+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Elvarázsolt kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 7 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elvarázsolt kastély  (Megtekintve 2583 alkalommal)

Tania Niel
Griffendél
*


~Naprapörgő~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #60 Dátum: 2019. 08. 02. - 14:25:05 »
+3

e l v a r á z s o l t k a s t é l y
2000 július eleje

princess

to: m i n d e n k i
A hercegnő és a tükörszoba

Ijedten figyelem a jelenetet, ahogy Fawcett prof odébb lök, elkezdi fojtogatni Saget és közben kiabál vele.
- Te nem hallod? Azt mondja, ölj! Vidd el innen őket, amíg tudod. Mindenkit. Mentsd őket!
Valami nagyon nagy baj van. Valami nagyon nincs rendben, és ahogy abbahagyom a tántorgást, Fawcett keze után nyúlok, megpróbálom lefejteni ujjait Sage nyakáról. Kétségbeesetten nézek körbe, azt látom, hogy Anna és Avery, akik szintén a bolond ruhájába bújtatott férfit próbálja nyugtatni, elindulnak egy komód felé. A pálcák! Összenézek Averyvel, szinte egyszerre indulunk meg a komód felé, elrohanunk a Sophiet bámuló Anna mellet. Valami ott sincs teljesen rendben, Sophie ájultan fekszik, de egyelőre nem látok komoly gondot. A komód felé rohanás, mintha örökké tartana.
Ahogy a kezembe veszem a pálcám, és megérzem a finoman munkált ébenfa darabot a kezemben, sokkal jobban érzem magam. Ha nem egy kitalált ország, kitalált kastélyának egy szobájában próbálnám menteni a barátom életét, azt mondanám, elárasztott a végtelen nyugalom. Felismerem Sage pálcáját, az utólag rájuk vésett rúnákkal, megfogom és a két pálcával indulok vissza a dulakodó férfiak felé. Rámarkolok a pálcámra, és teljes kétségbeesésemben egy Stupor! hagyja el a számat, amíg Fawcett prof hangosan az ölj szót kántálja.Ahogy odaérek, a még pár percig ájult tanáromat lehúzom Sageről. A ruha övébe tűzöm a pálcám, és idegesen a hajamba túrok.
- Jól vagy? Légyszi mondd, hogy jól vagy! - kinyújtom felé a kezem, és odaadom neki a pálcáját. Sage nyakán két hatalmas sötét tenyérnyom. Nincs túl jó bőrben, és még mindig kapkodja a levegőt. Ahogy közelebb húzódom Sagehez, végigmérem az ájult férfit. Aggódón nézek fel a hozzánk érő Averyhez.
- Most mit csináljunk Faci bá’-val? – idegesen kapkodtam a tekintetem a megmaradt, szétrepedt tükrök, Avery és Sage között.

Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #61 Dátum: 2019. 08. 02. - 20:33:32 »
+2

a   h e r c e g n ő   é s   a   t ü k ö r s z o b a

Hiába igyekeztem, képtelen voltam visszarázni Fawcett professzort a valóságba - ha egyáltalán ez az egész az volt. Valóság... Nem. Valami egészen más - tömény őrület, amiből minden erőmmel szerettem volna menekülni, főleg, miután a tanár rám kiáltott, majd arrébb lökte a kezemet. Nem voltam elég gyors, pláne nem a fájós csuklómmal, hogy megragadhassam a karját, mielőtt az ismét eléri Sage-t. Aztán körbepillantottam, és talán meg is szólalok, hogy segítsen már valaki, ha nem szúrom ki szemem sarkából ismét a komódot. Annyira valóságosnak tűnt, sokkal valóságosabbnak, szinte biztos voltam benne, hogy ez most nem egy újabb mocskos átverés, nem lehetett az, hiszen azok a pálcák, s mellette valamiféle üveg... De a lábam mégsem mozdult, egészen addig nem, amíg észre nem vettem Annát, és ahogy az ujjai az üvegcséhez érnek. Akkor viszont nagyot dobbant a szívem, és egy röpke pillantást vetettem csak a közelben lévő lányra, Taniára, mielőtt odarohantam volna mellette a pálcáinkért. Zsongtam a türelmetlenségtől és rettegtem, hogy ismét eltűnik a szekrény, de hagytam, hogy előbb ő megszerezze a pálcáját, és csak aztán kaptam az enyémért, amelyet egyből kiszúrtam a többi között, talán mert szinte vonzott magához, talán a nagyjából közepéig felkúszó, ráfaragott leveles indaszerű minták miatt, amelyek egyedivé és gyönyörűvé tette a fűz darabot.
Felkaptam a pálcámat, ám egy pillanatra megakadt a pillantásom Annán, mielőtt újra Tania felé fordultam volna. A kezében az előbb komódon pihenő üvegcse volt, teljesen üresen. Elhűltem egy pillanatra. A fenébe... Majdnem kiesett a számon egy "megittad?!", de mivel ez egyértelmű volt, csak követtem a pillantását Sophie felé. A földön hevert, és ahogy láttam, neki is vérzett a csuklója.
- Mi történt vele? - nyögtem ki. - Anna, te jól vagy? Mégis... mi volt, amit megittál?
Teljesen összezavarodtam, képtelen voltam nyugodt maradni; Fawcett professzor mindjárt megöli Sage-t, Anna megivott valami fura, ismeretlen eredetű löttyöt amit itt talált, Sophie pedig ájult volt... de hisz itt volt még egy lány nem?! Kellett lennie, az udvarhölgy, Lottie...! Ha Anna válaszolt is, szinte alig hallottam.
- Ez totál őrület! - A kisebb leblokkolásom után végül Tania után rohantam - közben átfutott az agyamon, mennyire kaotikus helyzet ez a megismerkedésre, de épp csak kósza gondolat volt az események közepette -. Ő sokkal okosabb volt, már el is kábította a professzort, mire odaértem. - Anna megivott valamit, ami a komódon volt... Ha ez az egész csak egy trükk, akkor marhára nem vicces.
- Most mit csináljunk Faci bá’-val? – kérdezte idegesen Tania, mire leguggoltam a férfihez. Ez ebben a ruhában meglepően nehéz manőver volt.
- Fogalmam sincs, talán ha felébred, jobban lesz, kitisztul az elméje... - találgattam, aztán eszembe jutott Sophie, és egyből fel is ugrottam. - Meg kell néznem Sophie-t, azt hiszem, elájult!
Csak egy aggódó pillantást vetettem Sage-re, de aztán arra gondoltam, hogy Tania majd úgyis gondját viseli, és átsiettem a szilánkokon keresztül a lányhoz. Lerogytam mellé, és óvatosan megráztam a vállát, hátha magához tér.
- Sophie! Sophie! - próbálkoztam, közben nagy nehezen újabb részt szakítva le a ruhámból, hogy a kezére köthessem. - Rendben vagy? Mi történt?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #62 Dátum: 2019. 08. 03. - 15:11:11 »
+2

Elvarázsolt kastély


2000. július 7.

.prince outfit.

Christopher egy árnyalakhoz beszélt. Valamiféle nő volt ott a padlón, de nem láttam jól még a pálca fényében sem. Túlságosan megsűrűsödött a köd s mintha fekete fátyolként lebegett volna a szemem előtt. Cartwright mellett már egyetlen méterre sem láttam el. Csupán körvonalak voltak. Nem számított, éppen elég félelmetes volt a maga nemében, hogy bár nem szűnt meg egészen a földrengés, a talaj szinte morajlott alattunk. Alig láttam Natot, csak a távolban pillantottam meg a széles vállait, a magas alkatát s már léptem is, hogy meginduljak felé, mikor felfogtam Mira szavait.
Hol van Mira… – Ismételtem meg a korábbi kérdésem, nem foglalkozva Cartwright értelmetlen válaszával. Már biztos voltam benne, hogy nem ő lesz az, aki segít kijutni ebből a lidérces képből. Eddig sem próbált semmit tenni, csak állt a világító végű pálcájával és nőcskéke segített fel a földről. Nem lepett meg. Parancsot osztani szeretett, a cselekvés mástól várta el.
Tudtam, hogy ő az, aki korábban azt mondta nála van a pálcám. Láttam a vörös tincseket, mikor a sarokba pillantottam. A neve nem a hercegiénemnek volt ismerős, sokkal inkább nekem, az igazi Elliot O’Marának, a tolvajnak. Nem is értettem, hogy Cartwright hogyan nem vette észre, hogyan nem tudta a nevét, holott a mi mesénkben nagyon is ő festett, ennek a kastélynak bizony ő a királya. Kell a pálca… – férkőzött be a gondolataim közé megint a keserű kis hang, szinte lökdösve Mirabella felé. Nem tudtam, valóban ott van-e, csak követtem a helyesnek vélt irányt. Szerezd meg, szerezd meg, szerezd meg! A sötét hang úgy kántált a fejemben, hogy képtelenség volt ellenállni. Lábaim az ő ritmusára léptek a megfelelő irányba, sőt már talán nyújtottam is volna a kezemet, mikor mellettem valami történt. Megtorpantam és éppen nyitottam is a számat: – Mi a sza…– Ám az én szavaim is elakadtak, ahogy ujjakat éreztem meg a nyakamon. Ismerős érintés volt, nem az első alkalom, hogy így értek hozzám és erőszakosan húztak távolabb az eseményektől. Megéreztem az ismerős illatot. Tudtam, hogy Forest az, mert a szívem olyan őrülten kalapált, mint mindig, amikor mérges vagyok rá. Senki más nem képes annyira felhúzni, mint ő… mintha csak tudná pontosan hol van a gyengepontom, hol kell megbökdösnie ahhoz, hogy kellőképpen bosszantson.
Kellett egy pillanat, hogy levegőhöz jussak, közben a szemébe néztem. Ujjaim lassan siklottak a kézfejére, mintha erőtlen lennék. Megpróbáltam lefejteni magamról a szorítást. Nem sikerült, megint előjött, hogy gyengébb vagyok, mint ő… de nem számított. Nem ezen járt az eszem, hanem, hogy mégis mi a frász baja van. Igen, odamentem Cartwrighthoz, de csak mert reméltem, hogy a pálcám valahol ott van s ennyi erővel igazából már a kocsmában is nekem eshetett volna.
Nat! Elég!– Szóltam rá, mikor végre egy kevés levegőhöz jutottam. Ujjaim még mindig a bőrét marták, mert nem akartam belé rúgni vagy megütni, csak szabadulni szerettem volna. Nem maradhatsz fegyvertelen… kell a pálcád… kell a pálcád… – Suttogta egy hang valahol mélyebben a hang, mintha az ő ereje is távozóban lenne az enyémmel együtt.
Mi bajod van… – olyan halkan préseltem ki magamból ezeket a szavakat, hogy csak lágy suttogásnak hallatszott. – Nem csináltam semmit… semmit az égvilágon…

Naplózva


Shirley White
Boszorkány
*****


× A térképszakértő ×

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #63 Dátum: 2019. 08. 03. - 16:55:40 »
+2

A HARCOS ÉS A SZÖRNYETEG

2000. július

[viselet]

Minden olyan gyorsan történik. Alig teszek meg egy lépést az ajtó, illetve a pálcám irányába, a levegő máris tele lesz liszttel. Reflexszerűen behunyom a szemem, s elkezdek prüszkölni a fehér portól. S a következő pillanatban dobhártyaszaggató üvöltés hallatszik, én pedig a földön találom magam Esmével és Ginevrával egyetemben. A fejem fájdalmasan koppan a padlón, amitől egy pár pillanatra biztosan elvesztem az eszméletemet.
Mikor kinyitom a szememet a látóterem szélén még mindig van egy kis feketeség, de nagy fejfájások közepette azért tudok fókuszálni. Akkor hallok meg az ajtó felől egy kiáltást, amiben szerepel a "fehérnép" jelző is, ami elég rosszul esik. Na csak várd meg míg vége ennek az egésznek! Megtudom ki vagy és rád uszítok valamit.. - fut át az agyamon a csábító gondolat. Felkászálódok a földről valahogy, s megint hallom, hogy a szörnyeteg elordítja magát. Éles fájdalom hasít a csuklómba, mire odakapom a kezem, de a vérzés nem áll meg, s így nem csak a ruhám, de a lisztes padló is bemocskolódik. Remek... Már nem csak a fejem, a kezem is fáj.. Esmé és Ginevra itt állnak mellettem, s látom, hogy nekik is hasonló pici, de mély vágás van a csuklójukon. Barátnőm nekem is ellátja a sérülésemet, amit fogalmam sincs, hogy honnan szerezhettem. Közben kiadja a feladatot, s már tiltakoznék, de valamiért megakad a torkomon a szó és inkább engedelmeskedem. Ginevrával megindulunk az ajtó felé, miközben a harcoló tömeget figyeljük. Zavarni sem lenne jó őket, és a harcba sem akarunk belefolyni. Ideiglenes társammal sikeresen elérjük a nyílászárót, ami ki is nyílik egy varázslat hatására.
Örülök a sikerünknek, s mosolyogva fel is vezetem a tekintetem az előttem állóra ám a nyakán megáll a tekintetem. Ő ebből nem igazán vesz észre semmit, ugyanis az ajtóval van elfoglalva. Formás kis nyaka van azt meg kell hagyni. Olyan jó szorongatni való. Már emelem a kezeim, hogy ráfoghassak, de belémvág a felismerés. Mit csinálok? Mik ezek a gondolatok? Hirtelen visszarántom a kezem és elfog az a mélyről jövő félelem, amit akkor éreztem utoljára, mikor a Gringotts-ban találkoztunk azzal a sárkánnyal. Elkezdek remegni, érzem, hogy nem tudom legyőzni a késztetést, hogy elkapjam Ginevra nyakát és kiszorítsak belőle minden levegőt. És ez megrémiszt. Ám mit sem ér, ha a balsejtelem beigazolódik és átveszi felettem az uralmat a gyilkos ösztön.
Hátulról támadok, így az enyém a meglepetés előnye. Addig jó, amíg nem figyel. Az ujjaim a nyakára fonódnak, s teljes erőmból elkezdem szorítani. Szembe fordítom magammal, hogy jobban odaférjek, valamint, hogy rendesen rá tudjak fogni a formás testrészre. Csak arra tudok koncentrálni, hogy ne engedjem el, s olyan erősen szorítom, amennyire az erőmből kitelik. Még akkor sem eresztem a lányt, mikor lökést érzek, s elborulunk mind a ketten. Magam alá küzdöm Ginevrát, s ráülök a csípőjére. Kicsit megemelkedek, de csak annyira, hogy tulajdonképpen "megtámaszkodhassak" a nyakán, így még inkább megvonva tőle a levegőt. Szinte megrészegülök a számomra idegen, gyilkolás miatti élvezettől, ahogy látom, hogy itt fuldoklik valaki alattam.
 Érdekes, hogy a mögöttünk lévők eddig nem vettek észre az egészből semmit, mert csak arra a semmitérő szörnyre tudnak csak figyelni, aki ijesztget minket az érkezésünk óta. De ez engem eyáltalán nem zavar. Végülis, nyugodtan dolgozni a legjobb nem?
Naplózva



Scarlett Bridget
Griffendél
*


Drama Queen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #64 Dátum: 2019. 08. 03. - 19:05:21 »
+1

Seholroszág királya és az Üveghegyek hercege




Iszonyatosan nehéz volt elviselni a kezemen az égető érzést, de a félelem nagyobb úr volt mindennél, így minden energiám a túlélésre összpontosult. Nagyon ijesztő volt az adott helyzet, a sötétség, a fejetlenség, a sikítások, a kétségbeesett hangfoszlányok zaja mind a háborúra emlékeztettek, amelyre nem szívesen gondoltam vissza, hiszen számos barátom odalett miatta. A mai napig megszakadt a szívem, amikor azokra a szörnyű időkre gondoltam vissza. Legalább a családom életben volt, de ez sem enyhített azon a fájdalmamon, hogy a hozzám közel álló embereket soha többet nem fogom már látni. Gondolataimból visszatérve a valóságba egy bólintással jeleztem, hogy fogtam az adást, bár ezt a lány nem láthatta a nagy, sötét felfordulásban. Közben hallottam, hogy a háztársam szembesült vele, hogy Elliot pálcáját tartja a kezében. Mintha közben eltávolodott volna tőlem, reméltem, hogy nem maradok egyedül, mert hirtelen nem tudtam mit reagáljak az eseményekre, annyira gyorsan történt minden. Idővel Mirabella visszatért hozzám, megfogta a karomat, majd óvatos mozdulatokkal elindultunk a fény felé. Az utunk során hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valamiféle maró szag ütötte meg az orromat, ami egyáltalán nem volt kellemesnek mondható. Magam elé tartottam a szabad kezemet, hogy ne szívjam be, ha nem muszáj, majd meghallottam, amint Nathaniel azt kiáltja, hogy "vért, vért vért". Mi a fene? Nem volt már elég "vérontás" így is? Persze átvitt értelemben... Egy idő után Hunter is átvette tőle ezt a mondókát, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni. Valami itt nagyon nem stimmelt, elég ijesztően viselkedtek. Hirtelen megragadta Merel lábát a zajok alapján, aki szerencsétlenségemre egyensúlyát vesztve az én szoknyámban próbált megkapaszkodni. Ennek köszönhetően oltári nagyot tanyáltam, a kemény padlón kötöttem ki. Óvatosan megpróbáltam felevickélni és Hunter körvonalával találtam szemben magamat, aki eléggé zabosnak tűnt. A háztársam nem tudom hova tűnt idő közben, nem érzékeltem, hogy itt lett volna, a sötétség is totál megzavart. Ha tudtam volna, hogy ez kerekedik ki az egészből, dehogy mentem volna el annak az illuzionistának az előadására, ez egy kész rémálom! Hunter-t hallottam, ahogyan megint a véres szöveget mormolta hangosan, úgy látszik, ez tényleg ragályos volt, de továbbra sem tudtam, hogy mi történt vele, miért nem viselkedett normálisan.
- Téged meg mi lelt? Eskü, nem csináltam semmi rosszat - mondtam neki félénken, majd elkezdtek kavarogni a gondolatok az agyamban, hogy mit is kéne csinálnom, hogyan is kellene lereagálnom az egészet. Most nem fagyhatok le, mert ki tudja, mi lelte? Vajon mi lelte? Túlélésként egyedül azt tudtam, hogyha medvével találkozik az ember, a legnagyobb esélye a túlélésre az, ha halottnak tetteti magát vagy nem mozdul, de persze ez emberek esetében máshogy működött. Ráadásul a lány is ott volt, akinek a lábába belekapaszkodott. Nem szerettem volna most meghalni, hiszen annyi minden várt még rám az életben, számos tervem volt, amit meg akartam valósítani, meg egyébként is fiatal voltam még. Azt se szerettem volna, ha a másiknak baja esik, így cselekednem kellett, nem várhattam ölbe tett kézzel a végzetet. Megpróbáltam felkászálódni a padlóról, kezemmel a sötétben pedig a padlót tapogattam, majd hirtelen egy pálcaszerű valamit tapogattam ki a padlón, amelyet rögvest magam elé szegezve felkiáltottam: "Capitulatus!"
Naplózva


Sage Bolton
Tanár
*****


Rúnaismeret és Alkímia professzor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #65 Dátum: 2019. 08. 04. - 10:17:29 »
+3

TO; M I N D E N K I

2000. július 7.


"The moment you doubt whether you can fly,
you cease for ever to be able to do it."

Beütöttem a fejemet, ahogy Fawcett rám vetette magát. Megszédültem, szinte fel sem fogtam, hogy Tania vékony ujjai már nem szorongatják egyetlen ruhadarabomat sem és elrángattak mellőle, így nem tudom megvédeni ebben a világban őt. Tudtam, hogy szüksége van rám, mert éreztem. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért és hogyan, de éreztem, hogy szüksége van rám. Szerettem volna megkeresni a tekintetemmel, de a bolond ujjai egyre erősebben és erősebben feszültek a torkomba. Abban sem voltam biztos, hogy hang egyáltalán kijönne a torkomon.
Az öcsém, hogy örült volna, ha így láthat. Szurkolva ácsorgott volna Willow felett, hogy szorítsd, öld meg. Szabadulni akart tőlem, bár neki a gyilkosság sosem fordult volna meg a fejében, de biztosan tudtam, kapott volna egy ilyen alkalmon. Övé lett volna a pénzem, a kastély és minden, ami az elsőszülöttek kiváltsága. Hogy én magam miért ragaszkodtam ennyire az aranyvérű átokhoz? Mert ez az volt. Másnak nem lehetett nevezni a kényszerházasságokat és az erőltetett társasági eseményeket. Én azonban bizonyítani akartam, leginkább apámnak, hogy belőlem is lehet valaki. Olyan értelemben legalábbis, ahogyan azt ő szerette volna. El akartam irányítgatni a családunkat. Erre készített fel egész életemben és tudtam, képes volnék rá.
– Segíts! Üss ki! Nem érdekel mi az, csak hallgattasd el a hangot bennem. – Magyarázott a bolond. 
Már túlságosan szédültem a légszomjtól ahhoz, hogy bármit is tegyek. Hiába próbáltam meg felemelni a kezemet, éreztem, hogy minden tagomban zsibbadtság uralkodott, így hamar koppant a kézfejem megint a terem padlóján. Némán próbáltam levegőért kapni. Közben persze Willow szemeiben felfedeztem a belső küzdelem csillogását. Nem akarta ő ezt, valami irányította. A Szeszély vagy éppen az az illuzionista. Próbáltam gondolkodni, próbáltam rátalálni a megoldásra, de nem ment. Túl kevés volt a levegő, a többiek akármit is tehettek körülöttünk alig-alig fogtam fel. Csak Willow „Ölj, ölj, ölj!” kiáltozása maradt meg bennem és még hosszan visszhangzott.
Tania valahonnan odakerült mellém. Az illatát azonnal felismertem, de jó pár percbe kerülhetett, mire ezt is megértettem. Éreztem, hogy vékony ujjai Fawcettet feszegetik a nyakamról. A légszomjtól már a szemeim is könnyezni kezdtek. Hörögve azért még beszívtam magamba valamennyit. Ez kellett ahhoz, hogy újra megszólalhassak.
– Tania… – nyöszörögtem, hátha meghallja és megpróbálja legalább leütni. A kezem kinyújtottam a padlón, ez könnyebben ment, mint a felemelés.
Nem tudtam mi történt, de az ujjak szorítása enyhült a nyakamon, a bolond teste rám hanyatlott. Behunyt szemmel próbáltam meg egy mélyebb levegőt venni. Az leginkább egy kétségbeesett hörgésre hasonlította. Aztán, mire köhögések közepett ismét felpillantottam, már Tania állt felettem felém nyújtva a pálcámat.
– Jól vagy? Légyszi mondd, hogy jól vagy!
– Azt hiszem, megmaradok. – Az ujjaim a nyakamra simultak. A bőrfelület is fájt, nem csak a lélegzetem akadt el minden pillanatban. Összeszedtem magam és pillanatokon belül, még mindig szédelegve, de talpon voltam. Így néztem le Willow ájult testére. A Stupor hatása persze nem tart sokáig. Nem volt kizárt, hogyha magához tér, akkor megint kitör belőle az a valami.
– Fogalmam sincs, talán ha felébred, jobban lesz, kitisztul az elméje... – mondta Avery. Csak ekkor vettem észre, hogy ő is ott van. Még szükségem volt egy kis időre, hogy felfogjam a körülöttem lévő eseményeket. Szédelegve karoltam át Tania vállát, remélve, hogy nem nehezedem rá túlságosan. – Meg kell néznem Sophie-t, azt hiszem, elájult!
Nyeltem egyet, hátha attól könnyebben jutok levegőhöz. Nem sikerült, megint elakadt és csak sípoló hanggal vegyítve tudtam egy egészen keveset magamhoz venni.
– Össze kéne törni a tükröket. – Jegyeztem meg rekedten és Taniára pillantottam. – Olyan, mintha a tükrök okoznák ezeket a dolgokat. Amikor Willow azt üvöltötte, hogy ölj, akkor repedés hangja hallatszott. Előtte pedig az egyik éppen akkor repedt meg, mikor a csuklómon megjelent az a seb. Ha elpusztítjuk őket, akkor talán vége.
Naplózva


Olivia Stane
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #66 Dátum: 2019. 08. 04. - 12:12:31 »
+3

ELVARÁZSOLT KASTÉLY
2000 július eleje
outfit


Biztosan meg akar majd engem is ölni. Hiszen a legutóbbi feleségét is lefejeztette. Ezt pedig nem hagyhatom! Christopher király nem végezhet vele, nem fogom megengedni neki. Ezért is hívattam magamhoz a legjobb bájital keverő javasasszonyt vagy mifélét. Ő segíthet nekem. Christopher király nem fog velem végezni.
Pár perccel ezelőtt biztosított róla, hogy az a méreg, amit elkészített a drága királyom számára totálisan hatásos lesz. Én pedig a konyha ajtó sarkában megállva kémkedem az eseményeket. Azért szeretnék magam meggyőződni arról, hogy bele teszi az ételbe azt a mérget. Hogy bűntudatom van-e? Egyáltalán nincs, hisz amúgy sem szerettem igazán, csupán érdekből mentem hozzá és azért, mert apám akarta ezt így. Várjunk csak? Hasít belém hirtelen a felismerés. Végig nézek magamon. Mi? Ezelőtt pár pereccel még nem ez volt rajtam és nem is itt voltam. Ha jól emlékszem a Három Seprűben ücsörögtem és az illuzionistára vártam. Az illuzionista? Hát persze! Biztosan ő csinálta ezt velünk és ez az egész nem igazi dolog csupán valami illúzió.
Hol van a pálcám? kutatni kezdtem a ruhában, hisz velem volt. Nagyon jól emlékszem, hogy nálam volt legutóbb. Szemem ösztönösen felemelem egy állványra, amin ott sorakoznak a PÁLCÁINK! Egyből felismerem a sajátomat, de mire elindulnék feléje, már a többiek ott teremnek, mindenki a saját pálcája felé nyúlva. A sok embertől vagy valamitől a polc megbillen és a rajta levő pálcák szerte szét gurulnak. Jaj ne! Már már nyúlnék a sajátom fele, amit megpillantok az egyik sarok felé gurulni, mikor megjelenik egy szörnyeteg képe a falon. A valami hatalmasat üvölt én pedig ijedten hátrálni kezdek. Mi a fene?
A liszt felhőtől semmit sem észleltem, csak azt éreztem, hogy miközben hátrálok a szörnyeteg elől megbotlom valamiben vagy valakiben és hanyatt vágom magamat. Gyorsan talpra szökkentem, de lehet nem kellett volna. Vagy talán az állat üvöltése váltotta ki bennem ezt a különös érzést. Olyan volt, mintha megszállta volna valami az agyamat. Egy állom, egy különös álom. Ugyan nem tudom milyen, mikor a muglik furcsa szereket szívnak be, de azt hiszem pont olyan érzésem lett hirtelen. Meg kellett kapaszkodnom valamiben, hogy tartani tudjam az egyensúlyomat. Nem is figyeltem arra hová teszem le a kezemet csak gyorsan belekapaszkodtam a legelső dologba, ami a közelemben volt.
Éles fájdalomra eszméltem fel a csuklómban. Magam elé emeltem, egy vágás volt rajta, amit fogalmam sincs honnan szereztem. A tenyerem meg piros volt, pontosabban égő vörös. Lenéztem arra a helyre, amiben megkapaszkodtam, a homályban sikerült kivennem, hogy az a kályha volt. Hatalmasra kerekedtek szemeim. Mi van? Mi folyik itt? Borzasztóan fájt a karom és a vér a ruhámon folyt végig. Láttam, hogy a többiek is hasonló döbbenettel figyelik saját sebeiket, amelyek ugyanolyanok voltak, mint az enyémek. Miféle játék ez?
Az ajtó felé rohantam a többi hölggyel együtt. Ki akartam jutni innen de rögtön. Nem akartam többé ebben a rémálomban maradni. A lány aki legelöl volt sikeresen kinyitotta az ajtót. Áldott szerencse! Ám hirtelen a másik hölgy megragadta az első nyakát. Mi a fene? Mi van itt? Mintha megörült volna, nem volt önmaga. Erősen szorította az előtte lévő nyakát. Ez nem lehet igaz. Mit fog még belőlünk elő hozni ez a vérszomjas szörnyeteg? Megragadtam a fojtogató lány vállát, azt remélve, hogy lefejthetem kezeit a másik lányról. Ám olyan erősen szorongatta, hogy sehogy sem sikerült mozdítanom rajta. Megpróbáltam egy lépéssel közelebb menni a lányhoz, hátha így sikerrel járhatok. Hatalmas üvöltés ráztam meg a termet. Ijedten fordultam a hang irányába eltávolodva így a másik két lánytól. Aztán visszanéztem a még mindig fojtogató hölgyre közelebb próbáltam lépni hozzájuk. Ám megbotlottam és hasra vágódtam magammal rántva őket is.
- Bo.. bo.. bocsánat. -  lihegtem a lányoknak, akiket magammal rántottam. Bár nem hiszem, hogy hallották, hisz még mindig nem engedte el a nyakát. Megragadtam Shirley lábait gondolkodás nélkül. Tudtam, hogy segítenem kell a másik lánynak és azt is, hogy ez valami átok. Nem önszántából teszi ezt vele. Valami irányítja. Azzal is tisztában voltam, hogy ha nem jutunk ki innen minél hamarabb, akkor minket is hatalmába fog keríteni ez az izé. Szóval jobb ha gyorsan cselekszünk valamit és keresünk valamit, ami segítségével kijuthatunk innen.       
Naplózva


Lottie Lowell
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #67 Dátum: 2019. 08. 04. - 21:16:39 »
+2

A Hercegnő és a Tűkörszoba

2000. július

[viselet]

Egyre jobban úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. Csak forgok és forgok a semmiben, már teljesen elszédültem. Majd hirtelen egy hatalmas puffanás és csak azt érzem, hogy minden porcikám sajog. A csuklom kiváltképpen nagyon fáj. Eszméletlenül. Annyi erőm van, hogy rápillantsak egy furcsa vágás szerű seb van rajta. Erősen vérzik és valami megmagyarázhatatlan módon fáj. Majd a fájdalomtól inkább becsukom a szememet.
Egy férfi hangja térít magamhoz, mire óvatosan felpillantok rá. Felismerem benne királyunkat vagyis ebben a történetben a királyunkat. Biztos vagyok benne, hogy ő is valamiféle varázsló és a Három Seprűben volt velünk, azért is van most itt. Minden porcikám sajog az eséstől és ráadásul a csuklom is egyre jobban sajog és a vérzés sem akar elállni.
- Azt hiszem igen. - válaszolom az úr kérdésére. Legalább is azon kívül, hogy szerintem semmi maradandó sérülésem nem lett. Azt hiszem igen jól vagyok.  Belekapaszkodva tápászkodom fel a földről.
- Hát azt én is szeretném tudni - utalok arra, hogy szerintem egyikünk se tudja, hogy jutott ide. Közben pedig sajgó derekamra teszem a kezemet.
Mi a fene ez a köd? Hunyorítom össze a szemeimet. Elég nehéz bármit is kivennem így. Még az a szerencse, hogy legalább a felsegítőmet látom, hogy megtudjam köszönni neki. Mire éppen csak kiejtem ajkaimon a köszi szót, valami furcsa égető szag hatolt az oromba. Mi a fene? A fekete porfelhő meg egyenesen egy alak felé vette az irányt és elkezdett körülötte forogni, mint egy tornádó. Tekintetem ijedten pásztáztam a terem minden sarka felé. Végre láthattam kik vannak itt. Nem ismertem senkit csak azt a kínai pofát, aki szintén az alakot figyelte, aki körül keringett az az izé. Mi a csuda! A feketeség belevándorolt az illető testébe az orrán majd a száján keresztül. Tisztára, mint egy horror filmben. Ha nem tudnám, hogy ez csak egy illúzió, biztosan halálra rémültem volna. De várjunk csak, teljesen valóságos az egész. Ki tudja, talán mégsem illúzió. Na most már halálra rémülhetek. Rémülten szám elé kapom kezeimet, meg se bírok moccanni ebben a kavaródásban.  
Az az alak olyan szemekkel bámul mindenkire, mintha örült lenne. Vagy nem tudom mi. Ijesztő. Érzem, hogy valamelyikünk most nagy bajban lesz. Mit akar? Mit akar ez tőlünk? Ami pedig a legfontosabb hol van a pálcám? Szemeimmel gyorsan a padlót kezdem el fikszirozni, van egy olyan gondolatom, hogy jobb ha mielőbb megtalálom a pálcám, mert nagy szűkségem lesz rá hamarosan. Tudom, hogy a kezembe volt, mikor ide kerültem.
Mikor felkapom tekintetemet egy fiú megragadja egy lány lábát, aki hasra esik megragadva egy másik iskolás lány szoknyáját, aki szintén a földre huppan. Ez valami rémálom. Biztosan csak egy rémálom lehet. Az örült tekintetű férfira nézek, aki lerántotta a lányt és valami furcsa csillogással figyeli annak nyakát. Tennem kell valamit. Nem hagyhatom, hogy bajuk essen. Ismét a földet kezdem el kutatni immár térdre ereszkedve. Hátha megtalálom a pálcámat. Lassan araszolok előre közben kezemmel tapogatva a padlót, azt remélve, hogy rátapintok a saját pálcámra. Már már feladtam a remény, mikor valami pálca szerű dolog gurult az ujjaimhoz. Ösztönösen felkaptam és a fiú felé szegeztem, aki a lány lábát markolta.
- Rictusempra - sikítom a legelső bűbájt ami az eszembe jut hirtelen. Majd várom, hogy miként hat a kimondott szó, meg úgy egyáltalán a saját pálcámat ragadtam-e meg.  
Naplózva


Florian le Fay
Griffendél
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #68 Dátum: 2019. 08. 05. - 09:02:09 »
+2

A harcos és a szörnyeteg
▪ 2000 július 7 ▪
mindenki


Már azon gondolkodtam, hogy szükség lesz egy erős varázslatra, ahhoz hogy még egyszer megpróbáljuk ledönteni a szörnyet. Egy olyanra, ami megbénítja, még ha csak pillanatokra is. A tűz nem jött be, hiszen Alexej korábbi átka nyomán csak még vadabb lett és egyenesen nekünk esett. Jég. Jég kell talán ellene. Nem volt különösebben túl logikázott gondolatmenet, de próbálkoznom kellett, mielőtt még egyszer lecsapna. Nem számítottam arra, hogy a szakácsnőként ismert – a való életben számomra teljesen idegen – Esmé lép majd oda, hogy üvöltözni kezdjen a teremtménnyel.
– Hé, cicus! – Kiáltotta. – Meséld el anyucinak, hogy mi a baj. Mid fáj? Mutasd magad!
Nem figyelhettem rá, minden erőmet be kellett vetnem, hogy legalább az én figyelmem ne terje el a legkézenfekvőbb varázslatról, amit éppen a mostani tanévben sikerült elsajátítanom. A Roxfortban sosem sikerült tökéletesen. Mindig is érdekeltek a párbajozásra alkalmas varázslatok, de tehetség valószínűleg nem sok szorult belém. A Pherecitius mangicus éppen ezért rizikós vállalkozás volt. Én még is elkiáltottam magamat. Éppen azzal egyidőben, hogy Esmé megint magyarázni kezdett.
– Te mocskos, büdös korcs. Mutasd magad azonnal vagy darabjaidra szaggatunk aztán majd mehetsz a sarokba nyüszítve és az anyád után sírva, te szerencsétlen!
Inkább nevetséges próbálkozásnak tűnt minden szava, mint komolyan vehető fenyegetésnek. Normális esetben valószínűleg el is röhögtem volna magam, de ez nem az a hely és közel sem az az idő volt. A szörnyeteg felkiáltott, hangja visszaverődött a kőfalakról. Az egész konyha megremegett belé. A szemem sarkából láttam, hogy többen megbotlanak, talán el is estek s alattam is mozogni kezdett az a hatalmas, nehéz faasztal, amire korábban felugrottam. Megbillentem, majd teljesen elvesztve az egyensúlyom neki csapódtam az asztal szélének, majd a hideg kőpadlón landoltam. A pálca kiesett a kezemből, hallottam, amint elgurul valamerre, én pedig ijedten másztam hátrébb, egészen Sir Alexejhez. Annak ellenére is, hogy a való életben cseppet sem ismertük, ő volt az egyetlen komolyabb támpontom ezen a helyen. A királynét játszó Oliviát látásból ismertem, hiszen nem egyszer összefutottunk a Roxfortban, még ha nem is beszéltünk soha, de a többiek valóban idegenek voltak.
– A pi… – Elharaptam a káromkodást, ahogy tenyerem az oldalamra simult, pontosan oda, ahol lüktető fájdalmat éreztem az esés nyomán. Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, de nem úgy, mint máskor. Bordám még nem törött soha, hiába zuhantam le seprűről vagy talált el gurkó vagy rúgott szét Isaac, ha nem tetszett neki a válaszom. Ez ismeretlen érzés volt és meg mertem volna rá esküdni, hogy ez bizony valóban törés.
– Eltörtem pár bordát azt hiszem… – Nevettem kissé kényszeredetten, mikor végre levegőhöz jutottam. Persze ez sem volt több fájdalmas lüktetésnél végül. Meg is remegtem tőle azonnal. A tekintetem az árnyékra vándorolt, de az mintha változni kezdett volna. Nem volt olyan tiszta, mint korábban. Nem rajzolódott ki a szörnyeteg körvonala tisztán s a mancs is eltűnt, ami eddig látható volt. Valamiféle ködre kezdett el hasonlítani leginkább, ami eltávolodott a faltól, majd egyenesen a szőke nő, itteni szempontból udvarhölgy felé reppent.
– Mi történt? – kérdeztem fennhangon a lovagtól vagy éppen Esmétől, attól függően melyikük tud előbb rávágni valamit. Vajon látták ők is, ahogy füstként egyenesen Lilium testét veszi célba a lény és meg is szállja azt. Az udvarhölgy arca megváltozott. Tekintete egyenesen Esmére vándorolt.
Nem gondolkodtam, minden fájdalmam ellenére felpattantam és beálltam a szakácsnő elé, hogy a testemmel védjem meg, mert a pálcám még mindig nem volt nálam.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #69 Dátum: 2019. 08. 05. - 20:55:45 »
+1


Elvarázsolt kastély



A harcos és a szörnyeteg



          Nem tudom mégis mit képzelek, mikor csak úgy fogom magam, és odaállok a láthatatlan vadállat elé. Nem gondoltam át rendesen, igazából fogalmam sincs, hogy mit tennék, ha hirtelen megfordulna és rám vetné magát. Talán feltűnne valakinek, ha a fejem hiányozna. Tényleg, akkor vajon felébrednék az illúzióból vagy a testem, az ott lévő életem is meghalna?
          Csak a szemem sarkából látom, ahogy kinyílik az ajtó. Tehát sikerült a tervünk, és ki tudunk jutni innen, de vajon ott mi vár ránk. Most viszont nem veszthetem még el a fókuszt, mert kell még ahhoz is az idő, hogy mindenki ki tudjon jutni. Mondjuk nem én vagyok az elsődleges célpont ezt már látom, de akkor a fiúknak kell segíteni, ha már nálam van szerencsésen a pálcám.
          Igazából a folytatáshoz Ginevra szavai adnak erőt. Aggódik értem, és bár megígérem neki, hogy vigyázok magamra, az ő biztonsága többet ér az enyémnél. De azt is tudom, hogy ő hasonlóképpen gondolkodik, ezért tényleg vigyázok magamra. Persze, csak miután veszélybe sodrom magam. Ami – mint kiderült – nem is következik be.
          - Shirley, Ginevra, mindenki, kifelé az ajtón!
          Megindulok én is, de valamiért feláll a hátamon a szőr. Megváltozik valami. A szörnyeteg eltűnik egyik pillanatról a másikra. Kicsit így van időm körbenézni és akkor látom meg, hogy Shirley épp szerelmemet fojtogatja.
          - Shirley, mit csinálsz?
          Megindulok feléjük, érzem, ahogy a pánik egyre inkább átveszi a hatalmat felettem, és már nem is nagyon tudok másra koncentrálni. Meg kell állítanom barátnőmet, ha azt akarom, hogy szerelmem éljen. De mégis meddig vagyok hajlandó elmenni? Mielőtt még azonban odaértem volna, az ösztönöm azt súgja, hogy álljak meg.
          - Shirley, hagyd abba! Valaki, segítsen Ginevrának!
          Szinte már sírok, de nem is tudom, miért. Mert nem tudom megmenteni, mert csapdában érzem magam, vagy mert a pánik olyan szinten elveszi az eszem, hogy képes vagyok végignézni szerelmem halálát. Meg fog halni. Meg fogja ölni. Folyamatosan ez a két mondat jár a fejemben. A másik lány, akit nem ismerek viszont rám mered. Olyan fura, és kiráz a hideg tőle. Miért néz így engem?
          - Segíthetek? Miért nem mész…
          És akkor meghallom a morgást. Lehetséges lenne az, hogy őt szállja meg a szörnyeteg? A tekintetem Ginevra és az ismeretlen között járatom. Ahogy kezd az ösztönöm felülkerekedni rajtam, úgy jövök rá, hogy választanom kell. Ha közelebb megyek Ginevrához, akkor talán az a lány rám veti magát. De ha nem teszem, és valami történik szerelmemmel, akkor örökre bűntudatom lesz. Nem fogok tudni elszámolni magammal és ebben az esetben… nem tudom, hogy most lesz-e olyan valaki, aki ki tudna húzni a bajból.
          Lesz, ami lesz alapon megindulok Ginevra felé. Meg kell mentenem. Meg kell tennem érte és Shirleyért mindent, különben egész életemben bánni fogom.
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #70 Dátum: 2019. 08. 06. - 11:14:04 »
+1


SEHOLORSZÁG KIRÁLYA  
ÜVEGHEGYEK HERCEGE

Nem tudtam hol vagyok. Csak néztem körbe a helyiségben, de fogalmam sem volt róla mi történt vagy mi történik velem. Kissé végiglapogattam furcsa öltözetemen. Ujjaimmal éreztem a túldíszített szövetet, ami körbetekerte a testem ruhát vonva körém. Elképzelni se tudtam, hogyan kerülhetett ez rám. Ahogyan azt sem, hogy mi is ez az egész… Ismét csak pislogtam körbe, még mindig úgy éreztem magam, mintha egy fejezet kimaradt volna. Bevillan, hogy valamiért nyúlok a földre, de már egyáltalán nem is ott álltam, ahol talán akkor… Valaki segítsen…
De a szavaim nem mondom ki. Talán motyogok egy pillanatig, de abban sem vagyok biztos, csak az érzékeim játszanak velem. Testem megremeg. Ujjaim fájón lüktetnek, miközben arcomhoz emelem tenyereim, hogy beletemessem kétségbeesésem. Kissé bőrömbe marok. Reménykedem benne, hogy a fájdalom majd visszazökkent abba a tudatba, amiben lennem kellene. Ott az ismerős illat, mégsem tudom mihez kötni, ott az ismerős sötét haj és mégsem tudom ki is ő. Miért? Miért? Miért? Miért vagyok itt?

És akkor. Éreztem, ahogy a sötétség körülvesz. Próbáltam kitérni előle, de a köd fojtogatón közeledett, s nekem esélyem sem volt. – Segítsetek! – Nyögtem ki, halkan, elhalón, talán senki meg sem hallotta. Erőtlen voltam és nem tudtam tovább ellenkezni a kézként feszítő füst ellen. Széttárta tagjaim, végigmarta torkom és ereim, én pedig kénytelen voltam teljes mértékig átadni magam neki. Bár talán, jobb lett volna a halál…

A sötétségben nem él meg semmi. Nincsenek gondolatok, nincs öntudat. Egy kínzó szó lüktet csak agyamban. Vért! Hát engedtem neki. Ott volt még mindig az az édes szag. Zavart. Borzalmasan zavaró volt, de legalább erőt adott, hogy lábaim megmozdítsam és a bűz forrását keresve rászorítsak egy élettől lüktető, vért ígérő tagra. Meg akartam szüntetni azt az édességet, el akartam tüntetni, nem akartam érezni, csak szabadulni tőle. Kínzott. Tűkként szurkálta végig egész tüdőm, pontosan úgy, ahogy tenyerem bőrét az ismerősen ismeretlen nyak puha melegsége. – Undorító. – Sziszegtem a fogaim között és tudtam, bár az illető igyekszik lefejteni magáról ujjaim, esélye sincsen. Erős vagyok, valami óriás-féle. Simán eltöröm a nyakát.
És mégsem tettem meg… Ott volt az akarat. Ott volt a szavamban csengő mély undor. De valahogy a testem reagálni kezdett a másik érintésére. Felülírva mindazt, amit elmém akart. Ott volt, hozzám ért. Teljes teste az enyémhez simult, ahogy közel húzódtam hozzá és furcsamód az erős tűszúrások enyhülni kezdtek.
- Elliot. – Nyögtem ki végül nagy nehezen azt az egyszerű kis szót, mikor agyamban megjelent, mint felismerés, hogy az az édesség, egy azon dolgok közül, amit imádok. – Segíts. – Kérleltem, mert bár már éreztem, nem akarom megtenni, amit teszek, de ujjaim még mindig képtelen voltam elhúzni tőle.
Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A Próféta üdvöskéje

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #71 Dátum: 2019. 08. 06. - 13:17:22 »
+2

ELVARÁZSOLT KASTÉLY


A harcos és a szörnyeteg

Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor látom, hogy Florian átka végül is célba ért, így szerencsére a szerelmem sem kerül komolyabb veszélybe. A szörnyeteg elpárologni látszik, és lassan, de biztosan kezdem úgy érezni, talán még meg is menekülhetünk ebből az eszement helyzetből... amikor.... Shirley különös csillogással a szemében rámveti magát.
- Mi a hippogriff pénisz.... - siklik ki az ajkaim közül a költői kérdés. Őszintén szólva teljesen lesokkolódom, de a lefagyásom csak pár másodpercig tart, utána visszanyerem a lélekjelenlétem. Bármennyire is kedvelem őt, azt azért nem fogom hagyni, hogy a szuszt is kiszorítsa belőlem, és erőteljesen hátra rúgok, remélhetőleg eltalálva valamelyik lábát, majd a könyökömmel próbálok adni neki egy gyomrost. Igaz, nem vagyok kifejezetten közelharc-bajnok, de az évek kitartó címlapszerzése segített abban, hogy hozzászokjak a rázós helyzetekhez. Nem egyszer fajult ugyanis tettlegességéé a dolog. Közben fél szemmel látom, hogy Esmé megindulna felém, de ez sajnos nem kockázatmentes vállalkozás, lévén, hogy a furcsa, szőke hajú teremtés is kezd teljesen kivetkőzni magából....
- Mmmm - morgok teljes erőből, és próbálok a kezemmel jelezni Esmének, hogy ne jöjjön közelebb, inkább meneküljön, de nem tudom mennyire sikerül vennie az adást. A nyakam egyre jobban fáj és levegőt is csak az orromon tudok venni, már amennyire még tudok.
Aztán hirtelen egy pillanat alatt megszűnik a szorítás és a földön találom magam, igaz, nem tudom, minek köszönhetem ezt a szerencsét, de élek a hirtelen jött lehetőséggel és egy jól irányzott Stuporral megpróbálom kütni Shirleyt, aki gyorsan rámtelepedett időközben. Ez most az a helyzet, hogy nincs idő a sajnálatra sajnos... Le kell vakarnom őt magamról, az sem számít, hogy biztosra veszem, nem önszántából akar meggyilkolni engem. Ha sikerül a varázslat, talpra ugrok. Nagyon nem sérültem meg, csak kisebb karcolások vannak rajtam, no meg érzem, hogy a nyakam még mindig lüktet Shirley mancsaitól. Olyan vékony lány, nem néztem volna ki belőle őszintén szólva, hogy ekkora erő szorult belé... Ekkor veszem észre Oliviát, aki jól időzített manőverrel a földre küldött minket az előbb. Nem sok időm van azonban bámézkodni, mert egy kísérteties morgás üti meg a fülemet... Megkeresem a hang forrását, ami egyre közelít szerelmem felé...Erre gyorsan Liliumra emelem a pálcám és elmormolok egy nonverbális Petrificus Totalust, nehogy lehetősége legyen felkészülni a támadásomra. A szememben eszelős tűz ég, bármit képes volnék megtenni, hogy hagyja békén a páromat.... Az elmúlt hónapokban ugyanis ő lett a családom, ő jelent számomra mindent, és nem félek a vásárra vinni a bőrömet sem érte, ha kell....
Mindeközben egyre inkább úgy érzem, hogy ez az egész helyzet valahogy nem tarthat örökké, mintha mi magunk lehetnénk az eszközei annak, hogy elmulasszuk ezt a víziót... Csak azt nem tudom, hogyan....
Naplózva


Hunter Collins
Mardekár
*


VII. A Diadalszekér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #72 Dátum: 2019. 08. 07. - 15:04:04 »
+1

S e h o l r o s z á g_k i r á l y a
 é s_a z
Ü v e g h e g y e k_h e r c e g e
2000. július


Épphogy elkapta csak a lányt, épphogy megállt maga is. Istentelen hely ez, talán épp nyílik szét a föld és aztán még a vér is... Egyszeriben azon kapja magát, hogy nem tudja követni az eseményeket. Elengedi a lányt, elvégre nem szorongatni akarja őt és a kezeire szükség lesz, hogy ne essen tovább és ne most törje össze magát. Ugrana a többiek felé is, kinek és hogy segíteni, ez még a palotaőr viselkedése, ez idegen tudat, amelyet egyre mélyebbre söpör, mint mikor az ember szuperhősnek álmodja magát és még egy kicsi marad belőle kora reggel. Aztán az előbb megfogott csaj alkotni kezd, mindenki, ő meg csak morog és morog magában, hogy hasztalan, saját csuklójára fog, ahol kitapogatja a sebet, amely mintha csak úgy a semmiből került volna oda. Vagy aközben történt, mikor esni készült...? Nem emlékszik, egyáltalán.
- Mi a jó élet folyik itt... - húzza ki magát, immár biztosabb lábakon állva, ruhája ujját igazgatva a csuklón pihenő sebre, és az események felé pislantott. Csak épp elkapta, ahogy a másik, nemrég mellette strázsáló kap egy adag fekete masszát, vagy épp bekebelezi, vagy mi a jó élet történik vele, és mintha vége is lenne. Fejét megrázza, realizálni kíván, nyeli és talán ordítani, mert itt semmi sem épeszű vagy felfogható. Igen, ordítani. Kavargó fejében már ott ül az, hogy minek mozdult ki, minek akart ilyen nagyképű valakinek tűnni, aki társadalmi eseményeken fényezi magát, mintha lenne rá létjogosultsága, vagy akár ideje. Ajkait kinyitva lélegezne egy nagyot, de a levegő helyett valami mást sikerül lenyelnie, elsőnek fel sem fogja, csak egy inger a, hogy épp mi ismerős ebben az egészben. Aztán... hisz nemrég látta is, csak nem figyelt arra, mi történik vele, így, Nathaniel ámokfutása neki csak háttérzaj, ő maga pedig köhögni kezd, mintha fulladozna, egy pillanatra tényleg minden oxigén kiszorul a tüdejéből, elveszíti az előbb olyannyira óvott egyensúlyát és térdei fájdalmasan koccannak a földdel, tovább dőlne előre, csak a reflex akadályozza meg abban, hogy arca ne kövesse a lábait. Tenyere csattan a földnek, de nemigen érzékeli, az elmúlt pillanatok történéseit egy idegen löket söpri ki és tölti fel vele magát, elragadva önmagát és elméjét, felforgat mindent, amit csak lehet. Egy nap alatt többször is kisöprik önmagát a fejéből, már rossz az arány, komoly fejfájás lesz belőle, amennyiben valaha észhez tér.
A duruzsoló, erős hang vért kíván, szemeit lehunyja pár pillanatra és úgy fújtat, mint egy dühödt bika, amennyire tiltakozott egy sóhajtásnyira, úgy engedte át magát az érzésnek és az egésznek. Felmordul, mintha nem is önmaga, hanem valami vadállat lett volna belőle hirtelen, ujjai az eddig zavaró és kemény dolgot felismerik menten. A pálcára markolva emelkedik meg, tekintete kitisztul és akit nemrég még felkarolt és megtartott, az most mintha valami célpont lett volna. Sőt. Még több. A préda és ő a vadállat. Szinte vicsorog, miközben hirtelen nyúl ki, nem ő irányít, csak egy gép az egész és már el is kapja a vékonyka bokát, összezúzni akarja, de csak ránt rajta, hogy az előbb óvott egyensúlynak annyi legyen. Mint a dominó, úgy dőltek, egyből kettő lett, nem számít. Most nem önmaga, szinte vigyorog, de lehet vicsorog, küzd odabent és mégsem. Elnyomták. Ismét vigyorog. Gerince borzong végig.
- Ugyan lányok... - mintha nem is ő beszélne, úgy ér közelebb Merelhez, ha már elkapta, bokáját igencsak megszorongatta, ebből bizony lila folt lesz. Majd a józan fele elnézést kér, a mostani haragos, hogy nem szilánkosra törte.
Aztán a másik lány kapcsol. A pálcát célozza és az úgy néz ki, kicsusszan ujjai közül, elveszti. De mit számít, csak egy fadarab. Ha elvesztette, csak egy pillanatra néz utána, majd vissza rá. Most azt nézte ki, aki lefegyverezte, de a fegyver sokszor egyszerűbb. Így, Merelt sem engedve, de mégis, Scarlett felé veti magát, a vér, az átkozott vér, azt kívánja, hogy az övé folyjon most. Gyere csak ide...
Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #73 Dátum: 2019. 08. 07. - 18:03:39 »
+6

ELVARÁZSOLT KASTÉLY

Seholország királya és az Üveghegyek hercege


Hunter erős ujjai még mindig Merelt marták és szorongatták, mikor Miss Bridget eltalálta a lefegyverző bűbájjal. Ennek csak annyi lett a vége, hogy a fiú kezéből kireppent a pálca, de közel sem esett olyan messzire, hogy ne tudja újra megragadni. Sőt, egy lumosszal még aprócska fényt is varázsolt. A két lány, láthatta, amint eloszolik a köd és Hunter ijesztő, furcsa tűzben égő tekintete egyenesen rájuk vetül. A sápadt fényben a fiú arca veszélyesebbnek tűnt, mint addig. Aztán valami változott, mint az imént szorongatni kezdett Scarlett nem érezte volna úgy a feszítést, mint korábban. Talán a fény hatása volt? Ki tudja! De Hunter is érezni kezdte, hogy a testét megszálló valami egyre gyengül és gyengül…
Eközben Mirabella odaért Elliot és Nathaniel mellé. Előbbi kezébe nyomta a varázspálcáját, aztán megpróbálta ellökni az író testébe költözött valamit. Sajnos nem járt sikerrel, ugyanis a szorítás nőttön nőtt, így nem volt más választása, mint leguggolni és pálcát keresni. Micsoda szerencséje volt! Fejetlenségben is, alig egy méterre onnan, ahol állt kitapintott egy tiszafa példányt… ismerős volt az érzés, ahogy ujja alá került. Kezdetnek ő is egy kis fényt csiholt. Hasonlóképpen járt el Elliot is, hogy a sötétben Mr. Forest felismerhesse az arcát. A köd a fénykörben egyre jobban oszladozni kezdett. Nathaniel érezhette, ahogy a kényszer, ami meg akarja fojtani a rosszabbik felét, egyre csökken.
Lottie kisasszony, mivel a sötétben csak körvonalakat látott, nem tudta tökéletesen becélozni a dulakodó Hunter-Merel-Scarlett triót. A varázslata valahol a távolban ért nem tervezett célt. Sőt, csupán annyit ért el ezzel, hogy még nagyobb sötétség telepedett szeme elé. Közelebb húzódott hát Mr. Cartwright hoz és belekapaszkodva tett néhány lépést előre. A férfi pálcája körül, mintha oszladozni kezdett volna a köd. Lottie is megpróbálkozott hát egy fénykeltő bűbájjal, ám az meglehetős haloványan sikeredett. Nem saját rózsapálcáját ragadta meg ugyanis, hanem egy kilenc hüvelykes somfát. Még csak ismerős sem lehetett neki. Christopher hamarosan, pálcájának sápatag fényében kiszúrta Mr. Forestet, amint éppen csak félig-meddig már csak, de fojtogatja Elliotot. Mivel fogalma sem volt, hogy az író elméje már tisztulni kezd, vad bika módjára rontott neki, ledöntve a lábáról.

A harcos és a szörnyeteg


Olivia hiába próbálta lerángatni Shirleyt Gineveráról, egyszerűen nem volt meg a kellő ereje hozzá. Egészen olyan volt, mintha egy szörnyeteg ereje munkálkodna a lányban, ami ki akarja szorítani még a szuszt is a másikból. Florian Esmé elé ugrott, mielőtt még Lilium az ő nyakát kapta volna el hasonló módon. A szörnyeteg, aki átvette a lány felett az uralmat, egész egyszerűen neki rontott a griffendéles fiúnak. Akkorát lökve rajta, hogy az a kőpadlónak csapódott, beverve a fejét. Lilium talpa pedig egyenesen a torkának feszült. Esmé nem tudva mit tegyen, rá vetette magát hátulról Shirleynek, mikor párjának arca egyre inkább kékült el a szorongatástól – sajnos ugyanis, a stupor, amivel bepróbálkozott nem ért célt, addigra ugyanis már meglehetősen szédült a légszomjtól. Így a mi szakácsnő boszorkányunk, egész egyszerűen átkarolta lakótársa vállait és magához húzta. Mintha jég olvadt volna meg, Shirley elméje tisztulni kezdett. Csak nem az ölelés okozta? Az ujjak lazulni kezdte Ginevera nyaka körül.
Csakhogy ezzel még nem volt vége! Esmé éppen csak elengedte Shirley, mikor Lilium kisasszony egész egyszerűen otthagyta a már félig ájult Floriant és neki ugrott a szakácsnő szerepben tetszelgő boszorkánynak. Meg nem szorította, de a csuklóját megragadta. Ginevera varázslata ezúttal betalált. A boszorkány sóbálványként dőlt a földre, ám a fölé lépő Alexej tudta: ezzel nincs vége. Míg így is ott égett a lány szemében a tűz, ami nem az övé volt igazán. Vajon működik nála is az, ami Shirleynél?

A hercegnő és a tükörszoba


Kevésbé meglepő módon, ám annál határozottabban talált be Tania varázslata. Egyenesen Mr. Fawcett – közismertebben az udvari bolond – hátába, aki ettől elkábult. Teste rázuhant a már félig-meddig alélt Sage-re. Avery kisasszony volt az egyetlen talán, aki látta mi történt Annával, azonban ő is tovább állt, hogy Taniának segítsen az immáron kiütött bolonddal. Így nem lehettek szemtanúi, amint a féli még kába Sophie, óvatlanul közelebb lépett a boszorkányhoz, megragadta a komódon raboskodó pálcáját, véletlenül leverve a földre Lottie-jét. Anna éppen ekkor fordult felé és ragadta meg épp úgy a torkát, mint korábban a bolond a vadászét. Sophie ijedtében megremegett a pálca elsült a kezében, mire nagy robajjal omlott össze az egyik tükör.
Mr. Bolton, korábban felvetett ötlete alapján, a lányhoz hasonlóan, mindenbizonnyal szándékosan tört össze egy tükröt. Tania hasonlóan tett, ellenben Miss Averyvel, aki pánikolva próbálta Annát leszedni Sophie-ról. A végére csak egyetlen ép tükör marad, egy szép, míves, aranykeretes példány. Ez ragadta meg a mardekáros lány tekintetét. Szinte érezte, ezt most bizony össze kell törnie… Éppen akkor tett felé egy lépést, lendítve a pálcáját, amikor Willow is magához tért. A tanerő kissé kótyagosan tápászkodott fel a földről s ő is, szinte azonnal a tükör felé pillantott. Megnyugvás járta át a testét, csupán halk, csengő kis hang motyogott: törd össze, zúzd szét!



A következő KM-reag augusztus 14-én érkezik
Mindenki úgy és annyit írjon, amennyi kényelmes!
Reagsorrend nincs.
Figyelem! A csoportok között van átjárás, megpróbálhattok
átjutni egyik meséből a másikba!

A reagok 3-3 pontot érnek, amik
az új tanévhez lesznek elszámolva!
Csók Men?
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #74 Dátum: 2019. 08. 08. - 20:11:07 »
+3

Elvarázsolt kastély


2000. július 7.

.prince outfit.

Megborult valami Forestben. Közel volt, így a sötét ellenére is láttam, ahogy a szemeiben idegen fény villan. Persze meglehet az is, hogy csak képzeltem az egészet a szorításában. Éreztem, ahogy egyre fogy a levegőm, a lábaimban már alig-alig volt erő, ami tartott volna.
Segíts. – Mondta, mintha az elméje időről időre kitisztult volna, nem akarva megtenni azt, amit ujjai nagyon is szerettek volna elérni. Ki akartam nyitni a számat, mondani valamit, de már csak valami furcsa, fulldokló hörgésféle szakadt ki belőlem. Vajon az ember egy illúzióban is meg tudna halni? Vajon az ugyanúgy halál, mint a valóságban? Ha igen, akkor itt ér a vég, O’Mara… szánalmasan, pont amilyen vagy… Suttogta hang a maga kegyetlen röhögése közepette.
Kinyúltam, mintha valami segítséget próbálnék keresni, közben egyre jobban fogyott a levegőm. Nem is tudom hány másodpercig kapálózhattam így, de egészen addig tartott, míg meg nem éreztem Mira érintését a kézfejemen, amint a pálcát az ujjaim közé csúsztatta. Azonnal felismertem a lucfenyőt, az erejét. Azonban még mielőtt bármiféle varázslatot is kicsikarhattam volna belőle, a lány meglökte Natot. Sajnos eredménytelenül, ugyanis belém kapva csak egy lépéssel előrébb rángatott, de ugyanúgy szorított, mint eddig.
Igen, én vagyok… én vagyok Nat… – Próbáltam fuldoklás közepette kipréselni magamból a szavakat. Mindegyik nagy lassan és fájdalmasan mászott ki a számon, a hang pedig közel sem hasonlított ahhoz a mély orgánumhoz, amit akkor ütöttem meg, ha nem voltam sem vidám sem szomorú, egyszerűen csak léteztem.
Hallottam közben, a saját hörgésem közepette is, hogy Mira valamit matat. Talán éppen az ő pálcája volt az, ami felvillant. Meg kell mutatni Natnak… meg kell mutatni Natnak, hogy én vagyok… A gondolat hirtelen fogant meg a fejemben, felemeltem hát a pálcámat, egyenesen a saját fülem felé tartva oldalt. Erősen koncentrálnom kellett, mert már tényleg alig járta át erő a testemet. Lumos, lumos, lumos… gyerünk! A hang is beszállt a kántálásba, de beletelt még pár pillanatba, mire fény tört ki a pálcán. Az megcsillant Nat furcsa tekintetében, az én szemeimben s mintha a köd is oszladozott volna körülöttünk… csak úgy mint az a furcsa tűz, amit korábban láttam az arcára kiülni.
Én vagyok, Elliot… én vagyok… – Magyaráztam lihegve. Ujjai még a nyakamon voltak, szorongattak, de nem olyan erős, mint korábban. A nyakam lüketett a fájdalom nyomán, a torkomban furcsa érzést éreztem, mintha meg-megakadna a beszívott levegő. A szívem még mindig iszonyatosan vert és minden porcikám remegett.
Semmi baj… semmi baj… – folytattam még mindig rekedten és levegő után kapkodva, ujjai nem siklottak le a nyakamról. Le akartam rángatni őket, de ez képtelenség volt. Cartwright ugyanis felülírta, mint annyi mindent az életemben. Tisztán láttam szinte, ahogy neki esik Natnak és velem együtt a földre rántja.
Az oldalam a padlónak csapódott, szerencsére éppen a másik oldalam, mint amit néhány perccel korábban összezúztam. Remek, még egy nap, amikor tele leszek foltokkal. A gondolatra kicsit elhúztam a számat, aztán megpróbáltam Christ leszedni a férjemről.
Semmi baj, Chris! Jól vagyok, engedd el! – Bár nem tudom, volt-e bármi értelme annak, hogy azt feltételeztem nekem akar jót. Közben más zaj ütötte meg a fülemet… talán egy másik dulakodás vagy valami más, ki tudja?
Naplózva

Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 7 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 02. - 03:55:56
Az oldal 0.27 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.