+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Írország
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Írország  (Megtekintve 586 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 07. 03. - 16:45:32 »
+1





ÍRORSZÁG
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 07. 04. - 11:19:02 »
+1


MINDEGY HOL...
... CSAK VELED


Egészen más volt ez az egész. Nem játszottak a fénysugarak csukott szememen, s nem hozott magával tengersós illatot a résnyire hagyott, vagy épp teljesen kitárt ablakon befújó szél. Ez a hely idegen volt a számomra, ami ha felnőtt emberhez méltón nem is rémített meg egészen, de azért okozott kétségeket. Hozzá voltam szokva mindahhoz, amit megszereztem. Mindig tudatában voltam önnön szerencsémnek és tehetségemnek is. A semmiről indultam és felértem a csúcsra. Nem kis mennyiségű vagyonom ott pihent, több házba is belefektetve éppúgy, mint drágakövek és aranygalleonok képében pihenve több különböző széfben a világon. És most? Egészen más volt ez az egész… Mint, amilyen életet mostanában élhhettem…

Felültem az ágyban, mire az öreg fakeret tiltakozó nyikorgásba kezdett. Egyszer bizonyosan széttörjük ezt. Kétség sem fért hozzá, csoda, hogy az előző nap eseményeit túlélte. Próbáltam jó fejet vágni az egészhez, de persze néha előtört belőlem a kétkedő. Elliotért maximálisan megéri. Ha új életre vágyik, még ő vele, de messze Tengerszemtől, egy olyan életre, amit közösen építhetünk fel, azt teljes mértékig megérteném. De ez egy icipicit sok volt egyszerre a jóból és egyszerűségből. Még, ha most egy mukkom nem is lehet, amivel ezt a továbbiakban kifejezzem. Mert amúgy meg boldog vagyok… Érdekes beismerni… De az vagyok. Most is mosolyt csalt az arcomra, hogy a megannyi idegen illat, a széles puszta felől érkező furcsa föld és talán valami trágyaszag-féle, mellett még mindig ott incselkedik az az édesség is, amit úgy szerettem. Odahajoltam a szuszogó Elliothoz és finoman belepusziltam sötét tincseibe, miközben mélyen magamba szívtam pásom mindennél tökéletesebb illatát. Számtalanszor elcsodálkoztam már rajta, hogy lehetek ilyen szerencsés. És most, hogy majdnem elveszítettem igencsak kevés áldozatnak tűnt az, hogy egy időre, vagy akár hosszútávra feladjam mindazt a kényelmet, amit eddig fontosnak tartottam maga körül. Bár remélem, hogy idővel Elliot kicsit enyhül és kipofozhatom ezt a helyet. Nem durván, csak épp annyira, amennyire minden hétköznapi ember megtenné.

Újabb puszit nyomtam a finoman horkantó Átokfajzatom arcára, majd felálltam és magamra vettem szerényesen összecsomagolt ruhatáram egyetlen melegítőjét. Aztán kisétáltam, hogy ebben a konyhában is fellelhessem a reggeli rutin örömét. Mondjuk kávé az még mindig nincs… Állapítom meg egy sóhaj kíséretében, hogy aztán a lábam körül sertepertélő Nautilusnak dobjaek egy jutalomfalatkát, ami bezzeg akadt az ütött-kopott falak között.
- Keresünk egy boltot. – Vakarom meg az állat füle tövét, és már nem is tűnt olyan rossz feladatnak a reggeli kávészerzés, ha az ad egy célt a futásnak. Ha hosszútávon gondolkodunk az itt lakásban, akkor előbb-utóbb úgyis fel kell fedeznem majd minden lehetséges útirányt. De most izgalmas újdonsággal kecsegtetett a futócipő felvétele, Nautilus szabadon engedése az érdekes tájon. S bár kevésbé éreztem most naposnak a reggelt, mint ebben az évszakban Tengerszem közelében, de a szél is kevésbé fújt, így a boltba tett út, majd a hosszabb kerülő a tájon meglepően rövidnek hatott. És még az sem bosszanthatott fel, hogy megannyi báránykakit kell majd a cipőm talpáról lesuvickolnom. Üdv természet…

Viszont így igazi győzelemnek tartottam ahogy a lángok pattogni kezdtek a tűzhelyben, s az öreg kis kotyogós hallatni kezdte érces kis hangját. Amíg a reggeli élesztő nedű készült, addig kitártam minden ablakot és ajtót, beengedte, lényegében beinvitálta új otthonomba mindazt az újat, amit idegennek éreztem. Találtam egy kis vacak asztalt, azt kivittem a szabadba az ablak elé, mellé löktem egy széket is, tollat és pergament dobtam rá. Aztán olyan lelkes ihlettel, amivel majd egy éve nem alkottam, végre valahára felfrissülve, elindítottam pennám a lapon… 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 07. 06. - 14:03:03 »
+1

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

Ahogy fordultam, éreztem a selyempizsama furcsa, simaklós érintését a bőrömen… na meg, ahogy találkozott a durva, vidéki, utolsó pillanatban beszerzett ágyneművel. A csillogó-villogó Elliot aligha illet már ebbe a kis kunyhócskába, de volt még valamennyi a régi énemből, ami úgy ragaszkodott hozzá, mint egy valód mentsvárhoz. Ide akartam menekülni a szakítás okozta fájdalom elől. Ezt akartam a saját rejtekhelyemnek, ahol senki sem keres és addig sírhatok, míg össze nem forr a szívemen tátongó seb. Már lemondtam erről a kapcsolatról is, valahogy úgy, mint Esmével. Kifelé erősnek mutattam magam, addig nyelve vissza a könnyeket, míg bele nem fájdult a torkom az erőlködésbe. Belül viszont nagyon fájt, annyira, hogy azt hittem nem élem túl. Mégis lemondtam róla… talán azért, mert már Nat házában élni, állandóan csak várni és várni, míg elrohan mellettünk az élet, ugyanannyira kínkeserves volt, mint elveszíteni azt, amink van. S hogy miért várakoztam annyit? Eleinte, hogy lássam, érezzem az illatát és öleljem, aztán már nem maradt más, minthogy rendbe akartam hozni. Újra és újra, de valahogy sosem volt mellettem annyi időt, hogy sikerülhessen. Ezért lemondtam mindenről, illetve csak mondtam volna, mert ő nem akarta. Már megint úgy ragaszkodott hozzám, mint annak idején, amikor kiadtuk egymás útját. Makacsul jött és jött és jött, nem hagyva nyugtot, míg vissza nem rángatott Tengerszembe, az akaratom ellenére is.
Nagy nehezen, még bőven csukott szemmel felültem. Először a kinti friss levegő talált rám, ami a gyerekkoromat idézte. Nem volt sós, halbűzös tengerszag, mint Tengerszemben. Itt a legelők pezsdítő, üde illata uralkodott, keveredve az állandóan sárban úszó udvarral. Csak egy pár gondos kéz kellett, meg egy kis meghittség, hogy igazi otthon legyen az omladozó kőkerítés ölelte kis területből. Nat nem látta benne a lehetőséget. Nem a legjobbat akarta kihozni, hanem egyszerűen megváltoztatni. Nem volt elég modern, nem volt elég kényelmes és talán szűk is volt neki… hiszen nem neki választottam, hanem a régi Elliotnak, hogy egyedül éljen itt Zeusz, a feketemacska társaságában.
Megdörzsöltem a szemeit, ahogy a talpam a padlóra simult. Éreztem az öreg deszka karcos felületét, mielőtt lábam még rátalálhatott volna a papucsomra. Aztán végre, nagy nehezen felálltam, végig nézve az öreg helyisége, a nyikorgó ágyon, amit előző este bemocskoltunk a magunk szenvedélyes módján. Talán egy pillanatra még kívántam is, hogy szakadjon le az öregbútordarab, egyetlen mementóként őrizve, hogy van még bennünk vágy mélyen egymás iránt.
Nat… – Csoszogtam kifelé, felkapta a selyemalsóhoz tartozó köntöst és összehúztam magam előtt, hogy aztán szorosan megkötözzem. A friss levegőbe hamarosan bekeveredett az éppen lefőtt kávé illata. A tűzhelyhez léptem, hogy lehúzzam róla az öreg kotyogóst, majd két bögrébe öntsem a forró kávét. Tudtam, hogy Nat nem szereti, ezért édesebbre-tejesebbre csináltam. Éles kontrasztot mutatott az én üres feketém mellett, de így indultam el kifelé, megpillantva őt a nyitott ablakon keresztül. Odakint dolgozott, csendesen, koncentráltan… az arca olyan más volt, mint odahaza Tengerszemben. Róla is jó adag feszültség szakadt le idekint, pedig még alig tettük be a lábunkat jó formán.
Jó reggelt napsugár… – suttogtam olyan halkan, ahogy  csak kora reggel, kávé nélkül bírta a hangom, majd letettem elé az asztalra a kávét, én pedig a hátam a kőfalnak vetettem és elpillantottam a távolba. Elég borús idő volt, mint errefelé általában. A klasszikus forró nyár gyakran elkerülte ezt a lakás, völgyes vidéket. – Ez az otthon illata. – Mondtam, aztán belekortyoltam a kávéba.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 07. 07. - 18:16:48 »
+1


MINDEGY HOL...
... CSAK VELED


Volt abban valami meghitt, ahogy percekig csak pennám sercegett a papíron. Mintha tényleg nem létezne semmiféle gond vagy borús gondolat a világon. Mintha minden rossz érzés és szenvedés csak egy tűnő rossz álom lett volna, s nem életem múltjának epizódjai. Különös. Miközben még mindig idegennek érzem magamat ezen a helyen, mégis olyan gyorsasággal hozta a boldogság érzetét szívemhez… Talán nem is valóság ez. Talán a sok rossz dolog között végül, tényleg, véglegesen elvesztem, s ez most a vég utáni jutalom. Valami, amire jó ideje, legtitkosabb belsőmben vágytam. Nem voltam én igazgatónak való… Nem én születtem arra a feladatra, nem az én posztom volt. Író voltam. S erről egy ideje mintha jó magam teljesen megfeledkeztem volna. Vajon Elliot hányszor fogja még megváltani az életem?

Csendes tűnődésemben ér a bentről kiszűrődő neszezés hangja. A tájra mintha természetes némaság telepedne ilyentájt. Az állatok már felébredtek, s ki ilyen, olyan módon, de dolgára eredt. A falu túl messze van, hogy hangját halljuk. S a bárányok kolompjának hangja is csak néha-néha talál el a házunkhoz. Most másfelé legelésznek a kedves kis jószágok. Nem kukucskáltak be ablakunkon friss zöldségben reménykedve.
Én viszont végigfuttatom szememet a tájon, majd a házon, hogy végül óvatosan belessek a kopottas ablakkereten. Még egy pillanatra éppen látom Elliot sötét haját, miközben átvonul látómezőm sarkán, az ajtó felé.
- Jó reggelt. – Válaszolom az övéhez hasonló halksággal, s picit érintem, mintegy véletlenül a bögrét hozó ujjait. Ó… azoknak a gyönyörű, kesze-kusza,  fehér ujjaknak egyszer hódolnom kéne egy ódával… bár tény, hogy a verseléshez nem értek kifejezetten. És amúgy sem tudnék dönteni ajkai vagy ujjai között… - Köszönöm. – Lehelem ugyanolyan gyengéden, s máris ajkaimhoz emelem forró, s édes italom. – Olyan édesre csináltad, mintha nem is kávé lenne. Tökéletes… - Mosolyodom el, páromnak szánva a kedveskedést, akire finoman fel is tekintek papírjaimból, hogy aztán ugyanúgy, kissé elmélázva kövessem tekintetét, ahogy ma reggel már többször is végigfutottam a tájon.

- Ott egy ember. – Mutatok előre, ahogy látom a távoli figurát kibontakozni a tájból. Vendégünk nemigen akad, mióta itt lakunk. Kerüljük is inkább, mert ha jön is, az katasztrófát okoz. Várni sem várunk jelenleg senkit. Nagyritkán egy-egy bagoly fut be munkával kapcsolatban. Mivel azonban meghagytam, hogy csakis vészhelyzetekben zavarhatnak és akkor is csak Szürke, így túl sok abból sem érkezett. A környéken élő gazdákat pedig mind fel lehet ismerni már a járásukból. Nem könnyű munkában acélosodott meg a testük és lelkük az évek alatt. Ezek egy fiatalember, egy jó sorú fiatalember léptei voltak.
S, ahogy lassan kirajzolódott törékenynek tűnő alakja, szőkés haja s komolyember öltönye, úgy vált egyre egyértelműbbé személye. – Anson… - Sziszegtem a fogaim között, miközben lassan felálltam székemről. Látogatása nem volna kifejezetten kellemetlen, ha nem tudnám, hogy Elliot mennyire utálja is. Bár szerintem túl sokat lát a dolgokba… Amiket persze ezzel a lépéssel a fiatal srác még inkább alátámasztott párom szemében. – Vajon kitől tudja, hogy itt vagyok? Szürke titoktartást írt alá. Másnak nem mondtam… - Magyarázkodom, de teljesen felesleges. Sejtem, hogy ahogy a férfi közeledik, Elliotot úgy önti el egyre jobban és jobban a felbőszült harag.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 07. 08. - 17:53:05 »
+1

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

Egészen más volt, ahogy az itteni reggel cirógatott végig az arcomon. Nem volt erőszakos, sós szellő vagy szikrázó napsütés. A felhők alatt nem bontakozott ki más, mint a legelő hatalmas, zöld színe, ami megtöltött itt minden a sziklákkal tarkított vidéken. Ez volt az otthon, az az illat, az az érzés, ami minden komfortossá és tökéletessé tett a maga valójában. Nyugodt voltam, ahogy magamhoz vettem az első korty keserű kávét és ahogy azt a végtelen békét megtöltötte Nathaniel Forest mély orgánuma. Mennyire imádtam azt a hangot! Mennyire imádtam, ahogy formálták a szavakat azok a puha ajkak… valamikor őszinte szerelmet éreztem már csak a beszéde iránt is. És mi maradt ebből? Vágyak, szenvedély, forróság és egy kis halovány emlékkép, amibe annyira kapaszkodtunk mindketten. Én el akartam engedni, vissza akartam zuhanni a sötétbe, amiből felhúztam magam mellette. Mert ez már az volt, mikor a szerelem fájt.
Olyan édesre csináltad, mintha nem is kávé lenne. Tökéletes… – Éreztem a hanglejtésén, hogy mosolyog… de nem tudtam azonnal reagálni. Megint beleszerettem a hangjába, akárcsak a jó reggeltnél és a köszönömnél, amiket a legtökéletesebben mondott ki. Talán én nem beszéltem olyan szépen, mint ő, még ha meg is volt az a hangszín, amitől bugyik hullottak le annak idején. Már nem hiányzott az az élet, meg hogy mindenki engem akarjon. Időnként volt egy-egy fellángolás, de nem számított. Eltörpült az otthon és az otthont jelentő hang tulajdonosa mellett.
Már ismerem az ízlésedet. – Válaszoltam gyengéd mélységgel, aztán elpillantottam a távolba. Jó pár perccel később vettem észre az alakot, akire felhívta a figyelmemet. Egyre csak romlott a látásom, hónapról hónapra és már a hunyorgás sem segített.
A kugli fej, a túlzottan rövidre nyírt, világos haj hamar nyilvánvaló vált tette, hogy nem csak hasonlít valamire. Azok a lépések bizony az ő lépései… hogy jobban utáltam-e, mint az a művész kölyköt, akit meglepetésként Nat ágyába rángattam? A válasz igen lett volna, de az nem írta volna le teljesen, amit éreztem.
Anson… – Az imádott szép hang sziszegéssé torzult. Nem kellett volna kimondania a nevét, mert abba csak még inkább beleborzongtam. A köntöst ösztönösen húztam magamon még jobban össze, habár ezerszer jobb testem volt, mint amiről ő valaha is álmodhatott. Az olcsó külsején sosem mutatott volna ilyen jól a piros selyem, hiába próbálta magát többnek eladni, mint ami. – Vajon kitől tudja, hogy itt vagyok? Szürke titoktartást írt alá. Másnak nem mondtam… – Folytatta közben Forest, de hiába. Megingott a bizalmam, még az is végig futott a gondolataim között, hogy szándékosan hívta ide. Már megint téged vesznek hülyére, Elliot… már megint te vagy a kirakat, ez meg a szerető… A hang kegyetlenül szólalt meg bennem. A kezemben szorongatott bögre megbillent, ezért inkább erővel levágtam az asztalra, nem érdekelt, ha a teljes tartalma Nat firkájára kerül.
Nagy léptekkel indultam meg a kőkerítés felé, hogy a testemmel zárjam el az én firkászom felé vezető utat. Így hát, közvetlenül a kölyök előtt álltam meg, direkt belépve elé, mikor megpróbált kikerülni. A mellkasára fektettem a tenyerem és úgy néztem le rá, mint egy szánalmas kis szarzsákra, mert nem is volt több annál.
Kár volt idejönnöd. – Gúnyosan közöltem, majd leengedtem a kezemet. Szinte bántam, hogy odabent hagytam a pálcámat az ágy mellett. Ki kellett volna hoznom, hogy olyan átkot kapjon a nyakába, hogy többé tükörbe se akarjon nézni, nemhogy idejönni. Nem baj, puszta kézzel is beverek neki egyet, ha kell.
Ne merészelj Nathoz beszélni…

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 07. 11. - 18:35:08 »
+1


MINDEGY HOL...
... CSAK VELED


Mentegetőzés. Tudtam, hogy annak hallatszik a számból az, amiket hirtelen, mintegy ijedtségből mondtam. Pedig nem annak szántam. Messze nem. És igaziból pont semmilyen formában nem érdekelt volna Anson látogatása, ha nincs az az egy éve húzódó hiszti és féltékenység. Továbbra is Elliot volt a mindenem, amit egyedül ő nem volt képes felfogni, talán mindenki más megtette már. A féltékenysége miatt vettem el, amit talán nem tettem jól. De bizonyítani akartam neki, hogy nem választhat minket szét senki sem. És azt is, hogy ő tökéletes a szememben, mindenféle szinten. Nem lenne semmiféle okom sem rá, hogy megcsaljam. Ja… Ezt úgyszintén nem volt képes felfogni sosem. Minden téren csak ő érdekelt engem. A hangja, a teste, az arcának rezdülései, a nyögései, de még a levegővételei is vonzottak magukhoz. A szex volt az, ami továbbra is, minden nézeteltérés, fájdalom és kétely ellenére a mai napig tökéletesen működik közöttünk. És bár én ugyanúgy szeretem azt is, ha csak ül mellettem és olvas, vagy azt is, ha nyuszifülekkel bohóckodik, vagy incselkedik másokkal… valahogy nem hiszi el, hogy nincs indokom, sem okom, de bőségesen vágyam se megcsalni őt. Minden, ami kell, az benne megvan. Hülye lennék ezt eldobni magamtól.

Most is csak csodálom őt. Miközben én csak sziszegek egyet fogaim közt, mint holmi macska a fenyegetése, Elliot azonnal közém és Anson közé lép. Ösztönösen védelmezi a területét, bár semmi szükség nem volna rá. Eleve nem tartottam nagy vetélytársnak vele szemben Ansont. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem tartottam semminek. Még mindig úgy gondoltam, csak egy kedves fiúcska az irodámból, aki nem akar tőlem semmit. Minek is akarna? Nem vagyok én egy akkora hihetetlen nagy ász, mint ahogy Elliot néha lefest engem.
- Hagyd… - Mondom egyszerűen, de igaziból nem a szőke fiatal srácot féltem. Egyszerűen nem akarom, hogy Elliot valami ostobaságot kövessen el vele szemben. Így is sok van a számláján, mind miattam. És semmi szükség sincs újabb ellenségekre magunk körül.
Teszek először csak egy tétova lépést előre, de aztán erőteljesen határozottan mozdulok a két férfi felé, hogy közéjük álljak. Vagy legalább eltoljam őket egymás közeléből. Ez utóbbira elég a mozdulatom, mikor odaérek. Egy erős, de nem erőszakos mozdulattal tolok mindkettőjükön egyet. És azzal a mozdulattal Elliotot a hátam mögé is tessékelem. Védelem van a mozdulataimban most is. Ami hirtelen elgondolkodtat engem egy pillanatra, vajon miért mozdultam most hirtelen, ösztönből védve, miközben finoman még meg is cirógattam páromat a gyönyörű selyempizsamájában.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? És miért jöttél? – Szegezem Ansonnak a kérdést, talán egy cseppet sem kedves indításként, de tény, ami tény, hogy messze nem jött jókor. Itt épp a békét, az idillt szeretnénk megteremteni, amit elveszítettünk valahol félúton a kapcsolatunkban. Egy féltékenységi jelenet nem jön jókor bele… Egy ilyen nem várt vendég pedig pláne nem.

- Érted jöttem. – Mutat Anson rám olyan egyszerűséggel, mint ahogy én tettem fel előbbi kérdéseimet ő neki. Persze ebbe az első, apró válaszba ugyanúgy nem láttam bele semmit, mint megannyi tettébe, amiket Elliot fenyegetőnek tartott. – Az a pletyka járta, hogy elszegényedtél és el fogod adni a kiadódat. Mondták, hogy egy kis viskóban élsz szegénységben. Tudom, hogy rengeteg pénzt elköltöttél erre a férfira. De ő nem érdemli meg. És nem leszel itt boldog vele. Ebben a kis valamiben… Pláne nem. Szóval… - Köszörüli meg a torkát, de én meg persze köpni-nyelni nem tudok megdöbbenésemben. Valahonnan a bokámtól kell összeszedni az állam. És talán még egy apró, „Na ne már” is elhagyja az ajkaim. Mégis mi a fene történik a világgal körülöttem? – Szóval gyere velem. Kényelmes, nagy házam van. Ahol ellakhatnál te is és a gyerekek is. A kiadó, akiknél dolgozok pedig szívesen megvesznek tőled novellákat, rövid könyveket, bármit, amit írsz. Abból megint lehetne pénzed…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 07. 12. - 08:39:13 »
+1

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

Remegve bámultam Ansont. Minden izmom megfeszült a selyem pizsama alatt… nem számított, hogy nincs nálam a pálcám, készen álltam, hogy ököllel verjek be neki egyet. Megérdemelte volna, hogy kitörjem az összes rohadt fogát, de persze Nat közénk lépett és elém állt. Nem lepett meg, már akkor is azt az idiótát védte, mikor nem ok nélkül estem neki a legutóbb. Ez Nathaniel Forest, a szegény kisfiúk megmentője… ez itt mögött pedig Elliot O’Mara, aki gond nélkül letépi a szegény kisfiúk fejecskéjét, ha az útjába mernek állni. Az átkozott hang gúnyolódott persze, olyan lüktetésre késztetve a szalagot, mintha az éppen csak a szívem ritmusát próbálná imitálni.
Nat válla felett bámultam Ansonra. Nem nézett vissza, lényegében úgy tett, mintha még csak nem is léteznék. Csillogó szemmel bámulta a régi főnökét és ebben benne volt minden. Az élet megint az orrom alá dörgölte, hogy nem az enyém ez az ember… ő a kiadójához tartozott, a csillogásba, a kattogó fényképezőgépek elé, a Próféta címlapjára. Átfutott az agyamon, hogy mégis mit gondoltam magamról, amikor elcsábítottam. Bele sem gondoltam, hogy majd engem is bele akar rángatni ebbe az egészbe, ahol végül felkapaszkodott kis rohadékokkal kell küzdenem, hogy megtarthassam. Ráadásul éppen Nat volt az, aki megteremtette Ansot, ő adta neki azt, amitől egy szintre kerülnek… mintha csak magának gyártotta volna le a tökéletes Ken-babát, akivel aztán tovább léphet, keresztül rajtam és mindenen.
Honnan tudtad, hogy itt vagyok? És miért jöttél?
Hangosan hördültem fel Nat háta mögött. Nagyon jól tudhatta, hogy miért jött. Egyszerűen rá volt írva a kölyök képére és én legszívesebben addig vertem volna, míg le nem törlöm onnan azt a baromi nagy önbizalmat, amivel átlépte a telek határát. Most fogja elvenni tőled… A hang suttogott keserűen, miközben az én testemen megint átfutott a lüktetést, jelezve, hogy ütnöm kell, különben felrobban az agyam, de rögtön.
Kurvára egyértelmű miért jött ide!– Ütöttem bele ököllel Nat hátába. Persze tudtam, hogy meg sem érzi, mint egyetlen ütést sem, amit valaha adtam neki. Nem érdekelte, nem fájt neki… nem voltam rá sehogyan sem hatással, pedig néha úgy megérdemelte volna.
Érted jöttem. – Közölte a gyerek olyan hangnemben, mintha csak a polcról készülne levenni egy doboz tejet. – Az a pletyka járta, hogy elszegényedtél és el fogod adni a kiadódat. Mondták, hogy egy kis viskóban élsz szegénységben. Tudom, hogy rengeteg pénzt elköltöttél erre a férfira. De ő nem érdemli meg. És nem leszel itt boldog vele. Ebben a kis valamiben… Pláne nem. Szóval…
Egyenesen fújtattam eddigre. Utáltam, hogy úgy beszél erről, mint valami szörnyű meséről, amiben én vagyok a rossz fiú, ő meg a szőke herceg fehér seprűn. Annyira meg akartam ütni, persze ezzel elérve, hogy csak még rosszabbnak tekintsen mindenki. Már megszoktam, hogy nincs olyan történet, amiben én vagyok a főszereplő, én kapom a jó szerepet. Mindig is értettem hozzá, hogyan csesszem el a dolgokat. Rákényszerítettem az egész házasságot Natra, megfenyegettem, hogy bizonyítania kell vagy vége lesz… és ide jutottunk. Én vagyok a rossz arc, akinek el kéne engednie, hogy boldog legyen.
Szóval gyere velem. Kényelmes, nagy házam van. Ahol ellakhatnál te is és a gyerekek is. A kiadó, akiknél dolgozok pedig szívesen megvesznek tőled novellákat, rövid könyveket, bármit, amit írsz. Abból megint lehetne pénzed…
A könnyekkel küzdöttem, amitől persze csak még dühösebb lettem. Már annyira remegtem, hogy azt kívülről is láthatták. A torkomban megült a gombóc, erősen feszítve szét minden porcikám.
Nem! Nem viszed sehova! – Üvöltöttem rá kétségbeesetten, de tehetetlennek éreztem magam Nat háta mögött ácsorogva. Ezért gondolkodás nélkül hoppanáltam közéjük és azonnal meglöktem Ansont. – Takarodj már el az életünkből!
Nat felé fordultam, rá is haragudtam, ahogy az egész kibaszott világra abban a pillanatban. „Tudom, hogy rengeteg pénzt elköltöttél erre a férfira. De ő nem érdemli meg. És nem leszel itt boldog vele. Ebben a kis valamiben… Pláne nem.” Megismételtem magamban többször, amit Anson mondott.
Ha nem akarsz a kis valamiben élni, akkor menj el. – közöltem, de a saját szavaim hallattán még dühösebb lettem, így ismét Anson felé fordultam. Lendületből olyan öklöst kapott, hogy seggre esett, de nem érdekelt. Rávetettem magam és tépni kezdtem a haját, a ruháját.  
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 07. 12. - 10:58:05 »
+1


MINDEGY HOL...
... CSAK VELED


Csak pislogni tudtam. Kicsit megráztam a fejem, hogy ne tátott szájjal bámuljak Ansonra. Talán be is csuktam, magam sem tudom, de azt igén, hogy ismételten csakis pislogni tudtam. Nem hiszem el… Ezt nem hiszem el… Már az is olaj volt a tűzre, hogy idejött, ez egyenesen mugli üzemanyag volt egy robbanásra. Ismét kicsit megráztam a fejem, hogy agyam fel tudja dolgozni az információkat, de persze továbbra is olyan volt, mintha lefagyott volna a gépezet. Szörnyet teremtettem? Kérdezném meg magamtól, amíg az akaratot sugárzó halványkék szemekbe nézek. Sose láttam ilyennek. Pedig valószínű, hogy mindig is így nézett rám. Talán csak nem akartam észrevenni. Egy kis suhancot vettem fel, az utolsó személyt, akit bárki is alkalmazni akart. Az első hónapokban a nevét is feleslegesnek tartottam megjegyezni, mivel úgy gondoltam amúgy sem marad sokáig. Szóval ezért volt ilyen kitartó… Én pedig főnökké tettem… Igen… Azt hiszem megalkottam a saját szörnyetegem. Ahogy annak idején talán Reagan is meg akarta alkotni a sajátját az én képemben. Nem sikerült neki, nem voltam eléggé megátalkodott hozzá. És én jóhiszeműen azt gondoltam Anson sem az. Eleve arra nem számítottam, hogy tetszem neki, ez, amit most művel… ez végképp lehetetlennek tűnt.

Újabbat pislogtam, de talán nem kellett volna. Mintha az apró, mindennapos kis muszájmozdulat miatt lemaradtam volna egy fél életnyi eseményről. Elliot olyan könnyedséggel hoppanált ki a hátam mögül egy óvatlan pillanatban, mintha városnéző hoppanálgatást tervezett volna mára. Mindig lenyűgöz az ereje, amivel beleveti magát a küzdelembe. Olyan elementáris erővel mozdul most is, hogy ismét még csak köpni nyelni se tudok. Egy ideig csak figyelem a jelenetet és úgy érzem magam, mint valami amerikai filmben, vagy romantikus lányregényben, ahol a férfiak küzdenek a nőért. Vagy a lányok a fiúért, ez esetben azt hiszem a vegyített verzió van terítéken.

Akkor ocsúdtam fel, amikor Elliot egyszerűen Ansonra vetette magát, egy arcába nyomott öklös után, és tépni kezdte ahol csak érte. Csak egy fél szisszegésre volt időm, mielőtt megragadtam Elliotto a derekánál és felkapva próbáltam minél távolabb tartani Ansontól. Nyilván számítottam rá, hogy ellenáll majd, amilyen nehéz volt kifeszíteni a betolakodó haját az ujjai közül, az eléggé sejtette, hogy milyen állapotban van szegény. – Állj le! – Kiabálok rá, de nem merem elengedni, úgy nézek Ansonra. – Te meg húzz innen. Ha nem akarnék vele lenni, nem lennék vele. De ezt akarom, mindegy milyenek a körülmények. És nem vesztettem el semmit. Csak választottam. – Morgok és kissé fenyegetően Anson felé is mozdulok. Nem akarom bántani, mert ha én megütöm abból elég lassan gyógyulna fel, de most kissé kihozott a sodromból. Így az első ledöbbenések után legalábbis a düh volt az, ami a szívembe költözött. Elliotra volt veszéllyel az idejötte. Ránk. Arra, maiért végre küzdeni kezdtem. És ő nagyon csúnyán beleköpött a levesembe, amit nem viseltem jól. És most Elliottal is meg kell még küzdenem.

Bár ahogy látom Ansonnal is. Csak feláll, némileg megigazgatja ruháját és haját. Letörli a vért az orráról, de egy cseppet sem néz ki úgy, mint aki feladta a dolgot. Még ökölbe is szorítja a kezét és dühödten néz előbb rám, majd Elliotra, akit továbbra is próbálok megtartani. – Túnj mér el! – Ezúttal némileg még felé is lépek párat, erőszakosan, durván, hátha veszi a lapot, de csak áll ott sziklaszilárdan, mint aki meggárgyult az elmúlt időszakban. Így bízz az emberekben…

- Nem megyek. – Jelenti ki komolyan, határozottan. Talán még igazgatói posztjában sem láttam ilyennek sosem. – Elliot nagyon szép. Egy dísztárgynak. De ha nem vesztettél el semmit, akkor meg? Hogyan kérhet arra valaki, téged? A nagy Nathaniel Forestet, hogy egy viskóban éljen és ne dolgozzon? Szeretet az ilyen? Másnak kényszerít, mint ami vagy. A csillogást szereted. A sok embert magad körül. A bárányszar, nem a te tereped! Lásd ezt be! És gyere velem. Gyere hozzám. Mellettem az lehetnél, aki vagy. Nem pedig az. Akinek ő szerentne… Ugyanmár…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 07. 13. - 15:09:34 »
+1

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

Hazudtam volna, ha azt mondanám, nem értem miért jött a házhoz Anson. Nem voltam hülye, eddig is pontosan tudtam a szándékait. Soha, senkit sem láttam, aki úgy ugrált egy felnőtt férfi körül, mint annak idején ő. Nat volt a mindenen és ezt le sem tagadhatta volna. Talán még eleinte azt hitte, én sem leszek több az egyik ócska ágymelegítőnél, akit a főnöke majd kidob pár héti játszadozás után. El sem tudtam képzelni, mit érezhetett, mikor győztem és már nem csak a kiadóban látogattam meg őt… hanem ténylegesen beköltöztem Tengerszemben. Habár ez nem volt önálló döntés. A sérülésem után ápolásra volt szükségem, Nat pedig nem akart elengedni. Akkor jött rá, hogy valójában milyen veszélyes életet is élek. Nem voltak elegek a szavak, amikkel kimondtam, tolvaj vagyok. Az a vérző vágás a kezemen élőbizonyíték volt arra, amiben már jó ideje léteztem addigra.
Volt közöttünk egy erős kötelék, amit lassan felváltott valami furcsa monotónia és az tett tönkre mindent. Ő elment, én vártam… és vártam, azt felbukkant, hogy hamarosan megint magamra hagyjon. Hát lehet így élni? Lehet úgy fenntartani a szerelmet, hogy nem is látjuk egymást? Hallottam már távkapcsolatokról, meg szerelmetes levelezésről. Nálam ez nem működött. Én akartam a másikat annyira, hogy ne bírjam ki nélkül, de Nat szinte belekényszerítette, hogy viseljem el. Nem volt hát más választásom, ebbe pedig szép lassan beleuntam. Ezért béreltem ki ezt az ócska házat, hogy egyedül új életet kezdjek. Elviseltem volna nélküle, mert tudtam, hogy a fájdalom elmúlik még akkor is, ha aztán hosszú ideig csak befásultság marad, na meg némi kiábrándultság. Elfogadtam, hogy ez lesz… erre itt küzdök Ansonnal, a sráccal, aki miatt kényszerítettem Natot arra a házasságfélére, ami valójában nem is nevezhető igazán annak.
Állj le! – Kiabált rám, miközben szorosan tartott. Nehezen tudott elhúzni a kölyöktől, még akkor is a haját martam, mikor megpróbált félrevonni. Sértetten bámultam Natra. Nem értettem, miért védelmezi őt. Megérdemelte volna, hogy az orrtörése mellé még néhány monoklit is szerezzen magának. Az ilyen férgeknek vesznie kell.
Nem állok le! Nem állok le, míg nem döglik meg! – Üvöltöztem, de persze nem tudtam kiszakadni a kezei közül. Szívem szerint kapálóztam volna, hogy neki essek, mert ezt akarta a szalag, ezt akartam én. A szívem vadul kalapált, de nem mozdultam ezúttal. Csupán egy vicsort eresztettem meg Anson felé.
Te meg húzz innen. Ha nem akarnék vele lenni, nem lennék vele. De ezt akarom, mindegy milyenek a körülmények. És nem vesztettem el semmit. Csak választottam.
Igen, mert magyarázkodni kell neki… Mordultam egyet a válaszra. Ha Natnak lenne egy kis esze, csak közölné vele, hogy húzzon el. Mégis mi köze van hozzánk? Semmi. Nem kell semmit sem tudnia a választásról, a velem levésről… csak takarodjon el. Nat ilyen volt, nem tudta kerekperec megmondani neki, hogy nem akarjuk látni. Hiába tudatosította benne még egyszer, hogy tűnjön el. Mégis miért ne beszélne vele többet a kelleténél?
Megigazítottam magam én is, mikor Nat közelebb lépett hozzá. Komolyan mondom, már vártam, hogy édeskettesben tovahoppanálnak, én pedig csak visszakapom az életemet. Talán kényelmesebb lett volna és biztonságosabb, fájdalmak nélkül. Esménél is elmúlt, még ha pár hónapomba bele is került.
Nem megyek. – Jelentette ki Anson olyan hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolgát próbálná meg határozottan közölni velünk. – Elliot nagyon szép. Egy dísztárgynak. De ha nem vesztettél el semmit, akkor meg? Hogyan kérhet arra valaki, téged? A nagy Nathaniel Forestet, hogy egy viskóban éljen és ne dolgozzon? Szeretet az ilyen? Másnak kényszerít, mint ami vagy. A csillogást szereted. A sok embert magad körül. A bárányszar, nem a te tereped! Lásd ezt be! És gyere velem. Gyere hozzám. Mellettem az lehetnél, aki vagy. Nem pedig az. Akinek ő szerentne… Ugyanmár…
Mi a fasz? – Kiáltottam fel, nem nagyon érdekelve, hogy a csúnya szó bárkit elborzaszt. A jelenlévők közül valószínűleg amúgy sem érdekelt senkit. A sértettségem egyetlen kifejezésbe volt beleszuszakolva. Sértett voltam? Igen. Senki sem hívott még dísztárgynak, habár jó ideje tudtam magam is, hogy ez vagyok Nat mellett. Szépen felöltöztetett, megfésült és magam mellett tartott, amikor kellettem. Így már illettem a csillogó-villogó világába… és talán élveztem is, mivel ez volt az egyetlen szórakozásom, mióta együtt voltunk. A szép ruhák, a pénzköltés és az a csábítgatás. Azelőtt volt életem. Boldog voltam kint a szabadban. Nem kellett ilyen taknyos kölykökkel küzdenem azért, ami az enyém. Aligha próbálták kitépni az ujjaim közül, amit vért izzadva szereztem meg.
Igaza van, menj vele. Úgyis szeret tisztába tenni. – közöltem sértett hangon. Aztán magamra mutattam: – Végül is, minek kell neked ez? Ez csak szép, nem nyalja ki a seggedet percenként, mert te vagy a nagy és csillogó Nat Forest. – Tettem hozzá. Most már mindenkire haragudtam. – Vagy egyedül vagy veled, de két percet kap a kölyök, hogy eltakarodjon a telekről. Ha nem teszi meg, akkor bemegyek a pálcámért és olyan varázslatot használok, amit már megemlegetni sem lesz ideje.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 07. 18. - 15:12:20 »
+1


MINDEGY HOL...
... CSAK VELED


Ez most valami vicc. Ugye? Egy baromira rossz vicc, amivel egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Csak állok és nézek a férfira, egyre bambábban, mert már igazán nincs mi, amit erre mondhatnék. Ennyire félreismerni valakit… Ennyire félreérteni mindent, amit nap, mint nap mondott vagy tett. Egy egyszerű alkalmazott volt, semmi több. És bár pislogtam rajta néha nagyokat, hogy hogyan is bírhatott ki mellettem ennyi időt, a végére egészen természetes volt, hogy a kiadóm része. Úgy gondoltam az a normális, ha valaki körülugrálja a főnökét, elvégre éppenséggel ez a dolga. Szürke is ugyanezt csinálja, hasonló lelkesedéssel, csak rajta már nem csodálkozom el, hogy miért és hogyan is bírja. Emberségesebbnek éreztem magam Elliottal az oldalamon. Ez is valami olyasmi volt, amiben fejlődtem, miatta és érte. És ez a kiadóm vezetésén is meglátszott. Az emberek jobban szerettek ott dolgozni. Vicces, hogy épp Elliot volt az, aki a leginkább utálta az egészet, bár épp miatta voltam képes a lehető legjobban vezetni. De… Immáron tudtam, mit akarok. És már nem volt kérdéses, mit is választok. Nem tudom Elliot mit érzett mindebből azóta, hogy ideköltöztünk, de őt akartam. És ezért képes voltam minden mást feladni.

- El fog menni. – Jelentettem ki komoly, parancsolóan Elliot szemeibe nézve. Ott volt a nyelvemen még megannyi válasz mindarra, amit az imént összehordott. De számtalanszor elismételtem már ezeket, teljesen hasztalan. És nem épp Anson előtt akartam mindezt megbeszélni, újra. Csak azt akartam, hogy a férfi tűnjön el, Elliot pedig álljon le addig, amíg ez az első pont nem teljesül. Nem kockáztathattam, hogy újra gyilkos váljon belőle, miattam. Ahhoz túlontúl fontos volt. Lehunytam a szemem, miután kutatón próbáltam Elliot lényének mélyére látni. Nem volt nehéz. A düh ott tombolt szemeiben és hevesen fel-le mozgó mellkasán. Talán épp ugyanúgy álltam vele szemben. Sziklaszilárdan, hatalmaskodón. Ez volt az, amiről nem tudtam, hogy utálja vagy tetszik-e neki. Mert mindig rám bélyegezte, hogy megszabom mit tehet… Bár sosem akartam úgy igazán gátat szabni a természetének. Szerettem, ahogy van, teljes valójában. És vágytam rá, hogy szabadnak érezze magát mellettem. Kár, hogy úgy tűnik, szárnyaszegett madárrá tettem.

Visszafordultam Anson felé. Immáron ő is láthatta azt a dühödt kifejezést arcomon, amit nagyon ritkán, csak a legvégső esetben mertem megmutatni idegeneknek. Ha valaki a családomat fenyegette, azt nem kíméltem. és immáron Anson is nagyon közel állt hozzá, hogy én is beüssek neki egyet. Bár ahhoz még közelebb, hogy ráküldjek valami jónak tűnő átkot. Nem olyan durvát, mint amit, úgy sejtek Elliottól kapna, de valami célzásértékűt bizonyosan.
- Nem mondom még egyszer! – Morogtam a férfira, akinek immáron megkérdőjeleztem az értelmi képességeit. – Tűnj el! – Rivalltam rá egész testemmel még fenyegetőbben felé mozdulva. Ez már ösztönös volt, ahogy a hátra hőkölése is. Talán egy pillanatra végre megértette, végre látta azt az állatias védelmezést, amit én legbelül éreztem most. Itt küzdök azért, hogy rendben legyünk. Nem hagyom, hogy egy mitugrász tönkre tegye az utolsó utáni esélyemet. – Menj már! – Lódítom önkéntelenül is felé a kezem, de nem tudom eltalálom-e. Azonnal hátrább lépek és visszahúzom magamhoz a kezem, amit rádöbbenek, mit tettem. Nem szabadkozom. Jogos volt. De tudom mekkora testi előnyöm van Ansonnal szemben.

Kár, hogy a férfi továbbra sem tanul az esetből. Csak pislog. Kezét az arcához emelve, nézve arra az emberre, akit talán valaha tisztelt, de aki elkezdett lecsúszni a képzeletében emelt piedesztálról. Nem mintha érdekelne.
- Nem akarok elmenni. – Jelenti ki, bár kissé könnyes szemmel a fájdalomtól. És én egész egyszerűen nem értem őt. Ez az utolsó esélye a távozásra. Amit tőlem kaphatott, még semmi sem volt ahhoz képest, amit Elliottól fog.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 07. 19. - 16:08:47 »
+1

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

Hát ezt érdemlem… Néztem Ansonra remegő tagokkal, ahogy a szavak elhagyták a számat. Azt kívántam, hogy tűnjön el, ha kell akár Nattal együtt, csak soha többé az életbe ne kelljen látnom. Minden szavával, minden tettével szinte azt követte, hogy tegyek valamit elenne. Vedd el az életét… A hang szinte röhögve súgott megint bűnös gondolatokat a fülembe. Éreztem, ahogy ismét remegés futott át a testemen és persze a szalag sem nyugodott. Úgy kívánta a kölyök vérét, mint én. A tekintetem talán csak ösztönösen csúszott Nat nadrágzsebe felé, ahonnan éppen csak kikandikált a varázspálca. Somfából volt, ami nem sokat mondott. Azt sem tudtam mennyire hű Nathoz, de nem számított. Képes lettem volna mindenképpen megpróbálni legalább leátkozni Anson fejét vele. A józan eszem persze ott kiáltozott a háttérben, hogy csak űzzem el, ijesszek rá… mert akkor nem tér vissza egy darabig.
El fog menni. – Mondta és éreztem, hogy a tekintetem keresi, így felnéztem a szemeibe. Fogalma sem lehetett, hogy mire készülök és ez éppen elég volt ahhoz, hogy az ujjaim máris a nadrágja zsebe felé vándoroljanak, ahogy Anson felé fordult. A kezem megint megindult arra, aztán megállt a levegőbe. Csak hallgattam, ahogy az imádott mély hang parancsokat oszt, immáron nem csak nekem, hanem Ansonnak is. A kölyök persze nem mozdult.
Menj már! – Megint nyomatékosította a korábbi tűnj elt, én viszont már nem tudtam szólni. Egyszerűen nem ment. Láttam, ahogy lendítette a kezét és talán meg is ütötte. Normál esetben elvigyorodtam volna, de bennem ragadtak még a gúnyos szavak is. Csak remegtem, fújtattam várva, hogy egyszerűen én is letépjem a magam koncát Anson testéről, mert az csak nem mozdult. Ott állt és alig várta, hogy a végső döfést adja meg a kapcsolatunknak. Nem voltam benne biztos, hogy nem tudatosan érkezett ide, egyszerűen tudva, mi fog történni.
Láttam, ahogy a keze az arcára siklik és ugyanazzal a csillogással bámul Nathanielre, mint korábban. Hát betolakodó lettem volna? Valaki, aki elvette egy törtető kölyök minden esélyét? Azért volt Nat mellett, hogy észre vegyék, hogy szeressék, mert ő már régen szeretett. Én meg csak felbukkantam és minden vágyammal elragadtam tőle ezt a hatalmas embert. Nem csoda, hogy a kezdetektől fogva olyan gyűlölettel nézett rám Anson.
Nem akarok elmenni.
Ujjaim a mondandója közben önkéntelenül is elérték Nat pácláját. Egyetlen rántással vettem magamhoz és szegeztem a mozdulat folyatásaként Ansonra. Nem engedhettem meg, hogy elrontsa az esélyt… nem engedhettem meg, mert még tiszteltem annyira az embert, akivel összekötöttem az életemet, hogy ténylegesen megkapja.
Dormito! – Böktem ki, bár nagyon nehezemre esett egy ilyen gyámoltalan varázslatot formázni az ajkaimmal. De megtettem, megtettem, mert nem akartam még egy életet elvenni éppen Natért. Nem érdemelte meg azok után, hogy mennyit kellett rá várnom… csak vártam és vártam, mintha az egyetlen életcélom az lenne. Aztán mikor előkerült, azt vártam, mikor megy el újra, hogy aztán újra várjam. Nem élet az ilyen.
Anson teste összerogyott előttünk a porban. Szuszogva telepedett rá az álom.
Tüntesd el innen! – Jelentettem ki és Nathoz vágtam a varázspálcáját. Valószínűleg nem tudtam volna vele kitörölni az emlékeit. Abban a varázslatban nem voltam túl jó amúgy sem. – Szerelmes beléd… nagyon… nem fogom bántani csak azért, mert beleőrült az érzéseibe. – Tettem hozzá és egyszerűen hátat fordítottam neki, hogy bemenjek a házba. Túlságosan fájt, hogy végig nézzem, ahogy Nat elhoppanál vele.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 07. 21. - 11:47:32 »
+1


MINDEGY HOL...
... CSAK VELED


Szinte tapintható volt a feszültség. Elliot haragja átjárt mindent és ütközött Anson makacsságával. Bár ez utóbbit továbbra sem értettem úgy igazán. Ennél egyértelműbben, minthogy megütöm, már nem igazán tudom jelezni, hogy köszönöm, de nem kérek belőle. És ő mégis úgy áll ott, mintha nem küldtem volna, mintha nem mondtam volna neki meg, hogy NEM. Szóval ismét csak pislogok párat, de tudom, hogy ezúttal messze nem értetlenség látszódik az arcomon, hanem valójában már valamiféle erőszakos düh. Védeni akartam ami az enyém. Ez eddig nem éreztem Ansont fenyegetésnek, most viszont határozottan az. Tudtam, Elliot képes kinyírni, de nem akartam, hogy gyilkos legyen. Szóval nekem kellett valahogyan eltávolítanom, épp csak nem voltam elég gyors hozzá ilyen helyzetekben, hogy kiagyaljam a tökéletes megoldást.

Amúgy sem voltam képes szinte gondolkodni sem. Csak álltam ott kettőjük között és hagytam, hogy az értetlenség és a düh felváltva versengjenek egymással a kiadó, üres helyért, amit valamiféle blokk okozott. Mintha nem lett volna külvilág. A bárányok jöttek-mentek a mezőn, szokásukhoz híven és bár mindig szerettem nézni őket, most fel se tűnt a jelenlétük. Talán egy muglié se tűnt volna fel, ha a közelbe téved. Nem tudhatom… Mert mintha jelen se lettem volna. Valamiféle vászon takarásából néztem az egészet végig. Még önmagamat is…

Gondolom e miatt nem éreztem, ahogy Elliot a zsebem felé nyúl. Nem is emlékeztem már rá, hogy ott a pálcám, pedig minden reggel odateszem, miután meggyújtom a tüzet a kávéfőzéshez. Aztán jött a hang, majd a fénycsóva, ami végigfutott mellettem. Egy pillanatra azt hittem engem is eltalál, vagy azt, hogy épp engem célzott vele. Nyilván az én hibámnak is számít, hogy ez a fiú itt van, azt hiszem megértettem volna. És talán meg is érdemeltem volna. De így csak végigvezettem szemem a csóván, s tétlenül figyeltem, ahogy Anson teste összezuhan, majd szuszogni kezd a porban. Csak elaltatta… Döbbenek rá, miután végigfutott agyamon a legmélyebb aggodalom és sóhajtok egyet megkönnyebbülten.

Tekintetem újra Elliotra emelem, a hozzám vágott pálca nem fájt annyira, mint átérezni az ő féltékeny fájdalmát. Ez előbbi csak lehullott a földre, majd felveszem, nem lett baja. Utóbbit viszont képtelen vagyok megjavítani, úgy tűnik… Ez is csak olaj volt a tűzre, ami amúgy is erősen égett már. De nem tudom feladni. Jöhet bármi, kitartok.
- Eltüntetem. – Jelentem ki komolyan Elliot hátát bámulva. – És ja… Feltűnt. Kösz, hogy említed. – Mormogom még utána, hogy aztán mégis lépjek párat előre és magam felé pördítsem. – Nem fogok magyarázkodni. Tudom, hogy fáj és, hogy az én hibám az egész. De nem fogom hagyni, hogy egy immáron buggyant kölyök, tönkretegye ezt. Érted? Eltüntetem. De jelezném, hogy téged akarlak és nem őt! – Mutatok a szuszogó srácra nyomatékosításképp. – És én is megátkoztam volna… Ha nem megy el fél percen belül… 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 07. 26. - 17:25:01 »
0

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

Nem nyugtatott meg, ahogyan összecsuklott a teste. Még mindig maga volt a két lábon járó veszély… Nat ragaszkodott hozzá, sőt még szerette is talán. Tagadhatja, de volt ott valami, ami miatt még a kifejezett kérésemmel is szembe ment. Egyébként miért tette volna? Lehet az ember jó szívű, lehet kedves, de ha a párja kér valamit, akkor az előrébb helyezi egy idegen kölyöknél. Mondhatott bármit, tudtam, hogy így volt.
Dühösen figyeltem, ahogy a pácláért nyúl. Jól esett hozzá vágni, azt kívántam, hogy érezzen csak fájdalmat… érezze, amit én. Ez utóbbira persze képtelen volt, hiába sírtam, kérleltem, hogy ne menjen el. Láthatta, szinte a szeme előtt zajlott az egész. Már túlságosan megkeményítettek az elmúlt hónapok ahhoz, hogy kimutassam azt a szeretetet, ami bennem volt iránt. Képtelen voltam kedves lenni, mintha valami elcseszett sündisznóvá változtam volna, ami akkor is szúr, ha simogatásra vágyik. Már nem tudtam kedves lenni.
Eltüntetem. – Válaszolta, de addigra már hátat fordítottam neki. Képtelen lettem volna tovább nézni őt, ahogy Anson ájult testével foglalkozott. – És ja… Feltűnt. Kösz, hogy említed.
Megragadott és maga felé fordított.
Nem fogok magyarázkodni. Tudom, hogy fáj és, hogy az én hibám az egész. De nem fogom hagyni, hogy egy immáron buggyant kölyök, tönkretegye ezt. Érted? Eltüntetem. De jelezném, hogy téged akarlak és nem őt! – Nem mondtam semmit. – És én is megátkoztam volna… Ha nem megy el fél percen belül…
Vidd már innen! – Elhúzódtam tőle és egész egyszerűen. Megint hátat fordítottam és megindultam vissza a házba.
Gúnyolódj csak, Forest, amíg megteheted… A hang ezúttal nem csak hozzám, hanem hozzá is beszélt. Persze ezzel is csak bennem akarta kelteni a keserűséget. Tudta nagyon jól a kezemen lüktető szalag is, hogy egyre sebezhetőbb vagyok. Minden egyre mélyebbre és mélyebbre szúr, mert az egész lelkem már egy hatalmas seb. Vajon meddig bírja ezt a végtelennek tűnő vérzést majd? Valahol bennem a régi Elliot könyörögött, hogy ne engedjem el ezt a szerelemet… ne engedjem el az ő Mackóját… de akárhányszor visszapillantottam felé, mielőtt távozott, csak könnyes lett a szemem, mert képtelennek éreztem magam arra, hogy szeressem úgy, ahogy szeretni tudnám.
Berontottam a házba és a konyhánál remegő lábakkal léptem a mosogató felé. Meg akartam mosni az arcom, de sokkal erősebb volt az a valami, ami állandóan a sötétségbe rángatott. Éreztem, hogy gombóc nő a torkomba. Meg kellett kapaszkodnom a mosogató szélébe, mielőtt végleg megtörök. Erősebb vagy… erősebb vagy Forestnél… A hang kegyetlenül bíztatott, de belőlem feltört a zokogás. Nem bírtam kontrollálni magam. Nem tudtam elnyomni a fájdalmamat úgy, mint máskor.
A tekintetem a konyhapulton lévő késre vándoroltam. Hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy ki kell vágnom magamból ezt a hangot vagy elveszítem Natot… ujjaim erőtlenül fogták körbe a nyelét és húztam közelebb magamhoz.
Nem szabad ezt tovább… – A tekintetem a csuklómat elcsúfító „senki” feliratra tévedt. Odaillesztettem a penge hegyét, de az ujjaim nem bírták tartani. Kicsúszott a kezemből, s éppen csak megkarcolt, mielőtt a padlóra esett. Pontosan ekkor nyílt ki az ajtó…
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 08. 05. - 09:33:37 »
+1


MINDEGY HOL...
... CSAK VELED


Azt hiszem most igazán éreztem a sötétséget. Mindig próbáltam helyesen dönteni, jó utat járni. Megfelelni azoknak, akik körülvesznek. És csak szeretni és szeretni és szeretni… Sosem gyűlölni, sosem féltékenykedni, sosem bánkódni vagy bánatosnak lenni. Hogy sikerült-e? Nem. Ha végignézek az életemen kudarcok sorozatával a hátam mögött kell léteznem és határozottnak, erősnek lennem. A döntéseim sorra rossz helyzeteket eredményeztek. Gondoljunk már csak Reaganra is… Ansonnál azt hittem felkarolok egy tehetséges fiatalt. Végül őt is az őrületbe hajszoltam. Az is lehet, hogy Reagant is én tettem olyanná, amilyen ismertségünk végén lett, s nem fordítva. Mintha én lennék a mozgatórugója önkéntelenül is az őrületnek és talán én vagyok az, akit igazán átjár a sötétség…

Egy pillanatra lehunyom a szemem. Nem akarnám, hogy bárki is lássa az alattomosan kicsorduló könnyet, bár megállíthatatlanul indul útnak. Érzem, ahogy vállam megremeg és testemből kitör a feszültség, mint zokogás, mint teljes kétségbeesés. Elegem van a világomból. Akárhányszor állok is fel egy pofonból, jön egy újabb. Ideköltöztem és már dolgozni sem dolgozok. Nem az vagyok én sem már, aki voltam, de megéri. Megéri, akárhányszor Elliot rám néz, rám mosolyog vagy megcsókol. Ez egy jutalomalapú játszma. Amiben mindketten legyőzők és legyőzöttek lettünk, míg végül kifordulva önmagunkból, közös levegővé váltunk. Ilyen a szerelem… Azt hiszem.

És Ansonnak ebben, nincsen helye. És üdvözlésképp a sötétséget, nem érdekelt az előttem fekvő alak él-e vagy csak sem. Szívem szerint ott hagytam volna a földön. A bárányok majd vigyáznak rá. de tény,a mi tény, hogy nem akartam sem a közelemben, sem a házunk közelében látni. Egyszerűen megfogtam a csuklóját, elhoppanáltam a sötétített irodámig, ott hagytam a padlón, majd azzal a lendülettel vissza is tértem a zöld füvű legelőre, ahonnan indultam. Kifogyott belőlem az erő, kifogyott belőlem a jóindulat és kifogyott belőlem a tenni akarás is azok felé, azok iránt, akik régen talán megérdemelték volna tőlem. Nem leszek jobb Nat, ennél jobb már sosem. Nem mozgatja más a szervezetem, csak az Eliottal közös vérkeringésem.

Szinte kétségbeesve indulok a ház felé. Néhány lépés az egész. Látni akarom. A közelében lenni, hallani, ahogy erőlködve szuszog, ahogy dühödten köpi a szavait. Mindegy volt, mi történik csak lássam, érezzem és halljam őt.
- Elliot! – Vágom be az ajtót, olyan erővel, mintha a belső érzékeim nagyon is tisztában lettek volna vele, milyen jelenetre érkezem a házba. Pedig nem. Nem sejtettem, hogy egy kés fog koppanni a padlón. És látni fogom, ahogy vér serken ki Elliot bőréből. – Mi történt? Mi az? Elliot! Mit csináltál? – Kérdezem faggatózón, és magam sem tudom, hogy hangomból méreg vagy félelem szűrődik-e ki. De talán szemeim tükrözik az aggodalmam, miközben gyors léptekkel a közelébe érek és olyan egyszerűséggel zárom karjaimba, amilyennek lennie kéne a világunknak. - Sajnálom. – Suttogom csendesen, miközben óvón ölelem magamhoz. – Nem zaklat minket többé. Nem engedem. Ez a világ csakis a mienk, nincs benne helye másnak. Nincs benne helye másnak…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2019. 08. 08. - 17:39:48 »
+1

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

Hallotta a nevem, de nem számított. Erőtlenül bámultam az alkaromat elcsúfító feliratra és a felette nem sokkal kibuggyanó vérre. Az pillanatok alatt vörösre festette a máskor makulátlanul fehér bőrt. Ki akartam vágni a hangot, de mintha ettől csak még jobban erősödött volna. Ott lüktetett a fülemben minden szava: Tőlem nem szabadul Elliot, mert én te vagyok. Tudtam, hogy ez igaz. Nem volt köze az egésznek a szalaghoz, az talán csak segített kicsalni belőlem a szörnyeteget. Nem volt több eszköznél, ami kirángatta a Rowle-féle valakit… aki nem csak ellenem, de Nat ellen, a boldogságom ellen volt. Az igazi vagy régi… Elliot persze túl gyenge volt ezzel küzdeni. Hagyta, hogy a másik bársonyba bugyolálva egyszerűen életre keljen.
Mi történt? Mi az? Elliot! Mit csináltál? – kérdezte Nat. Szinte fel sem fogtam, hogy az ajtó nyílásával visszatért a kesernyés tintaaroma és a megmagyarázhatatlan édes illat, ami úgy vonzott hozzá régebben, mintha csak kifejezetten nekem készült csapda volna. A szívem is felgyorsult, mikor csak rápillantottam és orromon végig cirógatott az ő saját illatorgánuma. Ez volt a mindenem, míg közénk nem állt a féltékenység és a magány. Csak egy üres szoba volt, benne velem, aminek üvegfalain keresztül láttam őt távolodni. Ha be is jött időnként, hát megszakadt a dolog.
Remegve néztem fel a kék szemekbe, amik minden lépésével egyre közelebbről néztek rám. Féltőn és mérgesen egyszerre. Talán nem értette, mit akartam tenni… talán én magam sem értettem. Ujjaim ösztönösen ragadták meg azt a kést, mintha egyetlen megoldás volna mindez a problémáimra. De nem így volt.
Nat magához ölelt. Úgy húzott közelebb, hogy meghallhattam a szíve ritmusát is. Beleremegtem egyszerűen a dologba megint, pont mint szemeinek mély kékségébe. Az illat úgy bénított meg, mint még soha. A testem harcolni akart ellene, befeszült, de az elmém egy pillanat alatt megnyugodott. A könnyek azonnal kibuggyantak és végig siklottak az arcomon, hogy azután eláztassák az ő ruháit. Utáltam, hogy életünk minden percében veszély leselkedik ránk. Hol Anson, hol az apám, hol egy harmadik fél, aki Natnak képes gyereket szülni… de a legveszélyesebb mégis csak a bennem élő szörnyeteg volt, aki nőttön nőtt.
Sajnálom. – Suttogta nyugtató hangon. Ne hagyd magad, O’Mara, győzd le, harcolj meg vele! A hang pedig arra buzdítót, hogy lökjem el magamtól, lépjek el, békéljek meg a valódi énemmel. – Nem zaklat minket többé. Nem engedem. Ez a világ csakis a mienk, nincs benne helye másnak. Nincs benne helye másnak…
Nyeltem egyet, majd lesütöttem a szemeimet, hogy még több könny hagyja el a szemeimet. Ujjaim vadul markolták a ruháját és megéreztem az égető fájdalmat, amit magamon ejtettem. Nem volt túl mély seb, de a bőröm megrepedt és abból bizony így is rengeteg vér távozott, még ha veszélytelenebb formában is.
Nem akarom, hogy beszéljen hozzám… – Motyogtam bele Nat nyakába a szavakat, a szememet a bőrhöz nyomtam. Így nem láttam mást, csak sötétséget, de közben éreztem az illatát. – Nem akarom hallani a hangot a fülemben csendülni… mert őrültségekre akar késztetni. Csak ki akartam vágni…
Egy kicsit elhúzódtam és puszit adtam a nyakára. Ezt én akartam nem a hang, én aki ki akartam vágni azt a valami magamból… aki igazán akarta még ezt a kacspolatot menteni és aki képes lenne megölni Ansont.
Ha még egyszer idejön… megkísérteni téged… én… én végzek vele…
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 14. - 00:10:06
Az oldal 0.122 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.