+  Roxfort RPG
|-+  2000/2001-es tanév
| |-+  Hertfordshire, egyetemváros
| | |-+  Hertfordshire városa
| | | |-+  Szakadt Pergamen jegyzetbolt és antikvárium
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szakadt Pergamen jegyzetbolt és antikvárium  (Megtekintve 430 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 06. 20. - 12:20:17 »
0





A kis üzlet az ostromot követő években nyitott meg az egyetemváros egyik felújított szakaszán. Itt az újdonsült, de akár a régi hallgatók is jegyzeteket vásárolhatnak, illetve írószereket. A hátsó részen pedig használt tankönyveket árulnak, ha pedig egy kis pénzre szorulsz, akkor is érdemes betérni ide, hogy elad már nem használt könyveidet. Az eladónő mindenkit szívesen fogad!
Naplózva

Rose Teegan
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 04. 09. - 00:46:27 »
+1

Ares Murphy
2001. április
dress



"Some people are artists. Some,
themselves, are art."


Belépve az üzletbe, egyből arcon csapott a könyvek isteni illata, hogy kedvem lett volna elégedetten felmorranni - de nem tehetek róla, ez volt igazán csak a gyengém, a szenvedélyem.
Még a küszöbön álltam, miközben végigfuttattam tekintetemet a polcokon, amelyeken aztán a legkülönfélébb könyvektől kezdte egészen az írószerekig, minden volt. Úgy éreztem, megtaláltam álmaim helyét, de valljuk be - minden egyes könyvesboltba belépve ez az érzés fogott el.
Halkan becsuktam magam mögött a nehéz faajtót, ahogy átléptem a küszöböt, és bár most kivételesen pontosan tudtam, hogy mit keresek, ez nem tántorított el attól, hogy nekiinduljak sétálgatni itt egy kicsit, meg megtaperolni néhány könyv gerincét... de persze csak finoman...
Igazából elég izgatott voltam, és már alig vártam, hogy egy kis szabadidőmben, a tavaszi szünet során, elszabaduljak egy könyvesboltba. Mióta Dalton professzor ajánlotta nekem ezt a könyvet... Hah, azért biztos vicces lehetett látni az izgalmamat, de hát ez van, nem tudok rajta segíteni... Rajongtam a könyvekért és az építészetért, a kettő együtt meg egyszerűen csak lebilincselt.
A művészet minden egyes formájában megragadott, és az építészetben láttam azt, hogy ezek a mellégágak összetalálkoznak, és úgy alkotnak valami leírhatatlan csodát... Lenyűgözve húztam végig ujjamat az egyik ősréginek tűnő, vastag tankönyv gerincén, bár szinte nem is tudom, hogy jutottam el ideáig. Nézelődni akartam, nem de...? Na, mindegy is, azt akkor is tudok, ha megvan a kiszemeltem. Bár, jobban belegondolva, ezt nem itt hátul, a tankönyveknél kéne keresni, ugye? Jajj, Rose...
Azért egy kicsit időztem ezeknél a köteteknél is, hiszen ki tudja? Bármikor ki lehet fogni valami érdekes és különleges darabot, ráadásul, ha szerencsenapom van, még olcsón is. Ám ma sajnálatos módon, semmi kiemelkedőt nem találtam, így csak lépkedtem tovább, hogy aztán végül is előhalásszam táskámból a cetlit, amelyre az olvasmány címét firkantottam fel, el ne felejtsem idefelé.
Nagyon furcsa volt hazautazni. Nagyon furcsa volt egyedül ücsörögni a kabinban, úgy értem, nem voltam teljesen egyedül, ült a közelemben néhány hollóhátas lány, de annyira nem ismertem őket. Túl sok időt töltöttem Charlotte-tal, így most maradtak a könyveim, és semmi egyéb. És ehhez még hozzá kellett szoknom.
Ahogy leszálltam a vonatról, egyből automatikusan - az én szüleim mellett -, az övéit kezdtem keresni. Persze, olykor volt, hogy egyikünk a másikunk családjával utazott haza, legtöbbször ő velünk, de akkor is... Szinte fájóan üresnek éreztem az állomást.
Pedig ezt egyszer átéltem már karácsonykor. Vajon könnyebb lesz valaha?
Kiengedtem magamból egy halk sóhajt, miközben végiglépkedtem a sorok közt, kék tekintetemet azért még végigcsúsztatva a borítókon, hátha kiszúrom a keresettem címét... De nem, be kellett ismernem, hogy ide komolyabb segítség fog kelleni. A pult felé pillantottam tehát, de láttam, hogy áll ott egy férfit, így egyelőre nem merészkedtem közelebb, hanem a pennák felé fordultam, hogy felmérhessem azok szebbnél-szebb mintázatait. Ebbe merültem el egy pillanatig, mikor kiszúrtam egy pont ugyanolyan mintázatú, rózsaszín pennát, mint amilyen Charlotte-nak is volt.
Éreztem, hogy elszorul a torkom. Komolyan, Char, még itt is?
Annyit beszéltem hozzá a fejemben, hogy néha már tényleg vártam rá, hogy válaszoljon. De a szavak nem jöttek. Pedig néha... néha olyan jó lett volna hallani, csak egy kicsit... Kezdtem elfelejteni a hangját, és ettől borzalmas embernek éreztem magam. Vajon egy idő után minden kis apróság halványulni fog?
Igazán megmondhatnád, hogy ez egyszer könnyebb lesz-e, Charlotte.
Mély levegőt vettem, és képtelen voltam tovább szemezni ezzel a pennával. Elléptem a polcsortól, és a cetlimet gyűrögetve a pulthoz lépkedtem, még akkor is, ha a férfi továbbra is ott állt. Meghúztam magam, félig-meddig mögötte, és a betűimet nézegettem a kis cetlin. Minek is van ez mg a kezemben, hiszen már fejből tudom a könyv címét?
Naplózva


Ares Murphy
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 04. 19. - 16:06:06 »
+1

Szokatlan tanácsadás

to: Rose Teegan
2001. április



¤ ¤ ¤

Nem is gondoltam volna, hogy ha felfordítom a lakásom, akkor egy igazán ritka bájitalos könyvre bukkanok. Még valamelyik ősömé lehetett, gyerekkoromban találkoztam már vele, de én biztos vagyok benne, hogy nem hoztam el a házból, hiszen nem is volt már rá lehetőségem. Az akrobatikával foglalkozó időszakomban nem is gondoltam rá, hogy valaha szükségem lenne ilyen könyvre. Talán anya volt azt, aki becsempészte hozzám. Csinálok róla egy másolatot, még jól jöhet, akkor is, ha néhány hozzávaló már tiltó listán van.
Tudok is egy helyet, amit a Mandragórások előszeretettel szoktak felkeresni, de igazából bárkinek érdemes, aki olyan kincsre szeretne bukkanni, mint ez a tekercs is. A Szakadt Pergamen antikváriumként is működik, sokat hallottam már róla az osztálytársaimtól, de eddig én nem kerestem fel. Szerencsére elég volt az órai jegyzet is, vagy esetleg egy kis segítségkérés valamelyik diák társamtól.
Nem sokkal később a bolt ajtaján lépek be. Csak egy pillanatig habozok a polcok között sétálva. Azt keresem, esetleg az eladás helyett elcserélhetném-e más, valami fontos pergamenre vagy könyvre, még akkor is, ha az nem szükséges éppen a tanulmányaimhoz. Mivel semmi olyat nem találok, ami felkeltette az érdeklődésem, a pulthoz lépek.
- Jó napot kívánok!
A boltos mintha felismerne, de nekem fogalmam sincs róla, hogy kicsoda. Az egyetlen oka ennek az lehet, hogy látott még korábban az akrobatikus előadásnál vagy pedig a campuson. Akárhogy is, az idejövetelemmel kapcsolatosan nem fogja elterelni a figyelmem. Előveszem a táskámból a pergament és kitekerem. Mellé odateszek még négy darabot, de azokat amíg nem sikerül megegyezés közelébe kerülni, nem szeretném megmutatni teljes egészében.
- Mi a véleménye ezekről a tekercsekről?
Óvatosan felemeli a papírlapot, majd vizsgálgatni kezdi. Hümmög is közben, de tartok tőle, hogy ez nem jelent nekem jót. Ő már biztos látja az értékét, amiről én is pontosan tudom, hogy mennyi lehet. Azzal is tisztában vagyok, hogy azt nem fogja nekem megadni, ha el akarja adni a holmit, de legalább egy közeli árról legyen szó.
- Látszik, hogy ezek még az 1800-as évekből valók. Sok alapanyag nem is kapható, viszont a rajta lévő információ manapság is lehet elég értékes. Úgy 50 galleont tudok adni értük, ha a többi tekercs is ilyen jó állapotban van.
- A többszörösét érik a tekercsek. Darabja is lehetne akár 50 galleon. Ha ad értük 150 galleont, akkor is az egyik legalább ingyen van.
Hallom, ahogy nyílik az ajtó, megszólal felette a csengő. Sietnem kell az alkudozással. Nem igazán akarom senkinek sem az orrára kötni, hogy mi van nálam. Ha mégsem sikerül eladnom, akkor kell keresnem egy alvilági alakot, aki átvenné tőlem. Akinek nem esne nehezére, ha el kéne készíteni pont így ezeket a bájitalokat, mert megvannak a szükséges alapanyagok neki.
- Sajnálom, 70 galleonnál nem tudok többet adni érte. A bájitalok fele nem használható, úgy pedig hiába is adnám el egy medimágusnak, nem érne el vele sokat. Az információk fele nem használható számukra.
- És a gyűjtők?
Biztos vannak olyanok, akik keresik ezeket a tekercseket, de én nem állok velük kapcsolatban. Nem akarom elhinni, hogy ez az alak nem tud ilyen emberről. Biztos vagyok benne, hogy legalább három név eszébe jutott, amint meglátta, hogy mit tart a kezében.
Lépéseket hallok közeledni, de az eladó csak sorolja, hogy miért nem adhat értük többet és a gyűjtők sem éppen ezt keresik, meg amúgy nem is érti, hogy milyen gyűjtőkre gondolok. Sóhajtok egyet, majd még egyszer megismétlem.
- 150 galleon, ez alatt nem érdemes tovább folytatni a beszélgetést.
A férfinek kell, ez látszik rajta. Nem csodálom, nagy fogás lenne. Való igaz, hogy a 150 galleon egy kicsit sok, de még így is lehet haszna rajta bőven, ha a megfelelő embert találja meg.
- 100 galleon az utolsó ajánlatom.
Mielőtt válaszolhatnék, oldalra fordítom a fejem. Az egyik diákomat látom magam mellett állni. Gyorsan a tekercsért nyúlok, összetekerem, majd szorongatni kezdem.
- Ms. Teegan, nagyon örvendek. Kérem, csak nyugodtan kérjen. Addig én gondolkodok – mondom ezt az eladónak.
Persze, tudom, hogy nem fogok belemenni ebbe az alkuba, de lennének még kérdéseim, szóval addig nem fogok elmenni, amíg ez nem lesz tisztázva. Az eladó Rose felé fordul.
Naplózva


Rose Teegan
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 04. 23. - 23:27:28 »
+1

Ares Murphy
2001. április
dress



"Some people are artists. Some,
themselves, are art."


Egy rövidke pillanatig eltöprengve méregettem az előttem álló férfi hátát, mintha lett volna benne valami ismerős... De aztán gyorsan elkaptam a pillantásomat, mielőtt a helyzet furává változik, mielőtt túl sokáig bambulok rá, azon gondolkozva, ki lehet, meg amúgy is, mi lehet ismerős egy ember hátában? Az, ahogy áll, hogyan húzza ki magát, a ruhája, ahogyan azt viseli, esetleeeg... A haja? Hátulról? Á, mindegy! Egyik sem igazán fontos.
Türelmesen kipislantottam oldalt az ablakon, és figyeltem néhány pillanatig az emberek lüktető tömegét, ahogy ide-oda hullámoznak a jegyzetbolt kirakata előtt. Néhányan megálltak, benéztek, gondolkoztak, hogy bejöjjenek-e, vagy egyszerűen csak mentek tovább, még arról is nagyrészt elfeledkezve, hogy ez hely létezik... Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal szórakoztattam magam néhány másodpercig.
Az ízlésem könyvek terén szinte határtalan volt. Faltam a sorokat, legyen szó akármiféle olvasmányról... Korai építészet a brit mágusvilágban? Minden volt egyben, ami kicsit is érdekelt, ugyanis a könyvek és a rajzolás mellett, mint oly sok művészeti ág, az építészet is lenyűgözött. Imádtam, ahogy a kreativitás és a rideg logika találkozik, és olyan nemes és gyönyörű épületeket hoznak létre... Varázslattal vagy anélkül, talán egy kicsikét méginkább lenyűgözött a mugli építészet, hiszen az embereknek nem volt segítségére a varázspálcájuk, hogy magasba emeljenek egy épületet.  Pont ezért is izgatott olyan kegyetlenül a Piramisok kérdése Egyiptomban... Annyi kérdés van a világon, amelyre nem tudjuk a választ A világ annyira borzasztóan érdekes! Annyi mindent tudni akartam, annyi mindennek utána akartam nézni... El is gondolkodtam egy pillanatra, hogy mekkora balga vagyok, legalább kihasználva az időt, amelyet a városban töltök a szüleimmel, beszerezhetnék néhány új olvasnivalót még emellé... Ha persze itt megtalálom, ugyanis az Abszol úton valahogy nem kaptam meg egyik könyvesboltban sem. Így ebben lapult minden reményem...
Ám, mielőtt ténylegesen elfordulhattam volna visszarohanni a sorok közé, hogy átnyálazzam a kínálatot tüzetesebben is, valaki megszólított... Az előttem álldogáló úr, hogy egy egészen picikét meg is rezzentem, ahogy kizökkentett a mély gondolataimból.
- Ms. Teegan, nagyon örvendek. Kérem, csak nyugodtan kérjen. Addig én gondolkodok.
Egy pillanatig zavarodottan pislogtam, hogy honnan tudja a nevem, de aztán felnéztem az arcára, és majdnem hangot is adtam a meglepettségemnek, hogy "óóóó, szóval ezért volt ilyen ismerős!", de aztán csak gyorsan magamra öltöttem egy mosolyt.
- Jó napot, professzor úr! Ühm... rendben van, köszönöm! - A pulthoz húzódtam, és illedelmesen köszöntem az amögött álldogáló, kissé feszültnek tűnő férfinak is, hogy aztán kinyitva ujjaimat, lesandítsak az ott markolt papírfecnire.
- Én egy könyv után szeretnék érdeklődni, Korai építészet a brit mágusvilágban a címe...
- Ó! - Nem is tudtam folytatni, mert a férfi fellelkesülve bólintott, aztán láttam, hogy leguggolt, és matatni kezdett a pult alatti részben... Majd néhány másodperc múlva fel is egyenesedett, egy kis jegyzettömb szerűséggel a kezében. - Tudom is, miről beszél, kisasszony! Ha minden igaz, a raktárban kell még lennie néhány darabnak... Azonnal utánanézek!
Biccentett felénk, aztán megfordulva eltűnt egy ajtó mögött, én meg érdeklődve, enyhe izgalommal pislogtam utána. Nagyon reméltem, hogy itt megtalálom a könyvet... Már szinte láttam, ahogy még vacsora közben sem tudja kiimádkozni kezeim közül anya. Egyszerre volt áldás és átok a tudás utáni vágyam, azt hiszem, legalábbis a környezetemnek biztosan...
Egy kis ideig türelmesen nézegettem a pult barnáját, de aztán kezdett elnyúlni a csend... Így magamat is meglepve, de a mögöttem álló férfi felé sandítottam, ujjaim közt gyűrögetve a papírkám sarkait. Valahogy kezdtem kellemetlenül érezni magam, ebben a csendben... Így csak kibuktak számból a szavak.
- Ühm... Hogy van, professzor úr? - érdeklődtem. Persze, igazából nem volt ő tanár, de... Nem is tudom. Év elején olykor ellátogattam hozzá, ha nagyon hiányát éreztem egy kis beszélgetésnek... Igazából nem volt rossz, de aztán nem rendszeresítettem be. Nem szerettem a problémáimról beszélni. Már otthon sem nagyon működött, a mugli pszichológussal.
Naplózva


Ares Murphy
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 05. 13. - 19:56:44 »
+1

Szokatlan tanácsadás

to: Rose Teegan
2001. április



¤ ¤ ¤

Nem fogom hagyni, hogy a férfi nyerészkedjen rajtam. Ha a kellő összeget nem is akarja megadni, akkor ki fogok sajtolni belőle egy olyan könyvet, amire nagyon is szükségem lenne. Mert hát, miért is ne menjek bele egy ilyen cserébe? Amíg eljutunk odáig, hogy meg is mondjam neki ezt az ajánlatot, mert másra nem tartozik, oldalra fordulok, hogy magam elé engedjem azt, aki nemrég bejött az üzletbe. Legnagyobb meglepetésemre az egyik diák az. Előtte még kevésbé kéne mutogatnom a pergameneket. A végén még rossz hírem keltődik, ha felismeri, hogy mi van rajta.
Ellépek a pulttól pár lépést, hogy a boltos a kisasszonnyal tudjon foglalkozni, majd mikor elrohan, akkor kicsit közelebb megyek. Tudom, hogy az előttem álló diák nemrégiben ment át egy nagy traumán, és bár nem lepődök meg rajta, hogy nem keresett fel, azért örülnék neki, ha beszélgetne velem egy picit. Akár kötetlen formában itt és most.
- Köszönöm kérdését, nagyszerűen érzem magam. Ennek a kis jóidőnek köszönhetően még jobban feldobódtam. Remélem a szeszélyes április ezúttal nem olyan módon csap le ránk, min tavaly.
Várok egy picit, mert neszezést hallok hátulról, de nem hiszem, hogy ilyen hamar visszatér majd. Ha meg mégis, akkor elküldöm én, hiszen van bőven előhozni való abból a raktárból, szerintem. Visszafordulok a diákom felé.
- Maga hogy van? Hogyhogy ilyenkor erre jár?
Ha jól emlékszem, akkor ő még csak hatodéves, tehát annak nagyon kicsi az esélye, hogy még az utolsó éve előtt eljönne megnézni a főiskolákat. Pedig nagyon tetszetős a kampusz, szerintem mindenképpen ki kell majd próbálnia egyszer. Én sem rögtön a Roxfort után iratkoztam be, szóval bármi megtörténhet.
- Hallottam róla, hogy nemrég elvesztette a barátnőjét – fogok bele a közepébe és mégis egy picit óvatosan. – Ha szeretne, bármikor felkereshet. Én nem az a kanapé típus vagyok, csak beszélgetünk, mint most. Rendben?
Nem szeretem azt, mikor a régi mugli módszerekre gondolnak, mikor meghallják, hogy pszicho-medimágus vagyok. Az mindenkit elijeszt. Én nem vájkálok az emberek magánéletében. Ha valamiről nem akar beszélni, akkor nem is fog. Az is igaz, hogy a terápia sikerességéhez hozzájárul, ha mindent megtudok róla. Diákokkal dolgoztam eddig elsősorban, felnőttekkel nem annyira, de nem is baj. Így legalább a saját szememmel tapasztaltam meg, hogy az ő lelki világuk sokkal törékenyebb, mint a felnőtteké. Ha tehetném minden alkalommal elmondanám a tanáromnak, hiszen szerinte az nem is olyan fontos.
Naplózva


Rose Teegan
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 05. 16. - 00:23:11 »
+2

Ares Murphy
2001. április
dress



"Some people are artists. Some,
themselves, are art."


A papírka szélét sodorgatva pislogtam be a férfi után, ahogy az eltűnt az ajtó mögött. Aztán egy ideig még hallottam is, ahogy tett-vett odabent, de aztán, miután az úr úgy másfél-két perc után sem tért vissza, inkább a mögöttem ácsorgó felé fordultam. Mert a kínos csendnél a kínos beszélgetés egy kicsikével azért talán jobb volt... vagy nem? Oldalra akartam fordulni és megkérdezni Charlotte-ot... de aztán beharaptam az alsó ajkam.
Mert Charlotte nem volt már sehol. És a reflexek még mindig ugyanúgy bennem éltek, mint július előtt. És talán fognak is. Talán ezeket már sosem fogom tudni kitörölni magamból.
Zavart mosolyt ejtettem a férfi felé. Kissé azért mindig kellemetlen volt civilben találkozni a pszichológusokkal. Hiszen... Nem is tudom. Furcsa dolog volt kiönteni a lelkünket egy idegennek, olyan dolgokat mesélni neki, amiket még a szeretteinknek sem feltétlen. Charlotte halála után ellátogattam egyszer-kétszer persze anyáék tanácsára, de... nem is tudom. Nem mondanám azt, hogy nem segített, de tekintve, hogy a legfontosabb részleteket kihagytam... oké, szóval talán mégsem segített igazán.
- Köszönöm kérdését, nagyszerűen érzem magam. Ennek a kis jóidőnek köszönhetően még jobban feldobódtam. Remélem a szeszélyes április ezúttal nem olyan módon csap le ránk, min tavaly.
Felé mosolyogtam, és összefontam ujjaimat magam előtt, röviden kipillantva az ablakon. Pontosan valami hasonlót éreztem én is, szerettem a jóidőt, a tavaszt, ahogy a világ lassacskán újjáéled.
- Igen, egyetértek... Már megint túl hideg volt a tél. - Megpiszkáltam az egyik gombot a kabátomon, hogy palástoljam kissé a természetesen létező, mindig velem tartó zavaromat. Valójában eléggé fázós voltam, így már tényleg nagyon örültem neki, hogy a ruhatáram kezdhet kissé kevesebb darabból állni. Úgy értem... Na... Nem, mintha le akarnék vetkőzni, csak... Szóval kevesebb rétegből, na. Mert ha meleg van, akkor elég a kevesebb is. Ugyebár.
Hihetetlen, hogy még a gondolataidban is zavarba tudod magad hozni, Rose.
- Maga hogy van? Hogyhogy ilyenkor erre jár?
Kissé megemeltem a cetlit a kezemben.
- Igazából egy könyvet keresek... Elég messze lakunk, de még be kellett szereznünk néhány dolgot az iskola maradékához, így... Erre tökéletes alkalom volt a tavaszi szünet - magyaráztam, remélve, hogy nem tolom túl már megint. A tegnapi találkozó Londonban Jayjel adott egy kis önbizalmat... És valahogy mintha feltöltött volna az összefutást, mintha utána minden könnyebbnek tűnt volna aznap, és még ma is. Persze, az elválás elég furcsa volt... Mindenesetre már vártam az iskola kezdetét, hogy újra összefussunk. Szinte... Nem is tudom. Felemelő volt végre találkozni, beszélgetni és eltölteni az időt egy velem egyidős emberrel, az, meg, hogy fiú, hát... Csak fokozta a dolgot, azt hiszem, bár nem mintha, na... Szóval előtte nem gyakran beszéltem fiúkkal. Igazából Char szebb és népszerűbb volt nálam, így ez volt az oka. Mellette eltűntem... és nekem kellett ez. Az árnyék, amelyben megbújhatok. De már nem volt több árnyék...
- Hallottam róla, hogy nemrég elvesztette a barátnőjét. - Meglepetten felkaptam a fejem. – Ha szeretne, bármikor felkereshet. Én nem az a kanapé típus vagyok, csak beszélgetünk, mint most. Rendben?
Egy pillanatig nem is tudtam reagálni, csak pislogtam rá. A téma említése kissé sokkosan ért, de persze... persze egy diák halála sosem olyan dolog, amely nem tűnik fel sok embernek. Pláne nem Charlotte halála. Rengeteg barátja és haverja volt, vagy legalábbis... talán csak azért tűnt rengetegnek, mert nekem igazából csak ő volt.
Ajkamba haraptam, aztán megköszörültem a torkomat, és úgy bólintottam. Nyugi már. Tudsz róla beszélni... rengetegszer megtetted eddig is. Hagytam, hogy  a nyugtató hang átváltson Charlotte orgánumába.
- Öhm, igen, így van, de... De jól vagyok, köszönöm a kérdését. - Nem, ez nem volt igaz... De ezt nem mondhattam. - Már egészen régen történt, és... Minden nappal egyre csak könnyebb.
Bárcsak! Tényleg ezt vártam. De valahogy nem tűnt könnyebbnek... Se napról-napra, se hétről-hétre. Sőt. Az első évfordulótól egyenesen rettegtem.
- Persze, nem azt mondom, hogy könnyű. Csak... csak... tudja, furcsa, hogy nincs itt - motyogtam. Pedig minden bizonnyal már abba kellett volna hagynom, elterelni a témát. És nem ment...
Naplózva


Ares Murphy
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 05. 16. - 12:18:13 »
+1

Szokatlan tanácsadás

to: Rose Teegan
2001. április



¤ ¤ ¤

Egy számunkra fontos dolog vagy személy elvesztése képes annyira letaglózni az embert, hogy utána napokig ne akarjunk mást tenni, csak feküdni az ágyban és nem tenni semmit. Még élni se akarunk. Az, aki nem élte át legalább egyszer ezt, az nem érezte igazán valaminek vagy valakinek az elvesztését. Néha jöhet olyan, ami segít kicsit jobbá tenni a dolgokat, de alapvetően csak saját magunk vagyunk azok, akiknek ezzel a tragédiával meg kell birkóznia. Lehet róla beszélni, ami vagy segít vagy nem, de a lelkünk fájdalmát nem lehet úgy igazán eltüntetni. Az űrt bennünk semmi sem töltheti be.
Örülök neki, hogy összefutok Rose-zal, mert a Roxfortban biztos nem tudnék nyugodtan beszélgetni vele. Sokan vannak, akik félnek eljönni hozzám, pedig nem harapok, ebben biztos vagyok. És azt se gondolom, hogy ne tudnék segíteni, de hallom a pletykákat. Kicsúfolják azokat, akik segítségért fordulnak hozzám, ezért egy-két találkozás után mindenki eltűnik, pedig látom és tudom, hogy lehetne még miről beszélni. Tudnék még segíteni nekik.
- Engem nem zavart a hideg, de talán azért, mert szeretek a kandalló mellett ücsörögni, az ellazít.
Talán kicsit öreges szokás, de ugyanakkor romantikusnak is gondolom. Bár, jelenleg pont nincs senki, akivel megoszthatnám ezt, azért a szokásoktól nehezen szabadul meg az ember. Az viszont nem kerüli el a figyelmem, hogy Ms. Teegan nem válaszol a kérdésemre, hogy érzi magát. Tudom, a tragédiák után nehéz erre válaszolni, de az elzárkózás nem megoldás semmi esetre sem.
- Igen, ezt megértem. A kollégák elég komolyan veszik az év végi hajtást, főleg a R.A.V.A.SZ szinten. Valahol megértem, hiszen a múltból okulva a lehető legtöbb tudással kell felvértezni önöket.
És ha tudnák, hogy mi készül még, akkor nem elégednének meg ennyivel. Valószínűleg sokkal jobban hajtanának, de nem csak a diákokat, hanem saját magukat. Nem sok olyan tanárt tudnék mondani a kollégáim közül, akik további képzésekkel tesznek azért, hogy készüljenek a jövőre. De ez nem is annyira meglepő, béke van, őrültség lenne egy olyanra készülni, ami nem is várható, hiszen a Minisztérium mindent megtesz a béke fennmaradásáért.
Úgy érzem, nekem kell megtörni a csendet, már ami Ms. Teegant illeti. Nem fog magától beszélni róla, szóval jobbnak látom, ha kerek, perec rákérdezek. Amíg a válaszát hallgatom, kicsit körbenézek a mögöttem lévő pulton. Szerencsére nincs sok pergamen vagy könyv rajta, ezért egész egyszerűen felülök a tetejére. Az öreg még jó ideig ott lesz benn a raktárban, szerintem. De ha meg is látná, akkor sem gondolom, hogy nagy balhét csapna, legalábbis nem Rose előtt.
- Volt egy menyasszonyom – kezdek bele. – Mikor még a társulattal voltam, és jártuk a világot. Apám ölte meg azért, hogy bosszút álljon rajtam. Több éve már ennek, de a hiánya továbbra sem múlik. Én megértem az érzéseit, Ms. Teegan.
Nem azt mondom, hogy azóta se találtam volna olyan nőt, akit el tudnék fogadni, de az tény, hogy azóta nem is kerestem. Már évek teltek el, és még mindig nem tudnék mást elképzelni magam mellett.
- Nem ül fel ide mellém? – Akár felül, akár nem, igyekszik keresni a másik tekintetét.
– A legjobb, ha nem próbál meg úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert semmi sincs rendben. És jó ideig még nem is lesz. De ez a jó, amíg a szívünkben él, addig fájni is fog. Innen tudjuk, hogy fontos volt, és még most is az. Én sajnos nem ismertem őt, de mesélne róla nekem?
Naplózva


Rose Teegan
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 05. 25. - 12:18:04 »
+1

Ares Murphy
2001. április
dress



"Some people are artists. Some,
themselves, are art."


Úgy éreztem, megint kezdődik az a buta fuldoklás, miközben visszapillantottam az ajtó felé a pult mögött, ahol eltűnt az előbb a férfi, és még mindig nem jött vissza. Ám már a pakolászást sem hallottam annyira, milyen mély lehetett az a hátsó helyiség, a raktár, vagy mi a szösz, és milyen mélyen elrejtve kuporoghat az a bizonyos könyv? Arra már felkészültem, hogy jó drága lesz, bár az újdonsült teleszkópomat már semmi sem múlhatja felül. Anyáéknak még el sem mertem mondani, hogy egy fiútól kaptam... Pedig az én szüleim megértőek voltak és kedvesek, akiknek bármit elmondhattam. Charlotte nélkül azonban olyan könnyedén megnémultam.
Nem kellett volna ekkora gondot okoznia annak, hogy róla beszélek. Ennyi idő elteltével, már biztosan nem... de mégis megint fojtogatta a torkomat valamiféle feltörni kívánó gombóc, és csak menekülni akartam. Ez volt az elvem, mindig könnyebb volt elmenekülni, mint kihúzni magam és szembenézni valamivel. De én nem voltam Charlotte, bátor és magabiztos. A vele töltött évek sem voltak elegek ahhoz, hogy eltanuljak tőle egy kicsit ebből.
De legalább a haláloddal együtt adhattál volna egy kicsit, Char, hogy ne legyek ennyire szerencsétlen.
Vajon mit szólna, ha most látna? Én tényleg igyekeztem. Mindent beleadtam, hogy egy kicsit... Hogy egyre inkább csak visszazökkenjek az életbe nélküle is, vagy inkább belezökkenjek, mert vele semmi nem ilyen volt. Mintha nélküle hirtelen az egész világ is fordult volna egyet, pedig nem, ugyanaz volt minden, ugyanaz volt a Hold, ugyanaz volt a Roxfort, a virágok a kertünkben, a házunk és a piros kocsijuk, csak vele egészen másmilyennek tűnt minden. Színesebbnek, jobbnak, és valahol egy kicsit mégis fájdalmasnak. És most? Mintha csak a fájdalom maradt volna, a színek eltompultak.
Elnyílt ajakkal pislogtam a professzor felé, ahogy egyszercsak felhuppant a pultra, aztán szaporán pislogtam mögé, nem bukkan-e mégiscsak fel az eladó, ujjaimat összefonva magam előtt. Nem hittem, hogy a bácsi örült volna annak, ha valaki a pultján ücsörög, de mielőtt ezt valamiféle formában esetleg szóvá mertem volna tenni a férfinak, beszélni kezdett. Én meg gyorsan becsuktam a számat.
- Volt egy menyasszonyom. Mikor még a társulattal voltam, és jártuk a világot. Apám ölte meg azért, hogy bosszút álljon rajtam. Több éve már ennek, de a hiánya továbbra sem múlik. Én megértem az érzéseit, Ms. Teegan.
Erre aztán újra eltátottam a számat, de ezúttal úgy is maradt. A szívem a sokkoltság erejével dübörgött a mellkasomban. Hogy tessék? Az apja... Merlinre...!
Szóhoz sem jutottam, csak hebegtem egy kis pillanatig, mire végre képes voltam kinyomorgatni magamból valamit.
-  Merlinre, én... nagyon sajnálom... - mondtam fojtott hangon. A menyasszonyát...!
- Nem ül fel ide mellém? – kérdezte ő, mire végighúztam fogaimat az alsó ajkamon, a pult fáját fürkészve... Végül aztán, ha bátortalanul is, de közelebb léptem, és felcsusszantam mellé, lesimítva a szoknyámat a lábamon. – A legjobb, ha nem próbál meg úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert semmi sincs rendben. És jó ideig még nem is lesz. De ez a jó, amíg a szívünkben él, addig fájni is fog. Innen tudjuk, hogy fontos volt, és még most is az. Én sajnos nem ismertem őt, de mesélne róla nekem?
Tovább rágcsáltam az ajkamat. Igaza volt, semmi nem volt rendben - egyáltalán semmi. Ugyanannyira fájt a hiánya minden egyes pillanatban, mint azon a napon, amikor megtudtam, és ez nem akart változni. Hiába igyekeztem elnyomni, hiába sikerült is olykor, hiába küzdöttem, hogy ne kapjak kérdéseket, jól vagy?, minden oké?, milyen érzés? , de ez a lüktetés nem múlt el, nem forrt össze a szívem, és még csak gyógyulni sem igazán akart.
De mégsem mutathattam ezt, nem, Charlotte is azt akarta volna, hogy jól legyek. Szóval jól voltam... addig mondtam ezt magamnak, amíg már én is elhittem, amíg már magamat is átvertem ezzel. De Charlotte... legalább érte...
Mély levegőt vettem. Légy egy kicsit bátor, Rose, szedd össze magad. Gyerünk...
- Ő... tudja, nagyon különleges volt. - kezdtem halkan. - Úgy értem... Egészen kiskorunk óta legjobb barátok voltunk, még ha nem is sokban hasonlítottunk. Igazából inkább semmiben. De mégis... Felnéztem rá, azt hiszem. Jó érzés volt, hogy ő ott van, hogy megoldja helyettem a dolgokat, mert... ő bátor volt, és mindent meg tudott oldani, és... Annyi dologban jobb volt, mint én. Szerettem volna tanulni tőle, hogy... hogyan mosolyogjak akkor is, ha igazából minden borzalmas. Mert még én sem vettem észre, hogy minden borzalmas volt... - elakadt a hangom. Nem, nem, ez már nem rólatok szól, hanem róla, és ezt nem akarná, hogy elmondd, Rose, vegyél vissza! - Hiányzik ő, a beszélgetéseink, hogy itt legyen nekem. Mellette minden könnyebbnek tűnt.
Olyan erősen harapdálta ajkam belsejét a buta könnyek ellen, hogy már fájt, és a vér ízét is megéreztem. Ujjaimmal a pult szélét birizgáltam.
- Egyszer biztosan könnyebb lesz. Nem lehet egész életemben ilyen... rossz, ugye? - Mintha nem is én kérdeztem volna, a szavak csak úgy jöttek, olyan halkan, hogy tényleg csak mi ketten halljuk.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 01. 17. - 02:05:25
Az oldal 0.104 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.