+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Elvarázsolt kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elvarázsolt kastély  (Megtekintve 3573 alkalommal)

Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 07. 10. - 21:55:36 »
+2

Elvarázsolt kastély


NAGYON illetlen szavak előfordulhatnak… 16+


Valaki itt ma meg fog halni. Egyre biztosabb voltam benne. Mindazonáltal egykedvűen, keresztbe font karokkal állapítottam ezt meg, s közben csendben, türelmesen figyeltem, amint az Alfa tombol. Dühös, morgásra hajazó beszéde ide-oda pattogott az alagsori terem kőfalai között, a mocskos asztal pedig végigrázkódott a belé vágott késtől. A többiek talán megnyugodtak attól, hogy a hegyes fegyver fogságba esett a szeszes italoktól meg egyéb nedvességektől rohadó fában, de én tudtam, hogy ez még nem jelent semmit, mert az Alfánál mindig van egy pálca, meg legalább egy pisztoly is. Ami utóbbi elő is került.
- … Szaragyú banda! Az eltűnések, amik mögött mi vagyunk, nem… kerülhetnek… a kurva… sajtóba! – A középre dobott Próféta aktuális száma gyors egymásutánban négy golyót kapott, az utolsó szavak nyomatékosításául, ezekből az egyik pedig át is vitte az asztalt és a kissé saras padlóba fúródott. Felvontam a szemöldökömet, mert furcsálltam, hogy egy lövés sem tévedt mellé, és nem ütötte át senkinek az agyát. Persze, felkészült varázslók vagyunk, védőbűbájokkal felszerelkezve, úgyhogy valószínűleg senkinek sem ártana… nagyon.
- És mi ez a szarság, hogy ellenőrökkel kell baszakodnunk a vámnál újra meg újra?! Hogy lehet még életben bárki, akinek megfordul a fejében minket csesztetni? – A pisztolyból kifogyott a lövedék, úgyhogy a banda vezetője - a sebhelyes pofájú, félszemű férfi - egyszerűen hozzávágta az immár haszontalan fémdarabot a hozzá legközelebb ülő halántékához, de olyan erővel, hogy a szerencsétlen fickó azzal a lendülettel el is terült a széke mellett a padlón. Az Alfa sárga szeme felé villant, egy kis elégedettség szikrája gyúlt benne és látszott, hogy ez a kis történés némileg lecsitítja a benne tomboló indulatokat egy kezelhetőbb és hasznosabb szintig. Legalábbis egy időre elaltatta a tomboló farkas vérszomját.
- Basszátok meg. Azt a seggfejet, aki keresztbe tesz nekünk, és ránk küldi a Minisztérium kurváit. Nem tudom, ki az, vagy kik azok, de basszátok meg mind, hátulról! Ráállunk néhány emberre, és megszorongatjuk a tökeiket, akkor is, ha valami szuka az! Lex – vakkantott az Alfa felém, de hiába várta, én nem rezzentem össze, és nem sápadtam el. Türelmesen, némán vontam fel a szemöldököm, úgy néztünk farkasszemet egy tört másodpercig, aztán a főnök szétszabdalt képén elégedett, vicsorszerű vigyor terült szét. – Neked valami nagyon különlegest gondoltam ki… A legjobb feladatok, a legnagyobb fogások, több is akár, egyszerre! Nem egyszerű, és fingod se lesz, ki kicsoda és kit keresel, szóval szerintem élveznéd, ha sajnos nem lennél ekkora érzéketlen fapöcs... – röhögte a képembe, aztán elém hajított egy dossziét, benne nevekkel, néhány kartonnal, meg az egész tetején valami illuzionista előadására szóló, csicsás jeggyel. Felnyaláboltam a halmot, majd egy biccentéssel távoztam a dolgomra.
*
Kicsit mindannyian illuzionisták vagyunk. Az apró hazugságok, a megjelenésünkbe csempészett hamis jelek, azok a levehetetlen álarcok mind-mind egy szerep részei. Teljesen mindegy, hogy másoknak, vagy magunknak szólnak, teremtenek egy benyomást, egy képet, ami nem a valóság. Mindenki ezt csinálja, akár tudja, akár nem. Én pedig valójában épp emiatt érkeztem ma este ide, és nem az előadás főszereplőjéért. Nem. Az igazán izgalmasak azok az illúziók, melyekről a legnehezebb megállapítani, hogy azok. És én emiatt érkeztem – hogy kiszúrjam, kik a rejtőzködő szemfényvesztők.
Az Alfától kapott mappában számtalan fénykép és név volt, és ezekhez tartozott némi információ is, de én most új szemmel figyeltem, mellőzve az előzetes tudást. Mert az egy kevéssé elvakít. Az előfeltevésekre építve lehet az embert a legkönnyebben becsapni, a bűvészbemutatón ugyanúgy, mint a való életben. Felkészültem hát rá, hogy a tömegben csendben, türelmesen beolvadva szerzem meg a számomra fontos információt, kiszúrom a megfelelő embereket… Ám aztán egy csapat iskolás tinilánnyal meg egy hasonló korú sráccal találtam magam egy asztalnál, fullasztó, rózsaillatú ködben. Ez utóbbinak egy komponensére ráadásul olyan érzékenynek bizonyultam, hogy pár pillanatig senkit és semmit nem láttam, csak azt, ahogy a könnyeim foltokra oldották a valóság éles látványát, színes és homályos kavalkádot eredményezve.
Biccentéssel köszöntem az asztaltársaságnak, vakon, a hangok alapján beirányozva, nagyjából melyikük merre lehet. Ha be is mutatkoztak, én megtartottam magamnak a nevemet, legfeljebb hangosan is jó estét kívántam Nekik. A fecsegésük alatt feltűnésmentesen igyekeztem megszabadulni a mardosó illatfelhőtől. Ügyeltem rá, hogy ne keltsen feltűnést a dolog, csendben és faarccal törölgettem a szemem, másik kezemmel pedig megkerestem a pálcám.
- Megfogta a kezét! Megfogta a kezét! – Amíg a kislányos ujjongás elterelte a többiek figyelmét, nonverbális varázslattal elértem, hogy ne kínozzon a másik lány felől érkező illatár. Amint a kép tisztulni kezdett, sűrű pislogás közepette én is arra vetettem pillantásomat, amerre a vörös hajú leányzó mutatott.
Érdekes asztaltársaság volt az a másik, több arc is ismerős volt az aktában szereplő fényképekről. De ezek mellett leginkább a nekem háttal ülők, különösen a hosszú, fekete hajú női alak kötötték le a figyelmemet. Az a karcsú váll, az a kecses mozdulat… Nem láttam az arcát, de elfogott a gyanú, hogy talán ismerem őt. Talán most az egyszer, amikor nem hajszolom, most véletlenül ráakadtam? Lassan fordultam a szeplős, vadóc kis hölgy felé, hogy óvatos faggatózással kiszedjem belőle, kik kézfogásának is örül ennyire, de ekkor az előadás megkezdődött, én pedig türelemre intettem magam. Bőven lesz időm kérdésekre a szünetben is, vagy a műsor után. Bármennyire is feszített a tudásvágy, engedelmesen hallgattam az Illuzionista beszédét, s eleget tettem a kérésének. A fekete öntudatlanság hirtelen zúdult rám, s én keresztbe font karokkal, a széken fegyelmezett-egyenesen ülve tűrtem. Nem volt ínyemre, hogy kissé kicsúszik a kezemből az irányítás, s talán épp ezért még egy leheletnyivel erősebben kulcsoltam ujjaimat a még mindig a kezemben tartott pálcámra. Nem az a fajta vagyok ugyanis, aki olyan könnyedén engedi át az irányítást. Legalábbis, nem felkészületlenül teszem.


Naplózva


Shirley White
Jegelt karakter
***


× A térképszakértő ×

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 07. 12. - 13:36:03 »
+2

ELVARÁZSOLT KASTÉLY

2000. július

[viselet]

Körülbelül két hónapja kerülhetett meghirdetésre ez az érdekes esemény. Elég gyorsan elkapkodták  a jegyek nagy részét. Kíváncsi voltam én is természetesen, hiszen a varázsvilágban nem jellemző az illuzionista foglalkozás, elég érthető okokból. Ám vajmi kevés szabadidőmből adódóan nem voltam az első jegyvásárlók között. Sőt! Mire megvettem a belépőmet, már majdnem azt hittem, hogy elkelt az összes jegy, a programom pedig így ugrott. De szerencsémre még volt pár.
Most pedig egy utolsó pillantást vetve az öltözékemre indultam el a Három Seprűbe. Elég furán nézett ki így, hogy az emberek elég vegyesek voltak - diákok és felnőttek vegyesen-, valamint az asztalok is máshogyan voltak elrendezve. Beljebb lépve a kocsmába, körül nézek egy kicsit és észreveszem rögtön az első asztalnál Elliotot, majd a másodiknál Willowot is megpillantom. Elmosolyodom az ismerős arcokat látva. De itt még nem is ért véget a sor, ugyanis kissé jobbra a színpadtól Esmét pillantom meg, Ginevra társaságában. A vigyorom még szélesebb lesz és elindulok feléjük.  Úgy látom, hogy ők is épp akkor értek oda. Esmé megölel, amit viszonzok is és köszöntöm.
- Köszönöm megvagyok. Jó volt kiszabadulni kicsit a kávézóból. Veletek mi újság? - érdeklődöm, miközben leülünk. Akkor veszem észre, hogy egyébként a helyek névre szólnak. Szerencsémre az én nevem is ezen a pergamenen szerepel gyönyörű, íves aranybetűkkel. Zavaromban azért megfogom az első kezem ügyébe kerülő poharat és nagyot kortyolok belőle. Így sajnos már későn veszem észre, hogy az bor. A testemen végigfut a hideg, a tarkóm elkezd zsibbadni. Eltolom magamtól a poharat jó messzire. Ezt nem feltétlenül kellett volna.
A következő pillanatban lehuppan mellénk egy lány, akit nem ismerek, de tetszik a stílusa. Nagyon is. Egyből szóba elegyedik a többiekkel, engem szerintem vagy nem vett még észre, vagy teljes mértékben figyelmen kívül hagy. Pedig úgy forgolódik az asztalnál, mint egy hiperaktív gyerek.
Mögöttünk megszólal egy ismerős hang. A többiekkel együtt én is megfordulok és észreveszem Willowot, ahogy máris Esmét öleli. Én elpirulok és figyelem az eseményeket. Egykori tanárom engem nem vett észre, úgyhogy azt hiszem egy kis ideig még élvezhetem a nyugodtság érzését, hogy nem kapok gyomorideget a közelében. Nem szeretem a pillangós megfogalmazást, túl elcsépelt. Bár így is lehetne mondani.
Barátnőm a következő pillanatban elszalad, hogy köszönjön Elliotéknak. Úgyhogy azt hiszem Ginevrával és az ismeretlen leányzóval maradtam egyedül. Amíg ők elbeszélgetnek egymással én nézelődök. Hirtelen rám tör az a kissé melankolikus érzés, az egyedüllét, a magány érzése. Itt majdhogynem mindenki ismer mindenkit, beszélgetnek, én pedig itt ülök csendben, figyelve, hogy milyen vidámak.
Hamarosan Esmé visszaül mellém és pár pillanattal később a fények is kihunynak. A melankólia helyét átveszi az izgatott kíváncsiság. A színpadon egy férfi jelenik meg, érdekes szemszínnel, ami azonnal megfog. Elkezdi mondani a saját kis szónoklatát, majd belép a közönség közé. Egy zsebórát vesz elő a zsebéből és kiadja az utasítást. Én, akinek nincs jobb dolga és úgysem beszélget senkivel, egyből lehunyom a szemem és várom a fejleményeket. Pár pillanattal később elálmosodom. Teljes mértékben az ismeretlen varázsló hangjára koncentrálok, ám mire befejezi a mondandóját én elmerülök abban az ismerős mély sötétségben, ahol semmi és senki nem zavar, ahol csak nyugodtságot érzek.
Naplózva



Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 07. 12. - 23:37:18 »
+1

Vegyes számításokkal várom a sort a Három Seprű bejárata előtt, a tömeget nézegetve. Érdekesnek hangzik a műsor, de megvan mellé még a szkepticizmusom is az igazából egész világ felé, jobban rámragadhatott, mint gondoltam. Volt pedig egy-két érdekes kalandom a tanév végével, nem mondhatnám elméletileg, hogy nem.
Bár lehet, hogy ez az enyhe apátiamaradék segít nem olyan izgágán tűrni az álldogálást, mint a szőke lány itt előttem.
Ahogy beszabadulunk egymás után mindketten az alkalmilag átalakított fogadóba, felvont szemöldökkel hallgatom a jelek szerint felém intézett kérdését. És még asztaltársak is leszünk ezek szerint.
-Az azért kicsit extrém lenne... De ja, ha történik valami érdekes, az nem egy rossz dolog.
Bizonyos határig mindenképp.
Miközben megtelik a terem, a helyemet jelölő névtáblával játszok, forgatom, figyelem a tömeget, lelesem az érdekes figura asztaltársam nevét az ő táblájáról, Lilium Leddicius. Előttünk, kvázi díszpáholyban, ki más ülne, mint Elliot meg az embere. Pluszminusz hozzájuk ülő számomra ismeretlenek.
Lilium közben egy étkészlet-késsel játszik valamit, gondolok egyet, és továbbra is nézelődve, minden szó nélkül, szerte tárt ujjakkal lerakom a tenyerem az asztallapra. Csak hogy vajon felismeri-e a játékot. Lehet mondjuk, élesebb kés esetén azért nem tennék így, ameddig nem mértem fel ahhoz megfelelő erőviszonyokat.
Farkaskoma és ...Niel? Mondják, hogy kicsi a világ, de ennyire? És látszólag még együtt is jönnek, szóval nem csak véletlen látok egyszerre két újabb ismerős arcot is. Egyre nagyobb a tömeg közben, ahogy kezd beérni a korábban kint kígyózó sor. Kiket ismerek még innen vajon?
Akkora a tömeg, hogy már az események is szűkösen férnek csak össze. A könyvből ismert csóka ezúttal teljesen emberalakú, ellenben leönt a töklevével, de mire arra reagálhatnék, már Leddicus - akinek szinte biztosan rosszul tudom a nevét egy táblára sandítás után - felkiáltására tudok csak reagálni.
-Mivan?- nevetem el magam, talán kicsit morbid, de bármi éle lett volna a helyzetnek, azt tény, hogy kivette ezzel. Leddicus - vagy ahogy helyes - én téged szét adlak. Aztán mire erre is túl sokat lehetne reagálni, következőnek Faci bá is befut, és egy köszönés keretein belül a tüdőlé foltot is eltünteti.
Ez a jelenet kérem egyre bizarrabb, mint valami fura humorista skicc.
-Óh, köszönöm, Faci bá.
De végül leállapodnak valamelyest az események, legalábbis elkezdődik a műsor. Gyanakodva figyelem az elmondottakat, ebből is csak egy újabb "Valentin-nap" lesz-e, de végül beadom a derekam, erre vettem jegyet végülis. Elhelyezkedek, hogy ne leboruljak véletlen a székről, mint hallom innen-onnan a gyanús koppanásokat, aztán vonakodva, de lecsukom a szemem.
Naplózva


Lottie Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2019. 07. 13. - 19:23:39 »
+1

ELVARÁZSOLT KASTÉLY

2000. július

[viselet]

Annyira hihetetlen, hogy én már megint egy hülye előadásra tartok csak azért, hogy hátha megtalálom ott a másik felemet. Azt az embert, akit nekem rendeltetett a sors. Komolyan mondom lassan elhiszem, hogy csak egyedül nekem nem lehet senkim, hogy csupán én vagyok ennyire szerencsétlen, hogy erre az eseményre is egyedül kell jönnöm. Velem van a baj. Biztosan velem...
Szomorúan ballagok a Három Seprű felé és attól, amekkora sor van előttem csak még jobban elszontyolodom. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy pont akkor futok be, mikor a legnagyobb sor van. Ráadásul olyan füllesztő meleg van, hogy érzem mindjárt elolvadok. Ezen a forróságon az sem segít, hogy tényleg csupán egy lenge sötét két virágos ruhácskát kaptam magamra egy fehér szandállal. Már csak a hajamat kellett volna felkötnöm, hogy az legalább ne melegítsen ennyire. Egyik kezemmel várakozás közben beletúrok fürtjeimbe és kissé felemelem szabaddá téve ezzel nyakamat. Ám ez sem segít azon, hogy kissé lehűtsem testemet.
- Végre - hagyja el az ajkamat egy megkönnyebbült sóhaj amikor is az épület hűsébe kerülök. Az ajtóban állok ellenőrzik a jegyemet, mintha kissé többet is időzve velem, vagyis inkább a bámulásommal, pedig nincs is rajtam semmi feltűnő. De azt hiszem a parfümömből lehet, hogy kicsit több jutott a testemre a kelleténél. De szerintem ezzel nincs semmi baj. Így legalább hátha valami normálisabb férfinemű egyed is felfigyel rám. Talán mégis jobban szeretném ha valaki önszántából figyelne rám és nem a parfümöm miatt. De néha rá kell segíteni a dolgokra ugyebár.
Ahogy belépek a Három Seprű ajtaján rögtön meg is torpanok. Ez nem az a hely amit én megismertem. Egészen furcsa, mintha teljesen más helyre csöppentem volna. Teljesen át van rendezve, mint egy díszterem vagy nem is tudom mi. Észbe kapva elindulok az asztalok között, amiken ha jól látom névtáblák vannak. Fejemet forgatva keresem meg az enyémet és gyorsan rá is akadok az ötös asztalnál. Úgy látom még nincs itt senki így gyorsan lehuppanok a legkényelmesebb székre, miközben a teremben megjelent embereket figyelem, hátha ismerős alakokra bukkanhatok.   Ám hirtelen félbeszakít egy mellém lehuppanó lány, így igazából nem sikerül egyetlen ismerőst sem találnom. - Szia. - köszönök én is a lányra kedvesen. Aztán ismét a többi vendéget fürkészem tekintetemmel. Van itt egy pár ismerős alak, legalább is olyanok akiket láttam már valahol, csak nem tudom hová tenni őket.
- Igen biztosan. - válaszolok a lány kérdésére kissé félvállról egy mosoly kíséretében. Nem udvariatlanságból nem akarok vele beszélgetni csupán most jobban leköt a vendégsereg, legfőképpen a férfiak. Persze azok akik nem párjuk társaságában érkeztek.
- Engem az előadás érdekel meg némiképp a vendégek. - villantok egy búja mosolyt mikor ezt mondom. Igazából nem tudom, hogy miféle előadás lesz ez. Csak azért vettem jegyet rá, mert majdnem minden ismerősöm ezt tette. Én sem akartam elmaradni, így most itt ülök. Remélem nem fogok csalódni és tényleg valami nagy szenzáció lesz az egész. Vagy legalább találok valakit magam mellé.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor az asztalunkhoz egy meglehetősen jóképű figura ült le, ami igencsak felkeltette a figyelmemet. De ahogy észrevettem én is az övet. De az is meglehet, hogy ez csak a parfümöm hatása. Mindenesetre én elővéve legbájosabb mosolyomat és csáberőmet néztem rá. Abban a reményben, hogy nem csupán a parfümöm hatása ez az egész. 
Nem sokáig élvezhetem ezt a figyelmet, mert hirtelen elsötétül minden és megjelenik a színpadon egy különös figura. Mindenféle érthetetlen dologról hadovál, majd arra kéri a közönséget, hogy hunyják be a szemüket. Na jó erre nekem nincs időm. Nem vagyok sem álmos, sem pedig más. A hallucinációban sem igazán hiszek szóval eszemben sincs lecsukni a szememet. Ám ekkor hirtelen megjelenik mellettem az alak és vállamra helyezi kezét. Én pedig, mint egy kislány engedelmeskedve hunyom be a szememet és se perc alatt már édesdeden alszom. Fejemet időközben kezemre helyeztem amely összekulcsolva az asztalon pihent. Már csak azt érzem, hogy zuhanok a semmibe, mint egy szárnyatlan madárka, ami nagyon ijesztő.
Naplózva


Hunter Collins
Mardekár
*


VII. A Diadalszekér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2019. 07. 14. - 10:23:09 »
+3

E l v a r á z s o l t _ K a s t é l y
2000. július


Inkább egy kád hideg vizet kellett volna választania, nem a sietős sétát, amit elindított nem is olyan rég. Amikor az órára pillantott, káromkodott egy sort, ha már jegye van, akkor miért ne menjen el, miért ne tehetné meg, hogy jegyet vált valahova, egész évben körmölt és melózott, hogy most legyen miből jegyet váltani, enni, felvenni a szellős inget és nadrágot, persze nem rövidet, ámbár fogalma sincs, mennyire kell kiöltözni, az ing és a nadrág kombó csak elég lesz. Nem hajlandó több rétegre, aztán még szerencse, hogy az üzletben, ahol vette, ellátták a kellemetlen foltok elleni védelemmel, így nyugton folyhat a hátán a víz, mire odaér, nemigen néz úgy ki mint a csataló. Csak aztán sikerült nagy kört tennie, mire haját a kellő formába helyezte, szokásos illatát magára fújta, már félúton kellett volna lennie, így... Pedig nemigen szokása a késés, de oda sem neki. Testvére kivételesen még itthon, vagy már itthon, meg is lepte a sietős léptek közbeni kérdés, merre megy. Ez is elvett az idejéből.
- Előadásra – bökte ki, miközben a cipőt fűzte be, kötötte rá a masnit.
- Ó, mifélére? Nem is mondtad, elhívhattál volna! - vágyakozás, hogy valami történjen az ő életében is, ez volt a szemeiben, no meg próbálkozás, hogy egyetlen élő rokonával jobb legyen a viszony. De valljuk be, ez sem ma fog megtörni, kiegyenesedve néz bátyjára, arcán szinte ott ül a „na ne röhögtess” kifejezés, végül lenyeli a gúnyos kacajt és az ordenárébb választ is.
- Nem tudtam, hogy itthon vagy, hogy érdekel és nem is akartam igazából. Ne várj meg ébren – azzal bármilyen választ meg nem várva nyitja az ajtót és tűnik el a házból, nem fog most majd családi akármit tartani, ha eddig sem volt, eddig is megvolt egyedül, nem most kell majd neki a bátyja akármije. Meg ne ölelje? Erre ki is rázza a hideg.
Az út nagy része sietés, nincs ideje kirakatot bámulni szerencsére, aztán meg nem is akar, hozott magával költőpénzt, miért ne, magának mindig eldicsekszik azzal, hogy van, kis öröm, ha most elhozta volna a másikat, akkor biztosan mindent neki kellene állnia, akkor meg jöhetnek a kérdések, hogy ezt mégis miből? A jegyen is talán elcsodálkozott, de azt lehet mondani az iskola ajándékának, ha meg nem... Nem is érdekli. (…)
Odaérve nagy sóhajjal nyit be, bár nem sokkal hűvösebb a terem és többen is vannak, mint azt neki illik, nem akad fent rajta. Úgy néz ki sikerült időben is ideérnie, nem is utolsóként, új rekord, bár szerencsére amilyen hosszú lábakkal áldotta meg a sors, tudta fokozni az iramot. Ezek után már csak egy hideg valami és minden oké lesz. Nem izgatott, mint egy elsőrandis, kíváncsinak kíváncsi, azért is jött el, aztán pedig a szórakozás a lényeg. Oldalazva kel át az asztalok között, vagy épp csak könnyedén lépdel, mire megtalálja a helyet és lehuppan, szabályozva a légzését, hogy ne nézzen már úgy ki, mint egy kint sétált kutya, aki most liheg, hogy lehűtse magát.
- Üdv, hölgyek – biccent feléjük, a vöröst vágja valamennyire az iskolából, aztán ennyi is a barátkozás, megrendeli magának a hideg sörét, arca enged ennyit vagy csak a személyzet sem figyel, nem számít, neki ez most kell alapon, kezébe kapva kortyol pár nagyot és elégedetten sóhajt. A vörös meg csicsereg. Remek, jó asztalhoz ült, ha végigdumálja az előadást, félő, hogy a felénél némító bűbájt kell alkalmaznia.
- Nem tudhatni, ha sz.r lesz, ha jó, majd a végén kiderül – von vállat, ezzel ezt lezárva, mert minek dumáljon előre valamiről, amit sosem látott. A sör aromára mellé azonban valamelyik pacsulija nem épp kellemes, orrot is vakar, ugyan nem fog tüsszögő rohamot kapni, de az ő borsmentás, fás illata sehol sincs a rózsa mellett, mire hazaér, ő is ebben fog úszni, aztán majd jöhet a vád, hogy nővel volt. Nem mintha zavarná, de ha már nővel van, nem a pacsuliillatot tartaná meg belőle. Horkant egy aprót.
- Elég retek élet lehet, ahol előadáson kell kémkedni mások után. Én inkább a saját dolgommal törődnék meg azzal, amit a színpadon fogsz látni. Hidd el, jobban jársz – és csendesebb is lesz. Újabb korty, az érkező felé biccent egyet, legalább nem egyedül lesz a nőkkel, nem mintha haverkodni akarna amazzal, látszik az arcán, hogy nem olyan, aki itt fogja meglelni a haverját, vagy akivel ujjat kéne húzni, valamiért a tarkóján égnek áll az összes pihe tőle, vagy a vörösből áradó „cukiság” az, fene tudja. Ujjait a hűs poháron tartja, tekintete a lényeg felé irányul, a nemrég érkezett arc meg sírógörcsöt produkál, vagy ő rosszabbul járt és a pacsuliillat ki akarja szúrni a szemét. Erre csak vigyorog egy aprót, hátradől, oda sem figyel a kislány rajongására, felőle smárolhatnak is, kit érdekel a másik élete. Aztán (…)
Kihúzza magát ültében, amikor a fények eltűnnek és lépteket hallani. Nem ő az egyetlen talán, aki fejét forgatva keresi és leli meg végül, úgy néz ki, elkezdődött. Csendben hallgatja a szavakat, hatásvadász, még a légy zümmögése is ágyúhangnak tűnik, miközben a férfi beszél, olyan csend lett, ő sem kíván belekotyogni, a mondandó egyszerre sablonos – ahogy illik egy ilyen művészhez -, mégis megragad valamit, amin kattogni kezd az agya, amit nem egyszer gondolt végig ő is akár véletlen és ami mégis megfogja. Érti a dolgát, annyi szent. Úgy néz ki, mégse valami kontár előadására vett jegyet? Meg lenne lepve. Nagyon szkeptikus tud lenni.
Elsőnek nem akarta lehunyja a szemeit, lopva lesett ide-oda, hogy ezt most tényleg kell, vagy csak egy elem, végül aztán rá is segítettek, összerezzent, amikor az ő vállára került a kéz, hogy most már meg kéne tennie, ez komoly feladat, interaktív előadás. Hát fene viszi, kezeit az ölébe fekteti, hátradől és lehunyja a szemeit. Épp türelmetlen akar lenni, piszkálni a körmeit, az ingujjat, de ez elmarad, helyette valami egészen más, új keríti hatalmába. Kifejezetten éber volt, még a sör se ütötte meg, most mégis olyan nehezek a szemhéjai. Merev vállai engednek, ellazulnak, feje oldalra bukik és felrántaná, de ereje sincs, ideje sincs, azon kapja magát, hogy elalszik, belezuhan a mélybe és a csalogató semmi hívja magához. Zuhanni kezd, de semmit nem tesz ellene, már rég nem ural semmit sem.
Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2019. 07. 14. - 12:50:56 »
+7

ELVARÁZSOLT KASTÉLY

Egyszer volt, hol nem volt még talán a Óperenciás tengeren is túl állt egy hatalmas robosztus kastély, éppen Seholország szívében s abban uralkodott egy keménykezű király. A kastélynak három különböző szintje volt: a pince, a földszint, központjában a trónteremmel és az emelt tele díszes termekkel és hálószobákkal. S mindezt szörnyű átok járta át.

Seholroszág királya és az Üveghegyek hercege


Christopher király gondterhelten ült a trónteremben felállított hatalmas asztal végében. Éppen a vele szemközt ülő, idegen herceget figyelte. Elliot az Üveghegyek urának egyetlen fia volt, akihez éppen hozzá készültek adni Merel hercegnőt. A lány ott toporgott az asztal mellett kék krinolinjában, mellette Nathaniel és Hunter, a két palotaőr állt készenlétben. Néma csend uralkodott a teremben, amit éppen csak a sarokban sepregető cselédlány, Mirabella tört meg időnként, mellette ott ácsorgott Scarlett, a másik cselédlány kezében egy lapáttal, segítve társa munkáját. Senki sem szólt hosszú percekig, mintha hirtelen esett volna csak le: ők nem ide tartoznak, ez nem az ő történetük.
Az asztal közepén álló hatalmas vázában hét különböző varázspálca volt. Az egyik szilfa példány azonnal megragadta a király tekintetét, miközben végig simított a szakállán. Tudta, hogy az az övé… hozzá tartozott. Hát úgy vetette rá magát az asztalra, hogy ujjai éppen elérjék a szépen faragott darabot. Ezzel a lendülettel a váza megbillent és felborult, a többi pálca szanaszét gurult a teremben s mintha földrengés keletkezett volna.
Elliot herceg széke megbillent, ő a földre zuhant, de még mielőtt kinyúlhatott volna az egyik lucfenyőpálcáért, ami éppen az arca előtt hevert, sötétség borult a teremre. Hangos dübörgés rázta meg újra és újra. Merel hercegnő egyenesen beleütközött Hunterbe, aki persze elveszítve az egyensúlyát fellökte Nathanielt is. A sarokból csak annyi hallatszott, hogy Mira elejti a seprűt, Scarlett pedig felsikoltott. Hát nem éppen a lábujjára esett a takarítóeszköz?

A harcos és a szörnyeteg


Seholország ifjú királynéja, egészen pontosan a negyedik Christopher király életében, Olivia nem ok nélkül tartott attól, hogy ő lesz a következő, aki elveszíti a fejét. Újdonsült férje ugyanis elődjeit ilyen-olyan vádakkal kivégeztette. Nem volt hát más választása, minthogy saját védelmében a király mérgezését tervezte. Ezért hívta magához a híres Shirleyt, aki kiválóan értett a bájitalokhoz. Éppen egy apró fiolát nyújtott át Ginevrának a konyhalánynak, aki a rotyogó vacsora mellett ácsorgott. Esmé, a leghíresebb szakácsnője Seholországnak éppen az egyik udvarhölgy, névszerint Lady Lilium Leddicius társaságában figyelte az eseményeket. El sem tudta képzelni, miért pont az ő kiváló vacsoráját kell megrontani a méreggel. Az ajtóban várakozott Sir Alexej, a lovag és hű fegyverhordozója, Florian, hogy a királynénak segítsenek a terv kidolgozásában. S abban a pillanatban, mintha hirtelen mindannyian feleszméltek volna: ez nem az ő meséjük, hiszen az imént még a Három Seprűben voltak.
A konyha egyik végében hatalmas könyvespolcféle állt. Annak éppen a harmadik szintjén sorban varázspálcák hevertek, egészen pontosan hét darab, mindegyik másmilyen. Lilium tekintete állapodott meg első ként egy vöröstölgy példányon, majd őt követte Alexej, aki a legszélső fenyő pálcát szúrta ki. Szinte egyszerre rontottak neki a bútordarabnak, az pedig megbillent, minden lehullott róla, ezer felé gurulva. Lilium azonban szerencsésen ujjai közé foghatta a fegyvert, érezte, amint a varázserő végig lüktet tagjaiban… de nem élvezhette sokáig. Morgás-zörgés-remegés rázta meg a konyhát. A falon óriási árnyék jelent meg, agyarral, fogakkal, de a hozzá tartozó testet nem pillanthatta meg senki. Az ugyanis láthatatlan volt számukra.

A hercegnő és a tükörszoba


Merel hercegnő húga, Tania a híres Tükörszobában találkozott a vadásszal, Sage Boltonnal. A férfi egy csodálatos farkasprémmel lepte meg, ami igazán hercegnőhöz illő ruhadarab volt. Ezt persze nem titkolta Lady Lottie, a hercegnő jobbján álló nevelőnő sem, aki óvatosan simított végig a puha bundán. Hasonló lelkesedéssel bólintott Sohpie kisasszony, a hercegnők társalkodónője. A két udvarhölgy, Lady Avery és Lady Anna nevetgélve súgtak össze, ám amikor az udvari bolond, Willow betáncikált a terembe, hirtelen mindannyiukat szörnyű felismerés érte: ez nem az ő történetük, hiszen az imént még a Három Seprűben ücsörögtek. Hiába simítottak végig díszíes ruhájukon, nem találhatták a pálcájukat. Azok ugyanis a tükörterem végében lévő apró komód tetején sorakoztak. Hat különböző. Willow rontott először neki a komódnak, legalábbis úgy gondolta… de tenyere hideg felületbe ütközött. Nem volt az más, mint tükörkép. A terem másik végében ugyanezzel próbálkozott meg Tania hercegnő, ugyanis ott is feltűnt a titokzatos komód, de az ő tenyere is hideg felületnek ütközött, mert az sem volt más, csak tükörkép.
A bolond érintése nyomán azonban recsegni-ropogni kezdett a tükör. Hatalmas repedés futott végig középről egészen a plafonig, majd a padlóig, míg végül szét nem pattant az egész, felsértve Willow nyakát, Sage arcát, megrongálva Avery és Anna szépséges ruhakölteményeit.



A következő KM-reag július 21-én érkezik
Mindenki úgy és annyit írjon, amennyi kényelmes!
Reagsorrend nincs.
Figyelem! A csoportok között van átjárás, megpróbálhattok
átjutni egyik meséből a másikba!

A reagok 3-3 pontot érnek, amik
az új tanévhez lesznek elszámolva!
Csók Men?
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Scarlett Bridget
Griffendél
*


Drama Queen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2019. 07. 14. - 18:46:53 »
+3

Seholroszág királya és az Üveghegyek hercege



Sietve érkeztem meg a neves illuzionista előadására, mert kicsit elhúzódott a készülődés. Mikor beértem, már javában folyt a műsort, végigpásztáztam a tömeget, szerencsére senki sem fordított figyelmet rám, mindenki a székéből ülve figyelte az előadást. Még a légy zümmögését sem lehetett volna hallani, annyira rákoncentráltak az előadóra, szinte itták a szavait. Hirtelen megpillantottam egy üres széket a hátsó sorban, majd gyorsan lehuppantam rá. Úgy tűnt, nem sok mindenről maradtam le, ugyanis a fő attrakció csak most következett. Meg kellett hagyni, az előadónk nagyon karakánt embernek tűnt, akiből csak úgy áradt az önbizalom és a határozottság. Valamilyen fura módon azt éreztem, hogy sikerült extra gyorsan megnyugodnom, mióta leültem a helyemre és figyeltem a mozdulatait, hallgattam a mondandóját. Miután lelépett a színpadról, elővette a zsebóráját, majd megkért minket, hogy hunyjuk le a szemünket és lazuljunk el, a monológja hallatán hirtelen álmosság lett úrrá rajtam, majd a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy egy idegen helyre kerültem. Elég bizarr volt az egész helyzet számomra, ugyanis azon kaptam magam, hogy egy lapáttal a kezemben ácsorgok egy háztársam, Mirabella mellett, aki épp bőszen sepregetett.
- A ruhád! - hagyta el a számat ez az egyetlen szócska, mikor ránéztem elhűlve, majd gyorsan végignéztem magamon is, és felfedeztem, hogy én sem lógtam ki a sorból. Mi a fene? Egy cselédlány ruha? Mi történik velünk? Az előbb még az előadást hallgattuk, miféle szeszélyes játék ez? Hiába tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket, nem találtam rá választ hirtelenjében. A meglepődöttségtől szinte földbe gyökeredzett a lábam. Kellett hozzá néhány perc, mire összeszedtem magam, hogy szétnézzek a helyiségben. Több ismerős arcot is sikerült felfedeznem, ami önmagában véve nem lenne baj, viszont a többiek is úgymond középkori ruhában feszengtek. A legdíszesebb öltözete Christopher-nek és Merel-nek volt, biztos voltam benne, hogy játsszák itt a főszerepet. A többiek lovagi hacukában voltak, állig felfegyverkezve páncélban.
- Nagyszerű, már csak a sárkány hiányzik! - néztem feléjük egy halovány mosollyal az arcomon. Amilyen bizarr volt maga a helyzet, egyszerre komikus is volt számomra. Eldobtam a lapátot, majd az asztal felé sétáltam, ahol megláttam a pálcáinkat egy díszes vázában elhelyezve. Mielőtt bármit is mondhattam vagy csinálhattam volna, Christopher rávetette magát az asztalra a pálcák irányába, ám a váza megbillent, felborult. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy az összes pálca kiesett a helyéről, amely olyan következménnyel járt, mintha földrengés járta volna át a helyiséget. Miután Eliot is leesett a helyéről, komor sötétség lett úrrá a termen. Ujjaimat a szám elé vettem, szinte beleborzongtam az egészbe, annyira abszurd és egyben félelmetes volt az egész.  Annyira sötét volt, hogy semmit sem láttam, csak néhány kétségbeesett hangfoszlányra lettem figyelmes. Hirtelen azt sem tudtam, merre induljak, az ijedtségtől szinte földbe gyökeredzett a lábam. Már-már azon gondolkodtam, hogy elindulok valamerre, mikor erős fájdalom hasított belép egy puffanásnyi hang után.
- Aúcs! Ez fájt! - hajoltam le, és fogtam meg rögvest a sajgó lábujjamat.  Nem tudtam, hogy mi a fene eshetett rá, de meg kellett hagyni, hogy piszkosul fájt. Egyelőre egy helyben maradtam a lábamat tapogatva, és vártam, hogy vajon milyen fordulatot vesznek az események.
Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


Miss Reggeli Próféta

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2019. 07. 14. - 20:13:57 »
+4

ELVARÁZSOLT KASTÉLY



Méghogy illuzionista… Bár hallottam, hogy sokan nagyra tartják ezt a mágust, de én valahogy sokkal szkeptikusabb lélek voltam annál, még boszorkányként is, hogy bedőljek az ilyesfajta szemfényvesztésnek. Mindazonáltal a show maga hatalmas érdeklődésre tett szert, és Esmé is alig várta, hogy láthassa a hírhedt performanszot, így örömmel kísértem el őt, hisz összeköthettem a kellemest a hasznossal: Esmével lehettem és olyan előadásra ültem be, amiről biztosan lesz is mit írni. Ha jó, akkor azért, ha bukás, azért. Esmével az utóbbi időben nem sok időnk volt együtt lenni, sajnos engem is teljesen behavazott a munkám és ő is folyton elfoglalt volt a különböző művész-projektjei és a kiadóban vállalt feladatai miatt, de mintha a távolság nem tompította, hanem felerősítette volna az egymás iránt táplált érzéseinket. Amikor megpillantottam abban a gyönyörű ruhában, muszáj volt belesuttognom a fülébe:
- Biztos el akarunk menni? Legszívesebben inkább csak kettesben tűnnék el itt és most veled… - mosolyogtam rá, majd csókot leheltem az ajkára, aztán persze engedelmesen megfogtam a kezét és odahopponáltam vele egyenesen a Seprű elé, ahova kéz a kézben lépünk be. Odabent megvárom, amíg Esmé köszönti az ismerőseit, és én is le tudok néhány kötelező kört, majd elérkezik az idő, hogy kövessem őt a rokonához, akiről már sokat hallottam.
- Ő az unokabátyám, akit már említettem. Tudod, a beépített emberem a Roxfortban – mutat be bennünket, aztán tovalibben, hogy újra Natre és Elliotra fordítsa a figyelmét. A távolból biccentek nekik, aztán ismét Willow felé fordulok.
- Örülök, hogy találkoztunk. Elég szerencsések a mostani diákok, hogy ilyen tanáraik vannak, mint Te – mosolygok Willowra a tőlem telhető legelbűvölőbben, hiszen természetesen szeretnék jó benyomást kelteni Esmé szeretteiben…. Még ha ez néha nem is jött össze teljesen a múltban. Khm...
- Érezzétek jól magatok, ha kell itt leszek valamelyik asztalnál - köszön el a sármos prof, mire egy rövid időre egyedül maradok.
Bár a kapcsolatunk legelején szörnyen kisajátító érzéseim voltak ilyenkor, ez mostanra halványodott bennem. Ahogy nekem is, úgy tudom, hogy neki ugyanúgy nagy szüksége van a térre és a szabadságra ahhoz, hogy boldog legyen, így inkább megfigyelőként pásztázom végig az egybegyűlt tömeget, amíg visszatér hozzám a szerelmem. Gyorsan adok neki egy puszit, hogy érezze, minden rendben, majd köszönök Shirleynek, aki a közelünkben foglal helyet. Aztán nincs más hátra, kétkedve bár, de teljes figyelmemet az előadónak szentelem. Meglehetősen hatásos monológot ad elő, és már épp azon vagyok, hogy előveszem a táskámból a pulicerpennám, hogy feljegyezzem a történéseket, amikor…. egy pillanatra lehunyom a szemem az illuzionista kérésére. Tényleg csak egy pillanatnak tűnik… de….hirtelen elvesztem az eszméletem, így a pennám is marad a táskám rejtekén.
Ezután homályos érzések törtek rám…. mintha nem lennék önmagam, messze kerülök a Próféta és Roxmorts világától…. csakis egy dologban vagyok biztos. Hogy még mindig szerelmes vagyok Esmébe, aki éppen mellettem van…. egy… egy konyhában. Furcsa, régi ruhában sertepertélek a konyhában, ami olyan megszokott, természetes közegnek tűnik most a számomra.
Shirley valami üvegcsét nyújt át nekem, amiről nem sokat tudok, de valamiért úgy érzem, át kéne nyújtanom azt Esmének, de mielőtt még ezt megtehetném, váratlanul egy könyvespolcra leszek figyelmes. A kezemben megremeg a fiola és majdnem elejtem, de aztán az utolsó pillanatban mégis megtartom. Majd még mindig a kezemben szorongatva az üvegcsét, ösztönösen a többieket követve odasietek a polchoz, hogy megkaparintsam az engem hívogató, göcsörtös, szinte ében színű pálcát…Épp időben, mert ebben a pillanatban egy valódi fenevad árnyékával vagyunk kénytelenek szembenézni.
- Ez meg mi a...? - nyögöm megrökönyödve, és hát, talán kissé remegő hangon. Bár mindig kiváló voltam SVK-ból, rég volt már, hogy a gyakorlatban is kamatoztatnom kellett a tudásomat. Ezúttal nem csak a saját testi épségem érdekel, hanem természetesen a páromé is, ezért igyekszem úgy helyezkedni, hogyha gond van, vele együtt tudjak menekülni...Bár egy kis hang valahol azt súgja bennem,amit észrevétlenül ki is mondok félhangosan.
- Az egész csak.... illúzió.... ugye? - nézek reménykedve a többiekre.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2019. 07. 15. - 13:09:45 »
+4

Elvarázsolt lány az elvarázsolt kastélyban

2000. június



Az órakattogásnak hirtelen szakad vége, egy tikk és egy takk között. A zuhanás a feketeségben épp így, ilyen hirtelen ér véget, s én úgy nyitom ki a szemem, mintha csak pislogtam volna egyet. Azonban nyilván több idő telt el, és még több dolog, ami történt.
- Mi a… - nyökögöm bele a néma csendbe, aztán látva a környezetemet, kitör belőlem a röhögés. Mert az csak egy apróság, hogy más ruhában vagyok és egy seprűt tartok a kezemben. A visszafojtani próbált nevetésem egy – gondolom – kastély termében ver visszhangot, a pompázatosan feldíszített kőfalak között pedig egy ismerős társaság pislog, ismeretlen szerepekkel. A Három Seprű iménti vendégserege most ennek a kastélynak a népe, a szereplők között nem egy roxfortos iskolatársamat fedezem fel (Scarlett konkrétan előttem guggol, lapáttal a kezében). Mind fura maskarában vannak, természetesen, de a hab a tortán, a non plusz ultra, hogy Cartwright ül az asztalfőn, mint király, fején meglehetősen komikusan mutat a fenséges, csicsás korona, vele szemben pedig Elliot ácsorog az asztal túloldalán, mint fess és daliás hercegfi.
- Sokáig éljen a király! – tátogtam vigyorogva, Cartwright felé, hátha elkapja a félig gúnyos jókívánságot. Nem mertem a döbbent csendet jobban megtörni, gondolom mindenki meglepődött, akárcsak én – aki viszont ezt hangoskodással szoktam enyhíteni, de most tekintettel a többiekre nem így tettem. Csak vigyorogtam, figyeltem az eseményeket, és azon gondolkodtam, vajon most lebuktam azzal, hogy itt vagyok, vagy házigazdám azt gondolja, én is a beharangozott illúzió része volnék. Hogy ezt az utóbbit valószínűbbé tegyem, lelkesen tettem tovább a dolgom, és sepregettem, mintha mi se történt volna.
- A ruhád! – tátja el a száját Scarlett, én pedig felé bökök egy kaján félmosollyal:
- Ne aggódj, a tied is kiment már a divatból!
- Nagyszerű, már csak a sárkány hiányzik!
- Nem hiányzik, ott van a korona alatt – kuncogtam, bár magam sem tudtam, hogy a teremben lévő melyik koronás illetőre is gondolok leginkább ez alatt. Félrebillentett fejjel kísértem figyelemmel, amint megkezdődik a pankráció a pálcákért, és bár Scarlett már elhagyta a posztját, én azért jó munkaerőhöz híven nem szabadultam meg a seprűtől, hanem azt szakszerűen használva rátámaszkodtam a nyelére, s így pihentem. Egészen, amíg be nem ütött a katasztrófa.
Mintha egyszeriben nemcsak minden lámpát, de még a napot és a gravitációt is lekapcsolták volna. Az általános ijedtség hangjai töltötték meg a termet, sikítás, fájdalomkiáltás, miegymás. Kapaszkodtam volna tovább békésen a seprűmbe, csakhogy az hirtelen már nem volt a kezemben, úgyhogy támaszték nélkül én is kissé megborultam.
- Korona kerül annak a kettőnek a fejére, és tessék, rögtön beköszönt a sötétség kora. Ki nem látta ezt előre… – morogtam félig bosszúsan, félig meg röhögve, közben a földön, ahová kerültem, tapogatózva megtaláltam a seprűt is, meg Scarletet is.
- Bocsánat, jaj neharagudj – mondtam a háztársnak együttérzéssel, de azért inkább nem másztam ki a személyes teréből, sőt, belekaroltam a karjába. – Ha nem bánod…
A föld újra megremegett, de mi legalább viszonylagos stabilitásnak örvendtünk így, egymást támogatva. Úgyhogy finoman, de határozottan kapaszkodtam tovább a másikba, ő meg egész nyugodtan fogódzhatott belém.
- Szerintem várjuk meg így, míg valaki nem talál egy pálcát, és nem dob vele egy Lumost, vagy valami… - javasoltam, és a sötétben vakon pislogva próbáltam kitalálni a csatazajok alapján, vajon mi is történik körülöttünk. A nagy kavarodásban és földindulásban a pálcák is össze-vissza keveredhettek, mert egy éppen a lábamhoz gurult. Vagy csak egy fakanál volt az, a sötétben nem lehettem benne biztos, de kapva kaptam a lehetőségen, és amint megéreztem a karcsú fát az ujjaim között, próbából rögtön rikkantottam egy határozott Lumos maxima!-t, majd kíváncsian vártam, mi történik.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2019. 07. 16. - 07:32:07 »
+2

Elvarázsolt kastély


2000. július 7.

.prince outfit.

Nem is tudom, hogy számítottam-e Esmére egy ilyen helyen. Talán egy kicsit meglepett a hirtelen ölelés, de az ismerős illat és a hozzá társuló hang azonnal megnyugtatott. A kisebb feszültség miatt, ami közöttünk volt a közelmúltban, szinte el sem mertem hinni, hogy visszaálltak a dolgaink a régi kerékvágásba. De nagyon úgy festett. Valójában a figyelmeztetésére csak elmosolyodtam. Nem gondoltam volna, hogy egy szemfényvesztő bármiféle hatással is lehetne rám, azon kívül, hogy majd bealszom közben. Aztán ott volt az a Willow, aki Hollandiában megpróbált rám mászni… de még ő sem volt olyan borzalmas, mint Cartwright nyálgép kiadása. Ha valakinek nem áll jól ez a romantikus vagyok és randizom viselkedés, hát akkor az éppen ő volt. A nő szerencsére normálisabbnak tűnt nála… meglepő, mert az első kérdés, ami felmerült bennem, hogy mégis milyen naiv teremtés randizna éppen vele? Ha belegondolok persze, eleinte velem is kedves volt a maga módján, csak az utóbbi időkben tört rá a zsarnokoskodás. Az „Bizony, legyél jó kisfiú Elliot és fogadj szót. Mellesleg...” mondattal pedig aztán végig elvágta magát, pedig talán adtam volna egy esélyt, hogy a nyálgép oldala jobb fej. Tévedtem. Pont ugyanolyan bunkó, mint amilyen volt.
Nyugtával dicsérd a napot, hisz a program szerint… Itt minden csak illúzió. – Na végre valaki odabökte neki rendesen. A nőcske értett hozzá, hogyan tegye a helyére az egóját, az már biztos. – De ha nem történik katasztrófa, akkor utólag megállapíthatjuk, hogy randi volt-e.
Elismerően bólintottam a megjegyzésre. A „megfogta a kezét” felkiáltást még hallottam, de nem fordultam oda, inkább megfogtam én is Nat kezét. Nem akartam túlzottan bíztatni vagy rámosolyogni… mindketten tudjuk miféle gondjaink vannak és hogy azokat nem fogja helyre tenni egy bűvészkedő idióta sem pedig az, hogy a forróságban sétáltunk idáig. Ehhez több kell, sokkal több.
Ez nem illúzió… – Súgtam Nat felé, megszorítottam a kezét. Még mindig nem volt ott az ujjamon a tőle kapott gyűrű… azt pár napja hozzá vágtam, nála kellett lenni valahol. Nem voltam még kész rá, hogy visszavegyem az ékszert. A gondjaink túl mélyen gyökereztek már ahhoz. A vidéki élet talán megoldja… a vidéki jó levegő… a zöldellő völgyek…


Nem tudom, miféle álomba kerültem. Csak lebegtem benne a végtelen sötétségbe s az hosszú óráknak tűnő, furcsa békesség volt, amit éppen meg tudott még rontani a ketyegő óra hangja. De gyűlöltem, de nem akartam hallani. Arra emlékeztetett, mikor Nathaniel hajnalban ébredt, hogy futni majd dolgozni menjen… én pedig ettől a ténytől alapból a rosszabbik lábammal másztam ki az ágyból. Talán hülye és önző dolog ez, de valójában csak éreztem, hogy minden egyes napon mélyebbre ássuk magunkat abban a bizonyos gödörbe, ahelyett, hogy kimásznánk belőle.
Hol vagyok… – futott át az elmémen, ahogy végig néztem a hirtelen szemem elé táruló termen. A válasz jött. Tudtam mit csinálok: Seholország királyával szemben ücsörgök egy asztalnál, az asztal környéként ott van a lánya is, akit nekem akar adni. Mert ki vagyok én? Az Üveghegyek hercege. Hirtelen szakadt ki belőlem a röhögés… Elliot O’Mara, a herceg… Aztán megláttam Cartwrightot is a koronában, Natot meg valami fegyverrel a kezében. Talán csak Merelnek állt jól ez a világ, a csinos kék ruha tökéletesen állt a fehér bőrhöz és a sötét hajhoz… mellesleg eddig nem is vettem észre, hogy ott lett volna velünk a Három Seprűben. Túlságosan lefoglalt az elégedetlenkedés.
Paron, felség, éppen csak… – Röhögtem és a fején lévő koronára mutattam. Hát loptam volna az tuti. Aztán némi komolyságot erőltettem magamra, mintha ez is valami őrült szerep része lenne, aztán Merelre pillantottam. A tekintetem éppen csak tovább siklott Natra. Miért van az, hogy egy ilyen harcosabb szerep ilyen jól áll neki? Érdekesebb, mint a hisztis, pénzben úszkáló kiadótulajdonos, az már biztos. – Igazán gyönyörű a lányod, Cartwright. – Tettem hozzá és ahogy visszafordultam az asztal felé, megrökönyödve vettem észre a pálcát tartó vázát… és az asztalra ugró Cartwrightot, akik ezzel lényegében katasztrófát indított elé.
A föld megremegett, a székem megbillent és én oldalra dőltem vele együtt. Éppen csak megpillantottam a sötétben az ismerős lucfenyő pálcát, ami olyan tökéletesen illett ujjaim szorításába, azonnal utána nyúltam, ám mielőtt még elérhettem volna, ott a hideg kőpadlón kiterülve, hirtelen minden elsötétedett, beszédet, becsapódást, elégedetlenkedést hallottam a többiek felől.
Bassza meg… valaki nem tudna egy Lu… – Ekkor hallottam meg Mirabella hangját valahonnan kicsit távolabbról. Na igen, ezt is ezer közül felismerem a közös kis kalandozásunk óta, na meg ugyebár a nyári terveink reménye is igencsak élénken élt még bennem. –…most tolni?
Négykézláb másztam a földön, kiszakítva a nadrágom a térdénél, aztán megéreztem valamit az ujjaim alatt. Nem tudtam, hogy a saját pálcám-e, mert túl nagy volt a káosz ahhoz, hogy megérezzem az erejét.

Naplózva


Sage Bolton
Tanár
*****


Rúnaismeret és Alkímia professzor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2019. 07. 16. - 08:26:39 »
+5

TO; M I N D E N K I

2000. július 7.


"The moment you doubt whether you can fly,
you cease for ever to be able to do it."


Nem tudom, miért lettem olyan ideges a Piroska csaj közelében. Megint éreztem azt a furcsa érzést a gyomromban, ami ott nem tűnt többnek éhségnél. Valójában most sem volt más valószínűleg. A történtek emléke igencsak komoly hatással lehetett a testemre, ha még mindig ilyen hevesen reagáltam rá. Értsd: a ráborított töklé esete. Tania ujjainak simítása a kézfejemen megnyugtatott. Megérintettem, sőt kicsit meg is szorítottam őket, hogy érezze, mennyire hálás vagyok, amiért mindig mellettem van. Ha nem kábulunk be a ketyegéstől, akkor biztosan sokáig fogtam volna még a kezét. A sötét álomszerűségben azonban már nem éreztem, hogy érinteném… sőt valami puha, prémes dolgot éreztem az ujjaim között és mikor kinyitottam a szememet nem láttam mást, mint Taniát.
Szemben állt velem, kicsit ódivatú, csinos ruhában. A haja is kicsit más volt, de a szeplők pont ugyanolyan barátságosan rajzolódtak ki az orrán és az arcán. El akartam vigyorodni, mondhatni ösztönösen, mikor hirtelen felfogtam: a kezemben egy farkasprém van, rajtam meg bőrkesztyű és hasonló fekete öltözet. A hátamon pedig – a tükörben megpillantottam –, egy íj díszelgett. Hirtelen nem tudtam megszólalni, csak kérdő tekintettel bámultam ismét Tania barna szemeibe. Kellett egy pillanat, mire feldolgoztam, hogy több hölgyemény is van velünk a Tükörszobában és ismertem őket. Nevelőnő, társalkodónő és két udvarhölgy. Sőt, azt is tudtam, hogy Tania a kastély fiatalabb hercegnője… aztán beugrott, hogy korábban nem is itt, hanem a Három Seprűben voltunk. Egyiküket-másikukat még láttam is, amit belépnek a kocsmába előttünk.
– Tania hercegnő? – mosolyodtam el, miközben a nevelőnő, Lottie, végig simított a prémen, amit a kezemben tartottam. Még mondtam volna valamit arról, hogy jól áll neki ez a ruha, de akkor kinyílt az ajtó és egy udvari bolond táncikált be közénk. Figyeltem a mozdulatait, az arcát. Alig ismertem rá, csak amikor szembe fordult velünk. Az asztaltársunk volt, Willow vagy mi a fene a neve… Azt hiszem őt említette annak idején Esmé a kocsmában. Rokonok voltak és ez is csak a nevéből ugrott be.
Ekkor pillantottam meg egy komódot, rajta varázspálcákkal. Mozdulni akartam, mert felismertem az enyémet, a lábaim még sem mozdultak olyan gyorsan, mint a bolondé, meg a hercegnőjé. Egy lépést tettem aztán Tania felé, mintha vissza akarnám tartani, de akkor a tenyere egyszerűen a tükörnek ütközött. A komód nem volt ott, olyan volt, mintha csak tükörkép lenne és amikor megfordultam, éppen ugyanez történt Willow érintésére. Az egyetlen különbség az volt, hogy ott a hatalmas felület egyszerűen megrepedt. Hangosan, recsegve-ropogva jelezte, valami nagyon nincs rendben. És akkor, hirtelen ezer darabra robbant szét és azok egyenesen felénk repültek.
Éppen annyi lélekjelenlétem volt, hogy megragadjam Tania csuklóját és magamhoz húzzam, így nem őt, hanem engem értek a szilánkok. Az egyik fel is sértette az arcomat, valahol a szemem alatt, mert éreztem, ahogy maró érzés kíséretében megindul a vér a borostám felé, onnan pedig egyenesen a lányra cseppen.
– Jól vagy? – kérdeztem aggodalmas hangszínnel.
Naplózva


Christopher Cartwright
Jegelt karakter
***


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2019. 07. 16. - 11:59:14 »
+2

only one king



...az illúzió az élet elhagyhatatlan része,
S az illúzió születése nem feltétlen a valóság halála...



..a trágár szavak esélyesek...

Unottan néztem a velem szemben terpeszkedő Üvegherceg délceg fiát. Hogy én hogy rühelltem világ életemben az apját! Erre ennek a piperkőcnek a kezére kellene adnom a lányomat. Az én szépséges lányomat, aki most is a kék selyemruhájában a mélyfeketén tündöklő hajával ott várakozik mellettem. Rápillantok Merelre azúrkék szemeimmel, majd vissza Elliotra. Van képe magát hercegnek nevezni, pedig mióta is létezik a birodalmuk? Egy évszázada talán?
Nem hagyhatod neki…
Egykori feleségem hangja úgy sistereg a fülemben, mint a mérgező sav. Bársonyosan puha, mégis… ellentmondást nem tűrő. Akkoriban nem hittem a boszorkányságban de miután meghalt és rám hagyta a medált, mely az ő hangján beszél hozzám tudom, muszáj hinnem, muszáj engedelmeskednem.
– Igazán gyönyörű a lányod, Cartwright.
- Neked felség. Vagy király!
Vetem oda kurtán, dühösen. Elegem van az udvariaskodásból, ahogy elegem van a pökkhendi stílusból. A mellettem strázsáló Hunterre meredek. Ő még túl fiatal... nem is túl erős...
- Nathaniel! - kiáltok ellentmondást nem tűrően a másik szolgámhoz. - Menj és hozz bort még nekünk.
Kivárok egy percet mely alatt végigsimítok a szakállamon.
- Vagy tudod mit… nem is. Nathaniel! Vesd tömlöcbe ezt a bohócot. Untat…
Vajon mit szól majd az apja, ha tömlöcbe vetem egy szem örökösét és ezzel kénytelen háborút indítani ellenem? Seholország a legjobb harcosokkal rendelkezik, és évezredek katonai tapasztalatával. Üveghegy pedig szánalmas szemétdomb csupán...
Tekintetem eddigre már a pálcák fényes fái vonják magukra. Nem tudom milyen ostoba becsapós ajándék ez, tipikusan az Üveghegy királyára vall… de az a világos szil ott, ami a balról a negyedik… Tudom, egyszerűen tudom hogy hozzám tartozik, csakúgy mint Sophie hangja, mint a medál. Ez is boszorkányság, de én már nem bánom. Már rég nem számít miben hiszek vagy csak mit akarok. Kinyúlok érte, épphogy el is érem. Ahogy ujjaim ráfonódnak a nyélre egyszerre jár át melegség, a siker öröme és persze az óvatlanság. A váza megborul és eldől mielőtt bárki bármit is tehetne. A pálca csak azért marad a kezemben mert erősen tartom és ekkor…
Mi a fasz van itt?
Rájövök hogy én nem ide tartozom és az előbb…
- Mirabella?
Mintha az ő hangját hallottam volna. Zavartan pislogok, meglepetten. Nem... neki otthon kellene lennie Garden Lodge-ban. Csakhogy időm nincs már megállapítani valóban a vörös libbenő hajzuhatag villant-e meg ott hátul a sarokban, mert hirtelen megremeg a föld és sötét is lesz. Ezzel együtt épphogy nem esek el. Visszazuttyanok a trónszékemre a koronámat a fejemen úgy kell megtartanom.
- Bassza meg…
Morgom félhangosan miközben azon tűnődöm ez az egész mégis micsoda, hogy kerültem ide, miért sajog az oldalam ahogy visszalökött az erő a trónszékbe, és… hol van Anna?
Anna…  meg kell találnom Annát!
A medál megrándul féltékenyen a nyakamban de Soph egy szót se szól, tüntetőlegesen. A szívverésem pedig felgyorsul… valami nem stimmel itt, de nagyon nem.  Azért eleget téve Elliot hisztis hangjának megpróbálkozom egy lumos-szal, hátha azzal célravezetőbben rájövünk mégis mi a fene folyik itt.
Naplózva


Tania Niel
Griffendél
*


Naprapörgő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2019. 07. 16. - 15:57:37 »
+3

e l v a r á z s o l t k a s t é l y

2000 július eleje
princess

to: m i n d e n k i
A hercegnő és a tükörszoba

Még éreztem, ahogy Sage megszorítja az ujjaimat, majd azt is éreztem, ahogy lecsúszik a keze az enyémről. Ahogy az illuzionista szavai elragadtak magukkal, nem is éreztem szükségét annak, hogy megint a keze után nyúljak. Volt ebben a hullámzásban valami végtelenül megnyugtató, ami arra késztetett, hogy teljesen elengedjem magam. Kicsit vonakodva nyitottam ki ismét a szemem.

Apám és a nővérem egy herceg társaságában lebzselnek éppen, amit azért nem értek, mert tudtommal apám megveti az Üveghegy felől érkezőket, legyenek azok bármilyen rangúak. Most épp nevelőnőm, nővéremmel közös társalkodónőnk és két udvarhölgy társaságában találkoztam Boltonnal, az udvar egyik vadászával. A Tükörszobában kicsit viccesen mutatott a fekete vadászhacukában az íjával együtt. Ahogy Lottie végig simított a vadász kezében tartott prémen, egy váratlan mosolyt kaptam a velem szemben álló férfitól. Azért igyekeztem minél több időt tölteni a társaságában, mert apámat ez bosszantotta. Én pedig azt élveztem, ha őt bosszantja valami. Ha már egyszer anyámat lefejeztette… De hisz anyu Amerikában él, valami pasassal.
Mire Bolton szavai elértek hozzám, már éreztem, hogy itt valami nincs rendben.
–Tania hercegnő? –  még láttam, hogy lett volna hozzáfűznivalója, de az ajtó nyitódása félbeszakította. Ahogy mindenki az ajtó felé kapta a fejét, körbenéztem magam körül, majd miután megállapítottam, hogy nekem határozottan nem itt van a helyem, a bolondra néztem.
Fawcett prof? Ahogy megint körbefordultam, megpillantottam a komódot a terem végében. Először furcsálltam a pálcacsokrot az üvegvázában, majd megpillantottam a sötét ébenfa pálcát. Biztosan tudtam, hogy annak a pálcának az én kezemben van a helye. Felhúztam a szoknyám alját, hogy gyorsabban tudjak haladni, és a pálca után nyúltam. A pálcám után nyúltam. Ahogy odaértem, kellemetlen meglepetésben volt részem, a kezem hideg tükörfelülethez ért, szinte lepattant róla. Már emeltem volna a kezem, hogy ököllel verjem az üveget, amikor a hátam mögül hallottam, ahogy betörik a tükör. Fawcett bá betörte a tükröt, felemeltem a tekintetem, hogy kövessem a repedéseket.
Hűvös ujjak kulcsolódtak a csuklómra. Ha Sage nem ránt magához, biztos, hogy agyoncsap a plafonról lezúgó tükördarabok egyike. Örültem, annak hogy itt van, remegő kézzel kapaszkodtam meg az íjat hátára rögzítő szíjban, ő volt az egyetlen biztos pontom ebben a széteső félben lévő teremben. Ahogy felnéztem rá, éreztem, hogy valami meleg cseppen az arcomra. Széles seb éktelenkedett a szeme alatt, vékony csíkban csorgott belőle a vér, végig az arcán. Szabad kezemmel megtöröltem az arcom, ahogy körbenéztem a még mindig üvegcsörömpöléstől hangos teremben.
– Jól vagy? – hallottam az aggodalmat Sage hangjában. Ha tudtam volna, sem válaszoltam volna, csak bólintottam, ahogy éreztem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt. Nem akartam engedni a pániknak, egyre erősebben szorongattam a kezemben a Sage mellkasán feszülő szíjat. Lassan indultam el az udvarhölgyek felé, hogy megnézzem, hogy vannak, lassan kissé szédelegve lépkedtem a szilánkok közt, miközben továbbra is erősen kapaszkodtam a szíjba. Éreztem, hogy zihálni kezdek, és alig kapok levegőt. Ahogy Avery és Anna mellé érek, leguggolok, és magammal rántom Saget is.

Naplózva


Shirley White
Jegelt karakter
***


× A térképszakértő ×

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2019. 07. 16. - 20:39:37 »
+2

A HARCOS ÉS A SZÖRNYETEG

2000. július

[viselet]

Pislantok egyet, s készségesen átadom a méreggel teli fiolát Ginevrának, majd kissé bocsánatkérőn nézek Esmére, a szakácsnőre, aki rosszallón méreget minket. Kedvelem és tisztelem, nem rontanám el a főztjét, ha nem lenne muszáj. De nem hagyhatjuk, hogy egy újabb jószívű uralkodó vesszen oda, csak azért, mert Christopher király úgy dönt, hogy mégsem kell neki feleség. Ezért csináltam meg Olivia királyné kérésére a mérget. Ez a legerősebb bájital amit csináltam egész életemben, minden tudásom benne van. A biztonság kedvéért még körülnézek, hogy nem-e leselkedik valaki a konyhaajtónál, de csak Sir Alexej és Florian figyeli onnan az eseményeket. Ekkor elfog egy furcsa érzés. Az előbb még nem a Három Seprűben ültünk? Én Esmé mellett foglaltam helyet, aztán jött az az érdekes fickó, a hatásvadász szövegével meg az órával.
Végignézek a többieken. Régi ruhákban feszít mindenki. Végignézek magamon is. Az én fekete szerelésem kicsit gyakorlatiasabb, titokzatosabb. A világos bőröm és a fehér hajam csak úgy világít a kapucni alól.
Mintha mindenki most ébredt volna fel, néz körül, hogy beazonosítsa a helyzetet. A legmeglepőbb az egészben, hogy tudom hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok, és miért. Tudom az egész történetet és tudom azt is, hogy mi a neve pár számomra ismeretlen embernek. Pedig az életben nem beszéltem még velük, sőt megkockáztatom, most találkozom először személyükkel.
Hirtelen megpillantok egy könyvespolcot, s azon hét vesszőt. Ott van köztük egy egész szép vörösfenyőből készült pálca is, ami mintha hívogatna. Természetesen el is indulok a bútor felé, a többiekkel egyetemben. Tehát, hogy vázoljam a helyzetet: közös erővel majdnem felborítjuk a polcot, így arról minden ezer felé esik. Én csaknem elesem az egyensúlyom elvesztésétől, s így a pálcámat is szem elől tévesztem, ami valahol a földön várakozik arra, hogy megtaláljam.
Ezzel azonban nem sokáig tudok foglalkozni. A következő pillanatban  megremeg a föld és morgás zaját hallani - kicsit mintha deja vum lenne.. Nem ez történt februárban is, Vénusz Kertjében? A falon megjelenik egy hatalmas árnyék agyarral és fogakkal, de testet nem látni. Kiráz a hideg és érzem a pálcám hiányát, hogy védtelen vagyok. Teljesen.
Nekem is eszembe jut egy kis gondolkodás után, hogy ez valószínűleg egy illúzió lehet. Bár ez még nem magyarázza, hogy miért vagyunk itt és hogy kerültünk ide. Valamint, hogy ki öltöztetett át minket, ha ez egyáltalán megtörtént.
Ám fő a pozitív életszemlélet! Bízva abban, hogy a megérzésünk helyes, körülnézek, s meglátom az olyan nagyon vágyott pálcám. Méghozzá a konyhaajtó közelében, szóval vissza kell mennem arra a pontra, ahol álltam. Az árnyékra sandítok, a morgást még mindig hallom. Félve bár, de elindulok az ajtó irányába, hogy megszerezzem a vágyott tárgyat, ami nélkül védtelen vagyok. És épp ezért rettegek, ha nincs velem. Még akkor is, ha a párbajozáshoz annyira se értek, mint a leggyengébb évfolyamtársam a Roxfortban. Azért van egy megnyugtató kisugárzása. De mivel hiányzik az a picike súly, amit mindig érzek, így hiányzik a nyugodtság is. Úgyhogy meg kell szereznem azt a pálcát.
Naplózva



Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2019. 07. 17. - 10:18:11 »
+1

Elvarázsolt kastély


Illetlen szavak előfordulhatnak…



Kezem a kard sima gombján pihent, ahogy mindig. Rezzenetlenül álltam posztomon, büszkén és marconán, akár egy szobor. Pedig több voltam annál. Felesküdött hős lovag voltam, ízig vérig a királyné hű embere, aki kardját, vérét és életét Olivia királynő szolgálatára ajánlotta. Mert ez az én utam, szolgálni mindenek felett.
„Túl sokan tudnak a tervről” – ingattam a fejemet, gondolatban megfogalmazva azt, ami a leginkább zavart ebben az egészben. Átható pillantással figyeltem mindent és főleg mindenkit, aki jelen volt. Ha csak egy valaki is elbizonytalanodik, ha a terv nem sikerül, és nyilvánosságra kerül, sokan elvesztik a fejüket, beleértve szeretett királynőnket is. Úgyhogy semmiféle aggasztó gesztus, és egyetlen apró, árulkodó megnyilvánulás sem kerülte el a figyelmemet.
- A szakácsné… – mondtam halkan, az orrom alatt, a mellettem álló, ifjú Floriannak címezve, s csupán szemem villanásával intettem neki, hogy figyeljen az említett hölgy felé. A kétely ott volt az arcán, az az enyhe rosszallás, amellyel más talán nem törődne, én azonban tudom, hogy ezen a semmiségnek tűnő dolgon mindannyiunk élete múlhat. Vagy a dagadt, ostoba királyunké. Vagy akár Esméé. Mert így működik ez, ha jól olvasol az emberek arcán, ha ügyesen tájékozódsz arról, mit forgatnak a fejükben és mi lesz a következő lépésük, akkor életben maradsz a kemény alvilágban.
Hirtelen ugrott be erről, hogy ki is vagyok valójában, és hogyan is kerültem ide. Egykedvűen vettem tudomásul, hogy az illuzionista ereje ezek szerint valóban működésbe lépett. Valahol még szórakoztatott is a dolog, ugyanakkor elgondolkodtatott. Én, talpig páncélban, míves lovagi palásttal a vállamon, mint az igazság és a hősiesség jelképe, és mégis… Egy aljas gyilkosságot igyekszek elősegíteni. Finom félmosollyal vettem tudomásul, hogy legyek bármilyen dimenzióban, akármely valóságban vagy illúzió bűvkörében, azt nem tudom kikerülni, aki vagyok. Szolga. Gyilkos. Harcos. Túlélő.
Adott volt már egy, az oldalamra kötött fegyver, a csodás kard, de elnézve a társaságot, és ismerve a képességeiket, úgy éreztem, ennél nekem több kell. A pálcám nélkül, melyet az imént, az asztal mellett függve oly elszántan fogtam, félkarúnak éreztem magam. Amint tekintetem körbeszántott a helyiségen, hamar kiszúrtam a fenyőpálcát, szemben a polc harmadik fokán, sok más varázsfegyver mellett.
A döbbenet, mely a jelen lévőkön ült, előnyhöz juttatott, legalábbis a legtöbbekkel szemben. Egy ezüsthajú, mokány nőszemély ugrott szinte velem egyszerre. Én, otthagyva Floriant, öles léptekkel szeltem át a távolságot, de a fürge kis leányzó egy hajszállal megelőzött. Rutinos oldalmozdulattal úgy helyezkedtem, hogy amint megszereztem saját pálcámat, azonnal ideális szögben legyek akár önvédelemhez, akár varázslathoz. Nem mintha valószínű lett volna ez az eset, de nem tudhattam, ki kicsoda, ki tartozik az illúzióhoz és ki a vendégsereghez. Nyugodt óvatossággal, egyszerű és villámgyors mozdulatokkal fordultam hát oda, és nyúltam a mágikus fegyverem felé, de nem értem el időben. Ugyanakkor az sem derült ki, vajon az ifjú hölgy miért sietett ugyanolyan hévvel a pálcájához, mint én. A bútordarab ugyanis hogy, hogynem, megbillent, s a nyakunkba konyhaeszközök, porcelán étkészletek és miegymás záporozott. Sebesen lendültem arrébb, s két határozott lépéssel kikerültem a veszélyzónából, mielőtt bajom lehetett volna. Ahol az imént álltam, egy kés vágódott bele a fapadlóba, majd pengve-remegve meg is állt benne.
Nem csodáltam sokáig az ezüstös penge látványát. A csorba pohárdarabok, tányércserepek között megpillantottam újból a fenyőpálcát gurulni, s egy lecsapó kígyó gyorsaságával és pontosságával kikaptam a kavarodásból.  Egyetlen elégedett, rövid sóhajt engedélyeztem magamnak, mielőtt a további teendőkre összpontosítottam volna.
A falon torz szörnyalak árnyéka nyúlt fel, én pedig összehúzott szemöldökkel fordultam abba az irányba, ahol a sziluett forrásának lennie kellett volna. Azonban ott nem volt semmi.
- Tegyük valahogy láthatóvá ezt a szépséget – javasoltam a körülöttem állóknak, különösen a fehér sörényű hölgyeménynek, s mielőtt belefogtam volna a támadásba, még egyszer, utoljára az árnyékra pillantottam a szemem sarkából. Láttam én már hasonlót, s a teremtmény hangjai sem voltak számomra ismeretlenek egészen. A vérfarkasoknak is ilyesféle körvonalat rajzol a sápadt telihold a sáros földre, vagy a romos falakra a nagy, éles fogsorral és a fenyegető, torz külsővel. A hörgés, az acsargás is a mindennapjaim része.  Azt elemezgettem, vajon milyen varázslatok léteznek, melyek láthatatlanná teszik ugyan a célpontot, ám az mégis vet árnyékot, de aztán arra jutottam, hogy a legtöbb ilyen varázs megtörésére épp a mágiamentes módszerek a legcélravezetőbbek, s ez talán közös pont is bennük.
- Vigyázzatok… - mondtam halkan, de úgy, hogy ha valaki a közelbe került, az azért meghallhassa, majd elkaptam a zsák lisztet, mely a hozzám közeli konyhapulton várakozott, s egyszerűen feltéptem, majd a morgás és árnyjáték forrásának feltételezett irányába hajítottam. A levegő megtelt a gomolygó, fehér porral, s vártam, hova ülepszenek le az áruló szemcsék. Már emeltem a pálcám, s a gondolataim közt előrébb lépett a nonverbáis, sötét varázsige, a Lex Ignis, mely azonnal működésbe is lépett, ha megpillantottam a láthatatlan fenevad valós tartózkodási helyét. Akkor a tüzes, bénító betűk majd nemcsak harcképtelenné teszik a dögöt, de fel is fedik rögvest az összes bűnét. Újból félmosoly bujkált szám sarkában, mert enyhe elismeréssel adóztam az illuzionista felé. Mégiscsak sikerül szórakoztató műsort előidéznie…
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 13. - 20:55:03
Az oldal 0.224 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.