+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Elvarázsolt kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 ... 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elvarázsolt kastély  (Megtekintve 2572 alkalommal)

Florian le Fay
Griffendél
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2019. 07. 27. - 17:59:18 »
+2

A harcos és a szörnyeteg
▪ 2000 július 7 ▪
mindenki


A lisztből keletkezett ködből egy mancs rajzolódott ki. Már nem csak álomnak tűnt az, amibe sikerült belekeverednem az illuzionista előadásán, hanem lidércnyomásnak, amitől nem tudtam egész egyszerűen szabadulni. Hiába gondoltam arra, hogy: jól van, Florian, most már ideje magunkhoz térni, nem ment. Minden túl valóságos volt, hiszen ezeket az embereket láttam már odakint és a korábban elcsípett beszélgetéseik alapján egyre biztosabb volt, hogy ők sem tudják mi ez az egész. Nem tudtam koncentrálni persze, csak is arra, hogy meg kell szereznem a pálcámat, varázsolnom a Roxforton kívül, mielőtt az az izé, aminek a képe egyre csak nőtt a falon, végezne itt mindenkivel.
Hallottam a suhintást a levegőben, ahogy lecsap valami azokra a lányokra és nőkre, akik egy területen gyűltek össze. Csak a lisztes mancsot láttam mozogni a levegőben, furcsa hatást kölcsönözve az egész helyzetnek és mikor ők mind a földre kerültek, összerezzentem. Éreztem, hogy mi leszünk a következők, aztán jött az ütés a hasamba, az oldalamba. A hátam az egyik ajtónak csapódott, majd nyekkenve hullottam a kőpadlóra… még mindig pálca nélkül természetesen.
– Valamit tennünk kell, Sir! – Mondtam, hirtelen beleélve magam a helyzetbe. Tetszett a fegyverhordozó szerepe, aki kiemelkedő tettet végrehajtva akarja lenyűgözni a lovagot, a családját, a királyát. Eléggé hasonlított rám. Bennem is ott volt mindig a vágy, hogy valaki legyek, mint a nagyapám. – Meg kell óvnunk a fehérnépet!
Nem bírtam ki, elvigyorodtam a saját mondandómon. Meglehetősen viccesen hangzott ilyesmi a számból. Pontosan addig volt ilyen jó kedvem, míg meg nem pillantottam Sir Alexej fején a vért. Az úgy folyt végig a fülétől a nyakáig, hogy utat talált magának a ruhája alá.
– Hát akkor, nekem kell tennem valamit! – Pattantam fel, de akkor meg üvölteni kezdett a szörnyeteg. Beleremegett talán az egész konyha is, de nem figyeltem, ugyanis a tekintetem a csuklómra vándorolt, amiből megindult a vér még jobban bepiszkolva a koszos ingemet. A vágás, mintha csak úgy magától keletkezett volna ott. Megráztam a fejemet, remélve, hogy a saját álmom már csak tudom irányítani. Hiába koncentráltam. A seb nem tűnt el, a vér egyre csak folydogált a bőrömön, a ruhám alatt is már.
– Pálca… – Pillantottam le megint oda, ahol korábban a sajátomat kerestem a szekrény alatt. Valami fa kilógott onnan, így azonnal rávetettem magamat és megragadtam. Nem figyeltem, lehetett akár egy fakanál is. A lényeg az volt, hogy felpattanjak a konyhaasztalra, lerúgva jó pár előkészített ételt és egyenesen a manccsal szembe kerüljek. Rászegeztem a pálcának vélt fadarabot, ami nem is biztos, hogy a sajátom volt.
– Pherecitius mangicus!– Kiáltottam és közben azon imádkoztam, hogy ezúttal sikerüljön a fagyasztóátkot tökéletesen kiviteleznem. A tanév folyamán sem voltam elég ügyes ahhoz, hogy végrehajtsam a dolgot, de ez más volt. Vészhelyzet, muszáj volt tennem valamit.
Naplózva


Sage Bolton
Tanár
*****


Rúnaismeret és Alkímia professzor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #46 Dátum: 2019. 07. 27. - 19:38:55 »
+4

TO; M I N D E N K I

2000. július 7.


"The moment you doubt whether you can fly,
you cease for ever to be able to do it."

Még mindig égett a seb a szemem alatt. Nem lehetett több vékony karcolásnál, de úgy siklottak végig a cseppek az arcomon az állam felé, hogy még Tania is kaphatott belőle egy keveset. Nem számított, csak az, hogy ő jól van, legalábbis fizikailag. A bólintása nem győzött meg. Hallottam, amint megváltozik a légzése és mintha a szemében is ugyanaz vagy legalábbis hasonló csillogás derengett volna, mint ott az italbolttól nem messze, mikor az az ismeretlen fickó próbált meg kikezdeni vele. Nem léptem el, hagytam, hogy az ujjai a tegezt tartó szíjba csimpaszkodjanak. Ha ez adott neki biztonságérzetet, én készen álltam hagyni neki magam. Hagytam magam a két udvarhölgy felé sétálni. Sőt, úgy ránthatott, hogy még le is guggoljak vele.
Anna és Avery sem sérült meg túlságosan. Szerencsére a szilánkok csak a ruhájuk finom anyagán ejtettek vágásokat.
– Üdv! Gyógyító vagyok. Nem tudom, mennyire súlyos az a nyaki sérülés, de szorítsa rá a kezét a biztonság kedvéért, így – szólalt meg Lady Anna. Nem, nem Lady Anna, csak Anna, mert már tudjuk, hogy ez az egész csak egy álom vagy mese. – Ha megtalálom a pálcám, és megengedi, meggyógyítom. És azt is.
Szóra nyitottam volna a számat, hogy megmondjam, semmi szükség erre. Nem érdekelt az a karcolás, magától is meggyógyult volna, Taniáért viszont aggódtam. Nem volt jó bőrben, talán a tükörtörés zaja vagy a meglepően ijesztő és idegen helyzet váltotta ki belőle. Örültem, ha nem húzza el a kezét tőlem. Inkább maradtam volna a közelébe, hogy vigyázzak rá, míg ki nem keveredünk erről a szörnyű helyről. Az én tekintetem is persze időnként eltávolodott tőle, hogy azt kutassam, hogyan juthatnánk ki erről el a helyről. Mindennek van egy megoldása, csak jó felé kell kutakodni.
Nem tudtam megszólalni még sem. Még Willow kérdésére sem. Túlságosan lekötötte a figyelmemet, hogy alaposan körbe nézzek és még Taniára is vigyázzak. A sebről is egészen gyorsan megfeledkeztem, csak akkor jelezte égető fájdalommal a jelenlétét, mikor pislogni merészeltem egyet. Aztán meghallottam Sophie, a társalkodónő hangját valahonnan mellőlünk és mintha láttam volna valakit eltűnni éppen előtte.
Ahogy elnéztem abba az irányba Tania vállai felett egy még sérülésmentes tükörben megpillantottam a komód tükörképét, rajta a pálcáinkkal. Ott volt az enyém is: 12 hüvelyk hosszú, ébenfa. A vékony felület markolati részén rúnák voltak, amiket én vésettem bele utólag. Könnyen felismerhetővé tette a mintázata. Szükségem volt rá, tudtam, hogy anélkül csak nagyon nehezen fogom megoldani ezt a helyzetet és minél előbb távozni akartam.
Nagy léptekkel, Taniát magammal húzva indultam meg a tükör felé. Reméltem persze, hogy én nem töröm össze a hatalmas felületet és ijesztem meg újra. Nem akartam neki több kellemetlenséget okozni annál, mint ami már amúgy is rátalált.
– Bízz bennem, nem fog megvágni – ígértem, mintha legalábbis parancsolhatnék annak, ami körbe vesz minket. Előre nyúltam, hogy megérintsem a tükröt. Ujjaim éppen csak érintették a hideg felületet, mikor megjelent az a vágás a csuklómon. Nyögtem egyet, mert szinte éreztem a láthatatlan pengét, amint végig siklik a bőrömön, fájdalmasan szakítva fel azt. Megremegtem és kicsit lehunytam a szemem.
Legalább nem a tükör repedt meg… – Alighogy ezt kimondtam, valahonnan a hátam mögül érkezett egy olyan hang, mint korábban. Csak a szilánkok nem érkeztek meg ezzel együtt.
Naplózva


Tania Niel
Griffendél
*


~Naprapörgő~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2019. 07. 27. - 23:22:33 »
+2

e l v a r á z s o l t k a s t é l y
2000 július eleje

princess

to: m i n d e n k i

A hercegnő és a tükörszoba

Kétségbeesetten nézek körbe magam körül, a teremben a káosz uralkodik. Szinte lehetetlen a szilánkokat kikerülni, mondjuk úgy, hogy elég hamar szétoszlott a hely mesebeli varázsa. Még mindig a pánikkal küszködve kapaszkodom Sage szíjába, és csak reménykedem, hogy valakinek támad valami világmegváltó ötlete. Sophie sikolya kizökkent a lassú összeomlásból, és csak nézek, mint borjú az újkapura. Lottie eltűnt, egy porszem sem maradt a helyén. Már elindultam volna Sophie felé, amikor Sage hirtelen felindulásból másfelé indult. Egy újabb tükör, a komóddal és a pálcáinkkal. Ahelyett, hogy elengedném a szíjat, megyek vele, hátha visszaszerzem a sötét és letisztult ébenfa pálcám.
Nem bírom a stresszt. Veszek egy mély levegőt, ahogy közelebb kerülünk a tükörhöz. Sage nyújtja a kezét.
– Bízz bennem, nem fog megvágni. – mondta halkan, inkább csak megnyugtatásként, mert így pálca nélkül nem igazán jutunk messzire. Ökölbe szorul a szabad kezem, Sage pedig visszarántotta előrenyújtott kezét, valami nem volt rendben a tükörrel. Hangos robajra fordultam hátra, mintha újra összetört volna egy tükör, de szilánkokat nem láttam sehol. Szabad kezemen, a csuklóm felett éreztem a fájdalmat, elkaptam a szíjról a kezem, hogy megfogjam a vágást. Éreztem, ahogy valami végighasít a bőrömön, és éreztem, ahogy a vérem csöpögni kezd a ruhámra, és a padlóra. Riadtan néztem össze a sráccal, akivel jöttem.
Körbenézek megint, mindenkinek a csuklóján éktelenkedik egy ilyen vágás, de legalább Lottien kívül senki nem vált köddé. Nem ismertem ugyan a lányt, csak a ráakasztott szerepet, de aggódtam, hogy mi lehet vele. Egyre jobban frusztrál ez az egész, kezdek nagyon ideges lenni, és ebben kicsit közrejátszik az is, hogy nem érzem magam biztonságban a pálcám nélkül. Az, hogy akadályoz a földig érő, nehéz anyagból készült kényelmetlen gönc, már csak hab a tortán. Távolabb megyek Sagetől, egy nagyobb darab szimpatikus szilánkot keresek magamnak és elkezdem vele tépni a szoknyám alját. Egy nem túl egyenes vonalban, valahol combközép- és térdmagasság között szabdalom le a szoknya alját, a szilánkkal a tenyerem is megvágom. Az anyagdarabok közül egyet a kezemre tekerek, egyet pedig megfogok és Fawcett profnak ajánlok fel, aki szintén nincs túl jó bőrben.
– Hátha ezzel könnyebb lesz. – motyogom halkan, ahogy nyújtom felé az anyagdarabot.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2019. 07. 28. - 06:45:18 »
+4

Elvarázsolt kastély


Illetlen szavak előfordulhatnak…



A fenevad dühös ordítása nem csalt vigyort az arcomra, de kellemes mértékben megnövelte véremben az adrenalin mennyiségét. A harc, a cselekvés volt az én asztalom, nem bámulva remegni, vajon mi következik a helyzetből. Nem. Én irányítani szeretek, és minden áron, foggal körömmel ki is küzdöm ezt.
Mikor azonban a démonszerű szörny a hölgyek felé csap, elmém egy még kevésbé racionális, és némileg elbűvölt része lép működésbe. Nem tűrhetem ezt. Nem hagyhatom, meg kell óvnom a védteleneket, mert a lovagi kódex és a jó érzés így követeli meg.
– Valamit tennünk kell, Sir! Meg kell óvnunk a fehérnépet!
- Úgy ám, és pontosan ezt tesszük! – harsogta hangom tisztán és elszántan, akár egy bátor hősé, bár amint elhagyták ajkaimat e furcsa szavak, rögtön felismertem, mennyire idegenek tőlem, különösen a dolognak az a része, mely a hölgyek megvédésére vonatkozik. Én nem ebben hiszek, mert felesleges ostobaság a tehetetleneket folyton gyámolítani. Véget nem érő szélmalomharc, aminek a vége elkerülhetetlen úgy is, mert a világ rendje, hogy a gyenge elbukik, s csak az erős él túl. Míg nem jön egy még erősebb. Úgyhogy teszek róla, hogy ez utóbbi mindig én legyek.
Enyhe, halvány félmosollyal viszonoztam a fiú lelkesedését, s arra gondoltam, milyen jó, hogy ilyen nemes fényt szolgáltat amúgy önző cselekedetemnek, elvégre nekem is érdekem, hogy a fenyegetés megszűnjön, és megszabaduljunk a bestiától. És számomra ez az egy érdek számít, de azért nem bánom, ha némi kapcsolati tőkét is ápolhatok vele, hisz sosem lehet tudni. Nem tiltakozom hát, ha a csinos és számomra a való életben ismeretlen hölgyeknek ma én lehetek a szerencséje.
- Fegyvert fel! – zengem Florian felé határozottan, csak hogy szórakozásból megfeleljek ennek a mesének. De ezúttal nem a pálcámat emelem. Mivel a varázslat nem hozott elég sikert, mással próbálkozom. Hős lovag, mi…
Fém pengése harsan az általános csatazajba, s kezemben megvillan az eddig oldalamra kötött lovagi kard, mely eddig tokjában pihent. Különös dolog, mert a való életben nem sokszor fogtam ilyen ódivatú fegyvert, most mégis megmagyarázhatatlan rutinnal fonódnak rá ujjaim a markolatára, s biztató rutinnal lendítem a fenevad vélt helye felé. Olyan, mintha a részem volna, karom tökéletes és halálos meghosszabbítása. Csatakiáltásom válaszol a szörny hörgésére, s amint előre vetem magam, a fehér porköd csavarosan lebben el az útból. A fejem fölé emelem a fegyvert, s lesújtok vele a bestia felé, tiszta erőből… Abban biztos vagyok,, hogy ember nem volt ott, de hogy a célpontot eltalálom-e, az kérdés marad. Sajnos nem látom. A szörnyeteg sem tétlenkedett ugyanis, és a mancsa elsodor.
Egy pillanatra vörösen izzó fájdalom vakítja el előlem a világot. Érzem magam alatt a padlót, s az ifjú fegyverhordozót is. A gndolataim helyén egy pillanatig csak robbanásszerű szenvedés van. Ha olyan faragatlan volnék, mint némely kollégám, talán mondanék valami arcpirító káromkodást, de ezt nem a hölgyekre tekintettel nem teszem, egyszerűen csak fölösleges energiapazarlás volna. Elfojtom a kín miatt érzett sziszegésem, hogy legalább büszkeségemen ne essék több csorba, s szapora pislogással igyekszem visszanyerni a látásomat. Nem veszíthetek… Soha.
– Hát akkor, nekem kell tennem valamit!
- Kapd el, kölyök – szűrtem a fogaim között, próbálva úgy tartani a fejem, hogy a vér ne csorogjon a számba. Van a mondandómban némi cinizmus, de ha sikerül elég bátorságot öntenem a fiúba, az talán leköti a szörnyeteget addig, míg véres kezemmel odébb küzdöm magam, távolabb a veszélyzónából, és közelebb az ajtóhoz. Bár látásom még homályos, főleg vörös foltokat és fehér ködöt látok, egy-egy odébbszökkenő folttal, felküzdöm magam talpra, a környezet tárgyaiba kapaszkodva, s végül az ajtó kilincsébe kapaszkodva pihenek meg egy pillanatot. Teszek egy próbát, hátha kinyílik, csak úgy megszokásból.
Hallom Florian hangját, amint elkiáltja az átkot, s bízom benne, hogy betalál vele. A fejemben az jár, hogy a kavarodásban talán megléphetnék… De ez a gondolat egy másik, ostobábbal viaskodik bennem, a lovag hangjával, mely azt harsogja, előre! Talán csak az agyrázkódás… S így zavartan, magamat is meglepve, de a kardot újból felemelem ellenségünkre irányítva hegyét, nem törődve a képemen csordogáló ragacsos vérrel, s kezem remegésével sem, közben pedig a hölgyek felé teszek egy bizonytalan lépést, hogy eléjük álljak. Így ha akarják, akár ők is elérhetik az ajtót, míg én késlekedek ugyanez ügyben. Azért józanabbik énem folyamatos unszolására értelmesebb dolgot is teszek, s míg a fenevad Floriannal foglalkozik, a másik kezemben tartott pálcát közben a sérüléseim felé fordítom. Magamban elmondok egy gyógyító varázst, hátha ez legalább a vérzést elállítja, mielőtt az állapotom ennél is aggasztóbbá válik.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #49 Dátum: 2019. 07. 28. - 07:21:58 »
+3

e57070
Seholroszág királya és az Üveghegyek hercege
avagy Elvarázsolt lány az elvarázsolt kastélyban


2000. június



- Csak nyugodtan!
Megnyugtató volt, hogy van mellettem valaki ebben a magányos, agresszíven ingatag sötétségben – de még megnyugtatóbb volt, mikor kezembe foghattam egy varázsfegyvert. Persze, mikor már kimondtam az igét, de még mielőtt működésbe léphetett volna a varázs; abban az egy pillanatnál is rövidebb momentumban már tudtam, hogy ez sajnos nem az én pálcám. És a varázslatnak katasztrofális következményei lettek.
A sikításom nem is csak magának a fájdalomnak szólt. Persze, borzasztó kínnal jár egy ilyen égési sérülés, amilyet a pálca okozott nekem, és önmagában ez is elég lett volna ahhoz, hogy kiboruljak, ám én ezen túl még valami sokkal rosszabb dolgot is tapasztaltam. A forróság azonnal felidézte egyébként most úgy is vak szemem elé a rémképet, mely mindig kísértett, a lángoló bikát, a mögötte röhögő halálfalókat, a pusztító tűzvihart, ami hamuvá égette a gyerekkorom, a családom, az otthonom, az életem… Nincs semmi más, ami megrettentene ennyire. Semmi, ami rám hozná a pánikot. Csak ez az egy. A tűz.
Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy nem hajítottam el messzire a pálcát. Egyszerűen hagytam kiesni a fájdalomtól megbénult ujjaim közül. Míg ép kezemmel a megégettet dédelgettem, s próbáltam a vérzést enyhíteni az elszorítással, iszonyodva pillantottam a még izzó fadarabra.
- Aucs, mia fene? Ez iszonyú! Te jól vagy? - hallom Scarlett hangját magam mellett.
- Jól, vagyok, jah, csak megégetett ez a mocsok – sziszegtem, hiszen nem tudhattam, Scarlett látta-e a sötétben, hogy mi történt. Nem akartam megijeszteni, bár azt hiszem, a rengések és csatazajok mellett már úgy is mindegy volt. – De olyan ismerős… - méregettem a pálca most már alig pislákoló körvonalát. A fogója, a hossza, a fa erezete… Láttam már valahol ezt, egyre ismerősebb volt, ám csak akkor jöttem rá, honnan, mikor egy rengés elsodorta a lábunk elől.
- Elliot! Ez Elliot pálcája! Jaj! – Feledve az iménti attrocitást, utána vetettem magam. Elszakadtam némileg Scarlettől, s a föld újabb mozgásától hasra is estem, de legalább újra a kezemben foghattam a komisz kis varázsfegyvert. Ragacsos volt a vértől, de azért ép volt, és Elliot kezében bizonyára hasznosabb is. Tudtam, hogy valahogy vissza kell juttatnom hozzá, és amúgy magunkat is, mert a harcedzett varázsló mellett nyilván mi is nagyobb biztonságban volnánk. Közben a kavarodásból két helyről is hallottam a nevemet, de most inkább elsősorban Elliotnak kellett válaszolnom.
- Elliot, itt a pálcád! – harsogtam bele a zűrzavarba, abban reménykedve, hogy a hangomra odatalál. Ha egyáltalán tud. A földrengés miatt még az is nehéz volt, hogy újra talpra álljak. Legalább a rajtunk ülő feketeség mintha megtörni látszott volna – most már át-átvilágította némely pálca fénye.
- Gyere, menjünk a többiekhez, a fény felé – javasoltam Scarlettnek, majd megfogtam újra, hogy együtt, botladozva átverekedjük magunkat a sötét ködön, a pálca gazdájának, vagy Christopher király fényességének irányába.


 
Naplózva

Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #50 Dátum: 2019. 07. 28. - 07:48:18 »
+2



Elvarázsolt kastély

2000. július




- Hölgyeim, igazán lenyűgözően festenek – kedveskedi a Bolond, én pedig kuncogok, és a legyezőmet is pont úgy rebegtetem, mint a szempilláimat, de csak egy rövid pillanatig, aztán ráeszmélek, hogy igazából ki is vagyok, és hol is vagyok, és zavartan megrázom a fejem. Aztán peregnek az események, és én hamar azon kapom magam, hogy üvegszilánkok zuhataga elől menekülök. Már megint… Róma jutna eszembe, ha nem volnának fontosabb dolgaim.
- Köszönöm. Te jól vagy? – kérdezi a másik társalkodónő kedvesen, én pedig sebtében bólintok.
- Igen, én igen… De ők nem – veszem észre a sérülteket aggódva. Önkéntelenül is kitör belőlem a szakmai ártalom, s akcióba lendülök.
- Willow vagyok, kisasszony. Ha van egy zsebkendője, akkor könnyebb lenne elállítani. De nekem úgy is megfelelő, ha valaki letép az enyémből egy darabot.
- Kell itt valahol lennie egy… És van is – hökkenek meg finoman a tényre, hogy megtépázott ruhám rejtekéből valóban előkerül egy szép, kissé összeszabdalt, fehér selyem-zsebkendő. A belőle rögtönzött kötés remélhetőleg van annyira hatékony, hogy Willow egyelőre nem ájul el. Sajnos nagyon valószínű, hogy mindannyiunknak eszénél kell maradnia, ha ki akarunk innen jutni, vagy legalább biztos helyre menni.
Amikor a legfontosabb ellátások megtörténtek, újból a környezetünk tanulmányozásába fogtam.
- Más is látja az újabb komódot? – kérdeztem gyanakodva, aztán azonban mintha a józan eszem lassan háttérbe vonult volna. A pálcám látványa felülírt mindent, s úgy vonzott magához, akár a molylepkét az éjjeli fény. Minden értelmes gondolkodást mellőzve indultam felé, de hiába, ez is hamis kép volt, elérhetetlen üvegfal mögött. Hiába közelítettem óvatosan, hiába nem tört el az üveg, a csuklómba mégis éles fájdalom hasított, és folyni kezdett a vér belőle.
Nem attól rettentem meg, hogy megsérültem – ez nálam mondhatni üzemi állapot sajnos – hanem attól, hogy a többiek és a vérem esetleg kapcsolatba kerülhetnek. Erre kínosan ügyelek mindig, mert jobb az elővigyázatosság. Úgyhogy ott helyben, messzebb mindenkitől igyekeztem ellátni a keletkezett vágást, s ruhám egy darabjával nyomókötést rögtönöztem az érintett terület felett. Csodálkozva vettem észre, hogy mindenki ugyanezt a kezét fájlalja, s mindenkinek került rá egy vágás.
- Hogy lehet ez? Mindenkinek ugyan ott? – dünnyögtem értetlenül, majd elborzadva figyeltem, ahogy egy lány el is tűnik, s egy tükör anélkül reped végig, hogy bárki akárcsak hozzáért volna. Kicsivel messzebb álltam attól az üvegfaltól, amihez az előbb odasétáltam, s eltűnődve szemléltem az eseményeket. Nem lehet véletlen, hogy a tükörszobába kerültünk, s a csuklónkat ért sérülés is mindenkin ugyanolyan…

Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #51 Dátum: 2019. 07. 28. - 22:45:09 »
+3


Elvarázsolt kastély



A harcos és a szörnyeteg



          Mit mondhatnék még? Azon túl, hogy ki akarok innen jutni, és azon túl, hogy nagyon féltem szerelmem talán nem is kell mást. De most komolyan, mi a fene történik itt? Azt hittem, hogy csak egy egyszerű előadás lesz, pár érdekesebb trükk és ennyi, viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy ha ez valamilyen trükk is, túlságosan élethű ahhoz, hogy könnyen megússzuk majd. Talán nem ártana majd megtalálnom a pálcámat sem, ha esetleg élve meg akarom úszni ezt a kalandot.
          Keresni is kezdem a pálcámat, de nem akadok a nyomára. A helyzetem pedig még az is nehezíti, hogy a kiömlött liszt mindent eltemet, ami addig picit is megkülönböztethető lett volna. Sóhajtok egyet, de inkább nem foglalkozok vele, a hossza alapján is fel tudom ismerni, remélem.
          A két férfi felé fordulok, akik láthatólag sokkal többet tudnak tenni az ügy megoldása érdekében, mint én. Nem szeretem, hogy ennyire gyengének tűnök, de ha egyszer nem megy a varázslás, és valahogy nem érzem szükségét annak sem, hogy egy láthatatlan állattal vegyem fel a harcot, akkor remélem azért gyáva sem vagyok. Mindegy, nem is érdekel, festő vagyok nem auror, nem az én tisztem megvédeni a világot.
          Csak egy pillanat. Ennyi elég ahhoz, hogy elterelődjön a figyelmem a pálcával, és már csak egy hatalmas, fájdalmas üvöltést hallok, aztán pedig a repülést és a fájdalmas landolást valamelyik falnak a tövében. Nem tudom, mennyi időre, talán csak pár pillanatra vesztem el az eszméletem, mert szinte minden változatlan mikor kinyitom a szemem.
          - Ginevra!?
          Kicsit szédülök, ahogy megpróbálok felülni, és közben őt keresni. Mikor megtalálom, kicsit megcirógatom az arcát, aztán Shirleyt keresem a tekintetemmel. Tudom, hogy ott volt mellettünk és valóban most is közel van hozzánk.
          - Mennünk kell. Ki kell jutnunk innen.
          Megint a két harcoló férfira szegeződik a tekintetem. Nem hagyhatom, hogy ők végezzék a munka jó részét. Ha úgy nézzük, hogy se pálcával se pálca nélkül nem vagyok sikeres, akkor tök mindegy, bármit csinálnék az öngyilkos küldetés lenne. Várom a varázslat hatását, és látom, ahogy a lovag emeli a kardját. Meglehetősen furcsa választás, de más fegyver hiányában bármi megteszi a hatását.
          Kicsit kótyagosan még, de felállok. Szabaddá vált az út az ajtóhoz, legalább meg kellene próbálni kijutni innen. Akárhogyan, bárhogyan. A falnak támaszkodva és a ruhámat kicsit megemelve araszolok a lisztes földön húzva a lábam, mielőtt még rálépnék valakinek a pálcájára. Mielőtt még sikerülne elérnem az ajtót, éles fájdalmat érzek a csuklómba és látom, hogy vércsíkot húzok magam után.
          - Mi a fene ez? – csúszik ki a számon, mikor jobban megnézem magamnak a sérülést.
          Biztos vagyok benne, hogy nem sérthettem fel a falon semmivel, és sokkal jobban vérzik, mintha egy egyszerű karcolás lenne. Igyekszem letépni a szoknyámból egy darabot, ezzel bekötni a csuklómon a vágást, és bekötni szerelmem sérülését is. Ekkor jut eszembe valami. Valószínűleg öngyilkos vállalkozás, és a vesztembe rohanok, de egy próbát megér.
          - Menj az ajtóhoz, próbáld meg kinyitni – suttogom Ginevrának és Shirleynek, miközben az ő sérülését is ellátom. - Ki kell jutnunk innen valahogy. Nekem van egy tervem, megpróbálok nektek időt nyerni, és a két harcos férfinak egy kis pihenési lehetőséget.
          Nem egy nagyon nagy terv, de mégis csak valami volt. Bár nem tudtam, hogy a két tervem közül melyik mellett maradjak végül. Amíg kicsit eloldalazok a szeretteim mellől, addig a tekintetemmel a pálcámat keresem, és azt hiszem, meg is találom, mikor az összeomlott polc közelébe keveredek. Felveszem, majd megvetem a lábam, és még jobban letépem az alját. Végül úgy döntök, hogy kipróbálom mind a kettőt majd amelyik beválik azt az oldalt viszem tovább.
          - Hé, cicus! – Remélem nem sértem meg ezzel, ha esetleg nem macska lenne a szörnyeteg. – Meséld el anyucinak, hogy mi a baj. Mid fáj? Mutasd magad!
          Megmarkolom a pálcám arra felkészülve, hogy ha történik valami, akkor legalább valamilyen módon védekezni tudjak. Ha ez nem volt elegendő, akkor taktikát váltok, és más hangnemet ütök meg. Az egyik csak beválik majd.
          - Te mocskos, büdös korcs. Mutasd magad azonnal vagy darabjaidra szaggatunk aztán majd mehetsz a sarokba nyüszítve és az anyád után sírva, te szerencsétlen!
          Ez a szóáradat még engem is meglep, de ha nem ért a jóból, akkor kénytelen lesz tanulni a rosszból.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #52 Dátum: 2019. 07. 29. - 09:38:39 »
+3

only one king



...az illúzió az élet elhagyhatatlan része,
S az illúzió születése nem feltétlen a valóság halála...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem hoz a pálca szorítása kellő megnyugvást. Kellene, de csak nem hoz. Még úgy se, hogy sikerül némi fényt előcsikarnom belőle. Közel sem emlékeztet ez a tőlem megszokott világító bűbájra, ami fényesen ragyogja be a sötét teret, de valahogy maga ez az egész szituáció is totálisan abszurd, így meg sem lepődöm igazán ezen. Az oldalam sajogva masszírozgatom miután a korona a fejemen maradt és gyors, elegáns mozdulattal megigazítva ezt tudomásul is veszem. Ez is hozzám tartozik, mint a szilpálca, mondhat bármit az a fene nagyképű Üveghegyi senki...
Persze Merelnek igaza van... talán vadászni kellett volna elvinnem, ott könnyű szerrel kaphatott volna egy eltévedt nyilat a szívébe amiről mi nem tehetünk, de unom már az állandó karikába járást ezzel a népséggel. No meg... ha úgy van én aztán vállalom a nyílt ellenségeskedést is.
A kezem megemelve próbálom felmérni kik vannak körülöttem de épphogy kinyújtom csak mikor éles vágás szánt végig a másikon. Mázli hogy nem ejtem el a nehezen megszerzett varázseszközt, de figyelmem nem a többi ember köti le hanem a saját csuklóm.
Elképedve nézem a nem túl mély csuklósérülést, miből azonban mégis csak ömlik a vér.
- Baszki... remek. Már csak ez hiányzott...
Morgok egy sort és visszazuttyanok a trónomra, hogy a pálcát a számba véve a fogaim közé szabad lehessen a kezem és letéphessek egy jókora darabot az ingujjamból. Azzal próbálok valamiféle kötésszerűt összeeszkábálni, de hát elég suta mozdulatokkal zajlik mindez és a profizmust nem meglepő módon messze elkerüli. Leszarom, csak a célnak felejen meg.
Meg kell találnom Annát...
A gondolat újra belém hasít, tekintve hogy most is ez a szituáció is egy másikat idéz fel bennem. Róma súlyos olasz légkörét, a meleget, az alkoholt, a nyári estéket és az angyalarcokat...
Mindebből a lábamhoz érő matatás ránt ki. Egy kéz tapogatózik először csak a bokámnál majd elindul felfelé. Ha ijedős lennék talán megugranék, de csak megkövülten figyelem milyen lény próbál a hatalmába keríteni egész addig mígnem egy vágott sötét szem és egy fehér arc bukkan fel hozzá.
Elliot.
– Hol van Mira… és Merel?
- Nemb thudomb...
Közlöm vállrángatva mintha nem is érdekelne, mert még csak most fejezem be a rögzítést a suta ujjaimmal. Aztán leesik... Mira.... Mira... MIRA!
A pálcát gyorsan köpöm ki és kapom el a kezemmel, mérgesen meredve O’Marára.
- Mirabella itt van?
Úgy hördülök fel, mintha a legsúlyosabb vétségek egyikét tenné a másik... történetesen hazudna. Nem, valójában nem lepne meg ha a vörös hajtincsekkel megáldott leányzó itt téblábolna, de messzemenőkig haragudnék a szökésére. Mert akkor... miért is jött? Szórakozni? Vagy engem követett?
- Merre?
Azonban mire választ kaphatnék egy puffanás szakít meg minket. Egy lány sziluettje bontakozik ki, ahogy a pálcám felé fordítom. Egy lány aki.... nem Anna. A szívem egy vad pillanatig megdobban, majd csalódottan áll vissza megszokott ritmusára.
Azért felé lépek és felsegítem, már ha engedi.
- Jól van kisasszony?
Csak addig tartom meg ameddig szükséges. Aztán rögtön elengedem és az arcát fürkészem.
- Honnan került ide?
Teszem fel az első érthetően fontos kérdést. Mert lássuk be, nem az ajtón sikerült belépnie és hasra esnie, a plafonon én pedig még mindig nem látok ajtót, pedig úgy ismerem ezt a kastélyt mint a tenyeremet...
Naplózva


Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #53 Dátum: 2019. 07. 29. - 22:19:47 »
+4

Elvarázsolt kastély



A hercegnő és a tükörszoba


A motorozásnál kellett volna maradnom, az legalább kevésbé veszélyes, mint ezek alapján egy ilyen előadás. Hogy lehet az, hogy ez a vágás valóságos és fáj is? Ez csak egy illúzió, annak kell lennie. A kérdés az, hogyan fogunk kijutni ebből az illúzióból. Ahogy a többiek felé fordulok, látom, hogy Ms. Niel éppen szaggatja a ruháját. Hálásan pillantok rá, mikor nekem is ad egy darabot belőle, amit aztán a nyakamhoz helyezek. Ez talán elég lesz arra, hogy megállítsa kicsit a vérzést. Közben az ismeretlen hölgy is hozzám lép és egy zsebkendővel megerősíti a kötést.
- Köszönöm mind a kettejüknek, kisasszonyok. Szerintem így már meg fogok maradni.
De szinte még ki sem mondom ezeket a szavakat, a hölgyek alig lépnek el a közelemből, mikor megszédülök. Meg kell támaszkodnom az egyik tükörben, mert úgy érzem elájulok. Ennyi vért biztos nem vesztettem. Ráadásul a kötésnek köszönhetően mintha már nem is folyna a vérem.
- Hogy fogjuk megszerezni a pálcánkat, ha mindig csak egy tükörben jelenik meg, ami darabjaira hullik?
Valahogy vissza kell szereznünk őket akkor is. Nem számít hogyan, valahogy mindenképpen. Mielőtt azonban lépni tudnék, akár olyan irányba, hogy kimenni az ajtón vagy átvizsgálni a tükör másik oldalát, úgy érzem teljesen elhagy az erőm. Valami mintha szívná el az energiám, és közben mintha a többiek mellett valami hangot is hallanék. Még nem értem teljesen tisztán, hogy mit mond, de már nem kell sokáig várnom rá.
- Ti is halljátok? Valaki van itt rajtunk kívül.
Körbenézek a társaságon, de mindenki nagyon el van foglalva. Abban sem vagyok biztos, hogy hallották a kérdésemet. Persze, nem meglepő, még én magam sem vagyok biztos benne, hogy kimondtam hangosan.
„Ölj! Ölj! Ölj!” folyton ez jár a fejemben, és már kezd az idegeimre menni. Ki akarom verni onnan, kicsit meg is rázom magam, de úgy látszik, hogy nem igazán segít. Vajon, ha hagyom neki, akkor nem mondja majd többé? De kinek kéne lennie a célpontnak? Végignézek a társaságon, aztán egy pillanat alatt mintha egy villám csapna belém, elborzadok magamtól. Mégis hogyan fordulhatott meg akár a gondolat is a fejemben?
A kezeim a fülemre teszem, mintha ezzel ki tudnám zárni a hangot. Tévedek. Letérdelek a földre, kizárom, igyekszem a lehető legjobban kizárni a külvilágot, nem figyelni a többiekre, akik össze vannak zárva velem egy helyiségbe. Azt akarom, hogy elmúljon a hang, nem akarom többé hallani.
- Menjetek el innen!
Nem hagyom, hogy a hangom elcsendesüljön. Egyre erősebben, egyre hangosabban mondom. Meg akarom értetni velük, hogy nincsenek biztonságban, de igazából ezt úgy kéne megtennem, hogy közben nem mondom el nekik mi történik. Tekintve, hogy én sem tudom, hogyan kéne megmagyaráznom akkor?
Nem mozdul senki. Hogy azért, mert nem hallottak meg vagy mert nem tudnak hova mozdulni, ezt nem tudom. Valahogy figyelmeztetnem kell őket, és ennek jelenleg egy megoldását látom, ami talán az én kínom is enyhítené. Felállok és rávetem magam Sage-re. Ellököm Tania mellől, majd a nyakára fonom a kezem.
- Te nem hallod? Azt mondja, ölj!
Lassan mintha valaki kényszerítene, de kulcsolódni kezdenek az ujjaim. Szenvedek, mert minden akaratom össze kell szednem ahhoz, hogy lassítsam a folyamatot, de gondolom a ruhám sem segít azon, hogy elhitessem a többiekkel, baj van és nem őrült vagyok.
- Vidd el innen őket, amíg tudod. Mindenkit. Mentsd őket!
A csuklómon lévő mély sebet csak ekkor veszem észre, de mintha beletörődnék, hogy akkor szerencsésen meg fogják úszni a többiek is, mert lassan biztos elájulok vagy meghalok a vérveszteségtől. Az ujjaim mégsem akarnak lazulni, de ettől a felfedezéstől legalább megáll a szorítás.
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #54 Dátum: 2019. 07. 30. - 16:15:30 »
+2

a   h e r c e g n ő   é s   a   t ü k ö r s z o b a

Tekintetemmel körbekutattam a szobát, amelyben voltunk, de egyszerűen nem tűnt valóságosnak ez az egész. Mindenfele csak üvegszilánkokat láttam, meg néhány vércseppet, aggódó arcokat... Reszketegen beszívtam a levegőt, és ahogyan csak tudtam, nyugalmat erőltettem magamra. Ha pánikba esek, azzal igazán nem érek el semmit, csak mégjobban leblokkolok. Muszáj kitalálnunk, hogy hogyan juthatunk ki innen... aztán, hogy hogyan szedhetjük apró ízekre azt az illuzionistát, hiszen kétségkívül ő volt a felelős mindezért. De mégis hogyan csinálhatta? Mégis hogyan...
- Hűha, egy pillanatra azt hittem, az agyamba fognak állni ezek a szilánkok... - csapódott hirtelen mellém Sophie, ami egy pillanatra kibillentett a gondolataimból. Felé pillantottam, de ahogy tekintetem a válla mögé révedre észrevett valamit, az is kiment a fejemből, hogy mit mondott, amelyre felelnem kellett volna. Egy egészen rövid ideig meredten álltam, igyekezve felmérni, hogy a komód, amelyet látok, valóságos-e vagy ismét csak egy tükörben felsejlő trükk.
- Sophie, te is lá... - formáltam ajkaimmal a szavakat, ám mire az talán felé is eljutott volna, eltűnt, elrohant valamerre, nem is tudom merre, ismét vissza kellett, hogy forduljak a komód felé. Ha Sophie nem is, Anna észrevette.
- Más is látja az újabb komódot? – kérdezte, majd el is indult a bútor felé, amely ott pihentek a pálcáink. Ki is szúrtam a sajátomat, és ahogyan valószínűleg Annát is, elfogott a vágy, hogy végre újra kezeim között foghassam a szépen megmunkált fűzfa darabot. Követtem őt, és egy egészen röpke pillanatig nekem is elsötétült az elmém, eszembe se jutott, hogy ez ismét átverés, ismét baj lehet, hiszen ott volt a pálcám, és nekem szükségem volt arra a pálcára...
Sophie sikoltása zökkentett ki. Riadtan odakaptam a fejem, hogy elinduljak a lány felé, de az első lépésemnél megállított a hirtelen jött éles fájdalom, melyet csuklómon éreztem.
- Mi a... - szaladt ki számon a fájdalmas felkiáltás, ahogy a kezem felé fordultam, és döbbenten néztem a vágott sebből sűrűn folyó vért, mely lecsöppent a ruhámra. Egy pillanatig lebénított a fájdalom és a kérdések forgataga, aztán gyorsan rászorítottam másik kezem a sebre, de ez nem volt túl praktikus. Ám addig éppen kitartott, amíg visszanéztem Anna felé. A komód már sehol nem volt, de a nő csuklóján is hasonló vágást fedeztem fel, mint az enyémen.
- A fenébe! Mi ez az egész? - Mellé siettem, de aztán visszafogtam magam, hogy ne érintsem meg a tükröt. De várjunk... hiszen el sem tört! A felismerés arcul csapott, és körbefordultam - mindenki a csuklóját fájlalta, ettől pedig egy egész picit megszédültem. Egészen addig, amíg meg nem éreztem, hogy a vér utat tör az ujjaim közt, és a földre, meg a már így is szaggatott ruhám aljára csöpög. Sikerült annyi lélekjelenlétet előcsikarnom magamból, hogy leszaggassak egy már így is kis híján levált részt a ruhám világoskék, bő ujjából, és a csuklóm köré tekertem, valószínűleg nem túl professzionálisan, de ennyire tellett, és éppen meg is felelt, a helyzethez mérten. Aztán eszembe jutott Sophie. De merre is volt? Kezdtem elveszíteni az érzékeimet a tükrök közt, hogy akármerre néztem, mindenből kettő, három, négy volt... Merre van Sophie?
Közben újabb törést halottam, így összeszorítottam a szemem egy pillanatra, és közben azt hajtogattam magamban, hogy nem hagyhatom, hogy a hely átvegye felettem az irányítást... egyszerűen nem... Végül nem hullott a nyakamba üvegszilánk, talán csak megrepedt a dolog, valahol valamerre...
Kinyitottam a szemem, éppen abban a pillanatban, hogy Fawcett professzor rávetette magát Sage-re, csaknem az orrom előtt.
- Te nem hallod? Azt mondja, ölj! - ordította a tanárom Sage arcába, mire megfagyott a vérem. Ám nem engedtem a lábaimnak, hogy leblokkoljanak, most nem.
- Fawcett professzor! - Egy kicsit megbotlottam a ruhám aljában, de szerencsére nem estem el, sikerült közelebb verekednem magam a szilánkok közt, hogy megragadjam a férfi karját, bár kételkedtem benne, hogy képes lennék lerángatni a professzort a másikról. A férfi... mintha nem is önmaga lett volna. Ahogy megpillantottam oldalról a szemét, azt a tekintetet, amely benne ült... Megborzongtam a látványtól, aztán taktikát váltva, megráztam a tanáromat a vállánál fogva - reménykedve, hogy ha mindennek vége, nem ítél büntetőmunkára. - Fawcett professzor, engedje el!
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #55 Dátum: 2019. 07. 31. - 01:09:35 »
+1

Qapla, konstatálom egy pillanatra a varázslatom sikerét, ahogy fényt gyújtok a valóban ismerős pálca hegyére. Derengés, nem sok, de legalább valami. És el is ejtem megint, ahogy valami, fájdalom, végighasít a csuklómon. Eredménytelenül rápillantok, talán sötétlő folt, de most hagytam el a fényforrásom, talán meleg, de lehet csak a fájdalom izzása.
Ha úgysem egyértelmű, inkább a fénypont után is vetem magam, ameddig ki nem alszik, vagy szem elől nem tévesztem, botladozva a még remegő talaj, az útba kerülő szoknyám széle és az újra és újra csuklómba nyilalló fájdalomtól, ahogy nem egészen négykézláb, de időről időre arra a kezemre támaszkodok rá.
Nem szökik!, csapok le a pálcára, ahogy elhasalva utólérem, megállítva a gurulását, és újra a már egyértelműen csúszós ujjaim közé fogva, eközben megérezve nagyjából a derekammal valakinek a lábszárát, ahogy az állítja meg a gurulásomat, talán, igen, valószínűleg megint az ifjabbik palotaőrünk közelebbi vége, ha jól vélem a sötétben az irányt, és nem mozdult el onnan, ahonnan a pálcámért menet tőle rugaszkodtam el magamat. Túl sokat abuzálom egy nap alatt szegény legényt.
-Qu'vathl...- morgom magam elé, ahogy a visszaszerzett pálcám fényében jobban megnézem a tisztázatlan módon felvágott csuklómat. Megfordul a fejemben, hogy illene egy "bocs"ot dobni Hunternek minimum, de ez most túl leköti a figyelmem. Ez nem jó, és erről nem volt szó.
Meg a kiba...lettozott szoknyáról sem, ez még abroncsos is, nehogy rendesen mozogni lehessen benne. De mostmár ülve ittmaradok a földön, akkor többet nem botladozok, és a fénypontomat úgyis látják a többiek, hogy itt van alacsonyan, önmagam világítótornya vagyok. Bár ebben a sötétségben úgyse hiszem, hogy bárki pont rohangálni fog.
Megfordul a fejemben, hogy a vágás valami Szeszélyes visszaütése lehet a varázslatomnak, ezért jól megfontopltan diffindo helyett egy certusectel vágok hosszú csíkot a szoknyám szegélyéből, hogy véletlen se tudjam magamat vágni meg - bár lehet, hogy pont mindegy, ha valami itt nem ismert szabályok szerint játszik ellenünk, ezt magamnak is el kell ismernem - aztán a pálcát a fogam közé veszem megtatrani, és a fényénél a szoknyacsíkból megpróbálok minnél szorosabb kötést tekerni a csuklómra. Nem segít, hogy ebben a bal kezemre tudok csak hagyatkozni leginkább, körülményesen a jobbra, amilyen irányba tud hajlani maga felé, de a rögtönzött szlag végét megfogni se a legegyszerűbb, tekintve hogy annak a csuklóján kell megkötni. Az egyetlen előnye ennek a szoknyának, hogy jó hosszú csíkot tudtam vágni. Ha nagyon nem segít, még megpróbálhatom összevarrni a sérülést egy consuoval.
A kész műveletből felnézve megpróbálom felmérni a helyzetet, de az egy dolog, amire jutnom sikerül, az hogy itt nagyon sötét van. Mondjuk nagyon nem úgy, ahogy a sötétségnek működnie kéne, főleg egyre több fényforrással, ahogy mindenki pálcákat gyújt. Kur...kászó majmokra nem így kéne működnie a sötétnek, ez inkább lassan ...ködszerű? Mindenképp rendellenes, és mintha nem is fény hiánya lenne, hanem közeg, anyagszerű.
-Aura!- próbálkozok a varázslattal, hátha ér bármit. Hátha ködként viselkedik a sötétség, ha már ködszerűnek tűnik, és elfújható legalább. Vagy valami.
-És van kötszerem!- teszem hozzá, hátha kell még másnak, hallottam fájdalmas hangokat másfelől is. Mindegy, csak fogyjon el ez a kurkászómajmok szoknya valami normálisan viselhető formára. Egészen biztos vagyok benne, hogy a hercegnő énem se szereti jobban, csak az alkalomra adták rá.
Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A Próféta üdvöskéje

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #56 Dátum: 2019. 07. 31. - 09:50:16 »
+2

ELVARÁZSOLT KASTÉLY


A harcos és a szörnyeteg

Épphogy sikerült megragadnom a pálcát, amikor a földre zuhantam másokkal Esmével és Shirleyvel együtt. Fejjel előre estem, de szerencsére időben magam elé nyújtottam a könyökömet, hogy tompítsam az ütést. Így is ösztönösen feljajdultam azért, hiszen alaposan megütöttem magam a kemény padlóra érkezve.
- Aú - hátráltam olyan gyorsan, amennyire tudtam, majd a pálcámat magam előtt tartva igyekeztem készenlétben állni. A fejemben különböző átkok cikáztak, és már majdnem mormoltam volna valamit, amikor egy ismeretlen férfi akcióba lendült. Kísérletét azonban láthatóan hamar letörte a fenevad, mire egy fiatalabb fiú vette fel vele a harcot. Imádkoztam, hogy ő nagyobb sikerrel járjon...
Ebben a helyzetben nem sokat tudtam tenni, mint szemmel tartani kedvesemet, készen arra, hogyha alkalom adódik rá, azonnal meneküljünk. A sűrű porfátyolból hallottam, hogy Esmé szólongat. A hangja még így, ebben a félelmetes helyzetben is megnyugtatott.
- Esmé? -szólítottam én is, majd néma bólintással jeleztem neki, hogy készen állok a tervre. Ekkor valami furcsa szúrást éreztem a csuklómnál, mintha megmart volna valami.... Aztán vérezni kezdett a seb. Pedig a fenevad látszólag hozzánk sem ért. Hagytam, hogy Esmé bekösse a sebemet.
- Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes javasasszony vagy - mosolyogtam rá futólag, hogy erőt adjak neki ezzel is, majd figyelmesen hallgattam a tervét.   
- Menj az ajtóhoz, próbáld meg kinyitni. Ki kell jutnunk innen valahogy. Nekem van egy tervem, megpróbálok nektek időt nyerni, és a két harcos férfinak egy kis pihenési lehetőséget - adta ki a feladatot szerelmem, amire legszívesebben vitatkoztam volna, hogy ne sodorja magát veszélybe, de olyan elszánt tekintettel nézett rám, hogy jobbnak látom, ha nem okoskodok bele ebbe. - Vigyázz magadra! - suttogtam oda, majd kénytelen-kelletlen elindultam az ajtó felé. Ez most az a helyzet volt, ahol a szükség törvényt bontott. Lassan, nagyon lassan és amennyire tudtam, síri csöndben lopóztam el az ajtó közelébe, majd amikor már majdnem elértem, egy nonverbális alohomorával sikerült kinyitnom azt. Ekkor hallottam meg, ahogy Esmé immáron erélyesebben kiabált a fenevaddal.
- Te mocskos, büdös korcs. Mutasd magad azonnal vagy darabjaidra szaggatunk aztán majd mehetsz a sarokba nyüszítve és az anyád után sírva, te szerencsétlen! - pirított rá a lényre olyan vehemenciával a párom, ahogy még sosem hallottam beszélni. Büszkeséggel vegyes elképedéssel az arcomon pillantottam felé, rettegve attól, mi következik ezután.... Közben belül megjegyeztem magamnak, jobb, ha semmivel nem bosszantom fel úgy szerelmemet, hogy bármikor is ilyen hangsúlyt provokáljak ki belőle...
Naplózva


Lilium Leddicius
Boszorkány
*****


dilibigyó nekromágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #57 Dátum: 2019. 07. 31. - 22:19:56 »
+1

Kísértet kastély
✿✿✿
2000. július

All in one


A nagy szörnyeteg csetepaté




A nagy liszteső szinte teljesen összezavar, és igyekszem inkább tényleg kereket oldani, mert ha jól értelmezem kicsit sem hatott ez  arra a.. akármicsodára meditatívan, ám hátrálási kísérletemet keresztül húzza az a tény, hogy hirtelen elvesztem a talpam alól a talajt és elvágódok a sarokba, mint valami krumplis zsák. A fejem beverem, és érzem, hogy nem csak lisztes, hanem véres is vagyok. Erre persze inkább fellelkesülök, nem bepánikolok, és igyekszem összeszedni a gondolataimat, miközben hallom a lovag és hű segédjének az ügyködését. Magamban azon kezdek gondolkodni, hogy mit is csináljak. Igazából ezt az egész elborult helyzetet élvezem, már kezdett unalmas lenni az élet odaát, úgyhogy tök izgi. Bár nem hiszem, hogy ez illúzió lenne, vagy bármi, és abban sem vagyok biztos, hogy ha visszakerülünk a seprőbe sértetlenek leszünk, de kit izgat!
A fejemben a hangok azonban hirtelen előtolakodnak, és érzem ahogy lassan átveszik megint rajtam az irányítást, én pedig tudom, hogy nem hoztam magammal a gyógyszert, amit felírt a medimágusom. A hangok minden mást kiszorítanak a fejemből, én pedig a pálcát kezdem el görcsösen szorongatni, miközben testemet elönti az az eszelős vágy, hogy én valakit most le akarok vágni. Pedig jól tudom, hogy nem lenne szabad. És a fejemben valami nagyon sötét, valami nagyon hangos és harsány varázslat szavai kezdenek körvonalazódni, miközben hol a két pasas, hol Esmé kűzd azzal a furcsa dologgal, amit én nagyon is meg szeretnék ölni. De aztán eljátszom a gondolattal, hogy mennyire jó lenne itt mindekit lemészárolni. Nem sok jó párbajos van itt velem, egyedül az a lovag hapsi néz ki kemény diónak, de azt hiszem a többiekkel könnyen elbánnék. A józanabbik énem pedig végleg elsodródik a testemtől, és a dühödt gyilkos gondolataimnak köszönhetően felemelem a kezem. Ezt akarom, ezt akarom, dögölj meg. Dögöljön meg mindenki. Odaállok a szörneteg és a többi ember közzé, az ajkaim kegyetlen vigyorral nyílnak szét, miközben nem számolva  akövetkezménekkel, elhajítok egy robbanóbűbájt, miközben apró nevetés csusszan ki a számon, és kitárt karokkal várom a végeredményt.
Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #58 Dátum: 2019. 08. 01. - 10:22:48 »
+4

ELVARÁZSOLT KASTÉLY

Seholroszág királya és az Üveghegyek hercege


Aura… micsoda remek varázslat. Olyannyira, hogy Merelnek sikerült is kicsit kitisztítania maga előtt az utat s megszűnt a fekete köd fojtogató mivolta. Azzal azonban senki sem számolt, hogy a feketeség összegyűlik egy ponton hatalmas gócpontként és egyenesen Nathaniel testét veszi körbe. Először csak körbe táncolta, mint valami sűrű, mozgó raj, majd az orrán és a száján bejutott egy része a testébe. Az a szag… mintha maró füst lenne, ami végig éget az ember torkán. Aztán jött az a hang. Vért, vért, vért! Tekintete végig járt a körülötte lévőkön. Először Hunteren, aztán Merelen, az egyre közelebb kerülő Scarletten és Mirabellán, majd valahol a még érintetlen ködfelhő felett megpillantott Elliotot, Christophert és a felsegítésre váró Lottie-t. Vajon ki lesz az áldozata? A legtöbben talán észre sem vették, mint történt. Királyunk ugyanis éppen lehajolt, hogy talpra állítsa a frissen érkezett Lottie-t, míg Elliot a pálcája hírére megindult Mira felé. Hunter az ütközés sorozat után próbálta összeszedni magát… de aztán, mintha ő is érezte volna azt a maró füstöt a torkánál s jött a hang gőzerővel: Vér, vér, vér! Először térdre esett, tenyere pont egy 11 hüvelykes fenyőpálcán landolt. Ujjai ösztönösen rámarkoltak, hiszen ismerték a fegyvert, de a fiú tekintete már régen Merel nyakán csüngött. Megragadta hát a lány lábát, hogy földre rántsa. Merel elveszítve egyensúlyát éppen Scarlett szoknyájába tudott csak megkapaszkodni. Így a griffendéles szobalány is a padlóra zuhant, éppen szembe nézve a megvadult Hunterrel.

A harcos és a szörnyeteg


Ginevra az ajtóhoz lépve sikeresen kinyitotta azt. Arra azonban nem számított, hogy az igazi veszély talán nem is a háta mögött morgó szörnyeteg volt. Ugyanis a mögötte lépkedő Shirley ujjai egyszer csak a nyakára szorultak. A méregkeverő-boszorkányt ugyanis utólérte az átok, ami Nathanielt és Willowt korábban. Talán akkor kezdődött az egész, mikor a szörnyeteg csapása nyomán a földre került. Valami furcsa, ködös érzés szállt az elméjébe és csak azt érezte, meg kell szorongatnia egy nyakat. Nem volt hang, nem voltak őrült képek, csak a késztetés. A hátuk mögött harcolók mind ebből semmit sem vettek észre. Esmé üvöltése nem tudta elterelni a szörnyeteg figyelmét, ugyanis Florian fagyasztóvarázslata ugyanis eltalálta. Hangos üvöltés rázta meg a konyhát, mire Olivia királynénk megbotlott, úgy hogy neki esett Shirleynek. A lány a nyakánál fogva rántotta a földre Ginevrát. Florian is lezuhant az asztalról, majd végig gurult a konyha padlón vissza Alexejhez, akinek megint kiesett a kezéből a pálca, így nem tudta meggyógyítani a sérüléseit. Így már csak Esmé állt a szörnyeteggel szemben… ám nem sokáig. Az átok újabb embert ért el, az amúgy is gyenge idegrendszerrel rendelkező Liliumot. A szörny árnyéka egyre kevésbé hasonlított a furcsa teremtményre, köddé vállva egyszerűen belerepült Miss Leddicius testébe az orrán keresztül, s ő érezhette magán a vad lüktetést, ajkait egy morgás féle hagyta el, úgy indult meg Esmé felé.

A hercegnő és a tükörszoba


Willow ujjai egyre erősebben szorongatták Sage nyakát. A fiatal varázsló nem tudott ellenállni a feszítésnek, lévén sosem volt egy nagy harcos pálca nélkül. Talán csak Miss Volkova próbált valamit érdemben tenni, de hiába. Az ő tekintetét is magára vonta valami más. Ezúttal ismét megpillanthatta komódot, de nem csak pálcák voltak rajta, hanem egy üveg is, ami lila tartalmával azt hirdette: Igyál meg! Annyira megbabonázta a dolog, hogy hiába a körülötte lévő felfordulás, odalépett. Bele sem gondolt, hogy ujjai megint hideg felületet érhetnek. Nem, megragadta az üveget… megragadt! Aztán megitta annak tartalmát. Mintha valami furcsa erő vette volna át benne az uralmat. Tekintete Sophie-ra vándorolt. A lány egy pillanatra eltűnt, bepillantást nyerve oda, ahova Lottie érkezett, ám egy ismeretlen erő visszarántotta. Így még félig kábán feküdt a tükörszoba padlóján, a csuklját szorongatva. Észre sem vett egy hosszú percig, hogy Anna a véres sebet bámulta, érezte annak fémes, erős illatát. Akarta. Annyira, hogy fel sem tűnt neki, hogy Avery és Tania is mellé rohantak, kezükbe véve pálcáikat. Az ő szemük előtt csak az lebegett, hogy mentsék meg Mr. Boltont a támadótól. Willow ugyanis még mindig szorított és szorított, a hang ugyanis egyre erőteljesebben lüktetett benne. Minél hangosabban hallotta az Ölj, ölj, ölj! bíztatást, annál több tükör repedt meg körülöttük… s talán mindannyiukban felmerült: hol vagy józanész? Hol bujkálsz?



A következő KM-reag augusztus 7-én este érkezik
Mindenki úgy és annyit írjon, amennyi kényelmes!
Reagsorrend nincs.
Figyelem! A csoportok között van átjárás, megpróbálhattok
átjutni egyik meséből a másikba!

A reagok 3-3 pontot érnek, amik
az új tanévhez lesznek elszámolva!
Csók Men?
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #59 Dátum: 2019. 08. 01. - 20:31:52 »
+3

Elvarázsolt kastély



A hercegnő és a tükörszoba


Mindenféle hang olyan távolról cseng, hogy a kiabálástól a fejemben nem is hallom meg őket. Talán csak néha eszmélek rá, hogy valamit tennem kéne, és nem abban az irányban, amiben éppen elindulok. Most komolyan, mi a fene folyik itt? Nem akarja valami elengedni az elmém, mintha megkaparintott volna magának, és azt mondaná, te csak arra vagy jó, amit én mondok neked.
Az első lépéseket még magamtól teszem meg Sage felé. Meg akarok szabadulni ettől az őrjöngéstől. El akarom tűntetni a fejemből a hangokat. Azt, amelyik egyre hangosabban kiabál. Akármennyire is akarom, próbálom legyűrni ezt a hangot, egyedül nem fog menni. Tudom, muszáj lesz, mert így nem maradhatok. Azzal veszélybe sodrom mindannyiunkat.
- Segíts! Üss ki! Nem érdekel mi az, csak hallgattasd el a hangot bennem.
Ez az utolsó olyan pillanat, amikor még tudom azt mondani a lehető legnagyobb befolyásom van az elmémre. Innentől kezdve inkább azt érzem, mintha valami köd szállna alá. Pontosabban valami ködfátyolon keresztül látnám a mozdulataim, hallanám a hangom. Azt viszont így is tudom, hogy amennyire tudom, még mindig a segítséget kérek. Azt, hogy valaki állítsa le ezt a helyzetet.
Várjunk, ez csak egy illúzió. Ha illúzió, akkor meg lehet törni, nem? De mégis milyen módon, ha az akaraterőm teszik most próbára?
Hirtelen hallok meg egy női hangot. A ködfátyolon keresztül felismerem tanítványom, talán ennek köszönhető az, hogy nem bántom, csak figyelmen kívül hagyom a kérését. Hamarosan azonban egy kezet érzek meg a vállamon és mintha ráznák is.
- Menj innen! – szűröm a fogaim között.
Remélem sikerül elég hangosan, hogy tanítványom megértse. Nem tudom ezek után, hogyan fogok a szemébe nézni. Mégis, hogyan oktathatnám pont én? Ezen a kérdésen viszont most ráérek gondolkodni. Most azt kell kitalálnom, hogyan fogom lefejteni az ujjaim a nyakról, amire megint egy kicsivel nagyobb nyomást gyakorlok.
A kéz még mindig a vállamon nyugszik, így elengedem a nyakat és lesöpröm magamról a másikat. Egy pillanat, nem több és visszatérek a korábbi tevékenységemhez. Vajon ő lesz az első, akit megölök? Még nem bántottam senkit. Legalábbis annyira nem, hogy belehaljon.
- Ölj! Ölj! Ölj! – kántálom immár hangosan is azt, ami belülről szétfeszít.
Csak reménykedni tudok benne, hogy valamilyen módon megállít majd valaki. Vagy ha nekik nem is, a vérveszteségem megtöri az akaratom, a testem. Addig csak annyi a dolgom, hogy legalább kordában tartsam az erőm, amennyire lehet, hogy ne öljem meg Sage-t.

Naplózva

Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 ... 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 02. - 03:22:01
Az oldal 0.104 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.