Mélyen szívom be a levegőt, melybe az áporodott poros közegen kívül belevegyük Elliot illata is. Nem, nem csak a parfümé, arcszeszé vagy a ruhájáé, hanem a bőréé is. Na meg persze némi izzadtság mert a makulátlan külsőnk, amivel elindultunk immár közel sem makulátlan. De a terepmunkának ez az ára. Tudtam jól, vállaltam és nem is bánom. Néha kell ez is. Néha jó kiszakadni az öltönyös közvetítő szerepéből, mert ilyenkor ezek a pillanatok emlékeztetnek igazán honnan is indultam és hova is érkeztem.
Az meg hogy hová is tartok…
Nos merőben kérdéses be kell lássam.
Ugyanúgy kérdéses, mint Elliot szándéka. Direkt nem mozdulok, direkt kivárok és épp ezért csak a szemem húzódik össze picit mikor felém hajol. A percek lelassulnak, a másodpercek végtelen hosszúságúnak tűnnek. Felrémlik milyen is volt akkor este, mikor megmentette az életem Garden Lodge-ban. Hogy mennyire készséges és megadó volt, mennyire tapintatos már-már nem is igazán önmaga. És mégis. Az egy másik oldala volt egy új arca ahogy az, aki ott és akkor voltam nekem is egy olyan részem amit ugyan nem mondanám hogy elfojtok hanem csak elnyomok jelenleg minden erőmmel.
De miért?
Mert nem akarok több vitát, több kalamajkát. Egyszerűbb rendszert szeretnék, átláthatóbbat, nem pedig olyat, ami káoszba taszítja az életemet. És be kell lássam Elliot fontos része az életemnek. Nem pótolhatatlan, de fontos.
– Az ajtó előtt állsz…
Ő töri meg a pillanatot, a szavaival a gesztikulációjával és azzal, ahogy éket ver közénk fizikálisan is. Nem bánom, de valahol azért kicsit sajnálom. Aztán a következő percben felhangzik a varázsige, az ajtó pedig nyikorogva adja meg magát.
Agyam visszakattan a valóságba, a célra fókuszálok miközben Elliot ellép mellettem hogy mostmár ő is arra figyeljen, amiért jöttünk. Mert holtbiztos vagyok abban hogy nem lesz könnyű megtalálni a kulcsot.
– Van valami elképzelésed hol lehetünk most?
Követem őt az ajtó túloldalára, ahol egy fekete brokádanyag zárja el a kilátást. Óvatosan kémlelek ki mögüle de a kastély kihalt, a folyosón egy lélek sincs. Azért a szilpálcával a fejemre koppintok. Végigfolyik rajtam a jól ismert jeges zuhany érzése, amit a kiábrándító bűbáj okoz. Gyűlölöm, de mégis, szükségszerű hacsak nem akarom hogy egy ostoba festmény pöffeszkedő lakója beáruljon.
- Azt hiszem a dolgozószoba felé kellene venni az irányt. Az a nyugati szárnyban van. Innen talán két folyosónyi szakasz…
Igazából ez csak tipp vagy nevezzük megérzésnek. Voltaképp ezért hoztam Elliotot. Ő jobban kiérzi a varázslatban oda nem illő elemeket. Itt maga a kastély is ősi, a mágiája teljesen összezavar. Talán ezért is vagyok teljesen letargikus és ezért nem érzem igazán Sophie-t sem. Ez pedig más esetben örömmel töltene el jelenleg viszont inkább csak aggodalommal.

Mondanám hogy ez a helyzet nagyon is hasonlít mondjuk az amerikai esetre, mikor is a Szilánkot oroztam el Dakota orra elől, de sajnos kurva nagy hazugság lenne. Ugyanúgy nem illik egyik másik pillanathoz se, talán csak az izgalom maga az, ami hasonló. Na meg a kincs utáni megszállot vágy. Mert az bizony van. Mindig megvan.
Rohadt fontos lenne legalább az első kulcs megszerzése a négyből. Hosszú hónapok kemény munkája volt mire minden információ a birtokomba jutott, mire a kirakós kósza darabkái végre valahára kezdték a kép egy összefüggő részét mutatni. Nem segített a Montrego lány esete, na Elliot hozzáállása. Mind hozzá, mind hozzám.
Talán kár rá támaszkodnom, kár vele szenvednem. De bármennyire is akarom, be kell ismernem, szükségem van rá. Ezt még Sophie is aláírja, talán ezért is marad újfent hallgatag a medál. 
– Valami itt nem oké…
A szemem forgatva torpanok meg, ahogy a kezét magamon érzem. Nem tudom mi zavar, az érintése, hogy fogdos, vagy a drámaisága, ahogyan a szavakat kiejti. Nincs rendben itt semmi sem bassza meg. Tudtuk mikor bejöttünk. Nem sétagalopp ez, nem egy könnyed repülés egy rakncátlan hippogriff hátán hanem egy misztikus ősi tárgy elrablása. Tuti lesz még pár csapda, ellenvarázs védelmi kör, amit csak akarunk….
De Elliot magától indul el, így hát követem. Talán az ösztönei viszik, vagy a megszokás, esetleg a lába frász tudja, nem is érdekel. Bízom az intuícióiban mert az rend szerint nem vezeti félre. Ellentétben más testrészeivel az legalább megbízható.
És hamarosan ott is álltunk a feltételezett szoba előtt. Egy pillanat alatt éreztem a bűbáj szertefoszlását. Immár kendőzetlenül álltunk ott, várva valamire amit magunk se tudtunk micsoda. De nem történt semmi. Ez pedig meglepett. Oly annyira meg, hogy Elliot lépett be elsőnek a szobába.
– Hát itt rejgetnék?
- Gondolom…
Léptem be én is utána de még így is lemaradva. Körbepillantottam kínosan ügyelve hogy elkerüljem az ő tekintetét. Több szem többet lát alapon amúgy is célszerűbb volt a helyet szemrevételeznem, mint O’Mara mandulavágású tekintetét.
Kezem akaratlanul mozdult az egyik könyvespolc íve felett, de bőröm nem ért a hűvös fához. Felesleges volt mert valami nehéz és súlyos ült az amúgy is csapongó gondolataimra. Magam sem tudtam mi az. Zavartalan pislogtam, Sophie pedig kétségbeesett. Nem hallottam, inkább éreztem. Féltett engem. Én pedig a kincset.
Elliot mindeközben már nem közvetlen mellettem volt hanem a szoba túlfelében. Pont ott ahol a gáz sűrűbb és töményebb volt.
- Vigyázz…
Nyögtem elfúlóan de már levegőt venni is egyre jobban fájt. A tüdőm lassan adta fel a szolgálatot, agyamban pedig Sophie arca rémlett fel. Hiányzott de miatta nem aggódtam annyira a halál miatt. Tudtam, ha bekövetkezik legalább ő vár a túloldalon, így más nem igazán számított…