+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Azok a bizonyos kulcsok
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Azok a bizonyos kulcsok  (Megtekintve 802 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 07. 27. - 09:21:28 »
+1

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Fogalmam sem volt, mi az, ami annyira húz befelé a fák közé. Az ösvény már nem volt tiszta rég, már nem nem is tudtam merre haladok, de abban biztos voltam, hogy régen nem jó felé. Egyre sűrűbben követték egymást a fák és talán némi köd is leereszkedett közéjük annak ellenére, hogy odakint még csodálatos és égető napsütésben haladtunk az erdő felé. Meglehet, pontosan ez a sötétség vonzott befelé egyre inkább.
Jó rendben. Nem kell többet megmentened. Hagy csak nyugodtan meghalni, leszarom.
Persze, hogy Cartwright jött utánam. Az előző két percnyi beszélgetés után nem tartottam ezt bölcs döntésnek, hiszen csak a szart tudja a fejemhez vágni. Nem kértem, hogy kedves legyen, de azt igazán értékeltem volna, ha nem csak szidást képes kinyögni azon az elcseszett száján… baszki, én behódoltam neki, mikor azt mondtam, hogy a része leszek annak a faszságnak, amit ő valami alvilági klánnak képzelt el. Aztán megmentettem a szaros életét. Tudtam, hogy nem fogja megpaskolgatni a fejemet és nem vártam még rendes dicsértet sem. Beértem volna egy „jól van hülye, megcsináltad” hozzászólással is… vagy szimplán annyival, hogy nem szaroz le méterenként.
Tudod jól, hogy nem hagynálak… – válaszoltam hideg hangon. Ha valaki, hát ő tökéletesen tudta, hogyan taszítsa el magától az embereket. Nem csoda, hogy állandóan olyan magányos… pont olyan magányos, mint én. Nekem persze ott van Nat, de valójában még így is olyan távolinak tűnik.
A föld alól kirepülő ládához hajoltam. Azonnal a csatokkal kezdtem el foglalkozni. Látszólag nem volt több feladatom, minthogy kipattintsam onnan… egyébként egyszerű kis fadoboz volt, mégis áradt belőle valami furcsa kis lüktetés, ami általában a mágikus tárgyakra jellemző. Még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy ebben van Christopher egyik nagyon keresett kulcsa. Különlegesnek tűnt, veszélyesnek.
Nem tudom, miért beszéltem közben arról az éjszakáról. Talán azért, mert úgy tűnt Cartwrightnak erre is szüksége van, még ha adja is a rideget. Ki tudja mi okozza ezt az elcseszettül merev feszültséget, amiben tombzódott? Csak tippeltem és megpróbáltam, hátha egy kis dicsérettel előrébb járunk majd.
Igen, nem kell kifejtened. Észrevettem.
Igen, nagypapa, észrevetted… Mordultam egyet magamban, de még mielőtt kipattintottam volna a csatokat, felnéztem rá. Nem érdekelt, ha nem viszonozza, látni akartam az arckifejezését.
Nekem nem kell adnod a szemérmest, Chris.– Jegyeztem meg és ha pár perccel korábban nem lett volna olyan fene bosszantó, biztosan el is röhögöm magam a viselkedésén.
Aztán jött a vér és az éles kis fájdalom, ami nem tudta továbbra sem felülírni a combomban lüktető kínt. Talán Chris látta is, ahogy térdre zuhanok a ládához közeledve és eszébe jutott az a közös kaland, aminek a végén mindannyian szörnyű véget értünk kishíján. Nem számított igazából, hogy gyengének lát… mert ő már mindenhogyan látott és már úgyis rám sütötte, hogy semmirekellő vagyok.
A láda véresen hevert immáron előttem a földön. Felemeltem a tenyereimet, hogy lássam a vért, amint végig patakzik a bőrömön. Egyenesen az átkozott szalag felé haladt, ami a csuklómat díszítette. S ahogy találkoztak, valami furcsa, sötét lüktetés lett úrrá a testemen.
Ez fura... – Szerencsére nem lépett közelebb hozzá, hogy aztán őt is megsebezze. Bár, ha a kulcs van benne, amit annyira kerestünk, akkor az sem kizárt, hogy neki kinyílna. Ő mondta, hogy bizalmon alapul az a megkaparintása. Gondolom felkészült a küldetésre, mert ő velem ellentétben tökéletes – vagy legalábbis nagyon szeretne az lenni… részemről ez a legdögunalmasabb tulajdonság a világon.
Lehet mágiával kellene próbálkozni.
Bólintottam lassan és intettem is, ha már a kezében van a pálca.
Várj! – Emeltem aztán hirtelen felé a véres tenyeremet. – Még véletlenül sem lehet a keresett kulcs benne? Ez a mágia nem szokványos, valamiért kicsit más… – Magyaráztam, mert még mindig éreztem magamban azt a lüktetést, ami iderángatott, hevesen, vadul, de valahogy mégis másképpen, mint annyiszor. Valahogy hatott rám, nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is… akárcsak az egész erdőre.
Vagy bármi más, ami súlyos átkot hordoz. Talán tényleg nem kéne hozzá érni kézzel akkor. – Mondtam. Engem ugyan nem zavart. Biztos voltam benne, hogy jó adagot magamra szedtem már az életben és ha valamiben meg kell halni, hát akkor az vagy kaland vagy egy menő, lassan gyilkoló átok legyen.
Egy kicsit megbillentem, mert ahogy felé fordultam és a térdem jobban fúródott a talajba, megint megéreztem a fájdalmat és a lüktetést a sérült combomban. A véres kezemmel Chris lábszárába martam, hogy ne dőljek fejjel előre.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 08. 10. - 10:10:38 »
+1

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...

Igazából a hidegség, a rideg, már-már érzéketlen szavak azok, amik furcsák tőle. A mondandója még szívhez szóló is lenne, de ahogy zsigerből rávágja már-már undornak hat nem pedig valódi ténynek, hogy nem hagyna magamra. Persze a dölyfösség, a kevéjség, a düh, a harag mind ezt hozza ki belőle és belőlem is. Nem tudom ezért mi is egész pontosan a felelős. A történtek? Az hogy nem beszéltük meg? Az irányítás feletti osztozkodás féltése? Vagy szimplán csak a helyszín maga? Annyi összetevő van, annyi ok amire könnyen rá lehetne fogni... és mégis valahol tudom, hogy ezt mi ketten csesztük el. Ő meg én. Mert mint mindenhez, ehhez is két ember kell.
– Nekem nem kell adnod a szemérmest, Chris.
Bosszúsan szusszantva pillantok el a fák felé. Könnyebb azokat vizslatni mit Elliot arcába nézni haragvóan. Én? Szemérmes? Már maga a tény is röhejes, pláne hogy ebből nekem sose volt gondom mert rend szerint én vagyok a gátlástalan disznó mindenki szemében. Most is inkább maga a vád sért nem pedig a szó maga.
De minderről hamar elterelődik a figyelmem, hisz akad más ami jobban érdekel és erőteljesebben vonz.
Mégpedig a ládikó.
Elliot hibájából tanulva nincs nagy kedvem kézzel neki esni, így hát csak kérdezek és pálcával a kezemben várok. Közben azért körbepislogok egyszer nincs-e esetleg váratlan társaság, mert a véletlenek kibaszott összjátékának köszönhetően rend szerint mindig valamikor ekkor esik be valaki a konkurenciától.
A fák azonban álmos lustasággal ásítva sötétlenek, és nincs más csak a néha feltámadó szél halk motozása ami megnyugtató lehetne, ha nem lennék feszült.
– Várj! Még véletlenül sem lehet a keresett kulcs benne? Ez a mágia nem szokványos, valamiért kicsit más…
Összeráncolom a homlokom miközben a társamra emelem azúrkék tekintetem. A véres tenyerébe ütközik a pillantásom és bámulva a kezét rázom a fejem.
- Nem hiszem. Miért épp egy kibaszott erdőbe ásta volna el egy fa tövébe, ahol bárki megtalálhatja?
Ettől sokkal biztosabb helyet keresnék egy kurva értékes és ritka tárgynak. Pláne varázstárgynak, ami egyedi. De persze... lehet szerencse dolga is.
– Vagy bármi más, ami súlyos átkot hordoz. Talán tényleg nem kéne hozzá érni kézzel akkor.
Fanyar mosolyra húzódik a szám és a véres kézről O’Marára siklik a tekintetem.
Most tényleg?
Ezt üzeni a pillantásom, mert jókor kapsz észhez haver alapon leugathatnám a fejét... hisz elkésett vele. Csakhogy nincs kedvem további szócsatába bonyolódni, mert az továbbra is a parttalan viták felé sodorna csak. Most viszont koncentrálni kellene....
Már emelném a pálcám, mert gondolom innentől akkor csak nem ő akar szerepelni, mikor nem sok híján Elliot el akar dőlni mit egy rossz mugli krumpliszsák. Még épp időben kapok felé, hogy kezemmel és karommal megtámasszam hogy aztán a legközelebbi fa felé dőlhessen a segítségemmel, ami remélhetőleg megtámasztja. Borzasztóan kényelmetlen de legalább nem fejjel előre a talajt bámulja, ami talán jobb.
- Hé, Elliot...! – próbálok vele némi interakciót kicsikarni, mert bár bágyadtan kókadt, azért amennyire látom még tudatánál van. – Előbb lehet el kellene állítani azt a vérzést. Meg tudod csinálni?
Félek nem és nekem kell brillíroznom, pedig továbbra sem vagyok a gyógyítás mestere. Faszom, lehet Annától kellene mostmár leckéket vennem ez ügyben amennyi ilyen szar szituációba keveredek mostanság.
Míg Elliot válaszol én a táskámból gyorsan kitúrom a kulacsom, amibe víz van és felé nyújtom.
- Legalább igyál. Ez az erdő... ez nem normális. Kicsinál...
Pillantok körbe újra meg újra. Ha kell akkor segítek neki befáslizni a kezét. Hoztam pár bájitalt magammal de nem tudom hasznosak-e erre a sérülésre és még ha igen vajon nem csak késleltetik-e a gyógyulást...?
- Hiba volt erre jönni...
Ezt nem is neki mondom, hanem inkább magamnak jegyzem meg. Ha ő nem cseszi el a hoppanálást nem is lett volna gond. Franc megeszi az egészet... de komolyan...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 08. 12. - 12:18:53 »
0

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Nem tudtam mi lehet a ládában, mindenesetre érezni lehetett a mágiát. Valami sötét, keserű dolog járta át s talán éppen ez volt az, ami az egész erdőre rátelepedett. Nem ez lett volna az első átkozott dolog, amihez hozzáértem, de még egyik sem tett bennem komolyabb kárt. Ettől sem gondoltam többet, mert az a kis vérzés, ugyan már… persze kellemetlen, ha az embernek mindkét hüvelykujja vérzik egyszerre, de hát ez van. Együtt tudtam élni ezzel is, még ha néha fel-felszisszentem is.
Aztán megszédültem, fájt a lábam, fájt az ujjam és még rám is telepedett az a valami, ami az egész erdőre. Éreztem, ahogy a sötétség belém kúszik, szinte magammal szívom a levegővel. Ha Cartwright nem kap utánam, bizonyára jó nagyot estem volna. Így viszont, neki tudtam támaszkodni egy kellemesen vastag és nem kevésbé kellemesen göcsörtös fatörzsnek.
Hé, Elliot...! – Még nem voltam teljesen magamnál. Éreztem, hogy a combom vadul lüktet át a kábultságon keresztül, hirtelen magamhoz térítve. Cartwright hangja még tisztában, még mélyebbnek tűnt. Hirtelen minden érzékem kiélesedett. – Előbb lehet el kellene állítani azt a vérzést. Meg tudod csinálni?
Lenéztem a véres kezemre. Lehet, hogy éberebb voltam, mint valaha, de nem éreztem a koncentrációt. Nem tudtam volna a kezembe venni a pálcám, hogy megpróbáljam összeforrasztani a szétnyílt sebet.
Azt hiszem, most nem menne… – válaszoltam kicsit rekedten, de azért láthatta, ha a szemembe nézett, hogy most már megállok a lábamon, ha kell. Mély levegő próbáltam venni, de még mindig fullasztónak és sűrűnek hatott. Olyan volt az egész erdő, mint egy zárt tér, ahol hosszú évek alatt megállt a por és az első fuvallatra azonnal felkeveredik, hogy rátelepedjen az ember minden porcikájára. Én most a tüdőmben éreztem, amitől furcsa, sípóló hangon fújtam ki a levegőt.
Legalább igyál. Ez az erdő... ez nem normális. Kicsinál...
Beletöröltem a vért a nadrágomban. Ezután vettem csak el a felém nyújtott kulcsot. Egy nagyot kortyoltam belőle, élvezve a víz hűvösségét. Aztán visszaadtam a kulacsot és vártam, hogy egy kicsit legalább segítsen.
Én is érzem. Mintha valami nehéz telepedne az emberre itt…– Megrántottam a vállamat és még egyszer a kis ládikó felé pillantottam. Majdnem megölt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne. Abban biztos voltam, hogy egy igazi kincs. Talán vagyonokat ér, talán csak a saját szórakoztatásomra tartanám meg, de érdekes volt eddig.
Hiba volt erre jönni...
Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeimet. Mintha te nem élveznéd az ilyesmit, Cartwright… Végül nem kommentáltam ezt a mondatát. Ha ő nem is akarta, hát nekem kellett az a láda. Nem érdekelt, hogy mit gondol. Végül is nekem nem a főnököm úgy, mint a többi idiótának a Patkányfészekben… jó de, annak hiszi magát és ad pénzt is. Én mégis szerettem volna abban a hitben lenni, hogy ez az egész más.
Jól van. Akkor a ládát később kinyitom egyedül. – Magyaráztam és nagy nehezen ellöktem magam a fatörzstől, hogy összeszedjem a ládikót. Alig néhány lépésre volt tőlünk, de még mielőtt lehajoltam volna, felé fordultam.
Ha akarod hoppanálhatsz is. Nekem itt nem menne, összezavarja az érzékeim ez az erdő. – Magyaráztam és ledobtam a hátizsákom a földre, hogy kinyissam. Kezem rásimult a ládára, nem úgy, hogy a kapcsokat érintsem. Nem szerettem volna még egy vágást szerezni. Aztán, készen álltam, hogy belecsúsztassam a táskám.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2019. 08. 18. - 20:25:11 »
+1

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...


– Azt hiszem, most nem menne…
Nem lep meg, hogy ennyire egyszerűen feladja, pedig... nem ezt szoktam meg tőle. Valami cifrát káromkodom, magam sem tudom egész pontosan mi is jön a számra, de a bazd meg és a Merlin szaros segge is benne van azt hiszem. Igazából nem foglalkozom mással, csak hogy ha engedi hát magamhoz húzom a vérző kezét. Nem vagyok profi az átoksebek behegesztésében, de miután ő szimplán hagyná vérezni még az én nulla tudástáram is hasznosabbnak ígérkezik. Maximum marad egy pofás kis heg... már ha hagyja hogy ellássam.
Módszeresen kutatom elő a fiolát és némi tiszta kötszert, nem kell túl sok semmiből sem mert nem túl mély a seb, de jellegénél fogva veszélyes. Szakavatottnak közel sem nevezhető mozdulatokkal de relatíve precízen végzem a munkát miközben koncetrálok. Rá sem pillantok a másikra, részben mert csak kizökkentene és mert... túl közel kerülne hozzám.
Amint megvagyok a munkával a kulacsot túrom elő és legalább egy apró szusszanással veszem tudomásul hogy ez a gesztus legalább célt ér.
– Én is érzem. Mintha valami nehéz telepedne az emberre itt...
Hümmögve bólogatok, mert egyet értek. Ez nem Sophie, nem is a bennem feszülő ideg a megoldatlan problémák miatt, hanem valami egész más. Olyan, ami bekerít észrevétlenül és talán magában is tart ha nem vigyázok. Jobb lenne elmenni innen... mihamarabb.
Nem tehetek róla, ösztönösen bukik ki belőlem a felismerés... a hiba. Itt rekedni nem lesz a legcélravezetőbb. Pláne hogy nem is emiatt vagy az ócska mágikus faládika miatt indultunk útnak.
Nem veszem fel Elliot színpadias és egyben mesterkélt lesajnáló sóhajtását, ahogy azt sem akadályozom meg hogy felálljon és a sérülését okozó ládáért induljon. Bár alapvetően hülye ötletnek tartom legalább úgy tűnik van annyi esze hogy csak magával akarja cipelni...
– Jól van. Akkor a ládát később kinyitom egyedül.
Vállat vonok. Tegye azt. Ha neki ennyire fontos, hát legyen. Nekem most jóval sürgetőbb lenne legalább egy kulcsot megszerezni a rózsák közül, mert nem sok olyan alkalom adódik, mint ez a mostani, hogy ennyire könnyű és sima legyen betörni. Elnézem a másik piszmogását, ahogy a táskája rejtekébe pakolja a ládát sután, megfordul a fejemben hogy segítsek, de sejtem ha odamennék sem kérne belőle.
Haragszik és ez egyértelmű tény. Érzem, de ha mindez nem lenne elég a szavai meg is erősítik mindezt.
– Ha akarod hoppanálhatsz is. Nekem itt nem menne, összezavarja az érzékeim ez az erdő
- Persze, hogyne... Sokszor hagytalak már a szarban, O’Mara...
Most rajtam a sor a színpadias sóhajtásra és nem is marad el, de ez inkább lemondó és csalódott. Hát hányszor hagytam én cserben őt? Egyszer sem. És nem ma fogom ezt megcáfolni, pláne nem itt és nem most. Még akkor sem ha igazából megérdemelné.
- Kibírsz egy hoppanálást ha én csinálom? Ha nem, az sem gond. Ha tudsz járni akkor előbb-utóbb csak kikecmergünk innen...
Közlöm enyhe bizakodással a hangomban bár körbenézve a helyzet csöppet sem ennyire plátói. Az ösvény sehol, a fák köröskörül gyűrűznek és a sötétség ugyanolyan mint volt. Egyelőre se jobb se rosszabb.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2019. 08. 21. - 07:10:38 »
+1

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Élete leggyengédebb mozdulata bizonyára az volt Christophernek, mikor bekötötte a vérző kezeimet. Részemről legalábbis mindenképpen. Az utóbbi időben persze eléggé eltávolodtunk egymástól, még jobban, mint ami várható volt. Mindkettőnknek más dolgok jöttek az életébe. Sokáig nem voltam Londonban és a Patkányfészekben történt szóváltás után nem is igazán akartam a közelébe kerülni. Az egész valahogy túlságosan felkavart. Úgy éreztem, hogy Cartwright részéről az az egész csak előfitogtatás és csak le akar gyűrni. Végül is le gyűrt, maga alá szorított, mikor engedtem, de közel sem abban az értelemben. Az ugyanis nem jelentette azt, hogy bármiféle formában győzött.
Persze, hogyne... Sokszor hagytalak már a szarban, O’Mara...
Újabb félreértés.
Nem lepett meg, hogy újra elbeszélünk egymás mellett. Végül nem firtattam a dolgot, mert kivételesen egészen rendes volt. Nem láttam értelmét összeveszni vele. Amúgy is jobban lefoglalt a láda. Azonnal éreztem, hogy valami ott lüktet benne, ehhez elég volt annyi, hogy az ujjaim egyszerűen körbe fonták. Alig akartam elengedni, mikor a táskám fölé tartottam. Nyisd ki… nyisd csak ki, O’Mara… – suttogta a hang kegyetlen valójában, miközben az erdő sötétje mind jobban átjárt. Ez az erő volt, ami csak még inkább Cartwright ellen fordított.
Én ezt nem állítottam. – Közöltem egyszerűen, de nem ellenkeztem lényegében a kijelentése ellen. Nem gondoltam volna, hogy úgy veszi, elküldtem. Csupán arra gondoltam, hogy ő vezényelné le a hoppanálást. Valószínűleg amúgy is tapasztaltabb volt, mint én. Hiszen mióta is van meg az engedélyem? Talán éppen egy éve s még mindig kavarog a gyomrom, ha csak megpróbálkozom vele.
Kibírsz egy hoppanálást ha én csinálom? Ha nem, az sem gond. Ha tudsz járni akkor előbb-utóbb csak kikecmergünk innen...
Megköszörültem a torkom, nem Chris miatt. A fülemben megint ott csengett a kegyetlen hang. Azt ismételgetve: Na látod, megint nem figyel rád! Le akartam nyelni a keserűséget, ami azonnal rám talált és bevette magát az egész testemben. Éreztem a számban és minden porcikámban. Nem engedhettem meg magamnak, hogy akkor, ott ellene forduljak. Talán egyszer, más körülmények között. De nem ott. Hiába akart annyira az erdő. Felé nyújtottam a bekötött kezeimet.
A hátamra kaptam a hátizsákomat és kiegyenesedve egyenesen Cartwright hideg kék szemeibe néztem. Talán láthatta rajtam, hogy a sötétség és a hangok elegye valamiféle bizonytalanságot váltott ki belőlem. Nem tudtam küzdeni ellene. Fényre volt szükségem. Fényre, napsütésre, hogy kicsit magamhoz térjek.
Kibírom, ha nem én csinálom. – Bólintottam, de közben ott lüktetett valami ismeretlen sötétség az ereimben. Nem számított, csak meg akartam érinteni, hogy minél gyorsabban tűnjünk el onnan. Már egyenesen úgy éreztem, mintha levegőt sem kapnék, csak erőlködve kapkodtam utána.
Még mielőtt indulhattunk volna, morgás csapta meg a fülem. Ez aztán nem volt jó jel. Mostanában meglepően sokszor kerültem összetűzésbe varázslényekkel. Nem ismételtem volna meg szívesen. Szóval, ha Chris nem is fogta meg a kezemet, én előre nyúltam és belemarkoltam a felsőjébe. Így léptem közelebb hozzá.
Gyorsan, hoppanálj! – Suttogtam felé. Olyan közel álltam, hogy a leheletem a bőrét érhette a nyakánál, de nem számított. – Valami van itt… rajtunk kívül… azt hiszem…
Nem. Már nem voltam benne biztos, hogy nem csak az érzékeim csapnak be vagy a hátizsákomban lévő varázstárgy. Éreztem az erejét, akárcsak az erdőben uralkodó furcsa feketeség mindent átjáró kegyetlenségét.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2019. 09. 16. - 16:12:45 »
+1

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...

Kivárok addig, míg összeszedi magát. Még ha ez végtelennek tűnő, hosszú óráknak is sejlik, pedig mindössze csak percek egyhangú sokasága. Várom a megerősítését vagy az ellenkezését. Várom  hogy bólintson vagy nemet intsen, valamit, ami előrébb mozdít innen minket. Talán dühösnek kellene lennem, amiért lassú vagy talán szándékosan húzza az időt. Na nem mintha roppantul élvezetes lenne pont itt. Mert mi van itt?
Valami nem jó...
Sophie hangja bennem zeng, és érzem, igaza van. El kellene tűnni innen, ráadásul gyorsan. Talán az erdő ösztökél, talán a harag hogy hagyjam csak itt Elliot-ot, mégsem teszem. Egyrészt ott a küldetés, meg kell szerezni azt a kurva kulcsot, végre legalább egyet, másrészt azért a sok éves barátságunk alapja is az, hogy nem hagytuk annyira cserben a másikat. És nem most fogom elkezdeni, vele.
– Kibírom, ha nem én csinálom.
Bólintok a válaszára, mert legalább ez pozitív, még ha az arcáról nem is olvasom le ennyire könnyen a valódi érzelmeket. Nem, határozottan nem fogja kibírni, szerintem. De nem állok le vele vitázni, nem most, mikor már célt érek.
Inkább csak felé lépek, egyet majd még egyet, aminek következtében egy faág reccsen cipőm talpa alatt. A csöndben ez a kis hang olyan, mint egy ágyúlövés és vele együtt felcsendül a mélyről jövő állatias morgás...
Megdermedve kémlelek körbe.
Lehet ez varázslény, vagy valami más állat is, talán egy vérfarkas vagy még attól is rosszabb...
Érzem, ahogy vizslató szempár figyel engem, minket, valahonnan távolról, valamelyik bokor sötét mélyéről, ahonnan támadni készül, inait megfeszítve.
Nem kell Elliothoz sietnem, ő is elindul felém és a pólóm anyagába kap. Érzem, ahogy belemarkol erősen, a nyakamnál megfeszül a textil de nem szakad, mert annyira azért nem csüng bele.
– Gyorsan, hoppanálj!
A parancs észhez térít, de ugyanakkor meglepve pislogok rá az erdő mély zugainak kutatása után. Ennek oka a fizikai közelsége, a lehellete, ami a bőröm cirógatja és ami a közelmúltbeli eseményeket idézi fel bennem.
- Basszus össze ne ess...
Nyögöm ki, mert nem gondolom hogy most támad kedve romantikázni, inkább úgy ítélem meg, jó szarul van. Na de mitől? A vágástól a kezén? Mert az baj...
– Valami van itt… rajtunk kívül… azt hiszem…
- Igen... valami nagy... asszem...
Ismerem el, hogy igaza lehet. Örüljön csak. Mindeközben stabilan ráfogok a karjára, hogy ha megkezdem a hoppanálást véletlen se csússzon ki a kezeimből.
- Kapaszkodj...
Közlöm és koncentrálok a falu melletti kocsmára, ami alapvetően is a cél lett volna. Várom a jól ismert szippantást, a fekete ürességet, a fogást és aztán a megérkezést. Az új talajt a lábam alatt és ezzel együtt az új illatokat, de végig csak arra figyelek hogy ne hagyjam el Elliotot, mert érzem a kezeim közt, hogy egyre gyengébb. És ez megriaszt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2019. 09. 19. - 10:18:44 »
+1

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Valami figyelt. Valami veszélyes, valami vad volt ott rajtunk kívül. Talán csak az átok, ami az erdőn uralkodott, talán egy teremtmény, ami akár varázslény, akár egyszerű vadállat is lehetett. Fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy az egész dolog sokkal nagyobb hatással volt rám, mint Chrisre. Talán, mert napok óta nem ettem rendesen vagy mert állandóan bele-belesüppedtem a magam keserűségébe, amit a boldogtalan életem okozott. Mondjuk ki – még ha nem is túl büszke helyzet – én voltam a gyengébb kettőnk közül.
Ahogy közelebb léptem Cartwrighthoz és megéreztem az illatát, a szívem nagyot dobbant. Talán azért, mert tudtam, akármennyire is szédelgek és remegnek a térdeim, ő kihúz ebből a szarból… hiszen én is kihúztam őt már abból. Nem volt kérdéses, hogy kölcsönös-e ez a dolog, még ha sérelmeztem is, hogy úgy beszél velem, mint valami kutyával. Lekezelt. Egyértelműen valami bökte a csőrét velem kapcsolatban, aztán persze meg is kaptam a magyarázatot, hogy a Mira dolog volt az. Jó, talán nem voltam éppen a legjobb állapotban, mikor egész egyszerűen kiböktem neki, hogy lefeküdtem az apjával… de tök őszintén nem mindegy? Mindannyian ott voltunk a Három Seprűben és láttuk, hogy volt vele egy nő. Mi is volt a neve? Ja, valami Anna… vagy Annuska vagy mi a franc. Mindenesetre ez azért Mirának is árulkodó lehetett, hogy ami közöttünk történt csak egy kis botlás volt. Mert persze, elszórakozom Christopherrel, ahogy jól esik, de ettől függetlenül nem lesz folytatása. Miért is lenne? Kétlem, hogy különösebben mély nyomot hagytam volna benne. Ha így is van, akkor meglepően jól titkolja.
Basszus össze ne ess...
Miközben ezt kimondta, megéreztem megint a vérszagot. Bár már be voltak kötözve a sérüléseim, de nem számított. Ez az ocsmány aroma aztán minden áttört és gyomorforgatva csiklandozta az orromat. Közelebb kellett hát hajolnom Christopherhez, hogy az illata elnyomja azt. Ez volt most az egyetlen menedékem, mielőtt kitör belőlem az öklendezés.
Nyugi, voltam már szarabbul… – Suttogtam a nyakának a szavakat, miközben elnéztem a válla fölött. Még mindig bámuló tekintet furcsa, szúrósságát éreztem… de nem volt ott semmi. Csak egy-egy reccsenés-roppanás hallatszott, ami mondhatni megszokott volt az erdőkben, ám ez nem keveredett madárcsicsergésbe, nem csörgedezett kis patak a közelben. Alapvetően néma csend és sötétség volt az. Remek, O’Mara, állapítsd meg még vagy ezerszer, milyen remekül elcseszett helyen vagy! A hang rám förmedt, a tekintetem visszavándolt Chris bőrére, kissé borostás képére.
Igen... valami nagy... asszem... – Nyugtázta a szavaimat. Erre mindennél jobban szükségem volt. Mirabellával Romániában mindennél kellemetlenebb érzés fogott el, azt hittem megőrültem, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a lány is látja a szellemeket, amiket én. Hát Chirsnél ugyanúgy kellett a visszajelzés.
Az érintés a karomon valamiféle biztonságot adott. Az én ujjaim ráfeszültek az ő karjára. Persze én nem tudtam átfogni azt, úgy ahogyan ő az enyémet. Nekem fele ennyi izmom nem volt, egyszerűen csak szívósabb és keményebb voltam, mint az átlag. Nem kellett ahhoz duzzadó lufi a ruhám alá… és valószínűleg elég szarul is néztem volna ki úgy. Kapaszkodtam, mert azt mondta. Most szükség volt a határozottságára.
Megéreztem a talpam alatt az új talajt, de a fejem még hosszú percekig kavargott a hoppanálástól. Na pont ezért nem akartam én csinálni, amúgy sem viseltem jól, állandóan elfogott tőle a hányinger, de amikor nem voltam jól, akkor csak félre céloztam és volt, hogy nem éppen kellemes helyeken kötöttem ki. Jól van és akkor most szedd össze magad, O’Mara! Egy töketlen idióta vagy! Katonás hangon parancsolt rám a hang, én pedig minden erőmet bevetve kihúztam magam. Chris talán érezhette, hogy remegek, de nem számított. Elég volt a tény, hogy keménynek festek.
Erre innom kell… – állapítottam meg és előrángattam megint a laposüveget, hogy jó nagyot kortyoljak a benne lapuló lángnyelvből. Éreztem, ahogy az ital fűszeres-meleg aromája átjárta a testem és némiképpen leszedál, legalábbis annyira, hogy ne érezzem meg az émelygést. – Na egy kortyot az én hősömnek? – kérdeztem vigyorogva és Cartwright felé nyújtottam a flaskát. Nem gúnynak szántam, de nem is nyálassággnak. Persze nem tudhattam, hogy ő minek veszi azt.
És amúgy akkor most hogyan tovább? – A kábultságtól kellett egy perc, hogy előkapjam elmém mélyéről, mire is készülünk. A terv, mintha egyszerűen kiesett volna, de azért készen álltam követni Christ bárhova.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2019. 10. 03. - 11:26:54 »
+1

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem nyugtat meg a 'nyugi voltam már szarabbul' című mondat. Elég egyértelmű hogy mindenki volt már szarabbul, nem vitatom hogy ő maga is, de nem velem, nem előttem és nem egy ilyen szituációban. Most evidensen rám van utalva ahogy én a legutóbb rá és bár nem épp az orvoslás a fő szaktudományi ágam, a Mungóba mégse vihetem. Megfordul a fejemben hogy Volkovához tehetnék vele egy kis kitérőt, ő biztosan találna megoldást Elliot problémájára, de a felkínálkozó alkalom, hogy betörjünk a kastélyba eléggé visszanemtérő.
Így hát mérlegelni kell, és amondó vagyok hogy próba szerencse.
Elliot túlélt már rosszabbat is, tapasztaltam és ha minden jól alakul akkor nemcsak ő lehet jobban de még az egyik rózsakulcs is a birtokomba kerülhetne...
A kincs utáni vágy hajt, nem is tagadom. Összpontos0tok, és mikor beszív a jól ismert örvénylő sötétség hogy aztán pár perc múlva kidobjon magából a siker íze csiklandozza a torkom. Nem a hoppanálás dob fel, hanem hogy nem kell már abba a rémes erdőbe kóvályogni. A kocsma cégérje nyikordul meg a szélben vele szemben pedig három ablakkeret ásít az utca felé. Lentebb zsibongás hallható, talán arra van a piac tele emberekkel.
Körbepislogok arcomon érzelem nélkül miközben Elliot belém kapaszkodik. Nincs senki, aki feltűnően megbámulna, valószínű kellően beleolvadunk a környezetbe, így mikor a társam lefejti rólam a kezét és inni kezd csak egy grimaszt vágok.
Még jó hogy a delet megvárja...
Sophie hangja cinikusan csendül és igaza van... de a fájdalom... ezzel érvel az én agyam. Nem szólok hát semmit, csak mélyet sóhajtok és hagyom, hogy a laposüveg tartalma belé csorogjon.
– Na egy kortyot az én hősömnek?
- Majd a munka után.
Közlöm határozottan, és kell is ez a magabiztosság, meg az, hogy valaki eszénél legyen. Ha ő nem hát legalább én. Fura a megfontoltnak és a hűvösnek lenni, nem áll tőlem távol ez, sosem állt, de Anna mellett mindig én voltam a kiszámíthatatlanabb faktor és az utóbbi időbe inkább vele dolgoztam, mint mással.
– És amúgy akkor most hogyan tovább?
Elliotról elpillantok a kocsma melletti sikátor szélére. Ha megbízható a forrásom, akkor valamerre erre kell lennie a hátsó pincelejárónak, ami a kastély alagútjához visz.
Ha megbízható...
Soph mélységes megvetésével nem foglalkozva indulok meg. Remélem Elliot nem marad le, mert közben neki magyarázok.
- Hosszú kutatómunka és jó pár megvesztegetett ember árán kiderítettem, hogy ha abba a kastélyba akarsz betörni... - bökök itt a falu felett a hegycsúcson emelkedő impozáns épületre. - ... akkor egy biztos és járható út van. Persze kopoghatnánk a főkapun is, de mi csendben és észrevétlen szeretnénk beslisszolni, így van egy másik menekülő út, ami történetesen...
Megtorpanok az egyik pinceajtó előtt. Három is van, fája már mocskosszürke mindnek.
-...itt vezet.
Fejezem be a mondatot és nyitom fel a legszélsőt jobbról. A hűvös nyirkosság arcul csap, de nem foglalkozom vele.
O'Marára pillantok.
- Nem lesz rövid út, de csak oda-vissza kell megtenni... Bírni fogod?
Még mindig jobb, ha most feladja. Még mindig kifizetődőbb ha egyedül kell végigcsinálnom, bár nem örülnék neki. De megérteném. Várok hogy döntsön. Érez-e magába elég tettrekészséget és energiát? Mert a kalandvágya sosem csitul ezt ismerem. De a vakmerőségnek is van határa és remélem nem most akarja átlépni azt, hogy bajt hozzon a nyakunkra...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2019. 10. 18. - 07:52:29 »
+1

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Én hősöm? Röhögött fel bennem a hang, mintha csak egy vicc lenne az egész. Kár lett volna tagadni persze, hogy mióta történt, ami történt, jobban ragaszkodtam Chirstopherhez, még ha ő egy csepp gyengédséget sem volt hajlandó mutatni. Gondolom túlságosan megragadt azzal a csajjal valahol, aki ott ücsörgött mellette a Három Seprűben. Nincs ezzel gond. Talán még örülnék is neki, ha boldog lenne. Nem tudtam eldönteni egyelőre… elvégre azt a nőt nem is ismertem. Furcsamódon az egyetlen dolog, ami lejött róla az az volt, hogy nem találtam Cartwrighthoz valónak. Ennek ellenére mindenki megérdemel egy esélyt. A külsőségek nem jelentnek sokat. Én talán Foresthez illek? Cseppet sem.
Te tudod… – vontam vállat, aztán eltettem a flaskát. Régen nem volt ilyen vaskalapos, vagy legalábbis nem emlékeztem rá. Az első találkozásunkkor is Franciaországban iszogatunk mi kettesben. Nem is keveset. Persze meglehetősen hűvös nap volt az – a maival ellentétben –, így nem ártott, ha az ember egy egészen kicsit felmelegíti magát.
Cartwright pillantását követve én is a sikátor felé pillantottam. Valami furcsa dolgot éreztem onnan, nem is tudtam, mihez hasonlítani. Nem egészen olyan volt, mint az erdőben, ahol valami összekavarta az érzékeimet. De itt sem volt valami rendben… itt sem volt valami a helyén. Ha varázstárgyak után kutattam, akkor valami elvakult vágy, valami furcsa csiklandozás jelezte, mikor haladok jó felé. Ám ebben a helyzetben zavarosabb volt, mintha engem akart volna valaki szánt szándékkal csapdába csalni… valaki, aki tudta, hogy milyen érzékekkel bírok. Ezt pedig alig néhányan tudták.
Hosszú kutatómunka és jó pár megvesztegetett ember árán kiderítettem, hogy ha abba a kastélyba akarsz betörni... – magyarázta és a hegyen álló épültre bökött. A tekintem azonnal nem vándorolt oda, kellett egy hosszú pillanat, hogy elrángassam azt minden lelki erőmet bevetve a furcsa sikátortól. Aztán megpillantottam a komor falakat ott magasodni minden felett. –... akkor egy biztos és járható út van. Persze kopoghatnánk a főkapun is, de mi csendben és észrevétlen szeretnénk beslisszolni, így van egy másik menekülő út, ami történetesen...
Belépve a sikátorba valami érzés még erősebb hatással volt rám. Valami furcsa ritmus volt, amit felvett a szívem is s végig lüktetett az egész testemen. Christopher megtorpant, én pedig a hátának ütköztem. Láttam, mégsem álltam meg, mert a furcsa érzés minden érzékemet eltompította egy rövidke pillanatra.
...itt vezet.
Három ajtó állt előttünk. Az idő vasfoga már szürkére színezte a fát. A kilincseken egyértelműen látszott, hogy míves munka, ami bizony még manapság is megfizethetetlen. Engem azonban nem ezek az apró részletek érdekeltek éppen, habár hosszú időm át elidőzhettem volna a girbe-gurba mintákon. Chris a jobb szélső ajtóhoz lépett, én azonban szerettem volna utána kapni, azt mondani, nem ez az út, amit keres. Engem ugyanis éppen a középső ragadott meg. Szinte a falon és a falapokon keresztül is éreztem, onnan lüktet valami.
Cartwright… – motyogtam magam elé halkan, mintha azt akarnám mondani: hé, nézz már oda! De valójában a másik ajtó is pontosan ugyanolyan volt, mint ez. Nem volt benne ránézésre semmi különleges. Meglehet, ez is csak egy csapda volt.
Nem lesz rövid út, de csak oda-vissza kell megtenni... Bírni fogod?
Remek… hát ezt komolyan meg kell kérdezni? A kegyetlen hang persze megint Chris ellen kezdett hangolni. Nem számított, sántikálva, váll vonogatva, egyszerűen beléptem a teste és az ajtófélva között a pincébe. Vaksötét és nyirkosság keveredett odalent, valami baljós dolgot hagyva maga után az ember lelkében. A tekintetem időnként a balfalra vándorolt, ahonnan éreztem valamit. Szedd össze magad, O’Mara… Megütögettem a saját arcom, hogy kicsit össze kapjam magam.
Mindent bírok. – Tettem hozzá jó félperces késéssel. – Figyi… a többi ajtó mögött mi van? – Kérdeztem és elővettem a pálcámat, hogyha kell, hát egy néma Lumosszal fényt varázsoljak magam elé. 
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2019. 10. 25. - 12:41:58 »
+1

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...

Egyetlen sejtelmes és egyben sóvárgó pillantással nézem, ahogy a flaska eltűnik Elliot zsebében. Nem a vággyal van a baj, a szesz íze már ott csüng szinte ajkaimon... sokkal inkább az, hogy muszáj kettőnk közül legalább egyvalakinek józannak maradnia. És az láthatóan nem ő lesz.
Azzal nyugtatom magam, hogy az a pár korty csupán fájdalomcsillapításra kell neki, semmi többre. Még nem elég ez a mennyiség ahhoz hogy világát se tudja, ahogy arra sem, hogy éneklős kedvébe találja a mágus kölyke fél perc alatt... De azért ínyemre sincs a helyzet.
Ahogy belém ütközik csak fél vállról pillantok hátra, amolyan mi van tekintettel. Nem tudom mi vonta el a figyelmét annyira, hogy inkább belém gyalogoljon, de összeszedhetné végre magát... végtére is betörni készülünk valahova...
Nagyon megviselte az erdő...
Sophie hangja lágyan cseng, szinte már együttérzően. Ez meglep, mert nincs oda különösebben a tolvajért, legalábbis mióta tartalmasabb közünk van egymáshoz mint munka, biztos nem. Talán pont ezért nem mordulok rá, hanem folytatom a részletek beavatásába szemet hunyva a dolgok felett.
– Mindent bírok.
A magabiztosnak szánt válasz, ami inkább pökhendi hangsúllyal vegyített flegma mosolyt csal az arcomra. Amolyan, hiszem ha látom én azt stílusút, de miután előre engedem így vélhetően a másik ezt nem látja, hacsak hátra nem fordul. Akkor igyekszem mihamarabb pókerarcot vágni. Nem akarom, hogy félreértse vagy kinevetésnek vélje a reakciómat.
– Figyi… a többi ajtó mögött mi van?
Összeráncolt homlokkal töprengek egy percig a kérdésén mielőtt válaszolnék. Szavaim halkak, noha csak ketten vagyunk és Elliot lumos-ának köszönhetően az arca részleteit is ki tudom venni. Nem a teljeset, mert az egyik oldal árnyékba borul, hanem a felém közelebb esőt.
- Nos, raktárak a kocsmához. Igazából ez is az ha mugli lép be, de miután nálunk a pálca és máris bűbájt szórtál így a folyosó automatikusan bebocsátást ad. Szar egy védekezési mechanizmus, de mentségére legyen szólva, ősrégi.
Vállat vonok, mert ha az enyém lenne a hely biztos nem elégednék meg csak ennyivel. De persze mágusa válogatja mennyire szereti biztonságban érezni magát.
- Arra megyünk.
Kinyújtom a kezem és intek előre. Jó tíz perc séta kell, ráadásul hegyre fel, hogy kilyukadjunk majd a kastély belső falánál. Csak remélem, hogy Elliot valóban állja a szavát. És nem csak ő meg az egója, de a szervezete sem mondja fel a szolgálatot menet közben....
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2019. 10. 28. - 09:35:54 »
+1

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Christopher, mintha hirtelen valami más maszkot erőltetett volna az arcára. Lágyabb lett, kevésbé kemény és talán ez még egy kicsit imponált is. Arra a közös éjszakára emlékeztetett, mikor halkan beszéltünk egymáshoz és nem volt más, csak pár aprócska érintés. Azt a Cartwrightot szerettem, mert mással nem volt olyan – illetve a nőjével biztosan, de az nem különösebben izgatott – és az a pillanat csak a miénk volt. Szép emlékként őriztem magamban valahol jó mélyen, akkor is, ha Forest gyűlölte a történtek tényét.
A testem ösztönösen mozdult a fal felé, mintha azon keresztül megérezhetném mi vonz annyira a szomszédos járatban. Nem akartam részletesen beavatni tolvajtársamat, végtére is mi lenne a reakció? „Csak részeg vagy, O’Mara.” Valószínűleg nem is sejtette, hogy abban a pillanatban, ott ácsorogva józanabb voltam, mint valaha. A mágikus erő úgy lüktetett végig minden porcikámon, mintha csak éppen megragadtam volna egy elátkozott ékszert. Talán csak képzeltem, talán csak több tárgy is el van itt rejtve, mintha valaki szándékosan meg akarná vezetni az érzékeimet.
Nos, raktárak a kocsmához. Igazából ez is az ha mugli lép be, de miután nálunk a pálca és máris bűbájt szórtál így a folyosó automatikusan bebocsátást ad. Szar egy védekezési mechanizmus, de mentségére legyen szólva, ősrégi. – Magyarázta. Tetszett, főleg az a része, hogy az én kis lumosom ilyen hatással volt a folyosóra. Mit számított, hogy ősrégi mechanizmus mindez? Így is gyönyörű volt, a maga buta kis egyszerűségében.
Tetszik. – Mondtam és a tenyerem még egy pillanatra a falra helyeztem. Éreztem, hogy az a valami nagyon is hívogatott. Nem ez lett volna az első, hogy megpróbálnak csapdába csalni és kicsit összezavarni az érzékeimet. Nekem pedig minden porcikám olyan szívesen sétált volna bele. Talán nem is olyan egyszerű és ősrégi mechanizumus ez, inkább csak más, mint a megszokott. Ha belegondolok, talán az erdőt is a kastély miatt átkozták el. Az volt az első védelmi fal, ez pedig a második. Szándékosan zavarja be a tapasztalt tolvajokat, hogy ne tudjanak választani a jártok között… hiszen én is, szinte teljes testtel tapadtam volna a falra, mintha azon egyszerűen átszivárogva megtalálhattam volna a kincset, ami ilyen vadul hív magához.
A szalag a csuklómon olyan őrült táncot járt, hogy egyenesen libabőrös lettem tőle. A mellkasomban lüktető szívem pedig oly’ hangos volt, hogy egyenesen megtöltötte a füleimet, sőt minden porcikámat. Egy perc furcsa tompaság szállt rám, amiből csak Chirs hangja tudott kirángatni.
Arra megyünk.
Felé kaptam a fejemet és láttam, ahogy kinyújtva a kezét jelzi az utat. Bizonytalan léptekkel indultam meg abba az irányba, átadva magam a szédelgésnek, amit ez a furcsa helyzet rám erőltetett. Csak haladtunk előre a végtelennek ható sötétségbe.
Mintha valaki készült volna ránk. Te nem érzed ezt a sok mindent? Mintha ezer meg ezer varázstárgy lenne elzárva a mellettünk lévő pincékbe. – Mondtam a szívem még mindig vadul kalapált. Baltenyerem odatettem, mintha annak melegétől megnyugodna. – Valaki tudta, hogy betörni készülünk?
Nem volt rá nagy esély, hogy Christopher ilyen amatőr hibát vétett. Szédelgés közben egy pillanatra neki ütközött a vállam az övének, aztán megpróbáltam mély levegőt venni, hogy összeszedjem magam. Persze a kis ösvény minden pora az orromba szállt, amitől egy hatalmasat tüsszentettem. Szipogva, könnyezve álltam meg egy pillantra. Ám nem azért, hogy orrot fújjak, valami kattant a lábam alatt. Ősrégi mechanizmus? Egyenesen csapda. Éreztem, ahogy a padló megbillen alattam.
Futás! – Ragadtam meg Cartwrightot és jó két métert loholtam előre, mire megálltam. Ahol korábban álltunk, megnyílt a padlón és éles tüskék maradtak a helyén. Azok bizony felnyársaltak volna, ha nem vigyázunk. – Bassza meg, itt ilyen csapdák is vannak?
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2019. 10. 30. - 09:25:11 »
+1

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem lep meg a rövid és tömör szóhasználat, amivel kifejezi mennyire bejön neki a hely sajátos adottsága. Talán pont az lenne a furcsa, ha ódákat zengene itt nekem. Az nem lenne igazán Elliotos, nem lenne igazán O’Marás. Ellenben a mozdulatai sokkalta beszédesebbek, és ehhez nem kell más mint némi csendes megfigyelés.
ahogy végigsimít a falon a tenyerével rájövök mi is olyan furcsa itt. Mintha az egész járatban két ellenpólus dolgozna, az egyik, a vonzóbb épp a falnál, amit a társam érint, míg a másik a túloldalon.
Lehetséges lenne?
Sophie mélyen hallgat, talán megint megsértődött vagy csak nem tud érdemben semmit hozzáfűzni a dolgokhoz. Most kicsit azért sajnálom, mert az ő intuíciói sokszor segítségemre vannak, sokszor visszatartó erők egy-egy utólagosan ostoba cselekedettől.
– Mintha valaki készült volna ránk.
Egyet kell értenem vele, bár ezt kelletlenül teszem és jelen pillanatban még mindössze magamban. A szil pálcám megszorítom, remélve, ez elég elrettentést ad a fenyegetés tényének. Engem meg valamicskét megnyugtat.
- Te nem érzed ezt a sok mindent? Mintha ezer meg ezer varázstárgy lenne elzárva a mellettünk lévő pincékbe.
Hümmögve bólintok és a fal mellé lépek. Magam sem tudom miért, de le akarom utánozni O’Mara mozdulatsorát. Meg akarom érinteni a falat, érezni a tenyerem alatt a kő hűvös hidegségét, durva barbárságát, ugyanakkor a láthatatlan pulzáló erőt, ami ott lüktet, mint az emberi test sebes artériái.
Nem tudom én okozom-e a halk kattanást, vagy magától is adódna. Nem tudom Elliot teremti-e elő a helyzetet vagy valóban bekövetkezne minden. De egyértelműen ő ment meg, mert lankadó figyelmem nem a veszélyt lesi, hanem eltompult érzékkel akarom kitapintani az elérhetetlent.
Nincs időm válaszolni az utolsó kérdésére, csak a futás felkiáltásra reagálok, mégpedig úgy, ahogy kéri. A dörgő hangorkán betölti a teret, a felkavarodó por az arcomba száll könnyeket csalva a szemembe, eltömítve az orromat hogy prüszkölve kapkodjak levegőért.
Mikor minden abba marad mi pedig jó pár méter loholás után biztonságban tudjuk magunkat nagyokat pislogva próbálom felmérni a helyzetet.
Ott, ahol nemrég álltunk éles tüskék virítanak.
- Úgy fest erre nem fogunk visszajutni...
Köhögöm a nyilvánvalót, miközben a másikra nézek. Keze még mindig a karom fogja, és nem rázom le az érintését.
- Én megvagyok. Te jól vagy?
Így első ránézésre nem aggódom magam halálra, mert bár nem a legjobb az ábrázata nem is tűnik nagyon rosszabbnak sem. Mikor sikerül némileg összeszednem magam körbepillantok.
Vajon milyen újabb csapdák lehetnek? Soph, miért nem segítesz?
Ám a konok néma csend semmi jót nem sejtet. Sem az, ami az alagútban uralkodik, sem az ami a medálból árad.
- Nem tudhatja senki hogy mára terveztem az akciót... de ezek szerint mégsem lesz annyira könnyű a dolog, mint gondoltam...
Halk sóhajjal alapozom meg a kimondott tényt. Evidensen a veszély nem rettent el, ettől vakmerőbb és rátartibb vagyok. Akárcsak Elliot.
Csakhogy érdemes immár körültekintően folytatni az utunkat. A szerencse sokszor fogja a varázsló pártját, de nem árt az alaposság és a leleményesség is.
- Szerinted mi lesz még?
Fejemmel  a sötétlő folyosó felé bökök. Kíváncsi vagyok neki mik a tapasztalatai és mire számít. Remélhetőleg nem épp itt hagyjuk el a fogunkat ennyi átélt kaland után ...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2019. 11. 12. - 07:34:55 »
+1

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Rohanás közben felkavarodott a por. Éreztem, ahogy a képembe száll, megtölti az orromat és előcsalja a már olyan ismerős könnyeket. Valami hasonlót éreztem a Szellemszállásban ücsörögve is, aztán jött a hatalmas tüsszentés. Ez történt most is, amint megálltunk. Aztán szipogva, a torkomat köszörülve próbáltam helyre tenni a lezsibbadt agyamat, de még éreztem, ahogy csiklandoz az akár évtizedes, évszázados kosz és por.
Úgy fest erre nem fogunk visszajutni... – Magyarázta Christopher, aki időközben azzal lett elfoglalódva, hogy felmérje a helyzetet, ami valószínűleg az én óvatlanságom miatt állt be. Nem hittem el ugyan, hogy olyan védtelen ez a hely, ahogy azt állította, de azért ilyen komoly csapdákkal nem számoltam. Éppen elég volt az a furcsa erő, ami pillanatok alatt összezavarta minden érzékem és már fogalmam sem volt róla, hogy mégis melyik járat az igazi. Nem számított, hogy Cartwright szerint éppen jóban vagyunk. A testem, a szívem át akart térni a mellettünk húzódó pincébe, mert ott volt az a valami, ami egyre inkább hívogatott. Még ott állva remegő testtel, fújtatva is éreztem, milyen erős ez a vonzalom.
Rászorítottam Cartwright karjára, mintha attól kicsit összekaparhatnám magam, de a gondolataim csak nem akartak összeállni egyetlen egésszé.
Én megvagyok. Te jól vagy?
Persze, csak a sérült combom lüktet kicsit. De az már mondhatni megszokott. – Vállat rántottam és lenéztem az említett testrészre. Már megszoktam a kegyetlen, fájdalmas ritmust, ami a legváratlanabb pillanatokban ütötte fel a fejét. Egy aprócska szúrás minden lépésnél jelentkezett, de mivel alapvetően Forest megtiltotta, hogy igyak, egészen hozzá szoktam és egyszerűen elviseltem. Azelőtt az alkohol volt az én fájdalomcsillapítóm. Most viszont csak akkor nyúltam ilyen módszerekhez, ha az valóban elviselhetetlen fájdalom volt már.
Nem tudhatja senki hogy mára terveztem az akciót... de ezek szerint mégsem lesz annyira könnyű a dolog, mint gondoltam...
Gondterhelt sóhaj hagyta el az ajkaimat, ismét felfogva: még mindig a karját szorongatom. Az ujjaim lecsúsztak a karján, hogy aztán egész karom a testem mellett pihenjen meg. Nem hittem volna, hogy értékeli a fogdosást, legalábbis a korábbi viselkedéséből ezt feltétleztem.
Szerinted mi lesz még?
Vállat vontam és elindultam előre.
Hamarosan kiderül. – Vigyorodtam el, ahogy előre bámultam a sötétbe. – Mindenesetre legyünk óvatosak. Nem lenne jó, ha még egy testrészemet megpróbálná átdöfni egy félméteres tüske. – Tettem hozzá csak úgy a biztonság kedvéért.
Csendesen haladtam előre a sötétben. Megpróbáltam nem foglalkozni azzal, hogy a por állandóan csiklandozta az orromat és égette a szememet. Ez az O’Mara, csak előre a sötétben! Így bíztatott a hang, miközben a szalag egyre ütemesebben lüktetett a csuklóm körül.
Jó hosszan haladtunk csendben, a pálcám fényével próbáltam minden lépés előtt felmérni a terepet, ám sokáig úgy tűnt, semmiféle csapda nincs már előttünk. Sőt, már-már derengett az alagút vége is. És itt történt az a valami, amire már nem nagyon számíthattunk. Talán már ki is nyújthattam volna a kezem, hogy megragadjam a kijárat kilincsét, mikor valami megindult felettünk. Nem tudtam, mi az, talán maga a fal vagy valami más, de úgy omlott felénk, mint ami menten össze akart lapítani. Így hát Christ megragadtam és az ajtóhoz préseltem, én meg egyenesen hozzá simultam, hogy a kövek és egyéb hulladék, amiről hamarosan kiderült, hogy valóban a plafon része volt, mögöttünk érjen földet.
Talán ez volt az utolsó…
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2019. 12. 02. - 14:35:21 »
+1

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...

Normál esetben nem foglalkoztatna a sötét és ismeretlen, sőt, egyenesen vonzana a vaksötét veszély. De az angyalarcú démonoktól szerzett sebem óta, Olaszország azon pontján valahol valami kicsit megváltozott. Nem tudom megmondani mégis mi és mégis hogyan, de a számtalanszor persze a legváratlanabb pillanatokban fel-felsajduló heg valamiképp óvatosságra int. Sokkalta jobban, mint Sophie valaha is képes volt. Mind éltében mind holtában.
A medál a nyakamban ellenben a megszokotthoz képes roppant könnyű, mintha egykorvolt szerelmem itt sem lenne, nem is vigyázna rám. Furcsa ez is, mert eddig egyetlen bűbáj vagy mágikus tárgy sem volt olyan erős, hogy bármiféleképpen elnyomja őt...
De nem állok le őt kutatni az elmémmel. Tudom jól, ha nagyon akarnám megtalálnám és valahol kicsit élvezem az egyedüllétet. Persze ez az egyedüllét sem teljesen igaz. Hisz ott van mellettem Elliot.
– Hamarosan kiderül. Mindenesetre legyünk óvatosak. Nem lenne jó, ha még egy testrészemet megpróbálná átdöfni egy félméteres tüske.
Szavaira bólintok a fejemmel. Valóban nem árt észnél lenni. Ezért is örülök, hogy volt annyi eszem és nem csábultam el a flaska kínálgatásának vágygödrében.
A ránk köszönő néma csendet csak lépteink visszhangja töri meg. Na meg persze a mellé társuló szaggatott lélegzésem, hisz tekintetem szüntelen cikáz a falak, plafon és padló mentén újabb opcionális csapdát kutatva. De mindhiába.
A fényforrásunk továbbra is a társam pálcájának a hegye volt, a sajátom ugyan készenlétben ott pihent markolt ujjaim között de úgy voltam vele inkább a váratlan akadály megfékezésére használom ha szükséges. Egy pálca bőven megvilágított annyi teret, amennyivel előre tudtunk haladni.
A percek lassú órák sokaságának hatott egész addig míg a levegő állaga változni nem kezdett. Sokkalta frissebb, kevesebb portartalmú összetétele arra engedett feltételezni hogy közel a cél és lassan itt az út ezen szakaszának vége. Már épp megörültem volna, de mint minden, ittez is elhamarkodottnak bizonyult.
Megint csak a szerencse meg Elliot rugalmassága ment ki a szarságból. Igazából nagyon követni se tudom az eseményeket, mindössze tehetetlen bábuként sodródok a végcélig, ami nem volt más mint a kijárat ajtaja.
A kemény fa hidegje végigfut a gerincemen, ez az első amit érzek. A második Elliot lehelete az arcomba és persze a teste melege, a mellkasomon.
Bosszant hogy mindez nem hagy teljesen hidegen, de azon után amik megestek köztünk éppen meglepnie sem lenne szabad.
– Talán ez volt az utolsó…
- Talán...
Hagyom helyben félig nyögve a szót, mert nem tudom most minek kellene következnie. Nem mondom hogy kilapított volna az alagút darab, de sérülést biztos szereztem volna tőle, mert nem kapcsoltam volna annyira időben mint ő.
Hálálkodnom kellene? Talán. De azzal hogy a másodpercek törtrézében ennyire közel került fizikálisan hozzám valahogy nem igazán akaródzik még nekem kedveskednem neki.
Még a végén félreérti.
Akarom, hogy félreértse?
Sophie halkan felciccen bennem, és valahol ettől megnyugszom. Sose szerette a kétirányú vonzalmaimat, mindig is tudtam, de a medál rendszeresen értésemre is adja ezt.
- Tovább kellene haladnunk.
Hangom halk, talán kissé sejtelmes. Nem. Nem fogok kezdeményezni, ezt eldöntöttem. Részben Anna az oka, de főleg az is hogy, már amennyire a pletykák igazak, O'Mara sem szóló már.
Nem kellene húznunk az időt. A kulcs megszerzésének lehetősége minden elvesztegetett másodperccel távolabb kerül, de mégis... kivárok. Mert kíváncsi vagyok hat-e egyáltalán Elliotra a közelségem legalább úgy, mint ahogy az övé rám. És ha igen, akkor ennek milyen jelét adja egyáltalán?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #29 Dátum: Ma - 14:46:45 »
0

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Egy pillanat volt az egész. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, ahogy a testem szinte magától cselekszik. Ujjaim finoman simultak Christopher csuklója köré, hogy annál fogva vonjam magammal, s nyomja hozzá a faajtóhoz. Én pedig, még éppen az utolsó pillanatban simultam hozzá, mielőtt a recsegő, leszakadó plafondarab mögöttünk a földbe csapódik, lényegében elrekesztve minket a járattól, ahonnan eddig jöttünk.
A tekintetem Chris arcára vándorolt, ami meglehetősen közel volt. Annyira, hogy éreztem a leheletét a bőrömön és még csak elhúzódni sem tudtam rendesen. Nem számított, a markáns arc még így is tökéletesen kirajzolódott előttem a lámpa fényébe. Nem hagyott hidegen, továbbra sem és ezt nem is terveztem eltakarni. Legjobb esetben zavarba hozom vele, legrosszabb esetben meg nem ellenkezik semmi ellen, amit teszek. Bár a Három Seprűben történt találkozásunk után aligha működne ez utóbbi. Úgy tűnt nagyon odavan azért, a nőért, én pedig nem tehetem tönkre, még ha részben élvezném a dolgot is. Na meg, hát ott van Forest… aki megérdemelné időnként, hogy lássa mindezt.
Talán... – közölte halk nyögéssel a végén.
Valószínűleg azon a helyen már nem sok veszély fenyegetett, hacsak nem éppen robbanni készült az előttünk lévő ajtó, amihez szorosan hozzá préselődtünk. Az ellen persze már nem sok védekezési lehetőség volt. Nem mozdultam egy pillanatig. Bár odakint még bőven tombolt a nyár, idebent a pince hidegében azonban végig futott rajtam a libabőr, amit Cartwright testmelege némiképpen tompított. Hülye lettem volna azonnal tovább lépni és haladni… na meg szívesen játszottam is vele egy kicsit a magam módján.
Tovább kellene haladnunk. – Jegyezte meg Chris.
Kicsit közelebb hajoltam, annyira, hogy azt higgye, most megcsókolom. De nem tettem meg, viszont nem is vigyorodtam el, mintha csak szórakoznék. Ösztönösen jött az egész, én meg engedtem neki.
Az ajtó előtt állsz… – jegyeztem meg, majd a pálcámmal a kilincsre böktem a karja mellett. – Alohomora!– Suttogtam, bár a tekintem még mindig Chrisen tartottam. A zár egy kattanással kinyílt én pedig, átkarulva őt, nehogy hanyadt essen, kinyitottam az ajtót. Egy fordulattal már el is engedtem és én léptem ki elsőként.
A kastély valamelyik részére érkeztünk, amit így kapásból nem tudtam beazonosítani, de nem is számított. Ha itt van a kulcs, hát a megérzéseimre kell hagyatkoznom és máris megtalálom a megfelelő utat… legalábbis, ha jól gondolom. Valószínűleg Cartwright valami hasonló eljárást várt volna tőlem Blaire ügyében is, de az aligha fog nekem összejönni. Utál, én pedig nem igazán vagyok az a seggnyaló, aki majd esedezik a bocsánatáért. Valószínűleg ez így fog maradni most már örökre.
Van valami elképzelésed hol lehetünk most? – kérdeztem még mindig kicsit csendesen, ahogy rásandítottam a szemem sarkából.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 24. - 21:04:55
Az oldal 0.11 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.