezsdíti mindenemet, hogy alig várom azt a bizonyos negyedik Kistófot, vagy hogy is hívjákot szenvedni láthassam a méregtől. A helyiségben kifejezetten dermedt és feszült csend van, de engem valahogy ez teljesen hidegen hagy, még az is, ahogy a mellettem álló szakécsnő morgolódik meg bosszankodik, hogy az ő főztjét így elrontani.
- Ugyan, ugyan, ez inkább lesz még zamatosabb - válaszolom vigyorogva. ha tehetném én is mérgenném a mérget, mert őrjítően kíváncsi vagyok mit is tesz pontosan a fenséges uralkodónkkal, akit amúgy én is szívesen látnék holtan, mert olyan sokat ártott mindennek. De amúgy ő ki a szötymörő? Tolakodik elő a fejemben egy bizonytalan hang, mire csak a szememet forgatom.
Közben látom, hogy a királynő lovagja és annak apródja úgy méregeti Esmé szakácsnőt, mintha valami véres takony lenne, pedig iagzából ő csak a művét félti. Én, mint művész ezt teljesen megértem, én sem szeretem, ha a boncolásaimat nem értékelik az emberek. De ez mégis megint honnan a fenéből jött? Udvarhölgy vagyok, aki szereti  a vért, de igazából ennyi az egész.
Közben pedig igatottan figyelem, ahogy Shiley átadja a szép üvegcsét a királynőnek, akit mindennél jobban tisztelek és nem nagyon szeretném, hogy porba hulljon a feje, ugyanis abba nincsen semmilyen kínzás, olyan hamar véget érne az egész... De már megint miféle méltatlan dolgokat gondolok. Két kezemmel megpofozgatom egy kicsit az arcomat, majd eszebe jut, hogy én minden vagyok, csak nem társalkodó nő, és kissé megkönnyebbülve, hogy levedlem azt a fura szerepet, amit valaki, jobban mondva az illúzionista rám aggatott az imént fellélegzem.
Már megszoktam, hogy nem vagyok ura az elmémnak, de ez a fajta uralom kicsit feldühít. Aztán észreveszem azt a könyvespolcot, ami hívogatóan szól felém, és kiszúrom az én egyetlen jó barátomat és társamat, a pálcám. Aztán már ugrom is a felé, mintha az életem múlna rajta, és amúgy halvány gőzöm sincsen miért akarok én annyira az életemet és a véremet feláldozva, az Alaxej nevű pasassal versenyezve megkaparintani a pálcámat. De azért kűzdök, és a szerencse még mellettem is áll, mert hopp, a kezebe kerül a varázspálcám és máris új energiával töldődöm meg.
- Bocs, halvány gőzöm sincs, minek rohantam ennyire eszeveszetten érte, mintha más uralná a testem - tápászkodom fel a földről, nevetgélve. Majd vesztemre és a lassúságomnak köszönhetően engem is beterített valami fura fehér köd, mire prüszkölve jövök rá, hogy lisztbe lettem burkolózva. Közben valami morog és acsarog, és mintha Ginerva is megkérdezné, hogy ez az egész illúzió-e, de valahogy nem voltam benne olyan biztos, hogy ha leharapná a kezem az illúzió, nem lennék e a valóságban is félkezű. Azért igyekszem eloldalozni a figyelmeztetésre, és kíváncsian nézem, hogy mi történik.
Naplózva


Hunter Collins
Mardekár
*


VII. A Diadalszekér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2019. 07. 24. - 22:36:14 »
+2

S e h o l r o s z á g_k i r á l y a
 é s_a z
Ü v e g h e g y e k_h e r c e g e
2000. július


Felszegett állal tekint előre, mereven, mint holmi szobor. Háta szögegyenes, keresve sem lehetne jobb állású ifjút találni a vidéken. Fegyverét biztos kézzel fogja, másik maga mellett, szorosan, mintha tényleg valaki kőből faragta ki volna, nem moccan, csak a pislogása és szabályos lélegzetvétele árulja el, hogy emberrel van dolga, nem műalkotással. Ruháján egy folt, egy gyűrődés sem, minden gombját fényesre suvickolja minden reggel, egyfajta rituálé, pedig koránt sem volt sosem pedáns, csak amikor ráragyogott a szerencse. Szegény fiú volt ő, nem várt rá semmi az életben, csakhogy valaki inasa lesz, talán ha a karja erősödött volna kicsit előbb, beállhatott volna a kovács mellé, vagy molnárlegénynek, de a sors a palotáig sodorta, ahol aztán... Végre lett valaki! Kitartása, akarata meghozta a jutalmát, nem csoda hát, ha büszkén áll a hercegnő mellett és ha kell, egy méhecskétől is megoldja, keze gyors és ügyes, figyelme pedig az asztal felé indul. A király és a herceg tanácskoznak, násznak néz elébe a királyság, boldog és gyöngyöző korszaknak, azonban ő csak őr, nincs szava, nem is szólal meg, csak mikor kérdezik, akkor is röviden. Egy aprót változtat lábtartásán, vált, a balra helyezi kicsit a súlyt, és a furcsa virágra vetül az ő tekintete is, amelyet maga a király is kiszúr. Noha, semmi veszélyes nincs a botokban, amelyeket valaki oda helyezett, mégsem érez jót felőlük. Talán a cselédlányok mókája tán? Majd jól megfeddi őket valaki érte, talán a távoli herceg kérése, sosem tudni. Mégis, ahogy tovább nézi... Nézi... Hunyorogni kezd, aztán egyszeriben rezzen össze, mintha valaki arcul csapta volna.(...)
Nagy levegőt vesz, álomból ébredt fel. Lassan dereng neki minden, mintha az álmot altató okozta volna, mélyre és sötétre alkotta volna, amelyből nehezen, lázálomtól kísérve ébred fel. Felsejlik előtte, hogy nemrég még a székén ücsörgött, hogy érzett valami fogást a vállán és aztán... aztán... a sötétség. Akaratlan nyúl a vállához, mintha még most is az ott pihenő kéztől tartana, de az ujjak helyett valami mást érez. Egy váll-lapot, fura anyagot, odapillant hát.
- Mi a f... ? - emeli maga elé fehér kesztyűbe bújtatott kezét, a másikra is rátekint, amiben a fegyver pihen. Az előbb még ott terpeszkedett mellkasában a büszkeség, hogy ő ifjú őrként a király közelében lehet, a király, akiről fogalma sincs mégis, kicsoda. Zavart kettősség, tartásán lazítva, tekintetét ide-oda tekergetve találja meg az ismerős arcokat, ismeretlen csomagolásban. Mire azonban bármit is mondhatna, sziszeghetne, vagy akármi, a király, a férfi úgy pattan fel, mint akinek tűt szúrtak a hátsó felébe. És mint az őrült, ki letépte láncát ugye, úgy veti rá magát a vázára, amazok pedig nem botok, hanem.
- A pálcám, mit keres ott a... - már hajítaná el a fegyverét, de a föld megbillen, remegni kezd. Belesajdul a kettősségbe a feje, aztán a palotaőr büszkesége eltűnik, az ő zavara ül oda, az, hogy ő illuzionista estre jött és mesébe, te jó ég, egy mesében találja magát. Gyerekkora óta nem hallott mesét, sőt, akkor is csak rövidet és hülyeséget, neki kimaradt az ágy melletti olvasás, így duplán értetlen. És most még a fények is eltűnnek, megint a sötétség, megint a mély semmi, de ebben már ébren marad, nem hunyja le szemeit, rögtön tapogatna is, legalább a pálcát. A pálca... De ő nem kaparintja meg, cserébe a hercegnő, a lány esik neki, megbillenve tartja meg őt, magát is, mégis, erősen csapódik valakinek. Fene tudja, ki ez, mordulva tántorodik hátra és végül az asztalban tud kapaszkodva állva maradni, persze, kissé neki is esik, de ez apró sajgás, fejét ide-oda tekeri, de nem tud tájékozódni és ez bosszantja.
- Valakinek, ha már fény lesz... - lesz? Nem tudni. Reméli. - Valami fogalma..? - támaszkodik tovább, majd leguggol lassan és megtapogatja a földet, de a pálcáknak nem érzi nyomát. Így csak sóhajt, és végigtapogatja ruháját, de hát, ez nem az övé így ebben nem lapul meg öngyújtója. Káromkodik egy sort, és vár a csodára. Egyelőre hasztalan és ez jobban bosszantja, mint a sötét, amely még mindig remeg és morajlik. Rájuk ne dőljön ez a kóceráj...
- Ha most jön a gonosz mostoha, és elátkozza a királyságot, ér röhögni? - ez a mese ugrik csak be neki, talán akkor hallotta, amikor még némileg próbáltak neki normális életet adni. De régi és ködös, ennyi, amire lényegében emlékszik. A francnak jött ide...
Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2019. 07. 25. - 09:12:14 »
+7

ELVARÁZSOLT KASTÉLY
Kérem, hogy mindenki olvassa el az összes kis mesét, ne csak a sajátját!
Fontos infók lehetnek benne!


Seholroszág királya és az Üveghegyek hercege


A rengés enyhülni kezdett, de nem szűnt meg egészen. Ezt Mirabella is érezhette, mikor kezébe fogta a pálcát és megpróbálkozott egy Lumos Maximával. Sajnálatos módon azonban nem saját fegyvere akadt a kezébe, hanem egy idegen, meglehetősen makacs pálca, egészen pontosan az a lucfenyő darab, amiért korábban Elliot herceg próbált nyúlni. Így fényt nem sikerült előcsiholnia belőle, ellenben ujjai között izzani kezdett a pálca, mint egy felhevített fémdarab, érezhette, amint megégeti a bőrét. A magát félig-meddig még mindig királynak képzelő Christopher azonban sikeresen ragadta meg szilfa pálcáját és máris apró fénycsóva tört ki abból. Elliot oldala és karja az esés miatt bizseregni kezdett a fájdalomtól, de mégsem erre figyelt fel először. A teste ugyanis éles kínt jelzett valahol a tenyerétől pár centire, egészen közel a máskor kéken lüktető verőerekhezl. Ahogy odaért, megérezhette a nedvességet, akár csak a segítségére siető Mr. Forest. Ugyanilyen sebet fedezhetett fel magán Scarlett, aki éppen csak összeszedte magát a földrengés után. Merel hercegnő Lumosa is felvillant hamarosan a még mindig elképesztő sötétségben, de az ő csuklóján is apró vágás jelent meg, jóformán a semmiből. Hát nem eldobta a pálcát fájdalmában? Hunter Collins, kissé még összezavarodva a történtek felett, próbálta visszanyerni egyensúlyát az enyhülő földrengésben. Ez sikerült is volna neki, ha a vérző sebtől megtántorodó Merel hercegnő nem löki megint meg.
A rengés ugyan csökkenni kezdett, de a sötétség megváltozott. Sűrű, fekete ködnek tűnt, amin alig-alig hatolt át a pálcák fénye. Hamarosan mindenki csuklóján ott díszelgett a seb, ami először Elliot és Scarlett, majd Merel csuklóján jelent meg.

A harcos és a szörnyeteg


A morgó teremtmény képe egyre csak nőtt a falon. Alexej lovag előkapva a lisztet próbálta láthatóvá tenni a szörnyet s mintha valami derengett is volna ott a hatalmas fehérségen át, ám az nem volt több egy szőrös mancsnál. A Lex Ignis varázslat sem volt elég semmire, leszámítva, hogy felbőszítse a fenevadat. Az árnyékon keresztül láthatták, ahogy megremeg, majd üvöltése betöltötte a konyhát. Először Esmét, Ginevrát és Shirleyt érte a lökés, amitől a padlóra kerültek, Olivia királyné azonban mást érezhetett. Mintha a gondolatait sűrű köd lepte volna el, minden tompa álomszerűbb képnek tűnt, mint eddig. Szédelegve kapaszkodott meg a tűzhelybe s mintha nem is érezte volna annak égetését ujjain. Lilium kisasszony éppen a vágásra lett figyelmes a csuklójánál, mikor őt érte valami csapás féle, amitől egyenesen bezuhant a sarokba, immáron lisztesen, véresen. A fenevad ismét lesújtott, ezúttal Florianra és Alexejre, akik egymás hegyén-hátán landolva zuhantak neki a konyhába vezető ajtónak. Mindketten nagyot nyekkentek, olyannyira, hogy a lovag fejéből ömleni kezdett a vér.
A szörnyeteg megint felüvöltött s hamarosan azok csuklóján is megjelent a mély, de aprócska vágás, akik eddig megúszták. Mindegyikük karját és ruháját bemocskolta a vér, testüket átjárta a fájdalom.

A hercegnő és a tükörszoba


Anna és Avery lettek figyelmesek egy újabb komódra, immáron nem a terem két végében álló tükrökben. Az egyik hosszabb, nyugatifalon fekvő, kissé torzító tükörnél pillantották meg. Anna kisasszony szinte gondolkodás nélkül sétált oda, hogy ujjaival megérintse azt, de ő is csak hideg felületet talált. Ez a tükör ugyan nem repedt meg, de a csuklójánál mély vágást pillantott meg, ami a semmiből jelent meg. A csinos ruháját bemocskolta a vér, s ugyanerre a jelenségre lehetett figyelmes Avery is saját testén. Willow, az udvaribolond - bár viszonylag ellátották a korábban szerzett sérüléseit -, egy kicsit megszédült. Valami hangféle költözött a fejébe, ami egyre hangosabban kántálta: Ölj, ölj, ölj! Vajon ellen tud állni neki? Elég erős hozzá?
Sage és Tania hercegnő jó ideig egymással voltak ugyan elfoglalva, de a vadász hamarosan egy újabb tükörképet pillantott meg a lány vállai felett, benne a pálcák képével. Így odasietett, hogy megérintse ujjaival azt is, nem számított már a vérzés, a felszíni sebek. Meg akarta szerezni a fegyvert, amivel minden bizonnyal jobban bánt, mint az íjjal. Amint bőre a hideg felülethez ért, ő is megérezhette a csuklóján ejtett vágást. Beleborzongott és hirtelen nem is futotta többre, mint egy rémült pillantásra, amivel Taniát illette. Sophie kisasszony éppen fel akarta segíteni Lottie-t, mikor észrevette, hogy kinyújtott kezén ugyanazon vágás keletkezik, mint Anna, Sage és Avery esetében. Az ő ruhája is mocskos lett a vértől, ráadásul a nevelőnő is a szeme láttára vált köddé. S hogy hová tűnt? Azt csak ő tudhatta a Tükörszoba társaságából, ugyanis először megpillantotta Alexej lovagot, amint harcolni készül, ám nem állt meg itt a kép. Hamarosan egy sötét, átláthatlan helyiségben találta magát, a földön fekve, éppen csak megpillantva Christopher király sziluettjét a pálca sápatag fényében.
Hamarosan még egy tükör repedt meg, ám ez nem szórta ezer felé szilánkjait. Talán azért, mert senki sem ért hozzá… ám még is, mintha valahogy ezzel a hanggal egyszerre, a többiek csuklóján is mély vágás jelent meg.



A következő KM-reag augusztus 1-én érkezik
Mindenki úgy és annyit írjon, amennyi kényelmes!
Reagsorrend nincs.
Figyelem! A csoportok között van átjárás, megpróbálhattok
átjutni egyik meséből a másikba!

A reagok 3-3 pontot érnek, amik
az új tanévhez lesznek elszámolva!
Csók Men?
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Sophie Vanheim
Hugrabug
*


kelekótya prefektus; VI. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2019. 07. 25. - 12:04:50 »
+3

Kastélybanzáj
2000. 07. 09.
Mindenkinek, aki él, és annak is, aki nem
Men?

trükköm, trükköm




A nagy kavarodás teljesen felbolygatja úgy az egész társaságot, és mindenki önmagához képest is totál szétesik. És az állapotunkat pedig még a ruháink is engedelmesen követik. Ahogy körbenézek a cécóban, meglátom Lottiet, ahogy elvágódik, én pedig sebesen sietek felé, közben olyan hülyeségeket kiabálva, mint:
- Lottie kiasszony, jaj, Lottie kiasszony... - már megint mi a bánatot rikácsolok, csapkodom meg futás közben két oldalt az arcom. Nem vagyok egy elcseszett mese lúzer szereplője. - Lottie, jól vagy? - kérdezgetem, mikor letérdepelek mellé. Mér éppen azon gondolkodom, hogy mennyire vagyok jó erőben, hogy felrángassam, amikor elengedem a kezét, amit markolok, és fájdalmasan sziszegve a csuklómra szorítom a szabad ujjaimat. Ez meg mi ez ez? Pillantok az ujaimon keresztül  amély vágásra, ami a csuklómon keletkezik. Csak közel álhattam ahhoz a tökörhöz, de akkor miért most veszem észre? Nagyon éget a seb, de ez a szenvedés lassan másodlagossá válik a számomra. A következő pillanatban olyan esemnyének leszek a szemtanúja, ami egy hangos sikolyt kényszerít ki belőlem.
Pukk. Eltűnik. Semmi sem marad belőle. Köddé válik. Lottie köddé vált. Ég veled, ismeretlen boszorkénytársam, gondolom megilletődve, ám a szomorúságomat felváltja a meglepődés, mivel egy full páncélos pasi veselkedett neki valami fura harcnak, és Lottie is ott volt jól meghúzva magát az ottani őskáoszban. Mielőtt kigondolhattam volna akár annyit is, hogy bakfitty, hirtelen eltűnik minden a szemem elől, és némi ideig őszintén azt gondolom, hogy én megvakultam. Azt érzem, hogy én is fekszem, pedig az előbb tisztán emlékszem, hogy térdepeltem.
Ahogy nagyokat pislogok, és mindenféle emberek felől hangokat hallok, észreveszek egy fószert, aki halovány fény takar be. Erre araktalanul is beugrik egy nagyon régi dal a semmiből a fejembe. Elvarázsolt meseország az egész.
Meseország királya egy őszes úr, kit mindenki becéz, Gedeon bácsi, a nők bálványa...
Megrázom a fejem, és magamra erőltetem azt, hogy csendben legyek, mert semmi kedvem vihogni, még a végén azt hiszi rajta röhögök. Viszont jöbb ötletem nem lévén felé kezdek tapogatózni, reménykedve abban, hogy nem rúg fejbe senki és én sem esek át senkin. Hirtelen azonban megtorpanok, és eszembe jut, hogy a pálcám a túlvilágon hagytam. Eh, majd csak előkerül, vonom meg a vállam, eddig is megvoltam nélküle. Próbálom magam bíztatni, ám mégis hiányzik. A kezemet a semebhez szorítom továbbra is, mert nem igazán csillapodott a fájdalom.
Naplózva


Scarlett Bridget
Griffendél
*


Drama Queen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2019. 07. 26. - 20:14:52 »
+1

Seholroszág királya és az Üveghegyek hercege




Mosolyogva fogadtam Mirabella válaszát, miszerint bizony az én ruhám is kiment már a divatból. Elég nyugodtan kezelte a helyzetet, szinte irigyeltem is kicsit, hogy ennyire bírja magát tartani ebben a lehetetlen, fura szituációban. Ráadásul még viccelődni is maradt ereje, hát nem semmi a csaj! Nagyon szimpatikus volt. Idáig csak köszönő viszonyban voltunk háztársként, igazából fogalmam sem volt róla, hogy milyen ember volt idáig, de kezdtem picit jobban megismerni, ami pozitívum volt számomra. Még mindig nehezen érintettek a múlt eseményei, de próbáltam magam túltenni rajtuk, amennyire lehetett. Tisztában voltam azzal is, hogy a rossz emlékek és a szeretteim elvesztése mély nyomott hagyott bennem, amelyre örökkön örökké emlékezni fogok. Ez pedig mindig elszomorított...
- És tényleg! - vigyorogtam a lányra, mikor közölte, hogy a sárkány bizony nincs is olyan messze tőlünk, mint gondolnánk. Közben egyre melegebb lett a helyzet, és alig bírtam kapkodni a fejem, hogy mikor mi történik... annyira gyorsan történt egymás után minden, hogy egyszerűen képtelen voltam követni az eseményeket. Persze a pálcákig már nem jutottam el, nem volt olyan szerencsém, hogy akár hozzá is érhessek a sajátomhoz vagy bármelyikhez. A pálcák borulása után, avagy az asztal megbillentés attrakció után, elszabadult a pokol. Miután minden elsötétedett, majd földrengés következett be, totális káosz lett a helyiség területén, mindenki szó szerint a sötétben tapogatózott, és nem a jó értelemben. Szerencsétlenségemre a lábujjamra esett valami tárgy, így nem sokáig jutottam el, menekülni se volt esélyem, bár a félelem hevében földbe gyökeredzett a lábam, úgyhogy egy helyben toporogtam. Közben kiderült, hogy a háztársam okozta seprűjével a jelenlegi fájdalmat, de elnézést kért, ezt pedig nagyon méltányoltam.
- Semmi baj, lehetett volna rosszabb is - mondtam neki nyöszörögve. Eléggé be voltam tojva a látottaktól vagyis nem látottaktól, a sötétségtől, a rengéstől, az emberek kétségbeesett zsivolyától. Mirabella közben belekarolt a karomba, amit egyáltalán nem bántam, mert így kevésbé éreztem egyedül magam.
- Csak nyugodtan! - biztattam félénk hangnemmel, reméltem, hogy nem most jön el a vég, hiszen még annyi minden elintézni valóm volt a való életben. Bíztam benne, hogy ez olyan történés, mint egy rossz álom, de kétségeim voltak effelől. Egymásba fogódzkodva vártuk a történtek kimenetelét, nagyon örütem volna, ha végre túljutunk a nehézségeken, de az is bennem volt, hogy az első a túlélés mindenek felett. Ennek megfelelően egy helyben maradtam a másikba karolva, egy tapottat sem mozdultam, bízva abban, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom. Közben a háztársam hirtelen elkiáltotta magát, hogy "Lumos maxima", majd kíváncsian vártam a fejleményeket. Még mindig nagy volt a káosz, a rengés se szűnt meg, csak csillapodott valamennyire. Hirtelen a távolból egy apró fénycsóvát véltem felfedezni, majd a tenyeremtől pár centire a verőerekhez közel éles, lüktető fájdalmat véltem érezni.
- Aúcs! Mi a fene? - szisszentem fel a fájdalomtól, majd a másik kezemmel vizslatni kezdtem a fájó területet, amely hatalmas fájdalmat okozott.
- Ez iszonyú! Te jól vagy? - kérdeztem szenvedőzve a háztársamtól. Nem tudtam, honnan jött ez a kín, azzal se voltam tisztában, hogy más is osztozott benne vagy csupán én kínlódtam vele. Volt egy olyan érzésem, hogy egyre komolyabbá kezd fajulni a helyzet, amit nem szabad félvállról venni.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2019. 07. 27. - 09:31:17 »
+2

Elvarázsolt kastély


2000. július 7.

.prince outfit.

Az oldalamra esve éreztem, ahogy a karomban és a bordáim környékén furcsa bizsergés fog elé. Nem érdekelt a fájdalom, sem az, hogy Nathaniel aggódva vetette magát mellém. Nem számított, kinyúlt a kezem arra, amerre a pálcámat láttam korábban. Meg kell szerezned, O’Mara… meg kell szerezned! A hang kántált a fejemben szokás szerint, mert tudta: kelleni fog az az átkozott pálca, ha életben akarunk maradni. Ujjaim persze a semmibe kapta. Talán már régen elgurult jó messzire, mikor Nat felém lépett. Könnyedén elsodorhatta a testével. Ráadásul az érintése nyomán egyszerűen összerezzentem... volt ott valami a csuklómnál, ami egész egyszerűen égett a fájdalomtól. A pálcák halvány fényében meg is pillanatottam azt a vékony vágást a „senki” feliratú hegem felett, amiből szivárgott a vér.
Mi a szar?– Fakadt ki belőlem. Már régen nem érdekelt az, hogy Chris az előbb itt játszotta a nagykirályt és persze rohadt röhejesen be akart vetni még egy várbörtönbe is. Abból tudtam meg nagyjából, hogy ez nem igazi álom. Cartwright pontosan úgy viselkedett, ahogy vártam tőle. A normális viselkedés számára nem volt opció, az indokolatlan dacoskodás viszont annál inkább… ráadásul baromi viccesen nézett ki koronában. Ha valaki nem való királynak, akkor az ő.
Tök mindegy, csak vér! – közöltem Nattal.
Kell a pálca! O’Mara, keress! A hang úgy parancsolt rám, mint valami elcseszett kutyára, én pedig pontosan úgy pattantam. Négykézlábra verekedtem magam és véres nyomot hagyva magam után elkezdtem valamerre haladni a hirtelen igencsak sötétté váló helyiségben. Olyan volt, mintha valami sűrű ködfátyolon át bámultam volna a többieket.
Cartwright pálcájának hideg fény felé haladtam, remélve, hogy a közelében kötött ki az enyém is ebben a nagy fejetlenségben. Szerencsére már nem remegett annyira a padló alattunk, így könnyebben is tudtam mozogni előre. A pálca, a pálca, a pálca… A hang még mindig kántált, őrültebben, mint máskor. Egészen addig, míg el nem jutottam Chris lábáig. Végig tapicskoltam mindent körülötte, mert abban a sötétségben nem láttam semmit.
Hol a fenében van… – Magyaráztam halkan magam elé, egészen hasonló stílusban, mint a hangok a fejemben. – Bassza meg, O’Mara, hogy tudsz mindent így elcseszni… – Közben megragadtam Cartwright bokáját és a lábán, a a felsőtestén kapaszkodva feltápászkodtam, alaposan összekenve őt is az egyre csak vérző csuklómmal.
Egy pillanatra szembe is néztem vele. Láthatta rajtam, hogy egészen megzavarodtam. Nem ettől a helytől, hanem az egyre mantrázó hangtól, ami a fejemben van. Ebben a környezetben sokkal őrültebbnek tűnt, mint korábban. Vedd el a pálcáját… Erőszakosan suttogta bennem, a tekintetem pedig a Cartwright kezében szorongatott, cseppet sem ismerős darabra vándorolt… majd vissza az arcára.
Ez nem lucfenyő. – Böktem ki, bár nem neki, hanem leginkább magamnak, de kívülről úgy festhetett, mintha vele próbálnék csevegni. A kezem még mindig a vállán pihent, tönkre téve a királyi palástot… vagy mi a jó büdös franc volt rajta. Mindenesetre a véremtől az is kicsit átnedvesedett. Kellet egy pillanat, mire minden tisztulni kezdett és kiböktem: – Hol van Mira… és Merel? – A hangom aggódóvá vált.
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] 4 5 ... 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 08. 04. - 19:09:00
Az oldal 0.11 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.