+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Azok a bizonyos kulcsok
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Azok a bizonyos kulcsok  (Megtekintve 359 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 07. 27. - 10:21:28 »
+1

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Fogalmam sem volt, mi az, ami annyira húz befelé a fák közé. Az ösvény már nem volt tiszta rég, már nem nem is tudtam merre haladok, de abban biztos voltam, hogy régen nem jó felé. Egyre sűrűbben követték egymást a fák és talán némi köd is leereszkedett közéjük annak ellenére, hogy odakint még csodálatos és égető napsütésben haladtunk az erdő felé. Meglehet, pontosan ez a sötétség vonzott befelé egyre inkább.
Jó rendben. Nem kell többet megmentened. Hagy csak nyugodtan meghalni, leszarom.
Persze, hogy Cartwright jött utánam. Az előző két percnyi beszélgetés után nem tartottam ezt bölcs döntésnek, hiszen csak a szart tudja a fejemhez vágni. Nem kértem, hogy kedves legyen, de azt igazán értékeltem volna, ha nem csak szidást képes kinyögni azon az elcseszett száján… baszki, én behódoltam neki, mikor azt mondtam, hogy a része leszek annak a faszságnak, amit ő valami alvilági klánnak képzelt el. Aztán megmentettem a szaros életét. Tudtam, hogy nem fogja megpaskolgatni a fejemet és nem vártam még rendes dicsértet sem. Beértem volna egy „jól van hülye, megcsináltad” hozzászólással is… vagy szimplán annyival, hogy nem szaroz le méterenként.
Tudod jól, hogy nem hagynálak… – válaszoltam hideg hangon. Ha valaki, hát ő tökéletesen tudta, hogyan taszítsa el magától az embereket. Nem csoda, hogy állandóan olyan magányos… pont olyan magányos, mint én. Nekem persze ott van Nat, de valójában még így is olyan távolinak tűnik.
A föld alól kirepülő ládához hajoltam. Azonnal a csatokkal kezdtem el foglalkozni. Látszólag nem volt több feladatom, minthogy kipattintsam onnan… egyébként egyszerű kis fadoboz volt, mégis áradt belőle valami furcsa kis lüktetés, ami általában a mágikus tárgyakra jellemző. Még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy ebben van Christopher egyik nagyon keresett kulcsa. Különlegesnek tűnt, veszélyesnek.
Nem tudom, miért beszéltem közben arról az éjszakáról. Talán azért, mert úgy tűnt Cartwrightnak erre is szüksége van, még ha adja is a rideget. Ki tudja mi okozza ezt az elcseszettül merev feszültséget, amiben tombzódott? Csak tippeltem és megpróbáltam, hátha egy kis dicsérettel előrébb járunk majd.
Igen, nem kell kifejtened. Észrevettem.
Igen, nagypapa, észrevetted… Mordultam egyet magamban, de még mielőtt kipattintottam volna a csatokat, felnéztem rá. Nem érdekelt, ha nem viszonozza, látni akartam az arckifejezését.
Nekem nem kell adnod a szemérmest, Chris.– Jegyeztem meg és ha pár perccel korábban nem lett volna olyan fene bosszantó, biztosan el is röhögöm magam a viselkedésén.
Aztán jött a vér és az éles kis fájdalom, ami nem tudta továbbra sem felülírni a combomban lüktető kínt. Talán Chris látta is, ahogy térdre zuhanok a ládához közeledve és eszébe jutott az a közös kaland, aminek a végén mindannyian szörnyű véget értünk kishíján. Nem számított igazából, hogy gyengének lát… mert ő már mindenhogyan látott és már úgyis rám sütötte, hogy semmirekellő vagyok.
A láda véresen hevert immáron előttem a földön. Felemeltem a tenyereimet, hogy lássam a vért, amint végig patakzik a bőrömön. Egyenesen az átkozott szalag felé haladt, ami a csuklómat díszítette. S ahogy találkoztak, valami furcsa, sötét lüktetés lett úrrá a testemen.
Ez fura... – Szerencsére nem lépett közelebb hozzá, hogy aztán őt is megsebezze. Bár, ha a kulcs van benne, amit annyira kerestünk, akkor az sem kizárt, hogy neki kinyílna. Ő mondta, hogy bizalmon alapul az a megkaparintása. Gondolom felkészült a küldetésre, mert ő velem ellentétben tökéletes – vagy legalábbis nagyon szeretne az lenni… részemről ez a legdögunalmasabb tulajdonság a világon.
Lehet mágiával kellene próbálkozni.
Bólintottam lassan és intettem is, ha már a kezében van a pálca.
Várj! – Emeltem aztán hirtelen felé a véres tenyeremet. – Még véletlenül sem lehet a keresett kulcs benne? Ez a mágia nem szokványos, valamiért kicsit más… – Magyaráztam, mert még mindig éreztem magamban azt a lüktetést, ami iderángatott, hevesen, vadul, de valahogy mégis másképpen, mint annyiszor. Valahogy hatott rám, nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is… akárcsak az egész erdőre.
Vagy bármi más, ami súlyos átkot hordoz. Talán tényleg nem kéne hozzá érni kézzel akkor. – Mondtam. Engem ugyan nem zavart. Biztos voltam benne, hogy jó adagot magamra szedtem már az életben és ha valamiben meg kell halni, hát akkor az vagy kaland vagy egy menő, lassan gyilkoló átok legyen.
Egy kicsit megbillentem, mert ahogy felé fordultam és a térdem jobban fúródott a talajba, megint megéreztem a fájdalmat és a lüktetést a sérült combomban. A véres kezemmel Chris lábszárába martam, hogy ne dőljek fejjel előre.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 08. 10. - 11:10:38 »
+1

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...

Igazából a hidegség, a rideg, már-már érzéketlen szavak azok, amik furcsák tőle. A mondandója még szívhez szóló is lenne, de ahogy zsigerből rávágja már-már undornak hat nem pedig valódi ténynek, hogy nem hagyna magamra. Persze a dölyfösség, a kevéjség, a düh, a harag mind ezt hozza ki belőle és belőlem is. Nem tudom ezért mi is egész pontosan a felelős. A történtek? Az hogy nem beszéltük meg? Az irányítás feletti osztozkodás féltése? Vagy szimplán csak a helyszín maga? Annyi összetevő van, annyi ok amire könnyen rá lehetne fogni... és mégis valahol tudom, hogy ezt mi ketten csesztük el. Ő meg én. Mert mint mindenhez, ehhez is két ember kell.
– Nekem nem kell adnod a szemérmest, Chris.
Bosszúsan szusszantva pillantok el a fák felé. Könnyebb azokat vizslatni mit Elliot arcába nézni haragvóan. Én? Szemérmes? Már maga a tény is röhejes, pláne hogy ebből nekem sose volt gondom mert rend szerint én vagyok a gátlástalan disznó mindenki szemében. Most is inkább maga a vád sért nem pedig a szó maga.
De minderről hamar elterelődik a figyelmem, hisz akad más ami jobban érdekel és erőteljesebben vonz.
Mégpedig a ládikó.
Elliot hibájából tanulva nincs nagy kedvem kézzel neki esni, így hát csak kérdezek és pálcával a kezemben várok. Közben azért körbepislogok egyszer nincs-e esetleg váratlan társaság, mert a véletlenek kibaszott összjátékának köszönhetően rend szerint mindig valamikor ekkor esik be valaki a konkurenciától.
A fák azonban álmos lustasággal ásítva sötétlenek, és nincs más csak a néha feltámadó szél halk motozása ami megnyugtató lehetne, ha nem lennék feszült.
– Várj! Még véletlenül sem lehet a keresett kulcs benne? Ez a mágia nem szokványos, valamiért kicsit más…
Összeráncolom a homlokom miközben a társamra emelem azúrkék tekintetem. A véres tenyerébe ütközik a pillantásom és bámulva a kezét rázom a fejem.
- Nem hiszem. Miért épp egy kibaszott erdőbe ásta volna el egy fa tövébe, ahol bárki megtalálhatja?
Ettől sokkal biztosabb helyet keresnék egy kurva értékes és ritka tárgynak. Pláne varázstárgynak, ami egyedi. De persze... lehet szerencse dolga is.
– Vagy bármi más, ami súlyos átkot hordoz. Talán tényleg nem kéne hozzá érni kézzel akkor.
Fanyar mosolyra húzódik a szám és a véres kézről O’Marára siklik a tekintetem.
Most tényleg?
Ezt üzeni a pillantásom, mert jókor kapsz észhez haver alapon leugathatnám a fejét... hisz elkésett vele. Csakhogy nincs kedvem további szócsatába bonyolódni, mert az továbbra is a parttalan viták felé sodorna csak. Most viszont koncentrálni kellene....
Már emelném a pálcám, mert gondolom innentől akkor csak nem ő akar szerepelni, mikor nem sok híján Elliot el akar dőlni mit egy rossz mugli krumpliszsák. Még épp időben kapok felé, hogy kezemmel és karommal megtámasszam hogy aztán a legközelebbi fa felé dőlhessen a segítségemmel, ami remélhetőleg megtámasztja. Borzasztóan kényelmetlen de legalább nem fejjel előre a talajt bámulja, ami talán jobb.
- Hé, Elliot...! – próbálok vele némi interakciót kicsikarni, mert bár bágyadtan kókadt, azért amennyire látom még tudatánál van. – Előbb lehet el kellene állítani azt a vérzést. Meg tudod csinálni?
Félek nem és nekem kell brillíroznom, pedig továbbra sem vagyok a gyógyítás mestere. Faszom, lehet Annától kellene mostmár leckéket vennem ez ügyben amennyi ilyen szar szituációba keveredek mostanság.
Míg Elliot válaszol én a táskámból gyorsan kitúrom a kulacsom, amibe víz van és felé nyújtom.
- Legalább igyál. Ez az erdő... ez nem normális. Kicsinál...
Pillantok körbe újra meg újra. Ha kell akkor segítek neki befáslizni a kezét. Hoztam pár bájitalt magammal de nem tudom hasznosak-e erre a sérülésre és még ha igen vajon nem csak késleltetik-e a gyógyulást...?
- Hiba volt erre jönni...
Ezt nem is neki mondom, hanem inkább magamnak jegyzem meg. Ha ő nem cseszi el a hoppanálást nem is lett volna gond. Franc megeszi az egészet... de komolyan...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 08. 12. - 13:18:53 »
0

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Nem tudtam mi lehet a ládában, mindenesetre érezni lehetett a mágiát. Valami sötét, keserű dolog járta át s talán éppen ez volt az, ami az egész erdőre rátelepedett. Nem ez lett volna az első átkozott dolog, amihez hozzáértem, de még egyik sem tett bennem komolyabb kárt. Ettől sem gondoltam többet, mert az a kis vérzés, ugyan már… persze kellemetlen, ha az embernek mindkét hüvelykujja vérzik egyszerre, de hát ez van. Együtt tudtam élni ezzel is, még ha néha fel-felszisszentem is.
Aztán megszédültem, fájt a lábam, fájt az ujjam és még rám is telepedett az a valami, ami az egész erdőre. Éreztem, ahogy a sötétség belém kúszik, szinte magammal szívom a levegővel. Ha Cartwright nem kap utánam, bizonyára jó nagyot estem volna. Így viszont, neki tudtam támaszkodni egy kellemesen vastag és nem kevésbé kellemesen göcsörtös fatörzsnek.
Hé, Elliot...! – Még nem voltam teljesen magamnál. Éreztem, hogy a combom vadul lüktet át a kábultságon keresztül, hirtelen magamhoz térítve. Cartwright hangja még tisztában, még mélyebbnek tűnt. Hirtelen minden érzékem kiélesedett. – Előbb lehet el kellene állítani azt a vérzést. Meg tudod csinálni?
Lenéztem a véres kezemre. Lehet, hogy éberebb voltam, mint valaha, de nem éreztem a koncentrációt. Nem tudtam volna a kezembe venni a pálcám, hogy megpróbáljam összeforrasztani a szétnyílt sebet.
Azt hiszem, most nem menne… – válaszoltam kicsit rekedten, de azért láthatta, ha a szemembe nézett, hogy most már megállok a lábamon, ha kell. Mély levegő próbáltam venni, de még mindig fullasztónak és sűrűnek hatott. Olyan volt az egész erdő, mint egy zárt tér, ahol hosszú évek alatt megállt a por és az első fuvallatra azonnal felkeveredik, hogy rátelepedjen az ember minden porcikájára. Én most a tüdőmben éreztem, amitől furcsa, sípóló hangon fújtam ki a levegőt.
Legalább igyál. Ez az erdő... ez nem normális. Kicsinál...
Beletöröltem a vért a nadrágomban. Ezután vettem csak el a felém nyújtott kulcsot. Egy nagyot kortyoltam belőle, élvezve a víz hűvösségét. Aztán visszaadtam a kulacsot és vártam, hogy egy kicsit legalább segítsen.
Én is érzem. Mintha valami nehéz telepedne az emberre itt…– Megrántottam a vállamat és még egyszer a kis ládikó felé pillantottam. Majdnem megölt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne. Abban biztos voltam, hogy egy igazi kincs. Talán vagyonokat ér, talán csak a saját szórakoztatásomra tartanám meg, de érdekes volt eddig.
Hiba volt erre jönni...
Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeimet. Mintha te nem élveznéd az ilyesmit, Cartwright… Végül nem kommentáltam ezt a mondatát. Ha ő nem is akarta, hát nekem kellett az a láda. Nem érdekelt, hogy mit gondol. Végül is nekem nem a főnököm úgy, mint a többi idiótának a Patkányfészekben… jó de, annak hiszi magát és ad pénzt is. Én mégis szerettem volna abban a hitben lenni, hogy ez az egész más.
Jól van. Akkor a ládát később kinyitom egyedül. – Magyaráztam és nagy nehezen ellöktem magam a fatörzstől, hogy összeszedjem a ládikót. Alig néhány lépésre volt tőlünk, de még mielőtt lehajoltam volna, felé fordultam.
Ha akarod hoppanálhatsz is. Nekem itt nem menne, összezavarja az érzékeim ez az erdő. – Magyaráztam és ledobtam a hátizsákom a földre, hogy kinyissam. Kezem rásimult a ládára, nem úgy, hogy a kapcsokat érintsem. Nem szerettem volna még egy vágást szerezni. Aztán, készen álltam, hogy belecsúsztassam a táskám.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2019. 08. 18. - 21:25:11 »
+1

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...


– Azt hiszem, most nem menne…
Nem lep meg, hogy ennyire egyszerűen feladja, pedig... nem ezt szoktam meg tőle. Valami cifrát káromkodom, magam sem tudom egész pontosan mi is jön a számra, de a bazd meg és a Merlin szaros segge is benne van azt hiszem. Igazából nem foglalkozom mással, csak hogy ha engedi hát magamhoz húzom a vérző kezét. Nem vagyok profi az átoksebek behegesztésében, de miután ő szimplán hagyná vérezni még az én nulla tudástáram is hasznosabbnak ígérkezik. Maximum marad egy pofás kis heg... már ha hagyja hogy ellássam.
Módszeresen kutatom elő a fiolát és némi tiszta kötszert, nem kell túl sok semmiből sem mert nem túl mély a seb, de jellegénél fogva veszélyes. Szakavatottnak közel sem nevezhető mozdulatokkal de relatíve precízen végzem a munkát miközben koncetrálok. Rá sem pillantok a másikra, részben mert csak kizökkentene és mert... túl közel kerülne hozzám.
Amint megvagyok a munkával a kulacsot túrom elő és legalább egy apró szusszanással veszem tudomásul hogy ez a gesztus legalább célt ér.
– Én is érzem. Mintha valami nehéz telepedne az emberre itt...
Hümmögve bólogatok, mert egyet értek. Ez nem Sophie, nem is a bennem feszülő ideg a megoldatlan problémák miatt, hanem valami egész más. Olyan, ami bekerít észrevétlenül és talán magában is tart ha nem vigyázok. Jobb lenne elmenni innen... mihamarabb.
Nem tehetek róla, ösztönösen bukik ki belőlem a felismerés... a hiba. Itt rekedni nem lesz a legcélravezetőbb. Pláne hogy nem is emiatt vagy az ócska mágikus faládika miatt indultunk útnak.
Nem veszem fel Elliot színpadias és egyben mesterkélt lesajnáló sóhajtását, ahogy azt sem akadályozom meg hogy felálljon és a sérülését okozó ládáért induljon. Bár alapvetően hülye ötletnek tartom legalább úgy tűnik van annyi esze hogy csak magával akarja cipelni...
– Jól van. Akkor a ládát később kinyitom egyedül.
Vállat vonok. Tegye azt. Ha neki ennyire fontos, hát legyen. Nekem most jóval sürgetőbb lenne legalább egy kulcsot megszerezni a rózsák közül, mert nem sok olyan alkalom adódik, mint ez a mostani, hogy ennyire könnyű és sima legyen betörni. Elnézem a másik piszmogását, ahogy a táskája rejtekébe pakolja a ládát sután, megfordul a fejemben hogy segítsek, de sejtem ha odamennék sem kérne belőle.
Haragszik és ez egyértelmű tény. Érzem, de ha mindez nem lenne elég a szavai meg is erősítik mindezt.
– Ha akarod hoppanálhatsz is. Nekem itt nem menne, összezavarja az érzékeim ez az erdő
- Persze, hogyne... Sokszor hagytalak már a szarban, O’Mara...
Most rajtam a sor a színpadias sóhajtásra és nem is marad el, de ez inkább lemondó és csalódott. Hát hányszor hagytam én cserben őt? Egyszer sem. És nem ma fogom ezt megcáfolni, pláne nem itt és nem most. Még akkor sem ha igazából megérdemelné.
- Kibírsz egy hoppanálást ha én csinálom? Ha nem, az sem gond. Ha tudsz járni akkor előbb-utóbb csak kikecmergünk innen...
Közlöm enyhe bizakodással a hangomban bár körbenézve a helyzet csöppet sem ennyire plátói. Az ösvény sehol, a fák köröskörül gyűrűznek és a sötétség ugyanolyan mint volt. Egyelőre se jobb se rosszabb.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: Tegnap - 08:10:38 »
0

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Élete leggyengédebb mozdulata bizonyára az volt Christophernek, mikor bekötötte a vérző kezeimet. Részemről legalábbis mindenképpen. Az utóbbi időben persze eléggé eltávolodtunk egymástól, még jobban, mint ami várható volt. Mindkettőnknek más dolgok jöttek az életébe. Sokáig nem voltam Londonban és a Patkányfészekben történt szóváltás után nem is igazán akartam a közelébe kerülni. Az egész valahogy túlságosan felkavart. Úgy éreztem, hogy Cartwright részéről az az egész csak előfitogtatás és csak le akar gyűrni. Végül is le gyűrt, maga alá szorított, mikor engedtem, de közel sem abban az értelemben. Az ugyanis nem jelentette azt, hogy bármiféle formában győzött.
Persze, hogyne... Sokszor hagytalak már a szarban, O’Mara...
Újabb félreértés.
Nem lepett meg, hogy újra elbeszélünk egymás mellett. Végül nem firtattam a dolgot, mert kivételesen egészen rendes volt. Nem láttam értelmét összeveszni vele. Amúgy is jobban lefoglalt a láda. Azonnal éreztem, hogy valami ott lüktet benne, ehhez elég volt annyi, hogy az ujjaim egyszerűen körbe fonták. Alig akartam elengedni, mikor a táskám fölé tartottam. Nyisd ki… nyisd csak ki, O’Mara… – suttogta a hang kegyetlen valójában, miközben az erdő sötétje mind jobban átjárt. Ez az erő volt, ami csak még inkább Cartwright ellen fordított.
Én ezt nem állítottam. – Közöltem egyszerűen, de nem ellenkeztem lényegében a kijelentése ellen. Nem gondoltam volna, hogy úgy veszi, elküldtem. Csupán arra gondoltam, hogy ő vezényelné le a hoppanálást. Valószínűleg amúgy is tapasztaltabb volt, mint én. Hiszen mióta is van meg az engedélyem? Talán éppen egy éve s még mindig kavarog a gyomrom, ha csak megpróbálkozom vele.
Kibírsz egy hoppanálást ha én csinálom? Ha nem, az sem gond. Ha tudsz járni akkor előbb-utóbb csak kikecmergünk innen...
Megköszörültem a torkom, nem Chris miatt. A fülemben megint ott csengett a kegyetlen hang. Azt ismételgetve: Na látod, megint nem figyel rád! Le akartam nyelni a keserűséget, ami azonnal rám talált és bevette magát az egész testemben. Éreztem a számban és minden porcikámban. Nem engedhettem meg magamnak, hogy akkor, ott ellene forduljak. Talán egyszer, más körülmények között. De nem ott. Hiába akart annyira az erdő. Felé nyújtottam a bekötött kezeimet.
A hátamra kaptam a hátizsákomat és kiegyenesedve egyenesen Cartwright hideg kék szemeibe néztem. Talán láthatta rajtam, hogy a sötétség és a hangok elegye valamiféle bizonytalanságot váltott ki belőlem. Nem tudtam küzdeni ellene. Fényre volt szükségem. Fényre, napsütésre, hogy kicsit magamhoz térjek.
Kibírom, ha nem én csinálom. – Bólintottam, de közben ott lüktetett valami ismeretlen sötétség az ereimben. Nem számított, csak meg akartam érinteni, hogy minél gyorsabban tűnjünk el onnan. Már egyenesen úgy éreztem, mintha levegőt sem kapnék, csak erőlködve kapkodtam utána.
Még mielőtt indulhattunk volna, morgás csapta meg a fülem. Ez aztán nem volt jó jel. Mostanában meglepően sokszor kerültem összetűzésbe varázslényekkel. Nem ismételtem volna meg szívesen. Szóval, ha Chris nem is fogta meg a kezemet, én előre nyúltam és belemarkoltam a felsőjébe. Így léptem közelebb hozzá.
Gyorsan, hoppanálj! – Suttogtam felé. Olyan közel álltam, hogy a leheletem a bőrét érhette a nyakánál, de nem számított. – Valami van itt… rajtunk kívül… azt hiszem…
Nem. Már nem voltam benne biztos, hogy nem csak az érzékeim csapnak be vagy a hátizsákomban lévő varázstárgy. Éreztem az erejét, akárcsak az erdőben uralkodó furcsa feketeség mindent átjáró kegyetlenségét.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 08. 17. - 13:23:49
Az oldal 0.08 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.