+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Elvarázsolt kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elvarázsolt kastély  (Megtekintve 3841 alkalommal)

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 07. 03. - 20:49:21 »
+10

ELVARÁZSOLT KASTÉLY



A csendes nyári estét megtöltötte a Három Seprűbe betérő tömeg beszélgetésének zaja és az onnan kiáradó, mindig jellegzetes-füstös illat, amiben érezni lehetett a vajsör kellemes aromáját. Ezúttal azonban nem a legjellemzőbb társaság – azaz roxfortos diákok – töltötték meg a helyet, hanem egy-két különösebb, illetve átlagosabb figura. A különös persze az volt az egészben, hogy nem csak a jelenlévők voltak oly’ eltérőek a megszokottól, hanem magam a Három Seprű is. A megszokott kocsmahangulatot felváltotta valami más. Kerek asztalok mindenhol, rajtuk nevek és előre kikészített üveg borok, vajsörök és egyéb jellegzetesen varázsló italok. A töklé is ott volt kitöltve egy-egy magas pohárba, szépen csillant meg narancsos színe a bágyadt gyertyafényben. Persze mindenki tudta miért ez a nagy felhajtás.
Lassan második hónapja hirdették a plakátok, nem csak Roxmortsban, de London szerte is, hogy egy tehetséges Illuzionista tért vissza külföldi útjáról és az angol közönséget szeretné elkápráztatni. A hírverés olyan jól sikerült, hogy a jegyek nagyrésze már pár héttel a reklámkampány megkezdése után elkelt. Nem csoda hát, hogy az egyes asztalnál, pontosan az hirtelen eszkábált színpad előtt kapott helyet Mr. Forest és kellemes kis oldaltáskája, Elliot O’Mara… akarom mondani Forest vagy Lee, vagy O’Lee. A két férfit kísérték első körben az asztalukhoz, még mögöttük bőven zajlott a jegykezelés. Ugyanazon asztalnál foglalt helyet Mr. Cartwright és Miss Volkova. A kisasszony azonnal kiszúrta szépen felvésett nevét az asztalon elhelyezett pergamenen. Az aranybetűk légiesen ívesek voltak rajta, akárcsak a többi névtábla helyett eszkábált kis lapon.
A többi asztal lényegében ezek mögött kapott helyet. Elsőként jutott be Miss Everfen és Miss Leddicius, akik meglepő módon a kettes számmal jelölt asztalnál foglaltak helyet. Hozzájuk csapódott be a BoltonNiel páros. Az úriember, némi ügyetlenséggel felborított egy jó pohár töklevet is, egyenesen Miss Everfen csinos ruhájára. Éppen ekkor érkezett a felmentő sereg Mr. Fawcett társaságában.
A következő asztalnál, kicsit jobbra a színpadtól kapott helyett Miss Fawcett és Miss Jadisland, akikhez máris odaugrott egy túlzottan is segítőkész fiatalember, természetesen a Seprű alkalmazottja, hogy kibontson egy üveg bort. Csupán előzékenységből, na meg a két nőszemély szépséges mosolyáért. Hamarosan befutott mögöttük Miss White, aki kissé zavarban ugyan, de lehuppant az Esmé melletti székre, hogy egy nagyot kortyoljon a hamarosan kitöltött borból. Így hát nem is olyan nagy csoda, hogy a lány kissé kábultan pillantott az asztalhoz érkező Miss Vanheimre.
Miss Cassen a négyes számú asztalnál ült le, a színpadtól balra. Csillogó szemekkel pillantott az üres pódiumra, izgatottan várva az eseményeket. Nem számított még véletlenül sem Mr. le Fay társaságára. Utánuk érkezett Olivia, aki ilyen formán óhajtotta megünnepelni győzelmét a RAVASZ vizsgák felett.
Miss Harpell és Miss Lowell huppantak le az ötös asztalhoz, bátortalanul pillantva egymásra. Nem is számítottak igazán férfitársaságra, ugyanis jóval utánuk futott be Mr. Collins, kissé zihálva a kinti forróságtól. Az pedig már csak mindennek a teteje volt, hogy még Mr. Zharkov is éppen az ő asztalukhoz ült le. Ám szerencsére a két lány, különösen Miss Lowell, annyira lefoglalta az úriembert, hogy még véletlenül sem vehette észre a közelben ülő Annát. Talán Lottie-nak nem volt éppen szerencsés arra a napra azt a rózsaillatú pacsulit választani, hiszen a szűk helyet gyorsan megtöltötte annak aromája, elnyomva minden mást.
Amint mindenki elfoglalta a helyét, és magához vette a kellő alkohol vagy üdítő mennyiséget. Hirtelen elsötétül a kocsma. Éppen csak a kandallóban pislákolt egy kis fény, de az kevés volt ahhoz, hogy megpillantsák ki alatt reccsennek meg a dekalapok. Hamarosan gyenge, sápatag fehérség világította meg a színpadot, előtűnt az a zöldeskék szempár és a hozzá tartozó közepes termetű férfi.
– Ez itt olyan varázslat estéje, hölgyeim és uraim, amit még nem láttak! – Mondta és kitárta a karjait. – Legyenek hát üdvözölve az Illuzionista kertjében, mert én így hívom azt a csodát, amit ma látni fognak. – Folytatta, majd egy pillanatra megigazította csinos ruháját. – Szeretném, ha megvizsgálnák, milyen az idő. Születésünk percétől kezdve sodródunk vele. Jelezzük és megmérhetjük, de nem uraljuk. Nem tudjuk se gyorsítani, se lassítani. Vagy mégis? Mindannyian éreztük, hogy egy szép pillanat túl gyorsan vált semmivé, nemde? És bárcsak hosszabbra nyúlhatna! Vagy, hogy ragad a perc egy rossz napon, és bárcsak gyorsabb ütemre sarkallhatnánk...* Mit szólnának, ha a ma este megváltozna az idő? Hol megállna, hol lassulna?
Lelépett egy színpadról, be a közönség közé, majd egyszerűen kihúzta zsebóráját a szmoking belső zsebéből és felemelte azt. Rámutatott, mintha csupán az annyit emlegetett idő egyetlen mementója lenne.
– Hunyják le a szemüket a kedvemért. Lassítsunk le egy pillanatra együtt! – Megvárta, míg mindenki így tesz. Ha valaki halogatta a dolgot, hát odasétált hozzá és finoman a vállára tette a kezét. Hamarosan mindenki erősödő, hangos ketyegésre lehetett figyelmes. A szemükre, mintha súlyos álom szállt volna. Nem mozdultak. Nem mozdultak, csak hallgatták mereven. – Képzeljék magukat egy olyan világba, ahol más idők vannak, más valóság, más falak és más határok… ismeretlen játékszabályokkal…
A mondandója vége elveszett a hallgatók számára. Azok ugyanis mély, sötét álomba zuhantak, mozdulatlanul ülve székeikben. Számukra nem volt már más, mint esés érzés, aminek nem tudtak ellenállni. Csak sodródtak, sodródtak az árral tovább…  



A következő mesélő reag július 14-én érkezik
Mindenki úgy és annyit írjon, amennyi kényelmes!
Reagsorrend nincs.
A reagok 3-3 pontot érnek, amik
az új tanévhez lesznek elszámolva!
Csók Men?

*Idézve A mágus c. filmből
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 07. 04. - 18:44:32 »
+6

Elvarázsolt kastély


2000. július 7.

.outfit.

Már megint én voltam az, aki szarul járt… nem elég, hogy odakint nagyjából negyven fok tombolt és nekem teljes páncélzatban kellett lennem, hogy a nagy Nathaniel Forest mellett tökéletesen nézzek ki, de még csak nem is ígérte ez az este jó szórakozási lehetőséget. Ki a francot érdekel egy illuzionista? Egyáltalán mi a szart csinál egy ilyen fickó?
Mi a szarnak kell mindenre ingyen jegyeket küldeni, de most komolyan? – morgolódtam, mikor már ott ácsorogtunk a Három Seprű ajtajában. Az egyik kicsípett alkalmazott éppen a belépőnkkel babrát és néha-néha bepillantott a kocsmába, mintha még nem lenne tökéletes előkészítve minden. Baszki meddig álljak a melegben feketében? Toporogtam ingerülten és Natra pillantottam a szemem sarkából.
Máskor menj egyedül… – magyaráztam dühösen és a nadrágzsebembe rejtettem a kezemet. Aztán nagyot sóhajtottam, mikor végre átléphettük a küszöböt és bevezettek minket az első asztalhoz közvetlenül a színpad elé. Nathaniel Forestet mégis hova ültették volna, ha nem a díszpáholyba? Hát persze… milyen hülye is vagy, O’Mara! Korholtam magam, majd lehuppantam hanyagul az egyik kényelmetlennek látszó székre, hogy azonnal magamhoz vehessek egy pohárka bort. Éppen időben kortyoltam bele, ugyanis a következő jelenet enyhén lesokkolt.
Nem egyedül kaptunk ugyanis helyet az asztalnál. Hanem Christopher Cartwright csatlakozott, mint a sors fintora, majd kisvártatva kiszúrtam a mellette ücsörgő nőcskét is. Nem különösebben érdekelt a fekete haj és a kékszem, ő sem lehetett több egy kellemes kispárnánál, aki időnként bemelegíti a „tolvajok királyának” cseppet sem királyi ágyát. Furcsa, hogy mennyi közös pontom volt már első ránézésre a nővel.
Szép estét, Cartwright – köszöntem és végig mértem, cseppet sem szemérmesen. Az asztal alatt a bokámat hozzáérintettem csak azért, hogy irritáljam kicsit a barátnője előtt. – Nem tudtam, hogy szereted a szemfényvesztést… vagy ez egy randi? Mert akkor befoghatom. – A nőre vigyorogtam, nem Cartwrightra. Nagyon elégedett voltam magammal, hogy máris belekotnyeleskedhettem a dologba. Nem, nem tettem volna tönkre a randiját. Ez azért még Chrisnek is kijárt a maga módján. Egyszerűen csak bírtam, hogy kicsit kellemetlen helyzetbe hozhatom.
Elliot O’Mara vagyok. – Nyújtottam át a kezem a nő felé az asztal felett. – Ő Nat Forest. – Böktem a mellettem ülőre. Kihúztam magamat, mintha nagyon büszke lennék, hogy egy híres író társaságában vagyok… nem kellett tudnia senkinek, hogy csupán kényszerre olvastam el a könyveit. Addig hisztizett, míg neki nem estem. Azt sem kellett tudnia senkinek, hogy csak azért jártattam annyira a számat, mert Nat már régen tudott arról, ami köztem és Cartwright között történt és nem kellett volna, hogy ők ketten esetleg szóba eledjenek. Tudtam, hogy ez érzékeny pontja a kapcsolatunknak.
Szerencsére hamar elsötétült a kocsma, hogy aztán halovány fény mellett megjelenjen egy fickó. Nem néztem meg jobban magamnak, ugyanis engem nem érdekelt a szövegelése… csak az, amit éreztem. Valami varázstárgy volt nála… valami erős varázstárgy, amitől úgy dobogott a szívem, hogy majdnem kiugrott a helyéről. A kezem is megremegett, mintha másra sem vágynék, csakhogy hozzáérjek, végig fogdossam a testét, amíg meg nem találom, amit rejteget.
Kelj fel, O’Mara… szerezd meg… vedd el… tépd ki a kezéből… Ekkor fogtam csak fel, hogy egy zsebórát bámulok.
Hunyják le a szemüket a kedvemért. Lassítsunk le egy pillanatra együtt! – Mondta a fickó, de én nem tudtam így tenni. A ketyegő aranytárgyat bámultam, amit nagyon szerettem volna a magaménak tudni. Azonban nem így történt, mert a pasas a vállamra fektette a kezét, amitől azonnal lehunytam a szemem, mint egy mugli masina, amit testi erővel lehet irányítani. – Képzeljék magukat egy olyan világba, ahol más idők vannak, más valóság, más falak és más határok… ismeretlen játékszabályokkal…
A hangja egyre inkább elmosódott. A fejem előre hanyatlott a testemen és csak a sötétség, a csend és a lüktetés maradt a Három Seprű meglepően nyugalmas, esti fényei után.
Naplózva


Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 07. 04. - 21:28:45 »
+2

Elvarázsolt kastély




2000. július 7.


Néha nagyon fura és különleges eseményeket képes produkálni az élet. Nem gondoltam volna, hogy egy olyan eset után, mint a Valentin napi baki még egyszer elmegyek bármilyen Roxmortsban meghirdetett eseményre. Főleg azok után, hogy az ott történtekre soha nem fogok választ kapni, és utálom az ilyen helyzeteket. Jobban szeretem, ha valamilyen választ mindig kapok. Ráadásul a nyarakat mostanában inkább az utakon töltöm, ki akarom használni minden egyes percét, mert az iskola mellett nem nagyon van rá lehetőségem.
Igazából ezúttal olyan kevés idő telik el a diákok kiröppenése és az esemény között, hogy egyelőre csak otthon töltöttem a napjaimat. Van mit helyreállítani, és igazából így találom meg azt a borítékot is, amiben a jegy van. Mert ezt már régen megrendeltem, csak magam mellett nem akarom tartani. A kíváncsiság viszont nálunk családi vonás. Nem lennék meglepődve rajta, ha találkoznék még néhány közelebbi vagy távolabbi rokonommal. Abban reménykedem azért, hogy Shirleyvel összefutok majd. Jó lenne őt megint látni, kíváncsi vagyok, mi van vele azóta. Ugyan váltottunk pár levelet, de az azért sohasem az igazi.
Lassan ideje is lenne készülődnöm, mert gondolom az előadás pontosan fog kezdődni. Hoppanálással nem lesz nehéz odáig eljutni, de előtte még szeretnék néhány apróságot venni a Mézesfalásban. Azt hiszem, egy farmer, egy sportcipő, egy póló és egy lazán fogott sál tökéletesen meg is teszi. Mert soha nem lehet tudni. Talán még fázni is fogok a mai nap folyamán. Elmosolyodom a tükörbe nézve, mert azon túl, hogy jól áll ez a sál, semmi funkciója nincs, szerencsére.
Egy utolsó sóhaj, mikor belépek a főutcára. Még mondhatnám, hogy meggondolhatom magam, de nem. Nem volt olcsó ez a jegy, nem fogom veszni hagyni. Főleg úgy nem, hogy a varázslat mágus létemre még engem is el tud kápráztatni. Legyen szó bármely ágáról. Talán azért, mert eléggé naiv vagyok hozzá, és itt van is bennem egy ellentmondás. Talán az, hogy érdekel, de azért hagyom magam elvarázsolni mutatja meg bennem az, mennyire összetett vagyok. Vagy nem.
Miután végzek a Mézesfalásban, a Három Seprű felé veszem az irányt. Próbálom fürkészni a tekintetemmel azokat az arcokat, akik arrafelé tarthatnak, mint én is. Van néhány ismerős arc, diákok, egykori diákok, de amúgy ennyi. Senki érdekes, de valahogy nem lepődök meg rajta. Minden olyan gyorsan történt. Pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Nekem se volt időm gondolkodni rajta mint két perc.
- Jó napot! – köszönök, amikor belépek a kocsmába.
Talán csak a közelben lévők hallják a felém forduló arcokból ítélve, de amúgy nem is lepődök meg rajta. A kocsma mindenhol csak kocsma. Az emberek csak akkor ismerik egymást, ha meghívják őket valamire. Az asztalok között sétálva meglátok egy hosszú, barna hajzuhatagot. Bár ritkán találkozunk Esmével, bárhol képes vagyok felismerni az unokahúgom. Oda is megyek hozzá, hogy köszönjek. Feláll, mikor meglát és megölel. Fura, de tőle olyan jól esik ez az ölelés. Tudom, hogy a családom többi tagjával ellentétben, ő soha nem fog elítélni valamiért, amit nem követtem el.
- Szia! Nem gondoltam, hogy itt foglak majd látni.
- Én se feltételeztem rólad ugyanezt. Ő itt Ginevra – mutat a mellette ülő nő felé, én pedig megcsókolom a kezét a hölgynek.
Nem kell mondania semmit, látom hogyan néznek egymásra. Az már viszont igaz, hogy meglep. Mármint sejtettem, hogy ő van annyira szabad szellem, nem nézi kivel esik nagy szerelembe, de mégis meglep.
- Érezzétek jól magatok, ha kell itt leszek valamelyik asztalnál.
Intek nekik egyet, majd megyek tovább a saját asztalom felé. Ide mintha egy jól elkapott pillanatban kerülnék. Előveszem a pálcám, és pillanatok alatt eltüntetem a kiömlött italt, majd a foltot is eltávolítom Merel ruhájáról.
- Jó estét, hölgyeim! Jó estét, uram! Willow vagyok. Ahogy nézem, ma estére az asztaltársuk.
Leülök a helyemre, majd magamhoz intve az egyik pincért, azonnal vajsört kérek. Egy közeli asztal felől meghallok egy rég hallott mégis ismerős hangot. Odafordulok, és meglátom a kis Elliotot. Egy szalvétából galacsint gyúrok, és felé dobom. Ha elmegy odáig és észrevesz, akkor intek neki, ha nem, akkor annyiban hagyom, mert elcsendesednek a fények és belép egy idegen alak.
Próbálom minden mozdulatát kielemezni, nem akarok semmiről sem lemaradni, ezért nem is figyelem igazán az óráját. Addig nem, amíg a közelembe nem ér, a vállamra teszi a kezét. Ekkor egy pillanat alatt elálmosodok, még hallom, ahogy a korsó koppan az asztalon, de aztán ennyi.
Naplózva


Sage Bolton
Tanár
*****


Rúnaismeret és Alkímia professzor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 07. 05. - 07:57:57 »
+5

TO; M I N D E N K I

2000. július 7.


"The moment you doubt whether you can fly,
you cease for ever to be able to do it."


Végre volt ki elhívni. Ezzel a gondolattal pillantottam a mellettem sorban álló Taniara, akivel nem rég még csak cigicimbik és gumikacsafelkutatók voltunk. Mára pedig a nmp*-ből éppen neki köszönhetően váltam közepesen nmp-vé. Nem bántam, hogy mellettem van, mert képes volt mosolyt csalni az arcomra, na meg öröm volt nem egyedül dohányozni „odahaza” a kis szobámba. Azelőtt sosem osztottam meg a helyemet senkivel sem, nem adtam másnak az ebédemből – amit amúgy sem ettem meg. De végül is nem volt olyan rossz.
A nagy melegben persze nem volt olyan kellemes kint ácsorogni. A nap még mindig fent volt és úgy tűzött a hátamra, hogy azt hittem menten leég bőröm. Jó lett volna, ha végre egy jó kis eső lehűtötte volna a levegőt annyira, hogy ne legyen ilyen kegyetlen, elviselhetetlen a forróság. Persze a múlthéten ez is megtörtént, akkor meg olyan pára lett, hogy a hajam még göndörebb volt, mint máskor.
– Lassan olyan, mintha zuhanyoztam volna. – Közöltem a tényt vigyorogva Taniával, mikor végre a mi jegyünk került ellenőrzésre. Elnyomtam a cigimet, ami ott füstölt az ujjaim között, majd átléptem a küszöböt és magammal húzva Taniát megindultam az asztal felé, ami állítólag direkt nekünk lett előkészítve. Biztosan ezért kérték el a nevemet a jegyvásárlásnál.
Egészen másképp nézett ki a Három Seprű ahhoz képest, amihez szoktam. Nem a szokásos angol kocsma volt, hanem kissé szalonszerű benyomást keltett. A kerek asztalokkal, az aranybetűs pergamenlapokkal, amivel jelezték, hogy ki hol foglaljon helyet.
Az asztalnál már ült két lány, akiket nem is néztem meg jobban. Éppen csak intettem feléjük egyet, mikor kihúztam Taniának a széket… de amikor leültem volna én is, na akkor csapott meg az az ismerős illat. Nem volt talán olyan intenzív, mint ahogyan az emlékeimben élt, mégis beleborzongtam. A két másik lányra pillantottam. Az egyik világos hajú, világos szemű volt, talán kicsit idősebb, mint egy roxfortos diák. A másik sötét hajára és sötét szemére viszont azonnal ráismertem. Hirtelen megszólalni sem tudtam, mintha kiszáradt volna a torkom, ezért az előttem lévő pohár töklé felé nyúltam. Szívesen kortyoltam volna egy nagyot belőle, hogy visszatérjen a hangom és a kinti hőség utóhatásait is enyhítsem. Elbénáztam. A pohár megborult és a tartalma éppen az ismerős lányra borult.
– Bocsánat…
Nehezen nyögtem ki még azt az egy szót is. Ha nem jelenik meg mellettünk az a varázsló és tesz rendet, biztosan még jobban leégetem magam.
– Jó estét, hölgyeim! Jó estét, uram! Willow vagyok. Ahogy nézem, ma estére az asztaltársuk. – köszönt. Egy kicsit hálás is voltam neki, hogy megzavar minket és míg magához intette a pincért – ki tudja minek –, megpróbáltam kicsit összeszedni magam. Nem is tudom, hogyan támadhatott fel bennem az a könyvbeli farkas ilyen hirtelen, éppen csak az ismerős illat hatására.
– Sage. – Mutatkoztam be és felé nyújtottam a kezemet. Közben a pincér az asztal közepén lévő vajsörös üveget kibontotta neki és beletöltötte egy pohárba.
Elsötétült a Három Seprű hamarosan. A homályosan pislákoló fényben egy alak rajzolódott ki és egy nagyon sejtelmes szöveget hadart el az időről. A kíváncsiságomat éppen csak az az illat tudta elvonni. Nem is értettem, hogy abban a hatalmas illatfelhőben, ami az egész kocsmát uralta, hogyan tudtam éppen azt az egyet kívenni. A szívem vadul kalapált persze. Aztán, mikor lehunytam a szemem ez elmúlt. Csak hallgattam a ketyegést és azokat a szavakat, míg furcsa, sötét álom nem telepedett rám.

*nagyon magányos pasi
Naplózva


Lilium Leddicius
Eltávozott karakter
*****


az ásós lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 07. 05. - 09:21:31 »
+3

Kísértet kastély
✿✿✿
2000. július

All in one



Nem nagyon van kedvem ennyi ember között kuksolni, és még a józanabbik felem is megszólalt bennem, hogy ebből lehet nem lesz semmi jó ksülve. Főleg, mert amilyen nagy siettséggel jöttem, a gyógyszerem is otthon hagytam. A sors iróniája, hogy a gyógyítóm mondta, hogy jöjjek el ide, hogy tanuljak szocializálódni. Hát nagyon jó, nem sokra megyek ezzel, ha begőzölök. Bár ahogy elnézem a hosszú sort, néhány erősebb varázsló és boszorkány is volt köztünk. A sírba tesz engem a gyógyítóm. Az oké, hogy esténként a Lionba dolgozok, de az valahogy mégsem a üt ki úgy, mitha egy sima rendezvényen lennék, viszonylag normális emberek között. A Lionba úgy minidg mindeki azt csinál, amit akar, azért szeretnek oda járni.
Aztán végül úgy döntök a görcsölés nem nekem való. Egy nálam jóval fiatalabb lánnyal sikrül bejutnunk a helyiségbe, így a még üresen ránk váró asztalka felé vehettük az irányt. Nagy robajjal csörtetek is a cél felé, miközben mindenfélét kotyogok a mellettem, vagy mögöttem haladó leánynak.
- Szerinted meg fog halni valaki? Olyan jó lenne, ha végre történne valami izgalmas.
Mikor lehuppanok a székre, rögtön rendelek egy karamellás sört, és bár tudom, nem kéne innom, mert az alkohol jobban előhozza belőlem a dolgokat, mégsem aggodalmaskodom úgy, mint az elején. Majd lesz, ahogy lesz. Olyan nincs, hogy ne lenne sehogy.
Amíg várakozunk, lassan gyűlnek az emberek, én pedig a tányér melletti késsel kezdek el játszani. Ahogy szórakozom vele, megpillantok egy férfit és egy közel Merellel egy idős lányt közeledni felént.Tudom, elvileg tudom a szabályokat, hogy nem kéne hirtelen msnak esetleg fura kérdéseket feltenni, ezt nagyon sokszor elmagyarázta a gyógyítóm, de egyszerűen nem tuom eldönteni, hogy mi lehet másnak fura. Mert nekem semmi sem tűnik annak. Így ahogy a közelebb értek, megkérdezem, amit meg kell:
- Nahát, ti ennyire szeretitek a daddy féle párosítást? - kérdezem, semmiféle rosszindulat nélkül, majd kíváncsian végigmérem őket, és észreveszem, ahogy minket is megnéz magának a srác, majd a szeme megakad Merelen. Hm. Kétségtelenül daddy feeling, gondolom magamba. A köveztekző pillanatban azonban felborul az ital, ami a mellettem ülő lány szép ruhájára fröccsen. Ahelyett, hogy hasznossá tenném magam, inkább felkiáltok.
- Hű, nézzétek, olyan a foltja, mint egy tüdőnek! - kiáltom és még közelebb hajolok a ruha felé.
Ám nem volt túl sok időm a foltot bámulni, mert felbukkan egy férfi, és mindenestől eltűnteti a baleset maradványait. Bóóóó, de kár.
Aztán lassan, de biztosan minden vendég elfoglalja a helyét, én pedig már kezdek unatkozni. Lassan elsötétül minden és egy fura alak kezd el mászkálni a sorok között, mindenféle magasröptű szöveget hangoztatva. Egészen nyugisnak indul az este, ám ebből az állapotból kizökkentett egy kattogás, ami lassan kezd az őrületbe kergetni. Képtelen vagyok lehunyni a szemem, mindenfelé leskelődöm, ám az a fura hapsi mögém lép és a vállamra teszi a kezét. Nem tudok ellenállni neki, így lassan lehunyom a szemem, de egyre jobban sajog a fejem, és egyre hangosabb a hang is, mely annál is inkább az erőszakra kényszerít. Utálom ezt az érzés, és már el is felejtettem milyen, napok óta normálisan tudok elaludni, de ez a kattogás teljesen felkavar. Aztán belecsapódik a fejem az asztalba.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 07. 05. - 17:55:39 »
+2


Elvarázsolt kastély



2000. július 7.



          Nagyon izgatott vagyok. Már alig várom, hogy láthassam a mágusnak az előadását. Igaz, egy vagyon volt a jegy, de biztos vagyok benne, hogy minden kis knút megéri majd. Főleg mert ez megint egy olyan előadás lesz, amire szerelmemmel együtt megyek el. Már jó előre megvettem a ruhát is, amit eddig nem mutattam meg neki. Mellette mindig kicsit félek, hogy túl alulöltözöm, nem akarom, hogy szégyenkezzen miattam. Most kicsit mégis úgy érzem, hogy ezzel a settel sikerül felvennem vele a lépést. Egy hasonló színű szandált veszek még fel, a hajamba teszek egy csatot és kész is vagyok. Legalábbis úgy érzem, de nem tudom. Előbb inkább megmutatom magam Ginevrának.
          Ha ő is elkészül, akkor irány Roxmorts. A falu, amely annyi jót és rosszat is megélt, és ami mostanában tele van csodákkal. Olyan jó lett volna átélni Vénusz kertjét, de akkor nem éreztem úgy, hogy nekem ott lenne a helyem. Meg aztán akkor pont nem is vágytam semmiféle szerelemre. A helyzet mostanra viszont már változott. Megfogom párom kezét, hogy együtt hoppanálhassunk, és ezáltal együtt is érkezzünk. Nem igazán van kedvem máshova menni, de ha szerelmemnek igen, akkor természetesen a Seprű előtt meglátogatjuk azokat a helyeket.
          A kocsmába lépve hamar kiderül számomra, hogy majdnem az elsők között érkezünk. Mármint szépen látom csorogni az embereket, a legtöbbjüket nem ismerem, de a korukból ítélve még Roxfortosok lehetnek. Nem véletlenül ezt a korosztályt nyűgözi le a legjobban a mágia ilyen fajtája. Az asztalok között sétálva csak később veszem észre, hogy név szerint vagyunk leültetve. Ez nagyon menő, bár, remélni tudom csak, hogy mi nem mentünk még el a saját helyünk mellett.
          Végül a színpadhoz közel lévő asztalnál meg is találom a helyem, épp annál az asztalnál, ahol Shirley is ül. Nem gondolnám véletlennek, ha mégis az lenne.
          - Szia! Örülök, hogy itt látlak – megölelem, majd leülök mellé az egyik székre. – Hogy vagy?
          Mielőtt még komolyabban belemerülnénk a beszéletésbe, észreveszem az egyik szomszédos asztalnál Elliotot és mellette Natot.
          - Ott van Elliot és Nat. Elmegyek köszönteni őket – fordulok Ginevra felé.
          Tudom, hogy készített róluk interjút, de nem tudom milyen módon váltak el egymástól, szóval ezért inkább csak érdeklődöm. Mielőtt azonban meg tudnék indulni, egy ismerős hangot hallok meg a hátam mögül. Ahogy hátra fordulok, úgy pillantom meg a lassan látómezőmbe tévedő unokabátyámat. Kicsit izgulok, mert Ginevra még senkivel sem találkozott a családomból, de nem gondolom, hogy pont Willow-val lesz a probléma. Mondjuk az meglep, hogy eljött, azt hittem majd egész nyáron Európát járja.
          Gyorsan bemutatom őket egymásnak, majd egy mosoly kíséretében őt az asztalához is kísérem. Bevallom, tényleg számítottam bármilyen kioktatásra, vagy csak szimplán rosszallásra, de semmit sem kapunk. Ennek nagyon is örülök.
          - Ő az unokabátyám, akit már említettem. Tudod, a beépített emberem a Roxfortban – kacsintok egyet. – De most egy pillanat.
          Felpattanok a helyemről, majd odamegyek a legelső pozícióban lévő asztalnál ülőkhöz. Két embert nem ismerek, nem is igazán foglalkozok velük, nekem elsősorban Elliot a célpontom. Egy öleléssel köszöntöm is.
          - Jó estét, mindenkinek – köszönök miután kiegyenesedek.
          Az idegenek felé is biccentek, bár úgy érzem, ezt még meg fogom bánni. Nem agyalok ezen pár pillanatnál tovább, inkább megölelem Natot is. Csak mert, miért is ne. Nem nagyon szoktunk találkozni a kiadóban, talán csak futtában, azon kívül pedig még kevesebbet, de sokkal tartozok neki. Nagyon sokkal.
          - Mondd, hogy nem egy mágikus dologra jöttél vadászni – igyekszem úgy mondani, hogy senki se hallja hármunkon kívül. – Azt hittem nem érdekelnek az ilyen dolgok. Van elég mágia az életedben.
          Elliot vállára teszem egy pillanatra a kezem, majd el is indulok a saját asztalom felé, egy röpke intés után, de aztán visszafordulok és megint csak suttogva közlöm velük.
          - Vigyázzatok ezzel a pasassal, a szeme se áll jól. Nem bízom benne, ki tudja mit tesz majd a trükkök alatt.
          Mondjuk azt azért meg kell hagyni, hogy nagyon jó alapja lenne néhány festményemhez, akár így párosával is, de ennek nem most van itt az ideje. Visszafelé az asztalomhoz még megállok Willow mellett és Sage-re nézek.
          - Látom megismerted az unokabátyám, Sage. Remélem, jövőre már együtt is fogtok dolgozni – kacsintok egyet felé, hogy tudja kit kell befűzni, ha be akar valakit, aztán már állok is tovább a saját asztalom felé.
          Ott kicsit közelebb húzom a székem szerelmeméhez, majd megfogom a kezét. Még épp időben sikerül bocsánatot kérnem tőle a közjátékért, mikor elsötétedik a szoba. Bevallom, elsőre megfog az a szempár, amelyik a színpadról néz le ránk, már látom is magam előtt milyen arc tartozhat hozzá, és azt milyen környezetben tudnám elhelyezni. Aztán egy pillanat alatt az egész összemosódik, és már nem hallok, látok vagy érzek semmi mást csak a nagy semmit.
Naplózva


Nathaniel Forest
Játékmester
***


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 07. 05. - 19:22:47 »
+3


ELVARÁZSOLT KASTÉLY

Nem volt egyszerű ez az egész. Nem is volt kérdéses, hogy vajon az lesz-e. Bár tetszett a KisLak, de ettől függetlenül még mindig idegennek éreztem magam a falai között. Bár azt be kellett vallanom magamnak, hogy egyre kevésbé. A reggeli nyugalmat kifejezetten élveztem. Volt az egészben valami rusztikus nyaraláshangulat, ami kifejezetten megszépítette. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e otthonomnak nevezni azt a helyet, de egyre jobban élvezem azt, hogy nem kell sehova sem sietnem, hogy van időm a tájat bámulva elmélázni, gondolkodni, alkotni. Ez olyasmi, amire jó régen volt időm és lehetőségem. A tucatnyi határidő és teendő pedig nagyrészt kifacsarták a lelket az írásaimból és ahogy fest a kapcsolatomból is. De megmentem. Magamat éppúgy, mint minket is.

Ettől függetlenül vannak vitáink. Tegnap és ma is akadtak. Végül lényegében belekényszerítettem Elliotot megint valamibe, amit ő nem akart. De itt-ott enged az ember. Ezt a meghívást, ingyen jegyet pedig még azelőtt kaptam, hogy elköltöztünk Tengerszembe és önkéntesen elvonultam írói szabadságra. Mivel megígértem, hogy ott leszünk. Igen, Elliot is, nem csak én. Így nem volt kérdéses, hogy elmegyünk. Nekem nem volt. Elliotnak már annál inkább, mivel továbbra is gyűlöl minden olyan helyet és alkalmat, ahol nyilvánosan meg kell jelenni. Ez most sincs máshogy. – Ez az utolsó ingyenjegy volt, amit elfogadtam, megnyugodhatsz… - Szorítom meg kissé a kezét, bár aztán finoman meg is cirógatom. – Nem akarok nélküled lenni. Ezen sem. És szerintem tetszeni fog neked.

Magammal húzom lényegében, ahogy az előadás helyszínéül szolgáló ivó felé haladunk. Van némi dézsa-vu érzésem, mert mintha már a romantikusnak ígérkező valentin dologra is épp így hurcibáltam volna magammal. Persze próbálok fennköltnek, hatalmasnak és magabiztosnak tűnni, Így, hogy immáron fürkésző tekintetek kereszttüzében vagyunk. De azért igencsak kérdéses számomra vajon nem teszek-e megint mindent tönkre ezzel a húzásommal. Pedig valahogy úgy éreztem egy ilyesfajta előadás jobban illik Elliothoz, mint hozzám.
Persze attól még, hogy most elvileg visszavonultam kicsit, amit a napokban terveztünk nyilvánosságra is hozni, még mindig ugyanúgy megilletnek bizonyos jogok. Például az, hogy nem kell odakint a tűző napon ácsingóznunk, hogy beengedjenek. Amint helyet foglaltunk egy pincér sertepertélt körülöttünk, hideg italokat és némi harapnivalót téve az asztalunkra. Elégedett vigyor ült ki ajkaimra, ahogy figyeltem az alakot és számhoz emeltem a hideg italt. Az a baj, hogy hamar le is görbült az ajkam és immáron bosszús gorombasággal szemléltem az asztalunkhoz újonnan érkező Cartwright-ot és bájosnak mondható partnerét.

Elliot azonnal gondoskodott a jó hangulatról, hogy ajkaimra megint visszatérhessen az az önelégült mosoly. Játszik a férfival, látom. És bár ott bujkál bennem a féltékenység, tudom, hogy legalább lesz miért elégtételt vennem, ha hazaértünk. Csak egy enyhe biccentést produkálok a nő felé, amennyiben van olyan kedves és néven nevezi magát, vagy Cartwright őt. Vállat vontam, mintha igaziból az egész nem is érdekelne, bár belül nagyon is mardos a féltékenység. Azért a lábammal jeleztem Elliot bokájának, hogy ideje visszahúznia a széke alá. - Legyél jó és kedves fiú Elliot. Cartwright is tudja, hogy te vagy a legszebb. Nem kell már elcsábítanod...

Közben elsötétült minden. Hatásvadász kezdés… Dünnyögök magamnak és már ebből kiindulva sem sejtek túl sok jót a dologból. Aztán halvány fény világította meg a színpadot és így előtűnt a homályból az alacsonynak tűnő férfi. És bár a továbbiakban sem csökkent hatásvadász mivolta szememben. Hát a szövegírója legalábbis borzasztó… De azért teljesítettem amit kért. Egy hangos sóhajjal merültem bele tulajdon képzeletem világába, hogy aztán észrevétlenül, abból zuhanjak legmélyebb álmomba…
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 07. 07. - 09:46:15 »
+1

the greatest show



...az illúzió az élet elhagyhatatlan része,
S az illúzió születése nem feltétlen a valóság halála...



..a trágár szavak esélyesek...

Az utolsó simításokat ejtem meg az ingen és a zakón, majd szemlélem meg az összképet. Tökéletes... ez a szó jut eszembe. Mindenki egy vérbeli angol úriembert lát, mert a külső tökéletes összképpel sugallja ezt. Mindössze csak én tudom, ez valójában nem igaz. Enyhe gyomorremegő izgalommal indulok el, hogy felvegyem az autóval Annát. Taylor vezet, mert ma inni akarok, és még ha nem is rúgok be nagyon mert nem épp ez a célom, azért mégis csak egy elit showműsorba lesz részünk.
Volkováva összeegyeztetni bármit nem épp egyszerű. A színházak nagy többségét én magam dobtam Zara miatt, illetve a felkeringő pletykákat megelőzendően. Ám ennek az illuzionistának az előadására a kapott tiszteletjegy nem tűnt túlzottan veszélyesnek vagy kompromitálónak. Ráadásul még Anna is beleegyezett.
Az oldalán elégedetten lépek be a Három Seprűbe a roxmosrtsi utcáról. Ritkán járok ide, nem igazán szeretem. A kiszolgálás egyenesen borzasztó, a söntés középszerű, de tény, ami tény fontos összekötő pont, népszerűbb mint a Szárnyas Vadkan. Megértem tehát hogy ez szolgálja a helyszínt. Azúrkék szemeim végigpillantanak a cirádás betűkkel vésett meghívón, majd a zsebembe süllyesztem őket.
Karomat könnyeden fontom a nő oldalára és hajolok felé a tömegben irányítva őt az első asztalhoz.
- Ugye tudod, hogy ez az egész csak illúzió? Valószínű minden olyan valótlan lesz... bezzeg te gyönyörű vagy.
Nem tudom mit is várjak a mai estétől, de valahol sejtem, neki jobban fog tetszeni, mint nekem. Illatával az orromban és sötét haja puha érintésétől kísérve érünk az első sorhoz, ahol mosolyom mindössze akkor lohad le egy cseppet mikor meglátom kik is foglalnak helyet a számunkra is fenntartott asztalnál.
– Szép estét, Cartwright
- O’Mara... – biccentek felé, majd pillantásom a kísérőjére téved. Naná, hogy a hírhedt firkásza az. Nem tudom miért is bosszant... talán a sors kegyetlen iróniája, hogy épp ők és épp ma és most kerülnek a környékünkre. - ... Forest.
Ő is kiérdemli a köszöntésnek szánt biccentést, s még mielőtt leülnék bemutatom nekik Annát. Aztán döntök, én ülök inkább Elliot mellé, mert jobbnak látom gátló tényezőként fellépni.  Ismerem annyira Elliotot, hogy tudjam... csúnya játékot szeret űzni. És milyen jól rá is érzek... alighogy helyet foglalok és elénk kerül a pincér jóvoltából két pohár hűs bor máris a társam és barátom figyelmét élvezhetem ki az asztal alatt... és felett.
– Nem tudtam, hogy szereted a szemfényvesztést… vagy ez egy randi? Mert akkor befoghatom.
Már épp szóra nyitnám a szám, hogy visszavágjak tegye meg ezt a kis szívességet, mire beelőznek.
- Legyél jó és kedves fiú Elliot. Cartwright is tudja, hogy te vagy a legszebb. Nem kell már elcsábítanod...
Könnyed mozdulattal csapom hátba Elliotot, gunyoros mosollyal kísérve, mert olyannak hat így mint egy ostoba, féltékeny kisgyerek. Közben egyúttal elhúzom a lábam az övétől az asztal alatt. Szelíd jelzés, de nem vagyok benne biztos, hogy érti.
- Bizony, legyél jó kisfiú Elliot és fogadj szót. Mellesleg...
Ujjaim rátalálnak Anna kezére az asztalon és ösztönösen kulcsolom össze a sajátommal majd húzom magamhoz.
- Egész jól eltaláltad.
Cinkos vigyort csal elő belőlem a siker. Egyrészt tudom, ezzel felbosszantom O’Marát. A közös kis kalandunk óta nem találkoztam vele, így lemaradtam mégis hányadán áll a Foresttel kapcsolatos életében, és mostanság ő is került engem. Így semmit nem tudhat az enyémről. Másrészt valószínű az egész lényem bosszantja Forestet is. Kettő egy csapásra... Harmadrészt pedig... mégis csak ez egy kimondott és nyílt bók vagy ha tetszik, felismerés, amit nem is nekem kellett megtenni de Anna számára is világossá válik. Egyszerűen megkönnyítve a dolgom. Rápillantok immár nem törődve az asztaltársaságunkkal. Tekintetemben sok minden benne van, többek közt az is hogy jobb ha nem kérdez, csak ha majd túlesünk mindenen és már úton vagyunk haza. Nem célom eltitkolni előle semmit sem... de talán nem itt kellene megvitatni sem semmit.
Szelíd csókot lehelek vékony hosszú ujjai tövébe, amik annyiszor a segítségemre siettek és megmentettek már, s aminek következtében Sophie medálja a nyakamban újra nehézzé válik. Ezt pedig fokozza a színpadon hirtelen feltörő fényár és az illuzionista megjelenése. Elkap egyfajta bizsergés... valami bosszantóan frusztráló érzés. És ez nem jó. Figyelmem kizárólag az előadásra összpontosul, eszembe sincs körbenézni mégis kik jöttek még el, mert aki igazán fontos az ott van közvetlen a jobb oldalamon. Mikor pedig feladatot kapunk kissé feszengve és Annára sandítva, némán jelezve bizalmatlanságom neki, de végül vonakodva csak eleget teszek. Lehunyom a tekintetem és egy darabig csak Anna kezére figyelek, puha érintésére, a bizsergésre a bőrömön, majd a mindjobban elnehezülő medálra a nyakamban, ami mintha lefele húzna.. a jól megszokott tudattalan sötétségbe.
Naplózva


Florian le Fay
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 07. 07. - 10:17:18 »
+3

▪ 2000 július 7 ▪
mindenki


A hőséget egész jól viseltem, talán azért, mert nem is volt időm arra gondolni, mennyire folyik a hátamon a víz. A homlokomon is ott patakzott nedvesség, jelezve, hogy jó pár perce a délutáni tűző napon állok. Nem számított nagyon, azt leszámítva, hogy a kezemben szorongatott, névre szóló jegyem egészen átnedvesedett. Még sem érdekelt túlzottan, mert a hátam elképesztően fájt. Alig két napja suhintott rám Isaac az apja sétapálcájával, ami az oldalamat és a hátamat találta el. Ezért sem akartam ma itt lenni, az persze csak rátett egy lapáttal, hogy Rebecca sem ért rá végül.
Átnyújtottam a jegyemet az ajtóban álló embernek, várva, hogy megnézze nem hamisítványról van szó. Addig benéztem a válla felett a Seprűbe. Azonnal kiszúrtam, hogy ott bent nagyon más már minden. Nem csak azért, mert a rendezvény egyetlen hírességét jóval előttünk beengedték, hanem mert a szokásos asztalok helyett valamivel elegánsabbnak ható körasztalok várták, hogy leüljenek melléjük. Volt rajtuk minden, ital, nasi. Alig vártam, hogy ledöntsek valamit, de ahogy beléptem az oldalamat sikeresen végig húztam az ajtófélfán, így megint nyöszöröghettem egy kicsit fájdalomtól.
Végül csak megtaláltam az asztalomat. Már távolról kiszúrtam Averyt, amint a színpadot bámulja. Egyébként ez sem volt korábban a Seprűben. Ezt is az eseményre pakolták ide… ettől függetlenül még mindig nem nagyon érdekelt az Illuzionista. Valószínűleg tényleg hiba volt egyedül idejönni, mert csak halálra fogom unni magam, még ha Avery egészen jófej lány is volt.
– Szia Avery – köszöntem és kihúzva a székemet, leültem végre én is. – Nem láttalak a tanév vége óta. – Mosolyogtam a szőke tincsek felé. Közben nagyon örültem, hogy rá nem állított még Isaac és nem kellett a Figyelők Társaságának állandó jelentést adnom róla. Avery rendes lány volt, szinte annyira, mint Marble. Nem lett volna jó, ha ő is áldozattá válik engem meg miatta is addig vernek, míg nem vagyok hajlandó behódolni az akaratnak.
Magam elé vontam egy pohár töklevet. Egy ideig hagytam, hogy a hideg ital csak az üvegen keresztül a tenyeremet hűtse le. Közben a tekintetem végig járattam a termen, láttam pár ismerős arcot az iskolából, meg sok nálunk sokkal idősebb boszorkányt és varázslót. Hamarosan az asztaltársaságunkhoz is csapódott egy hetedéves lány. Csak egyszer-kétszer láttam a folyosón, így a nevét nem tudtam.
– Szia, Florian le Fay vagyok – mutatkoztam be, majd felé nyújtottam a kezemet. Közben éreztem, ahogy húzódik az oldalam és a hátam. Nem volt éppen kellemes ilyen fájdalmak között létezni, de már megtanultam összeszorítani a fogam és tűrni. A kviddics veszélyes sport, szinte minden meccsünk után akadt egy-egy kisebb nagyon sérülésem, de nem számított. Elfogadtam, lenyeltem.
Elsötétedett a Seprű, egyik pillanatról a másikra. A kandallóban is éppen csak pislákolt a mindig égő láng, ami szerencsére most nem ontotta magából a forróságot, mint a téli napokon. Aztán, a sötétségből túlvilági fény lett, ami egyenesen a színpadot és vele együtt a feltételezett Illuzionistát világította meg. Amennyire nem érdekelt addig, annyira ragadott magával a hatásos belépő és a szövege. Arra gondoltam én magam is, milyen furcsa dolog az idő s közben lehunytam a szemem. Hallgattam a ketyegést, az Illuzionista furcsán megnyugtató hangját. Mintha csak elnyomot volna az álom, úgy szállt rám a kellemes sötétség és szűnt meg minden hang körülöttem.
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 07. 07. - 18:43:51 »
+4


2000. július 7.

Az este minden szempontból kellemesnek ígérkezett, az egyetlen rondító tényező az a hatalmas meleg volt, amitől felforrt még a vérem is, miközben a jegyem ellenőrzésére várakoztam a Három Seprű előtt. A sötétzöld, ujjatlan, csipke felső remek választás volt, azonban a hozzá párosított fekete hosszú nadrág már annyira nem, rettentően melegített, ráadásul még a hajamat se kontyoltam fel végül, csak hagytam, hogy egyenes tincsekben a hátamra omoljon. Igazából nem tudom, mit gondoltam. Talán reménykedtem benne, hogy mire ideérek, kicsit lehűl a levegő, erre csak még jobban kivirult az ég, narancssárgára festve a Három Seprű épületét.
Meglegyeztem magam a jeggyel, hogy túléljem, amíg a kis sor elfogy előlem. Amikor először megpillantottam a plakátokat, már biztos voltam benne, hogy szeretnék menni: a jegy elég drága volt, de úgy gondoltam, megengedek magamnak ennyit, ha már a nyaram többi része amúgy is dögunalom lesz, összezárva a nagynénémmel.
Végre én kerültem sorra, és néhány pillanaton belül már bent is voltam a Három Seprűben, ahol már sokkal kellemesebb volt a hőmérséklet. Egy gyors, kíváncsi pillantást vetettem körbe, és eközben ki is szúrtam pár ismerős arcot. Néhány Roxfortos diák és tanár, például a házvezetőnk, Mr. Fawcett mellett, azonban felbukkant egy arc, aki nemrég összevérezte a pólómat bagolytáp vásárlás közben az Abszol úton, aztán meghívott fagyizni. Ha összeakadt a tekintetünk, halvány mosollyal intettem Sage-nek, aztán elindultam megkeresni a helyemet.
A négyes számú asztalnál találtam meg a nevemet, szóval kihasználva, hogy még nincs itt senki, letelepedtem a legszimpatikusabb székre, ahonnan szerintem a legjobban rá lehetett látni a színpadra, és magamhoz húztam egy pohár töklevet, ami a kerek asztal közepén csillogott. Kellemes volt még csak megérinteni is a poharat, annyira hideg volt a fala, megkóstolva pedig még mindig ugyanaz a kellemes íz fogadott.
A kezdés még kicsit messzebb volt, de az én tekintetem már ráragadt a színpadra, valamiféle elvétett mozgás után kutattam, de egyelőre semmit nem láttam. Hirtelen aztán a szemem sarkában bukkant fel valaki. Odafordulva Florian le Fayt fedeztem fel az új asztaltársamban.
- Szia, Florian! - köszöntem neki halvány mosollyal. - Hogy vagy? Azóta nem törted el a kezed, ugye?
Apró vigyort engedtem meg felé, visszautalva az első találkozásunkra, aztán aprót kortyoltam a hideg tökléből.
Nemsokára még egy lány csatlakozott hozzánk. Én sem tudtam a nevét, bár a Roxfort folyosóiról enyhén ismerős volt.
- Szia! Avery Cassen. - Én is kezet nyújtottam neki, és kedves mosolyt villantottam felé. Közben azon törtem a fejem, hanyadéves lehet. Talán hét? Őket abszolút nem ismertem, a lány pedig idősebbnek tűnt, mint én. Ezután feltűnt néhány méterrel arrébb az egyik osztálytársam, Sophie, és neki is integettem. Kicsit azért féltem, hogy teljesen ismeretlenek vesznek majd körbe, de szerencsére nem így lett.
Nemsokára elkezdődött az előadás. Izgatottan körbepillantottam, amikor a gyertyafény elhalt és a kocsma elsötétült. A kandallóban éledező kis lángokat figyeltem egy pillanatig, amikor a színpad felől recsegést hallottam, és arra fordítottam a fejem. Hiába hunyorítottam, egészen addig a pillanatig semmit nem láttam, amíg szürkés fény nem gyúlt, és felbukkant egy zöldeskék szempár, amely úgy vizslatott lassan végig mindenkit, mintha az ember lelkébe látna. Hirtelen megborzongtam, és meglepően kellemetlen volt. Nem tudtam az okát, szóval ráfogtam a fickó lehengerlő kisugárzására, és arra, hogy talán ténylegesen van benne valami más. Akkor még eszembe se jutott, hogy ez a más ténylegesen rossz legyen.
Lassan kirajzolódott a termete és öltözéke is, miközben beszélni kezdett. Szavaira koncentráltam, de valami nem stimmelt. Valami, mint kis vészcsengő duruzsolt bensőmben. Az egész kocsmára néma csend telepedett, mintha még lélegezni is elfelejtettünk volna.
– Hunyják le a szemüket a kedvemért. Lassítsunk le egy pillanatra együtt! – Lassan körbesandítottam, mindenki így tesz-e, néhány embert szúrtam csak ki, aki nem volt hajlandó egyből behunyni a szemét, azokhoz pedig odalépett az illuzionista, és a vállukra tette a kezét... a szemük pedig már csukódott is le. Vizslattam egy pillanatig az alakot, aztán Florian felé fordultam, de ő már tette, amit a férfi kért. Halkan beszívtam a levegőt, aztán mielőtt engem is kiszúrhatott volna, inkább hátradőltem, és hagytam, hogy valamiféle láthatatlan erő lehúzza szemhéjamat.
– Képzeljék magukat egy olyan világba, ahol más idők vannak, más valóság, más falak és más... - A szavak lassacskán összemosódtak elmémben. Levegőért kaptam, de mintha a testem nem akart volna engedelmeskedni, aztán valami megfoghatatlan súly nyomott lefelé, ami talán a férfi keze is lehetett... és nem tudtam megkapaszkodni semmiben, így csak csúsztam egyre lejjebb a sötétségben, amíg már semmi sem számított.
Naplózva


Anna Volkova
Jegelt karakter
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 07. 08. - 13:56:07 »
+1



Elvarázsolt kastély

2000. július




Elég szkeptikus voltam ezzel az egésszel kapcsolatban, mert egy ilyesféle bűvészbemutató úgy hangzott, mint amivel az egyszerűbb mugli rétegek szemfényét vesztik. Boszorkaként láttam már néhány esetet, amit a varázstalan népek „csodának” mondanának. Egy apró részlet azonban mégis meggyőzött arról, hogy Nekem ezt az előadást látnom kell. Ez a kis kitétel pedig Christopher volt. Szóval elfogadtam a dolgot, most az egyszer, és vártam, mit mutathat nekem, a varázsvilágba tartozónak egy ilyen "show" műsor.
Róma mély nyomokat hagyott bennem, és azt hiszem Christopherben is, átvitt értelemben ugyanúgy, mint szó szerint. Már nem tudtam nem felemelni a telefonkagylót, ha eszembe jutott. A névjegye már feleslegesen feküdt a kis asztalon, mert a számot fejből tudtam. Apró ürügyek, egy-egy kérdés vagy apró információmorzsa mindig akadt. A távolságtartás is nehezebben ment – ennél kevesebb közös kaland is alaposan összekovácsolna két embert. Még mindig voltak ellenérzéseim, még mindig azt gondoltam, hogy jobb, ha távolságot hagyunk egymás között. Óvatosságból, biztonságból; különösen most, hogy a Falka egyre erősebb gyökereket ver a környéken… De ő mégis valahogy úgy hat rám, hogy ezek az érzések drasztikusan lecsökkennek bennem éppúgy, mint a távolság, amit tartani akarnék.
Úgyhogy most itt voltam, az oldalán, és a székek közt lépkedve Cartwright oldalán azon tűnődtem, mi is ez köztünk igazán, és mit is keresünk itt.
- Ugye tudod, hogy ez az egész csak illúzió? Valószínű minden olyan valótlan lesz... bezzeg te gyönyörű vagy.
Elmosolyodtam és kissé el is képedtem a nyilvánvaló bókon, amely egy tőle megszokottan morcos megszólalást követett, de egyáltalán nem volt a szokásos, sértésként is értelmezhető bók. Felvontam a szemöldökömet, és átható pillantást tettem felé. Valami más. Határozottan különös érzés fogott el, ha eddig találkoztunk, az ilyen sosem volt.
- Nem tudhatod… Te mondtad; lehet, hogy ez is csak szemfényvesztés – kacsintottam rá végül játékosan, köszönetképp, és rutinmozdulattal végigsimítottam a ruhámon. Ritkán öltözöm a varázsvilágban megszokott öltözékbe, de most választottam egy kissé boszorkányos hatású kalapot az egyébként egyszerűen csinos, fekete miniruhához. Kellemes határesetet képeztem így a két kultúra között valahol félúton. Chris ugyan a tökéletes gavallér viseletébe bújt, de neki mágikus kiegészítőként elég volt csibészes vigyora.
- Első sor, mi? – pillantottam rá csipkelődős elismeréssel, mikor kiszúrtam a nevünket a megfelelő asztalra fektetett névkártyákon. Természetesen ezt is elintézte, meg sem kellene lepődnöm. A többi asztaltárs táblácskáját nem is volt szükséges elolvasnom, mert innen-onnét már találkoztam az arcukkal és a nevükkel.
- Szép estét, uraim! Anna Volkova vagyok – mutatkozom be, mikor nyilvánvalóvá válik számomra, hogy mindenki mindenkit ismer.
- Nagyon örvendek, Mr. Forest… – mondom kedves mosollyal az író felé, és egy huncut kacsintással fejezem be a mondatot a másikhoz fordulva. - … és Mr. Forest.
Hallottam, hogy Chris más nevet említ a szemmel láthatóan keleti származással bíró fiatalúr kapcsán, de az igazság az, hogy bármennyire is igyekszem a tudományok és a hasznos tudás témakörében tájékozódni, a közéleti hírek akarva-akaratlan azért hozzám is eljutnak. Nos, leginkább két igen nyomós forrásból kifolyólag vagyok ilyen jól értesült, az egyik a rendelőm várójában kihelyezett néhány Forest-könyv, a másik pedig a Próféta egyik-másik száma, ami ugyanitt található meg. Az unatkozó gazdik pedig nem egyszer a beteg házikedvenccel együtt a híreket is behozzák nekem. Úgyhogy növekvő kíváncsisággal figyelem a közöttük, és Cartwright között kibontakozó párbeszédet.
– Nem tudtam, hogy szereted a szemfényvesztést… vagy ez egy randi? Mert akkor befoghatom.
Ezt megmosolygom, egyrészt a szórakoztató szemtelenség miatt, másrészt pedig az jut eszembe, hogy a kettő nem is igazán zárja ki egymást. A másik két asztaltárs azért kevésbé szórakozik el ezen.
- Legyél jó és kedves fiú Elliot. Cartwright is tudja, hogy te vagy a legszebb. Nem kell már elcsábítanod...
Felvont szemöldökkel, enyhe meghökkenéssel hallgatom az író úr dorgáló szavait. Úgy érzem, jobb volna egyelőre továbblépni azon, mire is célzott olyan különös éllel a hangjában.
- Bizony, legyél jó kisfiú Elliot és fogadj szót. Mellesleg... Egész jól eltaláltad.
Újabb, érdeklődő mosollyal pillantok a most megszólaló Christopher felé, a tekintetünk egy rövid időre összefonódik.  A kibontakozó közjátékot egyelőre tudomásul veszem, bár nem biztos, hogy jól járnak azzal, ha találgatok. Persze, felőlem mindenki élheti az életét, ahogy szeretné, az enyhe meglepetésemet, hogy épp Cartwrighttal kapcsolatban merül fel ilyen sejtés, szépen elpalástolom egy későbbi időpontra.
És a randi-ügy pedig… Kijelenteni ezt így, ilyen egyszerűen? Róma óta az a bizonyos óvatosság mintha benne is ott lett volna, éreztem persze, hogy több is van köztünk, de kellett, hogy leülepedjen a por. De ez a kijelentés elsöpört minden maradék kétséget. Ez az este egy kicsit más, mint a korábbiak. Legalábbis eddig még senkit sem lőttek fejbe, és senkivel sem töröltük fel a padlót, kezdetnek nem is rossz. Finoman megszorítom a másik kezét. Igazából új volt nekem ez, hogy valaki így, társaságban húzódik oda hozzám, de a szégyenlősséget gyorsan palástolom valamivel. Mégsem vagyok tizenéves szűzlány, hogy pironkodjak…
- Nyugtával dicsérd a napot, hisz a program szerint… Itt minden csak illúzió – figyelmeztetem játékosan, egy sejtelmes félmosollyal, aztán feloldódva folytatom. - De ha nem történik katasztrófa, akkor utólag megállapíthatjuk, hogy randi volt-e – teszem hozzá, az elmúlt találkozásainkra utalva.
Lehet, hogy az utolsó gondolatom miatt, de amikor az est főszerelője végre színre lép, és beszélni kezd, valahogy végigfut a hideg a hátamon. A ravasz, baljós érzetet keltő szavak után eszemben sincs szót fogadni, és lehunyni a szemem. A lelkem mélyén megmozdul valami, egy jelenleg halk hang szól figyelmeztetőn; a farkas fúj távoli vészriadót. Hiába küzdök, az érintés a vállamon legyőz, az órakattogás elnyomja a bennem tomboló aggályokat. Amikor a tudatom már majdnem elködösül, megrémülök, és erősebben megszorítom a mellettem ülő kezét – próbálok belekapaszkodni, hátha itt tart a zuhanástól, ami egészen olyan, mint az a pillanat, mikor a telehold beköszöntével elveszítem az eszemet. És ahogy attól sincs menekvés, már innen sem volt, megbénulva, vakon, tehetetlenül tűrtem, hogy a sötétség tompán boruljon rám, és nyeljen el végképp.

Naplózva


Mirabella Harpell
Jegelt karakter
***


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 07. 09. - 07:41:09 »
+1

Elvarázsolt lány az elvarázsolt kastélyban

2000. június



Ha elsőre kapsz otthont, van egy biztos és jó helyed, akkor ellágyulsz. Olyan leszel, mint a legpuhább, legkedvesebb szobacica. Ha ez másodjára történik meg veled, azután, hogy egyszer már ezt elvesztetted, akkor pedig még keményebb leszel. Legalábbis velem ez történt. Megtapasztaltam, milyen a szabadság, milyen a saját két lábadon állni, és tudom, hogy az élet nem tündérmese, hanem akciófilm. Az, hogy van egy origó, egy stabil nullpont, ahova vissza tudok húzódni és amire számíthatok, nem nyugtatott meg, de olyan energiát adott a további úthoz, ami semmi máshoz nem fogható. És ezért mindig hálás leszek Cartwrightnak, aki lassan apám helyett apám. De azért csak meglógok Garden Lodge-ból újra, mert miért is ne, és mert tudnom kell bizonyos dolgokat. És nem csak nekem.
- Alfred, könyörgöm, nem hal bele a kíváncsiságba? De komolyan?! – toporogtam az ajtóban. Kezem a kilincsen volt már, de az öreg ott állt előttem, azzal a szigorú póker-képével, karba font kezekkel, és képes volt a szemembe mondani, hogy:
- Nem.
- Dehogynem! – nyüszítettem bosszúsan. – Telefonbeszélgetések, indokolatlan, bamba vigyorok, szétszórtság, és az ég szerelmére, látta, hogy ma milyen cuccban ment el? Teljes puccban! – vágtam rá a költői kérdésre én magam a választ hevesen és jelentőségteljesen. A válasz azonban megingathatatlan, hűvös hallgatás volt.
- Ajjh, maga is tudja, hogy ez most valami más, és biztos, hogy kifúrja az oldalát, ki az a nő – fújtam mérgesen.
- Mr. Cartwright magánügyei csak rá tartoznak és arra, akivel azokat megosztja – jelentette ki a komornyik emelt fővel és olyan unalmas hangon, hogy attól hányást imitáltam, de majdnem tényleg is.
- A kisasszonynak pedig éjszaka semmi keresni valója odakinn. A szobájában a helye, reggelig, ahogy mindig. Az a munkám, hogy itt rendet tartsak – tette hozzá kicsivel határozottabban. Még egy utolsó oldalpillantást vetettem rá, ekkor mintha azonban egy apró, bujkáló mosolyt láttam volna az öreg szája sarkában. Egészen felé fordultam, s közben engedelmesen elléptem az ajtótól.
- Ó… - A felismerés nem túl magasröptű megnyilvánulása tört ki belőlem, és széles vigyorra húzódtak tökéletesen kirúzsozott ajkaim. Titkos munkatársaim ügyesen megtanítottak bánni a különböző szépészeti termékekkel, úgyhogy a ma este célállomását ismerve azt gondoltam, bevetem a megszerzett értékes tudást. – Semmiképp sem szeretném, ha miattam végezné rosszul a dolgát – böktem ki színpadias belenyugvással, és szomorú kiskutyaszemeket meresztve elindultam a folyosón a szobám felé. Amikor elhaladtam a férfi mellett, csibészes vigyort dobtam neki – bizonyságául annak, hogy túl sok időt töltök Cartwrighttal – és rákacsintottam, ezzel üzenve kimondatlanul, hogy akkor a szokott módon, a tetőn át fogok távozni és úgy teszünk, mintha Alfred semmiről sem tudna.
Lassan lépegettem, feltűnő ráérősséggel. A komornyik megköszörülte mögöttem a torkát. Kitört belőlem a röhögés.
- Csak ne aggódjon Alfred. Tájékoztatom – kacsintottam, aztán teljes erőből elszaladtam a szobám felé.
                                                                                               *
A társaság gyülekezett, én pedig könnyen elvegyültem a tömegben. A névtáblával nem volt gond, a mágia, vagy a dolgozók tették a dolgukat, így a nevem ott virított az egyik hátsó asztalnál, jó messze az elsőtől. Majdnem túl messze is.
- Sziasztok! – köszöntem az asztaltársaknak, a fiatal egyetemistának tűnőLottie-nak és a később befutó, egyébként Roxfortos-társ Hunternek egy-egy halovány mosollyal, de fél szememet a megfelelő helyen tartottam, várva, mikor futnak be a várva várt vendégek. Az állandó mászkálás miatt azonban nem sokat láttam.
- Jó lesz az előadás, mi? – kezdtem felszínes csevegést, csak hogy ne legyen feltűnő, hogy majd kiugrok a bőrömből. Egy villanásnyi időre láttam Cartwrightot, amint helyet foglal, és az oldalán valakit, akiből egyelőre csak hosszú, fekete hajat tudtam megfigyelni. Szóval fekete… Kaján vigyor terült szét szeplős képemen, és elfelejtkezvén magamról, elégedetten vigyorogtam Lottie-ra. Magyarázatképp ennyit súgtam neki meg Hunternek:
- Én csak azért vagyok itt, hogy meglessek valakit. Meg valakinek a nőjét… És ti? – érdeklődtem aztán, hátha valamelyiküknek kedve van válaszolni.
Az asztalhoz utolsóként egy idősebb fickó ült le. Nem sokat foglalkoztunk vele, bár Lottie eléggé lekötötte a figyelmét egy darabig.  Én meg továbbra sem láttam sokat, mert a titkos hölgyemény háttal ült. Azt láttam, hogy vékony, és ami a pláne, hogy egyszer csak…
- Megfogta a kezét! Megfogta a kezét! – robbant ki belőlem az álmélkodó ujjongás, de aztán észbe kaptam, és hirtelenül ártatlan képpel néztem vissza a kérdő tekintetekre. Különösen sokáig tartott fogva az idősebb figura sötét, kutató pillantása, amit nem  is tudtam hova tenni elsőre, de aztán vállat rántottam, mert kezdődött a műsor. Nem szívesen, de azért engedelmesen hunytam be a szemem, és a valóság lassan messzire úszott tőlem, elmúlt a nagy kíváncsiság is, nem maradt más, csak az órakattogás és az a könnyed érzés, mintha egyre zuhannék…
 

 
Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Már megint egy Mardekáros?!

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 07. 09. - 17:20:28 »
+3

Kastélybanzáj
2000. 07. 09.
Mindenkinek, aki él, és annak is, aki nem
Men?




Amikor heccből vettem egy Kapard le Voldemort fejét nevű béna kaparós sorsjegyet, csupán egy mindenízű drazsét szerettem volna vele nyerni, nem pedig valami hülye egyszemélyes belépőt erre az izére... Minden vágyam az volt, hogy otthon punnyadjak végre a tizenakárhány macska között, a lehető legmesszebb kerülve minden varázsdologtól, erre csak megnyerem ezt a hülyeséget. Nem is én lennék. És bár szerettem volna rásózni valamelyik barátomra, hogy fogjad vigyed, rá kellett jönnöm, hogy nekem nagyon is nincsenek barátaim. Na, ez fail. Szóval az utolsó pillanatig halogattam, hogy egyáltalán eljöjjek, semmi kedvem nem volt idáig felutazni, de aztán csak rávett a nyavaja, meg a hülye kíváncsiságom.
Ahogy a tömegben topogva török előre, a lúzerság érzetem megint csak megnő, mert szinte mindenkinek volt párja! Te vagy a társasági élet rémje, Sophie, sóhajtozom magamban, miközben a jegykezelés után végre beszabadulok a kicsit sem nyomasztó, és kicsit sem zsúfolt helyiségbe. Random pincérek jelennek meg a semmiből, és random ismeretlen emberek zsigonganak  körülöttem. Út közben néha megcsapja a fülemet valami csörömpölés, és arra nézve látom, hogy az egyik asztalnál egy hapsi kiborított valami piát. Hát legalább más is szerencsétlen, nem csak én. Hurrá. Először rossz asztalhoz ültem, aztán mikor onnan elkergetett egy békát ölelgető tokás hölgyemény - szentég, remélem én nem fogok ilyen klasszik vén banya külsőt felvenni, mire megöregszem - végre csak oda találok az asztalomhoz. Annyira megörülök, amikor ott látom Esmét és Ginervát is. Legalább velük nem vagyok társalgási zokni.
- Sziasztook! Milyen eddig a "buli"? - kérdezem tőlük lelkesen, majd lezuttyanok a székemre.  Közben forgolódom, hátha még észreveszek egy-két isemrőst. Nem vagy semmi, Sophie, abból a kemény öt darab ismerősből. Ráadásul ahogy nézem ez valami nagyon nagy szuperság készülődik itt, mert a fél varázslóvilág is itt van. Én meg még azt sem tudom, ki ez. vagyis nyilván tudnom kéne, de nem nagyon izgatnak ezek a dolgok. Végül is csak jobb itt kotlani, mint egy rahedli macskaszőr és macskamenta között.
Amúgy megint csak körbebambulva esik le, hogy itt szinte mindenki úgy kirittyentette magát, mintha csak valami epic bál lenne, én pedig úgy nézek ki, mint aki most szabadult egy Nazareth koncertről. De inkább vagyok gatyában, bizos ami biztos, ha esetleg elvarázsolódnék valami fura helyre, és vélatlenül sem akarnék semmikléppen se bugyogót villantani. Egyáltalán most melyiket vettem fel? Kérdezem magamtól, aztán a nagy nézelődés közben csak kiszúrom Avery-t is, ahogy felém integet, én pedig mosolyogva viszonzom.
- Mi újság, Ginerva, van valami izgis pletyka mostanában? - fordulok a boszorkány felé, miután rendeltem egy bögre forrócsokit. Esmé éppen elment szétnézni. Jó neki, hogy mindenfele van ismerőse, olyan mint egy társasági pillangó. Én szerintem megtartom a sajátságos bluggyhal szerepemet. Amikor végre Esmé is visszakeveredik hozzánk, végre meg tudom kérdezni, mi újság vele.
- Na hogy meg a korizás?
Mire belemelegednék a beszélgetésbe, puff elmennek a fények világot látni. Bár megértem őket, ha olyan lesz az előadás, mint amilyennek tippelem, én is, ha fény lennék inkább eloltaném magam kínomban. Nagyszerű elmélkedés volt tőled, már megint Sophie.
Mire észbe kapnék, már kezdi is az ipse a fellengzős beszédet, mintha ő maga lenne az atyaúristen, aztán negédesen kér mindenkit, hogy hunyja be a szemét. Ezen elkuncogom magam, de ez akkor is úgy hanzik, mintha valami elcseszett meditációs magnót hallgatnék. Még szép, hogy nem csukom be a szemem, inkébb kíváncsian forgatom a fejem összevissza, de aztán mögém kerül a fura fazon, én pedig úgy elálmosodom, minha évek óta nem aludtam volna egy szemhunyásnyit sem. Végül behunyom a szemem és unottan az asztalra könyökölöm és tenyerembe támasztom a fejem. A tiktakkolás anyám régi ingaórájára emlékeztet, és eszembe juttatja azokat a rég elfeledett emlékeket, amikor még hittem a mesékben.
Naplózva


Tania Niel
Griffendél
*


Naprapörgő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 07. 09. - 23:52:10 »
0

e l v a r á z s o l t  k a s t é l y
2000 július eleje
outfit


to: m i n d e n k i
Sokáig gondolkodtam rajta, aztán úgy voltam vele, hogy igazából már minden mindegy. A közös önpusztítás és gumikacsa-vadászat után, miért ne jöttem volna el vele? Megérdemelt annyit, hogy felvállaljam, ha már többet lógtam nála, mint otthon.
Csendesen állok a tűző napon, élvezem, ahogy a nap melegíti a szabadon hagyott vállaim, mellettem a kivételesen egyedül dohányzó Sage láthatóan nem élvezi annyira a napsütést és a meleget. Látszik rajta, alig várja, hogy végre lecsekkolják a jegyeket és bejussunk a hűvös kocsmába.
– Lassan olyan, mintha zuhanyoztam volna. – jelentette be vigyorogva, miközben elnyomta a blázt, majd behúzott magával az átalakított Három Seprűbe.
A hely nem hasonlított önmagára, ezzel a berendezéssel igazi kultúr helynek tűnt, nem valami angol kocsmának. Ahogy közelebb érünk az asztalhoz, látom, hogy már két lány ül ott, még közelebb érvén egyiküket felismerem, volt már többször is szerencsém a hugrás lányhoz , aki láthatóan lekötötte Sage minden figyelmét. Merel mellett ült egy kicsit idősebb, szőke lány, aki a jelek szerint nem köntörfalaz, ha valami felkelti a kíváncsiságát.
– Nahát, ti ennyire szeretitek a daddy féle párosítást? – csodálkozik rá a duónkra, ahogy leülünk, és nem tudom hibáztatni, biztos viccesen nézünk ki Sagedzsel így kettecskén. Főleg, hogy elfelejtette levenni a tekintetét Merelről. Lassan pillantok körbe, hogy felmérjem kik a közönség tagjai, látok pár ismerős arcot, főleg a Roxfortból.
- Hálisten szó sincs ilyesmiről, ez csak amolyan…– szakít félbe Sage azzal az akciójával, hogy leönti Merelt egy pohár sütőtöklével – plátói dolog. - motyogom még halkabban, mint eleve, ahogy befut Merel ruhájának megmentője, Fawcett prof.
– Jó estét, hölgyeim! Jó estét, uram! Willow vagyok. Ahogy nézem, ma estére az asztaltársuk. – ül le közénk, és ráz kezet kicsit instabil partneremmel.
Ahogy végigmérem, látom, hogy ma estére szegény Sage feje teljesen elveszett, enyhén szólva széteső félben van.
Óvatosan a kezére teszem a kezem, hátha kizökken, de a színpadon megjelenő nyurga alak sem tűnik ehhez elégnek. A figura hosszú és költői szöveget ad elő az időről és annak változtathatóságáról, miközben bejárja a teret és felméri a közönséget, mint valami vadász a prédáját. Mi is csak préda lennénk? Ahogy előveszi a zsebóráját és meghallom a ketyegést, arra kéri a közönséget, hogy hunyják le a szemüket. Lassan hunyom le a szemem, először kicsit gyanakodva, majd egyre jobban ellazulok és csak a ritmusos ketyegésre figyelek. Ha akarnék, sem tudnék jobban odafigyelni magamra, teljesen elengedem magam és csak sodródom a ketyegő árral, ami magával ragad.

Naplózva


Olivia Stane
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2019. 07. 10. - 14:41:04 »
+1

ELVARÁZSOLT KASTÉLY
2000 július eleje
outfit


Azt hittem már sohasem fogok túl esni ezeken a drága RAVASZ vizsgákon. Komolyan mondom már az agyamra ment ez a sok tanulás. A nyaram első felét szinte csak azzal töltöttem, hogy a könyveket bújtam meg mindenféle varázsigéket mormoltam magamban. Ha egyszer véletlenül valaki felfigyelt volna rám azt hitte volna, hogy megbolondultam mi több kihívta volna rám a gyogyósok kezelőit, hogy vigyenek el. Főleg ha mugli lett volna az illető. El sem tudom mondani mennyire jól esett mikor végre kitették a vizsga eredményeket. Szinte ujjongtam és úgy ugrabugráltam mint egy kerge nyúl.
Aztán milyen sokat vacilláltam azon, hogy hova is iratkozzak be. Pedig már kiskorom óta tudom, hogy gyógyító szeretnék lenni, ám most mégis gondolkodóba estem, de győzött az álmom a félelmem felett. Így beiratkoztam a Mandragóra intézetbe általános gyógyítói szakra.
Mivel is ünnepelhetném meg a sikeres vizsgáimat, meg úgy mindent? Hát persze, hogy ezzel a jeggyel egy érdekes bemutatóra. Na jó, éppen ennyire nem volt egyszerű a választás. De mivel hogy nem iszom és úgy amúgy nem is szeretek bulizni, maradt ez. Már csak azért is mert éppen szembe futottam vele egy plakáton és szerencsésen hozzá is jutottam egy baromi drága jegyhez. De hát na, egyszer él az ember.
Indulás előtt még egy órát el töltök azzal, hogy kihajigálom a szekrényemből szinte minden ruhámat amíg végre eldöntöm, hogy melyiket fogom fel venni. Végül egy egyszerű fekete lenge ruhácska mellett döntök és hozzá egy piros-fekete csíkos felsőt választok, na meg egy elég magas sarkú cipelőt. Az utóbbit rögtön meg is bánom, miután majdnem egy kerek órát állok sorba, hogy végre ellenőrizék a jegyemet és beengedjenek. Ráadásul ez a tűző nap sem segít a helyzeten, úgy érzem magam mint egy frissen bundázott hús, akit épp most helyeztek a forró olajba.
Végre! Végre! Átléptem a küszöböt. Hu! Micsoda jó érzés ez a hűvös ami megcsapja bőrömet. Sose gondoltam volna, hogy egyszer nekem, aki szinte irtózik a hidegtől, ennyire jól fog esni a hűvös levegő. Kissé behunyom a szemem, hogy csendben élvezhessem a kellemes hideget, de hamar újra ki kell nyitnom, hiszen hátulról már szinte befelé löknek, hogy menjek tovább. Gyorsan beljebb is megyek miközben tekintettemmel e nevemet keresem az asztaloknál. Mennyire furcsa így berendezve ez a helyiség. Olyan, mintha teljesen máshol járnék és nem a megszokott Három Seprűben. Néha el is felejtem, hogy tulajdonképpen ott vagyok.
Heves keresgélésem közepette megakad a szemem egy igencsak ismerős alakon. Ez valami nagyon hajmeresztően idegesítő dolog, hogy folyton belé kell akadnom. Mindenhol ott van ahol én is. Pedig azt hittem megszabadulhatok tőle és még csak látnom se kell. De kicsípte magát a drága, na meg első asztal. Oh. Nehogy odarohanjak... Persze, hisz azzal az írócskával vagy kivel jött. A kis pincsi kutyája így természetes, hogy első asztalt kapott, másképp ő nem is tudott volna ilyen előkelő helyet szerezni magának. Hogy ragadna le ahhoz a székhez és a betonhoz, hogy soha ne tudjon onnan felkelni. Na jó, ez azért túlzás... vagy mégsem... Minden esetre azt hiszem ő nem vett észre.
Pár perc múlva megtalálom a nevemet a négyes asztalnál, ahová ha már ülnek egy köszönés kíséretében lehuppanok. Amíg az előadás kezdődik a szememet kezdem forgatni a teremben, hogy jobban szemügyre vegyem a helyiséget. Talán még néhány ismerős alakot is felfedezek az emberek között. Hirtelen elsötétül minden, a szemeim furcsán cikázni kezdenek a gyors fényváltozás miatt. Majd hamar rátapad a legelős fényforrásra a színpadon, amin megjelenik egy fura figura. Amikor arra utasít minket, hogy csukjuk be a szemünket én szinte azonnal így teszek. Olyan gyorsan elfog az álom, hogy karjaimat az asztalra helyezem, a fejemet pedig kényelmesen rá. Gondolataim csak azon járnak, hogy milyen rég nem aludtam már egy nagyot. Valami áramlat féle ragad el, vagy nem is tudom mi. Elkezdek sodródni fogalmam sincs merre, de annyira igazinak tűnik az egész.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 ... 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 24. - 08:29:55
Az oldal 0.364 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.